2018. június 21., csütörtök

Jön az Amerikai Űrerő?

 
Trump felmutatja az aláírt Űrdirektíva dokumentumot 2018. június 18-án

Donald Trump amerikai elnök az Országos Űrkutatási Tanács Fehér Házban tartott tanácskozásán elnöki utasítást írt alá, amelyben elrendelte, hogy a védelmi minisztérium azonnali hatállyal indítsa el egy világűrbe telepítendő haderő felállításához szükséges folyamatot – számolt be erről az MTI.

És írta az Index.hu.

Igazából valahol érdekes, hogy nem sokkal később egy másik hír is szól erről, már sokkal kevésbé dobálódzva nagy szavakkal. Esetleg valaki a fejéhez kapott menet közben, hogy mekkora zöldséget sikerült összehordani?
Persze már az is örvendetes, hogy az Index legalább foglalkozik vele - a többi nagyobb hírportálon nem tűnt fel a hír, legfeljebb pár, finoman szólva is kétes hitelességű oldalt dobott ki még a Google oldala a témára és időpontra leszűrve. Pedig hát ha igaz az MTI híre, ez bizony nagyon nagy dolog. Csak persze ez a jereváni rádió viccéhez hasonlatos dolog, és igen, az MTI hitelessége is mélyen van. A béka feneke alatt...

Szóval ha kicsit reálisabban közelítjük meg, és csak röviden érdekel a téma, akkor...

  • Nem, az Egyesült Államok nem akar (legalábbis még) haderőt telepíteni a világűrbe.
  • Trump valójában arra adott utasítást, hogy kezdjék meg a független amerikai Űrerő létrehozásához szükséges teendőket.
  • A világűr katonai alkalmazása az Egyesült Államokban jelenleg az Amerikai Légierő alatt van egy kézben, ez válna ki, és függetlenedne tőle.
  • Nem, ez nem hirtelen jött ötlet volt, évek óta szó van róla, hogy létrehoznak egy független 'űrerőt'.
  • Nem, önmagában ez nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok a háborús készülődésnek kezdett a világűrben.
  • Ahogy magának az Űrerőnek a létrehozása sem ütközik közvetlenül bármiféle egyezménybe, noha egyes egyezmények szellemiségét valójában aláírásuk óta figyelmen kívül hagyják.
  • Ugyanakkor a helyzet az, hogy a világűr már évtizedek óta létfontosságú katonai szempontból. Minden komolyabb államnak, a fentiektől függetlenül, tehát annyira ezen meglepődni nem kell...

A haderőnemek tánca


 
Az öt haderőnem logója: hadsereg, tengerészgyalogság, haditengerészet, légierő és parti őrség

És akkor most, ha bővebben is kíváncsi vagy a témára, talán kezdjük az elején: az Egyesült Államoknak jelenleg hivatalosan öt katonai haderőneme van, ezek:

  • Szárazföldi Hadsereg (US ARMY), alapítva 1775
  • Haditengerészet (US NAVY, USN), alapítva 1775
  • Tengerészgyalogság (US MARINE CORPS, USMC), alapítva 1775 
  • Légierő (US AIR FORCE, USAF), önálló 1947-től 
  • Parti Őrség (US COAST GUARD, USCG), alapítva 1915

A Haditengerészet, a Tengerészgyalogság és a háborúban a Parti Őrség a Tengerészeti Osztály* (Department of the Navy) alá tartozik, amely a Védelmi Minisztérium (Department of Defense) egyik nagy szervezeti egysége, a Hadseregnek és a Légierőnek saját osztálya van (Department of the Army és Department of the Air Force). A Parti Őrség békeidőben pedig a Nemzetbiztonsági Minisztérium (Department of the Homeland Security) alá tartozik, de ettől függetlenül viszonylag szoros a kapcsolata a Haditengerészettel.

*A Department fordítható minisztériumnak és osztálynak is, mivel a Department of the Navy / Army / Air Force a Department of Defense (DoD) alá tartozik, ezért most osztálynak fordítottam le.

Trump bejelentése június 18-án

Donald Trump elnök pedig június 18-án utasította a Védelmi Minisztériumot és a Pentagont, hogy tegyék meg a szükséges intézkedéseket egy hatodik haderőnek, az Űrerő vagy Űrhaderő (US SPACE FORCE) létrehozására. Még azt is kiemelte, hogy lesz egy Légierő és lesz egy Űrerő, két egyenrangú haderőnem. A média egy része rögtön nekiállt kongatni a vészharangokat, hogy az Egyesült Államok űrfegyverkezésbe fog, és ezzel felrúg mindenféle nemzetközi egyezményeket. A valóság persze ettől elég messze van, sőt, még az se biztos, hogy attól, hogy az ország elnöke ilyen nyilatkozatot tesz, az Űrerő valóban létre fog jönni. Szóval nézzünk a dolgok mögé egy picit...
Hogy megértsük a helyzetet, érdemes felidézni, hogy jött létre az Egyesült Államok Légiereje. Ami azért említésre érdemes, mert ugye fent az évszámokból látható, hogy anno 3 haderőnemet hoztak létre 1775-ben, és igazából jó sokáig elég is volt ennyi. A Parti Őrség létrehozása teljesen érthető volt az I. világháború idején. De a Légierő... Nos, az egy másik történet....


A Légi Hadosztály első Wright repülőgépének leszállítása 1908-ban

Még 1907-ben hozták létre a Hadsereg berkeiben a repülőgépeket és léghajókat használó Légi Hadosztályt, amit a kommunikációért felelős (futárokat, drótos és drót nélküli távírókat, távjelzőket üzemeltető) Híradós hadtesten belül (angolul: Aeronautical Division, Signal Corps). Feladata a hadseregen belül a légi felderítés, majd később a légi hadviselés fejlődésével párhuzamosan a földi egységek támadása, az ellenséges repülőgépek elleni harc, a légi szállítás és így tovább. A kezdetek kezdetén az USAAF nem különálló komponens volt, hanem valahogy úgy kell elképzelni, mint a tüzérséget vagy a rádiós / kommunikációs feladatokat ellátó alegységeket, amelyek a nagyobb szervezeti egységekbe voltak betagolva. Az első világháború még csak szárnypróbálgatás volt, de gyakorlatilag az 1930-as évekig ilyen logikával működött tovább, persze az egyre növekvő méretét elnevezése is jelezte (1918 május 24-től Hadsereg Légi Haderőneme (Air Service, U.S. Army), majd 1926-tól a Hadsereg Légi Hadteste, (U.S. Army Air Corps, USAAC), noha közben több helyen létrehozták a független légierőket a világ több táján is (a brit Royal Air Force például 1918-ban lett létrehozva), ám sok helyen továbbra is a hadsereg alá voltak besorolva a légi egységek (erre példa a Luftwaffe, amit csak 1935-ben hívtak életre).


