A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története IX.

A Szojuz újra száll

Noha a Szojuz-1 katasztrófája súlyos csapás volt a szovjet űrprogramra, egy pillanatra sem merült fel, hogy a programot felfüggesszék – szemben az Apollo-1 utáni esettel, ahol kongresszusi meghallgatásokra volt szükség ahhoz, hogy a törvényhozásban ülőket meggyőzzék arról, valóban érdemes tovább pénzelni ezt a veszélyekben bővelkedő programot. A szovjet mérnökök rögtön nekiálltak az ejtőernyőrendszer és a 45K csillagkövető szenzor áttervezésének. Az új ernyőtárolót előzetes tesztelésnek vetették alá, amely 1967 júniusában sikeresen be is fejeződött, de csúszást okozott az eredetileg augusztusra tervezett személyzet nélküli tesztútnál, Misin ezúttal nem feszítette túl a húrt, és Usztyinovnak októberre ígért egy személyzet nélküli páros Szojuz repülést, és ha ott minden rendben megy, novemberben már személyzettel fogják végrehajtani azt.

 

Ez eredetileg a Szojuz-1 / 2 tervezett dokkolását ábrázolná,
de végül is ugyanígy nézett ki a Kozmosz-186 / 188 (majd 212 / 213) találkája...

Néhány nem várt esemény (többek között az előbb induló Szojuz energiarendszerében talált megégett kábelek) miatt az első indítást október 27-ére kellett elcsúsztatni, ám végül a 6. gyártási számú Szojuz 7K-OK, Amur kódnévvel illetve Kozmosz-186 jelöléssel sikeresen pályára állt. Az első három nap alatt néhány kisebb hiba bekövetkezett a parancsok továbbítása terén, és a csillagkövető szenzor is megmakacsolta magát egyszer, ám végül az űrhajó összes rendszere megfelelően működött, és a kijelölt pályán haladt, így minden adott volt a második, 5. gyártási számú, Bajkál kódnevű Szojuz startjához. Ez az indítás is probléma nélkül zajlott le, és pályára állás után Kozmosz-188 jelöléssel be is jelentették. Noha eredetileg a két korábbi (személyzet nélküli és személyzettel repülő) Szojuz útnál is úgy tervezték, hogy a dokkolásnak csakis a Szovjetunió felett szabad végbemennie, hogy folyamatos rádiókapcsolatban legyenek az űrhajókkal. ez esetben úgy döntöttek, hogy kiadják a parancsot, elfogadva, hogy bő egy óra múlva hallhatnak újra a két hajóról, remélhetőleg már összedokkolva.

 

A dokkoló Szojuz kameraképe...

Amikor pedig újra sikerült a rádiókapcsolatot létrehozni, örömujjongás tört ki, ugyanis a két űrhajó sikeresen összedokkolva keringett immár a világűrben. Kiderült, hogy a Kozmosz-186, ha a tervezettnél több hajtóanyagot is elhasználva, de sikeresen megközelítette a Kozmosz-188-at, ám mivel a fizikai kapcsolódáskor túl nagy volt az oldalirányú sebesség, a dokkolórúd elgörbült, így cirka 8,5 centis rés maradt a két űrhajó között, amely megakadályozta az elektromos csatlakozást. Ettől függetlenül maga a dokkolás sikeresen lezajlott, és két keringési fázissal később utasítást adtak a szétválásra, amelyet tökéletesen hajtottak végre. Az alacsony hajtóanyag mennyiség miatt a Kozmosz-186-ot hozták vissza először, de a 45K szenzor ismét rosszul teljesített – a Nap erős fénye miatt nem tudta stabilan követni a kijelölt csillagot, így a fékezőmanőver nem sikerült a tervek szerint, és ballisztikus pályán tért vissza a kapszula, ám ennek ellenére teljesen sima landolást hajtott végre. A Kozmosz-188 esetében az előző hiba miatt nem a 45K szenzorra, hanem az ion-érzékelőre hagyatkoztak a hajó fékezőmanőverjének végrehajtásakor. Hogy pontosan mi történt, nem tudni, mert a manőverre valahol Dél-Amerika felett került sor, ám a vége az volt, hogy a visszatérő modul a vártnál sokkal laposabb pályán tért vissza, és mivel az önmegsemmisítő rendszer érzékelte, hogy a Szovjetunió területén túl érhet földet, felrobbantotta a kapszulát.

Korabeli kép a Kozmosz-186 és 188 űrhajókról – dezinformáció a hidegháborúból...

A szovjet média lelkesen dicsérte a szovjet űrprogram új sikerét, az automata dokkolást, ám eközben gondosan ügyeltek arra, hogy műholdakként és ne űrhajókként hivatkozzon a két Kozmosz jelöléssel illetett űrjárműre. Még fals ábrákat is gyártottak, amelyek szerint nem Szojuzok, hanem két hengeres, napelemszárnyas jármű csatlakozott össze. A mai napig sok helyen ezeket az ábrákat látni a Kozmosz-186 / 188 kapcsán, nem pedig a Szojuz 7K-OK űrhajókat ábrázolókat.

 

Szerjogin és Gagarin MiG-15UTI-jának roncsai....

1968. március 27-én Vlagyimir Szerjogin mögött ülve Jurij Gagarin életét veszti egy MiG-15UTI kiképzőgépben, az időjárás nem volt kedvező, ám a hivatalos vizsgálat szerint sem a gép roncsaiban, sem a pilóták vérében nem találtak semmi olyasmit, ami a balesetre magyarázatot adhat. A balesetet azért fontos megemlíteni, mert számtalan mendemonda és összeesküvés-elmélet épült köré, a leghitelesebb magyarázat talán Alekszej Leonovtól érkezett, aki szerint egy Szu-15-ös vadászgép súlyosan megszegve a repülési előírásokat, kis magasságban, hangsebesség feletti sebességgel törte át a felhőzetet 10-15 méterre Gagarinék MiG-15UTI-jától. A nagy sebességű légörvények vezettek a gép lezuhanásához, és a személyzet (ha egyáltalán magánál volt - Cifu) nem tudta már kivezetni onnan. Leonov szerint a valóságot azért hallgatták el (többek között Kamanyin is), mert túl sokat árthatott volna a légierőnek.

Noha eredetileg novemberre tervezték a Szojuz 7K-OK dokkolást személyzettel is megvalósítani, az ejtőernyőrendszer alapos tesztelése és jóváhagyása nélkül az nem indulhatott el. Márpedig e mellett még ott van a csillagkövető szenzor esete, amelyet teljesen újraterveznek. A problémák miatt még egy személyzet nélküli dokkolást, és mindkét űrhajó sikeres visszatérését jelölték meg az emberes űrrepülés előfeltételének. Az új 76K infravörös csillagkövető szenzorokkal felszerelt 7-es és 8-as gyártási számú Szojuz 7K-OK űrhajók 1968. április 14-én és 15-én indultak, jelölésük Kozmosz-212 és 213. Sikeres volt az új szenzor tesztelése Kozmosz-212-nél, majd miután a 213-as is sikeresen pályára állt, az előbbi megkezdte az automatikus dokkolást. A javított dokkolási automatika ezúttal tökéletes kapcsolódást hajtott végre, a Kozmosz-186-nál előforduló felesleges manőverek nélkül. A szétválás után a 212-es április 19-én sikeres landolást hajtott végre, a 213-as esetében viszont az erős szél miatt a földet érés után kapszulát több kilométeren át vonszolta az ejtőernyő. Efféle problémára korábban is akadt példa, akkor és most is úgy vélték, hogy ez nem valódi gond, hiszen ha lett volna ember az űrhajóban, akkor kioldhatta volna az ejtőernyő rögzítését, és így nem történt volna komolyabb baj.

 

Egy Szojuz 7K-OK tesztelés alatt

A tartalék ejtőernyő miatti aggodalom miatt egy további személyzet nélküli 7K-OK utat iktatnak be, ez lesz a Kozmosz-238, amely augusztus 28-án indul a világűrbe. Az űrhajó sikeresen teljesíti a feladatát, és szeptember elsején tökéletes sikerrel földet ér. Misin egy "0+1" tervet tesz le az asztalra. Egy személyzet nélküli 7K-OK pályára áll, majd ha minden rendben, egy második egyetlen űrhajóst szállító 7K-OK-t indítanak. Utóbbi dokkol az előbbivel, ez esetben kézzel irányítva (az űrhajósok és vezetőjük, Kamanyin feleslegesnek tartja az automata dokkolás megismétlését). 1968. október 25-én egy személyzet nélküli Szojuz 7K-OK tehát elindult a világűrbe Szojuz-2 jelöléssel, majd miután minden megfelelőnek bizonyult a feladat végrehajtásához, egy nappal később elindult Komarov katasztrófája óta az első embert is szállító szovjet űrhajó, a Szojuz-3, fedélzetén Georgij Tyimofejevics Beregovojjal.

 

A Szojuz-3 az indítóálláson

A Szojuz-3 automatikusan megközelítette 200 méterre a Szojuz-2-t, majd Beregovoj átvette az irányítást, de 30-40 méternél észrevette, hogy "fejjel lefelé" (a hossztengelyen 180 fokkal elfordulva) áll a Szojuz-2-höz képest. Hogy egyértelmű legyen a pozíciója, megvárta, amíg a Föld napos oldalára érnek, de közben elsodródott a Szojuz-2 középvonalától – viszont ekkor a 80 kg-nyi hajtóanyagból már csak a fele állt rendelkezésére (30 kg-ot az automatikus megközelítés használt el, további mintegy 10 kg-ot a pedig a kézi megközelítés). Miközben próbálta újra megfelelő helyzetbe kormányozni űrhajóját, további 30 kg-nyi hajtóanyagot pazarolt el, márpedig 8-10kg-ot tartalékolni kellett a fékezőmanőver előtti feladatokra. Közben Beregovojt a Földről Misin sürgette, és értetlenkedett, miért nem sikerül dokkolnia. Végül Beregovoj feladta, és csak fotókat készített a Szojuz-2-ről, majd eltávolodott.

Georgij Beregovoj

A Szojuz-2 esetében az automatikus visszatérés a csillagkövető szenzor hibája miatt nem volt teljesen sikeres (két plusz keringési periódust is elhasznált a próbálkozásra), de végül is hibátlanul ért földet. A Szojuz-3 probléma nélkül, mindössze 10 km-re a kijelölt helytől fogott talajt, nagy megkönnyebbülésre. A Szojuzzal végre újra sikeres személyzettel történt űrrepülést hajtott végre a Szovjetunió, még ha a kijelölt feladatot nem is sikerült végrehajtani – Beregovoj a kézi irányítórendszert okolta a sikertelenségért, a mérnökök viszont inkább Beregovojt hibáztatták.

A dokkolás sikertelensége újra fellángoló vitákat szít, Kamanyin szerint az automatikus rendszerekbe vetett túlzott hit és a tőlük való túlzott függés miatt fogják elveszteni az űrversenyt, úgy véli, hogy amíg az amerikaiak kézzel irányított űrhajóikkal minden felmerülő hibát meg tudtak oldani (ami így ebben a formában nem volt igaz), addig az ő űrhajósai arra várnak, hogy az automatikus rendszerek elég megbízhatóak legyenek ahhoz, hogy ők is beülhessenek melléjük. Noha ezt nem írja le Kamanyin, de több űrhajós is megfogalmazta, hogy a kísérleti- és prototípus-repülőgépekkel való tesztelésnél is óhatatlanul előfordulnak végzetes balesetek, így aztán a Szojuz-1 esetében sem történt más, mint Komarov egy tesztrepülésben életét vesztette. Ez kétségkívül tragikus, ám velejáró veszélye a tesztrepüléseknek....

