Elon Musk IAC 2017 előadása

Előre vezetném, hogy Musk az egész előadás alatt valahogy még kevésbé volt összeszedve, mint tavaly, sokszor dadogott, megállt, átfogalmazta az elkezdett mondatot.

A videó egészében itt tekinthető meg:

Itt most ismét először magának az előadásnak a kifejtése olvasható, jobbára Musk szavainak szabados magyarra fordításával.

 

Arról fogok beszélni most, mi kell ahhoz, hogy több-bolygón élő fajjá legyünk. Csak egy kis emlékeztető, hogy miért fontos ez. Úgy vélem, hogy a jövő sokkal izgalmasabb és érdekesebb, ha űrjáró fajjá válunk, mintha nem lennénk azok. Abban hiszek, hogy a jövő az, amit a múltból összegyűjtöttünk, és nem tudok semmi izgalmasabb, mint felmenni (a világűrbe) és a csillagok között lenni.

Ez a tavalyi előadáson bemutatott terv frissítése. Keressük még a megfelelő nevet neki, a kódneve "BFR" (megj.: Big F*cking Rocket ~ Kib@szott Nagy Rakéta - Cifu) A mostani egész előadás legnagyobb kérdése, hogy hogyan (és ki) fizessék ki ezt az egészet. Ugyebár olyan ötletek merültek fel, mint Kickstarter, és "alsógatyák ellopása" (stealing underpants) - de ezek nem működnek.

Tehát egy kisebb jármű kell, amelyet megengedhetnek maguknak, amely felhasználható a jelenlegi járműveik (a Falcon 9 és a Falcon Heavy rakéták illetve a Dragon v1 és v2 űrhajók) helyet. Ha a most ezekre fordított erőforrásokat az új járműre tudják összpontosítani, az elég lehet a megvalósításra.

 

Milyen lépéseket tettünk már ebbe az irányba? Amit már korábban mutattam, a már megépült 12 méteres oxigén tartályt 2,3 atmoszféra nyomásra tesztelték, az 1000 köbméteres tartály 1200 tonnányi folyékony oxigént képes tárolni. Egy új szénszálas kompozit műanyag mátrixot alkottunk meg, amely sokkal erősebb és ellenállóbb a nagyon alacsony hőmérsékletekkel szemben, mint bármely korábbi.

 

A tartályt letesztelték a tervezett nyomásra és azon felül (amely fel is robbant ezáltal). Vagy 100 méter magasra repült fel, és landolt az óceánba, úgy horgásztuk ki. Vagyis van már egy egész jó rálátásunk, hogyan is lehet nagy és könnyű, mélyhűtött hajtóanyag tárolására alkalmas tartályt építeni.

 

A következő a hajtómű. A Raptor lesz a legnagyobb tolóerő / tömeg arányú rakétahajtómű a világon. Már teszteltük is, összesen 1200 másodpercig működött 42 hajtóműteszt alatt, a leghosszabb 100 másodperces volt, ennél sokkal tovább is bírta volna, de a teszthez használt tartályokban ennyi volt. Az időtartam, amit ebben a videóban láthatunk 40 másodperces, ennyi szükséges egy Mars-leszállásnál. Az égőtér-nyomás a teszthajtóműnél 200 bar, a repülésre kész hajtóműnél 250 bar lesz, és úgy hiszem kicsivel 300 bar fölé is tudunk majd menni idővel.

 

A következő megoldandó feladat a visszatérés, a Falcon 9 mindig egy hajtóművet használt ehhez, és ez nem biztonságos, fontos az esetleges hajtómű-kiesés esetén való biztonságos leszállás. Úgy vélem, hogy a kereskedelmi repüléshez fogható biztonságot tudnunk nyújtani (megj.: azért a mai kereskedelmi repülés biztonsági szintjéig való eljutáshoz sok-sok súlyos baleset vezetett el és az azokból való tapasztalatok segítettek eljutni ide - Cifu).

16 sikeres Falcon 9 első fokozat visszahozást sikerült végrehajtani egymás után (megj.: ez csak a visszahozás, figyelmen kívül hagyva a tavaly szeptemberi balesetet). Igazából olyan nagy precizitással sikerül a visszahozás, hogy nem lesz szükség leszállólábakra, közvetlenül az indítóállásra le fogjuk tudni tenni.

 

Idén összesen 20 indítást tervezünk (az előadás időpontjáig 13 már sikerült), jövőre 30 indítást lesz. Fontos hogy minél több rakéta indítására legyenek képesek, kiemelve, hogy jelenleg évente átlagosan cirka 60 indítás zajlik, tehát ha sikerül a 30 indítást megvalósítani, akkor a SpaceX a világ összes orbitális indításának a felét fogja végrehajtani. ( Nos a valóságban azért csak 2017 szeptember végéig 64 indítás volt orbitális pályára, és idén még tervezve van 30-40, amelyeknek egy része lehet, hogy átcsúszik jövőre. Az évi 60 indítás maximum úgy igaz, ha a "nagyobb" hordozórakétákat vesszük csak figyelembe, de ez már erősen szubjektív meghatározás... - Cifu)

 

A Dragon v1 teljesen automatikusan képes az űrállomással randevúzni, a dokkoláshoz viszont szüksége van az űrállomás robotkarjára, a CanadaArm-ra, amely elkapja, és a megfelelő dokkolóporthoz mozgatja. A Dragon v2 (amely 2018-ban indulhat) közvetlenül az űrállomáshoz dokkol majd, teljesen automatikusan, emberi beavatkozás és a CanadaArm nélkül.