P-36 Hawk vadászgép, a gép szárnyaira alulra US ARMY felirat volt festve az azonosításhoz

A helyzetre jó példa az Amerikai Haditengerészet, amelynek saját vízirepülőgép-anyahajói voltak, amelyek jellemzően katapultokkal indítottak hidroplánokat, majd darukkal emeltek a vízből a fedélzetre a visszatéréskor, de e mellett volt a haditengerészetnek komoly léghajó-programja is volt, többek között repülőgépeket szállító léghajókkal (USS Akron és USS Macan), majd a simafedélzetes repülőgép-hordozók mellett döntöttek végül az 1930-as években. A tengerészeti repülőgépek, a hordozófedélzeti repülőgépek és a léghajók a II. világháború alatt, majd utána is a haderőnem részei maradtak.

A hadsereg légiereje viszont az 1930-as években látva a többi ország légierő-fejlesztéseit, egyre komolyabb függetlenséget, önálló szervezeti struktúrát kezdett el kialakítani, ezzel együtt az elején szerényen, majd 1941-től drasztikus szinten elkezdett bővülni - és létrehozták a Hadsereg Légierejét (US Army Air Forces, USAAF). Viszont a légierő továbbra is csak egy haderőnem csoport volt, nem független haderőnem, ez azt jelentette, hogy továbbra is a hadsereget felügyelő osztály (akkor War Department-nek, vagyis Háborús osztálynak nevezték) és a hadsereg főtisztjei döntöttek a sorsukról, a költségvetésükről. A légierő berkeiben persze ezt nehezen viselték, függetlenedni szerettek volna, de végül 1941-42-ben kompromisszumos megállapodás született a háborúra való tekintettel: a légierő tisztjei nem fogják a függetlenedést pedzegetni, cserébe nagyobb döntési szabadságot kapnak az őket érintő dolgok terén. Plusz az USAAF legfőbb tisztje széket kap az Egyesített Főtiszti Törzs (Joint Chiefs of Staff) asztalánál, ahol a legmagasabb rendfokozatú katonai tisztek foglalnak helyet, és a stratégiai döntéseket hozzák meg, illetve adnak tanácsokat a Védelmi miniszter és az Egyesült Államok elnöke számára. Az, hogy az USAAF egy külön embert delegálhatott az Egyesített Főtiszti Törzsbe, komoly vitákat váltott ki, a Haditengerészet például nehezményezte és nem fogadta el a döntést, mert nézőpontjuk szerint így a Hadsereg plusz egy székhez jutott, amellyel az ő döntéseik javára billentheti a vitákon a mérleget.

Egyesített Főtiszti Törzs 1943-ban, tagjai (balról jobbra): Henry H. Arnold tábornok (US ARMY, USAAF), William D. Leahy admirális (US NAVY), Ernest J. King admirális (US NAVY) és George C. Marshal (US ARMY)

A II. világháború alatt a légierő igen fontos szerepet kapott, és már a hadsereg egyes főtisztjei is belátták, hogy megérdemli a légierő a függetlenséget. A legnagyobb kerékkötő viszont az Amerikai Haditengerészet volt, amelynek repülő alakulatai felett pár alkalommal már voltak viták, hogy igazából kihez is kellene tartozniuk (a légierő részéről voltak, akik úgy vélték, a repülőgépeket az USAAF-nak, az őket hordozó hajókat a Haditengerészetnek kellene üzemeltetni). Vagyis a Haditengerészet attól tartott, hogy egy függetlenedő Légierő az ő repülőgépeire is ráteheti a kezét. Végül mikor ezeket a félelmeket sikerült kezelni tárgyalások útján, 1947. szeptember 18-án létrejöhetett a független Légierő az Egyesült Államok katonai erején belül....

Deathmatch...

...avagy a haderőnemek és a törvényhozás mindenki-mindenki ellen játéka

 
A Capitolium (vagyis a Kongresszus) két szárnya, amely az amerikai két törvényhozási házának ad otthont

Hogy dióhéjban rámutassak a problémák nagyságára, azt is látni kell, hogy működik az amerikai szövetségi döntéshozatal. Az Egyesült Államokban kétházas döntéshozás van, az alsó házat Képviselőháznak (House of Representatives), a felsőházat Szenátusnak (Senate) hívják, a kettőre együtt Kongresszus néven hivatkoznak. Az alsó házban jelenleg 435 képviselő ül, és őket közvetlenül választják meg az adott szavazókörzetekben az állampolgárok, a felsőházba minden tagállam két-két szenátort küld, akiket szintén közvetlenül választanak meg az adott állam szavazói. A két ház jogilag nagyjából egyező erőt képvisel, noha a Szenátus hagyományosan meghatározóbb, bár mindkét háznak olyan jogkörei vannak, amelyek nagyjából kiegyenlítik a két ház közötti erőviszonyokat. Ez csak azért fontos, mert hiába van az Egyesült Államoknak egy megválasztott elnöke (jelenleg Donald Trump), a költségvetést a 

Kongresszusban határozzák meg és a törvényeket is mindkét háznak jóvá kell hagynia. Ez hagyományosan megnehezíti az elnöki hatalom gyakorlását, ha a törvényhozásban nem az elnök által képviselt párt van többségben (ugyebár két nagy pártcsoport van, a konzervatív értékeket való Republikánus párt, és a bizonyos téren liberálisabb Demokrata párt - ami így ebben a formában nagyon leegyszerűsíti a dolgot, de most ne merüljünk el ennyire mélyen a mocsárban). Ez vezetett például oda, hogy demokrata Barack Obama elnöksége idején a republikánus törvényhozás ellenállása miatt elnöki rendeletekkel próbált meg törvényi jellegű döntéseket életbe léptetni...

 
Egy angol nyelvű folyamatábra arról, hogy lesz egy tervezetből törvény (jó esetben)

A költségvetés, vagyis a pénzelosztás azért roppant szövevényes ügy, mert alapvetően úgy néz ki, hogy a haderőnemek kidolgoznak egy tervezetet, hogy a következő évben (években) milyen programokra, milyen feladatokra mennyi pénzre lesz várhatóan szükségük. A Pentagon, más szóval az Amerikai Védelmi Minisztérium még beleszólhat ebbe, lehúzhat vagy hozzárakhat a tervezethez. A tervezet eljut a Kongresszusba, ahol mind mindkét házban az erre hivatott bizottságok megvitatják annak tartalmát, ha kell, beidézik az adott programmal kapcsolatos katonai vezetőket, hogy tisztázzák az esetleg kérdéses pontokat, majd nekiállnak húzd-meg-ereszd-el játékot játszani, hogy mire mennyi pénzt adnak, vagy akár olyan is megtörténhet és megtörténik, hogy korábban a tervezet valamelyik stádiumában már lehúzott tételt visszaraknak. Aztán szavaznak a tervezetről a bizottságban, ha átmegy, akkor bekerül a költségvetési tervezetbe, amiről pedig az alsó és a felső ház is szavaz. Ez pedig megy tovább az elnök asztalára, aki vagy aláírja, vagy megvétózza azt, utóbbi esetén megint a két házba kerül megvitatásra és futnak még egy kört. Pofonegyszerű még így tömören is leírva, nem? :)


A 2013-as, nem regisztrált lobby feltérképezésére próbát tévő ábra, érdemes a számokat figyelni, hivatalos lobby összeg: 3,2 milliárd dollár, becsült összes lobbypénz 2013-ban: 9 milliárd dollár

