A szovjet / orosz űrhajózás múltja XVII.

A Mir bővítésének folytatása

1989-ben a Szovjetunió elkezdett végleg széthullani, a belső problémákra Mihail Gorbacsov reformjai nemhogy gyógyírt nem jelentettek, de feltehetően csak meggyorsították a hatását. A szovjet űrprogram vezetői a jövőbe tekintve azt látták, hogy a politikai vezetést az űrprogram maximum akkor érdekli, amikor pózolni lehet vele, vagy amikor a szovjet állam nagyságát és fejlettségét hirdetve hivatkozhattak rá. Mivel a pénzforrások szétosztásakor egyre hátrébb kerültek a listában, a további működés került veszélybe. Itt már nem csak arról volt szó, hogy a VKK űrrepülőgépek építésére alig-alig maradt forrás, az Enyergija hordozórakétáról nem is szólva, de egyenesen arról, hogy egyáltalán kifizetik-e a béreket, a számlákat, lesz-e fedezet arra, hogy újabb rakétákat, űrhajókat építsenek. Mindezt nem sokkal az után, hogy a Buran sikeresen megjárta a világűrt...

A helyzetre adott reakciók egyik felét bénultságként lehetne jellemezni: nem tudtak egyszerűen mit lépni arra, hogy a központi költségvetés csapjaiból drasztikusan kevesebb pénz kezdett el csurranni-cseppenni a korábban megszokott (és már akkor is a kiadott feladatokra sokszor elégtelen) összegekhez képest. Erre talán a VKK űrrepülőgép-program a legjobb példa, ami (legalábbis a hivatalos kommunikáció szerint) a célegyenesben áll az emberes űrrepülés végrehajtásához, ugyanakkor méregdrága, széttagolt és rengeteg munkafeladat lenne még vele – mégse hajlandóak hivatalosan leállítani (erre ugye 1993-ig várni kellett). Néhány reakció viszont váratlanul pragmatikus és realista volt. Utóbbira jó példa, hogy 1989-ben bejelentették, hogy az Interkozmosz programot nem folytatják, viszont nyitottak a külföldi országokkal való együttműködésre, csak éppen több "ingyen ebéd" nem lesz, fizetni kell a költségeiket, nem csak az űrutazást magát, de az ellátmányt és a tudományos felszereléseket szállító Progressz útját is.

 Vlagyimir Satalov, a Szojuz-6, 8 és 10 űrhajósa, 1971-től 1987-ig az űrhajóskiképzés parancsnokal, 1987-1991 között a Kozmonauta Kiképző Központ igazgatója

Ugyanakkor némi önkritikával azt is bejelentették, hogy alapvetően a különféle tervezőirodák közötti elégtelen koordináció tehető felelőssé azért, hogy a Mir bővítése a vártnál sokkal lassabban halad. Vlagyimir Satalov, aki az űrhajós-kiképzéséért felelt, azt is hozzátette, hogy nagyon hiányzik egy központi űrügynökség (mint az amerikai NASA), amely összefogja a tervezőirodák munkáját. Ezzel a felismeréssel csak annyi a gond, hogy évtizedek óta a szovjet űrprogramot itt-ott elgáncsoló problémáról van szó, ám csak ekkor, a Szovjetunió szétesésének kezdetekor merül fel befolyásos vezetőtől a felvetés, hogy szükség lenne egy központi vezetésre.

 

A Kvant-2 modul és főbb részelemei, a három túlnyomásos egység külön színekkel van jelölve

A Mir bővítése márpedig igencsak elhúzódott. A "37-es széria" (mint a Kvant-1) helyett ugyebár még 1983-ban eldöntötték, hogy a TKSz űrhajó lakó / műszaki moduljára, az FGB-re épülő modulokat fognak használni. A fő különbség az, hogy a 37-es széria esetében egy különálló, leválasztható műszaki modul juttatja fel a modult az űrállomáshoz, míg az FGB alapú modulok beépített tartályokkal és hajtóművekkel rendelkeznek, így maguktól képesek eljutni a Mirhez. Ez valahol pazarlás persze, hiszen utána az űrállomásnak magával kell cipelnie a modulok hajtóműveit és az azokat kiszolgáló rendszereket, holott nem fogja használni őket. Csakhogy az FGB modul sokszorosan kipróbált, bevált, és nem mellesleg gyakorlatilag sorozatban gyártották, "mindössze" a túlnyomásos teret és modul "hátsó" részét kell a feladatnak megfelelően áttervezni. Az első modul a Kvant-2 nevet kapta a keresztségben, és rögtön több feladatot venne át a bázis-modultól, mindenek előtt a külső végén elhelyezve dedikált zsilipet biztosítana, amely 1 méter átmérőjű külső ajtóval rendelkezik, vagyis jóval egyszerűbb az űrsétáknál a zsilipből ki- és bejutás, mint korábban.

 

Egy Orlan-DMA űrruha az SzPK (vagy Ikar) manőverező egységgel együtt

A zsilip immár az Orlan-DMA szkafanderek tárolóhelye, illetve itt utazik és itt tárolják az SzPK-t (de sok elnevezése volt, YMK illetve Ikar, vagyis Ikarosz néven is ismert), a szovjet "MMU"-t (Manned Maneuvering Unit ~ Személyi Manőverező Egység), egy hátizsákot, amelyben túlnyomáson tárolt oxigént kiengedő hajtóműveket helyeztek el (az amerikai egység nitrogént használt). Az SzPK-val lehetséges az űrállomás környékén a szabad mozgás, elvben biztonsági kötél használata nélkül. A zsilip utáni, középső túlnyomásos egység egyfelől raktárként is szolgált, továbbá itt helyeztek el több Föld-megfigyelő kamerát is, ide tartozott egy MKF-6MA kamera is, amiket egy elforgatható tartóra építettek, hogy szabadabban lehessen vele képeket készíteni (korábban a Szaljut-6 és 7 esetében, illetve a Mir bázismodulnál az egész űrállomást kellett forgatni a képek készítésénél). Az első és legnagyobb túlnyomásos helység pedig részben műszerek / vezérlőegységek otthona, ide került végül az új Szaljut-5B számítógép, itt lett elhelyezve egy új létfenntartó rendszer (Elektron oxigén-generátorral, a Rodnyik [~ "forrás"] víztisztító és tároló egységgel, amely immár a vizeletből is kiválaszthatta a vizet), valamint egy állandó zuhanyfülke, amellyel a korábbi zuhanyfülkék hosszadalmas összerakása / szétbontása kiváltható volt. További tudományos eszközök közül ide került a Volna-2 folyadékáramlási kísérleti modul, illetve az Inkubátor-2, amely fogasfürjfélék tojásainak keltetésére volt szánva.

A Kvant-2 így összességében 61,9 köbméternyi túlnyomásos teret adott az űrállomáshoz, plusz két napelemszárnyat, amelyek további legalább 4,5 kW elektromos energiát tudtak szolgáltatni megfelelő körülmények között. Itt rögtön szembesülni kellett viszont az egymáshoz kapcsolt modulok oldalán lévő napelemszárnyak problémájával: mivel egymáshoz közel voltak a modulok és a napelemszárnyak, ezért azok relatíve sokszor leárnyékolták egymást – csökkentve a hatásfokukat. A Kvant-1-hez hasonlóan a Kvant-2 is rendelkezett giroszkópokkal (szám szerint hattal), amelyek az űrállomás pozicionálásához, irányának beállításához nyújtottak segítséget. A giroszkópokat viszont ez esetben a modul külső felén helyezték el, hogy ne a beltérből vegyenek el hasznos teret. Az Enyergija mérnökei (emlékeztető: a Kvant-2-n is a konkurens Szaljut tervezőiroda dolgozott) ezt a megoldást később kritizálták, mondván a giroszkópok cseréje csak űrsétával lehetséges – ami természetesen igaz, viszont a külső elhelyezés miatt több hely maradt a beltérben, illetve a zaj- és rezonancia kevésbé volt érezhető.

 

A Ljappa kar és dokkolófészke

A bedokkolt modult az egyik dokkolóról a másikra a Ljappa kar mozgathatta át. A Mir elülső végén négy dokkolófészek volt a karok számára, amire rácsatlakoztatva az egyik oldalsó portról az elülsőre, illetve az elülsőről valamelyik oldalsóra tudta átforgatni.

 

A Progressz M rajza, az elülső, túlnyomásos modul felső részén a szürke hengeres test a Raduga kapszula tárolási pozícióban

A Mir közben kapott egy új vendéget: az új Progressz M-1 teherűrhajót, amely 1989. augusztus 23-án indult Bajkonurból, hogy két nappal később bedokkoljon a Mir-Kvant-1 űrállomásra – és immár az elülső dokkolóportra. A Progressz teherűrhajó két lépéssel is lemaradt a Szojuz fejlesztésektől, eredetileg már eleve a Mirhez csak új változatot szándékoztak indítani, de menet közben már nyilvánvaló lett, hogy ez nem fog megvalósulni, ezért is került Igla dokkolóautomatika a hátsó dokkolóhoz. A Progressz M megkapta a Szojuz T/TM műszaki modulját, az integrált hajtóanyag-rendszerrel, és persze a napelemekkel – ez utóbbi lényeges volt, ugyanis az akkumulátorokra épülő Progressz-energiarendszert az űrállomásról kellett táplálni dokkolásnál, míg így még némi plusz energiát is termelhetett az űrállomás számára.

 

A Raduga visszatérésének főbb fázisai: A Progressz végrehajtja a fékező manővert, majd 120 km-es magasságban kiveti a Radugát, amely 15 km-es magasságban radar-visszaverő "szecskákat" szórva kinyitja az ejtőernyőjét, és működésbe hozza a rádió-helyzetjelzőjét

A legfontosabb változtatás a Raduga (~ "szivárvány") kapszula megjelenése – ez arra az égető problémára próbált megoldást jelenteni, hogy a Szojuzban csak nagyjából 50 kg-nyi tudományos anyagot (kísérletek eredményeit, fotókazettákat, stb.) tudtak visszahozni, márpedig jelenleg úgy nézett ki, hogy évente csak 2-3 Szojuz fog az űrállomáson megfordulni. Ez ugye 100-150 kg-nyi maximumot jelentett, ráadásul a visszahozatal a Szojuz visszatérésekor valósul meg. A Raduga egy másfél méter hosszú, 60 cm átmérőjű, 350 kg-os kapszula, amit a túlnyomásos modulban visz fel a Progressz M, az űrhajósok a teherhajó kipakolása után kiemelik, és a belsejébe maximum 150 kg-nyi hasznos terhet helyezhetnek el. A kapszulát a Progressz M zsilipajtajának külső felére helyezik fel, a dokkolórúd helyére. A kapszulát visszatérésekor nagyjából 110-120 km-es magasságban leválasztják, és a Szovjetunió területén, ejtőernyővel földet ér. Azt azonban érdemes kihangsúlyozni, hogy nem visz minden Progressz M ilyen Raduga kapszulát magával, összesen 10 példányt használtak fel 1990 és 1994 között.

Felmerülhet a kedves olvasóban, hogy miért nem egy Szojuz visszatérő kapszulát használtak fel erre a célra. Nos, több tényező is szerepet játszott ebben. Először is a visszatérő kapszula annyival nehezebb, hogy több, mint egy tonnával kevesebb hasznos terhet vihet fel. Másodszor ez esetben az orbitális modult át kell tervezni, mert akkor fel kellene cserélni a feladatokat a modulok terén – a Progressznél ugye a visszatérő kapszula helyén van a hajtóanyagot tároló modul, az orbitális modulban pedig a túlnyomásos térben ellátmányt visznek az űrhajósoknak. Ez esetben vagy nem visznek fel hajtóanyagot (amire pedig égető szükség van ugye a pályaemelő manőverekhez), vagy pedig az orbitális modult kell ehhez átalakítani. A harmadik indok pedig a pénz, a visszatérő kapszula jóval költségesebb megoldás.