 

A SpaceX a Falcon 1-el kezdte, sokan azt látják, gondolják, hogy a Falcon 9 és a Dragon csak úgy hirtelen megjelent, de ez nem igaz, roppant nehéz úton jutottunk el ide. Az elején alig pár ember alkotta a céget, és senkinek sem volt tudta, hogy is építsen rakétát. Nem azért én lettem a fő tervezőmérnök, mert én akartam, hanem egyszerűen nem volt akit erre a feladatra felvegyek. Egyetlen (jó képességű tervezőmérnök) se akart csatlakozni. Így lettem én ez az ember, és az első három Falcon 1 indítás jól eltoltam. De a sors ránk mosolygott a negyedik alkalommal, az volt az első sikeres indításunk, és ma van annak az indításnak a kilencedik évfordulója.

 

A Falcon 1 egy igazán kis rakéta, cirka fél tonnát tud felvinni. Igen kicsi a Falcon 9-hez képest, amely a 30x akkora teherbírással rendelkezik, és képes az első fokozatát újra felhasználni, ami a rakéta egyik legdrágább eleme. Most jön az áramvonalazó kúp újrafelhasználása, és a végén úgy gondoljuk, mintegy 70-80% újrahasználhatóság elérhető a Falcon 9-el.

 

Remélhetőleg még idén elindulhat a Falcon Heavy, ami sokkal bonyolultabb lett, mint először gondoltuk. Egyszerűnek kellene lennie, mert két további Falcon 9 első fokozatot kötünk az első mellé, és kész. De nem így lett, gyakorlatilag mindent újra kellett tervezni a második fokozatot leszámítva, hogy a megnövekedett terhelésnek és hatásoknak ellenálljon. A végére a Falcon Heavy csaknem teljesen új jármű lett. De a gyorsító fokozatok készen vannak, és úton vannak Cape Canaveral felé.

 

Tehát elkezdtük tervezni a BFR-t. A BFR teljesen újrafelhasználható, és 150 tonnát képes felvinni. A lényege, hogy teljesen újrafelhasználható.

 

(Egy pár pillanatra itt a rakéták melletti képen a teherbírásukat mutatták be, a Falcon 9 és a Heavy esetében a teherbírásnál immár nem az újrafelhasználható módban, hanem az egyszer használatos módban elérhető teherbírást mutatva, így a Falcon 9 ugye ~23 tonnát, a Falcon Heavy ~63 tonnát tud felvinni, a BFR esetében egyszer használatos módban a teherbírás 250 tonnás értéket mutat)

 

Most jön a BFR bemutatása, 31 Raptor hajtómű, összesen 5400 tonnás tolóerővel, miközben a jármű indítási tömege 4400 tonna. A rakéta és az űrhajó átmérője 9 méter (korábban egy tweet üzenetben erre utalt - a 9 méteres átmérő az építéshez használt hangár méretéből fakadó korlát - Cifu). Az űrhajó maga 48 méter hosszú, üres tömege 85 tonna (a terv 75 tonnáról szól jelenleg, de ez mindig nőni szokott, tehát hagytunk 10 tonnát a tömegnövekedésre), 1100 tonnányi üzemanyag mellett 150 tonnányi terhet tud felvinni, és tipikusan 50 tonna terhet tud visszahozni.

 

 

Esszenciájában arról van szó, hogy összeépítjük a Dragon űrhajót és a Falcon 9 második fokozatát. Hátul a hajtóművek, előtte az üzemanyag-tartályok, majd a raktér, ami 8 emelet magas. A tavalyi tervhez képest újdonság a kis méretű deltaszárny, amely segít a légkörbe való visszatéréskor. A szárny (és a kilépőélein lévő vezérsíkok) segítenek a légkörbe lépéskor a megfelelő állásszög megtartásában, a visszahozott hasznos tehertől függetlenül.

 

A túlnyomásos utastér 825 köbméter, 40 kabinnal és nagy közös helységekkel, illetve egy napkitörésekkor használatos sugár-védet óvóhellyel. Az út ugye legalább 3 hónap, de akár 6 hónapig is tarthat, tehát feltehetően mindenkinek egy kabint szeretne, és nem csak egy széket. Egy kabinban 5-6 ember fér el, ha nagyon összepréseljük őket, de kényelmesen 2-3 ember elfér egy kabinban. Ezzel még mindig 100 embert tudunk a Marsra vinni egy úttal.

 

A jármű közepén vannak tehát az üzemanyag-tartályok, amelyek 240 tonnányi mélyhűtött metánt és 860 tonnányi folyékony oxigént tárol. A mélyhűtés 10-12%-nyi pluszt jelent, ami 40 tonna metánt és 60 tonna oxigént jelent pluszba. A metán tartályon belül van a készenléti tartály, amely a leszálláshoz szükséges, mivel nem hagyhatod, hogy a hatalmas (fő) tartályokban kavarogjon a leszálláshoz szükséges kis mennyiség.

