A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története XI.

A szovjet katonai űrrepülés álmai...

A szovjet (és mellesleg az amerikai) űrprogram alapvetően katonai alapokra építkezett, az R-7 ballisztikus rakétát a hadsereg pénzelte, és csak pár ügyes húzás árán sikerült ebből az első műholdig, majd az első embert a világűrbe juttató űrhajóig eljutni. Noha az R-7 alapú hordozórakéta és a Vosztok / Zenyit űrhajó / kémműhold esetében még működött a kettős célú (katonai / tudományos-politikai) játék, Szergej Koroljov, az OKB-1 vezetőjeként igyekezett a hadsereg (és azon belül a frontlégierő) hatalmát megnyesegetni. Azonban a hadseregtől pénzt kicsikarni még mindig egyszerűbbnek tűnt sokszor, mint a civil- / tudományos űrrepülésekre támogatást szerezni. Ezért a Szojuz űrhajócsalád fejlesztésénél a holdmegkerülésre szánt Szojuz mellé 1962-ben odatette a Szojuz-P "vadászűrhajót" és a Szojuz-R kéműrhajó / kéműrállomás párost. Viszont ezeket aztán gyorsan továbbadta Dmitrij Iljics Kozlovnak, aki először az R-7 fejlesztésének volt a vezetője, később pedig a különféle R-7 alapú hordozórakéták (Molnyija, Vosztok, Voszhod, Szojuz) és a Zenyit, majd más kémműholdak gyártását felügyelte.

 

Sajnos a Szojuz-P-ről nem maradt fent megbízható ábra, feltehetően hasonlóan nézett volna ki,
mint a Szojuz-7K-OK, de napelemek nélkül

Koroljov bánatára a holdmegkerülő Szojuz nem kapott támogatást, ellenben a Szojuz-P és R igen. Persze a támogatás mértéke így sem volt akkora, hogy valóban hathatós munkára sor kerüljön, de az alapvető tervezési feladatok megkezdődtek. A Szojuz-P esetében a terv az volt, hogy több Szojuz hordozórakéta indítással egy Szojuz-P űrhajó, egy gyorsító fokozat (valami olyasmi, mint a később megvalósult Blokk-D holdmegkerülő-fokozat) és 3-4 "tanker" randevúzik a világűrben, a Szojuz és a gyorsító fokozat dokkol, majd egymás után a tankerekből feltöltik üzemanyaggal azt. Ez után az űrhajó akár 6000 km magas keringési pályájú műholdakkal randevúzhat, az űrhajós(ok) űrsétát téve megvizsgálhatják az amerikai műholdakat, és ha szükséges, akkor robbanótöltetekkel megsemmisíthetik. A terv felülvizsgálatakor viszont szembesültek egy kínos kérdéssel: minden katonailag fontos szovjet műhold (és nem ember vezette űrhajó) fedélzetén volt egy önmegsemmisítő töltet, azzal a céllal, hogy ne kerülhessen semmilyen módon az ellenség kezére – logikus volt a következtetés, hogy az amerikaiak is így gondolkodtak, és az ő műholdjaik is valójában repülő aknák. Vagyis az űrsétával való megvizsgálás elég életveszélyes művelet, így új megoldást kellett keresni.

 

A Szojuz-PPK terv, az orbitális modul helyén lévő kereten 8 db rakétával

A megoldás a Szojuz-PPK lett, itt az orbitális modult elhagyták (űrsétára amúgy se kerülne sor), a helyére pedig egy keretet helyeztek, amelyen különféle érzékelők és nyolc műhold-elleni rakéta foglalt helyet. A terv annyiban módosult, hogy az űrhajó pár tíz méterről megvizsgálja a műholdat vagy űrhajót, és ha a megsemmisítéséről döntenek, akkor egy kilométerre hátrahúzódva egy rakétát indít, amelynek repeszhatású robbanófeje megsemmisíti a célpontot.

