Elon
Musk-ról sok mindent el lehet mondani, azt nem, hogy hidegen hagyja az
embereket. Hogy jó üzletember és kiváló showman, nehéz lenne elvitatni
tőle. A tavalyi Nemzetközi Világűr Kongresszuson
(International Astronautical Congress - innentől inkább IAC) kvázi
robbantott. Hetekig, hónapokig mindenki róla beszélt a szakmai
újságokban, weboldalakon, blogokban, fórumokban és
Twitter-bejegyzésekben. Miért is ne tették volna - Musk kijelentette,
hogy hamarosan viszonylag olcsón a Marsra indít kvázi menetrend szerinti
járatokat, és nem csak zászlót szeretnének (elsőnek) letűzni, hanem
benépesíteni a vörös bolygót.
Ha
kritikusak akarunk lenni, egy évvel később a bejelentéseit már sokkal
szkeptikusabban nézhettük az előadása előtt. A bejelentett, 2018-ra és
2020-ra tervezett Red Dragon küldetésekből nem lesz semmi. Az ITS
programhoz szánt hatalmas folyékony oxigén tartályát nyomás-tesztelték
egy bárkánt, de semmit sem hallani róla azóta, az új Raptor hajtóműről
pedig még ennél is kevesebb új információ látott napvilágot -
tényszerűen semmi. Nem történtek bejelentések a pénzügyi vagy üzleti
támogatásról, sem a Mars-projekt további szereplőiről, holott arról
beszélt, hogy ismer ő is olyanokat, akik erre vevők lennének.
Úgy
tűnt az idei előadás előtt, hogy Musk 2016-os nagy bejelentése inkább
volt egy médiahack, mint valós világmegváltó jövőkép...
Az IAC 2017 dióhéjban
Az idei IAC-t Ausztráliában rendezik meg, a rendező ország így is szeretne a témában asztalhoz ülni - ha pedig már úgy is volt az alkalom, bejelentették hogy életre hívják az Ausztrál Űrügynökséget. Nem mintha eddig nem vettek volna részt a különféle nemzetközi űrprogramokban, de azok zömében egyetemek "saját" szakállukra végrehajtott vagy éppen zajló programjai, közvetlen állami ügynökségi támogatás és persze felügyelet nélkül.
Az IAC kapcsán érdekesség, hogy a média
szereplői és a fő szervező Nemzetközi Világűr Szövetség (International
Astronautical Federation - IAF) között éles és parázs viták zajlottak az
internet-hozzáférésről (a helyi Wifi-hálózat gyakorlatilag képtelen
volt kiszolgálni a jelenlévő eszközöket) illetve arról, hogy miért nem
volt az előadásokról élő webcast valamilyen normálisan megtekinthető
formában (Musk és a Lockheed előadását leszámítva a legtöbb előadásról
nem volt, vagy esetleg egy telefonnal közvetített, botrányos minőségű
webcast-szerűségek akadtak a nézők soraiban ülők). A szervezők egyik
reakciója érdekes módon az volt, hogy ha élő adásban megtekinthetőek
lennének az előadások, akkor senki se jönne el nézőnek...
Ettől
függetlenül ha valamire jó volt a tavalyi IAC 2016, akkor az, hogy a
résztvevők átértékelték a kongresszus fontosságát. No nem mintha a
tavalyi IAC relatíve lagymatag lett volna, de a szakmai oldalakon kívül
mást nem nagyon érdeklő előadásai után Musk szereplése gyakorlatilag
minden komolyabb médiában megjelent. Az idei kongresszustól így sokan
azt várták, hogy majd most a többi nagy piaci szereplő komolyabban
odateszi magát...
Az első nap alapvetően a
nagyobb űrügynökségekről szólt, név szerint az amerikai NASA, az európai
ESA, az orosz Roszkozmosz, a kanadai CSA, a japán JAXA, az indiai ISRO
és a kínai CNSA. Hogy azonban mennyire nem a bejelentésekről szóltak
ezen panelek, arra jó példa, hogy gyakorlatilag az ISS-el, illetve az
esetleges utódja kapcsán semmi konkrétumot nem lehetett hallani.