 

A jármű végén vannak a hajtóművel. A Raptor hajtóművekből négy vákuumra optimalizált és két légköri változat lesz, de mind a hat kitéríthető. A vákuum hajtóművek kisebb mértékben, de a légköri hajtóművek nagy mértékben és nagyon gyorsan. Leszállásnál bármelyik a két légköri változat közül használható, tehát ha az egyik meghibásodik, semmi probléma, a másik redundanciát biztosít. Ezzel a leszállás kockázatát annyira közel szeretnénk a nullához, amennyire lehetséges.

A hajtóművek ISP-je (üzemanyag-hatékonysága) 330 másodperc tengerszinten és 375 másodperc vákuumban, de ez az első verzió, tehát potenciálisan ez tovább növelhető várhatóan még 5-10 másodperccel, illetve a 250 atmoszférás égéstéri nyomást 300 atmoszférásra növelhetjük majd remélhetőleg.

 

Az utántöltés a járművek végének összekapcsolásával valósítható meg, az üzemanyag-vezetékek összekötése egyszerű lesz, és könnyedén a tankerből a hajóba tölthető így az üzemanyag. A csatlakozáshoz az első fokozathoz kapcsolódó rögzítőelemeket használnánk fel újra. Az animáció alapján az áttöltés kis mértékű gyorsítással valósulna meg, amelyet a finom pozicionáló hajtóművekkel érnének el (tehát nem szivattyúzás lenne - Cifu).

 

Ha a rakéták teherbírását nézzük a Falcon 1-től (további konkurens vagy korábbi rakétákkal összevetve) a BFR-ig, akkor a fenti ábra szerinti helyzet van, az alsó végen a Falcon 1 fél tonnás teherbírással, a felső végen a BFR 150 tonnás teherbírással (megj.: az ábráról nagyon hiányzik a Blue Origin New Glenn rakétája és a NASA SLS hordozórakétája - Cifu). Érdemes megjegyezni, hogy a BFR nagyobb teherbírással bír, mint a Saturn V. még teljesen újrafelhasználható módban is.

 

De nézzük meg az indítási költségeket (itt a kép átrendeződik, a bal oldalon egymás után a BFR, Falcon 1, Falcon 9 és Falcon Heavy következik). Elsőre marhaságnak tűnik, de nem az. ( Itt egy kissé szétesett monológ következett; a fő mondanivaló az, hogy a rakétákat nem újrahasznosítható módban használni olyan, mintha egy Boeing 747 utasszállítót úgy akarnál eladni, hogy minden repülés végén összetöröd, mondván, hogy több utast vihet, ha nincs futómű, nincsenek leszálláshoz szükséges ívelőlapok, és az út végén az utasok majd ejtőernyővel kiugranának - de hát ez őrültség, így senki se venné meg. Tehát a teljes újrafelhasználás esszenciális a jövőben. - Cifu )

 

Itt azt láthatjuk, hogy a LEO pályára való feljutás után rendelkezésre álló Delta-V (függőleges vektor) és a felvitt tömeg (vízszintes vektor) hogyan arányul egymáshoz, ha nincs űrbéli utántöltés

 

Itt a második (felső) értékek akkor, ha egy utántöltést hajtanak végre

Ez a teljes feltöltés esetén, a diagram szerint 150 tonna hasznos teher esetén áll rendelkezésre 6km/s Delta-V, ami a tavalyi előadás szerinti Mars úthoz szükséges - de ezen felül kellene a leszálláshoz is tartalékolni...

Szintén nagyon fontos az orbitális pályán való utántöltés. Ha csak simán felküldjük a rakétát, akkor nem sokkal juthatunk messzebb, de ha tankereket küldünk utána, és újratöltjük, akkor 150 tonnát tudsz egészen a Marsig eljuttatni. Ha mindent újra felhasználhatsz, akkor csak az üzemanyagot kell fizetned, az oxigén ára extrém alacsony, ahogy a metáné is. Az automata randevú, dokkolás és újratöltés nagyon szükséges.

 

Eljutottunk oda, hogy hogy is fizessük ki ezt. Igazából ha nem is áttörés, de egy felismerés, hogy ha egy olyan rendszert építünk, amely kannibalizálja a saját szolgáltatásunkat, és a saját szolgáltatásunk redundáns lesz, ide sorolva a Falcon 9, Falcon Heavy és a Dragon űrhajót is. Akkor jobban járunk, ha egy szolgáltatással szolgálunk ki mindent, és erre fordítjuk az összes erőforrásunkat. A partnereink egy része viszont konzervatív, és először látni szeretné a rakétát párszor repülni, mielőtt megrendeli. Tehát azt tervezzük, hogy előre megépítünk egy adag Falcon 9 és Falcon Heavy rakétát illetve Dragon űrhajtó, készleteket felhalmozva belőlük, amiket újra lehet használni. Majd utána minden erőforrásunkat a BFR megépítésére fordítjuk. Abban bízunk, hogy a műhold-indításból és az űrállomás kiszolgálásából származó bevételünk elég lesz az induláshoz.

