2018. augusztus 18., szombat

A Szovjet és Orosz űrhajózás története XX.

Rutinná váló élet a Miren

1997-et az orosz űrprogram már-már fényes csillagzat alatt látta meg, a Mir űrállomás végre teljesen kiépült, hat modulja (Mir bázismodul, Kvant-1, Kvant-2, Krisztall, Szpektr és Priroda) nagyjából 130 tonnás tömegével a legnagyobb űrállomás volt, ami addig a Föld körül keringett, és immár lassan 11 éve, hogy a bázismodul pályára állt. Az orosz űrprogramnak rövid távon a Mir fedélzetére küldendő egyesült államokbeli és európai űrhajósok, míg közép és hosszú távon a Nemzetközi Űrállomás (amelyről részletesebben a későbbi fejezetekben lesz szó) konkrét jövőképet és célt adott. Persze sötét felhőkből is akadt bőven, Jurij Koptev, a Rosszaviakozmosz vezetője keserűen jegyezte meg, hogy 1989-hez képest a szovjet / orosz űrprogram költségvetése 1996-ban az ötödére zuhant. Márpedig ha nem fog stabilizálódni a pénzügyi helyzet, akkor a NASA-val kötött Mir-látogatásokra vonatkozó szerződések lejárta után nem tudják már a fizetős Mir-látogatásokat sem kiszolgálni, mert azok nem fedezik az űrprogram teljes költségét. Ekkoriban a tervek úgy szóltak, hogy 1999-ig lesz lakott a Mir, majd 2000-ben irányítottan belevezetik a légkörben, megsemmisítve az akkor már 14 éves űrállomást. Amit Koptev nem mondott ki, az az, hogy a NASA ugyan menet közben megrendelte a Zarja modult a Hrunyicsev Gépgyártól (amely egy FGB modulra épült), de a nagyvonalúan felvázolt orosz modulokra egyszerűen nincs pénz, így pedig a látszólag fényes jövőkép némileg ködbe vész...

 
A Mir végleges kiépítése, ami 1996-ban valósult meg

A Mir űrállomás eközben végre "fellélegezhetett", mivel az 1996 decemberével Valerij Korzun és Alekszandr Kaleri lecserélte a Kvant-1 amerikai-orosz napelemszárnyának elektromos kábeleit és csatlakozóit, így a fedélzetén az "energiaválság" némileg normalizálódott. Paradox módon míg Norman Thagardnak (aki ugye először volt tartós személyzetbe beosztott NASA űrhajós) a Szpektr, majd Shannon Lucid a Priroda modul megérkezésének késése miatt nem tudott teljes értékű munkát végezni, John Blaha, aki ekkor a Mir EO-22 tartós személyzet tagjaként volt az űrállomáson, megvolt minden szükséges eszköze, csak éppen nem lehetett azokat bekapcsolni. Ettől függetlenül Blaha élvezte a Miren való munkát, noha menet közben meglehetősen frusztrálta, hogy egyszerűen nem tudja melyik eszközt merre keresse. Utólag többször is úgy fogalmazott, hogy Shannon Lucid (az elődje a Miren) egyszerűen nem adta át rendesen a stafétabotot, csak nagyjából végigvezette az űrállomáson. Mikor erre rájött, Blaha magába szállva úgy döntött, hogy ő jobban fogja csinálni: nekiállt folyamatosan jegyzetelni mindenről (mit csinált, hova rögzítette utána a felszerelést, stb.), és ezt emailen elküldte a Földre, meghagyva, hogy utódainak (Jerry Linenger, Mike Foale és ekkor még Wendy Lawrence) is továbbítsák, hogy tanulhassanak belőle.

 
1996. májusában készült kép az STS-81 és az eredeti Mir EO-22 legénységről: első sor: Linenger, Jett és Blaha, második sor: Grunsfeld, Baker és Wisoff, hátsó sor: Manakov, Ivins és Vinogradov

Noha a NASA űrhajósa sztoikus nyugalommal reagált arra a kérdésre, hogy várja-e már az űrsikló érkezését („majd ideér, ha ideér”), azért felvillanyozta a hír, hogy minden a tervek szerint halad az STS-81 küldetés előkészítése terén. Ezúttal is az Atlantis űrsikló fogja meglátogatni az űrállomást, személyzete pedig Michael A. Baker parancsnok, Brent W. Jett pilóta, valamint Peter J.K. Wisoff, John M. Grunsfeld és Marsha S. Ivins űrhajósok, illetve Jerry Michael Linenger, aki John Blahát váltja majd a Miren. A rakterében ismét dupla méretű SpaceHab modult foglalt helyett az ODS dokkoló modul mögött, ellátmánnyal alaposan megpakolva.

 
Jerry Linenger

Jerry Linenger haditengerészeti főiskolát végzett, majd orvosi doktorátust szerzett, és relatíve újonc a NASA űrhajósai között: az 1992-es űrhajósképzési turnusba került be, és 1994-ben az STS-64 út keretében már járt is a világűrben. Még abban az évben ő is bekerült az Űrsikló-Mir program keretében tartósan a Mirre induló űrhajósok közé, és 1995-ben Csillagvárosba küldték kiképzésre. Orvosi hátteréből fakadóan főleg orvosi megfigyeléseket, feladatokat dolgoztak ki számára, hogy követhesse önmagán, miként reagál a teste a súlytalanságra.

 
Az Atlantis elemelkedik az LC-39B indítóállásról 1997. január 12-én

Az STS-81 1997. január 12-én indult el Cape Canaveralból, majd a szokásos, óvatos és hajtóanyag-takarékos megközelítéssel 3 nappal később dokkolt be a Krisztall modul végén lévő SzO modulhoz.

 
Az STS-81 és a Mir EO-22 legénysége a Mir bázismodulban

 
Bonbon, narancs és grapefruit csomag a Mir EO-22 személyzetnek

A szokásos üdvözlések és protokollfeladatok után Blaha szinte „elrabolta” Linengert, nagyon alaposan végigmutogatta az űrállomást és a feladatához szükséges eszközöket. Menet közben persze a két űrhajós helyet is cserélt – Blaha az űrsikló személyzetéhez csatlakozott, míg Linenger a Szpektr modulba költözve a Mir EO-22 személyzetéhez, és persze a Szojuz TM-24 fedélzetén kicserélték a székeiket.

 
Korzun és Irvins egyeztetnek a logisztikai műveletekről a SpaceHabben
 
Korzun, Baker és Jett a SpaceHabben készítik elő a Mirre szánt giroszkópot

Az űrsikló ismét valósággal elárasztotta az űrállomást: összesen 2710 kg-nyit pakoltak át a Mirre, többek között 635 kg vizet, 516 kg amerikai tudományos felszerelést és kerek egy tonnányi ellátmányt, amiben volt három akkumulátor és egy újabb giroszkóp is. Hogy az űrállomás nem telt meg, az leginkább annak köszönhető, hogy nagyjából 1072 kg-nyit (amiből 570 kg amerikai tudományos felszerelés volt) az Atlantis fedélzetére vittek át, amit majd az űrsikló a Földre visszavisz magával.

 
Az űrsiklóról fotózva a Mir, jobbra a Szpektr, balra a Mir bázismodul és a bal alsó sarokban a Kvant-1

 
A Krisztall modul belseje szinte már csordultig pakolva

A közös tudományos feladatokra is sor került, főleg orvosi vizsgálatokra, illetve egy, a tapasztalatok alapján kifejlesztett futópadot teszteltek, amely a használata közben keletkező vibrációkat csak minimális mértékben adta át az űrjárműnek. Egy másik kísérletben az űrsikló pozicionáló hajtóműveit hozták működésbe, még összekapcsolódott állapotban, hogy a komplexum reakcióját megfigyelhessék.

 
A Priroda modul az űrsiklóról fotózva

 
A Szojuz TM-24 az űrállomásra bedokkolva

 
A Mir és a Szojuz TM-24 az Atlantis fedélzetéről nézve

Ezúttal is mindössze (nem egészen) öt nap volt a közös feladatokra, majd január 20-án az Atlantis lekapcsolódott, és nagyjából 183 méterre eltávolodva körberepülte az űrállomást, felvételeket készítve róla. Végül január 22-én tért vissza az Atlantis a Kennedy űrközpont kifutójára. John Blaha némileg megdöbbent a földi gravitációt újra érezve, gyengének és erőtlennek érezte magát, így két elődjével ellentétben kérte a technikai személyzetet, hogy segítsék ki székéből. Az űrhajós fizikai állapota egy fokkal rosszabb volt, mint Thagard vagy Lucid esetében tapasztaltak, noha sehol se jegyzik meg, hogy kevesebb testedzést végzett volna a visszatérése előtt.