 

Viktorenko és Szerebrov, a Mir ötödik tartós személyzete

A Progressz M-1 alapvetően élelmiszert, karbantartáshoz szükséges eszközöket és persze a Mir számára plusz hajtóanyagot vitt fel, majd az EO-5 személyzetre várakozott. Az EO-5 (Mir-5) Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko, aki a Szojuz TM-3-al már járt a Mir fedélzetén, korábban is ő volt kiszemelve az EO-5 parancsnokának, társa pedig Alekszandr Alekszandrovics Szerebrov. Őrájuk várt a két új modul, először a Kvant-2, majd a Krisztall beüzemelése, illetve mindenek előtt a Mir újra lakott űrállomássá tétele. A politikai nyitás korábban elképzelhetetlen dolgokat jelentett – a Szojuz indítóállásán és a rakétán magán is megjelentek reklámfeliratok, az indítás előtt pedig a felkészítés alatt álló Szojuz TM-8-at nagy médiafigyelem mellett mutogatta a szovjet űrprogram vezetése. A cél az, hogy valahogy külföldi tőkét vonjanak be, amely segít finanszírozni az egyre rosszabb pénzügyi állapotban lévő űrprogramot. Számszerűleg annyit jelent ez, hogy miközben az EO-5 személyzetének űrrepülése mintegy 80 millió rubelbe kerülne, az űrprogram számára 25 millió rubel nettó nyereséget hozhat. Kétségbeesett helyzetben nem válogathattak – minden létező módon bevételeket kellett realizálniuk, különben megbénul a szovjet űrhajózás.

 

A Szojuz TM-8 felkészítése közben tartott médiaesemény...

Viktorenko és Szeberov 1989. szeptember 5-én indultak a világűrbe, majd két nappal később a Kursz segítségével meg is közelítették az űrállomást. Mindössze 4 méterre jártak, amikor a dokkoló automatika leállította a manővert, mert az űrállomás enyhén belengett. Viktorenko kézi irányítással 20 méterre eltávolodott, majd saját maga fejezte be a dokkolást. Egy óra múlva kinyitották az orbitális modul ajtaját, és új otthonuk fedélzetére léptek – ahol rögtön a kritikus karbantartási feladatokat kellett elvégezni, kezdve három akkumulátor lecserélésével, amelyeket a Progressz M-1 vitt fel még két héttel korábban. Az űrhajósok relatíve kevés tudományos munkát végeztek volna a tervek szerint – miután a karbantartással végeznek, október 16-án indulna a Kvant-2, és október végén már az űrállomáshoz csatlakoztatva be is lakták volna az űrhajósok. Csakhogy a végső ellenőrzésnél a Kvant-2 nem kapta meg az indításra kész jelzést – egy tesztelés során hibákat találtak egy sorozatnyi processzorban, és ebből a szériából építettek be a Kvant-2 Kursz dokkoló-automatikájába is, és mivel a rizikót senki sem merte vállalni, tovább csúszott az indítás. Az űrhajósok így Föld-megfigyelési feladatokat kaptak első sorban, hogy addig is lefoglalják magukat.

A Kvant-2-t végül november 26-án állították pályára, és bár a Proton-K hordozórakéta tökéletesen végrehajtotta a feladatát, a modul pályára állása után probléma lépett fel a napelemek kinyitásánál: az egyik napelemszárny négy szegmenséből a külső három szegmens kinyílt, a legbelső viszont nem, ráadásul a külső szegmens így szabadon lengedezett. A földi irányítás a helyzetet elemezve két megoldást dolgozott ki gyorsan a problémára: először a modult a hossztengelye körül elkezdik forgatni, abban bízva, hogy a napelemszárny a centrifugális erőtől kinyílik, és rögzül nyitott állapotban. Ha ez nem válik be, akkor megpróbálnak így bedokkolni az űrállomáshoz, és a két űrhajós majd utána megpróbálja kinyitni és rögzíteni azt egy olyan eszközzel, amit egy Progressz M felvisz majd számukra. Szerencsére nem sokkal az után, hogy a modul forgatásra parancsot adtak, a napelemszárny megfelelő kinyílását nyugtázó jelzés érkezett a modultól: a probléma elhárult.

 

A Szojuz TM-8-ról készült felvétel, amelyen a Mir bázismodul és a Kvant-2 látható

Az űrállomáson a Progressz M-1-et leválasztották, majd az űrhajósok visszahúzódtak a Szojuz TM-8-ba, minden lehetőségre felkészülve. A Kvant-2 első megközelítése nem is sikerült – 20 km-nyi távolságból a Kursz úgy érzékelte, hogy túl nagy sebességgel közeledik az űrállomáshoz, és leállította a manővert. Négy nappal később, miután alaposan áttervezték a dokkolás tervezett eljárását, újra próbálkoztak – ezúttal tökéletesen végrehajtva azt. Nem sokkal a dokkolás után a Ljappa karral a Kvant-2 lassan elkezdte magát átforgatni a "felső" dokkológallérra, ami nem egészen egy órába telt, és tökéletesen sikerült. A személyzet ez után átmozgatta a Szojuz TM-8-at az elülső portra, és nekiállt birtokba venni az új modult, és az elkövetkezendő több, mint egy hetet azzal töltötték, hogy szépen lassan aktiválták a Kvant-2 különféle rendszereit. Majd december 22-én a Mir hátsó dokkoló pontjára megérkezett a Progressz M-2, többek között a karácsonyi és újévi ellátmánnyal, végül hogy az év jól záruljon, egy második aktív, Altair-rendszert kiszolgáló műholdat is pályára állítottak (Kozmosz-2054), amellyel így jelentősen bővült a rádiókapcsolatok ideje. Érthetően a szovjet űrprogram prominensei is optimistán tekintettek a jövőbe – remélték, hogy végre minden egyenesbe fog állni...

Talpra áll az űrállomás

1990 a Mir űrállomáson az űrséták sorozatával kezdődött, az első január 8-án kezdődött, és még a Mir bázismodul elülső dokkoló-részéből hajtották végre. Ennél egy órás csúszást okozott az, hogy mikor elkezdték csökkenteni a légnyomást, akkor az elülső portra csatlakozott Szojuz TM-8 orbitális moduljában is elkezdett csökkenni. Mint kiderült egy szelepet nyomáskiegyenlítő állásban felejtettek, ez okozta a problémát, ennek elhárítása után a két űrhajós újra nekiállhatott a kizsilipelés műveletének. Viktorenko és Szerebrov először a Kvant-1 modulhoz kúszott el, hogy felszereljenek két csillagkövető érzékelőt, majd visszaúton az űrállomás külsején elhelyezett űrbéli hatásnak kitett tesztkazettákat gyűjtöttek be, majd 2 óra 56 perces űrséta után visszatértek a Mirre. A második űrsétára három nappal később került sor, ismét még a Mir elülső moduljából. Először begyűjtötték a Enchantillons tesztkazettát, amit még Jean-Loup Chrétien helyezett ki több mint egy évvel korábban (eredetileg fele ennyi időt kellett volna kint lennie, de a Mir EO-5 személyzet csúszása miatt végül csak ekkor került sor rá), szétszerelték és eltávolították a szintén Chrétien által használt ERA teszt rögzítési pontját. Végül kihelyeztek egy sor új tesztkazettát, illetve áthelyezték a Kónusz dokkolórudat a felső pontról az alsóra (ebből csak ez volt az űrállomáson, a Krisztall modul érkezéséhez pedig annak tervezett helyére kellett átmozgatni). Az ismét nem egészen 3 óra alatt végeztek a feladataikkal.

 

Szerebrov, hátán az SzPK-val, a sisakrostélyon visszatükröződik a képet készítő Viktorenko

Az elkövetkező hétben a Kvant-2-ből pakoltak ki, majd birtokba vették végre az új modul űrséta-zsilipjét, valamint az itt tárolt új Orlan-DMA űrruhákat, és a harmadik űrsétájukra január 26-án már innen indultak. Ennél alapvetően a későbbi űrsétáknál használt rácsos tartót helyezték ki, illetve egy csörlőt szereltek fel. Eltávolították továbbá a Kursz antennáit a Kvant-2-ről, illetve további tesztkazettákat helyeztek ki a Kvant-2 külső felére. Az igazi feladat a negyedik űrsétánál jött el, február 1-én. Szerebrov először kivitte, majd felvette az SzPK manőverező egységet, miközben a rácsos tartóhoz rögzítette magát, kihajtotta a két kezelőkart (a bal oldali az előre-hátra és jobbra-balra, a jobb oldali a forgás irányú mozgást vezérelte), és egy 60 méter hosszú biztonsági kábelt rögzítve magához nekiállt az SzPK tesztelésének. Először csak 5 méterre távolodott el, majd tért vissza, ezt még háromszor ismételte meg, majd mintegy 30 méterre távolodott el az űrállomástól, miközben kisebb manővereket hajtott végre. Viktorenko a zsilipajtóban állva végig filmezte, és ha bármi baj történt volna, a biztonsági kötélnél fogva a korábban kihelyezett csörlővel visszahúzhatta volna társát. Miután a sikeres teszt után rögzítették az SzPK-t a rácsos tartóra, a majdnem öt órás űrséta végeztével visszatértek a Mir belsejébe.

 

Szerebrov által készített kép a Mir űrállomásról

 

A Mir - Kvant-1 -Kvant-2 komplexum a Szojuz TM-8-cal és a Progressz M-2-vel

Február 5-én került sor az ötödik és utolsó űrsétájukra, ekkor Viktorenko kapta meg a lehetőséget az SzPK tesztelésére, de előtte a mellkasi részéhez rögzítették a Szpin-6000 kísérleti rendszert, amely a világűrben jelentkező másodlagos röntgen- és gamma-sugárzás mérésére szolgált. Viktorenko megismételte Szerebrov tesztjét, de immár 45 méterre távolodott el, és több mint 200 méternyi utat tett meg különféle manőverek keretében. Mikor az űrállomáshoz közeledett, Viktorenkónak viszont szüksége volt társa segítségére, mert a Szpin-6000 jelentősen akadályozta a kilátását. A végén az SzPK-t visszahozták a zsiliphelységbe, és a három óra negyvenöt perces űrséta végeztével elpakolták az űrruháikat. Az SzPK tesztelését teljes sikernek könyvelték el, ám nem használták többet – az amerikai MMU-hoz hasonlóan kevés gyakorlati hasznát látták annak, hogy szabadon lehet repkedni az űrállomás körül.

 

Viktorenko az űrséta közben

Az űrséták után egy kis pihenés és kikapcsolódás volt az űrhajósok jutalma, többek között kipróbálhatták a Kvant-2-ben elhelyezett zuhanyt is. Óriási előny volt a korábbi megoldásokhoz képest, hogy nem kellett összeszerelni, majd használat után szétszerelni a zuhanyt, ám az űrhajósok továbbra se találták túl hatékony tisztálkodási megoldásnak. Ezzel együtt már készülődhettek a leváltásra – az EO-5 nem kapott látogató személyzetet, így érthető okokból várták már, hogy az EO-6 legénység képében újra emberekkel találkozhassanak.

 

Balangyin és Szolovjov, a Mir-6 (EO-6) tartós személyzet tagjai

Az EO-6 tagjai Anatolij Jakovlevics Szolovjov, aki a Szojuz TM-5 / TM-4 űrhajócserénél már járt az űrállomáson, illetve Alekszandr Nyikolajevics Balangyin, akinek ez volt az első útja. Noha eredetileg már az EO-5 is ki volt képezve a Krisztall modul beüzemelésére, a hosszadalmas csúszások miatt ez immár a hatodik tartós személyzetre várt. 1990. február 11-én indultak a világűrbe, majd miután Föld körüli pályára álltak, azt látták, hogy a visszatérő kapszula hőszigetelő takaróiból több is elszabadult. A Szojuz TM külső burkolatán nyolc darab ilyen takaró volt, a több rétegű nylon feladata egyfelől a burkolat megóvása a mikrometeoritoktól, másfelől pedig lehetőleg konstans belső hőmérséklet biztosítása az által, hogy a Föld napos oldala felett nem érik közvetlenül a Nap sugarai az űrjárművet, míg az árnyékos oldalon lassítja a kapszula belső hőjének kisugárzását. Az űrhajósok több okból is aggódhattak emiatt. Először is a manőverek közben oda-vissza csapkodó takarók zavarhatják a Vzor optika periszkópját, ezzel adott esetben megakadályozva a kézi dokkolást, ha szükség lenne rá. Másfelől a hőszigetelés nélkül előfordulhat, hogy az űrhajó fala lehűlve kondenzvíz kicsapódását teszi lehetővé, szélsőséges esetben akár elektromos zárlatot okozva. A földi irányítás viszont úgy döntött, hogy folytassák a pályamódosító manővereket a dokkolás végrehajtásához. A Szojuz TM-9 két nap után végül sikeresen bedokkolt a Kvant-1 hátsó dokkolóportjára.