 

Nézzük ezeket. A műhold indításnál egészen új lehetőségeket nyújt egy 9 méter átmérőjű rakéta. Olyan új műholdakat lehet felvinni, amelyek majdnem 9 méter átmérőjűek. Ha egy új Hubble űrteleszkópot akarsz felvinni, akkor lehetőség van arra, hogy felküldj egy olyat, amelynek a tükör területe tízszer nagyobb, mint a jelenlegi Hubble-nak. Mindezt egyben, nem kell kihajtogatni semmit.

Egy úttal több műholdat lehet felvinni, a régi műholdakat be lehet gyűjteni, ahogy az űrszemetet is.

 

Szintén képesnek az űrállomás kiszolgálására. Tudom, hogy egy kicsit nagynak tűnik az űrállomáshoz képest, de az Űrsikló is nagynak nézett ki, mégis működött. Képes arra, amire a Dragon most képes, tehát ellátmányt vinni az űrállomásra, és arra is, amire a Dragon képes lesz, tehát hogy személyzetet vigyen fel.

 

Ennél messzebb is mehet, például a Holdra, a Hold felszínére, és mindezt úgy, hogy ott nem szükséges az üzemanyag-áttöltés. Egy magas elliptikus pályán hajtanánk végre az üzemanyag-feltöltést, majd leszállni a Holdon, és onnan visszatérni, úgy, hogy a Holdon nem szükséges az üzemanyag gyártását megoldani. Ezzel létre lehet hozni az Alfa Holdbázist, vagy valamilyen Holdbázist. Azt is sokan látni akarják, hogyan szállítjuk a raktérből a felszínre a terhet, egy daru segítségével. De a lényeg... szóval 2017-et írunk... úgy értem, már kellene egy Holdbázisnak lennie, mi a pokol folyik itt?

 

És természetesen a Mars. Hogy több-bolygón élő faj messze többet jelent, mint egy egyetlen planétán élő faj. Természetesen az első cél az, hogy leszálljunk a köves / poros talajon, úgy, ahogy korábban említettem. Felküldöd az űrhajót, újratankolod teljesen és elmész vele a Marsra. A Marson kell helyi üzemanyag-gyártás, a Mars légköre szén-dioxidban gazdag, és rengeteg vízjég van, ez CO2-őt és H2O-t ad, amiből gyárthatsz CH4-t és O2-őt. Ez a Sabatier-eljárás, amit már ismerünk.

 

Volt némi kritika, hogy miért használunk égést és rakétákat, amikor elektromos autókat gyártunk. Nincs mód arra, hogy elektromos rakétát gyártsunk, örülnék, ha lenne, de hosszú távon a napenergia segítségével a légkör szén-dioxidja és a víz segítségével gyárthatunk hajtóanyagot. Alapvetően tehát a Holdon és a Marson majdnem ugyanazt csinálnánk, csak a Marson mindenképpen szükség van hajtóanyag-készletezésre, hogy újratölthessük az űrhajót a visszaútra. A Marson kisebb a gravitáció, tehát nincs szükség a gyorsítórakétára, ahhoz, hogy a Mars felszínéről a Föld felszínére utazhassunk. Igaz ehhez a hasznos teher mértéke 20-tól... 20-50 tonna lehet.

 

Ez egy fizikai szimuláció, elég gyorsan érkezünk a légkörbe, cirka 7,5km/s sebességgel, a Marshoz nem szükséges ablatív (elégő) hőpajzs, tehát az egész olyasmi lesz, mintha csak a tesztálláson állnánk. Ez egy többször használatos hőpajzs, míg a Földi működésnél mindenképpen lesz némi elhasználódás (a pajzs ugye úgy véd a hőtől, hogy a felülete lassan elég - Cifu), a Mars légköre annyival kisebb sűrűségű, hogy itt nincs ilyesmiről szó. A szuperszonikus fékező manőver (sebessége) sokszorosa lesz a Falcon 9-esének, tehát nagyon figyelmesen kell eljárni. A lényeg, hogy a (Marshoz való beérkezés) sebesség(ének a) nagy részét a légellenállással el lehet "koptatni".

 

(A képfelirat szerint 2022-ben két teherhajó szállna le a Marson, megerősíteni a víz jelenlétét és a veszélyeket felmérni, energiaforrást, bányászati és létfenntartó eszközök az elkövetkező utakhoz.
2024-ben 2 teherhajó és 2 személyszállító hajó, további utánpótlás, a hajtóanyag-gyár felállítása, a kiinduló bázis felépítése)

Ez nem elírás. inkább egy erős kihívás. Tehát mi máris elkezdtük a rendszert építeni, a fő tartályokhoz való szerszámokat megrendeltük, a kiszolgáló épületeket elkezdték építeni. Az első űrhajó építését a következő év (tehát 2018) második negyedévében kezdjük, vagyis 6-9 hónap múlva elkezdjük az első hajót. Elég bizonyos vagyok benne, hogy 5 év alatt sikerül megépíteni és hogy 5 év múlva indításra kész lesz. 5 év elég hosszú időnek tűnik számomra. A (rendelkezésre álló) erőforrások lehetővé teszik, hogy ebben az időintervallumban megvalósítsuk. De ha nem is ebben az időintervallumban, nem sokkal később meg fog, gondolom. A fő cél ugyanakkor a Mars, a BFR segítségével hamarosan városokat hozhatunk létre. Legalább két teherhajót küldünk 2022-ben, további négy hajó, kettő ezekből személyzettel pedig 2024-ben fog leszállni. Az első a küldetéseknek a célja, hogy megtaláljuk a legjobb vízforrást, a másodiknak pedig hogy megépítsük az üzemanyag-gyárat. A hat leszállt űrhajó elegendő terhet vihet, hogy megépítsük ezt a gyárat. Ez a gyár hatalmas napelem-táblákból, illetve a vízjég bányászathoz és víz-feldolgozáshoz, valamint a légkörből való szén-dioxid kivonáshoz szükséges elemekből áll. Ezekből kell előállítani és tárolni a hajtóanyagot.