John Blaha (középen), felesége Brenda (balra) és lánya Carolyn (jobbra),
a visszatérése utáni első interjúk idején

Blaha a felépülése után a NASA irányításához ment, és javasolta nekik, hogy ha lehet, az elkövetkezendő utakon tehermentesítsék a két Miren szolgáló (tehát a visszatérő és az érkező) űrhajóst, hogy minél több időt tudjanak eltölteni az átadás-átvétel alatt. Szinte mániája lett a személyzetcsere közbeni információáramlás témaköre, de hozzá kell tenni, hogy feltehetően neki köszönhetően valóban drasztikusan javult a végrehajtás ilyen szempontból. Utólagos véleménye az útjáról vegyes volt, egyfelől úgy vélte, hogy óriási hiba volt a NASA-nak mindössze 4-5 hónapos nyelvi képzéssel űrhajósokat Oroszországba küldenie, mivel nagyon nehézzé tette a tanulást az elégtelen orosz nyelvtudás. A másik oldalról megjegyezte, hogy az oroszok teljesen másképpen képzik az űrhajósaikat, mint az amerikaiak. A NASA hatalmas kézikönyveket gyárt, amiket vagy elolvasol, vagy nem; szimulátorokat épít, amelyekben órákat, napokat, heteket, hónapokat, akár éveket gyakorolsz – de soha nem voltak vizsgák, számonkérések. Ezzel szemben az orosz kiképzés olyan volt, mint egy iskolában, általában ketten ültek a tanteremben, ahol egy oktatónak kijelölt ember krétával felírta az aznapi tananyagot, amit leadott, miközben ha kérdés volt, egyből válaszolt is rá. Ha mondjuk a Mir kommunikációs rendszere volt a tananyag, akkor jött egy mérnök az Enyergija irodától, akinek ez volt a szakterülete, és mindent töviről-hegyire átvettek. Végül le kellett vizsgázniuk belőle, ha pedig nem mentek át, újra átvették azokat a részeket, amelyeken elbuktak. Blaha úgy vélte, hogy egyik módszer sem feltétlenül jobb a másiknál, de aligha vitás, hogy az amerikai módszer jóval költségesebb, míg az orosz módszer gyakorlatiasabb.

Tűz az űrben!

 
A Szojuz TM-25 induló személyzete: Ciblijev, Ewald és Lazutkin

Eközben az űrállomáson Linenger igyekezett felvenni Korzun és Kaleri munkatempóját, és belakni az űrállomást. Február 7-én a Szojuz TM-24-be mindhárman beszálltak, majd átrepültek vele a Kvant-1 végén lévő kikötési ponthoz. Ennek célja az érkező Szojuz TM-25 számára szabaddá tenni az elülső csatlakozási pontot. A váltószemélyzet Vaszilij Vasziljevics Ciblijev parancsnok, Alekszandr Ivanovics Lazutkin mérnök-űrhajós, valamint Reinhold Ewald, aki a Mir'92 küldetéskor tartalékszemélyzet volt, most pedig a német űrügynökség, a DARA által finanszírozott küldetésen jutott fel az űrállomásra.

 
A Mir EO-22 és EO-23 legénysége, plusz Ewald a Mir fedélzetén

 
Reinhold Ewald az egyik orvosi kísérlet közben a Mir fedélzetén

Ewald relatíve kevés plusz tudományos eszközt kapott, de a Mir'92 által feljuttatott eszközök még mindig az űrállomáson voltak, és a főleg orvosi megfigyelésekből és Föld-megfigyelésekből, valamint proteinkristály növesztésből álló tudományos programja nem igényelt jelentős új eszközállományt. A Szojuz TM-25 február 10-én indult el Bajkonurból, majd nem egész két nappal később be is dokkolt a Mir elülső dokkolóportjára. Az elkövetkező napokban Ewald és Linenger a saját tudományos programjával volt elfoglalva, míg Ciblijev és Lazutkin átvette a Mir űrállomást Korzuntól és Kaleritől, és hivatalosan is a Mir EO-23 lett az űrállomás „ura”.

 
Két Vika oxigén-generátor, a gyertyák behelyezése után a piros kereket elforgatva lehet a kémiai reakciót elindítani

Az űrállomás létfenntartó rendszere ekkor alapvetően 3 főre volt méretezve, és ha háromnál több ember tartózkodott rajta, plusz oxigén-generálásra volt szükség. Erre a Kvant-1 fedélzetén elhelyezett Vika oxigén-generátort használták, amely lítium-perklorát gyertyákat használt. A gyertyákból 450-500°-ra való hevítés hatására jelentős mennyiségű oxigén szabadul fel 5-20 perc alatt, ami lehűtenek, megszűrnek, és utána engedik az űrállomás légkörébe. A reakció mellékterméke semleges lítium-klorid. Egy-egy ilyen gyertya egy ember napi oxigénszükségletét fedezi, tehát ha hatan vannak az űrállomáson, akkor napi három ilyen gyertyát kell felhasználni. Február 24-én a Mir bázismodulban elfogyasztott vacsora után Korzun megkérte Lazutkint, hogy a szokásnak megfelelően aktiváljon egy gyertyát, amit meg is tett, majd elindult vissza a bázismodul felé. Ahogy átlebegett a Kvant-1-ből a bázismodulba, Ewald oroszul elordította magát: „Tűz!”. Lazutkin, Korzun és Ewalt a Kvant-1-be sietett, és Lazutkin először nedves ronggyal próbálta meg eloltani az egyre nagyobb lángokat, sikertelenül. Korzun utasította társait, hogy hozzanak tűzoltókészülékeket és oxigénmaszkokat. A lángok egyre nagyobbak lettek és sűrű szürke füst szabadult fel, miközben Linenger a Szpektr modulból megérkezett a bázismodulba, meghallva a füst által működésbe hozott riasztójelzést. Eközben Korzun és Lazutkin elkezdték a tüzet eloltani víz bázisú, habbal oltó tűzoltókészülékekkel, amely csapatmunkában működött csak – az egyik űrhajós fogta azt a társát, aki a tűzoltókészüléket kezelte, hogy a reakcióerőktől ne repüljön el. A tűz nagyjából egy méteres szúrólánggal égett, és elzárta az utat a Kvant-1 végéhez dokkolt Szojuz TM-24 felé, vagyis az űrállomáson lévő űrhajósok egyik fele nem tudott volna biztonságosan visszatérni a Földre, ha a kiürítés mellett döntenének. Mivel a Kvant-1-ben amúgy sem fért volna el több ember, három ember előkészítette a Szojuz TM-25-öt az elindulásra, hogy kik, arról egyértelműen nem nyilatkoztak, de figyelembe véve, hogy ekkor még nem voltak a székek és a Szokol túlnyomásos ruhák átpakolva, a Lazutkin, Ciblijev és Ewald trióról lehetett szó.

 
A bázismodul a tűz után, gázálarcot viselő űrhajósokkal

 
Linenger a Mir bázismodulban a tűz után, szűrőmaszkban

 
A tűz által okozott károk a Kvant-1 kezelőpaneljén

Szerencsére a tüzet sikerült megfékezni, de a sűrű füst miatt alig lehetett látni az űrállomás ezen részén. A személyzet maszkokat viselt órákon át, miközben levegőmintákat vettek, és a károkat mérték fel. A légkör páratartalma és hőmérséklete is megemelkedett, de a létfenntartó rendszer lassan átforgatva a szűrőin az űrállomás légkörét megszüntette a füstöt. Az eset ellentmondásai meglehetősen látványosak: az orosz irányítóközpont, a CUP csak egy kisebb tűzről számolt be, amely mindössze 90 másodpercig tartott – és ezt vette át a NASA is először, 20 órával az eset után (addig közvetlen információkat nem is kaptak). Linenger viszont visszaemlékezéseiben azt mondta, hogy a tűz 14 percig égett, illetve igen veszélyes és súlyos problémának írta le, ahol olvadt fém repkedett a tűzzel átellenes fal felé. A vészhelyzet több riasztó felfedezést is okozott: az újabb modulokban a falakhoz erősített tűzoltó készülékeket nem lehetett egyszerűen leoldani a tartókeretükről, az oxigénmaszkok közül pedig több nem működött. Hamar döntés született, hogy a tűz kiváltó okait a következő űrsikló útnál visszahozzák, már csak azért is, mert hasonló rendszer nagyon sok helyen működik (például az utasszállító repülőgépek vészhelyzeti maszkjaihoz is efféle rendszer biztosít oxigént). Előre ugorva az időben: két év után nagyjából sikerült magyarázatot adni az esetre: a gyertya gyártása közben a munkások által használt latex kesztyű egy darabja kerülhetett a töltéskor a lítium-hidroxid vegyület mellé, amely a hőségtől lángra kapott, és a keletkező oxigén táplálta a tüzet, ami aztán már a Vika alumínium-ötvözet burkolatát is meggyújtotta.

 
Reinhold Ewald munka közben az űrállomáson 

Az eset után Linenger folyamatos orvosi megfigyelés alatt tartotta társait, de végül szerencsére mindannyian sérülés és egészségügyi károsodás nélkül megúszták, egyedül a füst által okozott szem-irritációra panaszkodtak. Hogy az egészségügyi kockázatokat csökkentsék, sok tejet ittak, illetve szén- valamint vitamintablettákat vettek be, a Vika használatát pedig mellőzték, a tartályokban lévő oxigénnel pótolták a szükségleteket. Az elkövetkező napokban az űrhajósok visszatértek eredeti feladataikhoz, és lassan normalizálódott a helyzet a fedélzeten. Ewald többek között „felállított” egy szervert a Mir fedélzetén, amely bizonyos feltételek mellett elérést biztosított az internethez az űrhajósoknak – csakhogy a működéséhez szükséges szoftvercsomag még nem volt kész, csak 1998 közepén tudták végül beüzemelni. Március elsején a Szojuz TM-24-et felkészítették a visszatérésre, Linenger és Ewald székét kicserélve, másnap elbúcsúztak egymástól, és Korzun, Kaleri illetve Ewald beszált az űrhajóba, majd lekapcsolódás után visszatértek a Földre.

 
Ennyi maradt a tűz után a Kvant-1-ben lévő Vika oxigén-generátorból

Az űrállomáson Ciblijev pedig március 4-én nekikészült egyik kritikus feladatának. A Progressz M-33 még az STS-81 érkezése előtt vált le az űrállomásról, és némileg lemaradva, biztonságos távolságban keringett eddig. A terv az, hogy csak a TORU segítségével, kézi irányítással újra bedokkolnak vele, és ha ez sikeresen működik, a Progressz M teherűrhajók a továbbiakban Kursz nélkül fognak a világűrbe indulni, majd kézi irányítással fognak bedokkolni a Mirre. A Kursz nélkül a Progressz némileg több terhet hozhat fel a világűrbe, illetve ami sokkal fontosabb az Enyergija iroda illetve a Rosszkozmosz számára, egy drága részelemmel kevesebbre lenne szükség. Az ukrajnai rádiógyár terméke ugyanis az elmúlt években drasztikusan drágulni kezdett (állítólag tízszeresére, noha az nem derül ki ebből, hogy milyen pénznemben számolva), vagyis jól jönne a költségek megtakarítása terén, ha nem lenne szükség rá. A Kursz nélkül viszont nincs távolságmérés, és ebből fakadóan a célponthoz viszonyított sebességet sem ismeri a távirányító pultnál ülő pilóta. Az egyetlen segédeszköze a teherhajó orrán lévő kamera képe, amelyet rádiókapcsolat segítségével az előtte lévő képernyőn lát. A Mirhez közeledő Progressz által látott képen pedig az űrállomás viszonylagos helyzetéből illetve annak változásaiból lehet következtetni arra, hogy az űrhajó hogyan halad. Ezt szó szerint így kell elképzelni, a képernyőt még fehér vonalakkal "kockákra" is bontották, és meghatározták, hogy ha a Mir például egy egész kockát kitöltött, akkor milyen messze, ha fél kockát kitölt, és így tovább. A pár kilométeres távolságból indított tesztrepülés elindításakor viszont a képernyőről eltűnt a kamera képe, az Progressz M-33 pedig nagyjából 220 méterre húzott el az űrállomástól. Annyi hajtóanyag nem maradt a tartályaiban, hogy újabb próbát tehessenek, így távirányítással visszairányították a légkörbe a teherhajót, és döntés született arról, hogy a következő teherűrhajóval fogják a végső tesztet végrehajtani.

Hogy egy űrállomásnak is lehet lelke, az a következő nap kezdett el bizonyítékot nyerni: a Kvant-2 modulban lévő Elektron oxigéntermelő egységet ki kellett kapcsolni, miután egy légbuborék megakadályozta, hogy az elektrolízishez használt víz eljusson a reakciótérbe. A régebbi, Kvant-1-ben lévő Elektront kapcsolták be addig is, viszont az meg nem tudta a felgyülemlett hidrogént kellő ütemben kiengedni a világűrbe, és szintén ki kellett kapcsolni. Az oxigéntermelésnek így a Vika kémiai oxigéngenerátorok maradtak az egyetlen megoldása, amelyből a Kvant-2-ben lévő egységet kellett beüzemelni. A korábbi tűzeset miatt a Vika irányában nem volt nagy bizodalom, de egyszerűen nem volt más opció – ehhez is csak nagyjából 180 gyertya állt rendelkezésre, vagyis még cirka két hónapig biztosított a három fős személyzet oxigénellátása. A tartályokban lévő oxigén még pár nap pluszt jelenthet, de ennyi mozgásterük van. A tervek szerint az Atlantis űrsikló májusban látogatja meg újra az űrállomást, ez azt jelentette, hogy valahogy egy Progressz M teherűrhajónak kell felvinni a cserealkatrészeket és plusz lítium-perklorát gyertyákat a Vika részére, vagy az űrállomást el kell hagynia a személyzetnek. Ezt több okból sem szerették volna az orosz űrprogram prominensei. Először is a Mir volt az orosz űrprogram központi eleme, nélküle széthullik az egész rendszer, másodszor a korábbi tapasztalatok alapján az űrállomások fedélzetén keletkező hibákat személyzet nélkül nehéz megoldani. Ráadásul a beszűkült kommunikációs lehetőségek mellett sokkal kevesebb idő állna rendelkezésre, hogy az űrállomást a Földről megfelelően irányítsák és kezeljék.

A baj viszont nem jár egyedül, március 19-én az egyik érzékelő meghibásodott, ami miatt a fedélzeti számítógép mindhárom tengely mentén elkezdte forgatni az űrállomást, úgy érzékelve az elnémult érzékelő által keltett adatokat, hogy csak hirtelen rossz irányban néz. Az űrhajósok kénytelenek voltak kikapcsolni az automatikát, majd kézi irányítással, hajtóművekkel un. gravitációs stabilitásba helyezni az állomást, hogy az elülső dokkoló a Föld felé nézzen. Mikor kiderült, hogy hol kell keresni a hibát, az érzékelő mellé beépítettek egy tartalékot, és arra kötötték rá a rendszert, amely újraindítva tökéletesen működött tovább.

 
Lazutkin egy nagy köteg élelmiszerrel, amit a Progressz M-34 hozott

Április másodikán újabb probléma lépett fel – az űrállomás hőháztartását felügyelő rendszer lekapcsolta a Vozduh rendszer hűtését (amely a légkör páratartalmát és széndioxid-szintjét felügyelte). A hűtőcsövek hivatalosan szivárgásmentesek voltak, ám csak 5 évre hitelesítették őket, pedig a Kvant-1 és a bázisblokk már a tizedik évükben jártak, és az elektromos kábelek mellett futó hűtővezetéket kikezdte az elektrokémiai korrózió. Korábban is akadtak gondok a hűtőkörrel, de az űrhajósok különféle módszerekkel (olvasd: szigetelőszalag) ezt megoldották – ám mostanra a hűtővezeték olyan rossz állapotba került, hogy már nem tudták újra nyomás alá helyezni azt. A széndioxidot a lítium-hidroxid kádakkal ki tudták vonni a légkörből, de csak addig, amíg rendszeresen tudták cserélni őket – tehát a következő teherűrhajóba zsúfolandóak közé plusz lítium-hidroxid tartályok is bekerültek. A hiba még pont jókor következett be, mert pár nap múlva a Progressz M-34 elindult Bajkonurból, és április 8-án dokkolt be a Kvant-1 végén lévő kikötőre. Fedélzetén voltak pótalkatrészek az Elektronhoz, vezetékek a Vozduh hűtőrendszeréhez, 60 Vika „gyertya”, 15 tartálynyi lítium-hidroxid és 50 kilogramm oxigén a korábban elhasznált készletek pótlására. A Kvant-2-ben lévő Elektront hamarosan sikerült újra üzembe állítani, a Kvant-1-ben lévőt pedig leszerelték, hogy majd a hamarosan érkező és cserepéldányt hozó űrsiklón visszavihessék a Földre.

A páramentesítő képesség tekintetében viszont a Vozduhra nem volt alternatív megoldás, így az űrállomás belsejében elkezdett a pára lecsapódni, amire válaszul csökkenteni kezdték a testedzésre szánt időt, hogy legalább az izzadsággal a levegőbe kerülő páramennyiséget csökkentsék. Az ekkoriban a fedélzeten uralkodó állapotokkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy már Linengernek is be kellett sokszor segíteni a javításokba és karbantartó-feladatokba két orosz társához, félbehagyva kísérleteit. Április 13-án pedig újabb gondjuk akadt: a toalettnek azon része döglött be, amely a vizeletből kivont vizet az Elektronhoz juttatja el, hogy abból oxigént hozhasson létre. Lazutkinnak közben bő egy hétig foglalatoskodott a Vozduh hűtővezetékének cseréjével, mivel a vezetékek rosszul hozzáférhető helyen futottak. Április 21-én jelezte, hogy allergiás tüneteket produkál a glikolra, de legalább a Vozduhot sikerült újra működésre bírni. Hamarosan kiderült, hogy a Vozduh viszont nem várt hatást produkál – a légkörből kivont nedvességet az űrállomás vízkészletébe továbbítja egy tisztító eljárás után, ám a jelek szerint arra nem készültek fel, hogy etilén-glikol is lehet ebben. Márpedig a hűtőrendszer szivárgása és szerelése közben jelentős mennyiségű szabadult fel, ami úgy tűnt, hogy a Vozduh segedelmével a fedélzeti vízrendszerben is megjelent...

 
Ciblijev az űrséta közben

Miután a kritikus rendszereket sikerült helyre állítani, nekiállhattak a Progressz M-34 szállítmányának maradékát is kipakolni, közte két vadonatúj Orlan-M űrruhát. Az űrruhákat kicsomagolták, összeállították és elkezdték felkészíteni őket űrsétára. Erre április 29-én került sor, amikor Ciblijev és Linenger csaknem öt órás űrsétát tett. A rádióbeszélgetéseik alapján jó hangulatban és relatíve gyorsan dolgozva új kísérleti eszközöket helyeztek ki (például az Optical Properties Monitort) illetve gyűjtöttek be (a Partial Impact Experiment illetve a Mir Sample Experient tábláit) az SzO modul külső burkolatán, a Kvant-2 modulra pedig felszereltek egy Benton doziométert. Az űrséta után Ciblijev elégedetten nyilatkozott az új Orlan-M űrruháról: sokkal könnyebb benne mozogni, főleg a kesztyű része volt kényelmesebb. Ezzel pedig egy újabb mérföldkő is teljesítve lett – lezajlott az első közös orosz-amerikai űrséta. Mintegy mellékesen Lazutkinnal és Ciblijevvel közölték, hogy nagyjából másfél hónappal kitolják küldetésüket – az ok a „szokásos”, pénzhiány miatt a Szojuz hordozórakéta gyártása késett.

Őrségváltás

 

 
Az STS-84 legénysége a felkészülés közben, első sor: Michael Foale, Jelena Kondakova, Edward Tsang Lu és Eileen Collins. A hátsó sorban: Jean-François Clervoy, Charles Precourt és Carlos Noriega.

Közben pedig felkészült az STS-84 személyzete az indulásra, a parancsnok Charles Precourt, a pilóta Eileen Collins, a küldetés specialisták pedig Edward Tsang Lu, Carlos Noriega, Jean-François Clervoy (ESA, Franciaország) és Jelena Kondakova (Enyergija / Rosszaviakozmosz, Oroszország), illetve a Mir fedélzetén Jerry Linengert váltó Michael Foale. Ez esetben is az Atlantis űrsikló indult a Mirhez, rakterében pedig az előző két úthoz hasonló az ODS dokkoló-modul mellett a dupla méretű SpaceHab foglalt helyet, megpakolva ellátmánnyal.

 
VIP szekció az STS-84 indításkor: Valentyina Tyereskova űrhajósnő és Valerij Rjumin űrhajós, ekkoriban az Enyergija tervezőiroda Űrsikló-Mir program felelős vezetője illetve Kondakova férje

Az Atlantis május 15-én emelkedett el a földről, ez esetben némileg gyorsabban hajtották végre a Mir megközelítését, és már május 17-én sikeresen be is dokkoltak a Mir űrállomásra. A szokásos emléktárgy-ajándékozás és üdvözlések után nem sokkal Linenger és Foale helyet cseréltek, előbbi az űrsikló, utóbbi az űrállomás legénységébe került át, kicserélve a Szojuzban széküket és Szokol ruháikat.

 
Precourt és Ciblijev kézfogása a zsilipajtók kinyitása után

 
Kondakova egy doboz bonbont kibontva üdvözli a Mir EO-23 legénységét 
Ez egyben új rekord is – összesen 10 fő tartózkodik az összekapcsolódott Miren és űrsiklón, de a sok szorgos kézre bizony szükség is lesz – összesen 3,3 tonnányi ellátmányt pakolnak át, köztük 383 kg-nyi amerikai tudományos felszerelést és 465 kg vizet, ellenkező irányba pedig 1170 kg-nyi tudományos eredmény, különféle nem használt / tönkrement eszközt (köztük a szétégett Vika egységet és a tönkrement Elektront a Kvant-1-ből) és hulladékot vittek magukkal.

 
Tsang Lu, Clervoy és Kondakova a SpaceHabben pózol

 
Az STS-84 és a Mir EO-23 személyzete pózol a SpaceHabben a szokásos közös fotón, a nagy létszám miatt a Mir bázismodul ehhez már kicsinek bizonyult

 
Az STS-84 személyzete által készített kép a Mir bázismodul dokkoló / zsilip részéről, láthatóak a keresztül-kasul vezetett légvezetékek és kábelek

A feladatot a tervezettnél is gyorsabban sikerült végrehajtani, a plusz időt viszont főleg tudományos feladatok végrehajtására, többek között protein-kristályok növesztésére, biológiai kísérletekre, anyagtechnikai kísérletekre és mérnöki tesztekre használták fel. Május 22-én az űrsikló lecsatlakozott az űrállomásról, ám a korábbiakkal ellentétben most nem repülte körbe az űrállomást, ez esetben az európai űrügynökség által fejlesztett érzékelőket tesztelték le, amelyet a jövőben az ATV teherűrhajóknál szándékoznak használni, amely már a Nemzetközi Űrállomást fogja ellátni. Az űrsikló két nap múlva szállt le probléma nélkül a Kennedy űrközpont kifutóján.

 
Jerry Linenger a visszatérése után felesége és 18 hónapos fia mellett állva

Jerry Linenger a helyzethez képest jó állapotban tért vissza, ám Blahához hasonlóan neki is segítségre volt szüksége a kiszálláshoz és kerekesszékben vitték az orvosi ellenőrzésre. Noha sehol nem térnek ki rá, feltehetően nem sikerült minden eltervezett feladatát maradéktalanul végrehajtani, és nem rejtette véka alá negatív tapasztalatait, ami persze egyben nagyszerű lehetőség, hogy a Nemzetközi Űrállomás biztonságát javítsák. Például felhívta a figyelmet arra, hogy a Miren naponta akár többször is megszólalt a riasztójelzés különféle okok miatt, így különösebben nem sietett a bázismodulba, mikor a tűz miatt működésbe lépett. Javasolta, hogy a különleges vészhelyzetek, mint a füst- illetve tűzjelzés, valamint a dekompresszió (a túlnyomás csökkenése) esetén eltérő hangfigyelmeztetést használjanak. Az olyan problémákat is kritikusnak nevezte, mint például a tűzoltókészülékeket úgy tervezték meg, hogy a tartókeretről leszedve aktiválódik a túlnyomást létrehozó kémiai reakció, amely után viszont csak 3 hónapig használható a szerkezet – érthető problémákat okozva. Nagyon nehezményezte, hogy sose volt vészhelyzeti gyakorlat az űrállomás fedélzetén, nem gyakorolták, hogy vészhelyzetben mire hogyan reagáljanak, így gyakorlatilag végig improvizálniuk kellett.

A tűzeset viszont az egész NASA-t ráébresztette arra, hogy igazából fogalmuk sincs, hogy is működik a Mir, illetve egyáltalán az orosz űrprogram, és mi a teendő bármilyen vészhelyzet esetén – megelégedettek azzal, hogy a Mir és a Szojuz fedélzetén az oroszok (direkt nem írok csak Rosszaviakozmoszt) felelnek a biztonságért, az űrsikló fedélzetén pedig a NASA. E téren a legriasztóbb az volt számukra, hogy Linenger egyszerűen nem tudta egyből értesíteni a NASA-t, hogy itt bizony nagy veszélyben voltak / vannak, mivel a Mir kommunikációs képességei továbbra erősen korlátozottak voltak. Linenger egyébként 1998-ban távozott a NASA-tól, a Mir fedélzetén történt baleset ráébresztette, hogy túl nagy kockázatot vállalt, és hogy a családja fontosabb, mint a világűrben végzett munkája.

Ütközés a Mirrel...

 

 
Ciblijev a TORU kezelőszerveinél a Mir fedélzetén

A Mir fedélzetén közben a személyzet a további karbantartásokkal és a takarítással volt elfoglalva: a Kvant-1 és a központi modul közötti hűtőkörből továbbra is szivárgott még néhol a hűtőfolyadék, amit csak június 4-ére tudtak teljesen megszüntetni, és nagyjából egy hétbe telt még, amíg a kiszabadult folyadékmaradványokat teljesen felszámolták. Közben a Progressz M-34 fedélzetét is megpakolták hulladékkal, majd a korábban sikertelen TORU tesztet kellett Ciblijevnek megismételnie, amiről június 23-án este a két orosz űrhajós röviden tájékoztatta Foale-t. Mint kiderült, Jerry Linenger az átadás-átvételkor mesélt Foalenak a korábbi, sikertelen TORU dokkolási kísérletről, ám a NASA arról az esetről sem kapott közvetlen értesítést.

 
A Progressz M-34-ről még a baleset előtt készült kép

Foale kényelmetlen kérdéseket kezdett el feltenni, mint kiderült a TORU valóban sikeresen volt tesztelve a végső fázisban, legfeljebb 100-200 méterről végrehajtott dokkolásnál – ez esetben viszont nagyjából 6 km-ről kezdődik a távirányított szakasz, de Ciblijev megnyugtatta Foale-t, hogy a korábbi elsötétedő képernyős probléma csak apróbb technikai probléma volt (a KURSz antennája interferenciát okozott a TORU videokapcsolatában, csakhogy a KURSz antennája nélkül Ciblijev semmiféle telemetriai adatot nem kapott a Progresszről, tehát vagy videoképe volt, vagy telemetria – a kettő együtt nem ment). A standard távolság és sebességmérési eljárás nem változott: a TV képernyőn lévő szálkereszt által „felkockázott” képen az űrállomás méretei alapján tudták a távolságot megbecsülni, és 10 másodpercenként lemérték vonalzóval mekkora a képernyőn az űrállomás – a méretváltozás határozta meg, hogy nagyjából mekkora sebességgel közeledik a Progressz. Foale felajánlotta a segítségét, de az eljárást két űrhajósra dolgozták ki – jobb híján kapott egy kézi lézeres távolságmérőt, amivel a Kvant-1 ablakán keresztül próbálja majd a közeledő Progressz M teherűrhajó távolságát meghatározni. A tesztre június 24-én került sor, Ciblijev a kezelőpultnál ült, Lazutkin pedig a bázismodul ablakából követte az eseményeket, míg Foale a Kvant-1 végében igyekezett rálátást kapni a közeledő teherűrhajóra. Csakhogy a feladat végrehajtása közben sehol sem látták a Progressz, miközben Ciblijev a képernyőn a nem egészen egy „kocka” méretű űrállomásból úgy becsülte, nagyjából 5,5 km-re lehet.

 
Ábra a Progressz M-34 / Mir ütközésről, látható, hogy Lazutkin a Kvant-1 és a Mir bázismodul napelemszárnyai miatt alig láthatott abba az irányba, amelyből a teherűrhajó érkezett...