Alapvetően azt ismételgették, hogy a 2024-ig (eddig szól a jelenlegi
üzemeltetési megállapodás) minél bővebb lehetőségeket kell biztosítani a
rajta zajló munkának - említésre csak az volt méltó, hogy a Roszkozmosz
vezetője, Igor Komarov elhessegette a korábban emlegetett orosz tervet,
mely szerint az ISS életének végével az orosz modulokból egy tisztán
orosz űrállomást hoznának létre. Az oroszok egyébként igyekeztek a
történelmükre helyezni a hangsúlyt, és az 1957-es Szputynik-1 indítás
60-adik évfordulóját felemlegetni, ahol lehetett.
A NASA ideiglenes vezetője, Robert Lightfoot felfedte, hogy a Deep-Space Gateway
(DSG) űrállomással kapcsolatos nemzetközi együttműködésre nyitottak, az
ezzel kapcsolatos információkat megosztották a partnerekkel, de rögtön
hozzá tette, hogy a DSG jelenleg csak koncepció szinten mozog, tehát még
korántsem biztos, hogy meg fog valósulni (a médiában néhol úgy jelent
meg, hogy közösen a Roszkozmosszal fogják megépíteni, de ez persze
barokkos túlzás...).
A második nap már
ígéretesebbnek indult, leginkább azért, mert a SpaceX talán legnagyobb
kihívója, a Blue Origin is ekkor tartott előadást. Viszont nem Jeff
Bezos maga, "csak" a cég elnöke, Rob Meyerson. Az ő előadásának
keretében viszont kevésbé látványos dolgok kerültek csak napfényre:
várhatóan még az év vége előtt megtörténik a New Shepard űrugró
jármű következő tesztindítása (már lassan egy év is eltelt az utolsó
óta). Ám az első útja emberekkel a fedélzetén leghamarabb jövőre várható
csak. Az év vége előtt viszont befejeződik a Floridai gyártóbázis
építése, és megkezdődik az első New Glenn űrrakétán a valódi munka,
illetve bejelentették harmadik piaci megrendelőjüket, a Thaiföldi
muSpace-t. És ennyi. Pedig sokan várták, hogy például a korábban
megszellőztetett Blue Moon projektjükről többet mondanak majd...
Blue
Origin koncepciója a New Glenn esetére - érdekesség, hogy szemben a BFR
/ ITS tervvel, itt a második fokozat elvben elveszik, csak az első
fokozatot hozzák vissza, hasonlóan, mint a a jelenlegi Falcon 9
rakétáknál
Szintén ekkor került sorra az amerikai
ULA egyik "anyavállalata", a Boeing (a másik ugye a Lockheed-Martin,
aki trükkösen péntekre tartogatta a puskaporát). Érdemes megjegyezni,
hogy nem együtt, hanem külön panelen jelentek meg - úgy tűnik az
együttműködésük nem súrlódásoktól mentes.
A Boeing
mondjuk elég kevesebbet mutatott, gyakorlatilag csak a fél évszázadnál
is hosszabb űripari múltra emlékezett, és a közeli jövőbe tekintett, ott
is leginkább a CST-100 Starliner űrhajóra szántak pár mondatot. Amiből
leginkább csak az derült ki, hogy nagyon bíznak abban, hogy 2018-ban sikerül a személyzettel ellátott tesztutat is teljesíteni.
A
második nap ugyan főleg a kereskedelmi szereplőkről szólt, de egy
érdekes panelbe azért "elbújt" az amerikai Légügyi Hivatal ( Federal
Aviation Administration - FAA ) űrközlekedésért felelős vezetője, Dr.