A város egyetlen hajóból indul, majd egyre több hajóból...

majd a város elkezd kiépülni és bővülni...

egyre nagyobb...

és nagyobb lesz.

Az idő folyamán jön a terraformálás, és az, hogy egy igazán szép hellyé alakítsuk.

Ha képes vagy arra, hogy egy Marshoz eljutni képes űrhajót építs, foghatod azt hajót, és lehetséges a Föld két pontja közötti szuborbitális repülés, amellyel egy órán belül el lehet jutni bárhova. A belső analízisünk erről igen érdekes eredményeket mutatott. Nézzék meg:

És ezzel véget is ért az előadás...

Nemzetközi Világűr Kongresszus 2017

Elon Musk-ról sok mindent el lehet mondani, azt nem, hogy hidegen hagyja az embereket. Hogy jó üzletember és kiváló showman, nehéz lenne elvitatni tőle. A tavalyi Nemzetközi Világűr Kongresszuson (International Astronautical Congress - innentől inkább IAC) kvázi robbantott. Hetekig, hónapokig mindenki róla beszélt a szakmai újságokban, weboldalakon, blogokban, fórumokban és Twitter-bejegyzésekben. Miért is ne tették volna - Musk kijelentette, hogy hamarosan viszonylag olcsón a Marsra indít kvázi menetrend szerinti járatokat, és nem csak zászlót szeretnének (elsőnek) letűzni, hanem benépesíteni a vörös bolygót.

A Red Dragon-misszió vázlata a tavalyi előadásról - 
ez már biztos nem valósul meg ebben a formában

Ha kritikusak akarunk lenni, egy évvel később a bejelentéseit már sokkal szkeptikusabban nézhettük az előadása előtt. A bejelentett, 2018-ra és 2020-ra tervezett Red Dragon küldetésekből nem lesz semmi. Az ITS programhoz szánt hatalmas folyékony oxigén tartályát nyomás-tesztelték egy bárkánt, de semmit sem hallani róla azóta, az új Raptor hajtóműről pedig még ennél is kevesebb új információ látott napvilágot - tényszerűen semmi. Nem történtek bejelentések a pénzügyi vagy üzleti támogatásról, sem a Mars-projekt további szereplőiről, holott arról beszélt, hogy ismer ő is olyanokat, akik erre vevők lennének.

Úgy tűnt az idei előadás előtt, hogy Musk 2016-os nagy bejelentése inkább volt egy médiahack, mint valós világmegváltó jövőkép...

Az IAC 2017 dióhéjban

Az idei IAC-t Ausztráliában rendezik meg, a rendező ország így is szeretne a témában asztalhoz ülni - ha pedig már úgy is volt az alkalom, bejelentették hogy életre hívják az Ausztrál Űrügynökséget. Nem mintha eddig nem vettek volna részt a különféle nemzetközi űrprogramokban, de azok zömében egyetemek "saját" szakállukra végrehajtott vagy éppen zajló programjai, közvetlen állami ügynökségi támogatás és persze felügyelet nélkül.

Az IAC kapcsán érdekesség, hogy a média szereplői és a fő szervező Nemzetközi Világűr Szövetség (International Astronautical Federation - IAF) között éles és parázs viták zajlottak az internet-hozzáférésről (a helyi Wifi-hálózat gyakorlatilag képtelen volt kiszolgálni a jelenlévő eszközöket) illetve arról, hogy miért nem volt az előadásokról élő webcast valamilyen normálisan megtekinthető formában (Musk és a Lockheed előadását leszámítva a legtöbb előadásról nem volt, vagy esetleg egy telefonnal közvetített, botrányos minőségű webcast-szerűségek akadtak a nézők soraiban ülők). A szervezők egyik reakciója érdekes módon az volt, hogy ha élő adásban megtekinthetőek lennének az előadások, akkor senki se jönne el nézőnek...

Ettől függetlenül ha valamire jó volt a tavalyi IAC 2016, akkor az, hogy a résztvevők átértékelték a kongresszus fontosságát. No nem mintha a tavalyi IAC relatíve lagymatag lett volna, de a szakmai oldalakon kívül mást nem nagyon érdeklő előadásai után Musk szereplése gyakorlatilag minden komolyabb médiában megjelent. Az idei kongresszustól így sokan azt várták, hogy majd most a többi nagy piaci szereplő komolyabban odateszi magát...

Az első nap alapvetően a nagyobb űrügynökségekről szólt, név szerint az amerikai NASA, az európai ESA, az orosz Roszkozmosz, a kanadai CSA, a japán JAXA, az indiai ISRO és a kínai CNSA. Hogy azonban mennyire nem a bejelentésekről szóltak ezen panelek, arra jó példa, hogy gyakorlatilag az ISS-el, illetve az esetleges utódja kapcsán semmi konkrétumot nem lehetett hallani. Alapvetően azt ismételgették, hogy a 2024-ig (eddig szól a jelenlegi üzemeltetési megállapodás) minél bővebb lehetőségeket kell biztosítani a rajta zajló munkának - említésre csak az volt méltó, hogy a Roszkozmosz vezetője, Igor Komarov elhessegette a korábban emlegetett orosz tervet, mely szerint az ISS életének végével az orosz modulokból egy tisztán orosz űrállomást hoznának létre. Az oroszok egyébként igyekeztek a történelmükre helyezni a hangsúlyt, és az 1957-es Szputynik-1 indítás 60-adik évfordulóját felemlegetni, ahol lehetett.

A nagyobb űrügynökségek vezetői együtt - ritka látvány...

A NASA ideiglenes vezetője, Robert Lightfoot felfedte, hogy a Deep-Space Gateway (DSG) űrállomással kapcsolatos nemzetközi együttműködésre nyitottak, az ezzel kapcsolatos információkat megosztották a partnerekkel, de rögtön hozzá tette, hogy a DSG jelenleg csak koncepció szinten mozog, tehát még korántsem biztos, hogy meg fog valósulni (a médiában néhol úgy jelent meg, hogy közösen a Roszkozmosszal fogják megépíteni, de ez persze barokkos túlzás...).

A második nap már ígéretesebbnek indult, leginkább azért, mert a SpaceX talán legnagyobb kihívója, a Blue Origin is ekkor tartott előadást. Viszont nem Jeff Bezos maga, "csak" a cég elnöke, Rob Meyerson. Az ő előadásának keretében viszont kevésbé látványos dolgok kerültek csak napfényre: várhatóan még az év vége előtt megtörténik a New Shepard űrugró jármű következő tesztindítása (már lassan egy év is eltelt az utolsó óta). Ám az első útja emberekkel a fedélzetén leghamarabb jövőre várható csak. Az év vége előtt viszont befejeződik a Floridai gyártóbázis építése, és megkezdődik az első New Glenn űrrakétán a valódi munka, illetve bejelentették harmadik piaci megrendelőjüket, a Thaiföldi muSpace-t. És ennyi. Pedig sokan várták, hogy például a korábban megszellőztetett Blue Moon projektjükről többet mondanak majd...

Blue Origin koncepciója a New Glenn esetére - érdekesség, hogy szemben a BFR / ITS tervvel, itt a második fokozat elvben elveszik, csak az első fokozatot hozzák vissza, hasonlóan, mint a a jelenlegi Falcon 9 rakétáknál

Szintén ekkor került sorra az amerikai ULA egyik "anyavállalata", a Boeing (a másik ugye a Lockheed-Martin, aki trükkösen péntekre tartogatta a puskaporát). Érdemes megjegyezni, hogy nem együtt, hanem külön panelen jelentek meg - úgy tűnik az együttműködésük nem súrlódásoktól mentes.

A Boeing mondjuk elég kevesebbet mutatott, gyakorlatilag csak a fél évszázadnál is hosszabb űripari múltra emlékezett, és a közeli jövőbe tekintett, ott is leginkább a CST-100 Starliner űrhajóra szántak pár mondatot. Amiből leginkább csak az derült ki, hogy nagyon bíznak abban, hogy 2018-ban sikerül a személyzettel ellátott tesztutat is teljesíteni.

A második nap ugyan főleg a kereskedelmi szereplőkről szólt, de egy érdekes panelbe azért "elbújt" az amerikai Légügyi Hivatal ( Federal Aviation Administration - FAA ) űrközlekedésért felelős vezetője, Dr. George C. Nield, aki többek között büszkén jelentette be, hogy az Egyesült Államokban 2 szuborbitális (a Virgin Galactic cég SpaceShipTwo-ja és a Blue Origin cég New Shepard-ja) illetve 4 orbitális (a NASA-féle Orion, a SpaceX-féle Dragon v2, a Boeing-féle Starliner és a SierraNevada-féle DreamChaser) embert is szállítani képes jármű engedélyeztetése van folyamatban. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy jelenleg a legégetőbb problémának az űrbéli közlekedés szabályozását és menedzselését tartja - véleménye szerint egy (feltételezett jövőbeni) nemzetközi ügynökség általi felügyelet a jelenlegi nemzetközi helyzetben nem valószerű, viszont az FAA csak az Egyesült Államokból induló / illetve itteni cégek felett bír bármiféle hatással.

Ugyan csak egyik volt a sok kisebb szereplő közül, de említést érdemel a The Planetary Society előadása Billie Nye részéről, aki többek között a Lightsail-2-ről beszélt. Az apró kísérleti műhold célja, hogy bebizonyítsák az irányítható napvitorlás életképességét.

A Lightsail-2 bemutatóvideója

A harmadik nap eseményeiből én három dolgot emelnék ki főleg, az egyik a piaci szereplők (legalábbis látszólagos) hajlandósága a jelenleg bevett űr-infrastruktúra átszabására.

Űrvontató koncepció 1970-ből, az űrsikló viszi fel konténerben a terhet, amit az űrvontató kiemel, robotkarjaival rögzíti, majd eljuttatja a célállomásra....