Három perccel később Ciblijev képernyőjén már négy kockányi méretű volt a Mir, vagyis nagyon közel kellett lennie. Lazutkin egyszer csak meglátta a gyorsan közeledő teherűrhajót, és ordítva utasította Foale-t, hogy azonnal induljon a Szojuzba, Foale éppen a Mir elejében járt, amikor egy hangos csattanást hallott. Lazutkin a becsapódás előtt pár másodperccel realizálta, hogy a Progressz túl nagy sebességgel érkezik (nagyjából 3 méter per másodperc), és az ütközés már elkerülhetetlen. A teherhajó a Szpektr egyik napelemének ütközött, majd innen a modulnak csapódott. A legénység ezután sivító hangot hallott: valahol szökni kezdett a levegő, majd kis idő múlva a fülük is kattogni kezdett, ahogy csökkent a belső túlnyomás. Egyértelmű volt, hogy a Szpektr modul sérült meg, és az egyetlen mód arra, hogy az űrállomás többi részét megmentsék, ha lezárják a Szpektr és a Mir bázismodul közötti zsilipajtót. A nyílást viszont eltorlaszolta egy levegő-keringtető cső és különféle kábelek, amelyek főleg az energiarendszerhez tartoztak, a Szpektr napelemei által termelt energiát a bázismodulba továbbították. A bázismodul dokkolórészén egy vágószerszámot helyeztek el, hogy ilyen esetben a kábeleket gyorsan el lehessen vágni (egyes források szerint viszont Lazutkin egy teljesen hétköznapi bicskával oldotta meg), ám ez azzal a veszéllyel járt, hogy rövidzárlat keletkezik – de a kockázatot most vállalni kellett, lévén a két rossz közül ez volt a kisebb. Pár perc alatt sikerült a kábeleket elvágni, és végül be tudták a zsilipajtót zárni. Kis idővel később örömmel konstatálták, hogy a belső túlnyomás csak 15%-kal van a normális alatt, és stabilizálódott, tehát máshol nem szökik a légkör – a közvetlen életveszélyen túl vannak, noha új veszélyhelyzettel kellett most megbírkózniuk.

 Michael Foale beszámolója és képek a Progressz M-34 és a Mir ütközés eredményeiről

Csakhogy a kábelek elvágása miatt az akkumulátorok kisültek, így a napelemek adtak egyedül elektromos energiát, amiért a Miren ekkoriban a bázimodulon, a Kvant-1-en és a Szpektren elhelyezett napelemszárnyak feleltek. A bázismodulon lévő napelemek voltak a legrégebbiek, legelavultabbak, ráadásul ezeket árnyékolta le leginkább a többi modul, így ezek adták arányaiban a legkevesebb energiát. A Kvant-1-en lévő két újabb napelemszárny adta a legnagyobb részt, és a Szpektr külső részén elhelyezett négy kisebb napelemszárny volt a másik fő forrás – amely most kiesett. Viszont az energiahiány volt az elsődleges probléma, így lekapcsoltak mindent, ami nem létszükséglet, hogy a napos oldalon legalább a létfontosságú rendszerek működhessenek. Ha ez még nem lett volna elég, az ütközéstől az űrállomás pörögni kezdett, de a giroszkópokhoz szintén elektromos energia kellene, ahogy az űrállomás manőverező fúvókáinak üzemeltetéséhez is. Az űrhajósoknak egyedül a Szojuzban bízhattak, de ehhez először azt kellett megállapítani, hogyan is pörög az Mir pontosan. Foale az ablakon át a hüvelykujjával követte a csillagok járását, majd óráját és jegyzettömbjét használva rögzítette az adatokat. Ezután a fedélzeten lévő Mir makettet egy elemlámpával megvilágítva levezette űrhajóstársainak, hogy szerinte milyen irányú és sebességű a pörgésük, vagyis így már tudták, milyen irányba mekkora ellenreakcióra lenne szükség, hogy stabilizálják azt. Az elkövetkezendő órákban a CUP-ból adott parancsokkal az űrállomás hajtóműveivel, majd Ciblijev a Szojuzzal igyekezett a napelemeket a Nap felé fordítani, hogy az akkumulátorokban lévő töltés legalább egy átlagos árnyékos oldalon való áthaladást kibírjon. Cirka 30 órával az ütközés után ez sikerült is, innentől váltásban dolgoztak tovább – valaki mindig ébren volt, hogy bármilyen sürgős probléma jelentkezése esetén riaszthassa társait.

 
A Szpektr modulról készült fotó a baleset után, a jobb oldali alsó napelemszárnyon és a kép közepén látható fehér radiátoron láthatóak az ütközés leglátványosabb nyomai...

Az űrállomáson lévő körülmények teljesen új helyzetet teremtettek, az energiahiány miatt lehűlt a legtöbb modul belseje, ami miatt a pára lecsapódott. Az eredeti felállás szerint a két orosz űrhajós felel az űrállomás működtetéséért, és a NASA űrhajós csak a saját tudományos munkájával foglalkozik. Foale hamar belátta, hogy ez itt nem működik, ezért engedélyt kért, hogy ő is részt vegyen a kármentésben, amit jóvá is hagytak, így „összepiszkolhatta” a kezét olyan feladatokkal, mint például a lecsapódott nedvesség törülközőkkel való felitatása. Hozzá kell tenni, hogy ha nem segít, akkor túl sok mindent amúgy se tudott volna csinálni. Közben a Földön vadul dolgoztak a mérnökök, hogy megoldást találjanak a problémákra. A terv az volt, hogy valahogy újra rá kell kötni a Szpektr három sértetlen napelemszárnyát a Mir energiarendszerére, először kívül szerették volna elvezetni a kábeleket, de egyszerűbbnek tűnt, ha az eredeti kábeleket felhasználva oldják meg a dolgot, belső űrsétával. Ehhez viszont meg kellett oldani, hogy a kábelek a lezárt zsilipajtón keresztül elvezethetőek legyenek - kidolgozták, hogy lehetne az egyik Kónusz csatlakozó egységet átalakítani a célra. A Kónuszra már amúgy se volt szükség a Priroda megérkezésével, és ha a végére egy olyan csatlakozót csavaroznak, amelynek mindkét oldalán elektromos átkötések rögzíthetőek, légmentesen tudják lezárni a nyílást. Csillagvárosban Anatolij Szolovjov és Pavel Vinogradov a merülőmedencés űrséta-szimulátorban letesztelte az eljárást, és kivitelezhetőnek tartották. A CUP továbbította a feladat terveit a Mirre, és meglehetősen feszített tempóban, egy héten belüli végrehajtás vártak el. Lazutkin és Ciblijev azonban plusz egy hetet kért a felkészülésre. Közben a Progressz M-35, amely már az indítóálláson állt, vissza lett szállítva a hangárba, hogy szükség esetén újabb felszereléseket pakolhassanak a fedélzetére, és végül július 5-én indult el Bajkonurból, majd július 7-én dokkolt be az űrállomásra.

 
Lazutkin és Ciblijev a CUP-pal kommunikálnak éppen

Az orosz földi irányítás sürgetése nem segített az űrhajósoknak, csakhogy ez valahol érthető volt az ő szemszögükből: az Enyergija tervezőiroda és a Rosszaviakozmosz már a 2000-ig előre eltervezte a Mir jövőjét, vendégűrhajósokkal, sőt űrturistával megspékelve. Ráadásul a Szpektr fedélzetén volt a NASA tudományos felszerelésének nagyjából fele, vagyis az előre megállapodott közös program is bizonyos szintig veszélybe került. Hovatovább a Szpektr napelemei nélkül az űrállomás tudományos berendezéseinek jó részét egyáltalán nem lehetett bekapcsolni sem, vagyis az energiahiány félig megbénította az űrállomást. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Mir, mint tudományos platform elveszti jelentőségét, és fennáll a veszély, hogy a NASA visszalép a további Mir-Űrsikló utaktól. Ezekre pedig szükség lenne, mert az utóbbi egy évben az űrsikló lett az elsődleges ellátmány-biztosító eszköze az űrállomásnak, nélküle a Mirre sokkal több Progresszt kellene küldeni, amire viszont nincs pénz. Eleve az egész TORU kísérlet arról szólt, hogy a későbbi Progressz indítások költségeit csökkenteni lehessen.

A nyomás alá helyezett Ciblijev szervezete viszont tiltakozni kezdett a nagy stressz ellen: július 12-én egy rutin orvosi ellenőrzéskor kiderült, hogy szívritmus-zavara van. Másnap egy alaposabb EKG ellenőrzésnek is alávetették, ami megerősítette a diagnózist. Ciblijev ilyen állapotban nem hajthat végre űrsétát, még akkor sem, ha csak az űrállomás belsejében teszik azt. Vlagyimir Szolovjov, az űrhajósok ekkor vezetője a NASA-hoz fordult, hogy Foale beugorhatna-e Ciblijev helyére – anno Foale volt Jerry Linenger tartaléka, hozzá hasonlóan kiképzést kapott az Orlan űrruhában való űrséta végrehajtásához, tehát alkalmas lehet a feladatra, az amerikai űrügynökség pedig az űrhajósukkal való egyeztetés után jóváhagyta a kérést. Az űrsétához való gyakorlásra a Krisztall modult használták fel, űrruhában de túlnyomás alatt próbálták el, hogyan fogják majd a feladatot végrehajtani. Július 20-án Lazutkin egy ilyen gyakorlás közben véletlenül egy rossz kábelt húzott szét, megszakítva a kapcsolatot egy sor érzékelő és a Mir orientációs számítógépe között – a Mir fedélzeti rendszerei dominóként dőltek össze, többek között végleg kiütve a Mir bázismodul telemetriai rendszerét és időlegesen lenullázva a teljes kommunikációs rendszert. Irányító rendszer nélkül a Mir napelemei ismét nem pont a Nap felé néztek, újabb energiaválságot okozva, így Ciblijevnek kellett a Szojuzzal újra megfelelő irányba fordítani az űrállomást és feltölteni így az akkumulátorokat.

