A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története XIV.

A magyar űrrepülés előélete

Az előző részben már említettem érintőlegesen az Interkozmosz programot, amelyben a szovjetbarát országok tudományos együttműködés terén űrkutatási programokban vehettek részt, illetve az ehhez kapcsolódó magyar szálról, de most erről egy kicsit bővebben.

A szovjet-magyar Interkozmosz űrrepülés hivatalos logója

Még 1976-ban egy Interkozmosz-gyűlésen kapták meg tagországok a (nem mindenkinek) meglepő hírt: meghívást kapnak az űrhajós-programba, vagyis mindegyik ország képezhessen ki két űrhajóst, amelyek közül az egyik majd egy későbbi Szaljut-űrállomás látogatáson vehet részt. Valójában a szovjeteknek ez mellékág volt – a Szaljut űrállomás fedélzetén hosszú ideig tartó missziókhoz le kellett cserélni a 3 hónapos élettartamra hitelesített Szojuz űrhajókat. Ha pedig már úgy is egy csomó űrállomás-látogatás lesz, miért ne használják ki az ebben rejlő lehetőségeket? Komoly politikai erődemonstráció, hogy a szovjetek a világűrt "megnyitják" rokonlelkű "barátaiknak", miközben az Egyesült Államok a közös Apollo-Szojuz Tesztrepülés óta nem küldött embert az űrbe, és egy ideig (az űrsikló program elkészültéig) nem is fog. A szocializmus látványos eredménye, amiről minden média harsoghat...

A két magyar-szovjet Interkozmosz személyzet a kiképzés alatt

Noha például a magyar résztvevőknek újdonság volt a bejelentés, a lengyelek és a keletnémetek már le is folytatták az űrhajós-jelöltek válogatását, tehát előre értesülhettek arról, hogy majd lehetőséget kapnak az űrrepülésre. Az Interkozmosz űrrepüléseknél szovjet űrhajóparancsnok és egy nemzetközi kutató-űrhajós fog részt venni, és alapvetően a szovjet tapasztalatokra fognak támaszkodni végig. Ez azt jelentette, hogy a jelölteket vadászpilóták közül kell kiválogatni, a szovjet előírások alapján (érdemes megjegyezni, hogy a szovjeteknél volt egy ideje volt már mérnök-űrhajós válogatás is, ez az Interkozmoszban nem valósult meg első körben, illetve az elégtelen mennyiségű megfelelő jelölt miatt Románia kapott ilyen "könnyítést" később). A Magyar Népköztársaság esetében 95 jelölt vett részt az első orvosi szűrőn, majd több további körön át végül 7 főre szűkítették a kört, Moszkvába pedig (mert a végső döntés a szovjetek kezében volt) már csak négyen indultak: Buczkó Imre, Elek László, Farkas Bertalan és Magyari Béla, végül a két utóbbi lett a két befutó....

Dzsanyibekov és Magyari, a tartalék személyzet

A kiképzésre ők ketten családostól Csillagvárosba költöztek, és a média innentől kezdve folyamatosan filmezte, fotózta, interjúzta őket, hogy később a remélhetőleg sikeres űrrepülés után már kész anyagokból állíthassák össze a vágóképeket és kommentárokat. A több hónapos elméleti kiképzés után jöttek az ejtőernyős-ugrások, kiképzőgépben végrehajtott repülések, utána a túlélő-kiképzések a legkülönfélébb körülmények között. Ez után kaphattak lehetőséget a Szaljut- és Szojuz-szimulátorokban a járművekkel való ismerkedésre. 1978 végén rendezték párba az űrhajósokat a szovjet parancsnokokkal, Farkas Bertalan nem más, mint Valerij Kubaszov mellé került, aki a Szojuz-6 és az Apollo-Szojuz program veteránja volt, Magyari Béla társa pedig Vlagyimir Dzsanyibekov lett, aki a Szojuz-27 / 26 űrhajócserekor már járt a Szaljut-6 fedélzetén.

 

Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov

Érdekesség, hogy a Kubaszov-Farkas páros először kevésbé esélyesnek tűnt – az összes addigi szovjet űrhajón katonai hátterű parancsnok volt, Kubaszov viszont mérnök hátterű volt. Ez egy újabb fejezete volt a katonai-mérnöki kötélhúzásnak a szovjet űrprogramban, ahol a katonaság végig a saját kezében akarta tartani a gyeplőt (elég arra gondolni, hogy az Interkozmosz programban is előírás volt, hogy 25-35 éves vadászpilóták legyenek a jelöltek – amit néhány ország, pl. Mongólia nem is tudott rendesen teljesíteni), míg a tervezőirodák a mérnököket látták volna szívesebben az űrhajókon.

A Szaljut-6 negyedik tartós személyzete

Popov és Rjumin, a Szaljut-6 negyedik tartós lakói

Három sikeres, hosszú időtartamú űrrepülés után még mindig szerették volna tovább kitolni az űrben töltött időtartamrekordot a szovjetek, tehát a negyedik tartós űrállomás-személyzetet is előkészítették az útra. A legénység Leonyid Ivanovics Popov és Valentyin Vitaljevics Lebegyev – lenne. Csakhogy Lebegyev a kiképzéskor egy trambulinin való gyakorlat közben megsérül (kifordul a térde), így kiesik. A helyzet kellemetlen, de meglepetésre nem a tartalék-személyzetet léptetik elő (a tapasztalt Zudovnak és az újonc Andrejevnek kellene váltani az elsődleges személyzetet), hanem az előzőleg a Szaljut-6-on már 175 napot eltöltő Valerij Rjumint rángatják elő, és osztják be Popov mellé. Rjumint próbálja családja lebeszélni, és az űrprogram vezetőinél sem egyértelmű az ötlet támogatása, lévén Rjumin és Popov még sose dolgozott együtt. A felállás, noha érdekes, de egyben nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy megvizsgálják, hogy reagál Rjumin szervezete az újabb tartós súlytalanságra, hiszen a logika szerint hamar adaptálódnia kellene az ismerős környezethez.

Rjumin és Popov egy szimulátorban

Popov és Rjumin a Szojuz-35 fedélzetén április 9-én indultak a Szaljut-6-hoz, és egy nappal később sikeresen dokkoltak is. Rjumin a fedélzetre lépve rögtön megjegyezte, hogy a zsilipként is használt átmeneti modul mindkét ablaka átlátszatlan lett az elmúlt közel kilenc hónapban. Az űrállomás átvizsgálása további problémákat is feltárt, ám ezek egy része már előre ismert vagy legalábbis várható volt. Az új lakók első dolga a beköltözés után tehát a karbantartás lett, kicserélték a létfenntartó rendszer és a pályatartó rendszer egyes elemeit, majd felkészültek a Progressz-9 fogadására. A teherűrhajó új akkumulátorokat, új vészjelző rendszert, és persze ellátmányt hozott, többek között elég sűrített levegőt, hogy az állomás légkörét lecseréljék. A szokásnak megfelelően ez után megpakolták hulladékkal, és leválasztották, hogy aztán a légkörben elégjen. A Progressz-10 mindössze két nappal később, április 27-én startolt el Bajkonurból, hogy két további nap múlva a Szaljut-6-hoz kapcsolódva további ellátmányt, többek között vizet szállítson az űrállomásra. Május 12-ére végeztek a második teherhajó kipakolásával, hogy aztán lassan a tudományos munka is teret kaphasson.

A Szaljut-6-ról készült fotó

Ezek főleg anyagtechnikai vizsgálatok voltak a Szplav kohóval, illetve műanyagok formába öntésével kapcsolatosan, de Föld-megfigyelő és orvosi kísérletek is akadtak köztük. Május 20-án a Progressz-10 levált az űrállomásról, és felkészültek az első látogató személyzet fogadására. A Szojuz-36 fedélzetén pedig Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov 1980. május 26-án este startolt el Bajkonurból az űrállomáshoz – a hazai tévénézők onnan sejthették, hogy valami készülődik, hogy a szokásos hétfői adásszünet (milyen furcsa ezt még csak leírni is 2018-ban...) helyett bizony rendkívüli adást sugároztak, ám az indításról csak bő fél órával később kapott a magyar média is tájékoztatást. Egy nappal később az űrhajó rácsatlakozott a Szaljut-6 hátsó dokkolóportjára, majd jöhetett az üdvözlés és kézrázás, illetve egy rövid protokollprogramra futotta csak, aztán a teljes személyzet aludni tért.

 

Farkas Bertalan az űrállomáson

A következő napon biológiai kísérleteket hajtottak végre, illetve a Pille sugárzásmérőt is beüzemelték. A Pille a KFKI Atomenergia Kutatóintézet által készített eszköz volt, a különlegessége pedig abban állt, hogy ott helyben megállapítható volt, hogy az űrhajósokat milyen mértékű sugárzás éri (a korábbi megoldások tesztanyagait utólag, a visszatérés után elemezhették csak). A Pille kétségkívül a legsikeresebb hazai űrkutatási eredmények közé tartozik, később több példánya járt az űrben a NASA űrrepülőgépein, illetve később az ISS űrállomáson is – az első teszteket viszont 1980 májusában hajtották végre a Szaljut-6 fedélzetén. Sor került anyagtechnikai kísérletekre, illetve a program része volt egy TV-közvetítés a magyar nézők számára, ahol Farkas Bertalan az első nap tapasztalatairól számolt be.

 

A Pille a Szaljut-6 fedélzetén

A harmadik nap folytatták az anyagtechnikai kísérleteket a Szplav és a Krisztall kohókban, sor került földmegfigyelésre (ekkor még csak szabad szemmel / kézi kamerákkal), illetve egy munkavégző képesség tesztre, amit a Balaton műszerrel vizsgáltak gombokkal, és közben egy újabb TV-riport következett az űrhajósokkal. A negyedik nap már az MKF-6M kamerát is bevetették, főleg Magyarország területét vizsgálták a műszerrel, többek között a Balaton szennyezettségét. Sor került orvosi vizsgálatok elvégzésére is, amelyben többek között az űrhajósok tömegét is megmérték. Ezen a napon a TV-interjú hosszabb és tartalmasabb lehetett – például nemzetközi újságírók is feltehettek kérdéseket az űrhajósoknak, a fő cél persze a protokoll kiszolgálása volt, mindenféle kitűzők, kabalafigurák bemutatásával.

Popov, Rjumin és Farkas Bertalan a Balaton műszerrel végeznek tesztet

A következő nap folytatódott a földmegfigyelési program, majd (vasárnap révén) kulturális programok kerültek terítékre videomagnóról lejátszva. Gusztáv rajzfilm, Kovács Kati és Koncz Zsuzsa dalai, illetve a Regőczy Krisztina – Sallay András jégtánckettős kűrje. Utóbbiból a hazai csoport kivágott minden olyan jelenetet, amely esetleg túlságosan is szexi lehetett volna, mint például ha egy fellebbenő szoknya látványa – úgy vélték négy férfiból álló személyzetnek nem erkölcsös az ilyesmi mutogatása (amúgy ezért került ki az anyagból Szűcs Judit, Farkas Bertalan kedvenc énekesnőjének dala is, mivel abban testhezálló ruhát viselt).

 

Kubaszov és Farkas Bertalan a Szojuz űrhajók üléseit cserélik ki

Az utolsó teljes munkanapot már a visszatérés előkészületei határozták meg, igaz még orvosi és anyagtechnikai kísérletek is belefértek. Az űrhajósoknak a Szojuz-36 és a Szojuz-35 üléseit ki kellett cserélni, a kísérletek eredményeit a Szojuz-35-be bepakolni. Ekkor került sor a hajtóműtesztre is, Farkas és Kubaszov a Szojuz-35-ben, Rjumin és Popov a Szojuz-36-ban foglaltak helyet, és először az előbbinek kellett egy 5 másodperces hajtómű-beindítást végrehajtania. Kubaszov a földi irányítás utasításai alapján végrehajtotta a beállításokat és megnyomta a gombot – de nem történt semmi. Izgatott rádiózás kezdődött, hiszen tisztában voltak vele, hogy ez eléggé komoly probléma, de a földi irányítás annyit válaszolt, hogy megnézik, mi lehet a probléma, addig ebédeljenek meg. Kubaszov és Farkas röviden eldiskurált arról, hogy milyen jó lenne még egy hónapot eltölteni az űrállomás fedélzetén, amíg egy mentőhajót nem küldenek számukra, majd enni kezdtek. Mikor újra jelentkezett az irányítás, elismerték, hogy rossz beállításokat diktáltak le, és nem tették hozzá, hogy addig kell nyomni az indítógombot, amíg a hajtómű be nem indul. Viszont most először a Szojuz-36 hajtsa végre a hajtóműtesztet – amely gond nélkül le is zajlott. Egy fordulatot várni kellett, majd másfél óra múlva a Szojuz-35 is elvégezte újra az eljárást – és ezúttal a hajtómű probléma nélkül beindult, majd 5 másodperc után leállították.