 

Vlagyimir Satalov két papírmasé modellel mutatja be a Szojuz-4 és Szojuz-5 dokkolását

A mérnökök az űrhajós-központú űrrepülést követelő hangokra viszont a sikeres Kozmosz-186 / 188 és Kozmosz-212 / 213 dokkolásra mutattak, amely az automatikus rendszerek létjogosultságát támasztja alá, miközben Beregovoj képtelen volt a feladatot végrehajtani. Döntés születik, hogy a Szojuz-4 / 5 repülésnél mégis kézzel dognak dokkolni, és ezúttal mindkét űrhajóban lesz személyzet. A Szojuz-4-gyel Vlagyimir Satalov fog indulni, majd ha nála minden rendben lesz, egy nappal később a Szojuz-5-tel Vaszilijevics Krunov, Borisz Volinov és Alekszej Jeliszejev is elstartol. A világűrben összekapcsolódnak, és Krunov valamint Jeliszejev átszállnak a Szojuz-4-be, majd a szétválás után a két űrhajó visszatér. Vagyis a Szojuz-1 és 2 meghiúsult útját valósítják meg.

 

Satalov a Szojuz-4 fedélzetén éppen a tubusos ételét fogyasztja

A Szojuz-4 1969. január 13-án indulna, ám a rossz időjárás miatt az indítást az utolsó pillanatban lefújják – ez az első példa ilyesmire a szovjet emberes űrprogramban, amit Satalov humorizálva úgy ütött el, hogy ő hajtotta végre a világ legrövidebb űrrepülését, továbbá ő az első, aki pontosan ott szállt ki az űrhajójából, ahol előtte beszállt, ami világelső precizitást bizonyít. Január 16-án a második kísérletre az indítás és a pályára állás említésre méltó esemény nélkül zajlik, és "szokás" szerint egy nappal később indul a Szojuz-5 Krunovval, Volinoval és Jeliszejevvel. A Szojuz-2 / 3 esete miatt nem rögtön a második űrhajó pályára állása után, hanem egy nappal később kerítenek sort a dokkolásra, a passzív szereplő Szojuz-5-öst az automatikus rendszerek segítségével 100 méterre közelíti Satalov, majd kézi irányításra vált, és első kísérletre sikerül neki a dokkolás.

A Szojuz-5 VZOR kijelzőjén a közeledő Szojuz-4 látható

Most Krunovon és Jeliszejeven a sor, akik ekkora már beöltöztek a Jasztreb ("sólyom") űrruhákba. Ezeket Leonov csaknem végzetes űrsétája után tervezték meg, és Leonov is részt vett a kifejlesztésében és tesztelésében. A Jasztreb esetében fix fém gyűrűkkel oldották meg azt, hogy ne fúvódhasson fel túlságosan az űrruha, illetve egy zárt levegőrendszerrel szerelték fel, amelyet egy fém táskában helyeztek el – az űrhajósok alaphelyzetben a mellkasukhoz rögzítve viselték, de mivel két csővezetékkel csatlakozott az űrruhához, így nyugodtan előre ki- és betolhatták a zsilipajtón, megkönnyítve ki- és beszállást.

Egy rajz arról, ahogy a Szojuz-5-ből a Szojuz-4-be másznak át az űrhajósok

Az első Krunov volt, aki viszont belegabalyodott a rögzítőkábelbe, amely elzárta a levegőkeringtetést – gyorsan úrrá lett a helyzeten, de ez épp elég volt ahhoz, hogy Jeliszejev figyelmét elvonja, aki így az orbitális modul "díványán" felejtette a kamerát – így az átszállásról nem készült végül jó minőségű felvétel. Miután Krunov átmászott az orbitális modulon elhelyezett kapaszkodót használva, Jeliszejev is elindult, és végül beszálltak a Szojuz-4 orbitális moduljába a 37 perces űrséta végén. A túlnyomás visszaállítása után Satalov fogadta őket, a "vendégek" pedig a Szojuz-4 indításáról szóló újságokkal és üzenetekkel érkeztek. Az űrhajósok menet közben pár biológiai, megfigyelési és tudományos kísérletet hajtottak végre, majd a Szojuz-4 január 17-én biztonságban visszatért a Földre.

A Szojuz-4 személyzete a visszatérés után

Volinov a Szojuz-5-ben nem volt ilyen szerencsés – a szokásnak megfelelően leválasztotta az orbitális modult, végrehajtotta a fékező manővert... csakhogy a műszaki modul nem vált le. Az űrhajós megpróbált "farral előre" belépni a légkörbe, ám az aerodinamikai erők és az orrnehéz űrhajó miatt az minduntalan visszafordult a haladási irányba. Volinov végül beletörődve a sorsába elfogadta, hogy nem tud semmit sem tenni a helyzet ellen, így a kapszula levegő súrlódásától felhevülő orr-része elkezdte megadni magát, és a hőtől mérges gázok szabadultak fel az ajtó tömítéséből, amitől Volinov elájult.

 

Egy fantáziarajz arról, hogy nézhetett ki a légkörbe visszatérő Szojuz-5, valójában mire a légkör már hevíteni kezdhette a kapszulás, a napelemszárnyak régen leszakadhattak

A szerencse azonban rámosolygott, a műszaki modul rögzítése végül nem bírta a hatalmas erőket, és leszakadt a visszatérő modulról, amely így már engedelmeskedve az aerodinamikai kiképzésének átfordult, hogy a hővédő pajzs viselje tovább a fellépő hatásokat. A megrongálódott kapszula szerencsére probléma nélkül kioldotta az ejtőernyőt, de a lassítórakéták nem indultak be, így Volinov a fogát törte, ahogy becsapódott a kapszulája – ám életben volt, és csak ez számított.

 

Elég rossz minőségű kép, amely pillanatokkal a Brezsnyev-elleni támadási kísérlet után készült

A Szojuz-4 / 5 személyzete egy héttel később, a hivatalos moszkvai ünnepségen még egy váratlan esemény részese lett. Miközben ők már a tribünök várták a főtitkárt, a közeledő autókaraván második Zil limuzinjához lépett egy merénylő, Viktor Ivanovics Iljin (aki a hadseregből dezertált, majd unokatestvérétől ellopta rendőrségi egyenruháját) és két Makarov pisztolyával 14 (más források szerint 8) lövést adott le, megölve a sofőrt, de eközben a karavánt kísérő egyik motoros rendőr elgázolta. Iljin célpontja a főtitkár volt, ám csak tippelt, hogy melyik autóban lehet Brezsnyev, és melléfogott: a második Zilben Valentyina Tyereskova, Alekszej Leonov, Georgij Beregovoj és Andrijan Nyikolajev űrhajósok ültek, akik komolyabb sérülés nélkül megúszták a támadást. Brezsnyev autója teljes gázzal hagyta el a helyszínt, és csak amikor a helyzet normalizálódott, valamint kiderült, hogy magányos támadóval volt dolguk, folytatták az ünnepséget...

Az út kétségkívüli eredménye volt, hogy kipróbálásra került az űrhajók közötti űrsétával megoldott átszállás lehetősége, illetve a kézi űrbéli dokkolás. Ez volt az eredeti terv is, ami a Szojuz 7K-LOK Hold-űrhajó és az LK holdkomp későbbi dokkolásának életképességét bizonyította volna. Csakhogy a szovjet holdprogram ekkora már reménytelen helyzetben volt....

A sikeres kudarc esete...

Ugyanis a szovjet holdprogram kettős kudarcot szenvedett el kevesebb, mint egy év alatt: 1968 decemberében alulmaradtak a személyzettel végrehajtott Hold-megkerülés megvalósításában (amit ugye a Szojuz 7K-L1 űrhajóval kellett volna megoldaniuk) az Apollo-8-cal szemben, majd 1969. július 20-án az Apollo-11 holdkompja leszállt a Holdra, így e téren is az amerikaiaké lett az elsőség (az alulmaradt N1-L3 programról bővebben a következő részben lesz szó). A szovjet űrprogram kvázi válságával igazából rövid távon nem tudott Misin mit kezdeni, az L1 / Zond program a megépült űrhajókkal még kifutott az 1970-ben, valamint az N1-L3 programmal a sikeres holdraszállást tovább üldözte, miközben a háttérben az első űrállomás megépítése is lassan formálódott (erről ismét később lesz szó).

 

Buzz Aldrin a Hold felszínén az Apollo-11 küldetés közben...

Valami célt kellett találnia tehát Misinnek, amivel azért bizonyíthatják, hogy márpedig a szovjet űrprogram él és virul, és mindenek előtt a CKBEM (az ex-OKB-1) tervezőiroda valódi eredményeket tudjon felmutatni – mivel még 1965-66-ban gyakorlatilag mindent a holdprogramnak rendeltek alá, kiszervezve vagy leépítve a többi feladatot. Ha másnap jönne a felső utasítás az N1-L3 leállítására, a CKBEM hirtelen feladat nélkül maradna. Csakhogy nem jelöltek ki semmiféle kiugró célt, sem az űrhajók terén, sem az űrhajósok kiképzése terén. Egy időtartamrekord logikus lépésnek tűnt, csakhogy erre sem a Szojuz nem volt még felkészítve (a Szojuz 7K-OK létfenntartó rendszerét három fő esetén 5 napra méretezték), pláne nem egy kiválasztott személyzet. Így az elérhető kisebb célokból összegyűjtöttek egy csokrot:

•  Rakétaindítások hajtóműlángjainak megfigyelése a Szvinyec ("ólom") szenzorral (ezt eredetileg még a Voszhod-3 útjára tervezték)
• Súlytalanságban való hegesztés vizsgálata, amelyhez a Vulkan ("vulkán") tesztberendezést használnák
• Filmfelvétel készítése egy Szojuzból arról, ahogy két másik Szojuz dokkol, és egy (vagy mindkét űrhajóból egy-egy) űrhajós átszáll a másikba
• Szextáns használata az önálló navigáció lehetőségeinek bizonyítására

Emellé jött a Szojuz-5 esetén bekövetkezett technikai probléma, mely szerint a műszaki modul nem vált le a visszatérő modulról. Ennek az okára sosem jöttek pontosan rá, de biztos-ami-biztos alapon teljesen áttervezték a végrehajtó mechanizmusokat és pirotechnikai elemeket. A személyzet összeválogatásakor komoly problémába futottak, Kamanyin nem tudott mindhárom űrhajó számára tartalék személyzetet kiállítani, ami miatt fentről dörgedelmes kritikát kapott. Azzal védekezett, hogy annyiféle feladatra kell kiképezni az űrhajósokat, és olyan rosszul állnak a szimulátorok terén, hogy ennél többet nem tud tenni. A "megoldás" az lett, hogy a három Szojuz személyzete két további űrhajóssal keverve egymás tartalék-személyzeteként szolgált.