 

Balangyin, Viktorenko és Szerebrov, utóbbi kettő kicsit lazább szerelésben

A tartós személyzet cseréjekor nem egész egy hétig még zajlott az "átadás-átvétel", ahol az új személyzet ismerkedett az űrállomással, ami az elkövetkezendő fél évben az otthonuk lesz. Viktorenko és Szerebrov közben már nekiálltak a Szojuz TM-8-ba visszaköltözni a kísérletek eredményeivel (több, mint 100 kg-nyi anyag) együtt. Február 19-én elköszöntek utódaiktól, majd a Szojuz TM-8-cal lekapcsolódtak, alaposan körberepülték a komplexumot, hogy fotókat csináljanak, és megvizsgálják a TM-9-es űrhajót, mely közben megállapították, hogy a nyolc hőszigetelő paplanból három is elszabadult. Miután ezzel végeztek, végrehajtották a fékező manővert, és sikeresen földet értek.

 

A Szojuz TM-9 űrhajó (lehet látni a levált hőszigetelő paplanokat), a Kvant-1 modul, a Mir bázismodul és a Kvant-2 modul összecsatlakozva, a Szojuz TM-8-ról fotózva

Viktorenkóék útja után szokatlanul részletes kritikák kerültek napvilágra, többek között rosszallásukat fejezték ki azon utasítás miatt, mely szerint a zsákokba összegyűjtött szemetet nem dobhatták ki a világűrbe a tudományos zsilipen át, ami miatt az amúgy is zsúfolt űrállomáson a végén 80 zsáknyi szemetet kellett kerülgetniük. Jelezték, hogy a munkájuk hatékonyságát nagyban aláássa az, hogy a tudományos kísérletekre fordított idő 80%-át a különféle teszteszközök összeszerelése, majd a kísérlet utáni szétszerelése kell fordítaniuk, és mindössze 20% idő marad arra, hogy a valódi kísérleteket lefolytassák. Jó ideje ment a vita, hogy 3 fős legénység tartózkodjon az űrállomáson, akik két műszakban dolgozhatnának, jelentősen növelve a munka hatékonyságát, csakhogy eredetileg 2 fős legénység tartós otthonának tervezték a Mirt, így a létszám bővítése több téren is kihívásokat jelentene, egyfelől a létfenntartás, másfelől az ellátmányok logisztikája terén. A 2 fős legénység problémája miatt viszont nem került sor többek között az MKF-6MA Föld-megfigyelő kamera és a Gamma-2 televíziós rendszer beüzemelésére és letesztelésére. Ha így megy tovább, a maradék két tudományos modul, az 1991 végén indítani tervezett Szpektr (~ "spektrum") és az 1992 elején érkező Priroda (~ "természet") csak bővíti a listát a végrehajtandó feladatok terén, holott még a meglévőket sem tudják maradéktalanul végrehajtani. Hivatalosan emiatt (kevésbé hivatalosan a pénzhiány miatt) mind a Szpektr, mind a Priroda építését leállították.

Ezen negatív felhangok mellett is az EO-5 útja egy új korszak kezdetét jelentette, a szovjet űrprogram vezetői szerint ez volt az első út, amelynél több hasznot termeltek az űrhajósok, mint amennyibe az útjuk került. A visszahozott eredmények között volt rengeteg az űrben növesztett un. monokristály vagy egykristály, vagyis tökéletes kristályszerkezetű anyagok (az egyik gallium-arzén kristály 300 grammos volt), amely alapján vérmes jövőképet vizionáltak arról, hogy az eleve anyagtechnikai kísérletekre szánt Krisztall modul az űrbe telepített ipar első igazi gyára lehet, amelyben majd a félvezetőipar számára fognak egzotikus kristályokat és ötvözeteket gyártani, ezek bevételeiből pedig önfenntartó lehet majd az űrállomás.

 

Balangyin és Szolovjov a Mir kezelőpultjánál

Szolovjovéknak eközben a saját jövőjük miatt fájhatott a fejük, miközben a földi irányítás azzal a forgatókönyvvel is számolt, hogy a Szojuz TM-10 egy űrhajóssal felküldve mentőhajóként szükség esetén bevethető lenne, az alaphelyzet nem változott: a TM-9 ott van az űrállomáshoz dokkolva, és folyamatosan monitorozták a belső hőmérsékletét a földön, és ha szükséges volt, a Mirt úgy forgatták, hogy a visszatérő kapszula szükség szerint vagy árnyékba, vagy a napra kerüljön. Csillagvárosban és az Enyergija tervezőirodában eközben azon dolgoztak, hogy kitalálják, miként lehetne a hőszigetelő paplanokat újra rögzíteni egy űrsétával. Közben viszont más feladatok vártak rájuk: a Progressz M-3 március elején új akkumulátorokat, elektromos komponenseket és számítógép-elemeket hozott magával a szokásos ellátmányon túl. A fő feladat az akkumulátorok cseréje és a cserére érett kábelek kiváltása mellett a Mir központi számítógépének cseréje. Eredetileg ugye a Szaljut 5B számítógéppel indult volna az űrállomás, de egyéb tényezők miatt (siettetett indítás, még nem bevetésre kész Szojuz TM és Progressz M űrhajók) a korábbi Szaljut űrállomásokon használt Argon-16B került beépítésre. Miközben elkezdték a számítógép modulok cseréjét, lassan kiderült, hogy ez igen összetett és lassú művelet lesz – gyakorlatilag a március legnagyobb részére lefoglalta az űrhajósokat, és még így se készültek el vele teljesen. De azért még ebben a hónapban végrehajtották a fogasfürj-tojások keltetését is – a fiókák (első körben összesen hat) sikeresen kikeltek, ám a súlytalansághoz nem tudtak jól alkalmazkodni, többek között nem tudtak rendesen táplálkozni az etetőből, ami miatt végül alulfejlettek lettek.

 

Egy kis kikapcsolódás...

A Szaljut-5B beüzemelésével végül áprilisban végeztek csak, de végül nagyon sikeresnek bizonyult – az asszimetrikus kiépítés ellenére sikerült a számítógéppel az űrállomás pozícióját automatikusan stabilizálni a giroszkópok használatával – igaz ekkor már csak 11 giroszkóp állt hadrendben, mivel a Kvant-1 egyik egysége meghibásodott. Aprónak nem nevezhető probléma volt viszont, hogy az űrállomás hajtóanyag-tartályait fel kellene tölteni, mielőtt a Krisztall megérkezik, ezért döntés született, hogy a korábban meghibásodás miatt el nem indított Progressz-42-t küldik fel erre a feladatra, majd miután az űrállomást feltankolják, a Szojuz TM-9-et átmozgatják az űrállomás végére, hogy felkészüljenek a Krisztall fogadására. A sietve kidolgozott ütemterv meglepően simán le is zajlott: április 27-én a Progressz M-3 távozott, május 8-án bedokkolt a Progressz-42, majd miután a legénység végzett a kipakolásával és a hajtóanyag átfejtésével, és feltöltötték hulladékkal, május 27-én leválasztották és a légkörbe irányították. A Szojuz TM-9 ez után az elsőről a hátsó dokkolóportra csatlakozott. Végre minden készen állt a Krisztall fogadására.

 

A Krisztall modul és főbb elemei, színezve a túlnyomásos részegységek

A Mir harmadik bővítő-modulja és második TKSz-alapú modulja eredetileg Kvant-3 néven épült még, de miután kiemelt figyelmet kapott a fedélzetére tervezett anyagtechnikai kísérletek terén, átkeresztelték Krisztallra. Eme anyagtechnikai kísérletekből a Zona-2 és Zona-3 mini-kohók, illetve a Krater-5, Optizon-1 és Krisztallizátor kristálynövesztő eszközök a kiemelendők, noha a Glazar-2 ultraviola tartományban működő űrteleszkóp, a Marina gammasugár-teleszkóp, a Marija mágneses spektrométer, a Granar asztrofizikai spektrométer, a Priroda-5 Föld-megfigyelő kamera rendszer és a SzVET mini üvegház miatt látható, hogy a csillagászati, Föld-megfigyelési és biológiai kísérletek sem lettek elhanyagolva. Ide került továbbá két Rodnik vízkiválasztó rendszer, illetve egy futópad.

 

Fantáziarajz arról, ahogy a VKK program 2K2 űrrepülőgépe dokkolni készül a Mir - Kvant-1 - Kvant-2 - Krisztall űrállomáshoz, érdemes megfigyelni a Krisztall behúzott napelemeit

A Krisztall viszont egyben egy dokkolómodul is volt, a "külső" végén két APASZ-89 volt elhelyezve, amely az Apollo-Szojuz Tesztrepülésnél kifejlesztett APASZ-75 továbbfejlesztése volt. Az egyik APASZ-89 a hossztengelyben volt elhelyezve – ezt a VKK űrrepülőgépek számára szánták, egy második pedig "lefelé" nézően volt ugyanitt elhelyezve. Utóbbi a Pulzár X-2 röntgen-űrtávcső számára volt fenntartva, amit egy VKK űrrepülőgép vinne majd fel. Mivel a Mir eredendően a korábbi űrállomásokra épült, illetve a bővítésénél még a Szojuzokkal számoltak, ezért az űrrepülőgép csatlakozása a meglévő dokkolóportokhoz nem volt megoldható, hiszen nagyon közel kerülhet a napelemszárnyakhoz. Így jött az a megoldás, hogy a Krisztall a Mir bázismodul "alsó" dokkolópontjáról az "elülsőre" lesz átmozgatva, ha űrrepülőgép érkezik, így egyfelől kellő távolságot biztosít a napelemszárnyaktól, másfelől pedig az űrrepülőgép az űrállomás hossztengelyében marad, amely a pozicionáló és pályaemelő manővereknél kedvezőbb helyzet. Hogy a sűrű átmozgatás ne okozzon problémát, a Krisztall két speciális napelemszárnyat kapott, amelyeket többször is ki lehetett nyitni illetve össze lehetett hajtani, szemben az általánosan használtakkal, amelyek a kinyitásukkor rögzített pozícióba kerülnek, és utána nem lehet őket visszacsukni. Ami hiányzik, az pozicionáláshoz használt giroszkópok – a Kvant-1 és Kvant-2 modulban lévőket elégségesnek tartották, nem tartották szükségesnek, hogy a Krisztallt is ellássák ilyenekkel.

 

A Mir - Kvant-1 - Kvant-2 - Krisztall űrállomás felépítését és elemeit bemutató rajz

A 19,6 tonnás modult 1990. május 31-én indították el egy Proton-K orrán, amely megfelelő pályára állította azt, és hat nappal később került volna sor a dokkolásra az űrállomáshoz – ám meghibásodott a modul egyik manőverező fúvókája, így csak június 10-én került sor a sikeres dokkolásra, majd másnap a Ljappa-karral átmozgatták az alsó csatlakozási pontra. A Mir újra szimmetrikus lett, a korábbi "L" betűt formázó űrállomás "T" alakká bővült. Balangyin és Szolovjov végre megkezdhette azt a munkát, amiért eredetileg felküldték őket: beüzemelni a Krisztallt. Az elkövetkezendő hetekben szépen lépésről-lépésre haladva aktiválták a modult, csatlakoztatták az űrállomás elektromos és vezérlő rendszeréhez. A munka jól haladt, ám továbbra is kérdéses volt, hogy mi legyen a TM-9 sérült hővédő paplanjaival. Szolovjovék nem voltak kiképezve űrsétára, feladatuk eredetileg kizárólag az űrállomás belső rendszereire koncentrált, így július elején nekiálltak gyorstalpaló módon kitanulni az űrsétákhoz szükséges tudást. Csillagvárosban az űrállomás makettjével végigvették, hogy milyen műveletekre lesz szükség, az ehhez szükséges eszközöket legyártották, és korábban már a Progressz-42 által le is lettek szállítva. A legénység eredetileg július végén tért volna vissza, ezt 10 nappal meghosszabbították, hogy az űrsétára még a váltószemélyzet megérkezése előtt sor kerüljön (érdekes kérdés, hogy miért nem küldtek fel egy űrséták és űrbéli javítások terén már tapasztalt űrhajóst a Szojuz TM-10-zel, vagy várták meg vele legalább őket...).

