A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története III.

Gagarin rögös útja

Az űrprogram körülötti kaotikus politikai állapotok egyik hozománya volt, hogy a hadsereg, elsődlegesen pedig a légierő magáénak tekintette a személyzettel kapcsolatos teendők ellátását. Természetesen ez leginkább arról szólt, hogy a leendő űrhajósok mind vadászgép-pilóták legyenek - amely céljára 1960-ban életre hívták az első űrhajós csoportot a jelöltek felkészítésre. A több körös váltogatás után hat jelöltből a két végső Jurij Garagin és German Tyitov lett, Gagarin az elsődleges és Tyitov a tartalék - ők innen kezdve olyan szigorú biztonsági intézkedések által voltak óvva, mint például hogy nem ülhettek ugyanarra a repülőgépre...

Gagarin és Koroljov közös képen...

Az űrhajó előkészítése közben kiderült, hogy 25 kilogrammal nehezebb volt, mint az előző példányok, de ezt a súlytöbblet Koroljov szerint kezelhető kategóriába esik, noha a mérnökök javasolták, hogy a Gagarinnál valamivel könnyebb Tyitov repüljön inkább, de a főkonstruktőr nem hajlott javaslatukra...

Eljött április 12-e, a kiválasztott nap, Tyitov és Gagarin a reggeli orvosi ellenőrzésen simán átmegy, majd elkezdik a beöltözést az SzK-1 "Szokol" űrruhába. Ez kilenc orvosi szenzor felhelyezésével kezdődik, majd egy selyem alsóruha következik, ez után egy "puha" belső ruha, amely a szabad levegőáramlásért is felelős, erre egy kékesszürke hőszigetelő réteget vesznek fel, majd a narancssárga külső öltözet következik, amelyhez a speciális bakancsokat és a sisakot is rögzítik - a kesztyűk csak az űrhajóba beszállás után lesznek becsatolva.

Gagarin beöltözése közben

A beöltözés közben valaki félig viccesen megjegyzi, hogy leszálláskor amerikai képrepülőgép-pilótának fogják nézni futurisztikus öltözékében (Gary Powels amerikai pilótát 1960-ban, egy évvel korábban lőtték le a szovjetunió felett U-2-es kémrepülőgépével). A megjegyzést viszont halálosan komolyan veszik - gyorsan a már beöltözött Gagarin fehér sisakjára piros festékkel C C C P feliratot pingálnak (a Gagarinról készült propaganda fotók egy részén fehér sisakban látni, majd mikor már a buszban ülve fotózzák ismét, a sisakján látható a felirat, ahogy a későbbi felvételeken is).

 Fotó Gagarinról az indulás előtt - fehér sisakban

 Gagarin már a Vosztokban - sisakján CCCP felirattal

Az indítóállásnál egész fogadóbizottság várja a leendő űrhajóst, aki végül az indítóállás liftjével elindulhat a rakéta orra felé. A gömbbe beszállva ellenőrzik a rádiókapcsolatot, Gagarint bekötik, majd a csaknem 100 kilogrammos ajtót felhelyezik, és 30 csavarral rögzítik. Csakhogy az egyik visszajelzőlámpa a három közül nem gyullad ki, amely az ajtó tökéletes záródását mutatná, tehát a technikusoknak újra le kell szerelniük, majd miután mindent ellenőrizve nem találnak semmit (és Gagarin kérdő kézmozdulatára sem tudnak mit reagálni) ismét visszaszerelik, és ezúttal már kigyullad mindhárom lámpa.

Az indításra április 12-én, helyi idő szerint 12 óra 07 perckor a rakéta elemelkedik. Különféle okok miatt erről csak fotók maradtak fent, filmfelvétel nem, így a szovjet média az 1960. július 28-dikai indítás filmfelvételét mutogatja - amely amúgy sikertelen volt.

Az indítás alapvetően zökkenőmentesen zajlik, két perc után kiürülnek a gyorsító fokozat tartályai, és leválnak, a második fokozat pedig folytatja az emelkedést. Két és fél perc után az áramvonalazó kúp is leválik, szabaddá téve Gagarin kilátását. 

Mintegy öt perccel az indítás után a második fokozat is kiürül, az űrhajó azonban még csak 5,5km/s sebességgel halad. A második fokozat leválásakor még mintegy tíz másodpercnyi súlytalanságot élvezhet az űrhajós, mielőtt a harmadik fokozat beindul, és végső keringési pályára állítja cirka 8,5km/s sebességgel az űrhajót. A harmadik fokozat mintegy 12 perccel az indítás után leválik, és immár Gagarin a Föld körül kering...

 A Vosztok-1 indításáról készült festmény, arról a pillanatról, amikor a négy gyorsító fokozat leválik

Csakhogy neki alapvetően alig több a dolga, mint a korábbi Vosztok és Korabl-Vosztok utasainak - nincs befolyása a repülésre, csak egy utas az űrhajójában. Mivel nem tudták előre megjósolni, milyen hatással lehet a másfél órás súlytalanság az emberre, ezért nem tervezték az esélyét sem megadni annak, hogy esetleg egy gyengébb pillanatban hibázzon, vagy ne adj isten akarattal veszélyeztesse a feladatát és a saját életét. Ugyan volt egy lezárt boríték, amelyben a kezelőpanel feloldásának eljárását elrejtették, ám azt csak végszükségre tartogatták. Tehát Gagarin dolga csak az volt, hogy mindent feljegyezzen, amit tapasztal.

Erre egy jegyzetfüzet és egy ceruza, valamint egy hangra aktiválódó magnó, amellyel a beszédét tervezték rögzíteni. Kipróbálta milyen enni és inni a súlytalanságban, és alapvetően semmiféle nehézséget nem vett észre eközben. Viszont menet közben elveszett a jegyzettömbhöz cérnával rögzített ceruzája, és utána arra kellett ráébrednie, hogy a hangrögzítőjének szalagja végigfutott és leállt (a vártnál sokkal több zaj volt a kapszulában, így szinte folyamatosan aktivált állapotban kerülve rögzített mindent - csakhogy a szalag hossza korlátozva volt). Kézzel visszatekerte, és utána csak kézi módban rögzítette megjegyzéseit - csakhogy a visszatekerés miatt a korábban rögzített anyag egy jó része elveszett.

A felszerelés része volt egy TV kamera is, amely az űrhajós fejét vette végig az úton - a rossz minőségű rádiókapcsolat miatt viszont ez szinte egyáltalán nem produkált értékelhető felvételeket. Később dokumentumfilmek és propaganda felvételeken jobb minőségű TV képet is látni róla - ám ezek feltehetően még a kiképzés alatt készültek, vagy utólag vették fel őket.

Ilyen minőségű volt a legjobb videójel, amit venni tudtak Gagarinról

Menet közben persze rádiókapcsolatot is igyekezett tartani a földi kommunikációs pontokkal, az első ilyen alkalommal többször is rákérdezett arra, hogy a keringési pályája megfelelő lett-e, ám ezekre nem kapott egyértelmű választ. Hogy amiatt, mert valóban nem tudtak, vagy azért, mert Koroljov nem adott az adatok közlésére engedélyt, nem tudjuk. Az indítás után 47 perccel kapott megerősítést, mely szerint a pályáját kiszámolták, és minden rendben van. Gagarin feltehetően teljesen tisztában volt azzal, hogy akár alacsonyabb, akár magasabb pályára kerül, mint tervezték, az könnyen az életébe kerülhet. Előbbi esetén olyan területen érhet Földet, ahol esély sincs a megmentésére. Utóbbi esetén a fékező manőver elégtelen lehet, és ő a világűrben ragad, lassú kínhalálra ítélve. Hogy ez a megnyugtató hír pusztán csak megnyugtatására szolgált, vagy készakarva hazudtak neki, szintén nem tudjuk...

Az igazság ugyanis az volt viszont, hogy az eredetileg tervezett 180x230km-es (alsó pont x felső pont) keringési pályája helyett cirka 181x372km-es pályára sikerült állítani az űrhajót (a TASZSZ indítás utáni közleménye 175x302km-es, a Pravda leszállás utáni híre 181x327km-ről szólt). Ennyivel magasabb keringési pályára állni nagyon is veszélyes, ez ugyanis messze a biztonságosnak kikiáltott zóna felett volt. Ugyebár az eredeti terv szerint, ha a fékező hajtóművet nem sikerül begyújtani, a pálya elég alacsony ahhoz, hogy legfeljebb 10 napon belül a légkör eléggé lefékezhesse az űrhajót. Csakhogy az új pálya ennél sokkal magasabb volt, így jóval tovább tartott volna, amíg a kapszula visszatér. Szerencsére a fékezőhajtómű tökéletesen működött...