 A hármas Szojuz repülés személyzete, első sor: Kubaszov, Sonyin, Satalov és Jeliszejev,
második sor: Gorbatko, Filipcsenko és Volkov

Az 1969 októberére tervezett hármas űrrepüléshez az űrhajók legénységét kiválasztották, a Szojuz-6 lesz a megfigyelő űrhajó, amely először elindul, fedélzetén Georgij Sonyin és Valerij Kubaszov, ők viszik magukkal a Vulkan hegesztő-tesztet és a Szvinyec szenzort is. Az ő űrhajójuk érdekessége az volt, hogy nem került felszerelésre semmiféle dokkolórendszer, így az orbitális modul gömbjének orra "üres lesz". Őket követi a Szojuz-7, amelynek a személyzete Anatolij Filipcsenko, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Gorbatko, és a Szojuz-8, amelyen pedig két veterán űrhajós, Vlagyimir Satalov és Anatolij Jeliszejev indul a világűrbe. A terv az volt, hogy a Szojuz-7 és 8 összekapcsolódik, amit a Szojuz-6 fedélzetéről videóznak le, majd Gorbatko űrsétával átszáll a Szojuz-8 fedélzetére. Hivatalosan a szovjet űrprogram felpörgetését szeretnék bizonyítani, ahogy egymás után három személyzettel repülő űrhajót indítanak a világűrbe – valójában a folyamatosan csúszó program miatt "torlódott össze" annyi űrhajó, hogy ezt megvalósíthassák, ráadásul igazán hasznos eredménye nem lett volna.

Ez lett volna a terv: a Szojuz-7 és 8 dokkolását közelről rögzíti a Szojuz-6 (amely valójában nem rendelkezett dokkolóval)

Satalov veti fel, hogy az automata rendszerek helyett kézzel kellene az űrrandevút is megvalósítani, ám ezt elvetik, mégpedig azért, mert nincs az űrhajók fedélzetén olyan (független) radarberendezés, amellyel a távolságot és az egymáshoz viszonyított sebességet meg lehet állapítani. Az űrhajók felkészítésénél pedig Kamanyin keserűen jegyzi le, hogy 20-40 tételes hibalista volt a tesztelésnél, vagyis az űrhajók gyártásának minőségbiztosítása és / vagy a szállításkori megfelelő kezelése továbbra is súlyos hiányosságoktól szenved.

Sonyin a Szojuz-6 fedélzetén

Az első indításra október 11-én kerül sor, ám ahogy keringési pályára áll a Szojuz-6, Sonyin meglepődve tapasztalja, hogy a DPO hajtómű nem reagál a kezelőszervekre. Hajtómű nélkül a Szojuz-6 kimarad az űrrandevúból, így a földi központban sietve próbálják kitalálni, mi lehet a probléma. Végül a központból küldött rádióparanccsal aktiválják a hajtóművet, amely ezután már megfelelően működik – feltehetően a piromembránok aktiválásához szükséges kábelekből a kézi irányításúak nem voltak megfelelően bekötve. A személyzet teszteli a Szvinyecet, illetve miután az orbitális modulban dehermetizálják (megszüntetik a túlnyomást, vákuumot létrehozva), beindítják a Vulkan tesztegységet. A Vulkan különféle fémötvözetek különféle hegesztési eljárásait hajtotta végre, ám amit csak utólag, a teszt lefolytatása és az orbitális modul újra túlnyomás helyezése után vesznek észre az az, hogy a Vulkan annyira felhevült, hogy csaknem átégette a modul külső falát...

A Szojuz-7 indítása

A Szojuz-7 egy nappal később, 12-én követi a Szojuz-6-ost, majd újabb egy nappal később a Szojuz-8 is csatlakozik hozzájuk. Az űrhajók mintegy egy kilométerre közelítik meg egymást, amikor az Igla automata űrrandevú és dokkolórendszer meghibásodott (pontosan nem fejtik ki a meghibásodás okát sehol), és miközben tanakodnak a megoldáson, a Szojuz-7 és 8 három kilométerre sodródik egymástól, ami túl távoli ahhoz, hogy kézi megközelítést használjanak. Így végül úgy döntenek, hogy egy korrekciós manőver után másnap újra próbálják. Október 15-én viszont a várt egy kilométeres távolság helyett 40 km-re van egymástól a két űrhajó (miközben a Szojuz-6 cirka 800 méterre van a Szojuz-7-től), így először (két keringési periódus alatt) újraszámolják a szükséges korrekciós manővereket a Földön, és ezeket végrehajtva tesznek újra próbát. A Szojuz-8 azonban nem tud megfelelő helyzetbe kerülni, túl távol vannak egymástól, megbízható távolsági adatok hiányában pedig nem lehet biztonságosan végrehajtani a manővert. Döntés születik, hogy a Szojuz-6 visszatér a Földre, míg a másik két űrhajó még egy próbát tesz másnap.

A Szojuz-8 személyzete pózol a visszatérő moduljuk mellett állva

Ám másnap se történik csoda, a Földről felküldött pályaszámítások nem elég precízek, az Igla pedig továbbra se működik, távolság- és sebességadatok nélkül pedig a kézi manőverezés túl veszélyes. Így végül két kísérlet után feladják, és egy-egy nap eltéréssel mind a Szojuz-7, mind a Szojuz-8 visszatér. A landolások apróbb hibák ellenére (a Szojuz-6 az oldalára dől miután talajt fog, a Szojuz-7-en pedig egy kigyulladó visszajelző lámpa okoz kisebb aggodalmat) probléma nélkül zajlanak le.

A Szojuz-9 végső felkészítés alatt

Az űrprogram résztvevői egymásra mutogatnak a történtek miatt, egy tragikus 1967 és egy meglehetősen felemás 1968 után egy csalódást keltő 1969-et hagynak maguk után. Folyamatban marad a holdraszállás és az űrállomás programja, ám ezek lassú haladása miatt nincs kilátásban űrrepülés 1970-re. Fentről érkezik egy "javaslat", hogy 17-20 napos időtartamrekordot kellene beállítani Lenin 100. születésnapjára (április 22.). Noha korábban Misin és Kamanyin még két Szojuz űrrepülést iktatott be augusztusra, ezeket kihúzzák a tervekből, majd az áprilisi indítást májusra tolják el, mivel sem az űrhajó, sem az indítórakéta állapota nem kielégítő.

Andrian Nyikolajev és Vitalij Szevasztyjanov, a Szojuz-9 űrhajósai

A kiválasztott 7K-OK Szojuzt két fő számára 18-20 napos űrrepülésre készítik fel, a személyzet pedig Andrian Nyikolajev és Vitalij Szevasztyjanov. Május végén a két űrhajóst dohányzáson kapják, ami szigorúan tiltott volt – Kamanyin le szeretné váltani őket a tartalék személyzetre, ám ehhez már túl kevés az idő, így végül megússzák a dolgot.

A Szojuz-9 az indítóálláson, a médiafigyelem középpontjában

1970. június elsején a Szojuz hordozórakéta az égbe emelkedik, és a két űrhajóssal negyed óra múlva tökéletes pályára áll, a kijelölt feladataikat az elején minden probléma nélkül teljesítik. A negyedik napon viszont probléma támad az egyik napelemtáblával, így az akkumulátorokat nem tudják teljesen feltölteni, amíg a Föld napos oldala felett repülnek. Megoldásként azt javasolják a mérnökök, hogy az űrhajó fél fok per másodperc sebességgel pörögjön a hossztengelye körül, így a napelemek végig teljesen a Nap felé néznének. A hetedik napon Andrian Nyikolajev videókommunikációt folytathat feleségével, Valentyina Tyereskovával (még 1963-ban házasodtak össze) és hatéves kislányukkal, Jelenával.

Tyereskova és Jelena az űrközpontban, kommunikációs kapcsolatban Nyikolajevvel

A tizedik napon "pihenőt" kapnak az űrhajósok – nincs semmiféle kiszabott feladatuk, így többek között rádión keresztül sakkoznak az ügyeletes kommunikációs űrhajós tiszttel, Gorbatkóval. Az elkövetkező napokban komolyabb probléma nélkül folyik a repülés, noha a telemetrikai adatokat továbbító egyik rendszer meghibásodik, és Szevasztyjanov véletlenül aktiválja az automata landolórendszer kapcsolóját (ez még nem végzetes probléma, de a rendszer aktiválásához immár csak egy lépés szükséges). Végül június 19-én utasítást adnak a visszatérő manőver végrehajtására, megdöntve az addigi, amerikaiak által felállított 16 napos űrrepülési rekordot.

A Szojuz-9 személyzete űrhajójukban

A földet ért kapszulában ülő űrhajósok állapota viszont elég szörnyű, képtelenek rendesen járni, de még állva maradni se nagyon, így karon fogva viszik őket a helikopterekhez. Az elkövetkező két hetet kórházban töltik, és az űrprogram minden szereplője értetlenül áll az eset előtt – korábban sokan úgy vélték, hogy hónapokat lehet a világűrben eltölteni mindenféle káros következmény nélkül. A Szojuz-9 személyzete viszont még 11 nappal a visszatérés után is csak napi 3-4 órát tud dolgozni, és csak rövidebb sétákat képesek megtenni. Az űrhajósok úgy írják le, mintha a Föld gravitációja három-négyszerese lenne a megszokottnak. A szokásos pártvezetői üdvözlésekre és kitüntetésekre is csak július 11-én kerül sor a körülmények miatt. Az űrprogram vezetői eközben egymással vitatkoznak az eredmények felett. Misin úgy véli, hogy semmi probléma nincs a tartós űrbéli utakkal, és a Szojuz-9 esete egyedi, Kamanyin viszont fokozatosan egyre hosszabb időtartam-repüléseket követel, hogy több tapasztalatuk legyen a tartós súlytalanság hatásairól.

A Szojuz-9 visszatérésekor készült kép, ahogy a még kapszulában ülő űrhajósok állapotát próbálják felmérni...

Misin viszont figyelmen kívül hagyja Kamanyint, és konokul folytatja a szovjet holdraszállás és az új űrállomás munkálatait...

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története VIII.

A Szojuz L1 / Zond program

1965-ben Szergej Koroljov végleg elérte, hogy Vlagyimir Cselomej holdutazás tervei helyett az ő holdutazás tervei valósuljanak meg. Ám afféle biztonsági tartaléknak, ha már úgyis jól haladt, az UR-500K rakétát fel kellett használni egy holdmegkerülő útra, így a szovjeteké lehetett az elsőség e téren. Eredetileg az LK-1 űrhajót használta volna Cselomej erre a célra, de ezt kigolyózta Koroljov, és a "saját" Szojuz-L1 változatát javasolta. Leegyszerűsítve, az L1 egy "könnyített" Szojuz űrhajó, orbitális modul nélkül, így olyan könnyű lehet, mint az LK-1. Erre azért volt szükség, mert az UR-500K teherbírása sokkal kisebb volt annál, hogy a 7K-LOK-t használhassák fel a Hold megkerülésére. Itt megint némi paradoxonba futunk, hiszen az LK-1 fejlesztését elindították, mégse hagyták, hogy azt használhassák, helyette a Szojuzból faragtak egy mutáns űrhajót a 7K-OK műszaki moduljával és a 7K-LOK kapszulájának áttervezésével.

 A Cselomej-féle LK-1 űrhajó makettje, feltehetően jobb választás lett volna, mint a Szojuz-L1,
de Koroljov kaszája lesújtott reá

Az űrhajó alján az L3 holdraszálló programban használt Blokk-D foglal helyett, és hogy csavarjon egyet rajta, az L1 személyzet nélkül menne fel (mert hát az UR-500K ugye mérgező és öngyulladó hajtóanyagot használt, amelyet Koroljov elfogadhatatlannak tartott), szóval valahogy így nézne ki emiatt a manőver:

1.: Egy Proton orrán felküldik Föld körüli pályára az Szojuz 7K-L1-et, személyzet nélkül, alján a Blokk D gyorsítófokozattal.
2.: Egy Szojuz hordozórakéta orrán Föld körüli pályára indul egy Szojuz 7K-OK 2 vagy 3 űrhajóssal.
3.: A világűrbe randevúzik és dokkol a 7K-OK és a 7K-L1 az Igla segítségével.
4.: Egy vagy két űrhajós átszáll a 7K-OK-ból a 7K-L1-be.
5.: Szétcsatlakoznak.
6.: A 7K-OK visszatér a  Földre egy űrhajóssal.
7.: A 7K-L1 a Blokk D fokozattal elindul a Holdmegkerülésre.
8.: A 7K-L1 a Holdmegkerülés után leszáll a Földre.

Az L1 programmal viszont több gond is akad. Mivel a visszatérést sokkal nehezebb pontosan megtervezni, fel kell készülni arra, hogy az űrhajó a Föld bármely pontján földet érhessen, akár a tengereken, akár a szárazföldön. Vagyis egy rugalmas, a Föld bármely pontját elérni képes mentőcsapat rendszert kell felépíteni. Ehhez viszont Kamanyinnak nem volt elegendő erőforrása, keseregve írja, hogy mindössze 6 embert kapott erre a célra, és 8 embert a túlélő-felszerelés kifejlesztésére és összekészítésére. Becslése szerint az Apollo-programban legalább 500 ember dolgozik csak ezen az egy problémán. 1966 decemberében a problémát újra megtárgyalták, megállapították, hogy gigászi emberi (akár 15 000 fő) és pénzügyi (50-100 millió rubel) erőforrások szükségesek ahhoz, hogy az űrhajósok megmentése biztosított lehessen a világ (legtöbb) pontján – erre pedig egyszerűen nem volt lehetőség. Hogy a korábban csak a szovjet terület felett megoldható rádiókommunikációt kiterjesszék, egy teherhajót átépítettek nagy teljesítményű rádióteleszkópokat telepítve a fedélzetre (megj.: a Szojuz-1 balesete után a hajót Vlagyimir Komarov névre keresztelik).

 

Egy Szojuz 7K-L1 / Zond Visszatérő kapszula

A fő probléma a Szojuz alkalmazása a célra, amit ugye az OKB-1 / CKBEM erőltetett, és az, hogy kellően könnyű legyen a feladatra. Menet közben elvetették a 7K-OK űrhajóval való dokkolást, de az L1 így is túl nehéz volt, ezért a tartalék ernyő tárolóját törölték, a helyére egy ajtót szereltek, mivel eredetileg az orbitális modulon keresztül lehetett az űrhajóba beszállni, és az itt nem volt az űrhajó része. Az Szojuz orrára egy adaptert szereltek, amelyhez az SzASz mentőtornya csatlakozott, ezt a világűrbe érve választották volna le. Az L1 makettjét megtekintő űrhajósok finoman szólva aggodalmukat fejezték ki: nincs űrruha, nincs tartalék ernyő, és a súlycsökkentésnek a hosszú hullámú jeladó is áldozatul esett, amely a visszatérő űrhajó mihamarabb való megtalálását segítette. Hogy a programot mégis komolyan gondolták, jelzi, hogy a személyzetet is kiválasztották – amely közel megegyezett a Szojuz-1 / 2 személyzetével, és megtalálható volt közöttük Gagarin, Komarov és Leonov is (figyelembe véve, hogy relatíve kevés kiképzett űrhajós állt rendelkezésre, ez nem volt meglepő).

 

Egy UR-500K / L1 rakéta az indítóálláson

1967. március 10-én Kozmosz-146 jelölés alatt egy UR-500K orrán egy "félkész" 7K-L1 Szojuz / Blokk-D fokozattal Föld körüli pályára állt személyzet nélkül, majd a Blokk-D fokozatot elindították a Hold felé. Nem is tervezték, hogy visszatér a Földre, így nem volt hővédő pajzsa, a cél az UR-500K, a Blokk-D és az L1 elsődleges tesztelése – ilyen szempontból az út sikeres volt. Április 8-án követte a Kozmosz-154, amely már a Hold megkerülésére indult volna, ám a Blokk-D beindítása a művelet rossz sorrendje miatt nem sikerült (egy kisebb szilárd hajtóanyagú rakétát gyújtottak volna be először, amely művelet a tartály "aljára" lökte volna a hajtóanyagot, hogy a Blokk-D hajtóműve beindulhasson – nos, a Blokk-D beindítás előtt ezt a gyorsító rakétát leválasztották). A hibáért többen Misint okolták, aki párhuzamosan siettette a Szojuz-1 / 2 utját és az L1 indítását is.

Komarov halála után a terveket felülvizsgálták. Az űrbeli dokkolás tesztelésének elmaradása miatt az L1 program kiemelt szerepet kapott, hiszen a sikeres holdraszállás esszenciális része volt az űrbéli randevú és dokkolás. Az volt a terv, hogy 4 személyzet nélküli L1 indítást (amit ekkor már Zond néven illettek) hajtsanak végre 1967. június-július hónapokban, aztán még nyár végén vagy ősszel emberrel a fedélzetén is végrehajtják az utat, a kitűzött határidő a Nagy Szocialista Októberi Forradalom 50. évfordulója. Az UR-500K relatíve megbízhatónak tűnt, és a Blokk-D / L1 párossal sem látszott nagyobb probléma az első tesztek alapján. Viszont a Szojuz-1 katasztrófája után végrehajtott ejtőernyő-tesztek alapvető műszaki hibákat fedtek fel – eredetileg 1,8 tonnányi erő kellett volna, hogy a fő fékezőernyő kiszabaduljon a tárolójából, ám a tesztek szerint inkább 3-4 tonnányi erőre volt ehhez szükség, vagyis jó kétszer nagyobb. Az ernyőrendszernek 95%-os megbízhatósággal kellett volna működnie, közben pedig ilyen alapvető problémák nem derültek ki a szörnyű baleset előtt.

 

A 7K-L1 ábrája a Blokk-D fokozattal együtt

Eközben Kamanyin és a kozmonauták egy csoportja, illetve Misin között kezdett végleg megromlani a viszony. Kamanyin több Szojuz szimulátort követelt az űrhajóskiképzésekhez, ám Misin ezeket nem teljesítette – viszont ellentmondás nem tűrő hangon követelte, hogy a következő Szojuz repüléseknél Konsztantyin Feoktyisztov, a CKBEM egyik főmérnöke, a Szojuz főtervezője legyen az egyik űrhajóparancsnok. Kamanyin és a rangidős kozmonauták többsége ellenezte ezt, Feoktyisztov az űrhajóval foglalkozott, és kiképzéseken a Voszhod-1 útja óta nem vett részt, így alkalmatlannak találták a feladatra. Kamanyin naplójában hosszasan sorolta, milyen alapvető hibái vannak Misinnek: (szerinte) ostobán erőlteti az automatikusan végrehajtott, de személyzettel ellátott űrrepüléseket (pl. az Igla automata dokkolórendszerre szerinte nem volt szükség, az űrhajósok majd kézzel dokkolnak). Kamanyin véleménye szerint a Vosztok / Voszhod repüléseket nem kellett volna abbahagyni, ám Misin kizárólag a Szojuz köré felépített emberes űrrepülésekben gondolkodik. Ráadásul Misin következetesen igyekezett a pártvezetés által megállapított határidőket betartani, ami miatt az űrprogram fejetlen kapkodássá vált – végezetül pedig Misin kapcsolata a többi tervezőirodával és a katonai / állami szervekkel finoman szólva sem volt jó, és mindenbe beleszólt, beleavatkozott. Más szóval Koroljov helyébe próbált lépni, de nem rendelkezett semmilyen téren megfelelő kvalitásokkal ehhez.

 

Alekszej Jeliszejev mérnök-űrhajós egy Szojuz szimulátorban, egy, az 1970-es évek közepén publikált képen – ami azért érdekes, mert ez nagyon valószínűen egy Szojuz 7K-L1 szimulátor

Augusztusig a Szojuz és a Blokk-D javításával elfoglalt CKBEM nem készült el az 7K-L1 szimulátorával, a 7K-LOK szimulátorát pedig még építeni sem kezdték. Ebben a hónapban Gagarint lehúzták a kiképzés alatt álló (és űrrepülésekre beosztható) kozmonauták listájáról, mivel a pártvezetésnek túl fontos volt Gagarin ahhoz, hogy veszélynek tehesse ki magát. Szeptember 27-én a következő L1 indítást is végrehajtották, ám az az első fokozat egyik hajtóművének meghibásodása miatt a 67. másodpercben letért a pályáról, és megsemmisült. A jó hír, hogy a kapszulát megmentette az SzASz, tehát legalább a mentőrendszer jól szerepelt. A Szojuz ejtőernyő- és visszatérőrendszerének fejlesztése és tesztelése közben tovább folyik, vegyes eredményekkel – nem emberes repülésre jóváhagyták, ám emberes repülésre továbbra sem. Az L1 programot felügyelő bizottság szinte minden tagja követeli, hogy legyen tartalék ernyő az L1-en az emberes repüléshez, ám Misin ezt elutasítja – ez legalább plusz 200 kg tömeget jelent, miközben a rendszer így is az abszolút határon van a feladat végrehajtásához. November 22-én újabb indítási kísérlet történt, ezúttal az első fokozat hibátlanul működött, de a második fokozat négy hajtóművéből az egyik nem indult be, ami miatt a biztonsági automatika leállította a többi hajtóművet, és aktiválta az SzASz-t. A négy L1 indításból csak az első teljesítette a kitűzött célokat, a második egy emberi / végrehajtási hiba, a maradék kettő az UR-500K hibájából kudarcot vallott, és az eredetileg elvárt határidőre nemhogy emberes, de semmilyen holdmegkerülő út nem valósult meg.

 

Egy UR-500K rakéta, orrán egy Szojuz L1 / Zond űrhajóval, látható az SzASz mentőtorony, és a négy rácsos stabilizáló vezérsík felhajtott állapotban

1968 márciusáig sok minden történt a háttérben (ezekről később), de a lényeg, hogy az L1 programot tovább űzték, hogy a közben szintén problémákkal küzdő Apollo-programot beelőzhessék. Március másodikán viszont elindították a következő L1 űrhajót, amely a Zond-4 jelölést kapva sikeresen végrehajtott egy 300 000 km-es pályacsúcsot elérő pályát (a Zond sorozat korábbi tagjai a Mars felé elindított bolygóközi űrszondák voltak, félig-meddig megtévesztésnek szánták az elnevezést). A visszatérésnél az irányítórendszer hibájából viszont nem sikerült a légköri fékezés, és Usztyinov parancsára elindították az önmegsemmisítő programot. Kamanyin dühöngött, mert szerinte be lehetett volna vállalni egy sokkal meredekebb visszatérő pályát, amelynél 20G nehézkedés érte volna a kabint, de a Szovjetunió területén ért volna földet. Megállapodtak, hogy az elkövetkező L1 űrhajók esetén a bármilyen áron való visszatérés lesz a cél. Áprilisban újabb indítási kísérlet, ám az indítás után 260 másodperccel az addig tökéletesen működő fokozat leállítási parancsot kapott, és az SzASz letépte a Szojuz L1 kapszulát a rakéta orráról – a kapszula 520 km-re az indítóállástól sikeresen földet ért. Misin először Cselomej UR-500K rakétáját szidalmazta a kudarcért, ám a vizsgálat kiderítette, hogy egy rövidzárlat miatt a diagnosztikai rendszer hibásan érzékelte azt, hogy az indítójárművel probléma lépett fel, és így tévesen adott parancsot a fokozat leállítására és az SzASz aktiválására – vagyis nem Cselomej, hanem Misin tervezőirodájánál hibáztak.

A verseny viszont nem állt meg, Usztyinov először októberre, majd később novemberre emberes L1 Hold-megkerülést várt el az űrprogramtól. Érdekes módon ezután a NASA értesítést kap a CIA-től, hogy a szovjetek egy emberes Hold-megkerülést terveznek. Sietve döntést hoznak a később december végén sikeres Hold-megkerülést végrehajtó Apollo-8 útról – vállalva annak rizikóját (a holdkomp még nem áll készen, és eredetileg annak a hajtóműve volt a tartalék megoldás a visszatérő-manőverre, ha az Apollo hajtóműve meghibásodna). Júliusban a következő útra előkészített UR-500K / L1 rakétán az indítóálláson robbanás történik – a már feltöltött Blokk-D oxidálószer-tartálya robbant fel, megölve három technikust. A rakétát és az űrhajót végül sikerült megmenteni, de a baleset tovább hátráltatta a programot.

 

A Zond-5 visszatérő kapszulájának kihalászása az Indiai-óceánból

Szeptember 14-én azonban a később Zond-5 elnevezést kapó űrhajó sikeresen elindul a világűrbe, fedélzetén teknőcökkel, gilisztákkal és különféle egyéb élőlényekkel. A Blokk-D fokozat megfelelő pályára állítja, és az űrhajó megkerüli a Holdat, menet közben viszont a csillag-követő szenzor hibája miatt nem sikerül megfelelően precíz korrekciós manővert végrehajtani, így döntés születik, hogy ballisztikus pályán az Indiai-óceánba hozzák vissza az űrhajót. A visszatérő manőver sikerült, és a tengerre érés után pár órával egy szovjet hajó sikeresen kihalássza a kabint a tengerből. A szovjet űrprogram hosszú idő óta végre sikeres missziót hajtott végre, noha a szenzor hibája miatt komoly aggodalmak merülnek fel. Kiválasztják az űrhajós-párokat is az L1 misszióhoz, ezek: Leonov-Voronov, Bikovszkij-Rukavisnyikov, Popovics-Makarov.

 

A Zond-6 egyik fényképe a Holdról, háttérben a Földdel

Novemberben a Zond-6 sikeresen megkerüli a Holdat, miközben nagyszerű fényképeket készít, majd végrehajt egy tökéletes légköri fékező manővert az Antarktisz felett, ami után mindössze 16 km-re az indítóállástól (amelyről indult) földet ér. Kifelé tökéletes sikerről szól a szovjet média, fényképekkel alátámasztva, amelyet a Zond-6 készített. A valóság viszont az, hogy az út legfeljebb félsiker. A kapszulában a hidrogén-peroxid tartály hőmérséklete túl alacsony volt, ezért megpróbálták felmelegíteni, ami miatt viszont az ajtó gumi-szigetelése engedni kezdett, és a Hold megkerülése után csökkenni kezdett a nyomás, majd a visszatérésig teljesen elvesztette azt – ha ember lett volna a fedélzeten, szkafander nélkül meghal (a Zond-6 fedélzetén lévő élőlények is így jártak), márpedig az L1 személyzete nem rendelkezett volna szkafanderrel. Az űrhajó sikeresen végrehajtotta a tervezett manővereket, és a terveknek megfelelően az Antarktisz felett belépett a légkörbe, majd lelassulva a Szovjetunió területe felett lépett be másodjára. Csakhogy a végső csapás az volt, hogy a magasságmérő, amely túlnyomásos kabinban való működésre terveztek, idő előtt leoldotta a főernyőt, így a visszatérő kabin a földbe csapódva gyakorlatilag elpusztult. Szerencsére a roncsok közül sikerült az egyik kamera negatívjait viszonylag épségben kinyerni, így legalább propaganda-szempontból sikeres lehetett a küldetés.

 

A Zond-6 sikeres kettős fékezőmanővere

Usztyinov felteszi a kérdést, hogy mivel válaszolhatnak az Apollo-8 útjára, Misin nem tehet mást, beismeri, hogy nem tudnak megfelelő választ adni rá. Tudja, hogy az amerikaiak hatalmas rizikót vállalnak az Apollo-8-cal, mindössze két Saturn-V indítás volt elötte, az egyik sikertelen, és eddig nem volt ember nélkül teljesített Hold-megkerülésük (igaz, az Apollo űrhajó nem is rendelkezett az ehhez szükséges automatizált rendszerekkel). Mivel a holdkomp nem része a Hold felé tartó útnak, így nincs vészmegoldás arra, ha a főhajtómű meghibásodik, vagyis ha az Apollo-8 esetében következett volna be egy olyan baleset, mint amilyen később az Apollo-13 műszaki moduljában bekövetkezett, akkor az Apollo-8 személyzetének semmi esélye nem lett volna a túlélésre. Szerencsére az út ilyen szempontból eseménytelen volt, és sikeresen teljesítette a célját. A szovjeteknél viszont igazából csak a Zond-5 volt sikeresnek tekinthető, a Zond-4 és a Zond-6 sem teljesítette a kitűzött célt, márpedig az első emberes L1 út előtt legalább 3, de inkább 4 sikeres pilóta nélküli L1 utat kellene maguk mögött tudni.

 

Az Apollo-8 személyzetének talán leghíresebb felvétele, ami nem is a kép minősége miatt volt fájdalmas a szovjetek számára, hanem amiatt, mert ember készítette – vagyis végképp megelőzték őket az űrversenyben

Az Apollo-8 sikeres útja után Usztyinov tanácskozást hív össze, ahol magyarázatot követel, hogyan kerülhetett a pár éve még világelső szovjet űrprogram ilyen helyzetbe. Misin beteget jelent (Kamanyin feljegyzései szerint ez általában azt jelentette, hogy részeg volt, és viszonylag sűrűn előfordult ekkoriban már), de helyettesei felvázolják a helyzetet, ami nem túl rózsás: az UR-500K / L1 páros nem eléggé megbízható az emberes űrrepüléshez, az első N1 rakéta még mindig nem épült meg, miközben az LK holdkomp és a 7K-LOK is messze vannak attól, hogy késznek lehetne tekinteni őket. Hacsak az amerikaiakat nem sújtja valami katasztrófa, kizárt, hogy a szovjetek befogják őket. Keldis, a Tudományos Akadémia vezetője felveti, hogy az UR-500K (most már Proton név alatt is futó) rakétát fel lehetne használni arra, hogy űrszondákat küldjenek a Holdra, először csak egy kis holdport hoznának vissza a Földre, aztán távirányítású rovert (a Lunokhodot) küldhetnének oda, amelynek fejlesztésén Georgij Babakin tervezőirodája (Keldis támogatásával) megfeszítve dolgozik.

A Zond-5 által szállított teknősöket vizsgálják a mérnökök és tudósok, feltehetően beállított kép,
Misin balra látható a teknőst tartó illető mellett

A kommunikáció pedig az lenne, hogy a szovjetek nem akarják állampolgáraikat feleslegesen veszélyeztetni holmi holdkutatás miatt. Miközben megállapodás születik arról, hogy mikor induljanak a Vénusz-, Mars- és Hold-űrszondák, csak hozzávetőleges időpontokat állítanak meg 3-4 személyzettel repülő Szojuz 7K-OK és 1-2 Szojuz L1 útról. Borisz Csertok keserűen írja később, hogy amíg az új feladatoktól lelkesek és tettre készek Babakin irodájának mérnökei, ő a CKBEM-ben csupa fáradt, kiégett és demotívált embert lát maga körül.

A Zond-7 visszatérő modulja

1969. január 20-án egy újabb 7K-L1 indítás történik, de az UR-500K hibája miatt aktiválódik a mentőrendszer, és a visszatérő kapszula Mongóliában ér földet. A pártvezetés az Apollo-8 sikere után nem látja értelmét az L1 programnak, de a két, már legyártott L1 űrhajó 1969 augusztusában (Zond-7) és 1970 októberében (Zond-8) elindítják, és ezek sikeresen megkerüli a Holdat, majd biztonságosan visszatérnek a Földre. Csakhogy az emberes Hold-megkerülés ekkor már nem szerepelt a tervekben, az egyetlen elfogadható cél immár a holdraszállás maradt....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története VII.

A Szojuz-1-ig vezető út

 A Szojuz 7K-OK ismertetését ott hagytuk abba, hogy ezt szánták a tetszhalott állapotban hagyott Voszhod program pótlására. Valójában az egész helyzetért maga Koroljov tehető felelőssé – azzal, hogy az OKB-1-ben akart mindent megvalósítani, egyszerűen elaprózta az erőforrásait. 1965-re Koroljov rájött, hogy csak úgy tud ebből a kelepcéből kimászni, ha amit csak lehet "kiszervez" a többi tervezőirodának. Így a kommunikációs és katonai műholdak, holdraszálló és különféle mélyűri / bolygókutató tudományos műholdak, illetve a katonai űrállomások fejlesztését más tervezőirodák asztalára kerültek. Hogy rosszul állt még így is, azt az mutatja, hogy kénytelen volt szabotálni a már repülés előtt álló Voszhod rakéták és űrhajók felkészítését, hogy a rajtuk dolgozó mérnökök és technikusok az N1 és Szojuz munkálataival tudjanak foglalkozni. 1965 szeptemberében Koroljov még úgy számolt, hogy 1966 márciusában repülhet az első két Szojuz, amelyek a világűrben össze fognak kapcsolódni, ezzel pedig újra versenyben lesznek végre az amerikaiakkal vívott űrversenyben.

 

A szovjet tudományos elit válogatott emberei az 1950-es években: Szergej Koroljov, az OKB-1 vezetője, Igor Kurcsatov, az nukleáris program vezető tudósa, Msztyiszlav Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke és Vaszilij Misin, Koroljov helyettese és utódja

Koroljov halálával Misinre várt a hálátlan feladat, hogy a súlyos szervezési hiányosságokon úrrá legyen – nem túl meglepő, hogy a rakétafejlesztésekben amúgy brillírozó Misin megküzdött ezzel a feladattal. Miközben végre kellett hajtani az OKB-1 átszervezését a CKBEM-mé, összevonta az egymástól távol lévő irodákat, és specifikusan rájuk szabott feladatokkal látta el őket, így végre dedikáltan egy-egy tervezőcsoport kapta feladatul a Szojuz három moduljának fejlesztését, hogy legalább az adott modulok tervezői egy fedél alatt dolgozzanak – csakhogy az átszervezések és költözések tovább nehezítették és lassították a már folyamatban lévő munkálatokat. Az űrhajó részelemeit elkezdték letesztelni, és a feltárt hibákat orvosolni, de rengeteget találtak, és rengeteg időt emésztett fel ezek megoldása. A terv az volt, hogy először két személyzet nélküli űrhajót indítanak el, azok odafent dokkolnak, szétválnak, majd azok sikeres visszatérése után indulhat az emberes út. Itt már kis időközzel két Szojuzt indítanak, az elsőt egy űrhajóssal, a másodikat rögtön másnap három űrhajóssal, a két űrhajó a világűrben randevúzik, dokkol, és két űrhajós űrsétával átszáll az első űrhajóba, majd mindkét űrhajó visszatér. Ehhez viszont először az ember nélküli tesztrepülésekre lesz szükség.

 

 

Egy már összeépített Szojuz 7K-OK űrhajó

Amikor az első teljesen összeépített Szojuzt 1966 májusában a tesztállásra helyezték, összesen 2123 technikai hibát tártak fel, és itt olyanokra kell gondolni, hogy például 25 kábel-adaptert kellett külön legyártani, mert csak a végső összeszerelésnek derült ki, hogy a részegységek kábelei nem kompatibilisek egymással. Az ilyen hibák és azok kijavítása a 40 naposra tervezett tesztelést 110 napig húzta el, és mikor készen voltak, kiderült, hogy a részelemek egy részét újra át kell ellenőrizni, mivel a gyártáskori szavatosságuk lejárt. Szeptemberben az első két űrhajót sikerült az indítóálláshoz szállítani, de a helyszínen még mindig rengeteg feladat várt a technikusokra, miközben rögtön páros indítás volt a terv, tehát megosztani se lehetett a feladatokat. Hogy a már amúgy is jelentős késést kezeljék, egyes előre eltervezett műveleteket (például a két űrhajó dokkolási műveletének földi tesztjét) kihúztak a listáról, illetve Misin a mérnököknek 10.000, a katonai vezetőknek 20.000 rubel prémiumot lengetett be, ha tudják tartani a határidőket. A naptárba pedig az volt felvésve, hogy 1966. november 28-án elindítják az első Szojuzt (ez később Kozmosz-133 név alatt repült), letesztelik a fedélzeti rendszereit, és ha minden rendben, egy nappal később, indítják a másodikat, amelyet mintegy 20 km-re az első pályája mellé "lőnének be". Ezután az első Szojuz (amely az "aktív" szerepet tölti be a dokkolásban) automatikusan dokkol a másodikhoz, egy napig összecsatlakozva keringenek, majd szétválnak, különféle manőverekkel ismét tesztelik a rendszereiket, és végül visszatérnek a Földre.

A november 28-i indítás sikeres volt, és az első jelek biztatóak voltak, csakhogy hamar kiderült, hogy a pozicionáló és dokkoló manőverekhez használt hajtóművek hajtóanyaga elfogyott. Egy műszaki hiba miatt a hajtóművek mondhatni önálló életre keltek, össze-vissza forgatva az űrhajót, amely a hajtóanyag elfogyása után percenként kétszer fordult meg a tengelye körül. Hamar kiderült, hogy az űrbéli dokkolás reménytelen vállalkozás lesz, és a második Szojuz indítását elnapolták. A feladat így az maradt, hogy a Kozmosz-133-at stabilizálják, és biztonságosan lehozzák. A célra megfelelt a hajtóműcsomagba tartozó négy hajtómű, ám ezek működésbe lépésekor kiderült, hogy a fordítva reagálnak – Alekszej Iszajev (a hajtóművekért felelős mérnök) csapata hamar beismerte, hogy a jelek szerint a hajtómű beépítésekor véletlenül felcserélték az "óramutató irányának megfelelő" útmutatást "óramutató irányával ellenkező"-re. Az elkövetkező két napban kétségbeesett kísérletek zajlottak, hogy valahogy stabilizálják az űrhajót, és ez valamennyire sikerült is, a 34. keringési periódus alatt az űrhajó leválasztotta az orbitális modult, majd begyújtotta a hajtóműveket, és a sikeres fékezőmanőver után leválasztotta a műszaki modult. Majd a visszatérő modul eltűnt a radarokról – a legkézenfekvőbb válasznak az tűnt, hogy mivel a fedélzeti számítógép észlelte, hogy a Szovjetunió területén kívül érne földet, beindította az önmegsemmisítő tölteteket.

 

 

Szojuz kapszulák tesztelése és előkészítése

Érdekes, hogy Misin a sikertelen küldetés után azt írta naplójába, hogy ha ember lett volna a fedélzeten, talán az egész teljesen másképpen végződhetett volna, hiszen sokkal precízebb manővereket lehetett volna a fedélzetről végrehajtani, illetve egyből feltűnhetett volna a pozicionáló hajtóművek rendellenes működése, és az azt irányító rendszert kikapcsolhatta volna a személyzet. 

Mint kiderült, a pozicionáló hajtóművek terén még 1966 márciusában született egy döntés a Szojuz űrhajó főmérnöke, a Voszhod-1-gyel űrhajóssá vált Konsztantyin Feoktyisztov révén, aki, miután munkatársai rámutattak, hogy az eredeti tervek szerint beépítendő pozicionáló-hajtóművek megrongálhatják a napelemeket, utasítást adott, hogy fordítsák meg a hajtóműveket tartalmazó modult (amely így már nem jelent veszélyt), és értesítsék az illetékes mérnököt, hogy ennek megfelelően módosítsák a vezérlőrendszert. Ez utóbbi utasítás volt az, amelyik mire a bonyolult felettes-beosztott útvonalat lassan végigjárta, és eljutott a vezérlőrendszert programozó mérnökökhöz, már májust írtak, és már bőven az után járunk, hogy beépítésre került. Így ők úgy vélték, hogy ez már nem rájuk tartozik, és csak egy jegyzetet írtak, hogy ezt a teszteléskor vizsgálják majd meg – ami nem történt meg. Tehát mikor a Föld körül keringve a Kozmosz-133 fedélzeti rendszerei parancsot adtak az adott manőverező fúvókák aktiválására, valójában nem a megfelelő indult be. A számítógép küzdött a helyzet megoldásával, de valójában minden parancsára folyamatosan rossz hajtómű indult be, így a végén kész csoda, hogy az üzemanyag kifogyásáig nem pörgette szét saját magát az űrhajó.

 

Mérnökök megbeszélése Koroljov alatt, balról a harmadik Borisz Csertok, akinek visszaemlékezései később betekintést engedtek a szovjet űrprogram eltitkolt részleteibe

Noha Misin nem tartotta szükségesnek a második, személyzet nélküli Szojuz tesztútját (mondván, hogy az első is sikeres lett volna űrhajóssal a fedélzeten), véleményét kevesen osztották, és ezek közé tartozott érthető okokból Kamanyin is, az űrhajósokért felelő katonatiszt is. Végül úgy döntöttek, hogy a második Szojuzt december 18-án elindítják, alapvetően azért, hogy az első út során felmerült problémák megoldásait élesben teszteljék. Borisz Csertok, aki Misin előléptetésével annak helyét örökölte meg, hosszú listát írt felettesének, hogy milyen hibákat vétettek a Kozmosz-133 felkészítése és egyáltalán, tervezése folyamán. Ezek közé tartozott az, hogy a hajtómű- és manőverező-fúvókarendszert kétféleképpen is be lehetett szerelni – mind a hajtómű, mind a pozicionáló rendszer esetén erre vezethető vissza a kialakult helyzet. De ez kiderült volna, ha végrehajtották volna a korábban minden űrhajónál elvégzett hajtómű-tesztet, amikor hajtóanyag helyett semleges gázzal (nitrogén) feltöltve aktiválják a rendszert, és megvizsgálják, hogy minden rendben van-e a csőhálózattal és szelepekkel – a Szojuzok esetében erre nem került sor az idő hiánya miatt. Mikor december 10-én a főmérnökök összeültek a következő indítás megvitatására, Feoktyisztov jelentette, hogy december 14-re készen lesznek – annak ellenére, hogy sok jelzés volt arra, hogy még lenne bőven tennivaló. Így aztán előre hozták az indítást 14-ére.

A második Szojuz út egy négy napos űrutazásnak tervezték, továbbra is személyzet nélkül, amelynél a sikeres pályára állás után kijelölnek egy fikcionális űrrandevú pontot, amelyre átmanőverezik az űrhajót, végrehajtják a dokkolásnál szokásos manővereket, majd ha minden rendben ment, a 4. napon visszahozzák a Földre az űrhajót. A rakétát felkészítették az indításra, és látszólag minden rendben működött, ahogy az indítás pillanatában beindultak a gyorsító (tehát a négy első) fokozat hajtóművei, majd hirtelen leálltak, és a tűzoltó berendezés automatikusan működésbe lépett – az egyik gyorsító fokozatban a hajtóművek beindulásakor hibát észlelt a diagnosztikai rendszer, és így a középső (második) fokozat beindítása helyett a leállítási parancs hajtódott végre. Döntés született, hogy a rakéta hajtóanyagát leengedik, és egy átellenőrzés és újraindításra való felkészülés után (vagyis 2-3 nappal később) újra megpróbálkoznak az indítással. Ahogy a technikusok hozzáláttak a munkálatoknak, és a rakétát megtámasztó karok lassan elindultak függőleges pozícióba, egyszerre csak beindult az SzASz mentőtorony, letépve a Szojuz űrhajó felső kétharmadát, majd a visszatérő kapszula, ejtőernyőjét kibontva, kényelmesen földet ért nem messze az indítóállástól. A Nyegyeljin-katasztrófa emlékei még élénken éltek, az indítás parancsnoka torkaszakadtából üvöltött a hangosbemondóba, hogy a rakéta közeléből azonnal meneküljön mindenki. No nem mintha nekik sok ösztönzésre lett volna szükségük – egy későbbi fekete humorú visszaemlékezés szerint aznap több világrekord is megdőlt a síkfutás és magasugrás versenyszámában...

A rakéta orrán kisebb tűz ütött ki, amely szerencsére csak lassan terjedt tovább, majd percekkel később a rakéta végül felrobbant, a 31-es indítóállást tönkretéve. Sajnos az indítási csapat egyik tisztje elégnek gondolta, ha az indítóállás mögötti betonfal mögé húzódik, ami nem bizonyult jó döntésnek – holtestét másnap találták meg. Ekkor még két további sorkatona vesztette életét, akik az indítóállás alatti járatokat vizsgálták át, de az ott megülő égéstermékektől megfulladtak. A baleset kivizsgálásakor kiderült, hogy egy hibás oxigénszelep miatt nem sikerült az indítás, az SzASz pedig azért indult be, mert bár a rakétát áramtalanították, a felpörgetett giroszkópok tovább működtek, és csak lassan vesztették el a tehetetlenségből fakadó perdületüket. Mivel a Föld forgását is figyelembe vették a helyzetmeghatározáskor, 27 perccel a sikertelen indítás után a meghatározott normától már határértéken felüli volt a rakéta pozíciója és beindult az automatikus mentőrendszer – amely azért volt ekkor is áram alatt, mivel eredendően emberes utakra tervezték, és az indítóálláson is szükséges lehet a kapszula kimentésére. Mint kiderült, a Szojuzban használt gyúlékony hűtőközeg volt a felelős a kialakult tűzért, amely kiszabadult, amikor a műszaki modulhoz vezető vezetékeket eltépte a mentési manőver, és begyújtotta a 32 pirotöltetet, amely felső rész leválasztásáért felelt.

Az egyik SzASz tesztelés előtti pillanatok

A félelmetes ebben az volt, hogy december 10-én, alig egy héttel az indítás előtt az SzASz egyik tesztjén szembesültek ezzel a problémával, de akkor úgy vélték, hogy nem okozhat problémát, lévén ha az SzASz működésbe lép, akkor a hátramaradó részegységekre már úgy is keresztet vethetnek – az nem jutott eszébe senkinek, hogy a mentőtoronynak az indítóálláson álló, feltankolt rakétánál is működnie kell. Később a hűtőközeget nem gyúlékonyra cserélték, illetve automatikusan záródó szelepeket helyeztek el a vezetékeken. Az SzASz pedig biztonsági zárolásra képes vezérlést kapott, hogy még egyszer ne indulhasson el hasonló körülmények között. Viszont a baleset miatt ez a Szojuz sose kapott jelölést, sőt, létezése is csak a hidegháború után került napvilágra...

Megkezdődött az versenyfutás az idővel, hogy a harmadik Szojuzt felkészítsék egy személyzet nélküli repülésre, hogy a második űrhajó számára eltervezett feladatokat végrehajthassák. Jurij Gagarin és Vlagyimir Komarov, az első Szojuz út vezető űrhajósai jelezték, hogy egy teljesen sikeres személyzet nélküli út mindenképpen szükséges lesz, Komarov kiemelte, hogy a visszatérést kezelő új rendszer, az SzUSz még eddig nem volt tesztelve, hiszen az első Szojuz a visszatérés elején felrobbant. Rohamtempóban folyt a decemberi indítási baleset után a 31-es indítóállás kijavítása, de addig is az 1. és 2. indítóállásokra "költöztek" át. Végül, sok csúszás árán, de mégis viszonylag hamar, a harmadik Szojuz 1967. február 7-én Kozmosz-140 jelöléssel sikeresen pályára állt. A kezdeti örömökbe azonban hamarosan üröm vegyült – az űrhajó az 5. keringési fázisra betervezett forgási manővert nem hajtotta végre, sőt az automata pozicionáló rendszer máris elhasználta a hajtóanyag készlet felét. Az elkövetkező két napban kétségbeesett kísérletek zajlottak, hogy a Szojuzt a Nap felé fordítsák, majd úgy is tartsák, hogy a napelemek a lehető legtöbb energiát termelhessenek, de az erőfeszítéseket nem koronázta siker. A napelemek ettől még elegendő energiát nyújtottak, így a repülés legalább ennyire kitolható volt, de az energia- és hajtóanyag-problémák miatt végül a harmadik nap úgy döntöttek, hogy visszahozzák az űrhajót. Megnyugvást hozott, hogy az űrhajó jelezte a sikeres fékezőmanővert és az orbitális majd a műszaki modul leválasztását.

 

Szojuz 7K-OK

Ez azonban pirruszi győzelem volt: visszatéréskor a hosszú hullámhosszon adó jeladó egyáltalán nem lépett működésbe, a rövid hatótávolságú adó pedig nem adott elég erős jelet, hogy a helyzetét sikeresen meghatározzák. A Vosztok és Voszhod utak után az egyik dolog, amit egyértelműen javítani akartak, az a leszállóhely precízebb "eltalálása", hogy ne kelljen az olyan helyzetekkel szembesülni, mint a Voszhod-2 esetében történt, amikor két éjszakát voltak kénytelen az űrhajósok egy erdőben tölteni. A Szojuz tehát egy aerodinamikai pályán térne vissza, remélhetőleg pontosabban kiszámítható módon. Ennek tudatában érthető volt a mérnökök döbbenete, amikor végül a rádiójeleket mintegy 500 km-re a kijelölt leszállóhelytől, az Aral-tó környékéről vették. Az első felderítő repülőgép meg is találta az Aral-tó jegére leszállt kapszulát – majd pár óra múlva még sokkolóbb hír következett: a kapszula (feltehetően még mindig meleg) alja megolvasztotta a jeget, és az Aral-tó jeges vizébe, 10 méteres mélységbe süllyedt, csak az ejtőernyő úszott felette – ez pedig azért volt váratlan, mert a kapszulának úsznia kellett volna. A mentési művelet több, mint két napig tartott, és ismét megmutatta, mennyire kaotikus volt a program kezelése – a mentésért felelős tiszt információkat kért, hogy milyen nehéz lehet a vízzel teli kapszula, és hogy a fedélzeten lévő robbanóanyag vajon jelent-e veszélyt, ám nem kapott választ. Viszont az űrprogram vezetői eközben lassúsággal és hozzá nem értéssel vádolták a mentéssel foglalkozó katonai egységet. 

Mikor kihalászták végül a kapszulát (nem volt egyszerű, mivel például a Mi-6 helikopter teherbírásánál nehezebb volt), kiderült, hogy a kapszula aljának majdnem a közepén egy legalább 10 centis lyuk tátong, amely még a visszatérés közben égett ki, és a kapszula elvesztette a beltér túlnyomását (ami visszatéréskor a személyzet halálát okozta volna, már ha lett volna fedélzeten személyzet), majd mikor a vízbe ért, ezen át megtelt és alámerült. A hővédő pajzs hibájának pontos mibenlétére nem derült fény, végül a pajzson lévő hőmérsékletmérő szenzor alagútját vélték a probléma forrásának.

Aligha vitás, hogy a Kozmosz-140 útja nem volt egy diadalmenet, mégsem volt meglepő a döntés, hogy a következő Szojuz emberrel a fedélzetén megy a világűrbe...

A Szojuz-1 tragédiája

Ha őszinték akarunk lenni, a Kozmosz-133 és 140 útja a legnagyobb jóindulattal is csak félsikernek tekinthető. A kettő közötti sikertelen indítási kísérlet pedig nettó kudarc. E mellé párosult az általános frusztráció, amely abból fakadt, hogy 1965. március 19. a Voszhod-2 visszatérése óta nem járt szovjet űrhajós a világűrben. A visszaemlékezések szerint mind Leonyid Brezsnyev, mind Dmitrij Usztyinov határozottan követelte, hogy 1967. május elseje előtt induljon el az első személyzettel repülő Szojuz a világűrbe, hogy a nemzeti ünnepen méltathassák a szovjet állam eredményeit.

 

Gagarin (egyenruhában) és Komarov (pilótasisakban)

Paradox módon az űrhajósok is az emberes repülés mellett foglaltak állást. Jurij Garagin a Kozmosz-140 űrrepülése alatt megjegyezte Borisz Csertoknak, hogy ha lenne kozmonauta a fedélzeten, akkor ő kézi irányítással rövid úton megoldhatná az űrhajó nap felé fordítását, Csertok pedig nem tehetett mást, mint elismerte, hogy feltehetően valóban így lenne. Nyikolaj Kamanyin egyenesen lelkendezett a Kozmosz-140 repülése alatti problémák kapcsán, mondván, hogy itt a bizonyíték, miért nem robotokra, hanem emberekre kell az űrhajózást bízni. Arról nem tett említést, hogy a szkafander nélküli űrhajósokra milyen vég várt volna a hővédő pajzs átégése után...

 

Az Apollo-1 kapszuláját vizsgálják a tűzeset után....

Még a Kozmosz-140 útja előtt, 1967. január 27-én viszont a túlparton az amerikai holdprogramot súlyos csapás érte: az Apollo-1 útjának előkészítése közben három amerikai űrhajós az indítóálláson álló űrhajójuk kabinjában bent égett egy tesztfolyamat közben. A szovjet mérnökök egymást nyugtatgatták, hogy milyen jó döntés is volt a "hagyományos" nitrogén-oxigén légkör alkalmazása a saját űrhajóikon belül, és nem követték az amerikaiakat a kisebb túlnyomás (ezáltal könnyebb szerkezetű űrhajót lehetővé tévő) melletti tiszta oxigén légkör használatában. Persze amit már kevesebbet emlegettek, az az volt, hogy a szovjetek is egy halálos baleset után döntöttek így. Valentyin Bondarenko űrhajós-jelölt 1961. március 23-án egy alacsony nyomású, 50%-os oxigéntartalmú légkörben végzett teszt közben véletlenül a forró főzőlapra dobott egy alkohollal átitatott vattacsomót, amely lángra kapott, a tüzet gyapjú ruhával próbálta eloltani, de az oxigéndús légkörben az is egyből lángra kapott. Mivel a tesztkabin ajtaja kifelé nyílt (a nagyobb légköri nyomás ellenében), így azt nem tudták kinyitni, amíg a benti nyomást nem növelték meg. Mire fél óra után sikerült a kabinba bejutni, annak a belseje kiégett, Bondarenko egész testén pedig súlyos égési sérüléseket szenvedett, végül 16 órával később a kórházban belehalt sérüléseibe...

 

Komarov egy Szojuz 7K-OK szimulátorban

Az Apollo-1 balesete viszont lehetőséget nyújtott a szovjeteknek, hogy beérjék az amerikaiakat, tehát még egy ok volt a sietségre. A terv az volt, hogy a Szojuz-1 űrhajó Vlagyimir Komarovval a fedélzetén elindul, majd a Szojuz-2 (fedélzetén Valerij Fjodorovics Bikovszkij, Jevgenyij Hrunov és Alekszej Jeliszejev) egy nap elteltével követi, és rögtön utána (vagyis ~50 perccel az indítás után) a két űrhajó automatikusan dokkol az Igla dokkolórendszer segítségével. Hrunov és Jeliszejev ezután beöltözik, és űrsétát hajt végre, 54 perc áll rendelkezésükre, hogy a Szojuz-1-be átszálljanak. Arra is ügyeltek, hogy eközben végig a Szovjetunió felett tartózkodjanak (a biztos rádiókapcsolat miatt), illetve eközben végig a napos oldalon legyenek (a jó videofelvételek és az űrruhák hőkontrollja miatt). A két űrhajó ezek után egy teljes napig még összedokkolva marad, majd szétválnak, és először a Szojuz-1 tér vissza Komarovval, Hrunovval és Jeliszejevvel, majd a Szojuz-2 Bikovszkijjal.

 

Gagarin, Hrunov, Komarov, Jeliszejev és Bikovszkij a kiképzéskor készült fotón

A személyzet terén nem árt tudni, hogy azt menet közben többször átszervezték – Misin abban is követte Koroljovot, hogy (Kamanyin rosszallása ellenére) kijárta, hogy a CKBEM mérnökei is részt vehessenek az űrutazásban. Az elsődleges személyzetnél Jeliszejev érkezett ilyen háttérrel, a tartalék személyzetnél Valerij Kubaszov (a többi űrhajós: Jurij Gagarin, Andrijan Nyikolajev és Viktor Gorbatko), valamint felállítottak egy harmadik személyzetet is, ahol Vlagyimir Volkov volt a civil mérnök (Georgij Beregovoj, Vlagyimir Satalov és Pjotr Ivanovics Kologyin alkotta a maradék személyzetet). A pilótákat a dokkolás műveletére, az űrsétát végrehajtókat pedig az űrsétára kezdték el felkészíteni 1967 elején, ám a kiképzés több problémával is szembesült, például nem volt elég kész példány a Leonov űrsétája után a Berkut utódjának szánt Jasztreb / Krecset űrruhából. Gagarin helyzete speciális volt, a pártvezetés számára propaganda célból roppant fontos volt az első űrhajós, és nem akarták, hogy a későbbi űrrepülésekben részt vegyen. Gagarin viszont részt akart venni az űrhajós programban, és végül Kamanyin kijárta neki Usztyinovnál, hogy legalább az űrhajós-kiképzési programban, mint rangidős űrhajós részt vehessen. A Szojuz-1 esetében ennél tovább mentek, ami pláne azért volt érdekes, mert a bevett eljárás az volt, hogy a tartalék személyzet automatikusan a következő űrrepülés személyzete lesz, de (legalábbis Misin szerint) kizárt, hogy Gagarin valóban engedélyt kapott volna valaha is egy második űrrepülésre. Ez csak egy illúzió volt, amivel Kamanyin és a pártvezetés igyekezett Gagarin önérzetét és lelkesedését alátámasztani...

 

Egy összedokkolt Szojuz 7K-OK űrhajópár makettje, ezt szerették volna eredetileg a Szojuz-1 / 2 űrrepülésnél megvalósítani

1967. április 14-én Tyuratamban a két Szojuz űrhajó felkészítése egyszerre zajlott, és noha a Szojuz-1 esetében nem kevesebb, mint 29 különféle nem megoldott technikai problémát (telemetria, kommunikáció és orientáció-tartás) találtak, míg a Szojuz-2 esetében 20-at (az űrruhák és a telemetria terén), Misin az indítás mellett döntött. Az indítást felügyelő tiszt, Anatolij Kirilov ezredes több száz megoldásra váró problémát jegyzett fel, és úgy vélte, hogy az űrhajók még messze nem kiforrottak. Vaszilij Misin artikulálatlan hangon osztotta ki erre Kirilovot, aki a megbeszélés után úgy reagált Csertoknak, hogy jobb, ha megmagyarázza a főnökének, hogy ő nem valami kioktatásra váró kisgyerek, és ő is legalább annyira akarja a sikeres űrrepülést, mint Misin – de ha bármi történik, Misin elbújhat az akadémiai rangja mögé, míg Kirilovnak minimum katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítéssel kell szembenéznie, ha nem egyből katonai bírósággal.

Anatolij Kirilov

Az indítás előtt pluszban még olyan vitákban kellett döntenie Misinnek, mint például hogy végig automata irányítással menjen a dokkolás (az Igla dokkolórendszer tervezői ezt támogatták), vagy 200 méteres távolságtól az automatikát kikapcsolva kézzel dokkoljanak (Gagarin, Komarov volt az előterjesztő, de Misin számára némileg megalázóan saját űrhajós-főmérnöke, Feoktyisztov is ezt támogatta). Végül Misin engedett az űrhajósoknak, azzal a feltétellel, hogy amint bármiféle váratlan esemény történik, visszatérnek az automata dokkolási eljárásra – amivel viszont a mérnökök rosszallását váltotta ki. Az indításra felkészülés a helyzetet figyelembe véve rendes mederben zajlott, és április 22-én a már indítóállásba állított Szojuz-1 árnyékában Feoktyisztov, Kirilov és több más magas rangú mérnök biztosította az űrhajósokat arról, hogy minden rendben fog menni – Komarov és Bikovszkij válaszul megköszönték nekik a sikeres útért tett erőfeszítéseiket.

 

Egy Szojuz hordozórakéta felkészítése 1967-ben

Április 23-án a Szojuz-1 a terveknek megfelelően elindult a világűrbe Vlagyimir Komarovval a fedélzetén. 9 perccel később megerősítést nyert, hogy az űrhajó a várttól kicsit eltérő, 201 x 203 km-es keringési pályára állt. Csakhogy az első telemetriai adatok nem voltak megnyugtatóak – a bal oldali napelemszárny nem nyílt ki, és így az annak a végén elhelyezett tartalék telemetrikai antenna sem működött, valamint a nap- és csillagkövető szenzor fedele sem vált le. Borisz Csertok később azt írta, hogy a ki nem nyílt napelem takarhatta el a szenzort (és sok esetben így is írják a források a mai napig), ám ez elég valószínűtlen, figyelembe véve, hogy a szenzor messze van elhelyezve a napelemtől. A probléma így rögtön kettős volt – az egyetlen napelemszárny sokkal kevesebb energiát biztosít, de ha az sem fordul a Nap felé (amihez a napkövető szenzorra lenne szükség), akkor az űrhajó rövid úton kifogy az elektromos energiából. Mikor az első keringési kör végén Komarov végre újra a Szovjetunió fölé ért, és sikerült a rádiókapcsolatot felvenni, megerősítette, hogy a bal oldali napelem nem nyílt ki, és hozzátette, hogy az így megváltozott súlypont miatt az űrhajó pozicionálása is jóval nehezebb lett.

A helyzet gyors elemzése semmi jóval nem kecsegtetett, noha Komarov állítólag még azt is megpróbálta, hogy a lábával az űrhajó falát rugdalta, hátha valahogy mégis kinyílik a napelemszárny. Az első vélemények szerint a napelem, vagy az annak a végére szerelt antenna akadhatott vagy ragadhatott bele a műszaki modul külső felét borító hőszigetelő paplanba, ám arra ötletük se nagyon volt, hogy mit tehetnének. Az űrhajóban nem volt űrruha, így Komarov nem tehetett űrsétát, hogy esetleg kézzel kinyissa a szárnyat. Rövid úton be kellett látni, hogy a Szojuz-2 indítását el kell halasztani, és a prioritás immár az, hogy a Szojuz-1 sikeresen visszatérjen a Földre. Időközben egy kisebb korrekciós manővert sikeresen végrehajtottak, sőt, többször sikerült az űrhajót a Nap irányába fordítani, ám hiába, ha a beérkező áramerősség fele akkora volt, mint ami az akkumulátorok feltöltéséhez szükséges. Döntés született, hogy a 17. keringési periódus alatt megkísérlik a fékező manővert, és ha valamiért nem sikerül, a 18., végül a 19. periódus alatt újabb próbát tesznek.

A földi irányítás rémülten látta, hogy az űrhajó nem továbbította a sikeres fékezési manővert nyugtázó jelet, és mikor újra helyreállt a rádiókommunikációs kapcsolat, Komarov jelezte, hogy a rendszer eltérést észlelt az ideális visszatérési pozíciótól, ezért megakadályozta a fékezőhajtóművek beindítását. A mérnökök sietve felkészültek a 18. keringési periódusra és az adott információknak megfelelően módosított fékezőmanőver meghatározására, de nem készültek el, mielőtt Komarov kiért volna a rádiókapcsolat hatósugarából. Végül úgy döntöttek, hogy a 19. periódusban fogják a fékezési manővert végrehajtani – az akkumulátorokban még egy vagy két keringésre elegendő energia maradt, aztán a vésztartalék következik, ami maximum három keringésre elegendő, viszont a 19. periódus után az űrhajó már nem tud a Szovjetunió területére biztonságosan visszatérni. Gagarin lediktálta Komarovnak a kézi fékezőmanőver végrehajtását: fordítsa haladási iránnyal szembe az űrhajót, a hajó pozíciótartását a Föld árnyékos oldalára érve kapcsolja át a giroszkópra, a napos oldalra érve ellenőrizze a helyzetét, és ha szükséges, kézzel korrigáljon, és végül 150 másodpercig működtesse a hajtóművet.

Április 24-én, moszkvai idő szerint reggel 6 óra után nem sokkal sikerült Komarov rádióüzenetét fogni, aki jelentette, hogy a fékezőmanőver 146 másodperc után "2-es hiba" üzenettel megszakadt, a szétválás sikeres volt. Az üzenetet hallva az irányítórendszer tervezői egyből tudták, mi történt: mivel a pozicionáló hajtóművekkel nem sikerült a fékezési manőver teljes időtartama alatt egyenesben tartani a félig kinyílt napelemszárnyú űrhajót, így mikor az iránytól való eltérés elérte a 8 fokot, az automatika "2-es hiba" üzenettel tudatta ezt, miközben lekapcsolta a fékezőhajtóművet. A jó hír az volt, hogy a fékezőmanőver így is sikeres volt, a kapszula megfelelő pályán van ahhoz, hogy visszatérjen a Földre.

A Szojuz-1 visszatérő kapszulájának roncsai

A visszatérő modul Karabulak városa közelében, nem messze Groznijtól ért földet, és a mentőcsapat azonnal elindult a jelzett területre. A bevett eljárás szerint repülőgépekről ejtőernyősök ugrottak le, ha a helikopterek még túl messze járnának, ám az ejtőernyős mentőcsapat számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy tragédia helyszínére érkeztek: a kapszula eltorzulva, lángolva feküdt a földön. Kézi tűzoltó készülékekkel nem sikerült a lángokat eloltani, ezért ásókkal földet dobáltak rá. Közben jelezni kellett (volna) megfelelő színű jelzőfáklyával a fent keringő repülőgépnek az űrhajós állapotáról, ám az űrhajós halálát jelző fáklyát nem jelöltek ki, így "az űrhajós súlyosan megsérült" jelzőfényt aktiválták, ami először félreértésekhez vezetett (azt hitték, hogy Komarov túlélte), ám a helikopterek megérkezésével végül sikerült a szomorú valóságot tudatni a többiekkel. A mentőcsapat hálátlan feladati közé tartozott Komarov maradványainak összegyűjtése a kapszula romjaiból. Komarov holttestét Moszkvába szállították, ahol a halottkém megállapította, hogy az űrhajós a földbe csapódáskor többszörös koponya-, gerinc- és csonttörés hatására vesztette életét...

 

Komarov maradványai Moszkvában

A vizsgálat szerint az elsődleges ernyő főernyője beragadt a tárolójában, és miután a rendszer érzékelte, hogy a visszatérő modul sebessége túl magas, aktiválta a tartalék ernyőt – ám a tartalék ernyő főernyője beleakadt az elsődleges ernyő stabilizáló ernyőjébe, amely továbbra is rögzítve maradt, és lobogott a menetszélben, emiatt a tartalék ernyő nem tudott rendesen kinyílni. A vége az lett, hogy cirka 30 m/s (nagyságrendileg 100 km/h) sebességgel a kapszula a földbe csapódott.

 

Komarov temetése a Kreml falánál

1967 tehát rögtön három amerikai és egy szovjet űrhajós halálának éve lett, Komarov ráadásul űrrepülés közben, annak végső fázisában, a visszatéréskor vesztette életét...

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de