A Szojuz TM-9 időközben az elülső dokkolóhelyre lett átmozgatva, hogy minél közelebb legyen az űrhajó a zsiliphez. Felmerült, hogy a régebben is zsilipként használt Mir bázismodul dokkolófejének egyik ajtaján keresztül lépjenek ki a világűrbe, így még közelebb lehetnének az űrhajóhoz, ám attól tartottak, hogy így veszélynek tehetik ki a dokkolóautomatika antennáit, így ezt elvetették. Az űrhajósok a Kvant-2 zsilipjéből indultak, a szerszámok mellett egy 7 méteres, összecsukható létra is segített még nekik – a Szojuz külső borításán se kapaszkodók, se rögzítési pontok nem találhatóak, nincsenek felkészítve arra, hogy rajtuk dolgozzanak az űrhajósok, márpedig most mégis ezt kell tennie a Szolovjovnak és Balangyinnak július 17-én.

 

Sajnos az űrsétáról csak ilyen rossz képeket találtam....

A Kvant-2 külső zsilipajtaja kifelé nyílt (az összes többi befelé, hogy a túlnyomás zárt helyzetben tartsa őket), és normális esetben a kinyitás úgy zajlik, hogy először csak pár milliméterre nyílik ki, hogy a hermetikus záródást feloldja, ekkor egy biztonsági kallantyú akadályozza meg a továbbmozdulását, majd ha a hermetikus zár már biztonságosan kinyílt, a kallantyút elmozdítva lehet az ajtót kitárni. Csakhogy ez esetben váratlan dolog történt: a zsilipben még mindig túlnyomás volt, amikor az kinyitást elkezdték, az ajtó pedig hatalmas lendülettel kivágódott, elgörbítve a tartózsanérjait. Az adott helyzetben a két meglepett űrhajós nem tudott mit tenni, sietve nekiálltak, hogy a felszerelésüket és a létrát a Mir dokkolófejéhez vigyék. Az Orlan-DMA űrruhák előnye volt, hogy saját létfenntartó rendszerüknek hála csak a két rögzítőhevedert kellett az űrállomás kapaszkodóihoz kapcsolni, és áthelyezni, mikor az egyik kapaszkodótól a másikig értek. Ez viszont így is majdnem két órát vett igénybe, mivel a Föld árnyékos oldalán tartózkodva meg kellett állniuk. A helyzeten tovább rontott, hogy a létra rögzítése és kinyitása is igencsak nehézkes műveletnek bizonyult. Mikor végre odaértek, először alaposan körbefilmezték a földi irányítás és mérnökök számára a visszatérő modul külső burkolatát, különös tekintettel a hővédő pajzs környékét, amit az elmúlt hónapokban nem védett semmi.

Ezzel végezve nekiálltak az elszabadult paplanok rögzítésének, ezekhez a paplanok végeit pótkapcsokkal rögzítették volna az eredeti rögzítőfészkekbe – csakhogy a paplanok összezsugorodtak, így pedig nem lehetett őket rögzíteni. A B-terv az volt, hogy az elszabadult paplanokat az orbitális modulhoz rögzítik, hogy ne akadályozzák a szenzorokat és a Vzor periszkópját. Kettő esetében ezt sikerült is kivitelezni, a harmadik viszont annyira megcsavarodott, hogy sehogy sem tudták rögzíteni – végül úgy döntöttek, hogy mivel ez amúgy is messze van a szenzoroktól, nem fog problémát okozni. A döntést az időfaktor siettette, már hat órája léptek ki a zsilipből, márpedig vissza is kéne érni, és még meg kellene oldani a bezsilipelést a sérült ajtóval, vagy a belső vész-zsilip segítségével. A létrát és a szerszámokat (természetesen lerögzítve) hátrahagyták, majd visszakúsztak a Kvant-2 végébe a zsilipajtón át, amit hiába próbáltak bezárni, pár milliméternyi rés maradt közte és az ajtókeret között. Ilyen helyzetre szerencsére ott volt a középső túlnyomásos helység, amelyet szükség-zsilipként lehetett használni, és most kellett is. Végül 7 óra 14 perc után tudták levenni az űrruhát, ami már komfortzónán túli eset volt....

Július 26-ára új űrsétára indultak Szolovjovék az immár "fő" zsilipkamrává vált középső Kvant-2 modulból. Először is lefilmezték a külső zsilipajtó megsérült zsanérját a földi mérnököknek, majd haladtak tovább a korábban "elhagyott" felszereléseiket összepakolni. Szétszerelték a létrát, ám az esetleges későbbi használatra meg kívánták hagyni, így a Krisztall külső burkolatához rögzítették, összeszedték a szerszámaikat, majd indultak vissza a Kvant-2-höz. A földi irányítás újra megkérte őket, hogy vizsgálják meg alaposabban a sérült zsanért, az űrhajósok azt találták, hogy az egyik felhajlott lemez vége letört és a zsanér belső feléhez tapadva akadályozta meg annak bezáródását. Végül úgy döntöttek, hogy hagyják békén a sérült részt, majd lecseréli később az EO-7 személyzete.

 

Manakov és Sztrekalov, az EO-7 személyzete

A Szojuz TM-10 1990. augusztus elsején indult a világűrbe, Gennagyij Mihajlovics Manakovval és Gennagyij Mihajlovics Sztrekalovval. Utóbbi meglátogatta a Szojuz T-3 fedélzetén Szaljut-6 űrállomást, ám aztán üldözte a balszerencse: a Szojuz T-8 fedélzetén indult a Szaljut-7-hez, ám feltehetően az áramvonalazó kúp leválásakor letépte az Igla rendszer antennáját, és bár Vlagyimir Tyitov megpróbált kézzel bedokkolni, a kísérlet életveszélyes manővernek bizonyult, és végül vissza kellett térniük a Földre. A Szojuz T-10-1 fedélzetén ismét Vlagyimir Tyitovval indultak volna következő alkalommal, de az indítóálláson kigyulladt a hordozórakéta, és végül a mentőtorony tépte le kapszulájukat a hamarosan tűzgömbbé váló rakétáról. Végül a Szojuz T-11-el az indiai Interkozmosz úton sikeresen eljutott a Szaljut-7-re – és most a Szojuz TM-10-el indulva a Mir EO-7 egyik tagja lett. A két űrhajósnak első sorban karbantartási feladatok lettek szánva, kiemelve az egyre több aggodalomra okot adó elektromos rendszert, illetve a Kvant-2 külső zsilipajtaját. Sztrekalovék az űrhajó harmadik ülésén különféle tudományos rendszereket és kísérleti alanyokat hoztak magukkal – nem sokkal az indulás előtt kikelt madárfiókákkal, amelyekkel a világűrben kikelt fiókák viselkedését szerették volna összehasonlítani.

 

A Szojuz TM-9-ről készített kép a Mir űrállomásról és a Szojuz TM-10-ről

A TM-10 augusztus 3-án, probléma nélkül dokkolt be, az EO-6 legnagyobb örömére, majd a szokásos "ünnepélyes" fogadtatás utáni napokban a régi személyzet körbevezette utódaikat az űrállomáson, megmutatva a mozgatható dolgok merre lettek lerögzítve, illetve mire figyeljenek oda. Augusztus 9-ére Szolovjovék már bepakolták személyes dolgaikat, illetve sok tudományos eredményt (köztük gallium-arzenid, cink-oxid és germánium-oxid kristályokat és 2000, a Földről készült fotót), elköszöntek az EO-7 személyzetétől, majd lecsatlakoztak. Noha megvolt bőven a félsz a visszatérés előtt, végül minden zökkenőmentesen zajlott a visszatéréskor. Ellenben nagyon megbosszulta magát, hogy a sűrű feladataik miatt elhanyagolták a testedzést, jó ideje a legrosszabb fizikai állapotban visszatért űrhajósok voltak, több mint egy hónapig tartott a teljes felépülésük...

A karbantartók és az első fizetős űrhajós...

Manakov és Sztrekalov elsődlegesen karbantartóknak lettek felküldve, de amíg a szükséges pótalkatrészek megérkeznek, beüzemelték a Krisztall kohókat, hogy félvezető-alapanyagokat (gallium-arzenid, cink-oxid és kadmium-szulfid) gyártsanak, illetve általános Föld-megfigyeléseket illetve orvosi vizsgálatokat végezzenek. Majd megérkezett a Progressz M-4 augusztus 17-én, bendőjében a cserére szánt elektromos kábelekkel – ahol problémát okozott az is, hogy a 28 voltos fedélzeti áramkör miatt elég nehéz kábelekre volt szükség. A teherhajó a szokásos élelmiszer és hajtóanyag-ellátmányon túl a hamarosan érkező látogató "eszközeit", kamerákat és TV-monitorokat is szállított, amelyek elhelyezése az EO-7 legénységre várt.

 

Karbantartás az űrállomáson....

Az űrhajósok pedig nekiálltak, hogy a Mir bázismoduljának egyre több problémát produkáló elektromos hálózatát lecseréljék, ami sziszifuszi munka volt, de szerencsére nem botlottak komolyabb akadályba, és jól haladtak. A Progressz M-4-et szeptember végén váltotta az M-5, további tévéberendezésekkel, és először hozott magával egy Raduga-kapszulát, amellyel hasznos terhet lehet visszajuttatni a Földre. Október közepére nekiálltak felkészülni a zsilipajtó javításához szükséges űrsétájukhoz, ám Sztrekalov náthás tünetei miatt elhalasztották október 30-ára. Az Orlan-DMA űrruhákba beöltözve nekiálltak a zsilipajtó zsanérjának javításának, ám hamarosan kiderült, hogy az egész zsanért le kell cserélniük, mivel annyira el van deformálódva. Azonban sikerült rendesen bezárniuk, és a 2 óra 45 perces űrsétát sikeresnek minősítették – így végül a zsilipajtó végleges javítását nem minősítették sürgősnek...

 

A Raduga kapszula elhelyezése és használata a felvitelkor, feltöltése, majd a visszatéréshez való elhelyezése 

A Progressz M-5 távozása előtt a Raduga kapszulába 113,1 kg-nyi tudományos eredményt illetve a Krisztall kohóval gyártott anyagokat helyeztek el, majd rögzítették a teherűrhajó dokkolóajtajának helyére. A teherűrhajó lecsatlakozott november 28-án, ám a szokásos, Csendes-óceán feletti visszatérésre szánt pálya helyett a Szojuzoknál használt visszatérő pályára állították, majd mikor 120 km-es magasságban járt, leválasztották a Progressz elejéről. A kapszula hővédő burkolata megóvta a belső részeket a légkör súrlódásából eredő hőségtől, majd 15 km magasságban kibocsátotta az ejtőernyőt, és biztonságosan visszatért. A Raduga első tesztje teljes siker lett...