Ez alapvetően az un. Űrvontatók (Space Tug) koncepciójának felmelegítése lenne, ami jó 40-50 éves. A lényege, hogy a műholdakat, de alapvetően minden hasznos terhet a "hagyományos" hordozórakéták csak Alacsony Föld Körüli pályára juttatnának fel, és innen ezek a bizonyos űrvontatók vinnék el az üzemszerű működési helyükre. Az űrvontatók ezek mellett a feladatok széles skáláját hajthatnák végre, ide tartozik a műholdak üzemanyaggal való feltöltésétől és javításától kezdve a tönkrement / elöregedett műholdak deorbitálása (megsemmisítése), az űrszemét kezelésén át a különféle hasznos terhek mozgatása a különféle pályák között. Az űrvontatókat üzemanyaggal újra feltöltve folyamatosan lehetne használni, ami az űrszemét számának indirekt csökkenését is magával hozhatná.

Az Airbus prezentációja az űrvontatóról, bal oldalon a jelenlegi GTO felbocsátás, ahol a rakéta viszi fel a megfelelő pályára a műholdat, jobb oldalt a rakéta csak LEO pályára viszi - onnan az űrvontató viszi tovább

A Sierra Nevada, az OrbitalATK, a Lockheed, a Boeing és az Airbus is mutatott be erre vonatkozó koncepciókat, de a legtöbben csak hozzávetőleges információkat osztottak meg, és például az Airbus prezentációja is csak annyit árult el, hogy most kezdik a fejlesztést, viszont 2022-ben már a GEO pályán keringő műholdak karbantartását / javítását kezdhetik pedig (a prezentáció érdekessége, hogy pirosan kiemelve rajta volt a "Bizalmas" jelző, tehát feltehetően eredetileg nem kívánták őket megmutatni a nagy nyilvánosságnak - amit többen úgy értékeltek, hogy nem terveztek itt előhozakodni vele, viszont reagálni kellett a konkurensek hasonló terveire).

Airbus űrvontató tervek

A másik figyelemre méltó dolog a Hold-Falu Szövetség (Moon Village Association), amely a Holdkutatás és az emberes Hold-bázis létrehozását szeretné előre mozdítani a Mars Society-hez hasonló módon. Az több előadótól is elhangzott, hogy a Hold az utóbbi évtizedekben méltánytalanul kevés figyelmet kapott, gyakorlatilag több erőforrást fordítottak hosszú ideig az űrügynökségek a Mars kutatására, mint a Holdéra, holott utóbbi sokkal könnyebben elérhető.

Fantáziarajz egy Holdon felépítendő kupola-városról

Részben nekik is köszönhetően a Holdról az egész kongresszuson több szó esett, a különféle űrügynökségektől kezdve több cég is megemlítette a Holdat terveiben. Persze leginkább a Moon Village kvázi szülőjének tekinthető ESA részéről volt sok előadás, ugyanis még 2016-ban mutatták be a koncepció lényegét, amely alapvetően nem egy fix program, hanem egyfajta 'közös tudat' szinten működő eszmecsere és kapcsolat, amely a résztvevőket összefogja a Holdkutatás érdekében, miközben igyekeznek lehetőleg minden érdekelt felet bevonni a munkába. Az egész maga pedig csak egy eleme a nagyobb léptékű "Space 4.0" koncepciónak, amely nem csak a Hold, de általánosan a világűrben teendő következő lépést jelentené (1.0 az űrkutatás kezdete, a 2.0 az űrverseny és a Holdra lépés, a 3.0 pedig a ISS űrállomás és az oda vezető út volt magyarázat szerint). Igen, ez első blikkre eléggé... marketing szagú. Meg másodikra is, de inkább úgy lehet tekinteni rá, mint egy keretet, hogy merre szeretne az ESA a jövőben haladni. Errefelé található az ESA bemutatóvideója magyar nyelven (sajnos nem tudom beilleszteni...).

Jelenlegi és tervezett Hold-missziók, legalul az olvasható, 

hogy 2025-ben az első női űrhajós is a Holdra léphet

A fő probléma az egésszel az, hogy noha sikerült 10,3 milliárd eurót összekalapozni a tagállamoktól a cél érdekében (ez nem egy összeg, hanem több évre szóló pénzügyi támogatás), de a konkrét teendők terén finoman szólva is foghíjasak a prezentációk. Például hosszasan ecsetelték, hogy mekkora dolog lesz vagy legalábbis lenne, ha 2025-ben a Holdra szállhatna az első nő - csak éppen a "hogyan", "mivel" és "miből" momentán nem volt igazából kibontva. Márpedig az ESA például nem rendelkezik saját űrhajóval, a NASA Orion űrhajója, ami félig-meddig szóba jöhetne (az ESA megbízásából ugye az Airbus gyártja az Orion műszaki modulját), az pedig épp nemrég csúszott még egy méreteset, mely alapján 2022 előtt nem fog emberrel a fedélzetén elindulni sehova.