 

Az I1P-1 (Poljot-2) "vadászműhold" tesztjármű

Azonban Vlagyimir Cselomej a konkurens OKB-52-ből vonzó alternatívát tett le az asztalra: nincs szükség emberre, csak egy műholdra, amely képes pályát változtatni, és vannak érzékelői, amivel képes megtalálni a célpontot. Így a Földről irányítva és a közelébe manőverezve felrobbantja magát, és repeszhatással semlegesíti a célpontot. Ötletének tesztelésére 1963-ban egy R-7 (Vosztok) alapú rakéta felvitte az I1P (Poljot-1), majd 1964-ben az I1P-1 (Poljot-2) műholdat, amellyel a hajtómű- és az irányítórendszert tesztelték, a két teszt pedig sikerrel zárult – a hadsereg Cselomej tervét fogadta el 1965-ben az ellenséges műholdak leküzdésére. Ez később az I2P, majd ISz-A (és végül ISz-MD / MA) műhold-elhárító (ASAT) harci fejekkel (műholdakkal) valósult meg, és a mai napig ez az orosz műhold-elhárító rendszer alappillére. A Szojuz-PPK programot viszont ennek következtében 1965. március 1-én leállították.

 

Az összedokkolt Szojuz-R-ről készült rajz

A Szojuz-R esetében a javaslat az volt 1962-ben, hogy két Szojuz hordozórakéta-indítással egy Szojuz űrhajót és egy mini-űrállomást indítanak el. Utóbbi szintén a Szojuzra épül, annak műszaki modulját megörökölve, viszont a visszatérő és az orbitális modul helyén egy hengeres, félgömben végződő kapszula kerül, amelybe optikai és rádiótechnikai felderítő eszközöket helyeznek el. Viszont, hogy a kettő között a személyzet közlekedhessen, a 7K-OK-tól eltérő dokkolórendszerre lenne szükség, hiszen azt eredetileg csak a csatlakozásra találták ki, túlnyomásos átjárót nem biztosít - ennek a kifejlesztését Kozlovék megkezdik, majd a későbbi civil DOSz űrállomásoknál tűnik fel. A katonaság nem sok érdeklődést mutatott az adott időben a programért, így az kvázi elsorvadt 1966-ra, mivel két másik, izgalmasabb terv került az asztalra.

 

A Gemini-B / MOL páros koncepciója, akit érdekel, erre találni egy marék képet a programról

A túlparton ugyanis 1965-ben nyilvánosságra kerül a MOL űrállomás program. A MOL a Gemini űrhajóra épül, azzal menne fel két űrhajós, akik egy kisebb űrállomáson fotó- és rádiófelderítést hajthatnak végre. Még 1964-ben Cselomej nem sokkal Hruscsov bukása előtt egy hasonló célú programot vázol fel, az Almazt. Az Almaz rendszer három elemre épült: magára a cirka 18-20 tonnás űrállomásra (OPSz, ~Személyzettel ellátott Orbitális Állomás), illetve egy ellátó / lakó / manőverező modulra. A TKSz űrhajó és a hozzá kapcsolódott modul, az FGB együttesen ~17-20 tonnát nyomott, és az űrállomáshoz hasonlóan a saját UR-500K rakétája viheti fel – a tervet pedig jóváhagyják, és a munkálatok elkezdődnek. Viszont 1965-ben még nagyon messze van a megvalósulástól, így Leonyid Szmirnov, Usztyinov egyik helyettese utasítást ad arra, hogy márpedig minél hamarabb megfelelő választ kell adjanak a MOL-ra. Cselomejnek ott az Almaz, tehát lépéselőnyben van, csakhogy 1966-ra Misin eléri, hogy az Almaz állomást Szojuz űrhajók szolgálják ki – viszont egyben utasítják Kozlovot, hogy a saját kéműrhajó megoldását is készítse el. Ez lesz a Szojuz-7K-VI vagy más néven a Szojuz-VI. Ez egy űrhajóban oldotta volna meg az űrhajósok szállítását és az optikai / rádiófelderítő rendszerek elhelyezését, az Almazhoz képest szerényebb képességekkel, viszont 1968-ra készen kellene lennie, míg az Almaz űrállomás várhatóan évekkel később indulhat csak el.