 

Egy visszatért Raduga kapszula kiállítva

Mikor 1989-ben Satalov a párizsi légiparádén jelezte, hogy innentől a szovjet űrprogramban csak pénzért visznek fel más nemzetek űrhajósait, pár fület megütött a kijelentés. Pedig már korábban is képbe kerül a japán TBS (Tokyo Broadcasting System ~ Tokiói Műsorszóró Hálózat), amelynek riporterei is ott voltak 1987-ben, amikor a szovjet nyitás ("glasznoszty") egyik jeleként a nyugati médiát beengedték Bajkonur területére, hogy a szovjet űrprogram (kiválasztott) elemeit megmutassák számukra. A TBS riportere félig viccesen feltette a kérdést az őket körbevezető szovjet vendéglátóknak, hogy lehetséges-e a Szojuzban ülést bérelni – a válasz egy pillanatnyi szünet után egy elég egyértelmű "da" (igen) volt. Mivel pedig a TBS hamarosan a 40. éves fennállását ünnepelte, felmerült az, hogy egy újságírót felküldenének a Mirre. Ez már csak azért is rendkívüli esemény lenne, mert japán űrhajós még nem járt a világűrben: Mamoru Mohri, a japán űrügynökség űrhajósa évek óta várja a lehetőséget, amit a NASA biztosítana, de a Challenger-katasztrófa miatt alaposan megcsúszott űrrepülőgép-programban végül csak 1992-ben jut fel. A TBS lecsap a lehetőségre (amit egyes források szerint a szovjet és amerikai politika is előkészített), és hajlandó arra, hogy nagyjából másfél milliárd japán jent (akkori árfolyamon nagyjából 11,5 millió dollárt, de érdemes megjegyezni, hogy forrásoktól függően 10-től 37 millió dollárig terjed a teljes összeg) fizessen a lehetőségért. Ami persze így erős túlzás, a pénz jó részét ugyanis a Sony és a Minolta cégek fizették, de egy részét további, kisebb szponzorcégektől sikerült összekalapozni, a maradékot pedig a TBS maga állja.

 

Kikucsi Rjóko és Akijama Tojohiro, a TBS két űrhajósjelöltje

A japán társaság hamarosan önkénteseket toborzott a cégen belül az űrutazás lehetőségére és 163-an adták le a jelentkezésüket – végül két jelöltet választottak (a szovjet űrprogram képviselőivel együtt): Akijama Tojohiro egy 47 éves, láncdohányos (állítólag napi négy doboz cigit elfüstölt), "tipikus" japán átlag férfi, korábban éveken keresztül Washingtonból tudósított, de 1988-ban hazahívták Tokióba, ami egyértelműen lefokozás volt számára. Egyes vélekedések szerint pont "szürkesége" miatt választották ki a feladatra – a japán társadalom gerincét az általa képviselt férfi korosztály adta, vagyis könnyen azonosulhattak vele a (potenciálisan fontos) nézők.

 

Tojohiro és Rjóko edzésprogramjuk közben

A tartalék személyzetnek ellenben minden szempontból különleges választással éltek: Kikucsi Rjóko egy mindössze 26 éves hölgy volt, aki (egyedüli női) operatőrként dolgozott éppen a társaságnál. Rjóko kiválasztása azért is érdekes volt, mert Szvetlana Szavickaja 1984-es Szojuz T-12 útja óta nem ült nő Szojuzban – de végül ez esetben sem. A TBS még egy különös elsőbbséget is magának tudhatott: ez az első eset, hogy kifejezetten riporter vagy újságíró mehetett fel a világűrbe. Még az is felmerült az első hírek után, hogy a Szovjetuniónak kellene először egy riportert felküldenie, ami mellett hangos kampányt is indítottak – ám végül ez a kezdeményezés nem hozott gyümölcsöt. 1989. augusztusában, miután kiválasztották Tojohirot és Rjókot, már készülhettek is Csillagvárosba, ahol szeptemberben már a kiképzésük is elkezdődött: fizetett út vagy sem, a szovjetek szigorúan vették a felkészülést. Ami Tojohirónak már csak azért is kihívás lehetett, mert korábban semmi testedzést nem végzett, noha feltehetően segített neki, hogy le kellett szoknia a cigiről. Kollégája pont ellenpontja volt: Rjóko aktívan biciklizett, síelt, úszott, baseballozott és hegyet mászott, miközben káros szenvedélyektől mentesen élt.

A Szojuz TM-11 induló személyzete: Tojohiro, Afanaszjev és Manarov

Noha szinten minden Tojohiro útjáról szólt, valójában persze ő csak utas volt a Szojuz TM-11-en induló Mir EO-8 személyzet mellett. Az űrhajó és az EO-8 parancsnoka a világűrben újonc Viktor Mihajlovics Afanaszjev, a fedélzeti mérnök pedig Musza Hiramanovics Manarov, aki az EO-3 személyzeteként már egy évet töltött el a világűrben. Manarov utólag került Afanaszjev mellé, aki eredetileg még 1989 végén indult volna a Mirre Vitalij Ivanovics Szevasztjanovval (a Szojuz-9 és 18 veteránjával) együtt. Menet közben viszont Szevasztjanovot az orvosok kivették az űrrepülésre alkalmas űrhajósok közül, és ekkor került a Manarov a helyére.

 

A Szojuz TM-11 az indítóálláson, tele reklám-feliratokkal....

 

A Mir űrállomás a Szojuz TM-11-ből fotózva

Az űrhajó pedig végül 1990. december 2-án indult a világűrbe, amit 150 (valószínűleg némi irigységet érző) riporter közvetített. A japán TV társaság persze igyekezett mindent élőben közvetíteni, és már eleve 6 különféle kamerával és fényképezőgéppel, no meg a TV társaság kabalafigurájával küldték fel, valamint hat békával, amiket biológiai kísérlethez szántak felhasználni. A japán TV riporter viszont nehezen vette a kezdeti nehézségeket, egyik szovjet társa úgy írta le, hogy "sose láttam még embert ennyit hányni". De nem csak a gyomra nem bírta, fejfájásra is panaszkodott Tojohiro – ami miatt gyakorlatilag végig az ülésébe szíjazva töltötte az elkövetkező két napot. Ez persze még nem akadályozta meg, hogy TM-11 legénysége december 4-én sikeresen kikössön a Mir űrállomáson.

 

Tojohiro és Afanaszjev a Mir fedélzetén, adáshoz készülve

Tojohiro innentől kezdve minden nap nagyjából 10 percnyi élő TV és 20 percnyi élő rádióadást adott le, amikor Japán felett haladtak át. Az élő adásokon túl viszont tudományos kísérleteket is végrehajtott – a Tokiói Egyetem az agyműködést vizsgáló elektródákkal teli sapkával figyelte, vajon van-e eltérés a kapott adatokban a földi vizsgálatokhoz képest a súlytalanságban. A hat japán erdei béka, amelyek kapcsán arra voltak kíváncsiak, hogy az ujjaikon lévő tapadókorongok vajon segítenek-e nekik a súlytalanságban való mozgásban – az eredetileg főleg ugrálva közlekedő békák a pár napos megfigyelési időben átszoktak a lassú kúszásszerű mozgásra inkább. Ezek mellett búza és árpa magok keltetésével, illetve ginseng növénnyel kapcsolatos vizsgálatok is szerepeltek a repertoárban.

 

A békákkal végzet kísérlet a Mir fedélzetén

Majd Tojohiro ülését áthelyezték a Szojuz TM-10-be, összekészült Manakov és Sztrekalov, hogy aztán elbúcsúzva Afanaszjevtől és Manarovtól beszáljanak az űrhajójukba, és említésre méltó esemény nélkül sikeresen le is szálljanak a kazah sztyeppén, amit a TBS természetesen élőben közvetített. Tojohiro a visszatérés után nem hazudtolta meg magát: először italt és cigit kért....

 

 Akijama Tojohiro útjáról készült rövid összefoglaló videó, érdemes a videó elején a "kellék-űrruhás" jelenetet megfigyelni, ami a hivatalos bejelentéskor készült

A japán űrhajós útja felemás eredményeket hozott – ez volt az első fizetős (vagy ha úgy vesszük: kereskedelmi) űrutazás, amit egyesek már az űrturizmus nyitányának is neveznek. Azonban a TBS vért izzadt a megvalósításakor: egyfelől rengeteg kihívást jelentett, hogy a saját kameráikat és monitorjaikat valahogy rákössék a szovjet csatlakozókra, ami miatt rengeteg átalakítót kellett használniuk – rengeteg lehetőség a problémára és a meghibásodásra. Ha ez még nem volna elég, az Enyergija iroda (amely a "pénz szagát" megérezve fő kapcsolattartónak manőverezte be magát az ügyletbe) az idő előre haladtával újabb és újabb pénzügyi tételekkel hozakodott elő, ezért a végén már kétségbeesetten igyekeztek még több szponzort és pénzforrást bevonni, hogy teljesíteni tudják ezeket.

Ami nem is sikerült maradéktalanul, a cég jelentős összeget (egyes források szerint 7,4 millió dollárt, noha nem tudjuk, milyen évnek megfelelő árfolyamon) veszített az kalandon. Az indításkori és az azt követő első napok még rekord nézettséget hoztak el, ám aztán a közönség hamar ráunt az "Első Japán a Világűrben!" műsorra. Tojohiro és Rjóko ugyan még kaptak némi politikai figyelmet (Gorbacsov kitüntette őket a szovjet-japán kapcsolatok ápolásáért és javításáért), de hamarosan szinte mindenki elfelejtkezett róluk. Kikucsi Rjóko Moszkvából tudósított később, majd visszatért Tokióba. Akijama Tojohiro 1995-ben távozott a TBS-től, és Fukusima közelében egy farmon növénytermesztésbe fogott, majd a 2011-es fukusimai reaktor-baleset (amely miatt farmját elhagyni kényszerült) után lépett ismét a nyilvánosság elé, ahol többek között a kormányt és a reaktort üzemeltető céget (a TEPCO-t), valamint a médiát kritizálta a katasztrófa méretének és súlyosságának eltusolása miatt.

 

Az első japán űrhajós visszatérése után

Akijama útjának a megítélése is vegyesre sikerült, egyes nyugati médiákban úgy jellemezték, hogy a szovjetek felvittek egy csomó pénzért a világűrbe egy "whiskyt vedelő idiótát", de még az utólag megörökítő írásokban sem nehéz kritikus felhangokat kiolvasni, amelyek kvázi azt nehezményezik, hogy a japán újságíró egy egyszerű hétköznapi ember, aki nem is rejtegeti esendőségét és hibáit – ami élesen szemben áll az agyonsztárolt, olykor már-már válogatott hősöknek beállított asztronauták és kozmonauták képével.

A brit kapcsolat...

Afanaszjev és Manarov a japán vendégük és a Mir EO-7 távozása után nekiállt feladatának: az űrállomás Kvant-2 külső zsilipjének helyreállítása fél éve váratott magával, de most már náluk volt egy komplett zsanér, amit majdnem négy óra alatt sikeresen ki is cseréltek az 1991. január 7-én végrehajtott űrsétájukkor, majd a hátralévő időben még nekiálltak a Kvant-2 külső felén a későbbi űrsétákhoz szükséges eszközökhöz összepakolni, illetve leszerelték és behozták a meghibásodott Gamma-2 kamerát javításra.

 

Manarov a Sztrela robotkar tesztelése közben

Január 23-án újabb űrséta követezett, amely keretében a Sztrela (~ "nyíl") robotkart helyezték el a Mir bázismodul külső felén. A robotkart arra tervezték, hogy terhet, vagy ha szükséges egy űrhajóst mozgasson az űrállomás bal oldalán a Krisztall modultól a Kvant-1 modulig. Erre is szándékoztak használni: mivel a Krisztall napelemjei nem voltak optimális helyen, úgy döntöttek, hogy áthelyezik az egyiket a Kvant-1-re. A robotkar felszerelésére eredetileg két rövidebb űrsétát terveztek, de a két űrhajós olyan jól haladt, hogy egyetlen, de a tervezettnél hosszabb (öt és fél órás) űrsétával sikerült befejezniük ezt a fázist, amelynek végén Manarov a robotkar végén "utazott" egyet, miközben Afanaszjev irányította azt. Mindössze három nappal később újra kiléptek a világűrbe, ez úttal 6 óra 20 percet töltve el odakint, hogy a Kvant-1 két oldalán elhelyezzék a napelemszárnyak rögzítőpontjait, illetve lézeres távolságmérőhöz használt reflexiós felületeket (a VKK űrrepülőgép 1992-re tervezett dokkolásához).

 

Afanaszjev és a kalapács

Még január 16-án dokkolt a Progressz M-6, amely a szokványos ellátmány mellett a létfenntartó rendszer csereelemeit hozta magával – az eredetieknek ugyanis lejárt a tervezett élettartama, és senki sem mert kockáztatni ilyen kritikus egységnél. Március 15-én az M-6 lecsatlakozott az űrállomás hátsó csatlakozási pontjáról, hogy a bendőjében lévő hulladékkal együtt elégjen a légkörben – és hogy a hamarosan érkező utódjának átadja a helyét. Március 21-én a Progressz M-7 viszont 500 méterre az állomástól "leállt", mert a Kursz automatika hibát érzékelt. Ez volt az első eset, hogy egy Progressz megközelítés kudarcot vallott – már csak azért is kellemetlen volt, mert mindent úgy időzítettek, hogy a másnap 40. életévét betöltő Manorovot a fedélzetén lévő tortával ünnepelhessék meg az űrhajósok. Ehelyett most két nappal később próbálkozhattak újra, miután mind az űrállomás, mind a teherűrhajó rendszereit újra átellenőrizték, és rendben találták. A Progressz M viszont ez esetben mindössze 20 méterre az űrállomástól újra hibát észleltek, és a teherűrhajó alig 5 méterre sodródott el az űrállomástól. A földi irányítás tanácstalan volt, minden rendszert átellenőriztek, és rendben lévőnek találtak, de még azt sem tudták, hogy a hiba a Progressz vagy a Kvant-1 Kursz rendszerében van-e. Hogy leteszteljék a két űrhajós átszállt az elülső kikötőponton lévő Szojuz TM-11-be, majd átmanőverezett az űrállomás hátsó feléhez, ahol aktiválták a Kurszt – és az egyből hibát jelzet. Egyértelműen a Kvant-1 rendszerével van a hiba. Afanaszjev ennek tudatában kézzel bedokkolt a Kvant-1 végén lévő dokkolóra, majd két nappal később a Progressz M-7 az elülsőhöz csatlakozott automatikusan – és probléma nélkül.

 

A Sztrela robotkar űrséta közben

Az adatokat elemezve hamar kiderült, hogy a Kvant-1-en lévő Kursz antenna elmozdult, feltehetően a harmadik űrséta közben véletlenül nekimehettek vagy meglökhették. A problémát nem tekintették súlyosnak, a következő személyzet feladatába lett felvéve az antenna lecserélése. A Progressz M-7 egyébként a Manorov tortáján túl többek között egy Raduga kapszulát is hozott magával, amibe az időközben gyártott félvezetőket, kristályokat és filmeket helyezték el az űrhajósok. Április 26-án pedig újabb űrsétára készültek fel: egyfelől megvizsgálják a Kursz antennáját, hogy a hibát pontosabban meghatározhassák, illetve visszahelyezték a megjavított Gamma-2 kamerát, illetve "útjelzőket" helyeztek el a kapaszkodókon, hogy az egyre bővülő Mir külső felén dolgozó űrhajósoknak támpontot adjon a későbbiekben. Eközben Manorov elkúszott a Kvant-1 végéhez, hogy jelentse, a Kursz 23 centiméter átmérőjű antenna-tányérja egész egyszerűen hiányzik a tartókarjának végéről. Munkájuk végeztével visszatértek a Kvant-2 zsilipjében, majd miután levetkőztek, a Földi irányítás megfedte Manorovot – mikor a Kvant-1-hez ment, megszegte az űrsétákra vonatkozó előírásokat, mely szerint végig egymás közelében kell a két űrhajósnak tartózkodnia, márpedig ez esetben mintegy 30 méterre eltávolodott társától...

További megoldandó problémák is adódtak: a Progressz túl sok hajtóanyagot használt el a három dokkolási kísérletnél, így a tervezettnél kevesebb maradt a pályaemelő manőverre, így végül a Szojuz TM-11 is igénybe lett véve erre a célra. Miután a Raduga kapszulát megtöltötték, és felszerelték a helyére, a Progressz M-7 május 6-án visszaindult a Földre. Noha a kapszula kivetése sikeres volt, a rádió-helyzetmeghatározó nem lépett működésbe, és így sose találták meg, nem tudni azt sem, hogy az ejtőernyője kinyílt-e egyáltalán. A második Raduga kudarcára kirohanások is történtek a veterán űrhajósok részéről, akik inkább személyzet nélküli Szojuz űrhajókat használtak volna a célra – még azon az áron is, hogy így nem tudnának hajtóanyagot felvinni az űrállomás számára...

Az első brit az űrben...

Érdekes módon miközben a többi európai nagyhatalom (Franciaország, Nyugat-Németország, de még Olaszország is) nekiállt emberes űrprogramjának – legalábbis a NASA vagy a Szovjetunió segedelmével – Nagy-Britannia visszafogott lelkesedést mutatott ezen irányban. 1984-ben döntés született ugyan, hogy a Skynet-4A és 4B katonai kommunikációs műholdakat az amerikai űrsiklóval viszik fel a NASA a brit védelmi minisztérium számára, és ennek keretében egy űrhajós válogatásra is sor került, afféle "kísérőként" a műholdak mellé. A Challenger-katasztrófa átírta viszont ezeket a terveket – a műholdakat európai Ariane-4, illetve amerikai Titan-3 (később egy Delta is becsúszott) rakétákkal juttatták fel, a "kísérő" űrhajós így lekerült a napirendről.

 

A Project Juno utolsó előtti válogatásának győztesei: Helen Sharman, Clive Smith, Gordon Brooks és Timothy Mace

1989-ben, mikor napvilágra került a japán TBS és a Glavkozmosz közötti megállapodás arról, hogy pénzért viszik fel a japán TV egyik riporterét, egy civil brit kezdeményezés indult Project Juno néven. 1989. júniusában újság és rádióhirdetéseket adtak fel "Astronaut Wanted, No Experience Necessary" (Űrhajós Kerestetik, Tapasztalat Nem Szükséges) hívószóval, hogy 25-40 éves, lehetőleg jó fizikai kondícióban lévő embereket keresnek a feladatra. Több, mint 13.000 jelentkező akadt, amit fokozatosan 150, 32, 22, 16 és végül négy jelöltre szűkítettek. A négy végső jelöltet 1989. novemberében, élő tévéadásban válogatták ki, ők pedig: Dr. Gordon Brooks, a brit haditengerészet 33 éves orvosa; Timothy Mace őrnagy, a brit hadsereg 33 éves helikopter-pilótája; a 27 éves Clive Smith, a Kingston Egyetem oktatója és Helen Sharman, egy 26 éves kémikus, aki a General Electric cégnél dolgozott kutatóként. A kezdeményezéshez a pénzügyi hátteret szponzorok bevonásával (a három legnagyobb: British Aerospace, Memorex és Interflora) és a TV jogok értékesítésével (a kereskedelmi ITV vásárolta meg) próbálták biztosítani.

 

Krikaljov, Sharman és Arcebarszkij a kiképzés alatt egy Mir makettban

1990 februárjában a négy jelölt Csillagvárosba repült, ahol végül közölték, hogy Helen Sharman lett az elsődleges, illetve Timothy Mace a tartalék űrhajósnak kikiáltva, a két másik jelölt szintén a programban maradt, mint támogató-segítő személy. Sharman később úgy írta le, hogy Mace minden szempontból esélyesebbnek tűnt: nagyon karizmatikus, intelligens és felkészült férfi, már amikor először találkoztak a válogatáson, úgy vélte, hogy ő fog nyerni – ehelyett ő kapta meg a lehetőséget. Az elkövetkező másfél évet a kiképzéssel és felkészüléssel töltik, nyelvet tanulnak, szakmai ismereteket vesznek át, és a Mir szimulátorban dolgoznak, majd a EO-9 személyzettel együtt is gyakorolnak. A kilencedik tartós Mir személyzet pedig Anatolij Pavlovics Arcebarszkij parancsnokból és Szergej Konsztantyinovics Krikaljovból áll, utóbbi már volt fél évet az űrállomáson az EO-4 keretében.

 

Arcebarszkij, Sharman és Krikaljov az indulás előtt készült fotózáson

Csakhogy a pénzügyi források kevésnek bizonyultak a briteknél – a szovjetek 7,5 millió fontot (nagyjából 12 millió dollárt) kértek, ám ez nem jött össze, hiába kalapoztak minden felé, többek között a brit kormány is elutasította, hogy ilyen célra állami pénzt adjanak. 1990-ben végig a levegőben lógott, hogy kudarcot vall a nagy lelkesedéssel életre hívott program, végül decemberben a Moscow Narodny Bank (egy Londonban működő, 1915-ben létrehozott, majd 1919-ben függetlenedett, de időközben a Szovjetunió felé 1975-ben újra nyitó bank) megtámogatta a hiányzó összeggel a Project Junót. Sharman könyve alapján maga Mihail Gorbacsov adta ki az utasítást, hogy szovjet pénzből pótolják ki a program büdzséjét. A második kereskedelmi űrutazást végül sikeresen tető alá hozták....

 

A brit "Union Jack" a szovjet zászló mellett a Szojuz TM-12 indítórakétáján

A Szojuz TM-12 végül 1991. május 18-án indult el a Mir felé, hogy két nappal később kikössön rajta. Sharman némi kezdeti rosszullét után hamar alkalmazkodott a körülményekhez, Tojohiroval ellentétben már az első napokban is élvezte a súlytalanságot. Egy nő teljesen más légkört hoz az űrállomás fedélzetére – nem csak az űrhajósnővel érkezők, de a fél éve fent lakó Afanaszjev és Manarov is sokkal jobb hangulatba került, vidámság lett úrrá a személyzeten. Ez már csak azért is említésre méltó, hogy a Mir űrállomáson (bő öt év után) ő volt az első hölgy...

 

Krikaljov, Arcebarszkij és Sharman vidámságtól telten

Sharman számára eredetileg több tudományos kísérletet terveztek a Project Juno keretében, ám a pénzügyi problémák miatt ezeket nem vitték fel a Progressz teherűrhajók, így végül a szovjetek "adtak" munkát számára: szupravezetőkkel kapcsolatos kísérleteket végzett a Elektropograph-7K rendszerrel, virágmagvakat helyeztek el a Kvant-2 zsiliphelységében (ahol nem volt sugárvédelem), hogy később visszahozva a Földre megvizsgálják, milyen hatással lesz ez rájuk, illetve kisebb kémiai kísérleteket készítettek elő neki. Az űrhajósnő később megjegyezte, hogy szemben a patika tisztaságú és minden részegységet élére állítva mutató földi kiképzőmaketthez képest a valódi Miren lévő rendetlenség és összevisszaság komoly kihívások elé állította, hogy megtalálja a szükséges eszközöket.

 

Manarov, Sharman, Krikaljov és Afanaszjev a Mir fedélzetén pózol

Természetesen élő rádiókapcsolatot is létrehoztak brit iskolákkal, viszont szemben az Interkozmosz mindent a lehető legjobb színben feltüntető médiaprezentációival, illetve az alaphelyzetben zártabb kommunikációt használó szovjet űrrepülésekkel, itt bizony nyilvánosságra kerültek a gondok. Egy május 21-i rádiókapcsolatnál egy iskoláslány kérdésére válaszolva Sharman elmondta, hogy a Mir éppen energiaproblémákkal küszködik, mivel a napelemek megfelelő irányba állítása terén gondok vannak. Még aznap ez olyan súlyos lett, hogy az éppen a Föld árnyékos oldala felett tartózkodó űrállomáson hirtelen elhallgattak a levegő-keringető ventilátorok, a hőháztartást biztosító pumpák, és a világítás fényei elkezdtek halványulni. Mivel a napelemek irányát szabályzó számítógép meghibásodott, egyre kevesebb és kevesebb energia jutott az akkumulátorok feltöltésére, ami miatt végül azok lemerültek – szerencsére mikor a napos oldalra kerültek, az energiaellátás helyre állt, és utána kézzel vezérelték egy ideig a napelemeket, hogy lehetőleg minél jobban feltöltsék az akkumulátorokat. Sharman aggodalmas kérdésére Manarov és Afanaszjev elismerte, hogy voltak hasonló problémák korábban is.....

 

Sharmant a leszállás után segítik le a Szojuz visszatérő kapszuláról

Az elkövetkező napokban Sharman ülését áthelyezik a Szojuz TM-10-be, amelybe az EO-7 legénysége is visszaköltözik. Május 26-án elköszönnek az űrállomáson maradó Krikaljovtól és Arcebarszkijtól, és probléma nélkül leszállnak Kazahsztán sztyeppéin.