Ez azért szép, mert alapvetően a szavazatokért éles lobbyharcok folynak. A lobby az Egyesült Államokban törvényes keretek közé van szorítva, ami valójában persze folyton igyekszik megtalálni a szürke (és néha a fekete) zónát, ahol ezeket a kereteket kijátszhatja. A döntéseket rengeteg dolog befolyásolja, például egy adott állam képviselői figyelembe veszik azt, hogy a saját államuk profitál-e az adott tételből. Egy légibázis működtetése, egy hajógyár üzemeltetése, egy repülőgéptípus megrendelése, amelynek az alkatrészeit az adott államban készítik mind-mind pénzt juttat a központi költségvetésből az adott állam területére. Ami azért fontos, mert az államok közvetlenül nem nagyon kapnak pénzt a központi költségvetésből, erre a saját (korlátozott lehetőségeket képviselő) adóbevételekből kell megoldást találniuk. Persze a különféle gyártócégeknek vannak saját lobbystáik, ők a politikusok pénzelésével érik el akaratukat (ez lehet közvetlenül pénztámogatás, vagy a politikus számára "kedves" alapítványok, szolgálatok pénzelése), de még a különféle haderőnemek is foglalkoznak lobbyval (ők az adott politikus választóterületén való bázisok, katonai objektumok helyzetének kiemelésével tudnak "kedveskedni"), és ezek eltérő módon próbálja az adott állam képviselőit meggyőzni arról, hogy az a sor a költségvetésben vagy a törvénytervezetben valójában jól néz ki - avagy rosszul.

Már ez is rémálommá teszi a törvényhozást, de ehhez még jön, hogy a fegyvernemek egymással is versengenek. Ami körülbelül úgy néz ki, hogy amíg a harctéren mindenki lelkesen tolja a csillagos-sávos lobogót, odahaza azon dolgoznak, hogy a másik bakancsának fűzőjét összekössék, a sajátjukat pedig aranyba és ezüstbe foglalják.

Hogy ez mennyire így van, akkor most két példa következik, aki ismeri a CVA-58 USS United States-osztály és a C-27J Spartan történetét, az most nyugodtan lapozzon...

A Haditengerészet, a Légierő és a politika tánca a CVA-58 hordozó körül...


A II. világháború után az újonnan átalakuló-függetlenedő USAF (vagyis a légierő) volt az egyedüli nukleáris csapásmérő erő. Az US NAVY (haditengerészet) számára nem volt elfogadható, hogy a légierő mellett másodlagos stratégiai erő legyen, így sebtiben kellett nekik nukleáris csapásmérő bombázó, és ezért három úton indultak el.

Az AJ(-1) Savage lett volna az első fecske, az adott korban hatalmas (23 tonnás max. felszállótömegű) gép azonban csak a Midway-osztályú hordozókon működhetett, így gyorsan nekiálltak az sokkal népesebb Essex-osztályú egységek fedélzetét megnagyobbítani és megerősíteni, hogy azok is fogadhassák az átalakítás után a Savage bombázókat. A Savage minden volt, csak kiforrott nem, a protogépek mindegyike balesetet szenvedett, de az US NAVY így is megrendelte, mert szüksége volt rá akart egy stratégiai bombázót. Viszont a hatótávolsága csak 2700km körül mozgott, ami kevés, hogy tengerről indulva elérje a Szovjetunió fontosabb régióit - ahhoz meg pláne, hogy onnan vissza is térhessen a bomba ledobása után.

 
Egy AJ-1 Savage az USS Oriskany nevű, Essex-osztályú hordozó fedélzetén, 1952-ben, érdemes megnézni a gép méreteit a fedélzet méreteihez képest...

A második megoldás egy új A1D Skywarrior változat (az AD-4B) volt. A gép logikus választás volt, mivel 11 tonnás max. felszállótömegével az Essex-ekről is indulhatott alapból, de ez a típus (sem) rendelkezett a mély szovjet területek elleni nukleáris csapáshoz szükséges hatótávolsággal.

A hatótávolság problémája volt az, ami miatt a Douglas A3D, illetve későbbi jelöléssel az A-3 Skywarrior-t életre hívták. Csakhogy ezt eredetileg pont az United States-osztályú hordozókra szánták (és még nagyobb lett volna, mint a későbbi 31 tonnás felszálló tömegű A3D). A haditengerészet tervei szerint az ekkoriban éppen 83 ezer tonnásra tervezett United States-osztály 5 (először 8-at terveztek) egysége köré szerveznék a csapásmérő-bombázó hordozó-csoportokat, amely egy United States-osztályú hordozóból, egy Midway-osztályú hordozóból és két megerősített fedélzetű Essex-osztályú hordozóból, illetve kísérőhajókból állna. Az US osztálynak nem is volt más dolga, mint a hozzá tervezett óriás-bombázókból 14-et vigyen, illetve az őket kísérő hosszú távú vadászok otthona legyen. Hagyományos fegyverzetű vagy taktikai csapásmérésre szánt bombázókkal és vadászokkal nem rendelkezett volna, igaz némi önvédelmi ágyúfegyverzete volt.

Csakhogy a NAVY nyakán szorult a hurok, ezért átmeneti ötletként megcsinálják a P2V Neptune atombombázót (a P2V egy tengerészeti felderítő repülőgéptípus, amelyek szárazföldi repterekről indulnak), ezeket szerelték fel nukleáris bomba ledobására, amíg a Savage hadrendbe nem áll...

1947 - Létrejön a különálló USAF. Az elsődleges saját feladatának a jövő hadviselésének elsődleges fegyverének, a nukleáris fegyverekkel mért csapásmérést tekinti, illetve az ellenséges bombázóktól való védelmet, amelyhez magasra emelkedni képes légvédelmi vadászokra volt szükség.

Egyben létrejön a Védelmi Miniszter posztja, az első védelmi miniszter az igen jó politikai háttérrel és kapcsolatokkal rendelkező James Forrestal, aki korábban a Tengerészeti Miniszter posztját töltötte be. Truman elnök megálljt parancsol a katonai költségvetésnek, közölve, hogy az 1948-as költségvetés azonos lesz az 1947-essel (14,4 milliárd dollár), noha ennél majdnem másfél milliárddal kértek többet a fegyveres erők. A leépítések első sorban a NAVY-t, és az USMC-t érintenék, támogatva, hogy az Egyesült Államok a jövőben a légierő nukleáris csapásmérő képessége által fogja a jövő háborúit megnyerni, a szárazföldön pedig az US ARMY fogja a szükséges katonai jelenlétet biztosítani.

1948 - Folyik a harc a B-36 és az United States-osztályú hordozók között a költségvetésben, a törvényhozás szerint a kettőből az egyik valósulhat meg. Forrestal a United States-osztályú hordozókat preferálja, és 5 építésére ad utasítást.

Közben zajlik a választás, Truman regnáló elnök kihívója Thomas Dewey republikánus elnökjelölt. Forrestal titokban találkozik Dewey-el, és megegyeznek, hogy Dewey megválasztása esetén (ami elég valószínűnek tűnt ekkoriban) Forrestal marad a védelmi miniszter.