George C. Nield, aki többek között büszkén jelentette be, hogy az
Egyesült Államokban 2 szuborbitális (a Virgin Galactic cég
SpaceShipTwo-ja és a Blue Origin cég New Shepard-ja) illetve 4 orbitális
(a NASA-féle Orion, a SpaceX-féle Dragon v2, a Boeing-féle Starliner és
a SierraNevada-féle DreamChaser) embert is szállítani képes jármű
engedélyeztetése van folyamatban. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy jelenleg
a legégetőbb problémának az űrbéli közlekedés szabályozását és
menedzselését tartja - véleménye szerint egy (feltételezett jövőbeni)
nemzetközi ügynökség általi felügyelet a jelenlegi nemzetközi helyzetben
nem valószerű, viszont az FAA csak az Egyesült Államokból induló /
illetve itteni cégek felett bír bármiféle hatással.
Ugyan csak egyik volt a sok kisebb szereplő közül, de említést érdemel a The Planetary Society
előadása Billie Nye részéről, aki többek között a Lightsail-2-ről
beszélt. Az apró kísérleti műhold célja, hogy bebizonyítsák az
irányítható napvitorlás életképességét.
A Lightsail-2 bemutatóvideója
A harmadik nap
eseményeiből én három dolgot emelnék ki főleg, az egyik a piaci
szereplők (legalábbis látszólagos) hajlandósága a jelenleg bevett
űr-infrastruktúra átszabására.
Űrvontató
koncepció 1970-ből, az űrsikló viszi fel konténerben a terhet, amit az
űrvontató kiemel, robotkarjaival rögzíti, majd eljuttatja a
célállomásra....
Ez alapvetően az un. Űrvontatók
(Space Tug) koncepciójának felmelegítése lenne, ami jó 40-50 éves. A
lényege, hogy a műholdakat, de alapvetően minden hasznos terhet a
"hagyományos" hordozórakéták csak Alacsony Föld Körüli pályára
juttatnának fel, és innen ezek a bizonyos űrvontatók vinnék el az
üzemszerű működési helyükre. Az űrvontatók ezek mellett a feladatok
széles skáláját hajthatnák végre, ide tartozik a műholdak üzemanyaggal
való feltöltésétől és javításától kezdve a tönkrement / elöregedett
műholdak deorbitálása (megsemmisítése), az űrszemét kezelésén át a
különféle hasznos terhek mozgatása a különféle pályák között. Az
űrvontatókat üzemanyaggal újra feltöltve folyamatosan lehetne használni,
ami az űrszemét számának indirekt csökkenését is magával hozhatná.
Az
Airbus prezentációja az űrvontatóról, bal oldalon a jelenlegi GTO
felbocsátás, ahol a rakéta viszi fel a megfelelő pályára a műholdat,
jobb oldalt a rakéta csak LEO pályára viszi - onnan az űrvontató viszi
tovább
A Sierra Nevada, az OrbitalATK, a
Lockheed, a Boeing és az Airbus is mutatott be erre vonatkozó
koncepciókat, de a legtöbben csak hozzávetőleges információkat osztottak
meg, és például az Airbus prezentációja is csak annyit árult el, hogy
most kezdik a fejlesztést, viszont 2022-ben már a GEO pályán keringő
műholdak karbantartását / javítását kezdhetik pedig (a prezentáció
érdekessége, hogy pirosan kiemelve rajta volt a "Bizalmas" jelző, tehát
feltehetően eredetileg nem kívánták őket megmutatni a nagy
nyilvánosságnak - amit többen úgy értékeltek, hogy nem terveztek itt
előhozakodni vele, viszont reagálni kellett a konkurensek hasonló
terveire).
A másik figyelemre méltó dolog a Hold-Falu Szövetség (Moon Village Association),
amely a Holdkutatás és az emberes Hold-bázis létrehozását szeretné
előre mozdítani a Mars Society-hez hasonló módon. Az több előadótól is
elhangzott, hogy a Hold az utóbbi évtizedekben méltánytalanul kevés
figyelmet kapott, gyakorlatilag több erőforrást fordítottak hosszú ideig
az űrügynökségek a Mars kutatására, mint a Holdéra, holott utóbbi
sokkal könnyebben elérhető.