A Project Juno lezárult, de a megítélése itt is vegyesre sikerült. Alexej Leonov 1991 júniusában egy interjúban úgy fogalmazott, hogy nem adott semmi presztízst a szovjet űrprogramnak, sőt inkább ártott neki a körülötte zajló kicsinyes pénzügyek körüli hajcihő – ugyanakkor megjegyezte, hogy a brit űrhajósnő nagyszerűen dolgozott mindvégig. A program már-már botrányos pénzügyi helyzete keserű pirula volt a briteknek, amire a hazai médiájuk alaposan rá is játszott, hangsúlyozva, hogy a világ egyik vezető hatalma képtelen még egy ilyen "apróságot" is probléma nélkül megoldani. A további történetet illetőleg Sharman és Mace 1992-ben és 1998-ban is jelentkeztek az ESA űrhajós-toborzására, de egyikük sem jutott be a végső válogatóban – noha már mindketten végigcsinálták a teljes szovjet űrhajós-kiképzést (tökéletes eredménnyel), és ugye Sharman már a világűrben is járt és bizonyított. Nagy-Britannia első "hivatalos" űrhajósa, Timothy Nigel Peake 2009-ben lett beválogatva az ESA űrhajósképző-programjába, és 2015-ben jutott fel végül a világűrbe, csaknem negyed századdal Sharman útja után...

Űrséta-maraton és a vendégpáros esete

 

Krikaljov kiöltözve

A Mir EO-8 személyzete kénytelen volt átmozgatni az elülső dokkolón ülő Szojuz TM-12-őt a hátsó helyre kézi irányítással, miután a hátsó Kursz antenna sérülése miatt oda továbbra se tudott Progressz dokkolni. A Progressz M-8 június elsején kötött ki tehát elől, gyomrában az elkövetkező űrsétákhoz használni szánt eszközökkel. Miközben a teherhajó kipakolását végezték, az előző személyzet egyik elmaradt feladatát is teljesítették: a MAK-1 nano-műholdat a Mir tudományos légzsilipén keresztül kiengedték június 17-én. Ez a műhold a Föld ionoszféráját vizsgálata – volna, mert a kibocsátás után az antennái nem nyíltak ki, feltehetően amiatt, hogy hónapokkal korábbra volt ütemezve, és lemerültek az akkumulátorai, emiatt a műhold élettelenül lebegett tova az űrállomástól...

 

Arcebarszkij a bicikligépen

Az első űrsétára június 24-én került sor, a fő feladat pedig a Kvant-1 Kursz antennájának megjavítása. A feladat igen nehéznek volt minősítve, mivel a Kvant-1 külső borításán kevés kapaszkodó akadt, és az antenna közelében nem volt az űrruhák csizmáját rögzíteni képes platform. A szereléshez apró eszközök használatára (többek között egy fogorvosi nyeles tükör) volt szükség, és kerek egy óráig tartott, amíg egyáltalán a Kvant-1 külsején előkészültek a művelethez. Hiába volt az Orlan-DMA űrruhákon már lámpa, Földárnyékban Krikaljovék abbahagyták a munkát, és csak a Föld látványát élvezték. Ennek ellenére a feladatot a vártnál jóval gyorsabban befejezték, így sor került még a Kvant-2 külső részén a Szofora tartószerkezet tesztállás elhelyezésére. A Szofora az 1986-ban a Szaljut-7-en tesztelt URSz tartó alternatívája volt, ez egymásba ágyazott hengerekből állt, ami hő-mechanikai elven működött - a titán-nikkel ötvözet "emlékező fém" hevítés hatására kinyílt illetve összehúzódott, ehhez pedig egy kézi hevítő eszközt használtak fel. A Szoforától azt várták, hogy sokkal strapabíróbb lesz, mint az URSz, de a tesztelését a következő űrsétára hagyták. Nem egész öt órányi, nagyon eredményes munka után tértek vissza a Kvant-2 zsilipjébe.

A második űrsétára négy nap múlva került sor, ennek keretében elhelyezték a Kvant-2 külsején az amerikai Berkeley Egyetem TREK nehéz kozmikus-sugárzás elemeket összegyűjtő paneljét, ami a tervek szerint két évet, gyakorlatban viszont jóval hosszabb időt tölt majd el odakint. Ezután nekiálltak a Szofora előkészítésének. Végül a Sztrela robotkar segítségével elhelyeztek több érzékelőt az űrállomás külső burkolatán, illetve egy új kamerát is leteszteltek. Krikaljovék ismét olyan jól dolgoztak, hogy az öt és fél órásra tervezett munkát 3 óra 24 perc alatt befejezték. Ez után bő két hétig újra az űrállomás felső karbantartása (létfenntartó rendszer elemeinek cseréje) illetve Föld-megfigyelések és anyagkísérletek végrehajtása határozta meg a napjaikat.

 

A Szofora építésének és felállításának ábrája

Július 15-én vette kezdetét az űrséták következő sorozata, amely a Szofora tesztelése köré épült, először a Sztrela robotkarral a Szofora platformot áthelyezték a Kvant-2-ről a Kvant-1-re, majd rögzítették annak külső részén, és felhelyezték a hevítő elemeket is. Arcebarszkij jelezte, hogy a kesztyűjének redői között szivárog a levegő, ami a 11 (esetenként igen hosszú) űrsétát megélt űrruhánál végül is nem volt meglepő, ennek ellenére nem szakították félbe az űrsétát, amely végül majdnem hat órán át tartott. Július 19-én került sor a következőre, ahol a Szofora félig összeszerelt szekcióiból az elsőket elkezdték a Kvant-1-hez vinni a Sztrela robotkarral, a tartót az űrállomás hossztengelyével párhuzamosan kezdték el összeszerelni, ahol az egymásba illesztett részeket a hevítő-apparátussal rögzítették. Némi nehézséget jelentett, hogy a Csillagváros medencéjében begyakoroltakkal ellentétben nem tudták megoldani, hogy az űrruha csizmáját a Kvant-1-en elhelyezett platformokhoz rögzítsék, mivel így egyszerűen nem érték volna el azokat az elemeket, amelyeken dolgozni kellett volna. Összesen három szegmenst állítottak össze, mielőtt a majdnem hat órás űrsétát befejezték.

 

A szovjet zászló kitűzése a Szofora tetejére

Az ötödik űrsétára újabb négy nap múlva, július 23-án került sor, ismét félig összeszerelték a Szofora szegmenseit a Kvant-2 zsilipjében, hogy az űrsétán már csak a végszereléssel kelljen foglalkozniuk. Arcebarszkij űrruhájával ismét gond adódott, az űrséta előtti előkészítés közben a folyadékhűtés csatlakozója nemes egyszerűséggel szétesett, amit improvizált megoldásokkal javítottak ki – az űrruha már túl volt tervezett élettartamán, de nem állt rendelkezésre másik. Ezen az 5 óra 42 perces űrsétán összesen 11 szegmenst állítottak össze, ahogy begyakorolták a mozdulatokat, egyre inkább rutinszerűen zajlott a munka. Az utolsó űrsétájukra július 27-én került sor, ahol újabb 11 szegmenst szereltek fel a Szofora tartóra, így végül összesen a 24 szegmensből álló tartó 14 méternyire nyúlt ki. A két űrhajós felállította a Kvant-1 tetején úgy, hogy 11°-ot dőljön "előre", hogy az állomás tömegközéppontja fölé "lógjon be". Majd miközben Arcebarszkij a tartóra felmászva annak strapabíróságát tesztelte, egy szovjet zászlót helyezett el a tetején – űrruhája viszont a hat óra és negyvenkilenc perces űrséta végére teljesen megadta magát: a sisakrostélyát belepte a pára, ahogy az űrruha hőcserélője meghibásodott, és Krikaljovnak úgy kellett visszavezetnie őt a Kvant-2 zsilipkamrájába. A két űrhajós az űrséta után kézfejeiken, könyökükön és vállukon zúzódáshoz hasonló sérüléseket jelentett...

 

A Progressz M-8 orrán elhelyezett mylar ballon felfúvásának sikertelen kísérletéről készült képek

A jól megérdemelt pihenő után a Progressz M-8-ba pakolták a hulladékot, majd egy felfújható ballont rögzítettek az ajtaján. A teherűrhajó a lekapcsolódás után a ballont kiengedte volna, amely felfúvódva később radarral követhetővé tenné a magaslégköri légmozgásokat – ám a felfúvódásakor a mylar anyagból készült fala megrepedt, és így használhatatlan lett. A Progressz M-9 augusztus 23-án dokkolt be, fedélzetén a hamarosan érkező osztrák űrhajós kísérleteihez szükséges eszközök mellett ez esetben is volt Raduga kapszula. A Földön közben a Szovjetunió végleg megszűnni látszott – sikertelen puccsot hajtottak végre Gorbacsov eltávolítására, az egykori tagállamok mindegyike jelezte függetlenségi szándékát, sőt egy része már ki is nyilvánította függetlenségét. A bizonytalan helyzetben egyes nyugati médiákban már olyan spekulációk jelentek meg, mely szerint a Mirt akár el is adhatnák a NASA-nak, amit Krikaljevék hallva félig viccesen megkérdezték, hogy vajon ők is az üzlet részét képezhetik-e, illetve később felvetették, hogy meg kéne próbálniuk felvenni a kapcsolatot a NASA földi irányításával. Szeptember második felében a viccelődést félretették – főleg Föld-megfigyeléseket hajtottak végre a Priroda-5 és KAP-350 kamerákkal, amelyek filmjeit a Raduga kapszulában helyezték el, és az szeptember 30-án sikeresen tért vissza a Földre.

A "sógorok" és egy még nem is létező állam űrhajósa az űrben

 

Ausztriai újságban megjelent felhívás űrhajós-jelöltek jelentkezésére 1988-ban

Még 1987-ben látogatott Ausztriába Nyikolaj Rizskov, a Szovjetunió akkori kormányfője, és felajánlotta az osztrákoknak, hogy egy űrhajósuk a Mirre látogasson. A klasszikus Interkozmosz forgatókönyv alapján indult a munka, 1987 októberében szakértői megbeszélésre került sor, a következő év áprilisában pedig megegyezést írtak alá, ami egyben az űrhajós-jelöltek kiválasztásának elindítását is jelentette. Az újsághirdetésben megjelentett elvárások alapján ideális esetben 30-40 éves, magasan képzett férfit vagy nőt keresnek. 220 jelölt adta be a jelentkezését, amelyből igen sokrétű és szigorú, 10 körös rosta utolsó lépéseként két-két férfi és női jelentkezőt, valamint egy tartalékot küldtek el Csillagvárosba, ahol végül az elsődleges űrhajó-jelöltnek Franz Viehböck, míg tartaléknak Dr. Clemens Lothaller lett választva.

 

Aubakirov, Volkov és Viehböck, a Szojuz TM-13 induló személyzete

Eredetileg tehát a Szojuz TM-13 a Mir EO-9-et (a veterán Alekszandr Alekszandrovics Volkov parancsnokot illetve az újonc Alekszandr Jurjevics Kaleri fedélzeti mérnököt) és Viehböcköt vitte volna fel, ám menet közben a szükség átírta a terveket. Kazahsztán függetlenedése kényelmetlen helyzetbe hozta a szovjet űrprogramot, lévén a területén volt a rakétaindításokat levezénylő bajkonuri űrközpont, és a Szojuz űrhajók visszatérése is a kazah sztyeppéken volt végrehajtva. Hogy az együttműködést és a közös munkát megalapozzák, 1991. januárjában megállapodást írtak alá, mely alapján a Mirre hamarosan egy kazah űrhajós látogat el – a korábbi ütemterv szerint Szojuz TM-14-el, 1991 novemberében vagy decemberében. Ennek keretében meg is kezdték két pilóta űrhajós-képzését, az elsődleges jelölt Toktar Ongarbajuli Aubakirov, aki addig a MiG tervezőirodánál dolgozott mint tesztpilóta; a tartalék pedig a pilóta-kiképző és műrepülő Talgat Amankeldiuli Muszabajev. Csakhogy a TM-14 útja kérdőjeles lett a költségvetési elvonások miatt, így a terv az lett, hogy az EO-8 személyzetéből Krikaljovot megkérdezték, hogy lenne-e kedve fent maradni Volkovval (vagyis az EO-8-ból az EO-9-be továbblép), Kaleri pedig át lett helyezve az EO-10-be, a helyére pedig beültették Aubakirovot. Így az a faramuci helyzet adódott, hogy Volkov mellett két látogató űrhajós foglalt helyet a TM-13-ban, akik majd a TM-12-vel Arcebarszkijjal együtt térnek vissza.

 

Viehböck élő kapcsolatban az osztrák köztársasági elnökkel, Kurt Waldheimmel

A TM-13 1991. október 4-én indult a világűrbe, majd két nappal később sikeresen be is dokkolt az űrállomásra. Az első nap a Miren hagyományosan főleg a protokollról szólt: a két vendég űrhajós élőben beszélt államuk vezetőivel, illetve fogadták Mihail Gorbacsov (a Szovjetunió főtitkára) és Borisz Jelcin (az orosz tagköztársaság elnöke) üdvözletét. Az AustroMir-91 program háttérben különféle tudományos kísérletek kidolgozására is sor került részben szovjet segítséggel, itt főleg orvosi kísérletekről volt szó (hallás, mozgáskoordináció, szemmozgás-vizsgálat, mikro-izomösszehúzódások megfigyelése, stb.), de ide tartozott egy ion-mikroszkóp kifejlesztése, egy hordozható doziométer (sugárzásmérő), és persze a "szokásos", Ausztria területére fókuszáló Föld-megfigyelések, főleg a Priroda-5 kamerával. A kazah tudományos program némileg vérszegényebb volt – főleg orvosi megfigyeléseket, anyagtechnikai kísérleteket és persze a Kazahsztán területére vonatkozó Föld-megfigyelések, ez esetben elsődlegesen az MKF-6MA kamerával.

 

 

Munka a Mir állomáson

Október 9-én nekiálltak az ülések áthelyezésnek (a két vendég-űrhajósét a TM-12-be, Krikaljovét és a ballaszt-ülést pedig onnan a TM-13-ba), majd Arcebarszkijj, Aubakirov és Viehböck elhelyezte saját felszerelésüket a TM-12-ben, és 

másnap, miután elköszöntek a Mir EO-10 személyzetétől, visszatértek a Földre.

 

Az EO-8 és 9 személyzete, plusz a két látogató-űrhajós pózol

Az AustroMir-91 a három 1991-es, "fizetős" Mir űrútból a legolcsóbb volt (mintegy 7 millió dollárt fizettek érte), és talán a legsikeresebb is: Viehböck útját elkerülték a botrányok és negatív felhangok, egész Ausztria büszke volt, és a mai napig büszke az eredményeire – olyannyira, hogy Austromir.at webcímen részletes és igen alapos oldalt tartanak fent, példásan ápolva az út emlékét...

Kazahsztán esete viszont némileg eltérő eset volt...

Szovjet űrprogramból orosz űrprogram

1990 márciusában Litvánia kinyilvánította függetlenségi törekvését a Szovjetuniótól, amit akkor még nem ismert el senki – viszont egyértelmű lett, hogy a Szovjetunió régi formájában nem fog fennmaradni. Gorbacsov túl későn ismerte fel, hogy a peresztrojka (gazdasági és társadalmi reform) és a glasznoszty (nyíltság) nem megmentette a Szovjetuniót, hanem végleg a széthullását okozta. A kései felismerésre adott reakció egy új, konföderáció-szerűen működő országba mentette volna át a Szovjetuniót, amely a Szovjet Szuverén Köztársaságok Szövetsége néven jött volna létre. Azonban az 1991 januárjában kezdődő vitákon a Szovjetunió 15 tagországából csak 9 vett részt – a többi hat teljes függetlenséget kívánt. A tervezetről még népszavazást is tartottak (a vitában részt vevő országokban), amelyet 76%-osan támogattak a szavazók. Csakhogy közben a renitens hatosból további két ország (Grúzia és Lettország) is függetlenségi nyilatkozatot tett, és egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az 1991. augusztus 20-i határidővel létrejövő új államforma nem fogja megmenteni az egykori Szovjetuniót.

 

Harckocsik a Kreml előtt 1991. augusztus 19-én

Augusztus 19-én államcsínyt robbantottak ki Gorbacsov leváltására és a hatalom átvételére, alapvetően azzal a céllal, hogy ha kell, akkor katonai erővel akadályozzák meg a Szovjetunió széthullását – a puccsot ugyan leverték, de "mellékesen" nagyszerű lehetőséget nyújtott Borisz Jelcinnek, hogy az orosz tagköztársaság élén bebetonozza hatalmát. Viszont ezzel végleg felgyorsult a tagállamok függetlenedése, amelyek egymás után nyilvánították ki függetlenségüket. 1991. decemberében ült utoljára össze a Szovjetunió központi tanácsa, amely utolsó határozatában 1991. december 31-i hatállyal feloszlatta a Szovjetuniót.

 

Levonják a szovjet zászlót a Kreml tetejéről 1990. december 25-én

Oroszország, mint legnagyobb és legnépesebb egykori tagország érdekérvényesítő képessége volt a legerősebb – kvázi kisajátította a szovjet örökség nagy részét, többek között a Szovjetunió helyét a nemzetközi szervezetekben. Az űrprogram terén is ez a helyzet állt fent, Oroszországban voltak a legfontosabb tervezőirodák, az Enyergija (R-7 hordozórakéta-család (Szojuz, Molnyija), Szojuz és Progressz űrhajók, különféle műholdak és részben a Mir űrállomás), a Szaljut iroda (Mir és moduljainak tervezése), a Hrunyicsev Gépgyár (alapvetően a gyártó részleg, a Proton hordozórakéta és a Mir és moduljainak gyártása) valamint jó néhány kisebb iroda, mint a Kozmosz hordozórakétákat gyártó Poljot, amelyek az új helyzetben próbálták a helyüket keresni. Moszkva közelében volt Csillagváros, az űrhajósok kiképzőközpontja, és a CUP (más néven RKA) földi irányítóközpont. Vagyis alapvetően érhetőnek tűnt, hogy az oroszok magukénak gondolták a szovjet űrprogram továbbvitelének jogát...

A legfőbb probléma persze az volt, hogy a rakéták indítására elsődlegesen használt helyszín, a bajkonuri kozmodróm Kazahsztánba került, amely mind a civil, mind a katonai indítások számára igen fontos volt. Az orosz űrprogram számára kulcsfontosságú lett ennek megőrzése, így jobb megoldás híján együttműködésre törekedtek a kazah állammal, amely viszont első nekifutásra azt javasolja, hogy minden indításkor fizessenek az oroszok. Oroszországnak ugyan volt még egy nagyobb indítóbázisa, a Pleszeck űrrepülőtér, amely viszont az ország észak-nyugati részén, Mirnij városa közelében helyezkedett el. Ez elsődlegesen katonai indításokra volt használatos, az emberes űrrepüléshez való rakétaindításra a magasan (északon) való elhelyezkedése miatt nem volt alkalmas. A északi szélesség 62° feletti elhelyezkedő bázisról induló Szojuz rakétának egyszerűen nem lenne elég hajtóanyaga, hogy innen a Mir 51,6°-os dőlésszögű pályájára küldjön fel egy Szojuz űrhajót. Egy nagyobb teljesítményű rakéta megoldást jelentene, de ilyen csak egy szóba jöhető volt: a Zenyit-2, amelyet viszont az Ukrajna területén lévő Juzsmas (későbbi elnevezése: Déli Gépgyár) fejlesztett és épített. Ennek ellenére is elkezdik vizsgálni, hogy megoldható lenne-e valahogy, hogy a további rakétaindításokat átköltöztessék Pleszeckbe. De ez még messze nem minden: a kommunikációs tengerjáró hajók kikötői jobbára Ukrajna területére kerültek, ideiglenesen megbénítva többnek is működését, vagy például a Kursz dokkoló-automatikát az Ukrajnában található Kijevi Rádiógyár gyártotta...

 

Pleszeck és Bajkonur elhelyezkedése Oroszország területéhez képest

Ezek már önmagukban is nehéz helyzetet jelentettek, csakhogy e mellé párosult a krónikus pénzhiány. 1991-ben az 1989-eshez költségvetéshez képest 88%-kal kevesebb állami támogatást kapott az űrprogram, amely általános pénzhiányt jelentett. Ez nem csak azt jelentette, hogy a folyamatban lévő fejlesztéseket (mint a VKK űrrepülőgép-programot vagy a Mir további két moduljának befejezését) kellett szép fokozatosan partvonalra tenni, hanem hamarosan az általános működést veszélyeztette. Egyes földi kommunikációs központokat be is zárnak a pénzhiány miatt, ami megnehezíti a kommunikációt a Mirrel, a földi irányítás vezérlőtermében pedig a fizetésük drasztikus elértéktelenedése miatt az irányítók üzeneteket helyeznek ki tiltakozásul. Gyakorlatilag mindhárom 1991-es Szojuz TM indításnál a fizető utasok biztosították, hogy továbbra is mozgásban maradhasson a minden ízében recsegő-ropogó, ráadásul központi irányítással továbbra sem rendelkező űrprogram.

 

A Szovjetunió végső öröksége: a Mir űrállomás, a Szofora tartó tetején maradt zászlóval

Az, hogy az űrprogramot ne döntse be az egymással immár tényleg a létért versengő irodák és gyáregységek küzdelme, 1992. február 25-én életre hívták a Roszaviakozmoszt, az Orosz Űrügynökséget, amely az űrprogramok központi irányításáért és a civil célú programok számára a pénz elosztásáért felel. Elnökének Jurij Nyikolajevics Koptevet nevezik ki, aki a Lavocskin tervezőiroda (ami az Enyergija iroda alá tartozott) éléről érkezett. Az ügynökség viszont több, mint egy évtizeden keresztül gyakorlatilag szélmalomharcot folytat innentől azért, hogy a szovjet rendszerből megörökölt függetlenségüket és hatalmukat féltő irodákat maga alá gyűrje, amit ismét főleg a pénzre lehet visszavezetni – a cégek a fennmaradásuk kulcsát nem a továbbra is roppant szerény állami támogatásból próbálják biztosítani, hanem (némi vargabetű után) külföldi piaci szereplőkkel való üzleti kapcsolatokból. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy első körben Franciaország és az egyesülő Németország is vérszemet kapott a fizetős Mir-látogatásokon, és be is jelentkeznek egy-egy útra 1992-re, illetve úgy tűnt, hogy az Egyesült Államokban is vannak olyanok, akik közös amerikai-orosz űrprogramokban látják a jövőt.

Csakhogy ez azt jelenti, hogy az orosz űrprogram túlélése egyre inkább a Mirtől függ. Miközben eredetileg 1990-re teljesen készen kellett volna lennie, illetve 1992-ben pedig már a Mir-2 építésén kellene, hogy dolgozzanak, a realitás az lett, hogy a Mir-2 legfeljebb vágyálomként élhet tovább, a Mirt pedig üzemben kéne tartani úgy, hogy a bázismodul már egy évvel túllépte a tervezett élettartamát, ahogy a három évre tervezett Kvant-1 is, a Kvant-2 és a Krisztall pedig hamarosan elérik azt. A pénzbevételi források terén a külföldi "vendég-űrhajósok" mellett a ritka félvezetők gyártása és a monokristályok növesztése jelenthet valamiféle reményt, utóbbi "űrgyár" opció köré egész félelmetes terveket kezdenek szövögetni, további kohók üzembe helyezésével, miközben a meglévők közül is csak egy vagy kettő működhet egyszerre az energiatermelés korlátai miatt. Ezek az elképzelések kvázi előre menekülést mutattak – a kéznél lévő lehetőségek minél jobb kihasználását, ám alapvetően nemhogy hosszú, de középtávú terveket sem tudtak felvázolni...

Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
David M. Harland - The Story of Space Station Mir (978-0-387-73977-9)