Farkas Bertalan és az Oázis növénykísérlet

A nap végén még egy "szokásos" TV-interjú következett, majd aludni tértek. Június 3-án délelőtt a látogató személyzet elköszönt a tartós személyzettől, bezárták a zsilipajtókat, majd leváltak, és elindultak visszafelé. A fékezőmanőver után a légkörbe belépett a kabin, majd lelassulva kibocsátotta a stabilizáló, végül a főernyőket. Az erős szél miatt eléggé elsodródtak a kitűzött leszállási ponttól, de szerencsére komolyabb problémát ez nem okozott. Viszont a puha leszállást biztosító szilárd hajtóanyagú fékezőrakéták nem indultak be közvetlenül a talajfogás előtt, így a kapszula cirka 30 g terheléssel állt meg – a személyzet szerencséje az volt, hogy a székeket erre az esetre felkészülve teleszkópos tartókeretre szerelték. Ettől még eléggé nagy zökkenővel fogtak talajt, de szerencsére komolyabb sérülést nem szenvedtek. A mentőalakulatok rövid idő múlva megérkeztek, és kiszállhatott a személyzet a kabinból, jöttek a szokásos virágcsokrok, valamint a kabin oldalába vésett köszönő üzenetek. Itt még egy intermezzo említést érdemel: a hazai stáb kérdésére Farkas Bertalan elszólta magát, hogy csak a harmadik kísérletre indult be a hajtómű – az adást összevágták, és továbbították az MTV-nek, de egyszer csak szólt a telefon, hogy az anyag nem mehet élő adásba (hiszen ez a szovjet technika felsőbbrendűségét alááshatja, ami bizony nem fért bele a kommunikációba). Jobb híján ilyenkor a "Műszaki hiba" felirat lett a képernyőre kirakva, amíg rendezték a sorokat a háttérben...

Kubaszov és Farkas a visszatérés utáni interjúk közben

Farkas Bertalanra egy rövid orvosi megfigyelés után a protokollfeladatok vártak, amelyek (és ebben azért nem vitatható el az űrhajós személyes érdeme sem) elhoztak egy új magyar hőst a hétköznapi embereknek. A magyar űrrepülés több szempontból is az Interkozmosz sikeresebb küldetései közé tartozott, ha nem a legsikeresebb lehetett. Az űrhajósjelölt-válogatás sikeresen lezajlott, és nagyon eredményes volt, a kiképzésen hazánk fiai tényleg jó benyomást tettek mindenkire (nem csak felkészültség, de lelkesedés és együttműködés terén is), nem okozott látványos törést a Szojuz-33 esete utáni csúszás, végül pedig maga az egész űrrepülés és annak tudományos munkája is igen sikeresen zárult. A politikai számadás is pozitív volt, Farkas Bercit szerette a nép, ő pedig jól tűrte a hírnévvel járó figyelmet, annak minden jó és rossz vonzatával. A szovjetek bebizonyíthatták "nagylelkűségüket" a baráti országnak, az ország politikusai pedig kihasználhatták ezt arra, hogy a szovjet-magyar barátság elfogadottabb lehessen mindenki számára.

A Szojuz-T

A szovjet űrhajófejlesztéseknél a következő lépés valójában visszalépés lett. Még 1967-ben a Védelmi Minisztérium megrendelt egy katonai célra használható Szojuz variánst, amely önmagában is repülhet, illetve egy kis méretű kéműrállomáshoz dokkolhat be. Az űrállomás (OISz) egy Szojuz műszaki modult és egy túlnyomásos, hengeres munkateret jelentett, utóbbiban lettek volna a katonai megfigyelésre szolgáló eszközök, a személyzet lakó- és pihenőtere pedig a Szojuz űrhajó maradt. Hogy a képzavar teljes legyen, a komplexum elnevezésénél a Szojuz-VI is használatban volt, noha semmi köze nem volt a korábban ilyen néven futó űrhajótervhez. A katonai Szojuz 7K-Sz jelöléssel futott, és a terveket 1968-ban véglegesítették, majd a megépítésük is elkezdődött, 1970-ben alapos átszervezések történtek a "mérnök-lázadás" következményeként – mivel a "civil" DOSz űrállomás hamarabb elérhető megoldást ígért, így az OISz űrállomás programot leállították. Az katonai űrhajóprogramot kettéválasztották, volt egy "sima" űrrepülésre szánt 7K-Sz néven, és a (katonai) űrállomás kiszolgálására szánt 7K-SzT alváltozat, amit az Almaz OPSz űrállomásokhoz párosítottak volna.

 

Egy Szojuz 7K-OK (a Szojuz-10) végső szerelése

Ha esetleg a kedves olvasó jó memóriája révén emlékszik rá, akkor feltűnhet, hogy itt valami nem stimmel, hiszen az űrállomások ellátására a "civil" felügyeletű 7K-OKSz (vagy néha 7KT-OSz) jelöléssel illetett, átalakított 7K-OK űrhajókat szánták. Nos igen, a belső hatalmi harcok már ilyenek, az akkor Vaszilij Misin által irányított CKBEM gyakorlatilag házon belül két Szojuz űrállomás-ellátó változatot fejlesztett, egyet a "civil" irányítású programhoz (ez volt a 7K-OKSz) és egyet a katonai irányítású programhoz (7K-SzT). A katonai programhoz márpedig más rádiók tartoztak (más frekvenciákat használtak szinte mindenhez), sőt, más számítógép – mivel az Almaz program a digitális Argon számítógépekre támaszkodott, ezért Argon került a katonai Szojuzba is.

1973-ban a 7K-Sz űrrepüléseket is felvázolták: először négy űrhajó személyzet nélkül repül, és ha mindegyik gond nélkül teljesíti a feladatokat, akkor két tesztrepülésre személyzettel a fedélzeten kerül sor, végül pedig már két űrrepülést valós feladattal, az orbitális modulba szerelt érzékelőkkel szerettek volna végrehajtani. Jött 1974 és egy újabb szélvihar az űrprogramok zavaros tengerében: a 7K-Sz programot elkaszálták, az oda szánt katonai megfigyeléseket az Almaz OPSz űrállomásokkal kívánták megvalósítani. A 7K-SzT fejlesztése viszont folytatódott, viszont immár azzal a céllal, hogy a (civil) Szaljut DOSz űrállomások személyzete juthasson fel vele és jöhessen vissza, vagyis az ekkoriban használt 7K-T alváltozat utódja legyen...

A Szojuz-19 az Apollo ASTP űrhajóból fotózva – a napelemszárnyak jól láthatóak

A "régi-új" alváltozat persze több változást is hozott, először is csaknem teljesen új műszaki modult kapott. Nyilvánvaló lett, hogy az akkumulátorokra épített energiarendszer zsákutca – több űrrepülésnél is azért kellett az űrrepülést megszakítani vagy a dokkolási kísérleteket abbahagyni, mivel egész egyszerűen az akkumulátorokban tárolt energia korlátozó tényező volt. A napelemekkel repülő Szojuz utak (mint a Szojuz-16, 19, 22) komolyabb problémával nem találkoztak ilyen téren, így logikusan visszatértek az alkalmazásához.

 

A digitális "Neptun" kezelőpanel, amelyet a Szojuz T-ben használtak

A másik újítás az Argon-16 számítógép, amelyet a műszaki modulban, egy túlnyomásos rekeszben helyeztek el. Az Argon-család az 1960-as években indult, elsősorban repülőgépekben és mobil katonai központokban való használatra szánták, mégpedig az akkor újdonságnak minősülő nyomtatott áramköri lapkákra épülő megoldással – már egy szóval említésre került, még Vlagyimir Cselomej építette erre az Almaz űrállomás fedélzeti rendszereit, csakhogy az Argon késlekedése (is) visszavetette az ő űrállomás-programját. Az Argon-16 egy tripla-redundáns rendszer volt, három azonos egységet tartalmazott, ennek megfelelően 3 x 2 kbyte RAM-mal és 3 x 16 kbyte ROM-mal rendelkezett. A bemeneti egységek analóg-digitális átalakítókat takart (rádiójelek), a jelfogadáshoz 72 bemenettel (egyszerűbben: ennyi kapcsoló állást képes fogadni) illetve 65 kimeneti jellel (egyszerűbben: ennyi visszajelző lámpa és kijelző), de rendelkezett szalagos adattárolóval és nyomtató-kimenettel is. Az Argon-16 megtalálható volt az Almaz OPSz űrállomásokon, ahol teljesen jól szerepeltek, és természetesen a most említett Szojuzokon (és így a Progressz teherhajókon) valamint később a Szaljut-7 fedélzetén, majd aztán a Mir űrállomáson is helyet kaptak.

 

A KTDU-426 hajtóműblokk; a legfontosabb változás, hogy eltűnt a két tartalék-hajtómű, illetve a négy manőverező-fúvóka, feladatukat az új és erősebb pozicionáló hajtóművek vették át

A Szojuz-33 hajtóműproblémája csak segített a váltásban, az új alváltozat ugyanis új hajtóművet kapott, a KTDU-426 jelűt. Ez a rendszer három fontos újítással is bírt, először is az oxidálószer N2O4 lett a korábbi AK27I jelű helyett (amely cirka háromnegyed rész HNO3 és a maradék N2O4 volt). A másik és még fontosabb, hogy a korábbi, hidrogén-peroxid alapú egykomponensű pozicionáló hajtóművek helyett olyan hajtóműveket építettek be, amelyek a főhajtómű UDMH / N2O4 hajtóanyagpárosát használta, vagyis nem volt szükség hidrogén-peroxid tartályokra, illetve azok helyén több hajtóanyagot lehetett vinni. Végül pedig mivel a pozicionáló hajtóművek a "teljes értékű" hajtóanyagpáros miatt erősebbek lettek, így a főhajtómű meghibásodása esetén velük is le lehet fékezni az űrhajót, így nem volt tovább szükség a tartalék hajtóművekre, ami miatt a rendszer tömege csökkenhetett.

A Szojuz T visszatérő kapszulájának beltere – három üléssel

A legfontosabb újítás viszont az volt, hogy ez a Szojuz változat újra három űrhajóst vihetett magával, mégpedig úgy, hogy közben Szokol űrruhát viseltek. A létfenntartó rendszer elemeit igyekeztek a visszatérő kapszula alsó részébe száműzni, de a lényeg, hogy a visszatérő kapszula tömegét megemelték 150 kg-mal (2850 kg-ról 3000 kg-ra), ezt a tömeget pedig leginkább az orbitális modulon spórolták meg, amelyet könnyebbre és egyszerűbbre építettek át. A digitális számítógéphez pedig új kezelőpult is járt, amelybe egy képernyő is került. A végére hagytam a legfájdalmasabb pontot: az új Szojuz verzió elnevezése Szojuz T lett, a T jelölés a szállító (Transzportnij) feladatkörre utalt (a miért kérdés felmerülhet, ha már a 7K-T is ezért volt "-T", de bevallom erre egyszerűen nem találtam választ). Ez csak a káosz növelése miatt fájdalmas: a korábban Szojuz név alatt futó űrhajókat a típusjelzésük alapján lehetett azonosítani – de az előzőt ugye Szojuz 7K-T jelöléssel illették. Az új verziónál a 7K-SzT jelölést szinte alig használja még a szakirodalom is, egyszerűen csak Szojuz T-ként hivatkozik rá. Hogy végképpen mindenkit összekeverjenek, a szovjetek a számozást is előröl kezdték az új alváltozatnál...

A Szojuz T rajza

Persze az új űrhajót személyzet nélkül kellett először tesztelni, mivel a Szojuz 7K-Sz alváltozatból már több is elkészült, így 1974 és 1976 között három is megjárta a világűrt Kozmosz-670, 772, és 869 jelöléssel, a cél alapvetően a Szojuz-T-vel azonos műszaki modul tesztelése volt, tehát az energiarendszer és a hajtóműrendszer kipróbálása. Ezekről az utakról kevés információ érhető el: a Kozmosz-670 ballisztikus pályán érkezett vissza a légkörbe, mivel a műszaki modul nem megfelelően vált le a visszatérő modulról, de a másik kettőnél is egyes források "sikertelen" küldetésnek jelölték őket, ám mindenféle magyarázat nélkül. Itt jött egy kétéves kihagyás – 1978-ban viszont már a Szojuz-T változat repült először Kozmosz-1001 jelöléssel, majd egy évvel később Kozmosz-1074 jelöléssel. Utóbbi út már két hónapig tartott, és ezek teljesen sikeresek voltak. Még egy teljes értékű teszt várt az űrhajóra – egy dokkolás. A Szojuz T-1 1979. december 16-án indult a Szaljut-6-hoz, hogy aztán több mint három hónapot töltsön el ott, és végül március 25-én érjen Földet. A Szojuz-T bizonyította, hogy kellően megbízható, így az első emberes űrrepülés zöld utat kaphatott...