Charles Bolden ex-NASA igazgató tart beszédet az IAC 2017-en

A harmadik dolog pedig a margóra illik, de oda vastag betűvel: Charles Bolden, a januárban leköszönt NASA adminisztrátor előadásán a ISS érdemeit méltatta (egyenesen Nobel-békedíjra javasolta) - és úgy vélte, hogy a Kínai űrügynökséget be kellene vonni az nemzetközi űrállomás csapatába, méghozzá minél hamarabb. Egy ilyen kijelentés finoman szólva szembeköpi az amerikai jogalkotók szándékait, akik ugye konkrétan törvényileg tiltották meg azt, hogy a NASA bármilyen szinten is közösködjön a kínai űrügynökséggel, a CSNA-val. Hogy ez mennyire érzékeny téma, jól mutatja, hogy a legtöbb amerikai szakoldal képviselőinek a twitter-oldalán nem is említették meg Bolden utóbbi megjegyzését...

Margón túli kép: a NASA hosszú ideje tervezi a lézeres adatátvitel gyakorlati tesztelését, az LCRD program viszont sajnos tovább csúszik, jelenleg 2019-re tervezik, hogy egy 1,244Gbps sebességű
kapcsolatot hoznak létre az űrállomással

A negyedik nap legemlékezetesebb pontja talán a Hold bányászatával kapcsolatos kérdéskörrel foglalkozó előadás volt. A különféle startup szereplők, illetve űrjogi szakemberek legérdekesebb reakciója a Hold bányászatának jogi állásával kapcsolatos kérdésre volt. Bizonyos értelmezés szerint ugyanis semmiféle tiltás vagy korlátozás nincs rá vonatkozólag, tehát gyakorlatilag csak elhatározás (és természetesen pénz) kérdésre az, hogy mikor kezdődhet meg a Hold nyersanyagainak kibányászása.

A pénteki nap pedig ügyesen egy Lockheed prezentációval kezdődött, ez a tavaly már bemutatott (na ki hallott róla? Hát igen, így lopta el a showt Musk...) koncepciójának további finomítását prezentálta a Mars-körül keringő "Mars Base Camp"-ről ( hivatalos Flicker Album erre ), amely a NASA számára építendő Orion űrhajó és SLS hordozórakéta köré épülne.

Egy képkocka a Lockheed előadás stream-jéből, a háttérben a kis gravitációjú Mars-holdak egyikére száll le egy űrhajós egyfajta viselhető rakéta-hajtómű-kerettel, mögötte pedig egy Orion űrhajó

A teljes előadás itt megtekinthető, sajnos beilleszthető változatban nem találtam meg. Szóval a Mars Base Camp egy komplett Mars-program lenne, amely egy átszálló űrállomásra épülne, ahova a Földről érkező Orion űrhajókkal az űrhajósok meglátogathatnák a Mars holdjait és később egy fura, függőlegesen leszálló űrrepülőgéppel (Mars Ascend Descent Vehicle - MADV, magyarítani kb. Mars Felszálló-, Leszálló Járműnek lehetne) lehetne majd a Mars felszínére leszállni, illetve onnan visszatérni a bázis-űrállomásra. Maga az űrállomás eleve mindent megkettőzne a biztonság érdekében. Hat űrhajóssal számolnak, akik 3 éves missziót hajthatnak végre a Mars körül 2028-ban, de a leszállásra a következő küldetés szolgálna. Érdemes megemlíteni, hogy a Lockheed kihangsúlyozza azt, hogy ideális esetben ez egy nemzetközi program lenne, hasonlóan az ISS-hez.

A Mars Base Camp lényege, hogy a Mars körül keringő űrállomás szolgálna a jövőbeli robotos és emberes tudományos feladatok központjának

A cég elképzelése annyiból reális megközelítésű, hogy a már rendelkezésre álló, avagy fejlesztés alatt álló és biztosan megvalósuló eszközökre épít, ráadásul úgy, hogy eleve azzal számolnak, hogy a 2028-ra megvalósítható űrállomás elsődleges célja még csak az első leszállás helyének kiválasztása (például a Mars felszínét felderítő robotok közvetlen irányításával), de közben természetesen tudományos kutatás végrehajtása is lehetséges a Mars körül keringve. Az első időkben így legfeljebb még a Mars két holdját (Phobosz és Deimosz) lehet meglátogatni az Orionnal, de később, ha már a MADV is elkészült, akkor azzal elindulhat a Mars felszínének közvetlen meghódítása is. Így folyamatában a fejlesztés / építés / használat terén az SLS / Orion -> DSG -> Mars Base -> MADV egy egymásra épülő, szükség esetén rugalmasan kezelhető elemekből épülne fel, ami a költségvetési pénzek terén lehet jótékony. A Lockheed szintén eljátszik a Mars felszínén való üzemanyag-gyártás kérdéskörével, ám ők csak a vízjégre támaszkodnának, rakétáik folyékony oxigént és folyékony hidrogént használnának hajtóanyagként. Ki kell emelni, hogy a Lockheed nagyon rájátszik a NASA és a Boeing / Lockheed által épített SLS / Orion párosra...

 

A Lockheed a jelek szerint valóban mindent elkövetett, hogy egy szép (és reális) CGI videóval alátámasztott előadással magukra hívják fel a figyelmet, maga a programjuk sok szempontból megvalósíthatóbb is, mint a SpaceX-é, előadásuk pedig több fokkal hatásvadászabbra sikerült, mint a tavalyi ( ami ide kattintva megtekinthető, ha valaki kíváncsi rá).