Ez volt az a pont, ahol a CUP úgy döntött, hogy tényleg felesleges tovább hajszolni az űrhajósokat, és noha Lazutkin és Ciblijev is a mellett érveltek, hogy folytassák a gyakorlást – döntés született, előre hozzák a személyzetcserét. Ez teljesen új helyzetet teremtett, többszörösen is, ugyanis a Szojuz TM-26 eredetileg a francia CNES űrügynökség Pégase útjának űrhajósát, Léopold Paul Pierre Eyharts-ot vitte volna a Mir fedélzetére, aki nagyjából három hetet tölthetett volna ott a Mir EO-23 / EO-24 átadás-átvétel alatt. Eyharts útját eddig csak próbálták eltolni, hogy az EO-23 elvégezhesse a szükséges javításokat, amelyek lehetővé teszik, hogy legalább néhány tudományos feladatot elvégezhessen a francia űrhajós. Most ez dugába dőlt, és így csak a két orosz űrhajós megy fel. A NASA felajánlotta Foale számára, hogy térjen vissza Ciblijevékkel, ám ő ezzel végül nem élt.

A felmentőcsapat

 

 
Szolovjov és Vinogradov, a Szojut TM-26 indulószemélyzete és a Mir EO-23 orosz legénysége

Anatolij Jakovlevics Szolovjov és Pável Vlagyimirovics Vinogradov így ketten szálltak be a Szojuz TM-26-ba 1997. augusztus 5-én, majd dokkoltak be a Mirre két nappal később, miközben a Progressz M-35 lekapcsolódott, és némileg távolabb vezérelve „kísérőpályára” lett állítva. Ciblijevék egy hét alatt adták át az űrállomást utódaiknak, majd beszálltak a Szojuz TM-25-be, és leváltak, majd visszatértek a Földre. A leszálláskor viszont nem léptek működésbe a földet érést tompító fékezőhajtóművek, így igencsak keményen értek talajt. Mint kiderült, Foale legjobb döntése volt, hogy nem tért vissza velük – a harmadik szék ütközés-csillapító rendszere ugyanis nem működött, így a becsapódáskor semmi sem tompította volna az ütközést, ami súlyos sérüléseket okozhatott volna.

 
Ciblijev és Lazutkin a visszatérésük után, láthatóan felszabadultan...

A két orosz űrhajós megpróbáltatásai azonban még nem értek véget. Az Enyergija iroda vezetésével közben gyorsan vizsgálatot indítottak, ami őket nevezte meg a baleset indokaként. Ezt ráadásul továbbították Jelcin orosz elnöknek is, aki ezek után a médiának azt nyilatkozta, hogy minden műszaki rendszer megfelelően működött, így egyértelműen emberi hiba volt az oka az ütközésnek. Egy másik vizsgálat is lefolyt viszont, amit Vlagyimir Utkin, a Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézet (CNIIMas) vezetője és Thomas Stafford, egykori NASA űrhajós vezetett, aki az Űrsikló-Mir programban tanácsadóként vett részt. Az Utkin-Stafford bizottság felfedte, hogy a Progressz M-34 csaknem egy tonnával nehezebb lehetett, mint amivel a CUP kalkulált, mikor összeállította a manőverelemeket Ciblijev számára, így túl későn kezdte meg a fékezőmanővert ahhoz, hogy kellő mértékben lelassíthassa az űrhajót. Ugyanakkor több más, elgondolkodtató dologra is rámutattak, például hogy hiba volt az, hogy a CUP nem akkora időzítette a manővert, amikor rádiókapcsolat volt a Föld és az űrállomás között, így talán időben feltűnhetett volna az, hogy az űrhajó nem a vártaknak megfelelően viselkedik. Az is elgondolkoztató, hogy Ciblijev nem tudott gyakorolni, hiszen a TORU nem rendelkezett beépített szimulátor-megoldással, így pedig a feladatot utoljára a Földön, több, mint fél évvel korábban gyakorolhatta csak. A közös amerikai-orosz jelentés alapján öt orosz űrhajós-pilóta szimulátorban megpróbálta végrehajtani a feladatot azon adatokra támaszkodva, amit anno Ciblijev kapott a CUP-tól, mind az öten ugyanazt érték el: a Progressz nekirohant a Szpektr modulnak. Ezek fényében a Ciblijev és Lazutkin 1998-ban kitüntetést és elismerést kaptak – de egyikük sem jutott fel a világűrbe többször (igaz Lazutkin 2002-ben a Szojuz TMA-1 tartalék személyzetébe lett beválogatva, ám utána nem „léptették előre” elsődleges személyzetnek, és végül 2007-ben visszavonult).

 
Az átalakított Konusz csatlakozó, rajta az elektromos kivezetésekkel

A Mir fedélzetén Szolovjov, Vinogradov és Foale augusztus 14-én beszálltak a Szojuzba, majd lekapcsolódtak, körberepülték a Mirt, miközben alaposan lefényképezték a sérüléseket, és az elülső kikötési pontra kapcsolódtak. A Progressz M-35 négy nappal később vissza lett irányítva a Mirhez, hogy bedokkoljon, de a végső megközelítéskor a Mir vezérlő-számítógépe lekapcsolt, vagyis az űrállomás nem volt stabilizálva, Szolovjov a TORU kezelőpanelnél ülve az utolsó métereket kézzel irányítottan vezérelte le, és bedokkolt a teherűrhajóval – melynek fő feladata jelenleg az, hogy a Kvant-1 végén lévő kikötőt óvja a napfénytől, és később további hulladékot helyezhessenek el benne. Augusztus 22-én Szolovjov és Vinogradov beöltözött az Orlan-M űrruhákba, hogy végrehajtsák a Szpektr átvizsgálását, elsődlegesen pedig rákössék a Konusz végén lévő csatlakozóra a még működőképes napelemszárnyakat. Foale-t a Szojuzba „száműzték” biztos-ami-biztos alapon, még csak a bázismodulban sem maradhatott. A Mir bázismodul elején lévő zsilip-szekciót viszont ehhez a feladathoz légmentesen le kellett zárni, ami azt jelentette, hogy a többi modulba vezető ajtót is le kellett zárni. Ahogy csökkenteni kezdték a nyomást, az egyik ajtó szigetelése nem volt megfelelő, így le kellett állniuk, és újra kinyitva az ajtót átnézni, hol szökhet a levegő. Mikor megtalálták, és újra megpróbáltak vákuumot létrehozni a zsilip-szekcióban, kiderült, hogy Vinogradov egyik kesztyűje sem zár megfelelően, de ezt is sikerült gyorsan elhárítani. A két űrhajós végre kinyithatta a Szpektr zsilipajtaját, majd behatolhatott a sötét és fagyos modulba, ahol összegyűjtötték Foale legfontosabb személyes dolgait, tudományos eredményeit, majd nekiálltak a napelemszárnyak elektromos kábeleit átkötni a Konusz végébe. A művelet végén újra bezárták a Szpektr zsilipajtaját, majd nyomás alá helyezték a zsilip-szekciót. Az elektromos rendszert átállították, hogy a három napelem energiáját is felhasználja, ám kiderült, hogy a forgató mechanizmus irányítása nem működik, így a napelemek nem tudtak maximális teljesítményt nyújtani. Ezzel együtt az űrállomás energiahelyzete egy nagyságrenddel javult.

Ez persze csak a kezdet volt, a következő lépés a szivárgás helyének megtalálása és lezárása, amihez új, ezúttal már kívülről végrehajtott űrséta kellett. A földi irányítás a kapott adatok, fotók és videók alapján meghatározta, hogy mely pontokon képzelhető el olyan sérülés, amelyen keresztül elszökhetett a túlnyomás, a terv az, hogy a pontokon végighaladnak, egy speciális szerszámmal felvágják a hőszigetelő burkolatot, ami alatt megvizsgálják a modul falát, hogy felfedjék a sérülést. Ha megtalálják a lyukat, akkor a környékére megfelelő pontokra kapaszkodókat rögzítenek, hogy egy későbbi űrsétán majd betömjék a sérült részt. Szolovjov most Foale-lal együtt öltözött be az Orlan-M űrruhákba szeptember 6-án, majd a Kvant-2 zsilipjéből kimászva a robotkarral Szolovjov átlendült a Szpektr külső részén elhelyezett radiátorhoz, ahol megvizsgálta a behorpadt radiátort és az elgörbült tartólábakat, de nem talált olyan sérülést, ahol szökhetne a túlnyomás. Ezután a többi potenciális ponton is végigment, de ott sem látott semmit, ami gyanúsnak lenne nevezhető. Csalódottan a sérült napelemszárny felé vette az irányt, amelyről fotókat és videót készített, különös tekintettel a napelemszárny mozgató motorjának rögzítésére – ez volt a második pont a listán a potenciális szivárgási helyek felsorolásának. Ezután egy rögtönzött csáklyával a két sértetlen napelemszárnyat olyan pozícióba forgatta, hogy a lehetőségekhez képest a legtöbb napfény érje őket, majd elindult visszafelé. A Kvant-2 külső részéről Foale begyűjtötte azokat a tesztpaneleket, amelyeket még Jerry Linenger helyezett ki, majd visszatértek.

A Földön eközben zajlottak az események – az amerikai törvényhozásban éles vitákat váltott ki a baleset és annak következtetései. Egyes törvényhozási képviselők a – már valóban elöregedett – Mirt túl veszélyesnek nevezték, miközben a Nemzetközi Űrállomás szekere eléggé döcögősen, vagy inkább sehogy nem akar elindulni (ismét, erre majd még visszatérünk), ezért javasolták az Űrsikló-Mir program azonnali leállítását. A viták által gerjesztett felhangok az űrállomásra is eljutottak, ahol Foale a védelmébe vette az Űrsikló-Mir programot J.F. Kennedy elnök szavait idézve (mely szerint a nehéz, és nem a könnyű utat választva lehet csak bizonyítani). Érdekes döntést hozott ebben az időben Valerij Rjumin, aki az Űrsikló-Mir program orosz vezetőjeként saját magát osztotta be az eltervezett utolsó Mir-látogató űrsikló út orosz személyzetének, hivatalosan azért, hogy saját maga vizsgálhassa meg a Mir állapotát – a NASA pedig rábólintott erre. Nehéz viszont nem részlehajlóan tekinteni a döntést, lévén utoljára 1980-ban járt a világűrben (még a Szaljut-6-on ugye) és több tucat kiképzett űrhajós várt a saját lehetőségére. Rjumin útja egyben a Mir „bezárását” is elhozta volna, mely szerint 1999-ben az űrállomást belevezetik a légkörbe, megsemmisítve azt. Függetlenül ettől Daniel Goldin NASA igazgató szeptember 25-én bejelentette, hogy minden megy tovább a tervek szerint, vagyis másnap indulhat az STS-86.

 
Az STS-86 legénysége pózol, az álló sor: Bloomfield, Wolf, Wetherbee, Lawrence, Tyitov és Chrétien, előttük guggol Parazynski

Az STS-86 személyzete igazi „Mir gyűjtemény” lett: a parancsnok, James Donald Wetherbee az STS-63-al még csak megközelítette és körberepülte az űrállomást, most már ki is kötheti hozzá az Atlantist. Az orosz űrprogramból Vlagyimir Georgijevics Tyitov érkezett, aki a Mir EO-3 tagjaként egy évet eltöltött a Miren, aztán ott van Jean-Loup Jacques Chrétien, aki 1988-ban járt rajta. Scott Edward Parazynski és Wendy Barrien Lawrence egyaránt tartós személyzetnek voltak jelölve a Mirre, és Csillagvárosban a kiképzést is elkezdték, de előbbi 188 cm-es magassága miatt túl magas volt a Szojuzba, így 1995 októberében hazaküldték, míg utóbbi 160 cm-es magasságával túl alacsony volt az Orlan-M űrruhához – így mindketten kiestek a tartós személyzetből, de mint látogató-személyzet, most lehetőséget kaptak. Eredetileg Lawrence váltotta volna Foale-t, de a fellépett vészhelyzetek miatt olyan űrhajós kellett, aki adott esetben űrsétára is bevethető – így David Alexander Wolf ugrott előre egyet, aki a következő tartós NASA űrhajós lehetett a Miren. A kakukktojás az első űrrepülésére készülő pilóta, Michael John Bloomfield lett.

 
Az STS-86 eredeti és „poén” kitűzője, utóbbin az űrhajósok gúnynevei lettek feltüntetve, bal oldalon alul a Túl Magas (Too Tall) és Túl Alacsony (Too Short) űrhajósok :)

Az Atlantis tehát szeptember 26-án az égbe emelkedett, és új rekordot felállítva mindössze 42 órával később már be is dokkolt az űrállomáshoz. További majdnem két óra volt, mire a szükséges előkészületek megtörténtek a zsilipajtók kinyitásáig, hogy aztán Wheterbee és Szolovjov kezet fogasson. Mivel a Mir stabilizálásáért felelős számítógép továbbra is működésképtelen volt, az űrsikló vette át a stabilizálásért felelős szerepet a dokkolás időtartama alatt.

 
A Mirhez közeledő Atlantisról készült fotó, jól látható az ODS, rajta az APASZ-89 dokkológallér és a raktér végében a dupla méretű SpaceHab modul

 
Foale a gyűmölcs-ajándékcsomagjával

Az Atlantis rakterében ismét a SpaceHab dupla modul foglalt helyet, amelynek kipakolása a szokásos üdvözlések miatt csak másnap kezdődött el. A hatalmas mennyiségű, több mint négy tonnányi ellátmány átpakolása időbe telt, többek között ezúttal cirka 771 kg-nyi vizet kellett a szállítózsákokban az űrsiklóból az űrállomásra juttatni. Az ellátmány része volt egy új fedélzeti számítógép, egy giroszkóp illetve akkumulátorok. Az űrsiklóba került viszont rengeteg tudományos eredmény, az egyik Elektron oxigéngenerátor és feleslegessé vált vagy meghibásodott eszközök.

 
A tradicionális csoportkép a SpaceHab belsejében, Foale már az űrsikló, míg Wolf már az űrállomás „egyenruhájában”

 
Foale a Mir bázismodulban, érdemes megfigyelni, hogy bár rövidnadrág van rajta (ami az űrsiklón bevett), a lábán vastag (házilagosan, ragasztószalaggal javított) bundacsizmát visel

Foale és Wolf is helyet cserélt hivatalosan, előbbi átköltözött az űrsiklóra, míg Wolf a Miren „felállította” a törzshelyét a Kvant-2 modulban. Október másodikán nekikészültek az űrsétának: Parazynski és Tyitov fognak az űrsiklóból kilépni a világűrbe, hogy az SzO modulon dolgozzanak. Amerikai űrhajós hajtott már végre űrsétát orosz űrruhában, viszont ez volt az első alkalom, hogy amerikai űrruhába bújhatott egy nem amerikai űrhajós.

 
A MEEP egyik platformja, még begyűjtés előtt

 
Parazynski sisakjáról készült kép az űrséta közben

 
Tyitov az SzO modul külsején kapaszkodik

Az űrséta elsődleges célja a SzO modul külső felén még az STS-76 látogatásakor kihelyezett Mir környezeti hatásokat vizsgáló platformok (Mir Environmental Effects Payload, MEEP) begyűjtése és az űrsikló rakterébe való rögzítése volt. A MEEP eszközök összetett feladatokat láttak el, többek között a szabadon lebegő törmelékeket, hulladékokat fogta be, és a világűr hatásainak különféle anyagpanelekre gyakorolt hatását vizsgálta. Miután ezzel végeztek, a raktérből egy speciális zárókupakot helyeztek el az SzO külsején, amellyel egy későbbi orosz űrsétán a Szpektr sérült napelemszárnyának rögzítési pontját lehetne légmentesen lezárni. A zárókupak túl nagy volt ahhoz, hogy az űrállomás belsejében mozgassák, így ez volt az egyetlen reális módja a célba juttatásának. Az űrséta alatt egy sor közös elemet teszteltek, olyan rögzítőkapcsokat, lábrögzítő platformokat, szerszámtartókat, amelyeket mind az orosz, mind az amerikai űrruhákkal és modulokon lehet használni. Kipróbáltak egy kisebb méretű „rakétahátizsákot”, az Űrséta Mentő Egyszerűsített Segélynyújtót (Simplified Aid For EVA Rescue, SAFER), ennek feladata az, hogy ha esetleg űrséta közben valamiért a biztonsági rögzítőkötél nem akadályozná meg azt, hogy az űrhajós ellebegjen az űrállomás / űrhajó közeléből, akkor ennek segítségével vissza tudjon jutni. A mintegy öt órás űrséta után a két űrhajós visszatért az Atlantisra.

 
Wendy Lawrence a Szojuz TM-26-ban

Az űrsikló és az űrállomás személyzete még különféle további tudományos feladatokat hajtott végre, például proteinkristályokat növesztettek, kozmikus-háttérsugárzást mértek, orvosi vizsgálatokat hajtottak végre, az űrsikló pozicionáló hajtóműveivel végrehajtott apróbb „lökések” hatásait figyelték meg a Mir fedélzetén és napelemszárnyain.

 
A Mir, közelebb (középen / jobbra) a Krisztall / SzO modul, alul a Kvant-2, felül a Szpektr, balra a Szojuz TM-26

 
A Mir, balra a Szpektr modul, amelynél feltűnő, hogy napelemszárnyai „össze-vissza” állnak

 
A Mir komplexum, balra a Progressz M-35-tel, itt is látható, hogy amíg a többi modul napelemszárnyai egy irányba néznek, a Szpektr modulon lévők „össze-vissza”...

Október 3-án elköszöntek egymástól, a zsilipajtókat lezárták, majd az Atlantis némileg eltávolodott, majd egy 46 perces manőversorozattal körberepült a Mirt, alaposan körbefotózva és körbefilmezve azt. Eközben az űrállomás személyzete levegőt engedett a Szpektr modulba, reménykedve, hogy valahol nyoma lesz a szivárgásnak – Tyitov rövidesen jelentette is, hogy a sérült napelemszárny mozgatómotorja környékén látja a kiáramló részecskefelhőt. Ezután az Atlantis eltávolodott, és maga mögött hagyta az űrállomást. Az űrsikló visszatérését később még egy nappal elhalasztották, mivel az időjárás nem volt ideális a leszállásra, de október 6-án végül probléma nélkül érkezett meg Cape Canaveralra.

Új remény?

Az út után természetesen a baleset lett a központi téma, ám még fontosabb volt hamarosan a baleset utáni tapasztalatok összegzése. Foale rámutatott, hogy az Nemzetközi Űrállomás amerikai moduljaiban lévő fedélzeti számítógépek sokkal sérülékenyebbek, mint a Mir fedélzetén lévők, és utóbbiak is többször úgy omlott össze, mint a kártyavár. Újra kellett gondolni, hogy milyen problémák, hatások léphetnek fel, és ezekre előre kell gondolni, hogy ne felkészületlenül érjék őket. Szintén sok dolgot tanultak az űrállomáson való élet problémái kapcsán. A Mir iszonyatosan zsúfolt volt, ahogy fogalmazott, sokszor úgy kellett átvágnia magát a falhoz rögzített zsákok, üres ételes dobozok, kábelek rengetegén. Emiatt pedig nem is lehetett „végiglátni” a modulokon. Előfordult, hogy mikor este előbukkant a Kvant-2 modulból (ahova a Szpektr lezárása után költözött), és összefutott Ciblijevvel a bázismodulban, az űrállomás parancsnoka rákérdezett, hogy nem találkozott Szásával (Lazutkin), mert reggel látta utoljára. Ez rámutatott arra, hogy még egy ilyen viszonylag kis méretű állomáson sem árt, ha a legénység legalább időnként megpróbál összejönni, bármennyire hangozzon ez morbidnak. Ciblijevvel és Lazutkinnal például megállapodtak, hogy ha lehet, ha étkezéssekkor nem is mindig, de napi egyszer egy 10 perces tea-szünetre összejönnek a központi modulban, hogy kicsit beszélgessenek. Az ilyen tapasztalatok rengeteget segítettek, hogy a Nemzetközi Űrállomáson való tartózkodást élhetőbbé szervezzék meg.

Odafent eközben sikeresen beüzemelték a Mir lecserélt orientációs számítógépét, így végre ismét automatikusan tudta helyzetét irányítani. A Progressz M-36 október 5-én indult el Bajkonurból, hogy leváltsa az M-35-ös jelű elődjét, ám az a kidokkolásra való parancs után a helyén maradt, noha a hajtóművei láthatóan működtek. Miután újra nyomás alá helyezték a zsilipet, és kinyitották az ajtókat, kiderült, hogy a dokkológallér egyik csatlakozófüle nem húzódott vissza, ezt most kézzel kioldották, és ezután már probléma nélkül lekapcsolódott a teherhajó. Október 8-án kötött ki az M-36, rakterében többek között egy tartalék számítógéppel. Az űrhajósok karbantartási feladati viszont még nem tették lehetővé, hogy a teherhajó kipakolásával foglalkozzanak – például az űrsikló által hozott új akkumulátorokkal váltották ki azokat a bázismodulban és a Kvant-2-ben, amelyek már nem tartották meg töltésüket.
Október 20-án Szolovjov és Vinogradov újra belebújt Orlan-M űrruháikba, miközben Wolf visszahúzódott a Szojuz TM-26-ba. A két orosz űrhajós ismét látogatásra indult a Szpektr fagyos belsejébe, hogy átkösse a napelemeket forgató motorokat. Mint kiderült, az eredeti irányítópanel tönkrement, így a megoldás az lett, hogy a motorokhoz futó kábeleket közvetlenül a Kónuszon elhelyezetett elektromos csatlakozópanelre kötik be, és azt majd a túloldalon a Krisztall vezérlőrendszerére fogják rákapcsolni. A művelet meglehetősen nehézkesen haladt, mert egyszerűen nem fértek hozzá a kábelekhez rendesen, így a három működő napelemből végül csak kettő mozgató mechanizmusának kábeleit tudták átvezetékelni. Miután a Krisztall vezérlőrendszerét újra üzembe helyezték, ha nem is ideálisan, de vezérelni tudták a Szpektr két napelemszárnyának forgását.

November 3-án újabb űrséta következett, ekkor a Kvant-1 oldalára felszerelt egykori Krisztall napelemszárny lecserélése volt napirenden. Az elöregedett példányt az SzO-val felhozott második napelempanelre cserélik le, de ehhez először össze kellett hajtani és le kellett szerelni a régit. A munka jól haladt, a régi napelemet a bázismodul oldalához rögzítették, majd visszatértek a Kvant-2-be, mikor újra fellépett az 1990-ben megtörtént eset, és a külső zsilipajtó nem zárt le légmentesen. Ahogy akkor, most is a belső helységet használták fel szükség-zsilipként. Ez abból jelentett problémát, hogy emiatt David Wolfnak át kellett helyeznie a hálózsákját és személyes dolgait a Krisztall modulba, hogy ha esetleg szükség lenne rá, a belső szekciót használhassák az űrhajósok szükség-zsilipnek. Figyelembe véve, hogy a Krisztall modul raktárnak volt használva, ahova mindenféle zsákok, eszközök és dobozok voltak behányva, ez finoman szólva se volt otthonos.

 
Szolovjov és Vinogradov az SzO tárolójából a Sztrela robotkarhoz rögzítik az új napelemszárnyat

Három nap múlva a két orosz űrhajós újra nekiindult, hogy az SzO tárolórekeszéből az eredetileg még a Priroda számára legyártott napelem-panelt átszállítsák a Kvant-1-re, ahol felhelyezték. Wolf aktiválta a kinyitásra vonatkozó kapcsolót. Csakhogy a napelemszárny nem nyílt ki, így kézzel kellett azt kihajtogatni, ami nem várt plusz munkát jelentett. Ez már csak azért volt kellemetlen, mert eredetileg a zsilipajtó problémáját is szerették volna megoldani. Vinogradov így csak nagyjából tudta megnézni a gumitömítést, amelyen apróbb elváltozásokat vett csak észre.

Wolfnak azonban nem csak ez volt a problémája. A CUP-ban ügyelő NASA kapcsolattartóknak jelezte, hogy a Földön meghatározott időablakok túl szűkek az eltervezett tudományos feladatok elvégzéséhez. A munka közbeni szünetek, mint étkezések, kommunikációs „ablakok”, logisztikai feladatok, testedzések ráadásul kizökkentik a végrehajtásból, amit nem lehet varázsütésre ugyanott folytatni, ahol abbahagyta. Ezek miatt sok feladat az előzetesen kitűzötthöz képest akár háromszor annyi időbe is kerül, maga alá temetve az űrhajóst. A NASA igyekezett, hogy kevésbé terhelje le, illetve több időt adjon arra, hogy testedzéseket végezzen, főleg azért, mert december 5-én elvileg űrsétát kellene végrehajtania. Az űrsétát viszont végül a zsilipajtó problémája miatt elhalasztották január elejére.

November 21-én az orientációs számítógép ismét meghibásodott, pedig ez az volt, amit még az Atlantis hozott fel szeptember végén. Szerencsére a tartalék ott volt a Progressz M-36-ban, és kapkodniuk sem kellett, mert a lecserélt Kvant-1 és az irányítással rendelkező két Szpektr napelemszány már kellő mennyiségű energiát biztosított, illetve az akkumulátorok is fel voltak töltve. Ezzel együtt a tudományos rendszereket le kellett kapcsolniuk, újfent megszakítva Wolf eltervezett teendőit. Három nap kellett, amíg a számítógépet lecserélték, és mindent újra leellenőrizve működésbe hozták. December elsején kvázi újraszületett az állomás – a Krisztallban lévő Optizon kohót újra működésbe hozták, ez volt a júniusi ütközés óta az első eset, hogy valamelyik kohót be tudták kapcsolni egyáltalán. A Progressz M-36 egyik rakománya a 72 kg-os X-Mir Inspector mini-műhold volt, amelyet az ESA megbízásából a Daimler-Benz Aerospace gyártott le, feladata az lett volna, hogy a Progressz dokkolójára erősítve majd leválik a teherhajóról, és távirányítással közelről megvizsgálja az űrállomás külső felszínét. A teherhajó december 17-én lekapcsolódott, és a műholdat kiengedte, ám annak csillag-követő érzékelője meghibásodott, enélkül viszont a pontos helyzetét nem lehetett megállapítani, így ez a kísérlet sikertelenül zárult.

 
1997 karácsonya a Mir fedélzetén

Egy nappal később a központi modul légkondicionálójából freonszivárgás történt, ami miatt a Vozduh rendszert azonnal lekapcsolták, nehogy a légkörben lévő párakiválasztáskor a freon szennyezze a vízkészletet. Ennek következménye volt viszont, hogy az űrállomás légköre páradússá vált. A Progressz M-37 december 20-án érkezett meg, fedélzetén karácsonyi ajándékokkal, illetve a Kvant-2 külső zsilipajtajához való új tömítéssel. Az űrhajósok a tervezettnél korábban álltak neki a kipakolásnak, hogy hozzáférjenek az ajándékokhoz, és kissé lazíthassanak. Erre igencsak szükségük volt, mert az űrállomás nehéz munkával, de azért lassan újra használható tudományos kísérleti központtá válhatott, újra a kísérletek és nem a kárelhárítás illetve karbantartás vitte el az űrhajósok idejét. Az igazság persze az, hogy továbbra is súlyosan behatárolta az energiahiány a lehetőségeket. A Priroda modul fedélzetén lévő tudományos eszközök nagy részét például már sose kapcsolták be a júniusi baleset után. A Szpektr modul kvázi elveszett, és egyre kevesebb volt a remény, hogy valaha is újra lakhatóvá tudják tenni. A Mir életében 1997 egyértelműen fordulópont lett...


Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
David M. Harland - The Story of Space Station Mir (978-0-387-73977-9)
History.Nasa.Gov