 

A Szojuz T-2 személyzete egy szimulátorban fotózva

Itt zökkenünk vissza a Szaljut-6 negyedik személyzetének életébe, ugyanis Rjumin és Popov a Szojuz-35 távozása után rögtön készülhetett a következő vendégekre, a Szojuz T-2 fedélzetén az űrállomásra látogató Jurij Vasziljevics Malisevre és Vlagyimir Viktorovics Akszjonovra, akik június 5-én indultak el Bajkonurból. Egy nappal később automatikusan megközelítették az űrállomást, de 180 méterre tőle a dokkoló automatika hibajelzéssel lekapcsolt, a személyzet így kézi vezérléssel volt kénytelen a dokkolást befejezni. Érdekesség, hogy később a személyzet és a földi irányítás rossz reakciójával magyarázták a kudarcot, akik felülbírálták azt. Hogy, hogy nem, az automatikus megközelítés a korábbi Szojuz küldetéseknél is sűrűn vallott kudarcot, majd a későbbi Szojuz T űrrepüléseknél is bizony voltak gondok.

A Szojuz T-2 az űrállomásról fotózva

A csatlakozás és az üdvözlések után a vendégek leveleket és könyveket adtak át a tartós személyzetnek, majd az elkövetkező két napban néhány orvosi kísérletet hajtottak végre, illetve az MKF-6M kamerával végeztek földmegfigyeléseket. Mindössze két nappal később a Szojuz T-2 lekapcsolódott, körbefotózta a Szaljut-6 / Szojuz-36 párost és sikeresen visszatért a Földre. A Szojuz T-2 útja leginkább az űrhajó és a dokkolás kísérletére vonatkozott, tudományos feladatokra alig volt idő, űrhajócserére pedig nem került sor (ami valahol érthető, hiszen a Szojuz-36 alig két héttel korábban érkezett).

Az Interkozmosz repülések folytatódnak

 

Rjumin a Szaljut-6 karbantartása közben....

Rjuminék viszont nem pihenhettek – noha lehetőség lett volna, hiszen június 15-én tönkrement a futópad. A két űrhajós nem sietett a megjavításával (hivatalosan azért, mert a futópad szétszereléséhez rengeteg csavart és rögzítést kellett eloldani majd visszarakni, de feltehetően az unalmas testedzések helyett más, kellemesebb feladatot szívesebben találtak maguknak), végül a földi irányítás orvosi része pár nap után kifejezetten utasította őket, hogy minden mást félretéve igenis javítsák meg. Július elsején megérkezett a Progressz-10, fedélzetén egy színes TV-vel, Polaroid fényképezőgéppel és szovjet popzenével teli kazettákkal – és persze egy újabb adag hajtóanyaggal. A Progressz-10 július 17-re lett kipakolva, illetve hulladékkal feltöltve, majd lekapcsolódott és a légkörben elégett. Július 19-én a Szaljut-6 személyzete az 1980-as Moszkvai Nyári Olimpia résztvevőit üdvözölte élő adásban a nyitóünnepségen, kivetőn, kihangosítva.

 

Gorbatko és Tuân

Az Interkozmosz program következő útja speciális volt, ugyanis Vietnám utólag, a harmadik fordulóban került bele a programba (mellesleg pedig ennek ellenére megelőzték a második körben szereplő Kubát és Romániát). Az űrhajós-jelölt válogatásuk is elég érdekesre sikerült – csak olyan vadászpilóták kerültek fel a listára, akik a vietnami háború idején harcoltak az Egyesült Államok ellen. A válogatás végén az elsődleges személyzetbe így került Phạm Tuân (érdekesség: ő volt az egyetlen vietnami pilóta, aki egy B-52-es bombázót lelőtt, még 1972-ben) Viktor Gorbatko mellé a Szojuz-37-re. Aligha vitás, hogy politikai üzenete volt az útnak, amely 1980. július 22-én indult a világűrbe, és egy nappal később dokkolt a Szaljut-6-hoz. Tuân anyagtechnikai kísérleteket hajtott végre a Krisztall kohóban, felvételeket készített hazájáról az MKF-6M kamerával, növénytermesztéssel kapcsolatos biológiai teszteket csinált, illetve orvosi kísérleteket hajtott végre magán.

Tuân, Popov és Rjumin az űrállomáson

A hat napos látogatás alatt a látogató személyzet a Szojuz-37-ből átköltözött a Szojuz-36-ba, kicserélve az üléseiket, majd július 31-én megköszönték a vendéglátást Rjuminéknak, bezárták a zsilipajtókat, és visszatértek a Földre. Másnap a szokásnak megfelelően a Szojuz-37-be beszállt a legénység, majd leválva és az űrállomást megforgatva a hátsó dokkolóportról az elsőre átmozgatták az űrhajót. Ebben az időszakban már egyre több fizikai edzés szerepelt az űrhajósok programjában, a lehető legjobban felkészítve őket a Földre való visszatéréshez. Szeptember 16-án pedig a következő Interkozmosz űrrepülés is elindult, fedélzetén Jurij Viktorovics Romanyenko mellett a kubai Arnaldo Tamayo Méndezzel, érdekesség, hogy ezt az űrrepülést "kísértette" az éjszaka. Eleve a startra is éjszaka került sor, majd egy nappal később a Föld árnyékos oldalán közelítették meg az űrállomást (ami miatt csak a lámpák fényét látták), végül a visszatérésre is később éjszaka került sor.

 

A Szojuz-38 utasai és a Szaljut-6 negyedik tartós személyzete az űrállomáson

A Szojuz-38 esetében már nem került sor űrhajócserére, így a legénység inkább a tudományos munkára tudott végig koncentrálni. Tamayo természetesen a "szokásos" felvételeket elkészítette az MKF-6M kamerával hazájáról, de emellé több orvosi kísérlet (az agy elektromos aktivitása, a lábfej változása a súlytalanság hatására, sztressz-vizsgálat, csont- és izomszövet vizsgálat és véráramlással kapcsolatos vizsgálat), súlytalanságban zajló sejtosztódás megfigyelések, illetve cukorkristály-növesztésekkel kapcsolatos tesztek is végrehajtása kerültek.

 
Tamayo és Romanyenko a Szaljut-6-on

Tamayo és Romanyenko nem egész egy hetet töltött az űrállomáson, majd a tesztek eredményeivel együtt beszálltak a Szojuz-38-ba, és szeptember 26-án visszatértek a Földre. Noha Rjumin és Popov utolsó napjait töltötte a világűrben, szeptember 28-án még egy teherűrhajó, a Progressz-11 indult el a Szaljut-6 felé, és már a később érkező Szojuz T személyzete számára hozott szükséges ellátmányt, és noha elkezdődött a kirakodása, ez csak félig fejeződött be. Október elején a legénység egyre inkább a visszatérésre koncentrált már, tovább emelve a testedzésre fordított időt, illetve amit lehetett, a Szojuz-37 fedélzetére pakoltak be, majd október 11-én visszatértek a Földre. Popov és Rjumin 185 napot voltak a világűrben, természetesen újabb világrekordot felállítva. A kezdeti félelmeket meghazudtolva a két űrhajós nagyon jól érezte magát a világűrben. Rjumin szerint össze se lehetett hasonlítani a harmadik és negyedik tartós Szaljut-személyzet útjánál szerzett élményeket – az, hogy a harmadik esetében nem találkoztak emberekkel, igencsak komoly lélektani hatással bírt, míg a negyedik út alatt a különféle nemzetiségű űrhajósokkal való találkozás feldobta őket. Ugyan nem tette hozzá, de azt egyes megfigyelők azért hozzáteszik, hogy a folyton vidám és kedves Popovval igen jól kijött Rjumin, míg az előző űrrepüléskor vele tartó társa, Ljahov sokkal csendesebb, magába forduló személyiség volt.

Rjumin naptárába bevési, hogy újabb dolgos napon vannak túl

A két űrhajós pedig amikor csak tudta, ugratta egymást és a földi irányítás tagjait. Rjumin például tudta, hogy Galina Necsitailo, az űrhajósok kísérleteit felügyelő tudósnő imádja a virágokat, és mivel Phạm Tuân kísérletei között növénytermesztési kísérletek is voltak, egy rádiókapcsolatkor jelezte, hogy sikerült egy virágot is életre kelteni. A tudósnőt nagyon felvillanyozta a hír, pláne mikor megtudta, hogy a vietnami űrhajós vissza is fogja hozni azt a Földre. Csakhogy az nem volt más, mint egy papírból hajtogatott virág, amit Rjumin csinált a vicc kedvéért. Egy másik esetben egy űrruhába egy előre felvett hangfelvételt tartalmazó magnót helyeztek el, majd az elkövetkező TV-interjú közben a földi központban ülők is jól hallható kopogást hallottak, az űrhajósok hátra fordultak, hogy a csukott zsilipajtó felől hallható hangokat megvizsgálják – mire egy hang belépési engedélyt kért. A két űrhajós széttárta a karját, majd kinyitotta az ajtót, ami mögött az űrruha lebegett. A földi irányítás köpni-nyelni nem tudott először, majd hangos nevetésben tört ki mindenki, ahogy leesett nekik a tantusz...

Rjumin és Popov űrruháikkal együtt készült csoportképen
(erre egy kisebb felbontású, de többet mutató kép)

A visszatérés után mindkét űrhajós úgy érezte, mintha legalább kétszer nagyobb gravitáció hatna rájuk, és noha Rjumin megpróbált elsétálni a kapszula mellett felállított széktől a helikopterig, ez nem ment segítség nélkül – nem csak fizikuma, de egyensúlyérzéke is cserbenhagyta. A rehabilitáció ismét cirka egy hónapig tartott, mire az űrhajósok az induláskori fizikai állapotukat elérték.

Szaljut-6, utolsó felvonás

Az 1977 szeptemberében elindított Szaljut-6 űrállomást eredetileg 18-24 hónapos élettartamra tervezték, ehhez képest már a harmadik éve keringett a világűrben, vagyis ekkorra már bőven túlteljesítette az elvártakat. Az ekkor éppen rádokkolt Progressz-11 távirányítással átfejtette a bendőjében hozott hajtóanyagot az űrállomás tartályaiba, és megemelte az űrállomás pályáját. A Szojuz T már tesztelve volt ember nélkül és emberrel a fedélzetén is, de a háromfős személyzettel való űrrepülés még hátra volt – erre a feladatra Leonyid Gyenyiszovics Kizim, Gennagyij Mihajlovics Sztrekalov és Oleg Grigorjevics Makarov lett a kiválasztott személyzet. Eredetileg még nem más, mint Konsztantyin Feoktyisztov, a Voszhod-1 űrhajósa és a Vosztok / Voszhod / Szojuz űrhajók egyik főtervezője lett volna az egyik űrhajós-mérnök, de végül egészségügyi okokból lecserélték Makarovra.

 

A Szojuz T-3 személyzete a földön

A három űrhajós november 27-én indult Bajkonurból, majd egy nappal később dokkolt be az űrállomásra. Az űrhajósok dolga elsődlegesen az űrállomás karbantartása volt: lecserélték a hidraulikus pumpákat, a telemetrikai rendszer elektronikáját, a fedélzeti irányító számítógépet, illetve több kisebb elektromos problémát kezeltek helyileg. Ezek mellett azért hajtottak végre kísérleteket a Szplav és Krisztall kohókkal, az Oázis biológiai tesztlaborral, illetve végeztek földmegfigyeléseket, végeztek a Progressz-11 kipakolásával, illetve feltöltötték hulladékkal, majd leválasztották. December 10-én dolguk végeztével visszaköltöztek a Szojuz T-3-ba.

 

Szavanih és Kovaljonok a kiképzés alatt

A Szaljut-6 ugyanakkor még nem fejezte be feladatát, egy utolsó tartós személyzet és két Interkozmosz látogató-személyzet útja volt hátra. A Szojuz T-4 noha képes lett volna 3 főt felvinni, mivel a Szaljut-6 eredetileg 2 fő tartós otthonának volt felkészítve, illetve ugye másfélszer annyi ellátmányra lenne szükség, így az a döntés született, hogy csak kétfős lesz az utolsó küldetés. A legénység Vlagyimir Vasziljevics Kovaljonok, aki már két űrrepülést tudott maga mögött, társa pedig Viktor Petrovics Szavinih. Útjuk már nem készült rekordokat döntögetni, így a szükséges ellátmányt előre felvitte a Progressz-12, amely egyben az utolsó teherűrhajó volt, amelyik a Szaljut-6-ot szolgálta ki. A Szojuz T-4 1981. március 12-én indult a világűrbe, egy nappal később pedig dokkolt az űrállomáshoz. Az űrhajósokra a korábbi személyzetekhez képest sok karbantartási feladat hárult, de először ki kellett üríteniük a már két hónapja rájuk váró teherűrhajót. Ennek végeztével, március 19-én leválasztották, és a szeméttel megpakolt Progressz a légkörben elégett.

 

A Szojuz-39 utasai: Dzsanyibekov és Gurragcsá

Az első Interkozmosz-látogatók a Szojuz-39 fedélzetén március 23-án érkeztek. Vlagyimir Alekszandrovics Dzsanyibekov társa az első mongol űrhajós, Dzsugderdemidín Gurragcsá. Az elkövetkező napokban főleg Mongólia területére vonatkozó földmegfigyeléseket végeztek, illetve a kozmikus sugárzás vizsgálatával foglalkoztak, utóbbihoz több érzékelőt is telepítettek az űrállomásra. A feladatok között szerepelt az űrállomás ablakainak állapotát felmérése, illetve azok mikrometeoritok általi sérüléseinek vizsgálata.

 

Mikrometeorit sérülés a Szaljut-6 egyik ablakán

A Szplav és Krisztall kohó sem maradhattak ki, előbbiben tiszta olvadt ón és ólom szétválását, utóbbiban vanádium-pentoxid kristályok növekedését vizsgálták. Végrehajtottak még hologramokkal kapcsolatos teszteket is, sőt, holografikus képek továbbításával is kísérleteztek. Egy hét után a látogató-személyzet elköszönt, majd űrhajójukkal visszatértek a Földre. Kovaljonok és Szavinih visszatért az állomás karbantartásához, a fizikai állapotuk megőrzését szolgáló testedzéshez, illetve különféle folytatólagos tudományos kísérletek végrehajtásához.

 

Popov és Prunariu, a Szojuz-40 személyzete

Május 14-én indult a Földről az első Interkozmosz-etap utolsó csapata, Leonyid Ivanovics Popov és társa a román Dumitru Prunariu. Románia esete némileg furcsa volt, noha az Interkozmosz programba az elején meghívást kaptak, menet közben látványosan hátra lettek sorolva, eleve a cirill ábécé-sorrend szerint utolsók lettek volna, de még a később meghívott Vietnam is megelőzte őket végül. Az általános vélekedés e kapcsán az, hogy a szovjet holdudvarból látványosan kilógó Nicolae Ceaușescu-rendszert "büntették" ilyen módon.

 

Popov, Prunariu és Szavinih a Szaljut-6 fedélzetén

Az űrállomáshoz május 15-én csatlakozó Szojuz-40 programja ettől még tökéletesen megfelelt a többi Interkozmosz-űrrepülésnek. Az űrhajósok több közös orvosi kísérletet, földmegfigyelést (ezúttal persze Romániára fókuszálva), anyagkísérleteket, és a Föld mágneses mezejével kapcsolatos kísérleteket hajtottak végre. Május 22-én az utolsó látogató-személyzet is elköszönt, majd a Szojuz-40-nel visszatért a Földre.

 

A Szojuz-40 a Szaljut-6-ról fotózva

A Szaljut-6 utolsó tartós személyzete sem maradt sokáig. Miután összekészültek, május 26-án beszálltak a Szojuz T-4-be (ez volt az egyetlen tartós Szaljut-küldetés, ahol nem volt űrhajócsere), majd visszatértek a Földre – ahogy a Szojuz T-3, úgy ők is az űrállomáshoz csatlakoztatva hagyták a Szojuz orbitális modulját. Kovaljonokék összesen 74 napot és 17 órát töltöttek el a világűrben, noha szervezetüket komolyabban nem viselte meg az út, az űrállomás állapota azért komoly kihívások elé állította őket. Itt pedig nem csak a romló műszaki állapotra kell gondolni (ideértve azt, hogy az ablakok egy részén konkrétan alig lehetett átlátni), de az űrállomás falain ételmaradékok és folyadékok foltjai éktelenkedtek, a bemélyedésekben és zugokban a hulladékok apró szemcséi elkezdett felgyülemleni és az egész állomás levegője olyan volt, mintha egy "vén autóban" lennének. Ezzel együtt is a Szaljut-6 kétségkívül mérföldkő volt a szovjet űrprogramban, nem csak nyitottabbá, emberközelibbé tette a világűrt, de gyakorlatilag egy új lépcsőfok volt a későbbi űrállomás-programokhoz, fontos tapasztalatokat nyújtott a hosszabb idejű világűrben tartózkodás terén.

 

A Szaljut-6 és a Szojuz T-4 összedokkolva, a világűrből fényképezve

A TKSz űrrepülések, amiről keveset regélnek....

 

Egy korai, tesztelésre használt VA kapszula

Az űrállomás azonban még itt sem fejezte be a munkát. Csakhogy itt most erősen vissza kell menjünk az időben. Ugyebár a Cselomej-tervezőiroda még az Almaz-program keretében egy "saját" űrhajót is megálmodott, a TKSz-t. A TKSz fejlesztése ha lassan is, de haladt a maga medrében, és 1976-ban elkészültek a VA visszatérő kapszulával annyira, hogy tesztelhessék. "Természetesen" a tervezőirodák közötti rossz kapcsolat miatt az iroda a saját Proton hordozórakétájára bízta az tesztrepüléseket, dehát a Proton cirka 20 tonnát tudott felvinni, a VA viszont alig 6-7,2 tonna indításra készen. Hát akkor párosával is indítjuk őket – volt a felkiáltás. A páros indításoknál viszont csak a felső kapszula kap SzASz mentőtornyot. A következő tesztrepülésekre került sor:

 

Egy VA kapszulákat hordozó Proton előkészítése, és a két VA kapszula elhelyezkedése az orrán

1976. december 15.: Egy Proton orrán két VA modult (#009P és #009L) állítanak pályára Kozmosz-881 és 882 jelöléssel. A két modul külön-külön tér vissza. Sikeres mindkét repülés.

 

Egy komplett TKSz űrhajó végszereléskor

1977. július 17.: Egy Proton orrán egy komplett TKSz űrhajót indítanak a világűrbe Kozmosz-929 jelöléssel, 201 napig kering a Föld körül, majd a VA modul leválik, és sikeresen visszatér a Földre.

1977. augusztus 5.: Egy Proton orrán ismét a világűr felé indul a #009P és #009L gyártási számú VA kapszula, de az indítás után 40 másodperccel a Proton meghibásodik, a #009P, amelyik elől van és kapott SzASz mentőtornyot megmentésre kerül, a #009L viszont a hordozórakétával együtt megsemmisül.

1978. március 30.: Két VA kapszula (#009A/P2 és #009A/2) indul a világűrbe, Kozmosz-997 és 998 jelöléssel, külön-külön térnek vissza, sikeresen.

1979. április 20.: Ismét két VA kapszula indulna az űrbe, a #008 tesztváltozat mellett a "széria", emberek szállítására is alkalmas #103-as mellett. Az indítóálláson viszont a Proton meghibásodása miatt működésbe lép a mentőrendszer, de csak az elől lévő #008-as kapszulát menti meg, ugye. A jelölésük Kozmosz-1096 és 1097 lett volna.

1979. május 22.: Mindössze egy hónappal később két "széria" VA modul (#102P és #102L) indul a világűrbe, Kozmosz-1100 és 1101 jelöléssel. Külön-külön sikeresen visszatérnek.

 

Egy sikeresen visszatért VA kapszula

Azt már ebből is látni lehet, hogy a TKSz program bizony minden nehézség ellenére haladt a megvalósulás felé. A VA kapszula önmagában nem volt alkalmas az OPSz / DOSz űrállomás kiszolgálására, vagy az OPSz űrállomással együtt lehetett indítani, vagy az FGB modullal együtt, teljes értékű TKSz űrhajóként. De akár a teljes űrhajót űrállomás-kiszolgálásra, akár a VA-t önálló űrrepülésre még fel lehetett volna használni, amit a tervezőiroda szeretett is volna – csakhogy a Proton megbízhatatlanságára hivatkozva ebből nem lett semmi. A Proton ugyan valóban nem érte el az R-7 család megbízhatóságát, de annyira rossz sem volt, hogy emiatt esélyt se adjanak neki. Esélyesen az NPO Enyergija tervező-iroda hatásosan bevédte magát, hogy az amúgy igen jó képességű TKSz ne jelentsen veszélyt a Szojuz űrhajó számára. A még 1960-as évek végén elkezdett TKSz-program viszont több, immár gyakorlatilag kész és letesztelt űrhajóval bírt, amivel valamit kezdeni lehetne....

A TKSz felépítése, kékkel jelölve a VA modul, pirossal az FGB modul,
zölddel jelölve mindkettőn belül a túlnyomásos részeket

Így kerültek képbe, mint "bővítő-modulok" a DOSz űrállomások számára. A TKSz ugye két modulból áll, az FGB modul lakóteret és hajtóműveket biztosít, a VA pedig a személyzet visszatérését teszi lehetővé. Az FGB felhasználható lenne arra, hogy az űrállomás személyzetének extra életteret nyújtson, a VA szerepe ugyan nem volt ekkor még tisztázott, de ha embert úgy sem szállít, akkor akár 500 kg hasznos terhet visszahozhat a Földre – ne feledjük, hogy a Szojuz alig 50 kg-ot volt képes visszahozni az űrhajósok mellett, a Progressz pedig semmit. Az elgondolást először persze tesztelni kell, így hát 1981. április 25-én egy Proton K orrán elindul a második teljes értékű TKSz a világűrbe a Kozmosz-1267 néven, majd a Szaljut-6 elülső dokkolóportjára csatlakozott. Az elkövetkező időben az FGB hajtóműveivel több pályaemelő manővert is végrehajtottak, majd a VA kapszula május 24-én lekapcsolódott, és sikeresen visszatért a Földre. A teszt bizonyította, hogy az űrállomás több modulból álló bővítése teljesen járható út, így pedig nagyobb űrállomásokat lehet építeni.

A Szaljut-6 / Kozmosz-1267 még több, mint egy évet keringett a világűrben, 1982. július 29-én irányítottan visszavezették a légkörbe, és az űrállomás elégett a légkörben. Ezzel végleg lezárult az űrállomás élete, de közben már az utódja is fent keringett...

Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története XIII.

A DOSz-5 / Szaljut-6 születése

Egy "teljes" Almaz űrállomás, bal szélen egy TKSz űrhajó, középen az OPSz űrállomás,
a jobb szélen egy (az űrállomással együtt felvitt) VA visszatérő kabin – bemutatva, hogy mindkét végén lehet dokkolni az űrállomáshoz

Az első generációs szovjet űrállomások ugyebár valójában két eltérő vonalat követtek: az eredeti katonai Almaz / OPSz űrállomások két végükön egy-egy dokkolóponttal bírtak, így egyszerre két űrhajó tudott csatlakozni hozzá. Az Almaz vázára épülő, de a Szojuz elemeivel felszerelt "civil" DOSz űrállomások esetén az egyik végén lévő dokkolóportot lezárták, és oda szereltek egy Szojuz műszaki modult, amely a pályamódosító manőverek végrehajtását tette lehetővé. Noha eredetileg az Almaz program egy "saját" űrhajót, a TKSz-t használt volna (róla már itt volt szó), de forráshiány miatt nagyon lassan készült csak. Márpedig a TKSz azért lett volna fontos, mivel ellátmányt vihet, és saját hajtóműveivel a hozzá dokkolt OPSz űrállomás pályáját is meg lehetett emelni. A pályaemelő manőverek pedig kulcsfontosságúak – a Szaljut űrállomások viszonylag alacsony pályán, mintegy 200-260 km között keringtek, ahol már elég jelentős a légellenállás, annyira legalábbis, hogy naponta akár 50 métert is veszítsen a magasságából. Ha 200 km alá ér, akkor pedig már olyan mértékben lassul (és egyben magasságot veszít), hogy pár nap alatt belép a sűrűbb légrétegekbe, és elég a légkörben. Hogy ezt elkerüljék, időről időre egy pályaemelő manővert kellett végrehajtani. Ez határozta meg tehát az első Szaljut űrállomások élettartamát: mennyi hajtóanyaguk van a pályaemelő manőverek végrehajtására, és mivel utánpótlást nem kaphattak, csak a saját tartályaikban lévő mennyiségre támaszkodhattak.

A Szaljut-5 űrállomás keringési ideje (függőleges vektor) az idő függvényében (vízszintes vektor),
leegyszerűsítve azt mutatja, mennyivel változott a pályamagasság, és hányszor emelték a pályát (a függőleges "ugrások" a diagramon)

Még 1973-ban, a Szojuz és civil DOSz űrállomásokat építő CKBEM tervezőirodában merült fel, hogy egy átalakított Szojuz űrhajó vihetne fel további ellátmányt, ám az irodát akkor vezető Vaszilij Misin dörgedelmesen osztotta ki a tervvel előhozakodó mérnökcsapatot, mondván nekik a holdraszállás és az utána következő holdbázis problémájával kell foglalkozniuk, az űrállomások ellátásával foglalkozzon csak a konkurens Vlagyimir Cselomej CKBM irodája. Érdekes ez a gondolatmenet amúgy, hiszen Misin és Cselomej ki nem állhatták egymást, de Misint ezek szerint jobban érdekelte, hogy minden erőforrást a holdprogramra fordítsa, minthogy egy újabb ponton kigolyózza ős-ellenfelét. Csakhogy 1973 végére a tervekről tudomást szerzett (költői kérdés: vajon hogy?) Szergej Afanaszjev, a civil űrprogramot is felügyelő Általános Gépipari Minisztérium minisztere – és utasította a CKBEM-et, hogy kezdjék meg a teherszállító Szojuz variáns építését. Ezzel együtt döntés született, hogy a második generációs DOSz űrállomások (a DOSz-5-től kezdődően) ismét két dokkolóporttal kell bírjanak a két végükön, hogy egyszerre két űrhajó (két személyzettel rendelkező, vagy egy személy- és egy teherszállító) csatlakozhasson hozzá.

 

Egy Szaljut-6, két Szojuz űrhajó felállás rajzon – ez valósult meg.

A hosszabb idejű világűrben tartózkodást eddig alapvetően a Szojuz űrben való tárolási időkorlátja határozta meg – ez eredetileg 60 nap volt, majd a személyzet nélküli Szojuz-20 úttal sikeresen három hónapra tolták ki. Ám úgy vélték, hogy ennél hosszabb ideig a világűrben tárolni az űrhajót kockázatos lehet, de már ez is elég, hogy visszahódítsák a világűrben való tartózkodás rekordját (amit 1974-ben a Skylab-3 legénysége állított be 84 nappal). Viszont ha van két dokkolási pont az űrállomáson, akkor lehetséges, hogy lecseréljék az űrhajót. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az A jelű Szojuzzal felmegy a tartós űrbéli tartózkodásra induló személyzet, majd még 90 napon belül érkezik egy második, rövid látogatásra érkező személyzet a B jelű Szojuzzal. Utóbbi személyzet pár nap után átköltözik az A jelű Szojuzba, és visszatér a Földre, míg az első személyzet a B jelű űrhajóval tér majd vissza, akár 180 nappal a világűrbe indulásuk után. Az űrhajócserék között teherszállító űrhajók érkeznek ellátmánnyal és hajtóanyaggal, így az űrállomás élettartama évekre kitolható lesz, és akár folyamatosan is lehet személyzet rajtuk. Hovatovább a periodikus Szojuz-cserével igen hosszú ideig kitolható lehet a személyzet űrállomáson tartózkodása, ez pedig jelentős tapasztalatokhoz juttathatja a szovjet űrprogramot.

 

Kissé elnagyolt ábra, de kívülről ábrázolja a Szaljut-6 + két Szojuz felállást, és jól kivehető például az űrállomás hajtóműveinek elhelyezése

Hogy az állomás hátsó része felszabaduljon a második dokkolási pont számára, a Szojuz műszaki modult száműzték, és az űrállomás hátsó részére egy "gyűrű" került a hajtóanyag-tartályokkal és két manőverező hajtóművel, amelyek egyenként 3 kN tolóerőt adtak le. A hajtóanyagtartályok elhelyezése miatt a hátsó dokkoló lett az ellátópont is – a teherszállító űrhajó csak ehhez a ponthoz csatlakozva tudott hajtóanyagot áttöltetni az űrállomás tartályaiba. Az űrállomás energiaellátásért a Szaljut-4-nél is már bevetett három nagy méretű (összesen 60 négyzetméteres) napelemtáblák feleltek, és mivel a Szaljut-6 esetében több űrsétát is terveztek végrehajtani, egyfelől az elülső dokkolórészt meghosszabbították, és egy zsilipajtót helyeztek el rajta, vagyis ez a rész lezárható volt az űrsétára, továbbá az űrállomás külső borításán kapaszkodókat helyeztek el, amelyekhez az űrhajós rögzítőkábelét is rögzíteni lehetett. Az űrsétákhoz az új Orlan-D űrruhát tervezték használni, ez félmerev űrruha volt, ahol a testet egy merev rész veszi körbe, a végtagoknál viszont "puha" elemek biztosítják a mozgékonyságot. Az Orlan-D volt az első olyan űrruha, amelyet többszöri, különböző űrhajósok általi újrafelhasználásra terveztek, élettartama két év volt.

A Szaljut-6 elsődlegesen orvosi / emberi kísérlet volt, a minél hosszabb űrbéli tartózkodás emberi szervezetre gyakorolt hatását akarták vizsgálni. Rengeteg orvosi eszköz és testedző berendezés állt rendelkezésre, az űrhajósok egészségi állapotának vizsgálatára és testedzésüket biztosítandó. E mellé persze rengeteg más tudományos kísérletre is sor került. Az űrállomás "hasán" a BSzT-1M másfél méteres ultraibolya / infravörös űrtávcső foglalt helyet, a külső burkolaton rögzítésre került egy időre a KRT-10 10 méter átmérőjű rádióteleszkóp, beépítésre került a Szojuz-22 fedélzetén is használt MKF-6 multi-spektrális földkutató kamera, a KT-140 nagy felbontású topográfiai kamera, a Jelena gammasugárzás-vizsgáló űrteleszkóp, az Szplav (~ Ötvözet) súlytalanságbéli kísérleti fémkohó és az Oázis növénynövesztő egység. Más szóval volt bőven teendője az űrhajósoknak a fedélzeten.

Az első generációs Progressz teherűrhajó felépítése

A kiszolgáló teherhajókra röviden még érdemes kitérni. Alapvetően fogtak egy Szojuz 7K-T űrhajót, és a visszatérő kapszula helyére egy durva kidolgozású tárolómodul került – itt lettek elhelyezve az irányító rendszerek illetve az űrállomás számára szállított hajtóanyag tartályai, amelyekben összesen 975 kg hajtóanyagot vihet magával, illetve itt voltak az átfejtéshez szükséges pumpák is. A műszaki modulon semmiféle változtatást nem hajtottak végre, az orbitális modul pedig egy túlnyomásos raktárrá lett alakítva, amelyben élelmiszert, vizet, oxigént és egyéb ellátmányt lehetett elhelyezni (a hajtóanyaggal együtt maximum 2315 kg lehetett az ellátmány tömege). A keresztségben Progressz (kb. Haladás) nevet kapó ellátó-űrhajót ugyanolyan Szojuz hordozórakéta vitte a világűrbe, mint az embert szállító Szojuz űrhajókat. Az elején még az SzASz mentőtorony is a rakéta orrára került (hivatalosan azért, hogy a már letesztelt aerodinamikai kialakítás ne változzon), ám a stabilizáló rács-vezérsíkok már nem szerelték fel rá, és mivel sem ejtőernyő, sem visszatérő kapszula nem volt, így megmenteni sem lett volna érdemes a Progresszt.

 

Az Interkozmosz keretében kiképzésre érkezettekről készült kép, érdekesség, hogy Magyari Bélát nem látni rajta, Farkas Bertalan mögött talán Buczkó Imre, a végső válogatáson kiesett űrhajós-jelölt állhat

Korábban már szóba került az Interkozmosz program, amit újra elő kell hozni, ugyanis a Szaljut-6 elemi része lesz ennek. Még 1967-ben a szovjet űrprogram megkezdte a tudományos együttműködést a baráti országokkal, illetve először még csak a Varsói Szerződés tagjaival, tehát a közeli kapcsolatban álló nemzetek kaptak lehetőséget arra, hogy a szovjet infrastruktúrát kihasználva részt vegyenek a kutatásokban. Az első fecske egy szuborbitális kutatószonda volt, amelyet egy katonai R-5 ballisztikus rakéta orrán juttattak 468 km magasságba, a Vertyikal-1 magyar kapcsolattal is bír: az 1970 novemberében indított kapszulában magyar tudósok által épített mikrometeorit-csapda is helyet kapott. Később több tudományos programban is létrejött nemzetközi együttműködés, ezeket külön Interkozmosz jelzéssel látták el (a mikrometeorit-csapda például az 1972-es Interkozmosz-6 esetében is szerepet kapott), de ilyen volt a korábban már említett Szojuz-22 úton felvitt MKF-6 kamera is. A Szaljut-6 esetében tervezett Szojuz űrhajócsere pedig rendkívüli lehetőséget nyújtott: a mindössze pár naposra tervezett "látogató személyzet" egyik tagja az Interkozmoszon belül egy baráti ország űrhajósa lehet.

A szovjet űrprogram szempontjából nem volt nagy áldozat, hiszen túl sok feladatot amúgy sem lehetett adni ezeknek az utaknak, ugyanakkor hatalmas propaganda értékkel bírt az, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió után más nemzetek tagjai is megjárhatják a világűrt, ráadásul egy (pardon, általában két) szovjet űrhajón, egy szovjet űrállomást meglátogatva. A sorrend persze kényes volt, és a szovjetek eredetileg először az Interkozmosz programban addig legaktívabb országok lettek volna az elsők (Csehszlovákia, Kelet-Németország majd Lengyelország), majd pedig a cirill ábécé alapján következtek volna az újonc országok. Ezt a lengyelek megvétózták, hiszen ekkor a sorrend az első háromnál Csehszlovákia – Kelet-Németország – Lengyelország lett volna, márpedig hogy a lengyelek a kelet-németek után jöjjenek, az súlyosan sértette az önérzetüket. Rövid egyeztetés után így Lengyelország lépett a második helyre. A sorrend kiválasztása persze valójában inkább politikai okokra volt visszavezethető, Csehszlovákia például messze nem a legaktívabb ország volt, ám az 1968-as Csehszlovák felkelés és szabadságharc 10 éves évfordulója miatt kellett valami, ami a két ország barátságát "megolajozná" - erre pedig az Interkozmosz nagyszerű lehetőség volt...

A Szaljut-6 tehát egy nagy lépés volt előre az űrállomások fejlődéstörténetében, az új korszak első lépéseként pedig 1977. szeptember 26-án, egy Proton-K orrán indult a világűrbe....

A Szaljut-6 első vendégei....

A Szojuz-25 elemelkedik az indítóállásról

Az űrállomás első személyzete a Szojuz-25-tel világűrbe induló Vlagyimir Vasziljevics Kovaljonok és Valerij Viktorovics Rjumin, akik 1977. október 9-én startoltak, ők lennének az első hosszú távú lakók a Szaljut-6-on. Egy nappal később sikeresen meg is közelítették, majd az Igla dokkolórendszer segítségével az elülső dokkolási ponthoz szándékoztak csatlakozni. Noha a Szojuz dokkolórúdja sikeresen becsatlakozott az űrállomás dokkolójának fészkébe, nem sikerült a dokkolókarmok zárása, vagyis az un. kemény dokkolás (hard dock). A sikeres dokkolást visszajelző lámpa felgyulladásának elmaradása miatt Kovaljonokék egymás után négyszer próbáltak kicsit eltávolodva és újra, immár kézi irányítással megközelítve újra megkísérelni, ám mindegyik sikertelen volt. Az űrhajósok jelezték a problémát a földi irányításnak, akik nekiálltak a kapott információkat feldolgozva valami megoldást találni, végül utasítást adtak arra, hogy egy ötödik kísérletet tegyenek.

Festmény a Szojuz-25 / Szaljut-6 dokkolási kísérletről, az űrhajó dokkolórúdja és az űrállomás dokkolófészke jól látható

A személyzet kissé eltávolodva az űrállomástól újra nekiveselkedik, de hiába, továbbra se villan fel a sikeres kapcsolódást nyugtázó visszajelző lámpa. A földi irányítás utasítást ad, hogy hagyjanak fel a próbálkozással – sem elegendő hajtóanyag nem maradt, sem az akkumulátorokban tárolt energia nem teszi lehetővé további próbálkozást, így megszakítják az űrrepülést, és Kovaljonok és Rjumin visszatér a Földre, leszállásuk eseménytelen szerencsére. A Földön viszont komoly fejtörés kezdődik, hogy mi is történhetett, a dokkolórendszerrel foglalkozó mérnökök szerint Kovaljonok hibázott a kézi irányításnál, az űrhajósok viszont állítják, hogy mindent a nagy könyv szerint hajtottak végre.

 

Kovaljonok és Rjumin

Az eset után hoztak egy szabályt, hogy a Szojuz fedélzetén legalább egy veterán (a világűrt már megjárt) űrhajós legyen, a másik űrhajós lehet újonc. Ezt a döntést azzal indokolták, hogy Kovaljonok és Rjumin is újonc volt, ráadásul Kovaljonok az utólagos vizsgálat szerint hajlamos volt érzelmi kitörésekre, és ez is szerepet játszhatott abban, hogy a második sikertelen kísérlet után egyre többet hibázhatott. A döntés első áldozata a tartalék személyzet lett: eredetileg Jurij Viktorovics Romanyenko és Alekszandr Szergejevics Ivancsenkov ölébe hullott volna a lehetőség, hogy az űrállomás első tartós lakói legyenek, de egyikük sem járt még a világűrben korábban, így Ivancsenkovot lecserélték Georgij Grecskóra, aki a Szojuz-17 / Szaljut-4 küldetést tudhatta a háta mögött. Érdekesség, hogy a veterán státusz nem jelentett automatikusan parancsnoki posztot: ez esetben is hiába Grecsko volt a tapasztaltabb, Romanyenko lett a parancsnok. A másik döntés viszont arra vonatkozott, hogy a következő személyzet a hátsó dokkolási ponthoz csatlakozik majd, és egy űrsétával ellenőrzik, hogy az elülső dokkoló megsérült-e esetleg a sikertelen kísérletek közben.

 

Jurij Romanyenko és Georgij Grecsko, a Szaljut-6 első tartós személyzete kiképzés közben

A személyzet, az űrhajó és egyáltalán, a kialakult helyzetre való felkészülés rohamtempóban zajlott, és figyelembe véve mindent igen rövid idő alatt összehoztak mindent: 1977. december 11-én Romenyenko és Grecsko elindult a Szojuz-26-tal az űrállomáshoz. A start, az egy nappal későbbi űrrandevú és a dokkolás teljesen simán lezajlott, és a két űrhajós beköltözött új otthonukba. Miután minden szükséges előkészület megvolt, december 19-én mindkét űrhajós beöltözött Orlan-D űrruhájukba, hogy megvizsgálják az elülső dokkoló pontot.