1948 november 2.: Truman nyeri a választásokat, így marad a Fehér Házban.

 
Truman 1948. november 3-án diadalmasan tartja fel a Chicago Daily Tribune aznapi számát, amely szerint republikánus ellenfele, Dewey nyerte a választásokat

1949 márciusa: Forrestal útjában áll Truman költségvetési terveinek, amelyek a védelmi kiadások drasztikus csökkentését írják elő. Trumant továbbá árulásnak tartja, hogy a háta mögött egyeztetett Dewey-el, így 'kéri', hogy mondjon le. Forrestal utódja Louis Johnson, aki Truman 1948-as kampányának fő pénzügyi-támogató felelőse (fundraiser)...

Forrestal belebetegszik a lemondatásába, pszichiátriai kezelésre szorul agresszivitásba hajló depressziója miatt. Május 22-én kiugrik a kórház 16. emeleti konyhájának ablakán. Általánosságban öngyilkosságnak tekintik az esetet, noha vannak összeesküvés-elméletek, melyek szerint meggyilkolták.

 
1949-es találkozó: balra Stuart Symngton, a légierő osztályának vezetője, jobbról a második Louis Johnson védelmi miniszter, jobbra pedig John L. Sullivan, a haditengerészet osztályvezetője

1949 áprilisa: Johnson leállítja az United States-osztály építését, és felfüggeszti a programot. Pár nappal később utasítást ad, hogy sorolják át az USMC légierő ágát (United States Marine Corps Aviation) a légierő alá. Ezen kívül kvázi nekiáll leépíteni az USMC-t, kezdve ott, hogy felszámolja az USMC jelenlétét a Egyesített Főtiszti Törzs (Joint Chiefs of Staff, JSC)-n belül. A Kongresszus felhorkan, és ezt a tervet csendben elvetik.

Omar Bradley tábornok, a JSC vezérkari főnöke (hogy akarva, vagy akaratlanul, nos, nem egészen tiszta), de alájátszik Johnson és Truman elképzeléseinek. Johnson számára kifejti, hogy a partraszálló hadműveletek a múlt, a jövő a légi szállítás és a légideszant lesz. Erre hivatkozva Johnson közli is a haditengerészet főparancsnokával, hogy a jövőben semmi jóra nem számíthat, a felszíni flotta leépítésre fog kerülni.

Mellékesen Johnson az US ARMY hagyományos fegyverzetét is leépíti, megtagadja, hogy a II. VH-s harckocsikat, könnyűfegyverzetet és szállító járműveket elraktározzák tartaléknak, és inkább baráti országok számára kínálja fel eladásra. Johnson a haderők "egységesítése" mellett kardoskodik, megnyirbálva a haderőnemek független döntéshozó képességeit. A tervei szerint megszűnne a különálló parancsnoki láncok, bizottságok, beszerzési eljárások megoldása, és helyette egységes döntéshozó lánc jönne létre, amelynek a csúcsán a JSC áll.

 
A CVA-58 United States hordozó fantáziarajza 1949-ből

1949 májusa: Az United States-osztály elkaszálása (amiről a Kongresszust még csak nem is értesítették) komoly reakciókat váltott ki. Mivel ez a hajóosztály volt ekkoriban az US NAVY jövőjének kikiáltva, ezért John L. Sullivan, a haditengerészeti osztály vezetője lemondott, vele együtt több befolyásos admirális is (ennek oka részben az, hogy a JSC-n belül a hadsereg és a légierő felülreprezentált volt a haditengerészet és a Tengerészgyalogsággal szemben, így az US NAVY érdekei háttérbe szorultak a JSC-ben). Johnson védelmi miniszter Sullivan utódjának Francis P. Matthews-ot nevezi ki, aki szintén Truman 1948-as választásában vett részt. Truman alá is írja a kinevezést, noha Matthews is elismeri, hogy hajózási ismeretei kimerülnek egy tavi evezésben.

1949 június-október: Az "Admirálisok lázadása" (Revolt of the Admirals) folytatódik, a haditengerészet nyomozásba kezd, és rámutat arra, hogy a légierő, a légierőt kiszolgáló gyártók, a védelmi minisztérium illetve Truman körei túlságosan is összefolynak. Előásnak továbbá egy USAF jelentést, amely aggódással tekint az új szovjet vadászgépekre, amelyek képesek lehetnek a 12km-en repülő B-36-osok elfogására. Daniel Gallery ellen-tengernagy egy napilapban nekiáll a NAVY szemszögéből kommentálni az eseményeket, amely annyira feldühíti Johnson-t, hogy hadbíróság elé akarja állíttatni. Erre nem kerül sor, ám Gallery-t előléptetik altengernaggyá, majd nyugdíjazzák.

 
Egy korai B-36 Peacemaker (~Békecsináló) a levegőben

Egy kongresszusi meghallgatás kezdődik, ahol a légierő és a hadsereg kifejti, hogy az egy lehetséges ellenfél (a Szovjetunió) ellen nincs értelme stratégiai bombázókat telepíteni repülőgép-hordozókra, és hogy a 12 km magasan (40 ezer láb) repülő B-36-osok biztonságban vannak az ellenséges vadászoktól. Ezt alátámasztotta Matthews tengerészeti miniszter véleménye is.

Eredetileg a tengerészeti tisztek meghallgatásától azt várták, hogy Matthews-t erősítik meg, ám nem ez történt. Ernest King, Chester Nimitz, William Halsey, Raymond Spruance, Arleigh Burke és más neves tengerésztisztek egymás után mondtak ellent főnöküknek, a haditengerészeti miniszernek. Kijelentették, hogy már most van olyan tengerészeti vadászgép (a McDonnell F2H Banshee), amelyik képes 46 ezer láb (14km) magasba emelkedni, és így veszélyes a B-36-ra. Márpedig ha ők tudnak ilyen vadászgépet kiállítani, teljesen reális, hogy a szovjeteknek is van ha nem is készen, de fejlesztés alatt ilyen vadászgépük. Ez pedig azt jelenti, hogy a B-36-osoknak vadászfedezetre lesz szükségük, amelyre vonatkozólag még csak rendes terve sem volt a légierőnek (egyébként itt került elő az XF-85 Goblin és más hasonló "parazita-vadászgép" elképzelések esete, amikor a B-29 és/vagy B-36 bombázók magukkal cipelnék a vadászfedezetet - vagyis a légierő is tisztában volt vele, hogy a B-36-osoknak vadászfedezetre lehet szüksége).

 
Az XF-85 Goblin tesztelése egy B-29-es bombázóról indítva

A meghallgatáson a tengerészet álláspontját képviselő Denfeld admirálist Matthews kirúgta, úgy, hogy az admirális az újságokból értesült erről.

 
Hoyt S. Vandenberg a légierő tábornoka, Louis E. Denfeld a haditengerészet admirálisa és Omar N. Bradley a hadsereg tábornoka 1948-ban

A Kongresszus kemény választ adott a meghallgatás körülményeire. Megrótták Matthews-t Denfeld eltávolítása miatt, valamint nem tartották a légierő és a hadsereg véleményét mértékadónak a haditengerészet jövőjéről szóló vitában. Megrótták Johnsont is, mivel a Kongresszus feje fölött döntött a B-36 és az United States-osztállyal kapcsolatosan, holott erre nem lett volna felhatalmazása.

A végén mégis Johnson jött ki viszonylag jól, hiszen a Kongresszus ugyanakkor támogatta a haderők egyesítésére vonatkozó törekvést, csak az eljárásokat sérelmezték.

1950 év eleje: Megfelelően Johnson elképzeléseinek, egy 1000 stratégiai bombázóból álló elrettentő erő kiépítését kezdik el, a haditengerészet leépítésével párhuzamosan. A katonai költségvetés tovább csökken 13,3 milliárd dollárra.

1950 április: Az első AJ-1 Savage hadrendbe áll az USS Coral Sea-n. A Neptune-féle atombombázókat kivonják. A Savage-t sok kritika éri, és Johnson szeretné, ha leállítanák az A3D programmal együtt.

 
Egy F9F-2 Panther vadászgép készülődik a USS Valley Forge fedélzetén a Koreai háború elején, noha a Panther relatíve modern gép volt ekkoriban, a hordozó főleg légcsavaros F4U Corsair gépekkel bírt

1950 június 25.: Kitör a Koreai háború, Truman első akciója az lenne, hogy blokád alá vonatná Észak-Koreát. Csakhogy erre a haditengerészet nem képes, nincsenek meg a megfelelő felszíni haderői, egy jó részüket ugyanis leszerelésre rendelték vissza a hazai kikötőkbe. További fájdalmas feleszmélés, hogy a légierő sem képes a levegőből valóban hatékonyan segíteni, lévén nincsenek dél-koreai repterek, amiket igénybe vehetnének, és nincsenek nagy hatótávolságú harci gépek, amelyek képesek lennének Okinaváról felszállva támogatni a szárazföldi erőket. Az egyetlen légi támogatást az USS Valley Forge, az Essex-osztályú hordozóról felszálló harci gépek jelentik az első időszakban.

További sokk, hogy a felszámolt partra szálló erők is hiányoznak, illetve a hadsereg is egy atomháborúra kezdett el készülni, nem pedig egy ázsiai országban zajló hagyományos fegyverekkel vívott háborúra. Az már csak hab a tortán, hogy a támogatásként odaküldött amerikai B-29 bombázóknak az 50 ezer lábra (cirka 15km-re) is felemelkedni képes, 37mm-es és 23mm-es gépágyúkkal felszerelt MiG-15-ös vadászgépekkel kell szembe nézniük. A modernebb B-36-osok nem nagyon szerepelnek a harcokban (felderítő repüléseket leszámítva), hiszen kifejezetten atomfegyverekkel való használatra tervezték őket...

Johnson dönt arról, hogy a haditengerészet megkapja a szuper-hordozóit (a Forrestal-osztály, amelyet Johnson elődjéről nevez el a haditengerészet...), és az Douglas A3D géppel a nukleáris csapásmérés képessége is realizálódik, vagyis végül megkapják (ha nem is pont úgy, ahogy szerették volna) amit akartak.

A Spartan-történet...


 
Egy C-23A Sherpa az Afganisztáni Kandahári repülőtéren

Ha azt gondoljuk, hogy ez már a múlt, akkor szépen tegyük ezt a gondolatot el valami jól záró dobozkába. A Légierő és a Hadsereg közötti vitára jó példa egy viszonylag friss és elképesztően abszurd helyzet. Anno létrejött egy megállapodás, mely szerint a merevszárnyas légi járművek (tehát a repülőgépek) a légierőhöz tartoznak (kivételt képeznek a hordozófedélzeti és tengerészeti repülőgépek), a Hadsereg pedig csak forgószárnyas (helikopter) légi járművekkel fog rendelkezni. Csakhogy a Légierő egyes feladatokra nem akart pénzt áldozni, így ezeket leépítette. Ilyen volt a kis, kiépítetlen reptereken keresztül való ellátmányszállítás. A Légierő úgy döntött, hogy a négy légcsavaros C-130-asnál kisebb teherszállító gépekre nincs szükség, tehát ilyeneket nem is tartott fent. A hadsereg viszont látta értelmét az elszórt, kisebb helyőrségek logisztikai kiszolgálására, ahol szükség-reptereket lehet viszont kiépíteni, és a helikoptereknél praktikusabb a kisgépek alkalmazása. Nyolc C-23 Sherpa (a brit gyártmányú Short 330 és 360 katonai jelzése) gépek így kerültek a Légierőtől a Hadsereghez - a Légierő nem akarta üzemeltetni őket, de félrenézett, ha a Hadsereg áldoz rájuk pénzt, márpedig a Hadsereg úgy vélte, hogy sok esetben érdemesebb ezekre a gépekre építeni, mint helikopterekre.

 
C-27J Spartan teherszállító gép, alig látható US ARMY felirattal...

Ez jól működött addig, amíg 2001 után először az Afganisztáni, majd az Iraki katonai beavatkozáskor az Amerikai Hadsereg rá nem ébredt, hogy a Sherpa-k kiöregedtek és kevés van belőlük a végrehajtandó feladatokhoz képest, ezért egy tendert indítottak leváltásukra 2005-ben, és 2007-ben ezt megnyerte az európai EADS amerikai leányvállalata a Alenia G.222-el, aminek az amerikai típusjelzése C-27J Spartan lett, és 75 gépet terveztek rendelni. A C-27J kis túlzással egy fél C-130J, csak két turbólégcsavarja van négy helyett és cirka 11 tonnát vihet 19 tonna helyett. Csakhogy menet közben a Légierőtől rosszallás jött a C-27J beszerzés miatt, úgy vélték, ezzel a Hadsereg megszegte a korábbi törvénybe lefektetett szabályt, mely nem enged merevszárnyú gépet nekik. 2009-ben így a C-27J program átkerült a Légierőhöz.

 
Lekonzervált C-27J gépek sora az Arizonai sivatagban található 'Boneyard' területén

Csakhogy az USAF nem akarta a C-27J-t. 2011-ben még éppen elkezdték használni a típust aktívan Afganisztánban, erre 2012-ben a Légierő közölte, hogy kivonja a rendszerből a típust, és helyette C-130J Super Hercules gépeket használ majd. A döntés eredményeként 2013-ban a gyakorlatilag még friss, vadonatúj gépeket szépen sorban elkezdték az arizoniai repülőgép-tároló területre, a 'Boneyard'-ra (szó szerint kb. Csontpark) vinni, ahova a kiöregedett, kivont gépeket szállítják át tartós tárolásra, hátha még egyszer hasznukat veszik. A legabszurdabb az volt, hogy a 2014-es szállítási határidővel készülő további öt gépet a gyárból egyből a Boneyardra kívánták küldeni....
Ezen döntések mögött pedig évekig tartó viaskodás és lobbytevékenység, kongresszusi vita volt - és ez korántsem kiemelkedő dolog, számtalan hasonló eset van jelenleg is folyamatban...

Az Űrerő, de mi is ez?

 

 
Az Egyesült Államok Légierejének Űrparancsnokságának (USAF Space Command) pajzsa

Az Amerikai Légierő felel az amerikai haderő "űr szegmenséért", vagyis az űrfölényért jelenleg, szó szerint ez ezt jelenti:

Az egyik erő jelentős dominanciája a másik felett, amely lehetővé teszi az előbbi (erő) és a hozzá kapcsolódó földi, tengeri, légi, világűr és különleges műveleti erők egy adott időben és helyén való működését, anélkül, hogy az ellenség ebbe hatásosan beavatkozhatna. Az űrfölény az időben és a térben lokalizálható, avagy széleskörű és tartós lehet. Az űrfölény pedig a baráti erők számára lehetővé teszi a cselekvés szabadságát, és ha erre adnak utasítást, ugyanettől a szabadságtól megfosztja az ellenfelet.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az első időkben a Haditengerészet és a Légierő egymástól függetlenül állított pályára kommunikációs, navigációs és felderítő műholdakat, illetve pénzelt emberekkel a fedélzetükön dolgozó űrhajós programokat, valamint készültek vázlatok, vizsgálatok és tervek esetleges katonai űrhajók, űrbázisok, sőt, Hold-bázisok terén. Végül ezek közül egyik sem valósult meg, a műholdak pedig alapvetően a Légierő irányításába kerültek. Itt egy fél gondolatra érdemes megállni, mert az 1950-es évektől nagyjából az 1990-es évek közepéig a titkos Nemzeti Felderítő Hivatal (National Reconnaissance Office) által üzemeltetett kémműholdak a CIA és az USAF szárnyai valósultak meg, és hivatalosan a Légierő képviselte a kapcsolatot a gyártókkal és a külső partnerekkel.

 
A kaliforniai Vandenberg légibázis SLC-6 indítóállása 1985-ben tesztelés alatt, az Enterprise nem űr-képes űrsiklóval - végül innen egyetlen űrsikló sem indult a világűrbe (de azért elköltöttek rá 4 milliárd dollárt)

A légierő feladata a világűr kapcsán sokrétű. Először is hajdan a katonaság kezdte el kiépíteni a rakéta-indítóállásokat a ballisztikus rakétatesztekhez és üzemeltette azokat, az indítóállások egy része ma is a katonaság által üzemeltetett terület (a kaliforniai Vandenberg és a floridai Cape Canaveral légibázisról civil rakéták is indulnak a mai napig). Ezekhez kapcsolódik, hogy a szükséges biztonsági eljárásokat is kidolgozták menet közben, és a Légierő tisztjei a felelősek az Egyesült Államokból indított rakéták vészhelyzetben való felrobbantásáért a fedélzeten elhelyezett robbanótöltetekkel.

 
Az Eglin Légibázis passzív fázisvezérlésű (PESA) FPS-85 radarja, amely elsődlegesen világűrben keringő objektumok követésére épült, a négyszögletes az adó-, a nyolcszögletes a vevőantenna

Másodszor katonai szempontból igen fontos a világűrben lévő tárgyak, mindenek előtt a műholdak nyomonkövetése - természetesen elsődlegesen az ellenség műholdjaié, de menet közben ha már úgy is képes rá, a rendszer az űrszemetet is nyomon követi, és lehetőséget biztosít arra, hogy az esetleges nem eltervezett találkozásokat időben elkerüljék még. Gyakorlatilag az erre szóló igény a Szputnyik-1 világűrbe juttatása és bejelentése előtt már létrejött, az pedig csak felgyorsította azt, és (minő meglepetés) az Egyesült Államokban is különálló programot indított a Légierő (Space Track / SPACETRACK), a Haditengerészet (NAVSPASUR), de még a Hadseregnek is volt saját rendszere tervben. Végül a legismertebb a Space Track lett, amely radarokkal és optikai érzékelőkkel pásztázza a világűrt, és követi a különféle műholdakat és más mesterséges és természetes égitestek mozgását a Föld körül, és nem mellesleg az utolsó haditengerészet által üzemeltetett, földi telepítésű mohikánokat 2004-ben adták át a Légierőnek (természetesen a hadihajók radarjai is képesek bizonyos magasságig észlelni a műholdakat, de az sokadlagos feladatuk csak).

 
NAVSTAR GPS Block III navigációs műholdak építése a Lockheed-Martin gyáregységében, a Légierő megrendelésére

Harmadszor persze a saját műholdak indítása és üzemeltetése a feladatuk, ideértve a kommunikációs, megfigyelő és természetesen a Navstar GPS műholdakat is. E téren fontos a saját műholdak biztonságának megőrzése, ami annyit tesz, hogy lehetőleg ne hagyják, hogy más államok megvizsgálják a műholdjaikat a saját műholdjaikkal, illetve azzal közel azonos pályán legyenek (amit kis mértékben módosítva bármikor összeütközhet a te műholdaddal). Ennek egy törekvése például, hogy a nagy (és drága) több feladatú műholdak helyét kisebb és olcsóbb műholdak rajai vennék át - ami megnehezítené a leküzdésüket, és persze több célpontot ad annak, aki erre törekedne.

 
Az USS Lake Erie cirkáló egy SM-3 rakétát indít 2008. február 21-én, amely nem sokkal később eltalálja és elpusztítja a 247km magasan keringő, működésképtelen NROL-21 (v. USA-193) jelzésű műholdat

Negyedszer pedig természetesen vizsgálni kell, hogy adott esetben hogy lenne lehetséges az ellenséges műholdak működését blokkolni, adott esetben semlegesíteni, megsemmisíteni. Ez a képesség egyébként a hidegháború óta létező és megvan - az ellenséges ballisztikus rakéták leküzdésére szolgáló elhárító-rakéták egy része gyakorlatilag eddig is képes volt a kisebb magasságban keringő műholdak leküzdésére - apróbb probléma, hogy ezek inkább felderítő / kémműholdak lehetnek, a magasabban keringő kommunikációs és navigációs műholdak ezen rendszerek hatótávján túl van.

 
Az X-37B űrjármű visszatérése után, a vegyvédelmi ruhás emberek a hidrogén-peroxidot fejtik le belőle

Itt jön egy kevésbé propagált zóna, amely a katonai (és szükség szerint civil) műholdak megvizsgálásáról (hogy jobban megismerjék képességeit, működését), szükség szerint megzavarásáról, tönkretételéről szól. Erre például az X-37B automata űrrepülőgép kiválóan alkalmas lehet, noha a pontos feladatát nem tudjuk, de az a képessége, hogy képes jelentősen megváltoztatni a keringési pályáját, arra is ideálissá teszi, hogy más műholdakat megvizsgáljon. A másik műholdjának a zavarásról: ez lehet egy közelbe manőverező műhold, amelyik a célműhold által használt rádiófrekvenciákon kezd el zavaró jeleket sugározni (ilyenkor hasznos tudni, hogy melyik műhold milyen hullámhosszon kommunikál), de végső esetben egy kisebb (kvázi öngyilkos) műholdat egyszerűen bele is lehet vezetni egy másikba...