 

Az áttervezett Szojuz-VI, gyakorlatilag egy teljesen új űrhajó

A Szojuz-1 tragédiája után viszont Kozlov teljesen áttervezi Szojuz VI-t, a visszatérő kapszulát a jármű elejére helyezi át, és a kapszula alján lévő zsilipalagúton juthat el a két fős személyzet a középen elhelyezett lakó / munka modulba, ahol a megfigyelőrendszerek is el vannak helyezve. Hátul egy átalakított műszaki modul foglal helyet, ez nagyjából megegyezett volna a Szojuz-7K-OK moduljával, viszont a napelemek helyett RTG-k, rádióizotóppal működő generátorok lettek volna az energiaforrások. A radioaktivitás és tömegminimalizálás miatt a két RTG csak részleges sugárvédelmet kap: a lakó/visszatérő modul irányában leárnyékolják a sugárzást, a többi irányban viszont veszélyes szintű marad. Mellesleg pedig Kozlov (mivel amúgy is ő felel a kémműholdakért) leteszi a Jantar kémműhold terveit, amely nem sokkal később teljes támogatást kap.

 A Jantar-2K fotó-felderítő műhold, ez még mindig film-visszajuttató megoldást használt,
a kúpos rész két oldalán lévő gömb alakú modulok tértek vissza a Földre, bendőjükben a filmmel

Csakhogy 1967 végén Misin javaslatot tesz a Szojuz-VI elkaszálására, részben azért, mert a Szojuzon dolgozó többi főmérnök a háttérben összekülönbözött Kozlovval a kapszula hővédő pajzsán tervezett 800 mm-es zsilipajtó, illetve az RTG-k alkalmazása miatt. Kozlovot sem kell félteni, azzal vág vissza, hogy ő a Szojuz-7K-OK tervezési hibái miatt kényszerült minderre, szóval foglalkozzanak csak a saját problémáikkal. Kozlov és Kamanyin megdöbbenésére a hadsereg vezetése jóváhagyja a javaslatot, a Szojuz-VI csatlakozik elődeihez a meg nem valósult katonai Szojuz űrhajók sorában.

Ábra a Szojuz-VI RTG elemeinek sugárvédelméről,
a környékén tartózkodni csak két szűk szögben volt biztonságos

Misin motivációi ha nem is teljesen tiszták, de valahol érthetőek – célt keres a "saját" Szojuzának, ugyanis a 7K-OK alapvetően egyetlen dologra alkalmas jelenleg, ez pedig az űrrandevú és az űrdokkolás tesztelése. Noha Cselomej Almaz űrállomása elég szerény anyagi támogatást kap, Misin attól fél, hogy a hadsereg mégis az Almazt fogja választani. Megvan a saját (ill. még a Koroljov korszakából származó) álma, az MKBSz (más rövidítéssel MOK) "nehéz" űrállomás, amelyet nukleáris reaktor táplálna, és folyamatosan személyzet tartózkodhatna rajta. A MKBSz arra használható, amire szeretnék: tudományos és katonai célra is megfelel, hogy melyik a fontosabb, az majd attól függ, hogy ki fogja állni a számlát. Mivel a katonaság volt az esélyesebb, így különféle fegyverzettel látták volna el – többek között elkezdtek egy részecskeágyún is dolgozni. A hatalmas űrállomás alapja két 80-88 tonnás modul lenne, amelyeket az N1 hordozórakétával vinnének fel, később pedig további modulokkal lehetne bővíteni. Csakhogy az N1 még elég messze van, így egy oldalvágást tesz: A Szojuz R-t támasztja fel Szojuz-OB-VI néven, a személyzet a Szojuz-7K-Sz űrhajóval megy fel, amely egy olyan 7K-OK, ahol az orbitális modul elejére átszállásra alkalmas dokkológyűrű kerül, a "mini-űrállomást" pedig OISz vagy OB-VI néven nevezik. Misin 1969-re ígéri meg a hadseregnek az első űrrepülést (alávágva az ekkor még csak 1970-re ígért Szojuz-VI-nek és az 1971/72-re ígért Almaznak), de ezt természetesen képtelen tartani.

 

Az MKBSz űrállomás volt Koroljov és Misin álma az űrállomások terén, a hatalmas monstrumot a jobb oldalon látható atomreaktor táplálta volna, és különféle Szojuz űrhajók dokkolhattak volna rá

A katonai vezetők hozzáállása is felemás, gyakorlatilag a Szojuz-6-ig nem nagyon kerültek katonai kísérletek vagy feladatok az emberes űrutakra, a mérnökök tömeg- vagy helyhiányra való hivatkozással húzták le ezeket – mégse tört ki lázongás emiatt, noha 1967-ben részben azért dönt a katonaság az Almaz támogatása mellett, mert Cselomej sokkal inkább "hallgat" rájuk, mint Misin és csoportja. Mivel pedig a Zenyit, majd később a Jantar és további testvér-műholdjaik megfelelőnek bizonyultak a kémtevékenységre, ezért a különféle kéműrhajók és űrállomások folyamatos csúszása se váltott ki valóban drasztikus reakciókat – egészen egyszerűen nem voltak fontosak már, Kamanyin nagy csalódására, aki ezekben látta az emberes űrprogram túlélésének és fejlődésének kulcsát. A túloldalon is ugyanez zajlott le pepitában, a MOL űrállomás munkáit félbehagyták, noha már közel voltak az első indításra, ám az egyre modernebb és jobb kémműholdak mellett nem látták értelmét a személyzettel repülő kéműrállomásnak. Csakhogy 1969-ben az Egyesült Államok elindította a Skylab-programot, ez egy Saturn-V rakéta harmadik fokozatából épített civil űrállomást takart, és amely miatt a szovjet pártvezetés dörgedelmes parancsot adott ki: meg kell előzni az amerikaiakat. Ismét...

Az Almaz és a Szaljut-1 előélete

Ismerjük meg egy kicsit az Almazt, amelyet Cselomej hatalmas szerencséjére mindössze két nappal Hruscsov megdöntése előtt hagytak jóvá. Igazából Cselomej ügyesen lavírozott a politikai játszmákban, és jó úton haladt, hogy Koroljov mellé egyenrangú félnek, ne adj isten még nála is nagyobbra nőjön fel. Koroljov az OKB-1 élén ugyan elérte, hogy Cselomej UR-700 / LK-700 holdprogramja helyett az ő N1-L3 programja kapjon meg minden támogatást, sőt, még a holdmegkerülő LK-1 űrhajó helyett is a Szojuz L1-et vihette fel az UR-500K rakéta. Az Almazzal viszont nem nagyon törődött, mivel amúgy se lett volna erőforrása még erre is, noha álmai voltak a hatalmas MKBSz űrállomással, de arra sem támogatást nem tudott szerezni, és tervezőmérnöke, pláne szabad gyártókapacitása pedig végképpen nem volt rá. Cselomej szerencsétlenségére viszont más ellenlábasai is voltak: Dmitrij Usztyinov, aki hadiipari miniszterként az egyik fő felügyelője volt az űrprogramnak (a másik Szergej Afanaszjev, ő hivatalosan a civil űrprogramokat felügyelte, de a határok és a politikai játszmák ezt korántsem tették egyértelművé). Usztyinov nem igazán biztosított komolyabb támogatást az Almaz űrállomásra.

 

Egy korai Almaz makett, jobbra a VA visszatérő modul, hozzá csatlakoztatva a későbbi OPSz modul (űrállomás)

Az első terv még a Szojuz-VI-hez hasonló megoldást takart, az LK-1 holdmegkerülő űrhajó kapszuláját (amelyet VA-ként, visszatérő modulként hívtak, de gyakorlatilag rövid ideig különálló űrhajóként is funkcionálhatott) párosította egy nagy méretű, kombinált műszaki / lakó / munka modullal, amelyben a túlnyomásos térben az űrhajósok éltek és dolgoztak az itt elhelyezett nagy méretű távcsővel, illetve az oldalára szerelt radarral, ez a modul pedig saját hajtóművel és napelemekkel bírt. Menet közben viszont átdolgozták: a második modul lesz maga az űrállomás, amit OPSz rövidítéssel illettek, ezt pedig először Szojuz űrhajóval, majd TKSz űrhajóval látogatja a személyzet.

Az Almaz elemei: háttérben az OPSz űrállomás,
előtérben a TKSz űrhajó (a VA modul a bal oldali fehér kúpos alakú, mögötte az FGB modul)

Az OPSz cirka 14,5 méter hosszú, legnagyobb átmérője 4,15 méter, tömege 18-20 tonna körüli, és a mintegy 90 köbméternyi túlnyomásos belső teréből 47,5 köbmétert biztosít a személyzetnek (a maradékot különféle berendezések és rendszerek foglalják el). Két nagyméretű napelemtáblája mintegy 3,1 kW elektromos energiát biztosít, és a végén két hajtóművet, illetve több kormányfúvókát helyeztek el a pályamanőverek végrehajtására és a pozicionálásra. Az OPSz részére Cselomej "saját", teljesen digitális vezérlő-számítógépet szánt, az Argont.

A TKSz maga bizonyos szintig a Szojuz-féle koncepciót bolondította meg (vagy vitte tökélyre – nézőpont kérdése). Két fő modulból áll: a visszatérő modul (a továbbiakban VA modul) és a funkcionális tehermodul (FGB modul). A kettő együtt Föld körüli pályán 13,2 méter hosszú, 4,15 méter ármérőjű, és feltöltve 12,6 tonnát nyomott, és további cirka 5,2 tonnányi hasznos terhet vihetett fel az űrhajósokkal együtt.

 

A VA űrhajó metszete, elején az SzASz mentőtorony is látható

A VA modul feladata nevéből könnyen kitalálható: ez a 2,79 méter átmérőjű, mintegy 7 méter magas egység felel az űrhajósok visszahozataláért, és esszenciájában a Koroljov által kivégzett LK-1 űrhajó hasonló moduljára épül. Az LK-1 egy embert vitt volna Hold körüli útra, de a 3,5 köbméteres túlnyomásos belső terében Föld körüli feladatokra három embert is elhelyezhettek benne. Maga a VA valójában szintén két modulból áll: az alsó csonka kúp alakú modulban foglalnak helyet az űrhajósok, az orrán lévő "árbóc" pedig egyfajta kiszolgálóegység: ebben foglalnak helyet az akkumulátorok, a másodlagos rádiók, a fékezőmanővert végrehajtó hajtóművek, az ejtőernyők és a puha leszállást biztosító lassító hajtóművek, illetve indításkor ennek az orrán helyezték el az SzASz mentőtornyot. A kúpos modul alján lévő hővédő pajzson egy ajtót helyeztek el zsilipajtóként, ezen át tudott a személyzet az FGB modul és a VA között közlekedni.

 A TKSz felépítése, kékkel jelölve a VA modul, pirossal az FGB modul,
zölddel jelölve mindkettőn belül a túlnyomásos részeket

Az igazi nagy dobás pedig az FGB, amely egyszerre látta el a Szojuz orbitális moduljának és műszaki moduljának megfelelő feladatokat. Először is cirka 46 köbméternyi túlnyomásos teret biztosított az űrhajósok számára, amely lakótérként szolgált számukra, a túlsó végén pedig egy dokkológyűrűvel az OPSz-hez lehetett kapcsolódni. Másfelől viszont az oldalán elhelyeztek két nagyobb és tucatnyi kisebb hajtóművet, amihez legfeljebb 3,8 tonna hajtóanyagot vihetett magával, a teljes TKSz számára 700 m/s delta-V képességet biztosítva, és két nagy méretű napelemszárnya 3,1 kW elektromos energiát biztosított az űrhajó számára. Azt pedig már csak a margóra, hogy az FGB a VA-tól függetlenül is irányítható, gyakorlatilag egy különálló űrhajó / űrállomás, ami persze a Földre már nem térhet vissza.

 Az Almaz OPSz metszete, kb. középen látható az űrállomás túlnyomásos részének alsó felén az
1 méteres tükörrel szerelt optikai távcső, amely az űrállomás "magja"

Az Almaz eredeti koncepciója szerint az OPSz-en helyezik el a kémfelszerelést, nagy méretű optikai rendszereket és rádióantennákat, valamint itt dolgozik a személyzet. A személyzet maga a TKSz-szel érkezik, és azzal távozik is, valamint az OPSz-re csatlakozva a TKSz a lakórészlegük. Az FGB dokkológyűrűje körül több film-visszajuttató kapszulát is elhelyeztek, amelyek tárolórekesze a zsilipen keresztül elérhető. Miután a személyzet a kívánt felvételeket elkészítette a Föld adott részéről, a filmet a kapszulába helyezték, és a Földre visszaindították. Ebben az időben még nem volt megoldott a nagy felbontású képek megfelelő továbbítása rádiótechnológiával, így ez maradt a legjobb megoldás (egyébként az 1970-es évek végéig az Egyesült Államok kémműholdjai is ezt a megoldást alkalmazták). A slusszpoén az volt, hogy adott esetben a "hátrahagyott" FGB-t fel lehet használni az űrállomás bővítésére, megfelelő többcsatlakozós dokkoló-modul alkalmazásával. Vagyis elméletileg az Almaz űrállomása minden egyes úttal egyre nagyobb életteret biztosít a következő legénység számára...

 A Skylab projekt céljai – napkutatás, a Föld felszínének kutatása
és hosszútávú űrbéli tartózkodással kapcsolatos kutatások

1969 augusztusában tehát jött az ukáz, hogy meg kell előzni a Skylab űrállomást egy szovjet űrállomással. Miközben Cselomej és Misin nem beszélt egymással, Cselomej tervezőirodájanak (a CKBM) Hrunyicsev gyáregységének és Misin tervezőirodájának (a CKBEM) 1-es fiókirodája mérnökei úgy döntöttek, hogy kezükbe veszik a dolgot, és egy összeesküvést szőttek. A mérnökök az UR-500K / L1 programból ismerték egymást, és jó kapcsolatokat építettek ki egymás között, még ha a főnökeik ki nem állhatták egymást. A Hrunyicsev gyáregységben ekkor már nyolc tesztelési / kiképzési célú és két űrbéli repülésre szánt OPSz űrállomás-modul "alvázat" gyártottak le – vagyis maga az űrállomás teste megvolt, ám hiányoztak belőle a létfenntartó, meghajtó és kommunikációs rendszerek, amelyek fejlesztése nagyon lassan, vagy sehogy sem haladt a CKBM berkeiben. Az "összeesküvők" ötlete relatíve egyszerű volt: fogják a kész OPSz modulokat, és felszerelik őket a Szojuz hajtómű-, irányító-, valamint kommunikációs rendszereivel. Persze megvalósítani nem volt ennyire egyszerű, hát még elfogadtatni valahogy....