Részben
nekik is köszönhetően a Holdról az egész kongresszuson több szó esett, a
különféle űrügynökségektől kezdve több cég is megemlítette a Holdat
terveiben. Persze leginkább a Moon Village kvázi szülőjének tekinthető
ESA részéről volt sok előadás, ugyanis még 2016-ban mutatták be a
koncepció lényegét, amely alapvetően nem egy fix program, hanem egyfajta
'közös tudat' szinten működő eszmecsere és kapcsolat, amely a
résztvevőket összefogja a Holdkutatás érdekében, miközben igyekeznek
lehetőleg minden érdekelt felet bevonni a munkába. Az egész maga pedig
csak egy eleme a nagyobb léptékű "Space 4.0" koncepciónak, amely
nem csak a Hold, de általánosan a világűrben teendő következő lépést
jelentené (1.0 az űrkutatás kezdete, a 2.0 az űrverseny és a Holdra
lépés, a 3.0 pedig a ISS űrállomás és az oda vezető út volt magyarázat
szerint). Igen, ez első blikkre eléggé... marketing szagú. Meg másodikra
is, de inkább úgy lehet tekinteni rá, mint egy keretet, hogy merre
szeretne az ESA a jövőben haladni. Errefelé található az ESA bemutatóvideója magyar nyelven (sajnos nem tudom beilleszteni...).
Jelenlegi és tervezett Hold-missziók, legalul az olvasható,
hogy 2025-ben az első női űrhajós is a Holdra léphet
A
fő probléma az egésszel az, hogy noha sikerült 10,3 milliárd eurót
összekalapozni a tagállamoktól a cél érdekében (ez nem egy összeg, hanem
több évre szóló pénzügyi támogatás), de a konkrét teendők terén finoman
szólva is foghíjasak a prezentációk. Például hosszasan ecsetelték, hogy
mekkora dolog lesz vagy legalábbis lenne, ha 2025-ben a Holdra
szállhatna az első nő - csak éppen a "hogyan", "mivel" és "miből"
momentán nem volt igazából kibontva. Márpedig az ESA például nem
rendelkezik saját űrhajóval, a NASA Orion űrhajója, ami félig-meddig
szóba jöhetne (az ESA megbízásából ugye az Airbus gyártja az Orion
műszaki modulját), az pedig épp nemrég csúszott még egy méreteset, mely
alapján 2022 előtt nem fog emberrel a fedélzetén elindulni sehova.
A
harmadik dolog pedig a margóra illik, de oda vastag betűvel: Charles
Bolden, a januárban leköszönt NASA adminisztrátor előadásán a ISS
érdemeit méltatta (egyenesen Nobel-békedíjra javasolta) - és úgy vélte,
hogy a Kínai űrügynökséget be kellene vonni az nemzetközi űrállomás
csapatába, méghozzá minél hamarabb. Egy ilyen kijelentés finoman szólva
szembeköpi az amerikai jogalkotók szándékait, akik ugye konkrétan
törvényileg tiltották meg azt, hogy a NASA bármilyen szinten is
közösködjön a kínai űrügynökséggel, a CSNA-val. Hogy ez mennyire
érzékeny téma, jól mutatja, hogy a legtöbb amerikai szakoldal
képviselőinek a twitter-oldalán nem is említették meg Bolden utóbbi
megjegyzését...
Margón túli kép: a NASA hosszú ideje tervezi a lézeres adatátvitel gyakorlati tesztelését, az LCRD program viszont sajnos tovább csúszik, jelenleg 2019-re tervezik, hogy egy 1,244Gbps sebességű
kapcsolatot hoznak létre az űrállomással
A negyedik nap
legemlékezetesebb pontja talán a Hold bányászatával kapcsolatos
kérdéskörrel foglalkozó előadás volt. A különféle startup szereplők,
illetve űrjogi szakemberek legérdekesebb reakciója a Hold bányászatának
jogi állásával kapcsolatos kérdésre volt. Bizonyos értelmezés szerint
ugyanis semmiféle tiltás vagy korlátozás nincs rá vonatkozólag, tehát
gyakorlatilag csak elhatározás (és természetesen pénz) kérdésre az, hogy
mikor kezdődhet meg a Hold nyersanyagainak kibányászása.