 
John W. Raymond négy csillagos tábornok, a Légierő Űrparancsnokságának vezetője

No, ezeket a feladatokat 1982-ben adták egy kézbe, a Légierő Űrparancsnokságáéba (Air Force Space Command). A parancsnokság alatt szolgálók létszáma jelenleg cirka 20 000 főt tesz ki, és a vezetőjük egy négy csillagos tábornok, jelenleg John W. Raymond...

A függetlenedő űrerő

Ezzel együtt a Űrparancsnokság kapcsán évek óta téma, hogy hát ők szívesen lennének független haderőnem. Ami hasonló helyzeti előnyökkel járna, mint amit anno a Légierő is hangoztatott: a maguk urai lennének, nem kellene egy kvázi másik haderőnem döntéseitől függeniük és persze egyben széket kapnának a Egyesített Főtiszti Törzs (Joint Chiefs of Staff) asztalánál. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a Légierőnek le kell mondania egy sor olyan bázisról és/vagy rendszerről, amit ők üzemeltettek eddig, és persze az a pénz, amit az Űrerő kiharcolhat magának, azt leginkább a Légierőtől fogják elvenni. De nem csak tőle. Van űrre koncentráló eleme a hadseregnek, az Űr- és Rakétavédelmi Parancsnokság (U.S. Army Space and Missile Defense Command (SMDC)), van a haditengerészetnek a Tengerészeti Hálózat- és Világűr Műveleti Parancsnoksága (Naval Network and Space Operations Command (NNSOC)) és az Űr- és Tengerészeti Hadviselési Rendszerének Parancsnoksága (Space and Naval Warfare Systems Command (SPAWAR)), de részben még a tengerészgyalogságnak a Tengerészgyalogsági Erők Stratégiai Parancsnoksága (U.S. Marine Corps Forces Strategic Command (MARFORSTRAT)) is foglalkozik ilyesmikkel. Hogy ezekkel mi lesz, átkerülnek-e az Űrerőkhöz, vagy maradnak, ahol vannak? Ez egy jó kérdés...

A másik oldalról persze vannak hátrányai annak, hogy egy új haderőnem megjelenik - a haderőnem saját bürokratikus hátteret, saját kiképzőközpontot és feltehetően majd tisztképzést épít ki, az űrerőhöz tartozó bázisokat pedig az űrerő katonái fogják védeni és nem a légierő katonái. De még a saját egyenruha és kultúra is kiépítésre vár. Ez így azt jelenti, hogy egy sor olyan dologhoz kell majd erőforrásokat biztosítani (személyi állomány kiszolgálása, hadtáp, stb.), ami jelenleg megvan a többi haderőnemnél (többé-kevésbé), vagyis párhuzamos képességek kiépítéséről van szó, ami végül is valahol pazarlás...

De lépjünk egyet vissza. A történések akkor kezdtek el felgyorsulni, amikor az Űrparancsnokságot is felügyelő Stratégiai Erők albizottsága megbízásából a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Government Accountability Office, GAO, egy független iroda, amely elemzéseket és vizsgálatokat tesz a kormányzati döntésekről és javaslatokat tehet a törvényhozás számára) készített egy összefoglalót az katonai űrprogramok beszerzési döntéseiről (erre olvasható). A GAO finoman szólva sem volt elégedett azzal, ahogy a Védelmi Minisztérium intézte a beszerzéseket, egyes programoknál akár háromszorosára is nőttek a költségek, és általánosak a késések, egyes esetekben akár 6-9 év szintűek is. Az EELV hordozórakéta-program keretében a Légierő alapvetően nem piaci alapú beszerzéseket hajtott végre, és nem igazán átláthatóak a döntések háttere. Általános probléma a széttöredezett, nehezen követhető beszerzési eljárások hiányos felügyelete.


David Goldfein tábornok, a légierő vezérkari főnöke 2017. április ötödikén,
Fegyveres Erőket felügyelő Bizottság meghallgatásán

A GAO által talált problémákkal a képviselők szembesítették David Goldfein tábornokot, a légierő főtisztjét, aki azzal reagált rá, hogy a Légierő tisztában van a problémákkal. Természetesen felmerült, hogy nem-e lenne jobb, ha az űrparancsnokságot függetlenítenék, így "saját" kezébe kerülne a beszerzések felügyelete is. Goldfein viszont határozottan ellenezte a felvetést, úgy vélte, hogy egy nagy volumenű átszervezés csak lelassítaná a feladatok végrehajtását, hozzátéve, hogy talán egyszer eljön ennek is az ideje, de az nem most van.

 
Mike Rogers képviselő

2017. június 23-án a Képviselőház Fegyveres Erőket Felügyelő Bizottsága (House Armed Services Committee) éppen a 2018-as Nemzetvédelmi Meghatalmazásra vonatkozó törvényt (National Defense Authorization Act, NDAA) készítette elő, amikor a Stratégiai Erők albizottságában előterjesztették, hogy a Légierő hozzon létre különálló haderőnemként egy Űrhadtestet (Space Corps), amely civil felügyelet terén a Légierő Osztálya alá tartozik a Légierővel együtt, hasonlóan, ahogy a Tengerészeti Osztály alá tartozik a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság is. Az előterjesztők Mike Rogers (Republikánus, Alabama állam) és Jim Cooper (Demokrata, Tennessee állam), és a szöveg szerint a képviselők meggyőződése, hogy a Védelmi Minisztérium nem képes hatásosan és határozottan kezelni az Egyesült Államok űrbéli fölényének hanyatlását, sőt, nem is ismeri fel a veszély mivoltát és mértékét. Novemberre viszont törlik a tervezetből az előterjesztést, és így végül úgy tűnik, hogy a kezdeményezés elbukott - vagy legalábbis időlegesen lekerült az asztalról.

Mike Rogers folyamatosan nyomás alatt tartotta ettől függetlenül a légierőt: 2017 decemberében kikelt amiatt, hogy az űr-rendszerek beszerzésének "nincs gazdája", lassúak és körülményesek, illetve amiatt, hogy 2017-ben a légierő 37 ezredesét léptették elő dandártábornoknak (Brigadier General), ezek közül egy sem volt olyan, aki az űrrel kapcsolatos szakterületen dolgozott - egyébként a kritikára válaszul egy előléptetést mégis végrehajtottak, de Rogers ezt is kevésnek tartotta. Véleménye szerint ez rossz üzenet a Légierő tisztjeinek - ha karriert akarsz, ne az űrparancsnokságot vedd célba...

 
Trump beszédet tart 2018. március 13-án, a Tengerészgyalogság San Diego-i Miramar légibázisán

Még 2018. márciusában, egy, a tengerészgyalogosok előtt tartott beszédében Trump is határozott állást foglalt, azt mondta, hogy az új nemzeti stratégiája a világűrt ugyanúgy háborús zónának tekinti, mint a szárazföldet, légteret és a tengereket. Hozzátéve, hogy talán kellene egy új haderő, amit Űrerőnek fognak hívni.

Ebbe a helyzetbe érkezett Trump kinyilatkoztatása 2018. június 18-án, amiről már szó volt. A szóhasználat is érdekes, mert kihangsúlyozta, hogy lesz egy Légierő és lesz egy Űrerő, amelyek különállóak, de egyenlőek (ez egyébként rögtön támadási felület is lett, mert egy faji szegregációs törvény használta ugyanezeket a szavakat (separate, but equal). Az első reakciók vegyesek, sok támogató üzenet mellett akadt bőven negatív is. Bill Nelson demokrata floridai szenátor tweetben azt reagálta, hogy az elnök azokat a tábornokokat utasította a független Űrerő létrehozására, akik korábban neki (mármint Bill Nelsonnak) kifejtették, hogy ők nem akarnak független Űrerőt. Azt is hozzátette, hogy szerencsére az elnök nem tehet semmit a Kongresszus nélkül, mert nem időszerű, hogy széttépjék a Légierőt, túl sok forog kockán ehhez.

 
Trump vs. Putyin, az Űrerő harca? (persze ez csak poén)

Persze az internet is megtalálta magának az esetet, kifigurázva azt, nyilván nagy részt arra utalva, hogy Trump valóban "Csillagflottát" vagy "Űrbirodalmat" akar valójában kiépíteni, ami persze a fentiek fényében erős túlzás, noha a márciusi megjegyzése a háborús zónának tekintett világűrről sokakban érthető félelmet hozott.

És ez nem ütközik nemzetközi egyezményekbe?

Mert hát a kérdés jogos, no meg nem egészen tiszta, hogy végül is nem arról volt szó, hogy a világűrt békés területnek nevezték ki a világ vezető hatalmai, és oda nem telepítenek fegyvert? Nos, röviden, nem.


Az első ide szóló egyezmény a röviden nagyjából Világűr Egyezmény (röviden Outer Space Treaty, hosszan amúgy úgy hívják, hogy: Treaty on Principles Governing the Activities of States in the Exploration and Use of Outer Space, Including the Moon and Other Celestial Bodies) néven ismert, és még 1967-ben hívták életre (erre olvasható el a teljes szövege). Ez megtiltja a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek világűrbe való telepítését, illetve kimondja, hogy a Hold és a többi égitest csak békés célra használható. Az egyezmény célja alapvetően a világűr békés célú használata, de nem tiltja meg azt, hogy fegyvert telepítsenek a világűrbe. Az egyezmény széles körben elfogadott, ám nincs semmiféle retorzió vagy más korlátozás megállapítva benne azok ellen, akik megszegik a szerződést.

Az 1980-as évek óta formálódik egy olyan egyezmény, amely általánosan tiltaná fegyverek telepítését a világűrbe. De ez a kezdeményezés gyakorlatilag parkolópályán van évtizedek óta, a 2000-es évek elején Oroszország vetette fel a Világűrbéli Fegyverkezési Versenyt Megelőző (Prevention of an Arms Race in Outer Space, PAROS) egyezmény tető alá hozását, ez alapvetően a katonai űrprogramok áttekinthetőségére kötelezte volna az aláíró országokat, hasonlóan az atomfegyverekre vonatkozó egyezményeknél, de az Egyesült Államok nem állt kötélnek, vagyis megvétózta azt, Izrael tartózkodott, a többi állam megszavazta egyébként, de így nem emelkedett erőre - ez történt 2005-ben, majd újra, 2006-ban.

 
A 2007-es kínai műhold-elhárító tesztlövészet számítógépes rekonstrukciója, a sárga vonal a műhold pályája, a fehér az elfogó rakétáé, a kettő találkozási pontjából kiinduló piros vonalak a szétszóródó űrszemét pályája

2007-ben Kína lelőtt egy elavult, 867 km magasan keringő meterológiai műholdat egy dedikált műhold-elhárító rakétával, amely komoly kritikát váltott ki az Egyesült Államok és Japán részéről. 2008-ban a már említett műhold-lelövés következett, ahol egy SM-3 rakétával lőttek le egy működésképtelenné vált műholdat, az USA-193-at, amelyen cirka fél tonnányi mérgező hajtóanyag (Hidrazin) volt - ez volt a hivatalos indoka a lelövésének. Oroszország még ebben az évben előterjesztette a Fegyverek Világűrbe való Telepítését Megelőző (Prevention of the Placement of Weapons in Outer Space, PPWT) egyezményt erre olvasható). Ez deklaráltan megtiltaná a világűrbe való fegyvertelepítést. Az elkövetkezendő években kevés valós eredmény következett, majd 2012-ben az Európai Unió felvázolt egy Világűrre Vonatkozó Magatartási Kódexet (Space Code of Conducty, erre olvasható egy 2014-es változat).

 
Barack Obama tart beszédet a 69. ENSZ közgyűlésen, 2014-ben

2014 decemberében a PAROS-t megszavazta az Egyesült Nemzetek taggyűlése, négyen ellenezték (Egyesült Államok, Izrael, Ukrajna és Grúzia), az Egyesült Államok hivatalosan úgy véli, hogy Oroszország és Kína valójában csak betekintést akar más államok katonai programjaiba, hogy saját katonai űrprogramjaikat kedvezőbb helyzetbe hozhassák. Sem a PPWT-t, sem a PAROS-t nem lehet valódi visszatartó erejű egyezménynek tekinteni, pláne, hogy amíg az Egyesült Államok nem támogatja és ratifikálja őket, addig Kína és Oroszország sem akarja alávetni magukat.

Sajnos a politikai játszótéren nem látni egyértelműen a szándékokat. Tény, hogy Oroszország és Kína látszólag mindent elkövet, hogy a világűrben való fegyverkezési versenyt megfékezze. A valós helyzetről nagyjából senki sem szeret beszélni - vagy ha igen, akkor csak zárt ajtók mögött. A ritka kivételek egyike idén év elején volt, amikor a Francia Légierő űrparancsnokságának vezetője, Jean-Pascal Brenton egy francia törvényhozás előtti meghallgatáson megjegyezte, hogy néhány műholdjukat műhold-felderítő objektumok közelítették meg, gyakorlatilag kémkedési célzattal. Nem fedte fel, mely ország volt az, de gyakorlatilag a nagyhatalmakat és pár középhatalmat (Egyesült Államok, Kína, Oroszország, India, Izrael, Japán és talán Dél-Korea, ha az európai országokat nem vesszük, de a legvalószínűbb az első három valamelyike) leszámítva más nem képes erre.

Ez csak azt erősíti meg, hogy a világűr már most is hadszintér....

Akkor most mi fog történni?

Nos, pontosan nem tudjuk. A törvényhozásban már említettem, hogy vannak támogatói és ellenzői a független Űrerő létrehozásának. De még a Védelmi Miniszter, Jim Mattis is ellenvéleményének adott hangot e téren tavaly nyáron. Ne feledjük, hogy tavaly sikerrel jártak a kezdeményezés kihúzásával a törvénytervezetből. Jelenleg nem úgy tűnik, hogy hirtelen nagyobb lett a támogatottsága, szóval attól, hogy az elnök beállt a "Space Force" mögé, még semmi sem garantálja, hogy meg is fog valósulni. Csak hát mostanság elég nehézkes lenne előre megítélni azt, hogy vajon nem-e történik egy-két olyan pálfordulás esetleg, amely mégis az Űrerő létrejöttét erősíti meg...