 

Pável Cibin, az OKB-256 iroda főmérnöke

A helyzetet az egyik mérnök, Pável Cibin úgy fogalmazta meg, hogy az, amit a főmérnökök ekkoriban csináltak, az elképzelhetetlen lett volna Sztálin idejében – anno ő maga és Cselomej is elég rossz viszonyban voltak, de rövid úton közölték velük, hogy ha két kommunista nem tud együtt dolgozni, akkor ott az egyik áruló, szóval most kapnak 20 percet, hogy eldöntsék mi legyen. Cibin és Cselomej ezek után teljes összhangban dolgoztak tovább...

 Konsztantyin Feoktyisztov, mozgalmas életében harcolt a II. világháborúban, megjárta a világűrt,
és többek között egyike volt a tervezőirodákat összekötő "mérnök-összeesküvésnek"

Végül 1969 novemberében, a Szojuz-6 / 7 / 8 program végén sikerült Feoktyisztovnak a párt, az érintett minisztériumok és a katonaság prominens képviselőinek előterjeszteni a tervet, akik továbbították a feletteseiknek. Usztyinov december 26-án magához hívatta az "összeesküvőket", miközben a főmérnököket kihagyták a megbeszélésből – miután bemutatták a javaslatot, utasításba adta, hogy kezdjék el a munkálatokat, a "hibrid" űrállomás jelölése pedig DOSz (~Tartós Orbitális Űrállomás) lett. A háttérben a főmérnökök finoman szólva sem örültek, Misin félt attól, hogy az MKBSz-t veszélyezteti a kisebb űrállomás, ha pedig az MKBSz-re nem tud támogatást szerezni, akkor az N1 létjogosultsága is megkérdőjeleződik, amennyiben az N1-L3 Holdprogramot elkaszálják. Cselomej szintén nem örült annak, hogy kivehetik a kezéből a saját űrállomás-programját (úgy fogalmazott, hogy az összeesküvés "kalóztámadás volt a szigete ellen"), és megpróbálta katonai kapcsolatai révén elkaszálni. Ha ezt nem is, ám azt legalább sikerült elérnie, hogy a TKSz űrhajóra támogatást szerezzen, viszont az Almaz háttérbe került, a prioritás most a DOSz élvezett. Noha eredetileg egy fejlettebb, kifejezetten űrállomás-kiszolgálásra tervezett Szojuz-7K-TK űrhajóban gondolkodott Misin, a felső döntés szerint a 7K-OK-t kell úgy módosítani, hogy dokkolhasson a DOSz űrállomáshoz (ehhez ugye "csak" az orbitális modul dokkolórendszerét kell módosítani, és zsilipajtóval ellátni), ennek a verziónak a jelzése 7KT-OK. Várhatóan az 1970-es évek közepére pedig a TKSz kiválthatná a Szojuzt, ami érthető okokból nagy siker volt Cselomejnek, és nagy veszélyforrás Misin számára. Utóbbi azonban kiharcolta, hogy hosszú távon az MKBSz megvalósítása legyen a cél, miközben Cselomejt Szergej Afanaszjev (a civil űrprogramot felügyelő minisztérium vezetője, a katonai ipart felügyelő Usztyinov egyik "konkurense") arra ösztökélte, hogy folytassa az Almaz programot három műszakban...

 

Egy Szojuz-Szaljut-1 párost ábrázoló kép, jól láthatóak a Szojuztól örökölt napelemek és műszaki modul

Kamanyin szintén harcolt a DOSz ellen, ő a katonai programokért körömszakadtáig küzdött eddig is, és úgy vélte, hogy az Almaz háttérbe tolása újra csak lelassítja a katonai űrrepüléseket, saját meglátása szerint Dmitrij Usztyinov és Leonyid Szmirnov kisded politikai játszmái miatt egyre mélyebb és mélyebb gödörbe jut a szovjet emberes űrprogram...

A Szaljut-1 űrállomás és a Szojuz-10...