 

Grecsko beöltözve az űrséta előtt

Ez volt az első szovjet űrséta 1969 óta, a nem egészen másfél óra alatt először eljutottak az űrállomás elülső részéhez, ám a szemmel való megvizsgálás is arra jutott, hogy semmi baja nincs és nem is volt a passzív dokkolórendszernek, vagyis ha volt is műszaki probléma, az a Szojuz-25 fedélzetén lehetett csak. Mikor viszont már visszatértek a zsilipbe, Romenyenko még körbe akart nézni, és ahogy Grecsko félreállt, meglökte véletlenül – a parancsnok pedig kisodródott a világűrbe, miközben rögzítőkábele nem volt sehova rákapcsolva. Grecsko szerencsére gyorsan kapcsolt, és még időben elkapta a kábel végét, majd visszahúzta társát az űrállomásra.

 

Grecsko a Szaljut-6-on pózol a súlytalanságban

Miközben a folyamatos orvosi vizsgálatokat végezték, viszonylag kevés egyéb feladatot kaptak, néhány alkalommal Föld-megfigyelést hajtottak végre (fotók készítése), illetve egy új navigációs rendszer tesztjét hajtották végre, de 1978. január 3-án már a személyzet kérte, hogy kapjanak több feladatot, mivel unatkoznak. Igazából a földi irányítás is komoly döntések előtt állt, és logisztikázni kellett a két dokkolóhellyel. Január közepére tervezték a Progressz teherűrhajó első útját, ám annak pont oda kellett volna kapcsolódnia, amit most a Szojuz-26 foglalt el. Túl kockázatosnak tartották, hogy a személyzet maga beszálljon az űrhajóba, lekapcsolódjon és átmanőverezzen vele az űrállomás másik végébe, így inkább úgy döntöttek, hogy előre hozzák az űrhajócserét, mégpedig a helyzetre való tekintettel egy tisztán szovjet személyzettel. A Szojuz-27 fedélzetén tehát Oleg Grigorjevics Makarov és Vlagyimir Alekszandrovics Dzsanyibekov indult a világűrbe, előbbi már tapasztalt űrhajós, utóbbi villamosmérnök, akire az űrállomás elektromos rendszerének átellenőrzése vár.

 

Dzsanyibekov és Makarov, a Szojuz-27 / 26 személyzete

A Szojuz-27 1978. január 10-én emelkedett el az indítóállásról, és egy nappal később sikeresen randevúzott a Szaljut-6-tal. A dokkolás végső fázisában az Igla automatikus dokkolórendszer egy kis mértékben eltért a párhuzamostól, de 7 méterre az űrállomástól a személyzet kézi irányításra kapcsolt, és sikeresen rácsatlakozott az elülső dokkra. A Szaljut-6 első tartós személyzete ez idő alatt visszahúzódott a Szojuz-26-ba, hogy ha bármi probléma lépne fel, azonnal lekapcsolódhassanak és visszatérhessenek a Földre. A sikeres dokkolás után gyorsan az űrállomás elülső részébe haladtak, de azzal, hogy idejekorán kinyitották a zsilipajtót, meglepték Makarovékat – a felcsapódó ajtó a két látogatót hátrarepítette. A látogatók élelmet, könyveket, leveleket hoztak, az Interkozmosz keretében egy francia biológiai kísérlet tartályát, illetve Dzsanyibekov elvégezte az űrállomás átellenőrzését. A sok mosoly mögött volt némi titok is: Grecsko édesapja űrrepülése alatt elhunyt, ám az űrprogram vezetői úgy döntöttek, hogy ezt csak az űrhajós visszatérése után közlik vele (Grecsko egyébként később ezt jó döntésnek nevezte).

 

A Szojuz-6 első tartós személyzete és első "látogató" személyzete az űrállomáson

Az űrhajósok által végrehajtott egyik furcsa kísérlet neve "rezonancia" volt. Azt megfigyelendő, hogyan reagál a két űrhajóból és egy űrállomás blokkból álló komplexum a vibrációkra, a négy űrhajós lendületből oda-vissza "ugrálást" hajtott végre. A kísérlet semmi rendkívüli problémát nem fedett fel, ám ez a kísérlet a későbbi szovjet / orosz űrállomásoknál is bevett gyakorlat lett. Makarov és Dzsanyibekov összesen öt napot töltött a Szaljut-6 fedélzetén, melynek a végén átköltöztek a Szojuz-27-ből a Szojuz-26-ba. Itt egy újabb (ekkor még) újdonság következett: a Szojuz űrhajókban a személyzet széke egyénekre volt szabva, itt nem csak arról van szó, hogy kényelmes és testhezálló legyen, hanem arról is, hogy egyben ballasztként is szolgált, hogy a súlyelosztás tökéletes legyen. Az űrhajósok tehát fogták a széküket, és átszerelték egy egyik űrhajóból a másikba a költözéskor – és ez innentől általános eljárás lett a látogató személyzet számára. Miután mindennel végeztek, elköszöntek Romenyenkótól és Grecskótól, bezárták a zsilipajtókat, majd leválasztották a Szojuz-26-ot, és visszatértek vele a Földre.

A Szaljut-6-ról és egy Szojuz bedokkolásról készült festmény

Ezzel felszabadult a hátsó dokk, és indíthatták az első teherűrhajó, amelyre 1978. január 21-én került sor, egy nappal később automatikusan dokkolt az űrállomáshoz, és a személyzet nekiállt kipakolni az ellátmányt, aztán pedig a felgyülemlett hulladékot belepakolni (ami a légkörben el fog égni). Február másodikán végrehajtották az első hajtóanyag-átfejtést is, amely közben periodikusan ellenőrizték a vezetékeket és szelepeket, hátha valahol szivárgás lépne fel, de minden problémamentesen zajlott le. Február 5-én nitrogénnel átöblítették a csőhálózatot, nehogy véletlenül a hajtóanyag maradványai a szétkapcsolódáskor esetleg a zsilipajtó külső részére kerülhessen. A Progressz-1 egy nappal később lecsatlakozott, és aztán távirányítással a légkörbe vezették, hogy megsemmisüljön.

 

A Progressz-1 kipakolása: a rugalmas cső a létfenntartó rendszerből tiszta levegőt pumpál a saját légtisztító és forgató rendszer nélküli modulba, megakadályozva a szén-dioxid esetleges felgyűlését

Eközben az Interkozmosz teljes sebességre kapcsolt, különféle baráti országok űrhajós-jelöltjei kezdték meg a kiképzésüket Csillagvárosban, illetve közös tudományos kísérletekről egyeztettek. A listán az első a Szojuz-28 fedélzetén a világűrbe induló csehszlovák Vlagyimir Remek lett, aki Alekszej Gubarev mellett kapott helyet. Nem ismert okokból három nappal elcsúszott az indítás, így végül március 2-án startoltak el, hogy egy nappal később a Szaljut-6-hoz dokkolhassanak. Remek lett az első nem szovjet és nem amerikai ember, aki a világűrben járt, és Csehszlovákia a harmadik nemzet, aki űrhajóssal büszkélkedhetett.

 

Gubarev és Remek, az első Interkozmosz űrhajóspáros

A politikai és propaganda vitán felül elsődleges volt az űrrepülésben, ám azért tudományos kísérletekre is sort kerítettek, ezek közé tartozott algák súlytalanságban történő növekedésének megfigyelése, valamint a Szplav mini-kohóban (üveg, ólom, ezüst illetve réz-klorid olvadékok vizsgálata) és a Krisztall kristály-növesztő tartályban végrehajtott kísérletek. Több kifejezetten csehszlovák kísérletre is sor került, az Oxymeter nevezetű műszerrel a különféle testrészekben áramló vér oxigéntartalmát figyelték, illetve a csillagok fényének változása légkör felső részén való átszűrődésekor, amit amerikai és szovjet űrhajósok is megfigyeltek, de magyarázat ekkor még nem volt rá.

 

Remek, Gubarev, Grecsko és Romenyenko a Szaljut-6 fedélzetén

A látogatók természetesen ismét hoztak leveleket, újságokat és magazinokat a tartós személyzet részére. Gubarev (aki amúgy a Szojuz-17 fedélzetén együtt repült Grecskóval) egy megfelelő pillanatban tudatta Romenyenkóval, hogy Grecsko édesapja meghalt – de Romenyenko is úgy döntött, hogy ezt a hírt majd csak a visszatérésük után tudhatja meg Grecsko. Remek és Gubarev noha látogató személyzet volt, nem cseréltek űrhajót, az első tartós személyzet hamarosan visszatér a Földre, így nem látták értelmét a procedúrának. Vagyis egy héttel érkezésük után, március 10-én a Gubarevék visszaköltöztek a Szojuz-28-ba, bepakolva az anyagkísérleteknél nyert mintákat, majd leváltak, és egy nappal később Földet értek.

Romenyenko eközben egyre erősebb fogfájásra panaszkodott, ám az űrállomáson nem volt fájdalomcsillapító – a programban részt vevő orvosok nem tudtak jobb javaslatot adni, minthogy próbáljon meleg vízzel öblögetni. A Szojuz-28 távozása után viszont már ők is nekiálltak összekészülődni, a kísérletek eredményeit elhelyezték a Szojuz-27 fedélzetén, ellenőrizték az űrállomás rendszereit, majd egyenként tartalék üzemmódba kapcsolták őket, és március 16-án beöltöztek, bezárták a zsilipajtókat, majd visszatértek a Földre. A Szaljut-6 első tartós személyzete összesen 96 napot és 10 órát töltött el a világűrben – megszerezve az időtartamrekordot a Szovjetunió számára. Arról kevés információt találni, hogy mennyire szenvedték meg a három hónapos űrutazást az űrhajósok – a megjegyzésekből az derül ki, hogy eléggé, cirka egy hónap kellett a teljes felépülésükhöz.

A Szaljut-6 második tartós személyzete

A pozitív tapasztalatok után nem volt vitás, hogy még hosszabb misszióra kell felkészülni. A Szaljut-6 második tartós személyzetének Vlagyimir Vasziljevics Kovaljonok és Alekszandr Szergejevics Ivancsenkov lett megnevezve, az előbbi újra lehetőséget kapott, hiszen eredetileg ő lett volna az első tartós személyzet parancsnoka, ha a Szojuz-25 dokkolása nem lett volna sikertelen. Az utóbbi ugyanannak az útnak a tartalékszemélyzetébe tartozott, de a Szojuz-25 után szétszedték a személyzetet – Romenyenko kapott lehetőséget végül az első személyzetben, Ivacsenykov pedig Kovaljonok mellé kerülve a másodikban.

Kovaljonok és Ivancsenkov egy Szaljut-makettben, kiképzés közben

Most tehát a Szojuz-29-cel 1978. június 16-án induló űrhajósok célja még tovább kitolni a világűrben tartózkodás rekordját, és minél több tapasztalatot gyűjteni az emberi test reakcióiról a súlytalanságban. Csakhogy a Szaljut-6 közben három hónapig személyzet nélkül keringett odafent, és némi aggodalom azért volt, hogy minden rendben lesz-e vele. Miután egy napnyi út után hozzádokkoltak és átszálltak, az állapotokat kielégítőnek tartották, aktiválták a légtisztító rendszereket, és a víztisztító rendszereket, amelyek a levegő páratartalmát vonják ki, és csinálnak belőle újra tiszta vizet. Az űrállomás újraaktiválása és a személyzet akklimatizálódása hozzávetőleg egy hetet vett igénybe, ami után a tudományos munka vette kezdetét. Ennek egyik eleme a Szplav kohó tesztje volt, csakhogy előtte át kellett helyezni a zsilipbe, ugyanis a három napos folyamatos működést terveztek, ez viszont nagyon felhevítené az űrállomás légkörét, de a zsilip-szekcióban a légkör elengedése után ilyen problémával nem kellett foglalkozni.

Pjotr Klimuk és Mirosław Hermaszewski, a Szojuz-30 űrhajósai

A személyzet az első fázisban főleg orvosi és anyagtudományi kísérleteket hajtott végre, majd felkészültek az első látogató személyzet fogadására. Az 1978. június 27-én induló Szojuz-30 utasai Pjotr Iljics Klimuk és Mirosław Hermaszewski, az első lengyel űrhajós. Egy napos út után dokkoltak a Szaljut-6-ra, ahol a második tartós személyzet fogadta őket, és az ekkor már tradicionális kenyér és só, valamint gyümölcslé elfogyasztásával ünnepelték meg érkezésüket. Miután a vendégek körbenéztek az űrállomáson, megkezdték a tudományos munkájukat, amely közé tartozott, hogy az Interkozmosz aktuális űrhajósa az MKF-6M kamerával a saját országáról felvételeket készítsen, amely ez esetben a felhős időjárás miatt nem volt túl sikeres. Egy másik alkalommal a sarki fényről készítettek fotókat, alaposabb elemzés céljából. Hermaszewski kísérleteket folytatott a Szplav és Krisztall felszereléssel higany-kadmium-tellúr (HgCdTe) és ólom-szelén-telúr félvezető ötvözet gyártására súlytalanságban. A HgCdTe igen ígéretes infravörös érzékelők gyártásánál, ám a Földön a három anyag eltérő tulajdonságai miatt alig 15%-os kihozatalt sikerült elérni ekkoriban, a Szaljut-6 fedélzetén viszont 50%-ot ért el a lengyel kísérlet, megmutatva, hogy igenis vannak lehetőségek az űrbéli gyártás terén – noha a 47 grammnyi mennyiség nyilván csak tesztelésre elegendő.