A pénteki nap
pedig ügyesen egy Lockheed prezentációval kezdődött, ez a tavaly már
bemutatott (na ki hallott róla? Hát igen, így lopta el a showt Musk...)
koncepciójának további finomítását prezentálta a Mars-körül keringő "Mars Base Camp"-ről ( hivatalos Flicker Album erre ), amely a NASA számára építendő Orion űrhajó és SLS hordozórakéta köré épülne.
Egy
képkocka a Lockheed előadás stream-jéből, a háttérben a kis
gravitációjú Mars-holdak egyikére száll le egy űrhajós egyfajta
viselhető rakéta-hajtómű-kerettel, mögötte pedig egy Orion űrhajó
A teljes előadás itt megtekinthető,
sajnos beilleszthető változatban nem találtam meg. Szóval a Mars Base
Camp egy komplett Mars-program lenne, amely egy átszálló űrállomásra
épülne, ahova a Földről érkező Orion űrhajókkal az űrhajósok
meglátogathatnák a Mars holdjait és később egy fura, függőlegesen
leszálló űrrepülőgéppel (Mars Ascend Descent Vehicle - MADV, magyarítani
kb. Mars Felszálló-, Leszálló Járműnek lehetne) lehetne majd a Mars
felszínére leszállni, illetve onnan visszatérni a bázis-űrállomásra.
Maga az űrállomás eleve mindent megkettőzne a biztonság érdekében. Hat
űrhajóssal számolnak, akik 3 éves missziót hajthatnak végre a Mars körül
2028-ban, de a leszállásra a következő küldetés szolgálna. Érdemes
megemlíteni, hogy a Lockheed kihangsúlyozza azt, hogy ideális esetben ez
egy nemzetközi program lenne, hasonlóan az ISS-hez.
A
Mars Base Camp lényege, hogy a Mars körül keringő űrállomás szolgálna a
jövőbeli robotos és emberes tudományos feladatok központjának
A
cég elképzelése annyiból reális megközelítésű, hogy a már rendelkezésre
álló, avagy fejlesztés alatt álló és biztosan megvalósuló eszközökre
épít, ráadásul úgy, hogy eleve azzal számolnak, hogy a 2028-ra
megvalósítható űrállomás elsődleges célja még csak az első leszállás
helyének kiválasztása (például a Mars felszínét felderítő robotok
közvetlen irányításával), de közben természetesen tudományos kutatás
végrehajtása is lehetséges a Mars körül keringve. Az első időkben így
legfeljebb még a Mars két holdját (Phobosz és Deimosz) lehet
meglátogatni az Orionnal, de később, ha már a MADV is elkészült, akkor
azzal elindulhat a Mars felszínének közvetlen meghódítása is. Így
folyamatában a fejlesztés / építés / használat terén az SLS / Orion
-> DSG -> Mars Base -> MADV egy egymásra épülő, szükség esetén
rugalmasan kezelhető elemekből épülne fel, ami a költségvetési pénzek
terén lehet jótékony. A Lockheed szintén eljátszik a Mars felszínén való
üzemanyag-gyártás kérdéskörével, ám ők csak a vízjégre támaszkodnának,
rakétáik folyékony oxigént és folyékony hidrogént használnának
hajtóanyagként. Ki kell emelni, hogy a Lockheed nagyon rájátszik a NASA
és a Boeing / Lockheed által épített SLS / Orion párosra...
A
Lockheed a jelek szerint valóban mindent elkövetett, hogy egy szép (és
reális) CGI videóval alátámasztott előadással magukra hívják fel a
figyelmet, maga a programjuk sok szempontból megvalósíthatóbb is, mint a
SpaceX-é, előadásuk pedig több fokkal hatásvadászabbra sikerült, mint a
tavalyi ( ami ide kattintva megtekinthető, ha valaki kíváncsi rá).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése