A Szovjet és Orosz űrprogram történelme, XXIIII. rész

Az ISS program megkurtítása

A 2001-es év komoly változásokat hozott az űrhajózás történetében: az ISS űrállomás végre egész évben úgy keringett a Föld körül, hogy a fedélzetén végig volt személyzet, sor került az első magán finanszírozott űrturista-repülésre, valamint az orosz űrprogram vezetése végre belátta, hogy még az 1990-es években felvázolt orosz Nemzetközi Űrállomás modulok jó részét pénzhiány miatt nem tudja megvalósítani. Így drasztikusan megvágták a Nemzetközi Űrállomás orosz szegmensét, gyakorlatilag a már Föld körül keringő Zarja (amit ugye a NASA pénzelt), Zvezda és Pirsz modulokon kívül csak egy energiaellátásért felelős rácsszerkezetben és az azon elhelyezett napelemekben gondolkodtak, noha utóbbiak számát egyes tervekben már visszavágták nyolcról négyre.

A 2001 végén, 2002 legelején asztalon lévő tervek szerint nagyjából így nézett volna ki
a teljesen elkészült Nemzetközi Űrállomás

Az ISS felett viszont sötét fellegek kezdtek el gyülekezni az óceán túlpartján. Még 2001 februárjában az amerikai űrhivatal jelezte a törvényhozásnak, hogy számításai szerint nagyjából 28-30 milliárd dollárba fog kerülni az ISS befejezése, ami az eredeti, 1993-as becslésekhez képest bő 60-70%-kal magasabb szám. A NASA és a költségvetéséért felelős szervek között viszont nézeteltérés volt annak kapcsán, hogy mi erre a megfelelő lépés. Az űrhivatal alapvetően abban bízott, hogy ha lassítja az építés folyamatát, és később készül el az amerikai lakómodul (HAB), a centrifuga-modul (CAM), a mentőűrhajó (CRV) és a negyedik pár napelemszárny, akkor ezekre kapnak plusz forrásokat, a többi részegységet pedig a már megszavazott pénzből fogják megvalósítani. Vagyis még mindig meg tud az eredeti tervek szerinti Nemzetközi Űrállomás épülni – legalábbis az amerikai szegmens. Egy modult már elengedtek viszont, a pályaemelésért felelős Meghajtó Modul (Propulsion Module), amely eredetileg azért jött létre, hogy adott esetben a Zarja nélkül is legyen lehetőség a pályamódosításra. Erre az Európai ATV teherűrhajója is képes lesz majd, de az amerikiak népszerű volt a gondolat, hogy a többi országtól függetlenül a NASA saját maga garantálni tudja a létfontosságú feladat végrehajtását. Mivel a Zarja már fent volt, és az ATV hamarosan bevethető lesz, úgy vélték, ez a feladatkör kiengedhető a kezükből.

Ez a kép még 1997-ben készült, balra a Quest zsilipmodul építés alatt,
amit az STS-104 út során vittek fel 2001 júliusában, jobbra pedig a lakómodul, szintén építés alatt

Azt nem árt tudni, hogy a költségvetési tervek szerint az ISS elkészítésére egy adott összeg áll rendelkezésre, amit majd időről-időre felülvizsgálnak. Tehát a NASA azon terve, hogy elcsúsztat pár modult, még önmagában nem old meg semmit, ehhez az is szükséges, hogy a törvényhozás utána megszavazza a modulokhoz szükséges pénzt is, ami a korábbi ISS-re vonatkozó szabályok átírását takarja. Egyszerűbben mondva: az Amerikai Űrügynökség anno kapott egy keretet, hogy ennyiből kell megvalósítania az űrállomást, és bár ezt már cirka másfélszeresére növelték, ebbe se férnek bele. Márpedig ha ennél nagyobb mértékű változtatásra van szükség, akkor újra kell tárgyalni az egész állami támogatást, ami hosszadalmas és vitáktól terhes eljárás. Ebből kiutat keresett ebből, ami többek között oda vezetett, hogy ismét barter-megállapodást kötött (ez bevett gyakorlattá vált eddigre, hogy a szigorú költségvetési szabályok határait rugalmasabban kezelhessék), ezúttal ismét az olasz űrügynökséggel, amely például az MPLM tehermodulokat is gyártotta. Ezúttal a HAB lakómodul terén egyeztek meg, hogy a benne elhelyezett eszközök (köztük a kísérletek illetve eleve az űrhajós-elhelyezés terén) egy részét az olaszok kapják meg, cserébe ők építik meg a modult – erről meg is állapodtak 2001 áprilisában. A probléma ott volt, hogy közben egyre kevésbé látszott a törvényhozás részéről a szándék, hogy további dollár milliárdokat hagyjanak jóvá az űrállomásra. A NASA egy vészforgatókönyvnek szánt drasztikus tervet is kidolgozott, ahol a HAB és CAM modul és a CRV mentőűrhajó is lehúzásra kerül – ez azt jelenti, hogy legalábbis egy időre 3 főben maximalizálódik a személyzet, noha az amerikaiak saját elemzései szerint is 2,5 űrhajóst igényel az üzemeltetés és karbantartás, ami nagyjából azt takarja, hogy napi pár órát tud a háromból egy űrhajós tudományos munkát végezni...

Sean O'Keefe, a NASA igazgatója 2001 és 2004 között

2001. december 21-én nevezték ki Sean O'Keefe-t a NASA új igazgatójává, aki James E. Webb (aki 1961-től 1968-ig töltötte be ezt a posztot) óta az első, aki sem tudományos, sem mérnöki háttérrel nem rendelkezett. O'Keefe közigazgatási szakember volt, alapvetően azért került a NASA élére, hogy rendbe tegye a folyamatosan költség-túllépést – és kíméletlenül neki is állt, hogy rendet tegyen a portáján.

A 2002 tavaszán hozott változtatások, hiányoznak NASA által leállított modulok:
a CRV mentőűrhajó, a HAB lakómodul és a CAM tudományos modul

A NASA 2001 áprilisában leállította az X-38 kísérleti jármű (a CRV tesztjárműve) programot és vele együtt a CRV programot is. Szintén elkaszálták a HAB lakómodult és a CAM tudományos modult, esszenciájában tehát a 2001 őszén javasolt forgatókönyv, a US Core Complete (a szó szerinti fordítása értelmetlen, értelmezés szerint nagyjából Egyesült Államok Központi Elemeire Épülő) verzió mellett tette le a voksát. 2001-ben a Nemzetközi Űrállomás orosz szekcióját, egy évvel később az amerikai szekciót is látványosan megvágták, vagyis a hajdani terveket alaposan visszaskálázták. Utóbbival nagyjából 4-5 milliárd dolláros túlköltekezést fordított visszájára az új NASA vezető, vagyis jól végezte a dolgát – a számokat nézve.

Ez a kép már 2003 elejéről származik: a NASA OSP program kis méretű űrjárműveihez koncepciók,
érdemes megfigyelni, bal oldalon alul feltűnik trójai falóként az Apollo-szerű kapszula...

2002-ben egy új irány is egyre magabiztosabban vett lendületet: még 2000-ben fújták le az X-33 tesztprogramot, amely az STS űrrepülőgép tervezett utódjának, a Venture Starnak az előfutára lehetett volna. Az X-33 elkaszálásakor a túlságosan ambiciózus fejlesztések rizikóját hozták fel indokként, így utódjánál rendőrkanyart téve a meglévő technológiákat vették elő, hogy minimalizálják az ismeretlen változókat – ez lett az OSP (Orbital Space Plane - Orbitális Űrrepülőgép) program, ami hagyományos, már meglévő rakéták (mint a Delta IV vagy az Atlas V) orrán indulna a világűrbe, és csak 4-6 űrhajóst vinne fel, dedikáltan az ISS-hez. A cél az, hogy miután az űrállomás elkészül, a nagy és drága STS űrrepülőgép helyett egy kisebb és olcsóbb járművel valósítsák meg a személyzetcserét, amely egyben mentőűrhajóként is funkcionálna, tehát a CRV mentőhajó utódja is lehetne. Ha valaki a korábbi részekből felidézi a HL-20 programot, amely ugyanezt akarta megvalósítani a másik oldalról (mentőűrhajónak indult, hogy aztán a személyzetcserére használják fel), akkor nem teljesen ok nélkül kiálthatna déjà vu-t, ám a NASA kénytelen volt szélkakasként az éppen fújó szeleknek engedelmeskedni.

Vlagyimir Putyin orosz elnök a Hrunyicsevi Gyáregységben tesz látogatást 2002 januárjában,
jobbra Jurij Koptev, az orosz űrügynökség igazgatója

A NASA döntése természetesen befolyásolta az orosz terveket is, ám ekkoriban a Roszaviakoszmosz a pénzügyi vészhelyzetek napi szinten való túlélésére koncentrált. Dennis Tito 2001-es útja pedig jó lehetőségeket vázolt fel, és még 2001 nyarán bejelentkezett több potenciális érdeklődő, az egyikük Mark Shuttleworth (az Ubuntu linuxot készítő Canonical cég későbbi alapítója), egy dél-afrikai üzletember, aki az 1995-ben alapított Thawte Consulting garázscégével az internetes hitelesítési kulcsok üzletébe robbant be – olyannyira, hogy 1999-ben a legnagyobb konkurens VeriSign akkori értéken nagyjából 575 millió dollárért megvette a céget Shuttleworthtől. Ebből a vagyonból szánt egy szeletet arra, hogy ő is kövesse Tito nyomdokait, és tegyen egy kirándulást az ISS-re. A tárgyalások azonban vontatottan haladtak, mivel Shuttleworth egy sor speciális igénnyel jelentkezett, például 10 napnál többet szeretett volna eltölteni az űrállomáson, illetve biztosítékot kért, hogy ha valamiért nem jutna el az űrhajó az ISS-re, és idő előtt vissza kellene térniük, akkor automatikusan egy ingyenes újabb utat biztosítsanak számára, kemény pillanatokat okozva az orosz és amerikai tárgyalófeleknek – ám ezen igényeket végül elengedte az üzletember.

2002. január 30-án a NASA kiképzőközpontjában mutatják meg Mark Shuttleworthnek (jobbról a második) a Destiny modul kommunikációs rendszerét, bal szélen Gennagyij Padalka, jobbra Oleg Kononyenko,
ők ketten a Szojuz TM-34 tartalék személyzete

Érdekes változás állt be a ISS többi szereplőjétől az űrturistákhoz való hozzáállás terén is. Amíg Denis Tito esetében még határozott tiltakozás volt a NASA, és csendes rosszallás a többi űrügynökség részéről, sőt mi több, egyenesen nem engedték, hogy igénybe vegye az amerikai kiképző-központot, addig Shuttleworth esetében már fogadták az újabb űrturista-jelöltet a NASA Johnson Űrközpontban, és sokkal befogadóbban kezelték a helyzetet. Mintha egy másik narratíva született volna, immár nemhogy nem hangoztatták folyamatosan, hogy mennyire rossz ötletnek tartják egy civil űrhajós jelenlétét a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén, de még a NASA hivatalos fotóin és közleményeiben is folyamatosan feltűnt. A jelek szerint tehát békés útra terelődött a fizetős utasok kapcsán kialakult nézeteltérés az orosz és amerikai fél között...

Az első rácselem az ISS-en

Daniel Bursch a Pirsz modulban mosolyog a kamerába a január 23-i űrsétája előtt

Az űrállomáson közben Carl Walz és Jurij Onufrijenko egy űrsétára készült az új évbe lépve. Január 14-én a Pirsz zsilip-modulból indultak Orlan-M űrruhákba öltözve, hogy áthelyezzék a Sztrela robotkart és egy tartót a PMA-1 modulról a Pirszre, és elhelyezzenek egy amatőr rádió-antennát a Zvezdán. A hat órás űrséta teljes sikerrel zárult, minden tervezett feladatot sikerült végrehajtani. Több mint egy hetes beltéri feladat-végrehajtás következett, majd Onufrijenko ezúttal Daniel Bursch-sal együtt indult újra űrsétára, ismét a Pirsz modulból és orosz űrruhákban, hogy a Zvezda modul végénél hat védőpanelt rögzítsenek, amelyek a hajtóművek hőjétől és gázaitól védi majd a modul burkolatát. Ezen kívül még kicseréltek egy sor anyagtechnikai panelt, amelyek az világűr hatásainak következményeit vizsgálták, illetve egy új antennát és annak kábeleit rögzítettek. Ez az űrséta is csaknem hat óráig tartott. A harmadik űrséta immár az amerikai Quest zsilipmodulból indult, a két NASA űrhajós, Walz és Bursch amerikai űrruhákban az elkövetkezendő bővítési feladatokhoz felkészülve helyeztek ki felszereléseket és szerszámokat az amerikai modulok burkolatán és a tartórácson. Menet közben viszont a múlt kísérteni kezdett: a Zvezda fedélzeti számítógépe leállt, márpedig ez felelt az űrállomás pozíciótartásááért, így a napelemszárnyak egyre kevesebb energiát nyújtottak. Szerencsére két és fél óra alatt az űrhajósok a Földi irányítás segítségével újraindították a számítógépet, majd hat órán belül az akkumulátorokat is sikerült nagyjából visszatölteniük.

Onufrijenko a Zvezda modulban a futópadon, 2002 januárjában

Az űrhajósok az elkövetkezendő majdnem két hónapban alapvetően egy karbantartási és tudományos megfigyeléseket tartalmazó ciklust ismételtek, miközben a Progressz M1-7 rakterét hulladékkal pakolták meg. A teherhajó március 19-én vált le, hogy helyet adjon utódjának, de előtte még kibocsátott egy 20 kg-os mini-műholdat, amelyet orosz és ausztrál diákok fejlesztettek ki. A Kolibri-2000 elnevezésű műhold 45 napig keringet a Föld körül, eközben a Föld mágneses mezejét és a napkitörések hatásait vizsgálta. A Progressz M1-8 március 21-én indult el, majd három nappal később kötött ki az űrállomáson, hajtóanyagot, a személyzet számára különféle ellátmányokat és tudományos felszereléseket hozva.

Az STS-110 személyzete, első sor: Frick, Ochoa és Bloomfield,
hátsó sor: Smith, Walheim, Ross és Morin

A következő nagy építkezési fázis a rácsos tartó kiépítése volt, amely a 12,2 tonnás S0 egységgel kezdődött, amit az S1 és a P1 fog majd követni, hogy végül az összesen 11 modulból álló rácsszerkezet kiteljesedhessen. Az S0 az STS-110 úton kerül felszerelésre, amely keretében az Atlantis viszi fel az űrállomásra a modult. A személyzet Michael John Bloomfield parancsnok, Stephen Frick pilóta valamint Jerry Lynn Ross, Steven Lee Smith, Ellen Lauri Ochoa, Lee Miller Emile Morin és Rex Joseph Walheim NASA űrhajósok. Az indítás eredetileg április 4-ére volt tervezve, ám egy hidrogénszivárgás miatt el kellett halasztani négy nappal, és a második kísérletnél már semmi probléma nem lépett fel, az Atlantis pedig elindult az űrállomáshoz.

Az STS-110 személyzete és az ISS 4 alapszemélyzete közös képen a Destiny modulban

A munka nem állhat meg: Onufrijenko a Zarjában végez karbantartási feladatot

Az űrrepülőgép kevesebb, mint két nap múlva már ki is kötött az ISS-nél, majd egy két órás felkészülés és nyomáskiegyenlítési fázis után a zsilipajtókat is kinyithatták, amit Bursch úgy kommentált, hogy nagyon örül, hogy végre új arcokat lát. Az üdvözlések és közös fotózkodás után az Atlantis által hozott felszerelés és ellátmány kipakolására került sor, többek között két kristálynövesztő egység is. Ellen Ochoa és Daniel Bursch eközben pedig gyakorolni kezdtek az űrállomás CanadaArm2 robotkarjával a másnapi műveletekhez, amelynek a végén már az S0 modul kiemeléséhez szükséges pozícióban hagyták.

Az S0 rácselem az Atlantis rakteréből való kiemelése után

Ross és Morin az S0 rácselemen dolgozik

Másnap Steven Smith és Rex Walheim űrsétára indult, de az első fő feladat a modul kiemelése az Atlantis rakteréből és a Destiny modul tetejéhez mozgatása volt. Ehhez Ochoa és Bursch az űrállomás, míg Frick az űrrepülőgép robotkarjával fogta a modult, majd finoman a helyére mozgatták. Ekkor jött Smith és Walheim, hogy lenyissák a kábeleket és csővezetékeket tároló rész ajtaját, valamint a munkavégzéshez szükséges lábrögzítő platformokat. A csaknem nyolc órás űrséta után a két amerikai űrhajós visszatért az Atlantisra. Másnap pihenésként újabb logisztikai feladat következett, ismét az űrállomás és az űrrepülőgép között mozgattak víztároló zsákokat és különféle tudományos berendezéseket, illetve kísérletek eredményeit vitték az űrrepülőgépre, hogy visszahozzák a Földre. A logisztika érintette a Quest légzsilip oxigén és nitrogéntartályainak feltöltését is, majd a személyzet az elkövetkezendő két űrsétát beszélte át, végül a nap végén néhány órás szabadidőt kaptak, hogy kicsit kikapcsolódhassanak.

Onufrijenko és Smith pózol a kamerának a Zvezdában

Egy kis kikapcsolódásként Carl Walz szintetizátoron játszik a vendégeknek

Április 13-án Ross és Morin indult útnak, hogy az S0 és a Destiny között két, egyenként három lábból álló merevítőrudat nyissanak le, majd rögzítsenek. A rudak végeit hat-hat csavar rögzítette az állomáshoz, amelyeket egyenként kellett a helyükre illeszteni és meghúzni. A súlytalanságban nem könnyű az ilyen feladatot végrehajtani, így ez el is húzódott, ám végül gond nélkül sikerült a feladatot véghezvinni. Ezután rögzítették az S0-át borító hővédő paplant. Másnap került sor a harmadik űrsétára, amelyre ezúttal Smith és Walheim indult. Feladatuk a rácsos tartón végig vezető sínrendszer első elemének elhelyezése, amelyen a Mobile Transporter elnevezésű „vonat” fut majd, és nyújt a CanadArm2 számára mozgó platformot, hogy az űrállomás távoli részeit is elérhessék. A munka részeként új konnektorokat és csatlakozókat is rögzítettek, amelyek az elektromos és adatkapcsolatot biztosítják majd a robotkar és a platform számára. A platformot ezután letesztelték, és úgy tűnt, tökéletesen működik. Az űrséta végeztével a személyzet majdnem fél napnyi szabadidőt kapott a pihenésre.

Bloomfield egy vízszállító zsákkal pózol

A negyedik űrsétán Ross és Morin

A negyedik, és az STS-110 út kapcsán az utolsó űrsétára Ross és Morin indul április 16-án, létrákat helyeztek ki, valamint az elkövetkezendő S1 és P1 rácselemhez kapcsolódó elektromos rendszereket ellenőrizték le. Ezután eltávolították az S0 elemet fedő védőpaplanokat, illetve félig összeszereltek egy mozgatható szervíz-platformot, amit majd a későbbi űrsétáknál fognak használni. Sor került még a Mobile Transporter számára ütközők felhelyezésére, egy későbbi, az űrhajósok által a sínrendszert használó „kocsi” érkezését biztosító rendszer felszerelésére, illetve kihelyeztek egy új fényforrást a Destiny külsejére, valamint egy spektrométert és egy gázanalizáló érzékelőt. Ezzel az STS-110 befejezte azt a feladatot, amiért érkezett. Április 17-én elbúcsúztak a negyedik alapszemélyzettől, majd lekapcsolódtak, és a szokásos, mintegy másfél órán át tartó körberepülés után eltávolodtak tőle, és két nap múlva leszálltak Floridában.

A ISS kiépítettsége az STS-110 útja után, kiemelve az S0 modult

Az űrturizmus beindul

A Szojuz TM-34 indulószemélyzete: Shuttleworth, Gidzenko és Vittori

Bajkonurban pedig időközben az Atlantis indításának megcsúszása miatt már jó ideje indulásra készen állt a Szojuz TM-34 legénysége: Jurij Pavlovics Gidzenko parancsnok, akinek ez volt a harmadik űrutazása, vele utazott az Európai Űrügynökség (ESA) űrhajósa, az olasz Roberto Vittori, akinek ez lesz az első űrrepülése, valamint a dél-afrikai Mark Shuttleworth űrturista. A sors úgy hozta tehát, hogy az 1999-es Szojuz TM-29 út után ismét csak egy orosz űrhajós jutott két „vendég” űrhajós mellé (akkor a Mirre látogatott Viktor Afanaszjev mellett a francia Jean-Pierre Haigneré és szlovák Ivan Bella foglalt helyett). Az ESA az utat „Marco Polo” néven nevezte el, de hivatalosan ISS EP-3 volt az út azonosítója. Eredetileg április 10-én kellett volna indulniuk, majd több egymás utáni tologatás után végül április 25-re lett időzítve. A világűrben Onufrijenkóék közben április 20-án a Szojuz TM-33-mal a Zarja alsó csatlakozási pontjáról átrepültek a Pirsz modul dokkolójára, hogy a TM-34 majd a Zarjára köthessen ki, amely 27-én meg is történt.

Az ISS negyedik személyzete és a Szojuz TM-34 / 33 űrhajóváltás személyzete pózol a Zvezdában, érdemes megfigyelni, hogy a „vendégek” már az új, mellkason nemzeti színű zászlóval díszített kezeslábast viselik

Shuttleworth a Destiny modul ablakában, azon túl pedig Afrika

A vendégek nyolc napot töltöttek el az űrállomáson, Vittori előre előkészített tudományos kísérleteket hajtott végre, Shuttleworth részben saját maga által finanszírozott kísérletet is végzett (óceán-megfigyelések, nyálminta-gyűjtés, HIV-protein kristálynövesztés, illetve Föld-megfigyelések), valamint többször vett fel rádió- és videókapcsolatot különféle diákokkal. Shuttleworth kétségkívül aktívabb volt az űrállomáson, mint Dennis Tito, ám utóbbinak ugyebár több nehézséggel is meg kellett küzdenie, míg a sokkal fiatalabb dél-afrikai nem csak jobb egészségi állapotban volt, de tanult is Tito útjából, így jobban fel tudott készülni.

A mentőűrhajó váltását végrehajtó trió a Zvezdában

A hivatalos szöveg szerint Shuttleworth újságot olvas, de ez inkább egy kis reklámfogásnak néz ki a brit Sunday Times részére

Gidzenko és Vittori már kiszállt a visszatérő modulból, Shuttleworth még éppen úton van a harmadik székbe, hogy a média számára biztosított első fotózáshoz előkészüljenek

Május 5-re a két Szojuz ülésbetéteit kicserélték, és a vendégek elköszöntek az űrállomás alapszemélyzetétől, majd még aznap visszatértek Kazahsztán területére – itt még annyi izgalom érte őket, hogy a sötétben és erős szélben végrehajtott leszállásnál váratlanul érte őket a fékezőhajtóművek beindulása és a hirtelen talajfogás. Shuttleworth útja újabb 20 millió dollárral járult hozzá a Roszaviakoszmosz és elsősorban az Enyergija pénzügyi helyzetéhez, tovább fűtve az űrturizmusba vetett bizalmat. Az üzletember abszolút szuperlatívuszokban beszélt útjáról, és az út számára külön honlapot tartott (és tart) fent, az africaninspace.com-ot.

Az ISS negyedik személyzete (bal szélen, fentről lefelé: Walz, Bursch és Onufrijenko), az STS-111 személyzete (középen, fentről lefele: Perrin, Lockhart, Chang-Diaz és Cockrell) valamint az ötödik alapszemélyzet (jobbra, fentről lefelé: Korzun, Whitson és Trescsov) a Destiny modulban

A mentőűrhajó cseréje némileg paradox módon kihatással volt a személyzet cseréjére is – az Endeavour űrrepülőgép által végrehajtandó STS-111 úton érkezett volna az ISS ötödik alapszemélyzete, amelynek tagjai: Peggy Whitson a NASA részéről, valamint Valerij Korzun és Szergej Trescsov a Roszaviakoszmosztól. Érdekesség, hogy Korzun lett a küldetés parancsnoka, noha a korábbi „szokásjog” szerint a kisebbségben lévő űrügynökség adta a parancsnokot, és egy ideig utána is – ámbátor az is igaz, hogy Whitsonnak ez volt az első űrrepülése, míg Korzun már több, mint 196 napot töltött a világűrben a Mir EO-22 küldetés alatt 1996-97-ben.

Az Endeavour útban az indítóállásra 2002. április 29-én...

Az űrrepülőgép személyzete Kenneth Cockrell parancsok, Paul Lockhart pilóta és Franklin Chang-Diaz NASA űrhajósok, valamint a francia űrügynökségtől (CNES) Philippe Perrin. Eredetileg május 3-án indulhattak volna, ám az STS-110 (Atlantis) űrrepülőgép indításának elhalasztása miatt ugye csúszott az Szojuz TM-34 indítása, ami miatt viszont az STS-111 is követte a dominó-hatásban, ennek köszönhetően május 6-a lett tehát kitűzve. Csakhogy menet közben kiderült, hogy egy hűtőberendezés (ami a három független és redundáns hidraulika rendszer számára energiát biztosító egyik hidrazin-üzemanyagú turbo-pumpa működéséhez szükséges) meghibásodott, és víz szivárog belőle. Márpedig az űrrepülőgép nem indulhat el, csak két működőképes hidraulika-körrel. Az indításra előkészített űrrepülőgépben a meghibásodott egység javítása viszont komoly kihívás elé állította a szerelőgárdát, de május 30-án újra rajta készen állt az LC-39A indítóálláson, hogy viharveszély miatt először egy nappal, majd aztán még eggyel tovább tolják a startot. Június elsején kellett volna tehát újra nekiveselkedni, csakhogy egy nitrogén-szelep problémája ismét közbeszólt, amit cserélni kellet. Így végül június 5-én indulhatott el csak az Endeavour...

A Houstonban található Küldetésirányító Központban készült fotó a dokkolás utolsó fázisában

Korzun (háttal, vagyis lábbal felénk) és Onufrijenko üdvözli egymást az Endeavour és az ISS zsilipajtajának kinyitása után

Némi káosz – az ISS 4. és 5. alapszemélyzete, valamint az STS-111 legénysége a Destiny modulban készült közös fotón

Az űrrepülőgép június 7-én érte el az űrállomást, majd kikötött a Unity modulhoz (pontosabban a PMA-3 dokkolómodulhoz), a szokásos üdvözlés után az Endeavour rakterében lévő Leonardo MPLM modult a Unity egyik dokkolójához helyezték, az elkövetkezendő napokban a Leonardóban lévő nyolc amerikai valamint két nemzetközi ellátmányt tároló szekrényt, illetve két tudományos eszközöket tároló szekrényt kellett átszállítani az űrállomásra.

Lakómodul hiányában egy ideiglenesnek szánt alvókapszula volt a megoldás az amerikai személyzet pihenőhelyének, itt Whitson mutatja a Destiny modulban elhelyezett hálófülkéjét

Az Endeavour középső szintjén űrruhák, az ellátmány zsákjai és tárolói között fedezhetjük fel Onufrijenkót, Cockrellt, Burscht és Parrint

Június 9-én került sor az első űrsétára, amit Franklin Chang-Diaz és Philippe Perrin hajtott végre, feladatuk alapvetően az MBS (Mobile Base System ~ „Mozgó Alváz Rendszer”) beüzemelése, ami a korábban már felvitt Mobil Transportra (MT) lett rögzítve. A másfél tonnás eszköz cirka 21 tonnányi terhet képes majd a rácsszerkezeten futó síneken szállítani, illetve a CanadArm2 robotkar „bázisa” lehet a rácsszerkezeten zajló kísérleteknél, illetve karbantartási feladatoknál. Az űrséták sora folytatódott 11-én és 13-án, mikor az MBS és az MT közötti energia- és adatkapcsolatot egy sor kábellel összekötötték.

Perrin a második űrséta idején, az MBS modul felett lebegve integet Chang-Diaznak

Perrin fotózza az MBS és a MTS közötti kábeleket és csatlakozókat

A közbenső napokban a Leonardo kipakolása volt napirenden, a már említett tudományos és logisztikai szekrényeket helyezték el az űrállomás fedélzetén, illetve egy jelentősebb kísérleti eszközt is beüzemeltek, az MSG-t (Microgravity Science Glovebox ~ „Mikrogravitációs Tudományos Kesztyűsbox”), amelyben zárt térben lehetett különféle kísérletetek végrehajtani. Miután a Leonardo tudományos eredményekkel, nem használt eszközökkel, illetve hulladékkal lett megpakolva, a modult lezárták, majd az űrsikló robotkarjával annak rakterébe helyezték. Június 15-én az Endeavour legénysége valamint a negyedik ISS alapszemélyzete elköszönt az ötödik alapszemélyzettől, és lekapcsolódva körberepülték az űrállomást, hogy lefotózzák szokás szerint.

Peggy Whitson a Destiny modulba beépített MSG előtt lebegve

Az ISS-ről készült kép az STS-111-ről fotózva

Az űrrepülőgép azonban az elkövetkezendő napokban várakozni kényszerült, mivel Floridában az időjárás rossz volt, végül június 19-én az Edwards légibázisra tértek vissza. A negyedik alapszemélyzet a lehetőségekhez képest nagyszerűen szerepelt, és az űrállomás bővítése is szépen – bár bőven a tervektől lemaradva – haladt. Az ISS negyedik alapszemélyzetének amerikai tagjai pedig 195 egyhuzamban a világűrben töltött nappal új amerikai rekorderei lettek a tartós űrrepülésnek és Shannon Lucid 188 napos űrrepülését szárnyalták túl. Az STS-111 még egy téren volt különleges: fedélzetén járt a világűrben a CNES utolsó „saját” űrhajósa, a francia űrhajós-csoportot feloszlatták, illetve tagjai közül többen a közös európai űrügynökség, az ESA űrhajós-csoportjába kerültek át.

Az új Szojuz

Még a Shuttle-Mir küldetéseknél szembesült a NASA azzal a ténnyel, hogy a Szojuz-TM űrhajókba szigorú határok közötti méretű űrhajósok repülhetnek csak. A meghatározott határok:

- minimális magasság állva: 164 cm
- maximális magasság állva: 182 cm
- minimális magasság ülve: 80 cm
- maximális magasság ülve: 94 cm
- minimum testsúly: 56 kg
- maximális testsúly: 85 kg

Scott Parazynski 188 cm-es magasságával így kénytelen-kelletlen kirostálódott az oroszországi felkészülés alatt 1995-ben. Wendy Lawrence, egy másik jelölt még az Amerikában folyó orosz nyelvtanulásnál járt, mikor Parazynski eseténél kiderült, hogy az ő 160 centiméteres magassága is a Szojuzban való utazáshoz szükséges határokon kívül van – kettejük párosa a „túl magas, túl alacsony” becenévvel próbált a kellemetlen incidensen túllépni. A NASA finoman érdeklődött a gyártó Enyergija cégnél, hogy nem lenne-e lehetséges a határokat szélesebbre tolni, kisebb, illetve nagyobb méretű űrhajósok számára is lehetővé téve a Szojuzban való űrrepülést. Az Enyergija nekiállt a Szojuz-TM áttervezésének, ám financiális problémákba ütközött: a NASA nem akart pénzt adni az új Szojuz verzió fejlesztésére, noha áttételesen elég sokat fizetett már azért, hogy a Shuttle-Mir program terén űrhajósai az ex-szovjet űrállomásra látogathassanak. Az orosz űrprogram számára a NASA pénze jól jött, ám mindenki a másiktól várta, hogy az új űrhajóváltozat költségeit magára vállalja.

A Szojuz TMA-7 űrhajó – kívülről a TMA alváltozatot nem igazán lehet megkülönböztetni a TM-től

Emiatt persze nem is nagyon haladt a menet közben TMA nevet kapott változat fejlesztése, ahol a TM a Transzport (vagyis Szállító), illetve a Modernizált szavakat takarta, az A pedig az Antropometriát (embermérték), utalva a javított ergonómiára. Itt alapvetően a Visszatérő Modul változtatásai voltak napirenden, ide tartozott a nagyobb méretű Kazbek-UM ülések elhelyezése, amelyek miatt viszont az alattuk található csőhálózatot és más, ott elhelyezett rendszereket át kellett tervezni, hogy az ülések elférjenek. Ezek egyébként négy lépcsőben állítható ütközés-csillapítókon keresztül kapcsolódtak a modul aljához, amelyeket az űrhajós tömege alapján lehetett beállítani. Át kellett tervezni a műszerfalat, hogy kisebb méretű legyen, több helyet hagyva az űrhajósoknak a modulban való mozgáshoz, itt elsősorban arra kell gondolni, hogy a modul tetején az Orbitális Modulba vezető átjáróhoz könnyebben lehessen eljutni. Ezen kívül a Kaktusz-1V gamma-magasságmérőt egy modernebb 2V jelölésűre cserélték, illetve a hat szilárd hajtóanyagú, puha talajfogást biztosító fékezőhajtóműből kettőt lecseréltek három lépcsőben szabályozható teljesítményűre, hogy az űrhajósok (és a fedélzeten lévő visszahozott eszközök) tömegéhez igazodva a lehető legsimább földetérést biztosítsák.

A korai Neptunusz-ME műszerfal a két LCD kijelzővel (a kései TMA modellek a már sokkal több színnel operáló kijelzőkről azonosíthatóak)

A fejlesztések ezen vonala mellett viszont sor került még egy fontos változtatásra, a Szojuz-TM esetében a műszerfal (elnevezése: Neptunusz-M) is modernizálásra került, a Neptunusz-ME jelölésű műszerfal gyakorlatilag teljesen új alapokra helyezte az űrhajó vezérlését, két többfeladatú színes kijelző került elhelyezésre, ami sok extra lehetőséget nyújtott az űrhajó működtetése terén, illetve több információt lehetett így megosztani az űrhajósokkal. Noha a kijelző színes volt, bizonyos korlátok (sajnos arra nincs információ, hogy a grafikus kártyáé, avagy a kijelzőé) miatt a bal oldali (fedélzeti mérnök előtti) kijelzőn 8 színt tudtak megjeleníteni (a sárga, narancs, zöld illetve piros árnyalatait), míg a középen ülő parancsnok előtti kijelzőn a narancs 16 árnyalatát. A műszerfalban volt elhelyezve három x86 alapú mikroszámítógép, amelyből kettő a két kijelző és a hozzájuk tartozó beviteli eszközök (gombok) működtetéséért felelt, míg a harmadik az előbbi két számítógép és az űrhajó többi rendszere közötti adatforgalmat felügyelte (ha valakit érdekel erre megtalálható egy 2002-es (DOS alatt futó) gyakorló-szimulátor verziója a programnak). Mivel a jobb oldalon ülő űrhajós már sehogy sem tudta volna elérni a kezelőszerveket, ezért egy kábelen csatlakozó kis kezelőpanelt is kapott a Neptunus-ME, amely segítségével lehetett „távolról” kezelni a kijelzőt.

Ez egy 2010-es kép egy korai Szojuz-TMA szimulátorból, de jól látható a Neptunusz-ME műszerfal, illetve a jobb oldali űrhajós kezében a középső kijelző távvezérlője

Az 1990-es évek végén viszont úgy tűnt, hogy nem lesz semmi a TMA-ból, mivel az Enyergijának nem volt erőforrása hozzá, a Roszaviakoszmosz szintén nem tudott elkülöníteni pénzt, míg a NASA (noha az ő igényei miatt indult el a fejlesztés) már nem is nagyon számolt vele, mondván, hogy az űrrepülőgép, illetve a CRV mentőűrhajó mellett nekik igazából már nincs is szükségük a Szojuzra. Feltehetően az űrturizmus megjelenése, illetve a nemzetközi igények miatt végül mégis sikerült a pénzt előteremtenie az Enyergijának, így 2001-2002-re remény látszott arra, hogy az ISS-t hamarosan a TMA fogja kiszolgálni orosz oldalról. Ez menet közben a NASA számára is nagy könnyebbséget jelentett, lévén ugye a CRV programot kukázták, az új OSP űrrepülőgép-program pedig (akkori ütemtervek szerint) 2010 körül várható csak. Emiatt kénytelen-kelletlen be kellett látniuk, hogy még jó ideig a Szojuz-TMA fogja a mentőűrhajó szerepét betölteni, így valójában nagyon is kapóra jött, hogy közben életre hívták...

A módosítások miatt az űrhajósokra vonatkozó új határok eszerint változtak:
- minimális magasság állva: 150 cm
- maximális magasság állva: 190 cm
- minimális magasság ülve: 80 cm
- maximális magasság ülve: 99 cm
- minimum testsúly: 50 kg
- maximális testsúly: 95 kg

Azt is meg kell említeni viszont, hogy az Enyergia annyira pocsék anyagi helyzetben volt, hogy komolyan számolni kellett a lehetőséggel, hogy nem tudnak Progressz illetve Szojuz űrhajókat indítani az űrállomásra. A NASA-val közösen egy vészforgatókönyvet is kidolgoztak, mely szerint ha ez megtörténne, akkor az ISS ideiglenesen lakatlan lenne, és csak a bővítését célzó amerikai űrrepülőgép-utak ideje alatt lépne a fedélzetére űrhajós. Sem az amerikai, sem a többi űrügynökség nem örült volna, ha ez a forgatókönyv életbe lépne, ám azt sem szerették volna, ha felkészületlenül éri őket egy ilyen eshetőség...

A majdnem harmadik űrturista esete...

Lance Bass, Szergej Zaljotyin és De Winne, a Szojuz TMA-1 eredetileg tervezett induló személyzete

A Szojuz-TMA esetében már az első út is személyzettel lett végrehajtva, és a „szokásos”, mentőűrhajó-váltáskor egyben újabb űrturista felkészülés is zajlott. Ezúttal Lance Bass, az NSync együttes akkor 23 éves énekese egy valóságshow keretében kapott volna lehetőséget arra, hogy elfoglalja az egyik ülést. Érdekesség, hogy ha feljut az űrbe, a legfiatalabb űrhajós lehetett volna – emlékeztetőleg, ezt a titulust (2019 elejéig legalábbis) German Tityov viseli, aki 25 évesen járt a világűrben a Vosztok-2 fedélzetén. A Szojuz TMA-1 parancsnoka Szergej Viktorovics Zaljotyin, a harmadik űrhajós pedig az európai ESA által szervezett, de Belgium által fizetett széken Frank De Winne fedélzeti mérnök lett. Bass útját 2002 februárjában jelentették be, ám a kiképzést csak 2002 nyarán kezdte meg Csillagvárosban, de a médiafelhajtás mellett az orosz Enyergija képviselői egyre hangosabban jelezték, hogy nem kapták meg a szerződésben szereplő előleget határidőre. Emiatt az ISS amerikai moduljainak kiképzőbázisához, a Johnson űrközponthoz való kiutazásban az Enyergija már semmiféle segítséget nem nyújtott Bassnek.

A fenti három űrhajós(-jelölt) a Johnson űrközpontban 2002 augusztus végén

A showműsor szervezői a NASA segítségét kérték, és meg is kapták, hogy folytathassa a felkészülést az Egyesült Államokban a TMA-1 másik két űrhajósával. Augusztus végén a Roszkoszmosz és az Enyergija vezetői már tényként kezelték, hogy Bass nem lesz rajta a TMA-1-en, és először azt nyilatkozták, hogy egy tárolórekesz fog a harmadik ülésen utazni, amiben plusz tudományos eszközöket visznek majd fel az űrállomásra. Majd szeptemberben aztán bejelentették, hogy Jurij Valentyinovics Loncsakov fedélzeti mérnök lesz a Szojuz harmadik űrhajósa. Hogy a történet még faramucibb legyen, közben Csillagvárosban beleegyeztek, hogy Bass folytathassa a kiképzését, sőt még az is szóba került, hogy az indításig hátralévő négy hét elég lehet a kiképzés befejezéséig és az űrhajós vizsga megszerzéséhez (vagyis Bass mindössze nagyjából két és fél hónapnyi képzés után megszerezhetné azt). Menet közben viszont már lassan elfogadásra került a tény, hogy az énekes nem lesz rajta az űrhajón, és állítólag a következő Szojuz-csere idején, a 2003 áprilisi repüléséről kezdtek el tárgyalni – amit viszont az Enyergija képviselői komolytalannak tekintettek.

Whitson a szójabab súlytalanságban való termesztésére vonatkozó kísérlet eredményét mutatja büszkén

Közben az űrállomás fedélzetén nekiállt az ötödik alapszemélyzet a tudományos munkának, illetve az űrállomás továbbépítésének. A tudományos munka terén hamarosan kellemetlen felfedezést tettek: a Destiny modulban frissen elhelyezett Mikrogravitációs Tudományos Kesztyűsbox nem működött megfelelően, nem lehetett megfelelő körülményeket teremteni a kívánt kísérletek elvégzéséhez benne. A Progressz M-46 június 29-én kikötött a Zvezdán, friss ellátmányt hozva az űrhajósoknak, de bedokkolás előtt egy sor tesztet hajtottak végre a Kursz automata kikötőrendszerrel. Az űrhajósok közben lassan nekikészültek az elkövetkezendő űrsétára: a Zvezda modulra 23 darab „pajzsot” kellett rögzíteni, amelyek távtartókon ülve az űrszeméttől és mikrometeoritoktól nyújtanak majd védelmet. Az első űrsétára Valerij Korzun és Peggy Whitson indult augusztus 16-án, és sikeresen rögzítették a pajzsokat.

Korzun rádióamatőrökkel veszi fel a kapcsolatot a Zarja fedélzetéről augusztus 27-én

Augusztus 26-án Korzun újabb űrsétára indul, ez esetben Trescsovval együtt, hogy az űrállomás külső részén új kapaszkodókat helyezzenek el, és kihelyezték a Kromka orosz anyagkísérleti panelt, amely a Zvezda hajótműveiből kiáramló gáz hatásait rögzíti, illetve lecserélték a japán anyagkísérleti panaleket, amelyek a Zvezda burkolatán voltak. Szeptember 29-én a már távozott Progressz M-46 helyett érkezett a Progressz M1-9 teherűrhajó, a szokásos ellátmányadaggal.

Az STS-112 űrhajósai: Magnus, Wolf, Melroy, Ashby, Sellers és Jurcsihin

Az űrállomás következő eleme az S1 rácselem, amelyet az STS-112 úton az Atlantis vitt fel. Az út személyzete Jeffrey S. Ashby parancsnok, Pamela A. Melroy pilóta, valamint David A. Wolf, Sandra H. Magnus és Piers J. Sellers NASA űrhajósok, illetve a Roszaviakoszmosz részéről Fjodor Nyikolajevics Jurcsihin kozmonauta. Az űrrepülőgép október 7-én indult el a világűrbe, és három nappal később dokkolt be az űrállomásra.

Az STS-112 látogatóival kibővült űrállomás-személyzet

A dokkolás és a nyomáskiegyenlítés után Peggy Whitson megkérdezte Jeffrey Ashbyt, hogy hozott-e szalsza-szószt, ahogy kérte – Ashby igenlő válasza után „Rendben, akkor beengedünk” hangzott el üdvözlésként, ahogy kinyitották a zsilipajtót. Whitson nem egészen ok nélkül kérte az ételt – az űrállomás fedélzetén 8 napos élelmiszer-ciklusok voltak ekkoriban, vagyis összesen 8 féle „menü” állt a személyzet rendelkezésére, amelyek jobbára dehidratált élelmiszerek voltak. Ezek ízvilága az űrhajósnő tapasztalatai szerint egyfelől eleve unalmasak voltak, másfelől a sűrű ismétlődés miatt hamar rá is untak – így érthető, hogy mennyire megörült az Atlantis űrhajósai által hozott változatosságnak...

Sellers és Jurcsihin a második űrséta előtt pózolnak

A következő napon az S1 rácstartó kiemelésére és a helyére illesztésére került sor, ezt Sandra Magnus és Whitson hajtotta végre a CanadArm2 robotkarokkal, miközben David Wolf és Piers Sellers beöltözve vártak a Quest zsilipmodulban. Indulni csak akkor indulhattak, ha az S1 már a helyére kerül, nehogy egy óvatlan mozdulat miatt esetleg veszélyeztetve legyen a testi épségük. Mikor a helyére került az S1 modul, Wolf és Sellers rögzítette azt, illetve összekötötték az S0 és az S1 közötti energia- és adatvezetékeit, illetve kihelyeztek egy antennát és több kamerát – valamint az S1-en „utazó” Személyzet és Felszerelés Szállító Segéd (Crew and Equipment Translation Aid, CETA) sínkocsi rögzítéseit kioldották. A CETA segítségével a rácstartókon végighúzódó, teljes kiépítésben 108,5 méter hosszú sínrendszeren lehet majd gyorsan és biztonságosan közlekedni.

Jurcsihin és Magnus az űrrepülőgép középső szintjén különféle tárolótáskákba merülve

Megbeszélés a Zvezda modulban

Másnap az űrhajósok az űrrepülőgépen érkezett ellátmányt (itt ismét ki kell emelni, hogy sok vizet) és tudományos eszközöket szállították át az űrállomásra, illetve kész tudományos eredményeket, valamint nem használt dolgokat vittek visszafelé. A feladatok között szerepelt proteinkristályok növesztése is, valamint nitrogén átpumpálása az űrrepülőgépről a Quest modul tartályaiba.

Korzun az űrséták közbeni feladata a fotózás volt – kamerákból nem volt hiánya...

Sellers és Wolf a harmadik űrséta közben, Földárnyékban dolgozva

Október 12-én került sor a második űrsétára, amikor az S1 és az S0 közötti ammónia (hűtőfolyadék) vezetékeket csatlakoztatták, felszereltek egy kamerát a Unity modulra, illetve kipróbálták a CETA sínkocsit, majd előkészítették a hűtőradiátorokat, amelyek az űrállomáson keletkező hulladékhőt a világűrbe sugározzák a kinyitásuk után. Másnap az űrhajósok újabb logisztikai és tudományos feladatokat hajtottak végre, miközben az űrrepülőgépről oxigént pumpáltak a Quest oxigéntartályaiba. A harmadik űrséta október 14-én indult, Seller és Wolf a Mobil Transzport sínkocsi rögzítéseit is kioldották, majd további kábeleket csatlakoztattak össze a rácselemek között, illetve a sínkocsik részére.

Melroy a Zvezda modulban

Az ISS kiépítettsége az STS-112 út után, kiemelve az S1 rácsegységet

Még másfél napot töltöttek el ezek után különféle tudományos kísérletekkel (növények termesztése, illetve többféle proteinkristály-növesztéssel kapcsolatos feladatok, továbbá Föld-megfigyelések), illetve még némi ellátmány-cserével foglalkoztak. Október 16-án az űrhajósok elköszöntek egymástól, és az Atlantis a lekapcsolódás után körberepülte az űrállomást, majd két nap múlva földet ért. Az űrállomás lakói visszatértek dolgos hétköznapjaikhoz - küzdelmes karbantartási feladatok az Elektron Oxigén-generátorral hónapok óta problémát jelentettek elődeiknek is, ehhez most még a futópad egyik görgőjét is ki kellett cserélniük.

A Szojuz TMA bemutatkozása

A Szojuz TMA-1 végleges induló személyzete: Jurij Loncsakov, Szergej Zaljotyin és De Winne

A Szojuz TMA-1 személyzete az indulás előtti szokásos köszöntőbeszédek közben

A Szojuz TMA-1 eredetileg október 28-án indult volna, ám október 15-én egy súlyos baleset történt a pleszetszki kozmodrómban: egy Szojuz-U típusú hordozórakéta vitte volna fel az európai, egyesült államokbeli, kanadai, japán és indonéziai tudományos eszközökkel töltött Foton-M műholdat, ám az emelkedés közben, mintegy 200 méteres magasságban leállt majd leszakadt az egyik (a Blok D jelű) gyorsítórakéta. A leszakadt gyorsítórakéta az indítóállásra, a többi rész némileg arrébb ért földet, lángba borítva a környéket, az előkészítő épület ablakai betörték, és az üvegszilánkok, illetve a törmelék több kiskatonát megsebesítettek, egyiküket olyan súlyosan, hogy életét vesztette. A vizsgálat szerint „idegen anyag” került a hidrogén-peroxid pumpába, ez okozta a gyorsítórakéta leállását és végül a katasztrófát. Miután a hiba megismétlődésének lehetőségét kizárták, zöld utat kapott a Szojuz indítása.

A Szojuz TMA-1 a bedokkolása előtt

Az ISS 5. alapszemélyzete és a Szojuz váltószemélyzete pózol a Zvezdában

De Winne a Zvezda modulban lévő Rasztyenyija-2 mini-üvegházzal

Az űrhajó november elsején kötött ki az űrállomáson, a baráti köszöntések után De Winne különféle tudományos kísérletekbe kezdett (növénytermesztés, Föld-megfigyelés, illetve orvosi kísérletek), és a két Szojuzban kicserélték az ülésbetéteket. A vendégek több, mint nyolc napig maradtak, majd De Winne tudományos eredményeit bepakolták a Szojuz TM-34-be, elköszöntek az űrállomás lakóitól, és végül november 10-én leszálltak Kazahsztán sztyeppéin.

A Szojuz TM-34-el sikeresen földet érő De Winne, Zaljotyin és Loncsakov a népes mentőcsapattal pózol

A Szojuz TMA-1 / Szojuz TM-34 váltáskor az eredmények jól sikerültek, és az ESA örömmel további űrhajóváltásokhoz szerződött le az Enyergijával, hogy így, ha csak rövid ideig is, de szinte végig tudományos munkát végezhessenek az űrállomás fedélzetén. Viszont a csúszások miatt az STS-113 késése kellemetlen problémákra világított rá: Peggy Whiston csípősen jelezte, hogy szigorúan be kell osztaniuk ivóvizüket, mivel az űrrepülőgép pótolná a fontos készleteket.

Az Endeavour személyzete az STS-113-as úton: Paul S. Lockhart, Michael E. Lopez-Alegria (hátul, balra), John B. Herrington (hátul, jobbra) és James D. Wetherbee

Az ISS hatodik alapszemélyzete: Donald R. Pettit, Kenneth D. Bowersox és Nyikolaj M. Budarin

2002 végére még egy űrrepülőgépút volt ütemezve, amely az STS-112 által felvitt S1 rácselem tükörképét, a P1 rácselemet viszi fel, valamint az űrállomás alapszemélyzetének váltását hajtja végre. A P1 ugyanúgy 13,7 méter hosszú, cirka 14 tonnás elem, rajta egy CETA sínkocsival és a hűtőrendszerhez szükséges radiátorok platformjával. Az STS-113 úton az Endeavour parancsnoka James D. Wetherbee, pilótája Paul S. Lockhart, kutatás-felelős, űrhajósai pedig Michael E. Lopez-Alegria és John Herrington, mindannyian a NASA kötelékéből. Az odaúton az ISS hatodik alapszemélyzetét viszik, Kenneth D. Bowersox ISS parancsnok (NASA), illetve Donald R. Pettit (NASA) és Nyikolaj Mihajlovics Budarin (Roszaviakoszmosz) űrhajósok. Látható, hogy az ISS 5. esetében megbolydult szokásjogra (feltehetően amiatt, mert Peggy Whitsont nem akarták parancsnoknak az orosz oldalról elfogadni) „válaszaként” ez esetben amerikai parancsnok volt a hatodik alapszemélyzetnél, noha a NASA két űrhajóst adott a háromból.

Az STS-113 személyzete középen (piros pulóverben), illetve az ISS ötödik (jobbra) és hatodik (balra) személyzete az űrállomás protokoll-fotóján...

Herrington és Lopez-Alegria az első űrsétán, a P1 rácselem mellett lebegve, a kép közepén látható a második CETA sínkocsi

Az Endeavour november 24-én indult, és nem egészen két nappal később dokkolt be az űrállomásra, ahol ekkor viszont még csak a protokoll-feladatokra kerítettek sort. A következő nap kezdődött az STS-112 űrhajósai által is végrehajtott feladat: kiemelni a raktérből a rács szegmenst, a helyére illeszteni, hogy aztán az űrrepülőgép két küldetés-felelőse, ez úttal Michael Lopez-Alegria és John Herrington űrsétára induljon, és rögzítse az új elemet, illetve rajta utazó második CETA sínkocsi rögzítéseit kioldják, majd az alapvető energia- és adatkapcsolatért felelős kábeleket összekössék.

A második űrséta a P1 rácselemen végzett munkához

A következő napon a két alapszemélyzet közötti váltásra került sor, Whitson, Korzun és Trescsov az űrrepülőgépre költözött át, míg Bowersox, Pettit és Budarin az űrállomásra. Az átadás-átvétel mellett logisztikai feladatokat is végrehajtottak, többek között vizet és további ellátmányokat pakoltak át az Endeavourről az ISS fedélzetére. November 28-án Lopez-Alegria és Herrington ismét űrsétára indult, hogy egyfelől további vezetékeket kössenek össze, valamint leoldották és áthelyezték a második CETA sínkocsit a P1-ről az S1 rácselemre, hogy a Mobil Transzport a CanadArm2 robotkarral együtt a P1 végéig el tudjon futni a sínrendszeren. Egy nap pihenő jött, ahol újabb logisztikai feladatok mellett néhány kisebb tudományos kísérletet is végrehajtottak az űrállomás és az űrrepülőgép fedélzetén, majd november 30-án a harmadik űrsétára is sor került, ahol elsődlegesen a hűtőrendszer ammónia-vezetékeinek rögzítésére használt SPD-ket (Spool Positioning Device) helyezték ki a P1-re, illetve a hűtőrendszer elemeit szabadították ki a tárolási helyükről. A sikeres űrséta utáni még egy napon a fedélzeten végrehajtott feladatoké volt a főszerep.

A P1 rácsmodullal kibővült ISS az Endeavour fedélzetéről fotózva

A MEPSI-1A és 1B nano-műholdak kibocsátásuk után, a DARPA által pénzelt projekt az űrbéli nano-műholdak nyomkövetésének lehetőségeit vizsgálta

Az űrrepülőgép az ötödik alapszemélyzettel kibővülve december másodikán elköszönt Bowersoxéktól, és lekapcsolódott, majd elindult visszafelé, a Földre. Eredetileg még két napot töltöttek volna a világűrben keringve, mialatt például két kábellel összekötött mikro-műholdat állítottak volna pályára, ám a floridai rossz időjárás miatt végül további három nappal hosszabbították meg a küldetésüket, és csak december 7-én szállt le az Endeavour a Kennedy űrközpont kifutójára.

Budarin, Bowersox és Pettit a Zvezdában pózolnak 2002. december 19-én

A naptárban 2002 lassan lezárult, az orosz űrprogram számára pedig legjobb esetben is felemásan lehetett az évet megítélni. Alapvetően a legtöbb téren sikerült működésben tartani az emberes űrprogramot, ami az ISS köré épült ki, az űrturizmus is egyre jobb megítélés alá esett, és az akkori jelek szerint, legalábbis rövid távon komoly lehetőségekkel kecsegtettek az ilyen irányú tervek. Jelentkezőkben nem volt hiány, de ugyanakkor egyre többször derült ki, hogy kellő financiális háttér nélkül ültek tárgyalóasztalhoz az aspiránsok. A Szojuz TMA sikeres(nek tűnő) bemutatkozása és az ISS egyre látványosabb kiépülése mellett pedig az Európai Unió űrügynöksége felől egyre több téren az együttműködés lehetőségei merültek fel, új távlatokat nyitva az orosz űripar képviselőinek – de erről a következő részben...

Folytatása következik...

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
History.Nasa.Gov