Klimuk, Hermaszewski, Kovaljonok és Ivancsenkov a Szaljut-6 fedélzetén

A tesztek között szerepeltek kérdőívek kitöltése, amelyben az űrhajósok 1-5-ig terjedő skálán kellett értékeljék az alvási periódusokat, az élelmiszerek ízét, a nemzetközi űrhajósokkal való kommunikációt és hasonló kérdéseket. További kísérletek zajlottak le az ízlelés érzékelésére (két elektróda segítségével...), a pihenési idő eltöltése terén (egy négy órás TV felvétel megtekintése után kellett véleményt alkotni arról, hogy mennyire volt szórakoztató a műsor), de végrehajtottak különféle orvosi vizsgálatokat is. A Szojuz-30 személyzete viszont szigorúan be volt korlátozva, és alá volt rendelve a tartós személyzetnek, például amikor a utóbbiaknak pihenőnapjuk volt, Klimuk és Hermaszewski visszaköltözött az űrhajójukba, és csak ott dolgozhattak. A vendégek ez esetben nem hajtottak végre űrhajócserét – ez a következő látogató csoportra várt, így a Szojuz-30 július 5-én levált az űrállomásról, és még aznap sikeresen földet is ért.

Ivacsenkov tükörképe Kovaljonok sisakján

A sikeres földet érés után, július 8-án már indult is a Progressz-2, amely 200 liter vizet, 250 kg élelmiszert, 600 kg hajtóanyagot, pótalkatrészeket, számítógép-elemeket, leveleket és filmet is vitt fel magával. A legénységnek egy hétbe tellett, míg mindent kipakolt, illetve a hulladékot áthordták a teherhajóba, és augusztus elején leválasztották, majd a légkörben elégett. Időközben, július 29-én egy több, mint két órás űrsétát hajtottak végre, a zsilip-szekciót lezárva annak légkörét az űrbe engedték, majd a külső burkolaton elhelyezett mikro-meteor gyűjtő kazettákat begyűjtötték, sugárzásmérőket pedig elhelyezték, majd a földről utasítást kaptak, hogy térjenek vissza – viszont rögtön utána rádiókapcsolat-mentes zónába értek, és Kovaljonok javaslatára további 20 perccel meghosszabbították az űrsétát, hogy az ausztrál partok nagy korallzátonyaiban és Új-Zéland partjainak látványában gyönyörködjenek. A zsilipbe való visszatérés után a Progressz tartályaiban lévő levegővel töltötték fel a zsilipet – ez innentől bevett eljárás lett.

Ivacsenkov kipróbálja társa gitárját a világűrben

Nem sokkal a Progressz-2 leválasztása után, augusztus 8-án indították a Progressz-3-at, amely két nappal később dokkolt az űrállomáshoz. A Progressz-3 hajtóműveivel megemelték a Szaljut-6 keringési pályáját, illetve epret, hagymát, tejet, 450 kg levegőt, 190 liter vizet, újságokat, leveleket és többek között Kovaljonok gitárja is a bendőjében volt. A Progressz-3 mintegy két héttel később, hulladékkal megtöltve levált, majd társaihoz hasonlóan a légkörben megsemmisült.

 

Bikovszkij és Jähn, a Szojuz-31 / 29 személyzete

Unatkozni nem volt idejük, augusztus 28-án dokkolt be Valerij Bikovszkij és a keletnémet Sigmund Jähn a hátsó dokkolópontra a Szojuz-31 űrhajóval. Viszont amikor a zsilipajtók kinyitására került volna sor, az nem engedett. Megpróbálta külön-külön Bikovszkij és Jähn is, sikertelenül, úgy tűnt, hogy dolgavégezetlenül kell távozniuk, igaz, nem ez lenne az első ilyen – igaz utoljára a Szojuz-10 személyzete tapasztalt hasonlót. Némi hezitálás után úgy döntöttek, hogy együttes erővel, lábukat az orbitális modul falának támasztva próbálkoznak – és az ajtó végre feltárult. A vendégek gyümölcsöket, hagymát, fokhagymát és hasonló élelmiszereket hoztak a tartós személyzetnek, majd a kötelező üdvözlő körök után a két személyzet aludni tért.

 

Bikovszkij, Jähn és Kovaljonok a közös fotózáson, előttük különféle kabalafigurák

A következő napon került sor a közös munkára: Jähn a hazája által gyártott MKF-6M kamerával készített fotókat Kelet-Németországról, a Szplav kohóval ez esetben ólom és tellúr ötvözeteket gyártottak, optikai üveg-olvadékokat teszteltek illetve kristálynövesztési kísérleteket folytattak, valamint különféle orvosi (többek között hallás-) vizsgálatokat hajtottak végre. Jähn többek között egy gyerekbabát (Sandmännchen / Homokemberke, egy népszerű gyerekkarakter, amelyet az Andersen mesék alapján gondoltak ki) is magával vitt, afféle kabalaként, ez többször is feltűnt az út fotóin. A látogató személyzet viszont relatíve rövid ideig maradt: szeptember 2-án kicserélték a Szojuz-29 és 31 üléseit és ballasztsúlyait, kipróbálták a Szojuz-29 hajtóműveit, majd elhelyezték a kísérletek eredményeit a kapszulájában és a következő napon Bikovszkij és Jähn elköszönt a tartós személyzettől, beszálltak a Szojuz-29-be, és visszatértek a Földre.

 

A Szojuz-29 fedélzetéről készített képek a Szaljut-6 űrállomásról és a Szojuz-31 űrhajóról

Szeptember 7-én Ivacsenkov és Kovaljonok beszállt a hátsó dokkolóporton ülő Szojuz-31-be, majd visszahúzódtak mintegy 200 méterre az űrállomástól. A földi irányítás egy 180 fokos fordulatot tett a Szaljut-6-tal, így immár az elülső dokkoló nézett az űrhajóval farkasszemet, amely bedokkolt hozzá. Ez a manőver később bevett lett, ha valamiért át kellett dokkolni az egyik oldalról a másikra az űrhajóval. Szeptember 15-én a második zuhanyzásra is sor került a legénység számára, ám e téren kevés az információ. Már a korábbi DOSz állomásokon is megvolt az áttetsző műanyag "falú" zuhanytálca, amelybe belebegve és a falat pedig felhúzva a személyzet légzőmaszkban (hogy a víz ne kerüljön a tüdejükbe) lezuhanyozhatott. Viszonylag kevés szó esik erről a Szaljut-6 és 7 esetében a forrásokban is, csak később, a Mir űrállomáson döntenek inkább úgy, hogy kivágják az egészet a fenébe (mivel a súlytalanságban a víz mozgását nehéz befolyásolni), és inkább nedves és száraz kendőket használnak a tisztálkodáshoz. Ettől függetlenül a Szaljut-6 fedélzetén időről időre sort kerítenek a zuhanyzásra...

 

A Szaljut-6 földi irányítás vezénylőterme

A Progressz-4 október 6-án dokkolt be 1300 kg ellátmányt hozva, többek között hajtóanyagot, sűrített levegőt, ruhákat, magazinokat és élelmiszert. Ivacsenkov felesége egy brandy-vel töltött csokoládés bonbont is küldött férjének, az ajándék viszont extra munkát adott nekik – mikor a dobozt kinyitották, a bonbonok kirepültek belőle, és majdnem két óra volt, amíg a két űrhajós levadászta az összeset. A hajtóanyag-áttöltésre október 13-án került sor, egy héttel később pedig a Progressz hajtóműveivel egy kisebb pályaemelésre került sor. Nem sokkal később a teherhajó lecsatlakozott, immár hulladékkal megtöltve, és elégett a légkörben.

A legénység októbertől kezdve már napi három órán keresztül hajtott végre testedzést, hogy felkészüljenek a visszatérésre. Október 31-én a kísérletek tárolódobozait elhelyezték a Szojuz-31-en, a hajtóműveket letesztelték, majd az űrállomás fedélzetét kitakarították. November 2-án átszálltak az űrhajóra, majd visszatértek a Földre. Kovaljonok és Ivacsenkov állapota valamivel jobb volt, mint az első tartós személyzeté, de öt napra volt szükség, amíg legalább rövid sétákat tudtak tenni, és 25 napra, amíg nagyjából helyreállt az erőnlétük. Összesen 139 napot és 14 órát töltöttek el a világűrben, az általános tapasztalatok pedig igen jók voltak, így zöld utat kapott a harmadik etap is.

Szaljut-6, harmadik felvonás

A második tartós személyzettel kapcsolatos jó előjeleket viszont beárnyékolta egy menet közben kialakult műszaki hiba: az üzemanyagtartályokat túlnyomás alatt nitrogénnel tartották – csakhogy a helyzet most megfordult, a fő üzemanyag-tartályból üzemanyag szivárgott a nitrogéntartályba. Ez a személyzetre önmagában nem jelentett veszélyt, sőt, mivel két hajtóanyag-tartály páros volt, így közvetlenül az űrállomásra sem, ám a hajtóanyag-készlet egy része így nem felhasználható, plusz fennáll a veszély, hogy a csőhálózatot tönkreteszi az üzemanyag. Vagyis az új személyzetre rögtön egy karbantartás vár – a személyzet tagjai amúgy Vlagyimir Afanaszjevics Ljahov és Valerij Viktorovics Rjumin, érdekesség, hogy ismét a parancsnok volt egy "újonc", míg az űrhajós-mérnök a "tapasztalt" (a Szojuz-25-tel már világűrben járt) űrhajós. 1979. február 25-én indultak a Szojuz-32-vel, hogy egy nappal később bedokkoljanak az elülső portra.

Ljahov és Rjumin egy Szojuz-szimulátorban a kiképzés alatt

Ismét egy hetük volt az űrállomás "belakására", de eközben már készülniük kellett a javításokra. Először is lezárták az üzemanyagrendszer meghibásodott részét, és felkészültek a hamarosan érkező teherűrhajó fogadására. A Progressz-5 március 12-én indult, és két nappal később dokkolt be az űrállomás hátsó bejáratához. Bendőjében 1300 kg-nyi felszerelés és ellátmány volt, plusz majdnem egy tonna hajtóanyag. Az új berendezések között voltak akkumulátorok, képcsöves monitor, egy új Krisztall kohó, amely a meghibásodott régit váltotta, illetve egy gamma sugártartományban működő űrteleszkóp. A kipakolás négy napig tartott, majd a hajtóanyag átfejtése előtt először a meghibásodott tartályokkal kellett foglalkozniuk. A hajtóanyagot az űrállomás forgatásával a világűrbe engedték (túlnyomással nem tudták kinyomni, mivel pont a túlnyomást biztosító tartály szelepe hibásodott meg), majd nitrogénnel átfújták a tartályokat, hogy a maradéktól is megszabaduljanak, végül az egészet lezárták.

Ljahov és Rjumin, még mindig a kiképzés alatt készült képen

Március 24-én került sor egy újabb fontos lépcső teljesítésére: az új képcsöves monitor segítségével végre kétirányú videó-konferenciára is lehetőséget biztosítottak. Korábban megoldott volt, hogy az űrhajósok egy kamera előtt lebegve kommunikáljanak a földdel, ám ők csak hang alapú választ kaptak. Az új rendszerrel lehetőség volt arra, hogy láthassák is azt, hogy kivel beszélnek, ami a hosszú idejű küldetések alatt a családdal való kapcsolattartás tárházát jelentősen kibővítette, ez pedig érthetően jótékony hatással lehetett az űrhajósokra. Először a Progressz-5, majd a Szojuz-32 hajtóműveivel hajtottak végre pályaemelést, illetve április 3-án lecsatlakozott a Progressz-5, hogy visszatérve a légkörben elégjen.

Rukavisnyikov és Ivanov kiképzés közben

A Szojuz-33 április 10-én indult a világűrbe a negyedik Interkozmosz-űrhajóssal, a bolgár Georgi Ivanovval (szegényt átkeresztelték, családneve eredetileg Kakalov volt, amire a szovjetek a rossz hangzása miatt inkább Ivanovot javasoltak...), illetve a parancsnok Nyikolaj Nyikolajevics Rukavisnyikovval a fedélzetén. Az út első szakasza eseménytelenül zajlott, egy nap után sikeresen megközelítették 9 km-re a Szaljut-6 űrállomást, ahol aktiválták az Igla automatikus űrrandevú és dokkolórendszert. Mintegy ezer méterre viszont egy 6 másodperces hajtóműműködés felénél egyszer csak erősen megrázkódott az űrhajó (Rukavisnyikovnak a kezelőpanelbe kellett megkapaszkodnia), és leállt a hajtómű. A földi irányítás javaslatára a parancsnok újra aktiválta az Iglát, de a hajtómű beindítása után egyből le is állt. Eközben Valerij Rjumin, aki az űrállomásról figyelte a közeledő Szojuzt, jelentette, hogy a hajtómű beindulásakor a Szojuz-33 műszaki moduljának oldalánál szokatlan fényeket észlelt.

A Szojuz-33 személyzete a világűrben, TV kamera képe az űrhajó fedélzetéről

Versenyfutás kezdődött az idővel, egyfelől az űrhajó és az űrállomás egymáshoz viszonyított sebessége 28 méter per másodperc volt, ha túl sokáig húzzák az időt, nagyon elsodródhatnak. Az első elemzések alapján a fő hajtómű megrongálódhatott, ez okozhatta a szokatlan fényeket, a nyomásmérő szenzorok szerint nem épült fel a megfelelő nyomás az égőtérben, ilyenkor automatikusan leállítja a Szojuz számítógépe a hajtóművet, hogy megóvja az esetleges sérülésektől. Logikusnak tűnt, hogy a tartalék hajtóművel fejezzék be a manővert, ám féltek attól, hogy a tartalék hajtómű is megrongálódhatott esetleg. A Szojuz-33 készletei legfeljebb 5 napra voltak szűkösen elegendőek, mivel az űrállomás elérhető közelségben volt, felmerült, hogy a Szaljut-6 a közelébe manőverez, és a dokkolást a Szojuz-33 a pozicionáló fúvókákkal fejezi be (mint normális helyzetben). Viszont aggodalomra adott okot, mikor tudnának mentőhajót küldeni értük, és hogy a Szaljut-6 adott esetben nem 4 fő hosszabb kiszolgálására volt felkészítve. Végül úgy döntöttek, hogy megpróbálják a tartalék hajtóműveket beindítani, és azzal végrehajtani a fékező manővert. A 188 másodperces működés helyett viszont 213 másodpercig működött a hajtómű, így a tervezettnél meredekebben léptek a légkörbe, és Ivanov és Rukavisnyikov emiatt 10g-s nehézkedést kellett elviseljen, de végül biztonságosan földet értek. Hivatalosan a dokkolás egy bővebben nem részletezett technikai hiba miatt nem jött össze, csak 1986-ban kezdtek el hírek szállingózni arról, hogy valójában eléggé komoly problémák voltak a háttérben.

A "Bolgár Harcos" 1979. április 11-ei száma – címlapon az űrhajósok

Érdekesség, és némi rátekintést ad a média működésére (nem csak a kommunista blokkban amúgy) ebben az időben az, hogy a "Bolgár Harcos" című bulgáriai magazin 1979. április 11-én (amikor a dokkolásra sor került volna) úgy jelent meg, hogy egy előre megírt cikkben ecsetelték azt, ahogy az űrállomáson fogadták a Szojuz-33 személyzetét. A nyomtatás előtt a cikk két verzióját írták meg, egyet a sikeres, egyet a sikertelen küldetésre, miután pedig a Szojuz-33 pályára állt, a főszerkesztő útjára engedte az előbbit. Természetesen mikor megjöttek az első hírek a sikertelen dokkolásról, az újság kikerült példányait azonnal visszavonták és bezúzták...

A KTDU-60 hajtómű-rendszer, ez volt a Szojuz-1-től a Szojuz-40-ig használt megoldás

Eközben erőltetett menetben álltak neki a szovjet mérnökök a baleset vizsgálatának, és sok volt a kérdőjel – a Szojuz hajtóműrendszere változatlan volt 1966 óta, mintegy 8000 alkalommal tesztelték a földön és már cirka 2000 alkalommal indították be a világűrben, eddig hasonló problémával mégse találkoztak. Csakhogy a Szojuz-32 pontosan ugyan ilyen hajtóművel bírt – a kétség ott bujkált, hogy mi van, ha annak a hajtóműve is ugyanígy meghibásodhat? A Szaljut-6 lakói számára hirtelen egy kérdéses megbízhatóságú Szojuz űrhajó jelentette az egyetlen lehetőséget a visszatérésre, és az űrprogram vezetői bármi áron el akarták kerülni az újabb katasztrófa lehetőségét. A következő Interkozmosz indítást, amit június 5-ére terveztek (a magyar Farkas Bertalannal a fedélzetén) elhalasztották, és vész-forgatókönyvet léptettek életbe. Ha bármilyen veszélyhelyzet lépne fel az űrállomáson, Ljahov és Rjumin a Szojuz-32-vel próbál meg visszatérni. Eközben teljes erőbedobással a hajtóműrendszer javításán dolgoztak, amelyet beépítenek a következő indításra kész Szojuzba.

Egy Progressz teherűrhajóról készült fotó

A Szaljut-6 fedélzetén a munkafolyamatokat ez nem érintette – a két űrhajós még a látogató űrhajósokkal közösen tervezett feladatokat is végrehajtotta, hiszen a kísérletek elemeit a Progressz-5 vitte fel számukra. Ezek közé tartozott a cink kristályokon növő apró 'szőrök' (angolul metal whiskers) vizsgálata, illetve multi-spektrális felvételek készítése a légkörről. Május elsején öt napos "szabadságot" kaptak, amit pihenéssel, olvasással, a családtagjaikkal folytatott videóhívásokkal és persze leginkább a Földben való gyönyörködéssel töltöttek el. A Progressz-6 1979. május 13-án indult a világűrbe, és az ellátmány mellett hajtóanyagot vitt magával, illetve annak hajtóműveivel emelték meg a Szaljut-6 pályáját május 22-én, és végül június 8-án lecsatlakozva visszatért a légkörbe.

1979. június 6-án indult a világűrbe a módosított hajtóművel ellátott Szojuz-34 – csakhogy senki sem volt a fedélzetén. Az űrállomáshoz automatikusan bedokkolt, és innentől ez volt a legénység "hivatalos" űrhajója, amely mellékesen mintegy 200 kg-nyi ellátmányt is hozott a fedélzetén. A Szojuz-32 átvedlett visszatérő kapszulává, a Progressz minden alkalommal elégett a légkörben, így a kísérletek eredményeit csak a Szojuz tudta visszahozni a földre, viszont abba csak mintegy 50 kg-nyi hasznos terhet lehetett a két űrhajóson kívül bepakolni. A mérnökök éltek a lehetőséggel, és arra kérték Ljahovot és Rjumint, hogy a kevésbé fontosnak tartott (így pedig eddig vissza nem hozott) kísérleti eredményeken túl néhány tönkrement fedélzeti rendszert is pakoljanak be a kapszulába, hogy majd megvizsgálhassák, mi miatt mehetett tönkre. A Szojuz-32 lekapcsolódott, majd a földi irányítás vezényletével automatikusan visszatért a Földre június 13-án.

A Szaljut-6-ról és a KRT-10 rádióteleszkóp kinyitott állapotáról készült rajz

Persze a Szojuz-34 most az űrállomás "rossz" végén volt, így június 14-én ismét végrehajtottak egy "űrállomásforgató" átdokkolást, majd június 30-án a Progressz-7 dokkolt be a hátsó kapuhoz. Összesen 1230 kg-nyi ellátmányt hozott, élelmiszert, növényeket, leveleket és egy összehajtogatott, 10 méteres rádióteleszkópot, a KRT-10-et (~ Kozmikus Rádió-Teleszkóp 10 m), amely a dokkolóportra csatlakozott rá. Miután a legénység kipakolt a teherűrhajóból, a Progressz levált, és biztonságos távolságból külső megfigyelőposzttá változott: egy TV kamerán át homályos képet továbbított a földi irányítás és az űrállomás számára, hogy az antenna kinyitását közvetítse. Miután Rjumin aktiválta az antennát, a mindössze fél méteres antenna lassan kinyílt, mint egy virág, és a Szaljut-6 a világ első űr-rádióteleszkópjának az otthona is lett egyben. Júliusban a személyzet főleg a KRT-10 rádió-űrteleszkóppal és a korábban fedélzetre hozott új gamma-űrteleszkóppal végzett csillagászati megfigyeléseket.

A KRT-10-ről a Progressz-7 által készített felvétel

Augusztus 9-én parancsot adtak a KRT-10 leválasztására – csakhogy az antenna beleakadt a hátsó dokkoló céljelzőjébe, amit a dokkoláskor vizuális helymeghatározáshoz használhattak. A beakadt antenna viszont megakadályozta, hogy a hátsó dokkolóportra most bárki is csatlakozzon, és félő volt, hogy az űrállomás hajtóműveit beindítva esetleg elkezd belengeni, amivel kárt tehet az űrállomás felszínén elhelyezett antennákban és rendszerekben. Az űrállomás pozicionáló hajtóműveivel megpróbálták "lerázni" a céljelző tartójáról, ám ez nem járt sikerrel. A helyzetre több válasz is lehetséges volt, a legegyszerűbb, ha a személyzet elhagyja a Szaljut-6-ot, később Valerij Rjumin úgy nyilatkozott, hogy az űrállomás elsődleges feladatait már mind ellátta, így felesleges kockázatvállalásnak is tekinthető a további kísérletezés. Végül a földi irányítás és a személyzet mégis úgy döntött, hogy egy űrsétával megpróbálják az antennát kézzel kiszabadítani és ellökni az űrállomástól. Először a kísérletek eredményeit és a személyes holmijukat bepakolták a Szojuz-34-be, hogy ha szükséges, egyből el tudják hagyni az űrállomást, majd augusztus 15-én a két űrhajós űrsétára indult.

Az 1 óra 23 perces űrséta bővelkedett eseményekben, először Rjumin Orlan-D űrruhájának tartalék keringtető ventilátora megállt, mivel a vezérlő elektronikát nedvesség érte (később az Orlan űrruhákban az elektronikát szigeteléssel látták el, hogy hasonló ne fordulhasson elő többet). Mindkét űrhajós tisztában volt a veszélyekkel – Rjumin pulzusa 130 körül volt, mikor kilépett a zsilipből. Hamarosan viszont a Föld árnyékos oldalára kerültek, ráadásul ekkor rádiókapcsolat sem volt a földi irányítással, így Rjumin az űrállomás mellett, az egyik kapaszkodón lógva, míg Ljahov a zsilipben lebegve várta, hogy a Nap újra felkeljen, ami fél órával később következett be.

Festmény arról, ahogy a KRT-10 antennát eltávolította a legénység a Szaljut-6-ról

A napfény megérkezése után Rjumin lassan az űrállomás vége felé araszolt, Ljahov pedig óvatosan követte, időről időre kioldva társa rögzítő kötelét, hogy tovább haladhasson, és újra rögzíthesse magát. Ahogy odaért az KRT-10 antennához, egy beltérben használatos drótvágóval egyenként elvágta annak 1 mm-es szálait, de minden egyes vágásnál az antenna belengett, néha veszélyesen közel az űrhajóshoz. Ljahov hátul maradva közvetítette, hogy az antenna merre mozog, és a kezében tartotta Rjumin rögzítőkábelét, hogy vész esetén egyből visszaránthassa. Végül az utolsó beakadt kábel elvágása után az antennát egy finom mozdulattal ellökték az állomástól. Ekkor ismét nem volt rádiókapcsolat, de közben az űrhajósok visszaindultak a zsilip felé. Amikor végre a kommunikáció helyreállt, a földi irányítás el sem akarta hinni, hogy máris végeztek a feladattal. A két űrhajós még összegyűjtötte a zsilipajtó melletti kísérleti tároló kazettákat, amelyben a világűr hatásait vizsgálták különféle anyagokra, majd bezárták a zsilipajtót, és visszaállították a légkört. A szkafanderek levétele közben vette észre Rjumin, hogy űrruhájának külsején egy kis lyuk éktelenkedik - feltehetően a KRT-10 egyik drótja sértette meg.

Rjumin és Ljahov közvetlenül a visszatérésük után

Augusztus 19-én a legénység beszállt a Szojuz-34-be, majd visszatértek a földre. Több, mint 175 napot töltöttek a világűrben, bőven megdöntöttek minden korábbi rekordot, ám ennek hatása jelentős volt – az űrhajósokat a kapszulát felborítva, egy hevenyészett csúszdán húzták ki a mentőcsapat emberei. Mikor a kapszula mellett székekre ültették őket, és egy csokor virágot nyomtak a kezükbe, úgy érezték, mintha "egy tonna téglát" kellene megtartaniuk. A felépülésük nagyságrendekkel tovább tartott, mint a korábbi utaknál: hónapokig tartott a teljes felépülésük. A Szojuz-33 esetében pedig abból a szempontból is speciális lett Rjumin és Ljahov küldetése, hogy ők a 175 nap alatt nem találkoztak személyesen más emberrel – egy látogató személyzet sem dokkolt ugyanis (az első ugye a bolgár Ivanov és Rukavisnyikov, a második a magyar Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov lett volna). A háttérben pedig már dolgoztak a tökéletesített Szojuz-T űrhajón, valamint az állomás bővítésén – de erről majd a következő részben.

Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de