Gagarin útja a Föld felett

A lassító manőver az indítás után 78 perccel következett be, a tervek szerint. Ekkor az űrhajó elkezdett pörögni, ám a műszaki modul nem vált le... Ennek oka az volt, hogy a hajtómű egy másodperccel korábban állt le, ám a szelepek nyitva maradtak, így az üzemanyagrendszert túlnyomás alatt tartó gáz is kiszabadult a hajtóművön át, és ez egyre nagyobb mértékű forgást generált. A hajtómű megfelelő leállását nyugtázó jelet várt a fedélzeti rendszer ahhoz, hogy a műszaki modult leválassza a kabinról - ám az sose érkezett meg. Pontosan nem tudjuk melyik fedélzeti rendszer (akadt ugyanis több is), de végül mintegy 10 perccel később mégis kiadta a leválasztásra a parancsot, és a kapszula, ha pörögve is, de immár szabadon haladt a Föld felé. Gagarin tisztában volt a helyzettel, ám úgy vélte, hogy a probléma nem komoly, úgyhogy a kezelőpanelen megnyomta a "Minden Rendben" üzenet gombját...

A Vosztok-1 kapszula a földet érés után

A kapszula visszatérve a légkörbe elégő hőpajzsát feláldozva túlélte a légkörbe lépést, és lassulva zuhant tovább. 7km-es magasságban a katapultülés feletti ajtót az automatika leválasztotta, és az ülést kilőtte. A fő ernyő kinyílt, majd kicsivel később az ülés levált az űrhajósról, ám eközben a tartalék ernyő is aktiválódott, így Gagarin két ernyő alatt ereszkedett a föld felé. Az ereszkedés 6-10 percig tartott, és közben az űrhajósnak kisebb küzdelem árán sikerült csak szkafanderének külső légkört beengedő szelepét kinyitnia, amely nélkül akár meg is fulladhatott volna. Szántóföldön ért talajt, és egy krumplit ültető anya és kislánya voltak az elsők, akivel beszélni tudott. Végül mind az űrhajóst, mind a kapszuláját sikerült épségben összeszedni. Az már utólag derült ki, hogy Gagarin életét az erős nyugati szél mentette meg, ha az nem fúj, feltehetően a Volga folyóban érkezik, a nehéz szkafandere pedig lehúzta volna a mélységbe...

A tökéletes repülés mítosza....

A rengeteg probléma ellenére Gagarin túlélte a repülést, és ez volt a lényeg. Kifelé egészen a 2000-es évekig tökéletes és hibátlan űrrepülést kommunikáltak le, nem említve a tervezettnél magasabb keringési pályát, a műszaki modul kései leválását vagy azt, hogy nem sok kellett volna, hogy a sikeres út után a folyóba esve fulladjon meg az első világűrt megjárt ember.

Ember az űrben - harsogja a Pravda...

A Vosztok-1 útja komoly propaganda értékkel bírt, amit a Szovjetunió maximálisan ki is használta - Gagarint hősként ünnepelték, a szovjet technikai vívmányok világelsőségéről harsogtak, és az űrkorszak új időszakának fényes jövőjét festették le. Az Egyesült Államok kevesebb, mint egy hónap múlva, május 5-én egy űrugrást hajtott végre Alan Shepard-dal, de a Gagarin repüléséhez mérhető orbitális keringésre 1962 februárjáig kellett várni, a Mercury-Atlas 6 repülésig, amelyben John Glenn első amerikaiként megkerülhette a világűrben a Földet, rögtön háromszor. Csakhogy Glenn mindössze a harmadik ember volt, aki orbitális pályára állt, ugyanis a Vosztok-2 még 1961 augusztusában German Tyitovval a fedélzetén több, mint egy napig keringett fent. A szovjetek fölénye továbbra is látványos volt.

Csakhogy nem sokkal Shepard űrugrása után, 1960 május 25-én Kennedy elnök bejelentette, hogy az évtized vége előtt az Egyesült Államok embert juttat el a Holdra, és onnan vissza is tér biztonságosan. Ezzel pedig meghatározta a két szuperhatalom űrprogramját az elkövetkezendő bő egy évtizedre...

A Vosztok-2

Gagarin repülése a technikai problémákat leszámítva teljesen jól alakult, nem tapasztalt semmi olyasmit, amely az emberi viselkedést vagy az egészségét károsan befolyásolta volna. Koroljov tehát egy egész napos utat szeretett volna következőre - ezt sokan ellenezték, a kutyás repülések tapasztalatai alapján, ahol többször is sokkos állapotot észleltek a negyedik-ötödik keringéskor (lássuk be, szegény ebek reakciója a súlytalanságra korántsem volt meglepő). A probléma alapvetően az volt, hogy csak és kizárólag úgy lehetett tervezni, hogy az űrhajó a Szovjetunió területére térhet vissza. Ez viszont legkésőbb a hatodik Föld-megkerülés után nem volt lehetséges a Föld forgása és a pályaszög miatt. Leghamarabb a 13. teljes fordulat után volt ismét lehetőség erre, de igazából csak egy nappal az indítás után, a 16-17 keringés körül volt újra optimális az űrhajó és a Föld helyzete a visszatéréshez.

German Sztyepanovics Tyitov, a második ember az űrben...

Koroljov persze ismét kiharcolta a saját igazát, és beavatta terveibe Tyitovot, a kiszemelt űrhajóst. A tervezett program az űrhajó irányítása a személyzet által, a Földről készített fotók készítése a világűrből, és persze az egy napos világűrben tartózkodás emberi szervezetre gyakorolt hatása.

Tyitov útja 1961 augusztus 6-án indult, ismét délben. Ez némi kényelmetlenséget okozott az űrhajósnak, akinek két órával az indulás előtt már be kellett öltöznie, a nyári hőségben... A Vosztok-2 elődjével ellentétben tökéletes, 183x244km-es pályára állt.

Kamerafelvétel Tityovról a világűrben

Egy órával a felszállás után Tyitov felbontotta a biztonsági kódot tartalmazó borítékot, és feloldotta a kezelőpanel zárját. Az irányítókarral mintegy tíz percig próbálgatta az űrhajó pozícióját kontrollálni, és tökéletesen sikerült az eltervezett manővereket végrehajtani - később több hasonló pozícióváltoztatást hajtott végre, mindegyik problémamentesen zajlott le. Az elkövetkező időben videó és fotó felvételeket készített és többszöri űrbéli étkezés és ivás, majd az első űrbéli vizelés is sikeres volt. Ami viszont valahol az út 8 órája környékén elkezdett elhatalmasodni rajta, az a rosszullét - Tyitov volt az első, aki megtapasztalta az "űrbetegséget", a tartós súlytalanság miatt bekövetkező rossz közértet. Az alvásra kijelölt időperiódus előtt ki is adta magából az összes addig bevett ételt. Ezt leszámítva még a pihenési fázis is teljesen jól alakult.

Összefoglaló videó a Vosztok-2 útjáról

A tizenhetedik keringéskor az űrhajós előkészült a visszatérésre, majd az automatika a megfelelő irányba fordította az űrhajót, és beindította a fékező hajtóművet. A műszaki modul leválása ismét nem sikerült tökéletesen - ugyan a rögzítő kábeleket az apró robbanótöltetek "elvágták", viszont a két modult összekötő tápkábelek, amelyek az elektromos kapcsolatot, illetve az oxigén-ellátást biztosította, sértetlen maradt. Végül a légköribe lépve a fellépő erők a kábelt széttépték, és a kapszula biztonságosan belépett a légkörbe. Az űrhajós útjának utolsó kellemetlensége az volt, amikor a kapszula elhagyása előtt egy, az arca előtt szálló darabkát meglátva félrefordította a fejét, így a katapult működésbe lépésekor az orrát felsértette a sisakja.

Balra John Glenn, középen John F. Kennedy és jobbra Tyitov, 1962 május 3-án, a Fehér Házban

Tyitov útja technikai szempontból messze sikeresebb volt, mint Gagariné. Roppant fontos megfigyelésekkel gazdagodtak az orvosok a tartós(abb) súlytalanság hatásairól, és közben persze az út politikai hatásai is a szovjeteknek kedvezett - Tyitovból is celebet kreáltak, és a fél világon végigutaztatták. Érdekesség, hogy mind a mai napig Tyitov a világ legfiatalabb űrhajósa - egy hónappal a 26 születésnapja előtt járt (először és utoljára) a világűrben.

 

A páros Vosztok repülések és a Zenyit kémműhold

A Vosztok-2 repülése után a célok már alaposan átrendeződtek. Nyilvánvaló volt, hogy válaszolni kell Kennedy elnök kihívására a Holdraszállás terén, ám ehhez többek között a hosszabb távú űrbéli tartózkodással, az űrsétával, a világűrben történő randevúval és dokkolással kapcsolatos problémákat kell megoldani.

Nyikolaj Petrovics Kamanyin, a szovjet emberes űrprogram első szakaszának talán második legbefolyásosabb embere

Az elkövetkező Vosztok repülések az egyre tovább tartó űrbéli tartózkodásra koncentráltak, illetve az űrbéli megfigyelésre. Nyikolaj Kamanyin, az űrhajós kiképzést irányító katonatiszt a hadseregnél lobbizott a katonai célú felhasználásra, elsődlegesen az emberes űrbéli megfigyelés (kvázi kémrepülések) illetve tovább lépve, a későbbi katonai harci alkalmazásra, vagyis az űrbéli ellenséges műholdak / űrhajók megsemmisítésére való célra. A hadsereg vezetése nem rajongott annyira az ötletért, Koroljov a Vosztokon alapuló Zenyit kémműholdakkal ígérte megoldani a kémrepüléseket, az utóbbi pedig még túl messze volt a realitásoktól - semmi reális értelme nem volt annak, hogy a világűrben zajló harcra készüljenek, ha már a feljutás is orosz rulett módra zajlik.

Egy Zenyit kémműhold visszatért kapszulája (sok szeme van, hogy jobban láthasson...)

A Zenyit eredetileg Objekt OD-1/-2 néven kezdte az életét még 1958-ban, egy kémműhold koncepció volt, amely Föld körüli pályára álló műholdba szerelt kamerákkal fotózta volna le az Egyesült Államok és potenciálisan az egész Föld területén a katonailag fontos objektumokat. Az OD-1 egy dedikált kémműhold lett volna, az OD-2 egy, a későbbi Vosztok űrhajóban és Zenyitben megvalósuló kettős célú rendszer, azonos fő elemekkel. A fő különbség, hogy a kapszula belsejébe összesen öt kamerát helyeztek el (négy 1 méteres gyújtótávolságút, amelyek 200km-es magasságból ~60x60km-es területet fotóztak le, és egy 200mm-es gyújtótávolságút, amely a részletes kép környezetét fedte fel, segítve a pontos helyzet megállapítását), amelyek egyenként mintegy ezer képkockát tudtak rögzíteni. A kamerákon kívül egy antennarendszerrel is ellátták, amellyel a NATO radarjait deríthette fel, ehhez a fogott jeleket mágnesszalagra rögzítették, amit utólag a földön elemeztek ki.

Az első Zenyitek a Vosztokkal azonos hordozórakétával indultak, és kívülről csak a külső ajtón lévő nagyobb ablakokról lehetett megkülönböztetni az embert szállító űrhajótól. A Vosztokkal kapcsolatos titkolódzás részben oda volt visszavezethető, hogy a kémműholddal nagyban megegyezett...

A hivatalosan Kozmosz-4 nevű műhold végszerelése, ránézésre is jól látható a kapcsolat a Vosztokkal

Az egész család annyira egy tőről fakadt, hogy eredetileg a kémműholdak is Vosztok néven voltak illetve, de Gagarin útja után átkeresztelték őket Zenyitre. Az első indításig 1961 decemberéig kellett várni, és sok köszönet nem volt benne, mert a harmadik fokozat hibája miatt nem állt megfelelő pályára - ennek megfelelően kiadták az önmegsemmisítésre a parancsot, és a kémműhold felrobbant a világűrben (a kornak megfelelően hivatalosan a létezését sem ismerték el az indításnak). A második indítás 1962. április 26-án viszont sikeres volt, hivatalosan Kozmosz-4 néven illették a műholdat, és három napnyi keringés után vissza is tért terv szerint, ám sajnos a pozícionáló rendszer hibájából a legtöbb kép használhatatlan lett, noha ennek ellenére a program ment tovább. Június elsején a harmadik kémműhold indítása viszont komoly katasztrófába torkolt - rögtön a start után az egyik gyorsító fokozat leállt, majd leszakadt induláskor, megrongálva az indító állást, a rakéta pedig alig 300 méterrel odébb csapódott a földbe.
 

Ez főleg azért volt kritikus, mert ez volt az egyetlen működőképes Vosztok indítóállás, és ez utánra tervezték a Vosztok-3 és Vosztok-4 repülést, amelynél az első űrhajó felküldése után egy nappal még egyet indítanak, a két űrhajó viszonylag közel elhalad egymás mellett, rádióval felveszik a kapcsolatot egymás között (ezzel tesztelve az űrbéli kommunikációt), majd még 3 napig fent keringve új időtartam rekordot állítanak fel, és visszatérnek a Földre.

Pável Popovics és Andrijan Nyikolajev

A Vosztok-3 így csak 1962 augusztus 11-én tudott elindulni, Andrijan Grigorjevics Nyikolajevvel a fedélzetén, egy nappal később, a Vosztok-4 fedélzetén követte Pável Romanovics Popovics. A két űrhajó a világűrben "mindössze" 6,5km-re közelítette meg egymást, sikeresen tudtak kommunikálni egymással, ám az idő teltével egyre nagyobb és nagyobb lett a két űrhajó közötti távolság. A két űrhajós abban is első lehetett, hogy kiszíjazva magukat a katapultülésből "szabadon" lebeghettek a kapszulában.

Popovics a súlytalanságot mutatja be

A Vosztok-3 és -4 közös űrrepülése a nyugati megfigyelők kedélyeit eléggé felborzolta - a jelek szerint a szovjetek újabb öles lépést tettek tovább a világűr meghódítása felé, miközben az Egyesült Államok "mindössze" két, egyenként 3 fordulatig tartó emberes űrrepülést volt képes felmutatni, az űrrandevú pedig messzi-messzi cél volt még csak a tervekben. Persze a szovjetek titkolódzása is segített a valós helyzet hibás felmérésében, hiszen nem sokat árultak el a technikai részletekről, és arról, hogy valójában a Vosztok űrhajó képtelen volt keringési pályáját megváltoztatni. Az "űrrandevú" valójában csak a második indítás megfelelő időzítésének és persze a közel azonos keringési pályának volt köszönhető...

Szovjet propaganda plakát az első négy szovjet űrhajósról és űrhajóikról...
Szegény grafikusnak (és a világ nagy részének) nem sok információja volt arról, hogy is nézett ki a valódi Vosztok...

Az első nő a világűrben...

Ahogy a Szovjetunióban, úgy az Egyesült Államokban is az első űrhajós-jelölteknél meghatározták, hogy szigorúan vadászpilóták lehetnek, ez részben a katonai háttér (és annak pénze), részben pedig a vadászpilótákra vonatkozó szigorú egészségügyi és kiképzési normák miatti döntés volt. Csakhogy ez meghatározta azt is, hogy kizárólag férfiak kerülhettek be a válogatásba. Ám az amerikai űrhajós-válogatással foglalkozó Donald Flickinger tábornok és Dr. Randy Lovelace kíváncsi volt arra, hogy a nők hogyan teljesítenének. A nők mellett szólt, hogy könnyebbek, kisebbek, kevesebb oxigént, vizet és ételt fogyasztanak, márpedig főleg a kezdetleges űrrakétáknál minden apró plusz tömeg sok fejfájást okozott a mérnököknek. A korai űrhajós-válogatások persze kis túlzással (?) beillettek középkori kínzási gyakorlatoknak is, a NASA válogatás elemei között megtalálhatóak voltak a sötét, vízzel teli kamrába hosszú órákra való zárás, az alkarra csatolt elektródákon át való elektrosokknak alávetés, vagy a torkon letolt gumicső, amellyel a gyomor savtartalmát vizsgálták. Aki űrhajós akart lenni, mindenekelőtt igen jó toleranciával kellett tehát bírnia - no meg megadta az alapvető ellentétet az űrhajósok és az orvosok között, akik az űrhajósokra sokszor kísérleti nyúlként tekintettek, ráadásul bármikor kirostálhatták az űrhajósokat valamiféle ürüggyel. Ez egyébként nem csak az Államokban volt így, a Szovjet űrhajósok és orvosaik kapcsolata se volt sokkal rózsásabb.

Jerrie Cobb egy Mercury kapszulával pózol

Dr. Lovelace meg is találta a tökéletes jelöltjét, Jerrie Cobbot, egy fiatal, kereskedelmi pilóta-engedéllyel rendelkező, attraktív lányt, aki tökéletes egészségi állapotnak örvendett. Cobb 1960 februárjában alávetette magát a "Mercury 7", a Mercury program részére kiválasztott első hét űrhajósjelölt által is végigcsinált tesztet, és nagyszerű eredményekkel fejezte be - amit a doktor hamarosan a nyilvánosság elé is tárt, és a már amúgy is ismert Cobbot még nagyobb médiaszenzációvá tette. Hamarosan újabb női pilótákat kértek fel a tesztek végrehajtására, és a médiát felhasználva azért kezdtek el harcolni, hogy a NASA vegye számba a nőket az űrhajós programban.

Cobb egy forgó asztalra szíjazva, az űrhajós-kiképzés orvosi tesztelése alatt

A médiaszenzáció persze a Szovjetunióba is eljutott. Kamanyin az űrhajós-kiképzés felelőseként meglátta a lehetőséget abban, hogy ne csak az első embert, de utána az első nőt is ők juttathassák fel. Koroljov, ha nem is teljes mellszélességgel, de támogatta a dolgot, ugyanis azt szerette volna, ha nemcsak katonai pilóták, de mérnökök, többek között ő maga is feljuthatna a világűrbe. Kamanyin rögtön nagyot akart harapni, azt javasolta, hogy a Vosztok-5 és -6 repülés a Vosztok-3 és -4 páros repülésének megismétlése legyen, két női űrhajóssal. Esetleg egy három űrhajós "tripla" indítás, két női és egy férfi űrhajóssal. A javaslatot nem fogadta kitörő üdvrivalgás az űrprogram részéről, mivel sokan inkább még hosszabb, 6-7 napos űrprogramot láttak volna szívesen, gyakorlott férfi űrhajósokkal.

Kamanyin a mintegy 50-60 női pilótából és ejtőernyősből kiválasztott hetet, és megkezdte a felkészítésüket. Eközben a férfi SzK-1 űrruha alapján elkészítettek egy SzK-2 jelölésűt is, amely a női anatómiát figyelembe véve készült. Ezek tesztelése közben az űrruhát fejlesztő iroda egyik kiválasztott női alkalmazottja 15 napot töltött egy Vosztok-makettben, tesztelve a ruha megfelelőségét, ami az írásos feljegyzések szerint kiválóan sikerült (noha a későbbiek ismeretében feltehetően a tesztfolyamat pár helyen komoly hiányosságokkal küzdhetett).

Vlagyimir Jazdovszkij, Szergej Koroljov és Nyikolaj Kamanyin,
a szovjet emberes űrrepülés első szakaszának meghatározó alakjai

A hét jelöltből végül négy maradt 1962 novemberére, a két fő jelölt Valentyina Tyereskova és Valentyina Ponomarjova. Ponomarjova teljesített a legjobban a kiképzésen, és komoly politikai hátszele volt. Vlagyimir Jazdovszkij, az űrhajósprogramban részt vevő (elég nagy hatalmú) orvosi csoport vezetője is Ponomarojovát javasolta, Tyereskovát pedig az utolsó helyre tette. Ám Kamanyin számára sokkal jobb jelöltnek tűnt a többiekhez képest nem túl iskolázott (főiskolát nem végzett) és kevesebb gyakorlattal bíró, viszont jól kommunikáló, a szocialista propagandát támogató, és ehhez megfelelőbb kiállású Tyereskova. Elvégre is a mellett, hogy a világűrt meg fogja járni, utána éveken, évtizedeken át a szovjet propagandagépezetben kell helytállnia...

A repülési program felett viszont Koroljov és Kamanyin, majd végül a szovjet katonai vezetés éles harcot vívott. Koroljov (és a mérnökök) egy 8-10 napos időtartam rekordot szerettek volna, férfi űrhajóssal. Kamanyin a két női űrhajós opciót támogatta, 3 napos űrutazással. A katonai vezetés ezeket a terveket látva letette a sajátját: menjen fel egy női űrhajós propaganda céllal, a másik űrhajót pedig küldjék múzeumba - katonai szempontból semmi értelmét nem látták a drága embert szállító űrhajóknak.

Koroljov és Kamanyin látva, hogy ha nem fognak össze, az az űrhajós-program végét is jelentheti, egy köztes megoldás mellett döntöttek: egy férfi űrhajós hosszú, cirka 8 napos útra megy, és ez alatt indítják a másodikat, egy női űrhajóssal 3 napos útra a világűrbe. Apró probléma, hogy a döntéskor, 1963 áprilisán nem volt indításra kész férfi űrhajós, az orvosi csoport pedig szigorúan előírta, hogy az időtartam-rekordhoz először legalább annyi időt töltsenek az űrhajósok a Vosztok-makettben, ahol a hőmérsékletet is az űrbélinek megfelelőnek állítják be - a női űrhajósok szinte mindegyike már teljesítette ezt a tesztet eddigre (persze nekik "csak" 3 napra kellett a kényelmetlen tesztre beülniük). A páros indítás legkorábbi időpontját így alapvetően az határozta meg, hogy a férfi űrhajósok mikor végeznek a felkészüléssel.

A Vosztok-5 és -6 út teljes legénysége, alsó sor: Valentyina Ponomarjova, Irina Szolovjova, Valentyina Tyereskova, Borisz Volinov, Valerij Bikovszkij, valamint a főnökük, Nyikolaj Kamanyin

Hogy a kapkodásban még nagyobb gondok születhetnek, jó példa a kiválasztott űrhajósok súlya körüli plusz körök. Az egyik jelölt, Borisz Volinov az űrruhájában 104,5kg-ot nyomott, a másik, Valerij Bikovszkij viszont csak 90,7kg-ot. Utóbbi még belefért a hosszabb útra felkészített Vosztok teherbírásába, előbbi azonban már a meghaladta a meghatározott limitet. Ha Volinovnak kell indulnia, akkor nem fogják tudni a megfelelő pályát elérni.

A június elejére tervezett indítást hol az időjárás, hol a rádióparancs-vezérlő meghibásodása, hol pedig az erősödő naptevékenység miatti félelem miatt kellett újra és újra csúsztatni. Végül június 14-én Bikovszkij felkészülhetett az indulásra, és a női űrhajósjelöltek közül is kiderült, hogy Tyereskova lesz a kiválasztott (végig azt mondták nekik, hogy csak az indítás előtt fogják eldönteni ki lesz az - a valóságban persze a háttérben előre el volt már minden döntve) és Irina Szolovjova a tartaléka.

Bikovszkij, akinek az útját elhalványította az űrhajós-társnője

Bikovszkij indítása egy kisebb fajta rémálom lett. Az indítás előtt egy órával kiderült, hogy az egyik technikus a katapultülés biztonsági pöckét nem vette ki, mivel nem sikerült a hozzá rögzített dróttal kihúznia, ezért aztán egy késsel levágta a drótot róla, majd lezárták az ajtót (jelenlévő társa pedig végignézte ezt, semmi kivetnivalót nem látva benne). Óriási szerencsére, a "megoldást" az indítóállásról lemászó technikus rögtön megosztotta a kollégáival, akik hanyatt-homlok rohantak a feletteseiknek szólni, hogy fél órával tolják el az indítást. Ez után gyorsan visszamentek az űrhajóhoz, és megfelelően eltávolították a biztonsági pöcköt.

Bikovszkij az indítóállás tetején várja a beszállást

Az indítás előtt 5 perccel a harmadik fokozat visszajelző rendszere nem megfelelő választ adott - a fokozatért felelős mérnökök kértek 2-3 órát, hogy kiderítsék a hiba okát. Mint kiderült, az irányító rendszer giroszkópja meghibásodott. Ha a teljesen feltöltött, indításra kész rakétát le kell szerelni, és újra felkészíteni a repülésre, akkor minimum kéthónapnyi csúszással kell számolni. Ezt javasolták helyszínen lévő magas rangú tisztek és képviselők, nem akarván vállalni plusz rizikót. Koroljov viszont utasította beosztottjait, hogy gyorsan cseréljék ki az alkatrészt, amellyel szerencsére időben végeztek is. A sietségre súlyos ok volt: ha a tervezett 8 napos út után este tér vissza az űrhajó, akkor a megtalálására sokkal rosszabb esélyekkel indulhatnak útra a kutató-mentő egységekkel. Hogy tovább nőjön az ősz hajszálak száma, az egyik tápkábel az indítás előtti végső előkészületeknél nem vált le a rakétáról, ám Koroljov ismét kockáztatott, és az start elindítására adott parancsot. A kábel a hajtóművek beindulásakor elszakadt a rakétáról, és Bikovszkij hosszú, de türelmes várakozás után végre elindulhatott a világűrbe.

Csakhogy miután pályára állt, kiderült, hogy a tervezettnél alacsonyabbra, 175x222km-es pályára sikerült állítani. Ezen a pályán pedig adott esetben nyolc napon belül is lelassulhat annyira, hogy belép a légkörbe, és előre nem kiszámítható helyen fog földet érni, ami ugye továbbra is megengedhetetlen volt...

Ponomarjova, Szolovjova és Tyereskova, az indítás előtte fotón, szigorúan civilben

Bikovszkij erről mit sem tudva folytatta előzetesen megtervezett programját. Közben a Földön az űrhajósnőknek olyan kellemetlenséggel kellett szembesülniük, mint hogy Brezsnyev az indítás reggelén "leszólt", hogy Tyereskovának (és a többi űrhajósnőnek) a katonai rendfokozatát és hátterét ne mutogassák a nyilvánosságnak. Magyarul civil ruhában jelenjenek meg a fotósok és a kamerák előtt. Úgy, hogy az indítóálláshoz, a Kazakh sztyeppe közepére egyenruhába repültek... Nem volt egyszerű a pártvezetés kérése, de valahogy sikerült megoldaniuk.

Tyereskova a Vosztokba szállása előtt

A Vosztok-6 indítása

Tyereskova startja két nappal Bikovszkijé után következett, és szemben azzal, gyakorlatilag eseménytelenül és hibátlanul zajlott le. Fél órával az indítás után a két űrhajós rádiókapcsolatba került egymással, A két űrhajó ez esetben mintegy öt kilométerre közelítette meg egymást, ám nem tudták egymást vizuálisan megtalálni (Tyereskova látott egy, a Vénusznál háromszor fényesebb csillagot, amit ő a Vega-ként azonosított, de lehet, hogy a Vosztok-5-öt látta meg). További egy óra múlva pedig a szovjet állami televízió büszkén mutatta be a Tyereskováról a Vosztok belsejében készült videóképet.

Az űrhajósnőről készült videokép egy képkockája

Az űrhajósnő első komoly feladata a már bevett kézi-fékezőmanőver gyakorlat végrehajtása lett volna. Ez röviden annyi, hogy az űrhajót a kézi irányítószervekkel a fékezéshez megfelelő pozícióba állítja, imitálva azt a manővert, amit akkor kell végrehajtani, ha az automata rendszer valamiért nem végzi ezt el. Nos, Tyereskovának ezt nem sikerült végrehajtania, a kezelőszervek túl messzire voltak, alig érte el őket, és a hirtelen problémával szembesülve nem tudott improvizálni (legalábbis később így emlékezett vissza). Ezt az orientációs manővert a 38. keringési fázisban meg kellett ismét próbálnia, de az se ment tökéletesen. Az űrhajósnő az űrutazás első időszakában elég rosszul (vagy éppen semennyire) nem kommunikált, noha a rádiókapcsolat sem volt tökéletes, de Bikovszkij esetében ezt nem teszik szóvá, ebből pedig azért lehet sejteni, hogy valami nem stimmelt Tyereskova esetében. A feljegyzések szerint egyébként többször is "azon kapták" az űrhajósnőt, hogy alszik a kapszulában, mégpedig nem az előre meghatározott alvási fázisban. Az út alatt Hruscsov a korábbi űrrepülésekhez hasonlóan Tyereskovával és Bikoszkijjal is rádiókapcsolatot vett fel, és sok sikert kívánt útjához.

Mindkét űrhajós feladata alapvetően az előző űrrepüléseknél is végrehajtott program némileg finomított eljárása volt: folyamatosan jegyzetelni az általuk tapasztaltakat, fotó és filmfelvételek készítése, Föld-megfigyelések végrehajtása, és mindenekelőtt a testük reakcióinak megfigyelése a körülményekre. Az űrrepülés a Vosztok-6 esetében nem egész 3 napig tartott, a Vosztok-5 pedig az alacsony pálya, a részben emiatt egyre magasabb kabinhőmérséklet illetve Bikovszkij nem túl jó közérzete miatt 5 naposra rövidült.

Bikovszkij és Tyereskova fogja közre Hruscsovot, a sikeres űrrepülésük után egy nyilvános ünnepségen

Kifelé ismét idilli propagandafelvételek és nyilatkozatok mutatták azt, hogy a két űrrepülés tökéletesen zajlott le. Tyereskova ha lehet még Gagarinnál is jobb médiaszereplőnek bizonyult, Kamanyin döntése ebből a szempontból alátámasztást nyert.

Viszont a valóság sokkal árnyaltabb volt. Már a Vosztok-5 indítása körüli problémák is önmagukban hajszálra-a-katasztrófától hangulatot eredményeztek, a vártnál alacsonyabb pálya még egy jelentős hiba volt. Mindkét űrhajós panaszkodott kényelmetlenségekre, például a sapkájukba épített hangszórók nyomták a fülüket, Tyereskova a jobb lábában érzett fájdalmat, míg Bikovszkij esetében a vizelet-kezelő rendszer meghibásodott, ami nehezen elviselhető bűzt eredményezett a szűk kabinban. Problémát okozott az is, hogy a kiürített ételes-tubusokat nem tudta hogyan rögzíteni, így azok össze-vissza repkedtek körülötte, valamint panaszkodott amiatt, hogy a repülés előtt alaposan bereggelizve szállt be az űrhajóba, ami nem tett jót későbbi űrbetegségének.

Amiről viszont évtizedekig nem beszélt nyíltan senki, az Tyereskova repülése körüli problémák. A légierő vezetése számára az űrhajósnő sikertelen manőver-végrehajtási kísérletére hivatkozva úgy vélték, hogy csakis kiképzett pilótákból szabad űrhajóst képezni. Ráadásul a tervezett biológiai kísérleteket sem hajtotta végre, mivel nem érte el az ezeket tároló kazettát (azt pedig nem engedélyezték, hogy kikapcsolja az övét). Ez érthetően érzékenyen érintette Koroljovot, hiszen ő éppen azt akarta elérni, hogy civilek is végre az űrhajósprogramba kerülhessenek, mivel pedig az első nem vadászpilóta hátterű űrhajós a feladatainak egy jó részét képtelen volt végrehajtani, a légierő vezetése újjal mutogatott rá, hogy itt az élő példa, miért csak vadászpilótákat lehet az űrhajósképzésbe bevenni. Feltehetően részben ennek is köszönhetően Boris Csertok, Koroljov egyik közeli munkatársa visszaemlékezése alapján főnöke zárt ajtók mögött nagyon csúnyán leteremtette Tyereskovát.

Pedig Tyereskovának nem volt könnyű útja, és a megfelelni akarás miatt komoly erőfeszítések árán teljesítette az űrrepülését. Gyakorlatilag nem sokkal a pályára állása után elhányta magát (ahogy minden korábbi űrhajós, ő is tele gyomorral indult a világűrbe), és mivel nem tudta idejében elővenni a hányós zacskóját, így a hányadék egy része az út hátralévő részében a kabin belsejében bűzölgött, ami később fejfájást és rossz közérzetet okozott számára. Egyes visszaemlékezések szerint a második világűrben töltött napon további problémákkal kellett szembesülnie, alhasi fájdalmai voltak, menstruálni kezdett, és az SzK-2 űrruha vizelet-elvezető rendszere sem teljesített megfelelően a súlytalanságban, így vizelet, vér és verejték gyűlt össze űrruhájában, végképpen kényelmetlenné téve az űrutazást. Ezek után érthető, hogy étvágya sem volt - erre amúgy panaszkodtak a korábbi Vosztok űrhajósok is, de ettől függetlenül az orvosi utasításnak megfelelően enniük kellett. Tyereskova földet érése után az űrhajójához visszamenve a körülötte gyülekező tömegnek adogatta a tubusos űrételeit, közben pedig tőlük különféle ("normális") ételeket vett magához. Egy jelenlévő orvos szerint feltehetően Tyereskova így próbálta meg elfedni, hogy az űrben nem táplálkozott megfelelően, ami a körülményeket figyelembe véve érthető volt, csak hát a program vezetői ezt tekinthették és tekintették engedetlenségnek is...

Tyereskova a visszatérés után a repülési naplójába jegyzetel, mögötte a kapszulája, előtte a katapultülése

Az űrprogram prominens képviselőit eléggé dühítette, hogy az űrhajósnő nem hajtotta végre megfelelően a számára kijelölt feladatokat (egyes források viszont arról írnak, hogy Tyereskova egész egyszerűen nem kapott utasítást a földi központból ezek végrehajtására, tehát onnan szabotálták azokat), súlyosnak vélték azt is, hogy a repülési naplóját a Földön, visszatérése után fejezte be (a világűrben mindkét ceruzája eltört, legalábbis ez a hivatalos indok), az étel-osztogatás miatt nem tudták megbecsülni sem, hogy valójában mennyit evett, sőt, a kabint "higiéniai eljárásnak" vetették alá a visszatérés után, tehát a kabinról sem kaptak valós képet. Érdemes párhuzamba állítani ezt azzal, hogy Tyitov is nagyon megszenvedett a saját űrrepülésekor, ő sem tudta megfelelően teljesíteni némelyik feladatát, mégse merült fel vele kapcsolatban negatív vélemény. Aligha vitás, hogy komoly ellenszélben kellett helyt állnia.

Noha a szovjet űrprogram és a szovjet propaganda számára az elsőség igen fontos volt, 19 évig nem indult újra női kozmonauta a világűrbe, ebből is látható, hogy egyáltalán nem a nemi egyenlőség fűtötte a Vosztok-6 útját (noha a későbbi Voszhod repüléseknél még tervben volt női személyzet, a Szojuz program indulásánál látványosan mellőzték őket a kiképzési programból). A 19 évvel későbbi szovjet repüléshez pedig nem árt tudni, hogy cirka egy évvel megelőzte az első amerikai űrhajósnő útját, amelyre csak 1983-ban került sor - vagyis ismét a versengés volt a valódi oka annak, hogy nők újra szerepet kaphattak a szovjet űrhajósok programjában...

A Nyegyeljin-katasztrófa

A Nyegyeljin-katasztrófa

Noha nem tartozik közvetlenül az szovjet űrprogramhoz, hiba lenne nem megemlíteni a (feltehetően) mai napig legtöbb áldozatot követelő rakéta-balesetet. Hruscsov és a katonai vezetés ráébredt, hogy az R-7 katonai szempontból nem túl hasznos, hiszen inkább napok, mint percek kérdése volt az indítása, így pedig egy atomháború árnyékában visszafogottan hasznos csapásmérő eszköz. A megoldás egy kisebb, könnyebb, de mindenekelőtt sokkal hamarabb indításra késszé tehető interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztése volt.

Erre Koroljov egyik egykori munkatársát, Mihail Kuzmics Jangel kapott lehetőséget, aki 1954-től saját tervezőirodát, az OKB-586-ot kapott. Róla még lesz később szó, ami itt lényeges, hogy a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták fejlesztésénél a tervezőirodák és a katonasági közötti nézeteltérések adtak Jangelnek lehetőséget. Koroljov elutasította, hogy mérgező, toxikus anyagokat használjon a rakétáiban, így folyékony oxigént használt oxidálószernek, amely viszont nehézkesen kezelhető. Volt erre válasz, a salétromsavra épülő oxidálószerek, Glusko és Jangel egy hibrid hajtóanyag párost választott, az oxidálószer 73% salétromsav és 27% nitrogén-dioxid (N2O4) keverék, az üzemanyag pedig a TM-185 néven ismert kerozin és gázolaj keverék. Ez a hajtóanyagpáros azért volt jó párosítás, mert nem kellett egyiket sem mélyhűteni, könnyű volt tárolni – még ha az oxidálószer erősen mérgező is...

Az R-7 és az R-16 méretarányos ábrája, mókásnak hangzik a ~140 tonnás R-16-ot "könnyűnek" nevezni, de az R-7 mellett bizony annak tűnt...

A hajtóanyagok életképességét az R-11 és R-12 ballisztikus rakéták bizonyították. Előbbit Viktor Petrovics Makejev, utóbbit Jangel tervezte, Makejev a tengeralattjárókról indított ballisztikus rakéták fejlesztését kapta feladatául később, Jangel pedig a szárazföldi indításúakét. A következő megbízatása pedig az R-16 volt, egy nagy teljesítményű ballisztikus rakéta, amely több megatonnás robbanófejet tud 11 000km-es távolságra eljuttatni, viszont mindössze három óra alatt indításra kész állapotba lehet hozni. Az R-16-nak Jangel irodája egy teljesen új, független irányítórendszert terveztek, a nagy teljesítményű, két fokozatú rakétához pedig új megoldásokat hívtak életre, például az üzemanyagot a aszimmetrikus dimetil hidrazinra váltották (ami egy igen mérgező és agresszív vegyület), viszont ezek alaposabb tesztelésére nem volt idő, mivel a pártvezetés az 1960-as Nagy Október Szocialista Forradalom ünnepségén be szerette volna jelenteni az új és még hatékonyabb stratégiai fegyver első sikeres útját.

Mitrofan Nyegyeljin marsall

Az LD1-3T jelölésű prototípust tehát sietve elvitték a ma Bajkonurként (akkor Tjukaram néven ismert) rakétaindító bázisra, és megkezdték a kísérleti indítás előkészületeit, lévén október 23-ára volt az indítás kitűzve. Az indítást nem más, mint a Stratégiai Rakétaerők Parancsnoka, a Helyettes Védelmi Miniszter, Mitrofan Ivanovics Nyegyeljin marsall felügyelte. Nyegyeljinről még nem esett szó, márpedig komoly része volt abban, hogy az R-7 megszülethetett, sőt, ő volt az, aki stratégiai bombázók helyett ballisztikus rakétákban látta stratégiai csapásmérés (és elrettentés) fő eszközét, így az első időkben Koroljov és a többi rakétafejlesztő mérnök számára a feladatokat kiosztotta és azokat támogatta. Október 23-án tehát a rakétát feltöltötték üzemanyaggal, ám a rakéta felkészítését még nem fejezték be, Nyegyeljin és Jangel is figyelmen kívül hagyta az érvényes biztonsági szabályokat, a személyzetet utasították a további ellenőrzésekre és munkára - e közben vették észre, hogy a rakétából szivárog az üzemanyag, mégpedig nem is kis mértékben (a feljegyzések percenként 142-145 cseppet említenek). A probléma az volt, hogy ekkoriban nem volt kidolgozott eljárás, hogy is ürítsék ki a rakétából a hajtóanyagokat - no nem mintha ez most opció lett volna, lévén a technikai vezetők úgy vélték, hogy a szivárgás kezelhető mértékű, amíg azt kordában tudják tartani. Viszont mivel eljárás nem volt rá, így a lehetőség sem nagyon merült fel.

Az LD1-3T rakéta az indítóállásán, a kép előterében lévő oszlopok az indítóállást körülvevő drótkerítés részei voltak

Az indítási folyamat részeként egy elektromos jelet küldtek a második fokozat oxidálószer vezetékeit lezáró piromembránokhoz. Ilyen piromembránokat biztonsági okokból építettek be, ezek a tartályban tartották a hajtóanyagokat, és normális esetben csak az indítás előtt aktiválják őket, így a szelepek és a vezetékhálózat nem érintkeznek a mérgező anyagokkal, tehát nem kellett attól tartani, hogy azokban kárt tesznek (mint említettem, az üzemanyag is igen agresszív vegyület). Normális esetben az volt a tervezéskor megszabott határidő, hogy az üzemanyagrendszer piromembrájainak aktiválása után két napon belül indítani kell, vagy leengedni az üzemanyagot. Nos erre az történt, hogy a második fokozat oxidálószer vezetékeit lezáró piromembránja helyett tervezési és kivitelezési hibák miatt az első fokozat oxidálószer és üzemanyag-vezetékeit lezáró piromembránok aktiválódtak, vagyis már csak a szelepek akadályozták meg azt, hogy a rakéta elindulhasson. A fent említett két napos határidő pedig azt jelentette, hogy még nagyobb nyomás alá kerültek a technikusok a problémák kezelése terén. Hogy a már amúgy is késélen táncoló helyzetet tovább fokozta, hogy az egyik hajtómű (feltehetően oxidálószelepe) is működésbe lépett (de a hajtómű szerencsére nem indult be üzemanyag nélkül), és az egész rakéta áramelosztását biztosító panel is tönkrement.

 

Az R-16 második fokozata, a jobb oldali képen látható a két égőteres hajtómű

Ez volt az a pont, ahol Konsztantyij Gercsik vezérőrnagy, a rakétabázis parancsnoka javaslatot tett a rakéta kiürítésére, és az indítóállásról való eltávolítására, hogy biztonságos körülmények mellett folytathassák a javításokat. Nyegyeljin a javaslat hallatán ordibálni kezdett a jelenlévőkkel, hogy egy nukleáris háború esetében sincs esély ilyesmire, szóval szó se lehet róla. A hibás szelep cseréjét megkezdték, és döntés született, hogy a piromembránokat közvetlenül, erre az esetre külön-külön odavezetett vezetékeken keresztül fogják aktiválni, hogy a probléma ne ismétlődhessen meg. Végül estére belátták, hogy az embereknek pihenniük kell, és az indítást október 24-ére, hétfőre tolták tovább.

24-én egymástól függetlenül több féle javításokat folytattak a még mindig feltöltött rakétán az indítóálláson. A magas rangú párttagok és katonai képviselők értetlenül tébláboltak egy közeli indítóközpontban, miközben Nyegyeljin egyenesen a Kremlből kapott több telefonhívást (erre nincs bizonyíték, de az általános vélekedés szerint egyenesen Hruscsovtól), hangulatát tovább rombolta, hogy újabb 30 perccel eltolták a tervezett indítást, mert a javításokkal még mindig nem végeztek. Nyegyeljin ebben a helyzetben kissé érthetetlenül úgy döntött, hogy közvetlenül az indítóállás mellől felügyeli a munkálatokat tovább, és népes kíséretével a rakétához ment. Gercsik tábornok nem tehetett mást, utasította embereit, hogy szerezzenek egy széket a marsall számára, a többieknek pedig padokat - a "nézőközönség" pedig a rakétától alig 15-20 méterre foglalt helyet!

A robbanás utáni felvételek egyik képkockája

Egy technikus közben az indítóközpontban észrevette, hogy a rakéta fedélzeti rendszereinek utasítást adó PTR panelt indítás utáni állapotoknak megfelelő beállításokkal hagyták, miközben a rakéta akkumulátorai a belső hálózatra kötve "élő" állapotban voltak (attól féltek, hogy a hideg miatt az akkumulátorok esetleg nem működnek megfelelően, ezért aktiválták őket). Menet közben a második fokozat piromembránjait már aktiválták, tehát a második fokozat mindössze egyetlen lépésre állt a működésbe lépéstől. A technikus rákérdezett, hogy a PTR kapcsolóit "nulla" állásba állítsa-e, a rövid válasz az volt, hogy csináld. Az elektromos parancs aktiválta a második fokozat hajtóanyagszelepeit, és a két égőteres RD-219 hajtómű életre kelt, alatta pedig ott volt a teljesen feltöltött első fokozat - 30 perccel a tervezett indítás előtt mintegy 200-250 ember tartózkodott a rakéta közelében, amikor a baleset bekövetkezett...

A balesetről készül videofelvétel

A szemtanúk és az automatikusan működésbe lépő kamerák a pokol Földi megtestesülését festették le, az indítóálláson dolgozók biztonsági kábeleiken lógva kaptak lángra, vagy ugrottak le a magasból. A földön állók és dolgozók az indítóállás körül szisztematikusan kiépített szögesdrót kerítésekbe akadtak fent, vagy a hőtől pillanatok alatt megolvadó aszfaltba ragadtak bele, hogy aztán az egyre újabb és újabb robbanások lángjai emésszék el őket. Azok, akik az indítóállás körüli árkokban kerestek menedéket, az erősen mérgező gázoktól fulladtak meg. A robbanások mintegy 20 másodpercig tartottak, de a lángok két napig égtek még.

Az indítóbunkerből hevenyészett mentőbrigád indult útnak, hogy kimentsék a túlélőket, amíg a bázis tűzoltói a helyszínre érkeznek, és több tucat embert sikerült biztonságba vinniük. A helyi kórházba 49 túlélőt szállítottak, de a katonai titoktartás miatt először nem akarták az orvosoknak elárulni, miféle "titkos" vegyszerek hatásaival kell megküzdeniük - szerencsére a józan ész felülkerekedett, ám ennek ellenére 16 túlélő később belehalt sérüléseibe. Velük együtt összesen 92 halott szerepelt a hivatalos, ám titkosított áldozati listán (egyesek ennél is több áldozatot feltételeznek egyébként). Nyegyeljin hivatalosan repülőgép-balesetben hunyt el, a többi áldozat esetében sem verték nagy dobra a halál valódi okát, egészen az 1990-es évekig a katasztrófa szigorúan el volt hallgatva.

Az indítóállás a baleset után

A baleset kivizsgálását nem más, mint Leonyid Brezsnyev vezetésével végezték, ám senkit sem vontak felelősségre. A bizottság megállapítása szerint a legalapvetőbb biztonsági intézkedéseket sem tartották be, a hibát el lehetett volna mégis kerülni, ha a PTR panelt az előtt állítják "nulla" állásba, hogy a fedélzeti akkumulátorokat életre hívják, de ezt a tervezési hibát a korábbi tesztek nem fedték fel. Ezzel együtt nem mást, mint Nyegyeljin terheli a legnagyobb felelősség - de ő életét vesztette. Jangel túlélte a balesetet (ezért egyébként elnézést kért Hruscsovtól), mivel Alexander Mrijkin tábornokkal és két további mérnökkel éppen az indítóbázis épülete mögött tartottak cigarettaszünetet, arról beszélgetve, hogy a rakétaindítás idejét még tovább kellene halasztani. A katonai rakétaprogram új vezetője, Andrej Szokolov szigorúbb biztonsági intézkedéseket és alaposabb tesztelési eljárásokat foganatosított, ám mint később látni fogjuk, az űrprogram esetében ez nem mindig talált utat magának. Az R-16 programot ennek ellenére tovább vitték, 1961 májusában a hatodik indítási kísérlet már sikeres eredmény hozott, de csak az év végére sikerült kellően megbízhatóra megépíteni. 1961 novemberében a típus hadrendbe állt....

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története II.

Embert az űrbe...

Az első űrszondák sikeres feljuttatása után aligha volt kérdéses, hogy az első ember felküldése a világűrbe presztízskérdés lesz a két szuperhatalom részére. 1958 május 15-én meg is történt az elhatározás, hogy a Szovjetuniónak kell az elsőnek lennie. A három fokozatú R-7 rakétaverzió, amely a Luna-3 programhoz lett kifejlesztve meg is felel a célnak, alacsony Föld körüli pályára majdnem 5 tonnát lenne képes felvinni. Érdemes megemlíteni, hogy egy ideig párhuzamosan folytak egy szuborbitális (tehát csak 100-200 km-es magasságba feljutó, majd onnan visszahulló) tesztjármű tervezési munkálatai (amely hasonló lett volna, mint az első amerikai űrrepülés Alan Shepard-al), ám végül az orbitális jármű előrehaladott állapota miatt úgy döntöttek, hogy a szuborbitális repülés csak erőforrás pocsékolás lenne, így az azzal kapcsolatos tervekkel felhagytak.

Koroljov itt megint megvillogtathatta tehetségét - mivel a politikai eredmények mellé katonai is kellett, hogy a hadsereg vezetőinek a támogatását is megnyerje, ezért kettős célú járművet tervezett, amelybe kamerákat szerelve le lehet fotózni az Egyesült Államok bármelyik régióját (avagy a Föld bármelyik régióját), majd a világűrből visszatérő modulból a filmet kinyerve katonailag fontos információkat lehetne szerezni. 1956-tól a CIA U-2 kémrepülőgépei menetrend szerint berepültek a szovjet légtérbe, és felvételeket készítettek a szovjet katonai objektumokról - a szovjeteknek nem volt hasonló képességű kémrepülőgépük, sem kiépített bázisuk az Egyesült Államok közelében, ahonnan egy ilyen kémgép felszállhat. A lehetőség, hogy hasonló képességre tehetnek szert mégis, felvillanyozta a katonai vezetőket, így katonai támogatást is kapott.

Egy Vosztok makett műemlékként emlékeztet az örökségre

A Vosztok űrhajó tehát eredendően kettős feladatú jármű lett - ami viszont nem várt hatásokkal járt, például az űrhajó pontos kinézetét nem lehetett felfedni, lévén katonai titokról volt szó.

Egy Vosztok űrhajó a harmadik fokozattal együtt

A mérnököknek persze sokkal komolyabb problémák miatt fájt a fejük. Az emberes űrrepülésnél mindenképpen vissza is kell térni a Földre, azt aligha lehet sikerként elkönyvelni, ha a világűrbe juttatnak egy embert, aki ott meghal. Az űrhajót alapvetően két modulra bontották. Az egyik egy 2,3 méter átmérőjű, 2,46 tonnás, gömb alakú visszatérő modul, amelyben az űrhajós, vagy adott esetben a visszahozni szándékozott hasznos teher elhelyezhető. A másik ennek az aljához csatlakoztatva egy kúpos, 2,27 tonnás műszaki modul, amely az energiaellátásért, és mindenekelőtt a biztonságos visszatérés elindításáért felelt, vagyis azért, hogy a haladási iránnyal szembe fordítva mintegy 140m/s-el csökkentse a sebességét az űrhajónak. Mivel azonban a rakétatechnológia megbízhatósága nem volt éppen ideális, ezért úgy tervezték meg a keringési pályát, hogy cirka 180km-es magasságon legyen a keringési pálya alsó pontja, és 235km-en a felső pontja. Ez az alacsony pálya elég közel van a légkör felső rétegeihez, így, ha nem is történik fékező manőver, akkor is mintegy 5 nap után az űrhajó már a eléggé lelassul ahhoz, hogy a sűrűbb légrétegekben tovább fékeződve visszatérjen a Földre. Természetesen e mellé azt is meg kellett oldani, hogy az űrhajósnak legalább 10 napra elegendő oxigénje, vize és élelme legyen.

A Vosztok űrhajó "metszete"

A gömb alakú visszatérő modul külsőjét hővédő bevonattal látták el, de eltérően az amerikai űrhajóktól, amelyek kúpos alakjuk miatt a légellenállás automatikusan a "talpukkal" a haladási irányba álltak, az első szovjet űrhajótípus bizony pörgött. Igaz, igyekeztek úgy megépíteni, hogy minden súlyt az "aljába" helyezzenek el, így valamennyire stabilizálják. De az igyekezet kevés volt, ez a megoldás nem volt túl sikeres, ráadásul az űrhajósoknak visszatéréskor néha akár 8-9 G nehézkedést kellett elviselniük.

A Vosztok főbb méretei és felépítése

A gömb belsejében az űrhajósok egy katapultülésbe voltak szíjazva, nem is nagyon tudtak mozogni, csak a kezükkel érhették el az ülés mellé helyezett kezelőszerveket. A katapultülésre pedig első sorban azért volt szükség, mert a biztonságos visszatérést nem tudták garantálni a modulban - először ilyen megoldásban gondolkodtak, de egy 1960 júliusában történt indítás után kiderült, hogy nem kellően megbízható. A tökéletesítésre való törekvések túl sok időt és várható nehézséget jelentettek volna, így legalábbis ideiglenesen elvetették ezt a megoldást. Tehát egy katapultülést építettek be, amely mintegy 7000 méteres magasságban automatikusan lerobbantotta a kijáratot (két ajtó volt az űrhajón, az egyik a beszálláshoz volt használatos, a másik pedig a katapultülés mögött az elhagyásért kellett), és kivetette a széket. Az űrhajós ejtőernyője mintegy 2,5km magasban nyílt ki, majd biztonságosan leereszkedhetett vele. Ez az eljárás azonban gondosan őrzött titok volt (az elején), mivel attól tartottak, hogy a nemzetközi szervezetek nem fogják elismerni az űrutazást, ha a legénység nem az űrhajóval együtt tér vissza a földre....

A Vosztokban használt katapultülés és az SzK-1 szkafander makettje

A katapultülés felhasználható volt arra is, hogy egy esetleges indulás után fellépő katasztrófa esetén kimenekítse a kozmonautát a kabinból. A fő gond az volt, hogy a rakéta indításától számítva mintegy 20 másodpercig ez inkább csak elméleti lehetőség volt, mivel a katapultszék leválása és az ejtőernyő nyitása túl sokáig tartott ahhoz, hogy biztonságos lehessen földet érni vele. Inkább csak a szándék érdekében így hálókat feszítettek ki az indítóállás mellett, melyek "elkapták" volna az űrhajóst katapultálás esetén, de ez aligha mentette volna meg az életét adott esetben. Cirka 40 másodperccel az indítás után, ha vészhelyzet lépett volna fel, már leválasztották volna az űrhajót a rakétáról (már ha túléli a robbanást), és a katapultálás már csak a biztonságos magasságba érés után következett volna be. Szerencsére egyik Vosztok repülésnél se volt szükség rá...

A személyzet biztonságát ennyire semmibe venni eléggé sok kérdést vetett fel akkoriban is. Hivatalosan maga Koroljov is elégedetlen volt az űrhajóst kimentő biztonsági lehetőségek tárházával, ám mégse állította vagy lassította le a programot, attól való félelmében, hogy az amerikaiak beelőzhetik őket, és ez adott esetben az űrprogram végét, vagy legalábbis visszavágását eredményezheti.

A Vosztok belseje, az űrhajós előtt volt a kis méretű kijelzőpanel, rajta a mesterséges horizonttal és a főbb adatokkal, alatta a Vzor kijelzője, balra a kapcsolópanel, jobbra a kormányszervek

A kapszulán két ablakot helyeztek el, az egyik az űrhajós előtt, a bejárati ajtón, a másik pedig a lábánál, amelyen a Vzor optika volt szerelve, ennek kerek 'kijelzője' (gyakorlatilag okulárja) a térdénél volt. Egy alapvető csak a főbb információkat mutató kijelzőpanelt helyeztek el előttük, egy kezelőpult billenőkapcsolókkal a katapult bal oldalán és egy irányítókarral a jobb kezénél. A kommunikáció alapvetően rádión zajlott, de az általános visszajelzésekhez a kezelőpulton lévő gombokkal volt lehetőség. Ezek minden repülésnél más-más kódot kaptak, és külön kód volt minden főbb eszközre, illetve azok állapotára. A titkolódzás része volt, hogy a rádióban is kódnevekkel illettek mindenkit, Gagariné Kedr (Cédrus), Tyitov Orel (Sas), Tyereskováé Csajka (Sirály), de a fontos embereknek is külön kódneve volt - Hruscsové az orosz egyes, Koroljové a húszas.

A Vosztok gömb alakú modulját hevederek rögzítették a műszaki modulhoz,
a hevederek egyben az antennák rögzítési pontjaiként is funkcionáltak

A Vosztok űrhajó második modulja a gömb alsó részéhez csatlakozott a műszaki egység, ebben foglalt helyett többek között egy 24kWh-ás akkumulátor, a 15.83 kN tolóerejű fékező-hajtómű és üzemanyag-tartályai (összesen 275kg-nyi Trietil-amin / Xylidine üzemanyaggal és Salétromsav / Dinitrogén-Tetroxid oxidálószerrel), mintegy 20 kg mélyhűtött nitrogén, amelyet a stabilizáló és precíziós manőverekhez lehetett használni, valamint még a nagy teljesítményű rádió-adók és azok antennái is itt voltak elhelyezve. A hajtómű üzemanyag-tartaléka mindössze cirka 155m/s delta-V (vagyis űrbéli manővert) tett lehetővé, amiből normális esetben 120-130m/s volt szükséges a fékező-manőverre - más szóval a Vosztok nem igazán volt képes a pályáját megváltoztatni, a hajtóműve kifejezetten a visszatérést biztosító manővert tette csak lehetővé.

A tervezéskor felmerülő problémák közé tartozott az is, hogyan pozícionálják megfelelően az űrhajót a visszatérés előtt. Amíg a Föld napos oldala felett halad az űrhajó, ez nem akkora probléma, a Nap helyzete jól meghatározható fotocellákkal, és így egy óraszerkezet adatai alapján már meghatározható, hogy merre kell az űrhajónak pontosan fordulnia a megfelelő visszatérő-manőver végrehajtásához. Ám ha az árnyékos oldalon halad az űrhajó, nincs ilyen stabil és jó navigációhoz felhasználható pont... Emiatt a Vosztok és Voszhod űrhajók mindig nappal indultak és úgy tervezték meg a pályájukat, hogy a visszatérést elindító manőverre a Föld napos oldalán kerüljön sor.

Egy R-7-es (pardon, Vosztok-K) egy Vosztokkal az orrán

Az egész űrhajó az R-7 egy három fokozatú folyományának (Vosztok / Vosztok-K) az orrán ült, hogy az aerodinamikai erők ne okozzanak problémát az indítás után, egy kúpos orrú, hosszúkás áramvonalazó házat kapott, amelyik ketté válva kerül leválasztásra a kellő magasság elérése után. Az áramvonalazó kúpon egy kerek nyílást is elhelyeztek - ezen keresztül távozhatott a katapultülés, ha az indítás után az űrhajós kimenekítésére lett volna szükség.

A tesztrepülések...

Természetesen először a rendszer életképességét bizonyítani kell, így az első Vosztok repülések Korabl-Szputnyik néven zajlottak, de nyugaton hivatalosan Szputnyik néven voltak ismertek. Az első ilyennél az űrhajóba, amit 1960. május 15-én indítottak, egy életnagyságú bábút ültettek, és a rádió egy előre felvett hangüzenetet ismételt folyamatosan, hogy a kommunikációs rendszert is megfelelően letesztelhessék. Ez utóbbi feltehetően nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a később "Elveszett Kozmonautákról" szóló összeesküvés-elméletek szülessenek...

 

 Az első szovjet űrhajósprogram "végzősei" a Vosztok katapultülését vizsgálják

Az első út egészen a visszatérést elindító fékezőmanőverig nagyszerűen zajlott, csakhogy az űrhajó nem megfelelő irányban lett pozícionálva a hajtómű begyújtásakor, így valamivel magasabb pályára állt. A szétválás utána megtörtént, és az visszatérő modul 1962-ben, a műszaki modul pedig 1965-ben lépett be a légkörbe, és semmisült meg.

Ez után következett volna az élőlényekkel, következetesen ismét kutyákkal való tesztrepülés. Az első ilyen indítási kísérletre 1960. július 28-án került sor, fedélzetén Barsz és Lisicska nevű kutyákkal. A rakéta egyik gyorsító fokozatának hajtóművében viszont az indítás után 19 másodperccel meghibásodás lépett fel, és alig 10 másodperccel később a rakéta széthullott az emelkedés közben. Az irányítók kiadták a rádióparancsot az űrhajó leválasztására, ám annak ejtőernyője nem nyílt ki rendesen a kis magasság miatt, és a két kutyus életét vesztette a földbe csapódáskor. Mint kiderült a gyorsítófokozat hajtóműve egy korábban már megoldottnak vélt hibát produkált újra (a négyből az egyik égőtérben gyakorlatilag megszűnt a nyomás és így az égés maga), a fokozat építése közben követtek el egy hibát, és nem volt megfelelő minőségbiztosítás. Ez az indítási kísérlet viszont nem került nyilvánosságra hosszú ideig (ellenben az indításról készült filmfelvételt sűrűn látható a Vosztok-1 indításaként bemutatva)...

Sztrelka és Belka haláluk után kitömve látványosság lett, közöttük a kutyás repüléseknél használt, a katapultülésben elhelyezett, túlnyomásos kabin, amiben repültek

Augusztus 19-én újabb indítási kísérlet következett, a két fő utasa Sztrelka és Belka volt, valamint egy nyúl, 42 egér, két patkány, rovarok, növények és gombák képében továbbiak. Az űrhajó sikeresen pályára állt és mintegy 21 órával később sikeresen vissza is tért. A katapultülésbe integrált konténerben mindegyikük biztonságosan földet ért, tehát elvben sikerült minden főbb egységet sikeresen letesztelni. Az adatok elemzése viszont például rámutatott, hogy az egyik kutya a negyedik keringés alatt rohamot kapott - emiatt úgy döntöttek, hogy a biztonság kedvéért az első emberes út nem tarthat tovább három keringésnél...

Sztrelka és Belka, mint az első, világűrt megjárt, és onnan visszatért élőlény természetesen fontos fegyver volt a propaganda-gépezet számára...

Még négy kutyás repülés következett, a Korabl-Szputnyik 3 1960 december elsején indult, Pcsolka és Muszka nevű utasaikkal, az egy napos keringés után a fékező manőver beindításakor a hajtómű az üzemanyag teljes kifogyásáig működött, nem állt le az előre eltervezett időpontban - így viszont sokkal hamarabb földet érhetett volna, potenciálisan nem szovjet területen, márpedig ez nem volt opció, hiszen az űrhajó szigorúan titkos volt. Döntés született, hogy az űrhajó önmegsemmisítőjét indítsák be, amely meg is történt - darabjaira robbantva azt, utasaival együtt.

 Ez még mindig Sztrelka és Belka - és ahogy helyet foglaltak a kapszulájukban

A következő 1960 december 22-én következett be, a két mostani utas Damka és Kraszavka volt. Ez a rakéta már egy újabb Blokk E (harmadik) fokozattal indítottak el, amelyet az emberes repüléshez szándékoztak felhasználni. A fokozat hajtóműve azonban nem tudott teljes tolóerővel működni, így a még mindig működő rakétahajtóművel haladó Blokk E-ről leválasztották a Vosztokot, és az ballisztikus pályán Észak-Oroszország területén ért földet. A kutatóegységek hatalmas erőfeszítésekkel keresték az orbitálist modult, ugyanis egy második, 60 órára kalibrált önmegsemmisítő is volt az űrhajón. Nagy szerencsével sikerült az űrhajót megtalálni, és az önmegsemmisítő óráját leállítani, és a két kutyus a -45°C-os éjszakai hideg ellenére túlélte a rázós utat - a kapszulában utazó többi élőlény nem.

Az első "teljes értékű", már az emberes repülésre szánt Vosztok űrhajóval való repülésre 1961 március 9-én került sor, ennek utasa már csak egy kutya volt, Csernuska pedig biztonságosan földet ért. Március 25-én került sor az utolsó repülésre, amelyben az előzőt ismételték meg, ennek "űrhajósa", Zvezdocska is sikeresen visszatért.

Az űrhajósok az egyik első Vosztok (R-7) hordozórakéta összeszerelését "látleletezik"

A két utolsó, alapvetően sikeres Vosztok repülés után megnyílt az út az első emberes repülésre...