Menet közben a munkálatok elkezdődtek a DOSz-1, vagyis ekkor éppen Zarjának elnevezett "civil" űrállomáson. Az Almaz OPSz moduljának hátsó felébe egy komplett Szojuz-7K-OK műszaki modult került napelemekkel együtt, ez felelt a pályamódosításokért és a pozicionálásért. Az űrállomás végébe további hajtóanyag-tartályokat helyeztek el, hogy (a Szojuznál háromszor nagyobb tömege miatt) a hosszabb hajtómű-működtetéshez szükséges jóval nagyobb mennyiséget biztosítani tudják. Mivel több energiára volt szükség, mint a Szojuz esetében, így további két, azonos típusú napelemtáblát az űrállomás elején, a dokkolópont mögött helyeztek el.

 

Egy DOSz belseje, a dokkolónyílás felé nézve, az űrállomás kezelőpanelje jól látható

A belteret az oldalfalakhoz elhelyezett tárolószekrények nagyjából négyzetes profilra szűkítették le, a két különböző átmérőjű rész külön feladatokra lett berendezve – a kisebb volt az irányítórendszereknek, illetve a lakó / pihenő résznek kijelölve, a nagyobbik pedig a munkaterületnek, utóbbiban helyezték el a tudományos rendszereket, egy zuhanyt, egy futópadot, illetve a WC-t. A tudományos rendszerek közé tartozó két kamerát a "mennyezetre" helyezték el, Nap- és csillagászati megfigyelésekre, és itt van a katonai Szvinyec és Orion érzékelő is (igen, a civil DOSz űrállomás is részben katonai célra lett használva). A hőháztartáshoz a hulladékhőt az űrállomás "hasán" elhelyezett radiátorokkal sugározták ki a világűrbe, illetve a Szojuznál is használt zöld szigetelőtakarókat használták fel, amelyek egyben a mikrometeorok elleni védelemre is szolgáltak. Az automata megközelítéshez és dokkoláshoz a már kipróbált Igla rendszert építették be.

A Szaljut-1 építés alatt

1971 áprilisáig a DOSz-1-et rohamtempóban készítik fel az indításra (eredetileg februárban kellett volna indulnia), már csaknem készen vannak, mikor egy titkosszolgálati jelentés felfedi, hogy a kínaiak szintén dolgoznak egy embert szállító űrhajón, amelynek az elnevezése 'Hajnal' – ami azonos a 'Zarja' jelentésével. Gyorsan döntést hoznak, hogy az űrállomást átkeresztelik, mégpedig 'Szaljut' (üdvözlés) névre. A rakéta orrán lévő áramvonalazó kúpon viszont megmarad a 'Zarja' felirat (csak 1990 után kerülnek erről elő képek). Érdemes megjegyezni, hogy az amúgy 2002-ig hivatalosan el nem ismert, és a nyugati szakértők körében sem közismert kínai űrprogramról ilyen jól tájékozottak voltak a szovjetek...

 

A Szaljut-1 a Proton orrán az indítás előtt, ha nem is jól olvashatóan, de látható a "Заря" (hajnal) felirat, az űrállomás eredeti elnevezése

1971. április 19-én a Szaljut felemelkedik a világűrbe egy Proton (az UR-500K rakéta új neve) orrán. Noha hivatalosan civil űrállomás, a felszerelései között ott van a Szvinyec szenzor, illetve egy új ultraviola tartományban működő hasonló rakéta-indítás érzékelő, illetve egy optikai távolságmérő. A Szaljut (ekkor még számozás nélkül) tehát már a világűrben kering, de hamarosan kiderül, hogy nem teljesen jól alakul a világ első űrállomásának a sorsa, a nyolc levegő-keringtető ventilátorból mindössze kettő működik, illetve nem vált le az űrállomás tudományos eszközeit óvó burkolat, ami miatt a tudományos kísérletek egy részét nem tudják végrehajtani (gamma-sugárzás érzékelése, légköri megfigyelések, stb.). Ettől függetlenül az űrállomás teljesen működőképes, és indulhat hozzá az első személyzet, a Szojuz-10 fedélzetén.

 

A Szojuz-10 személyzete kiképzés közben

A Szojuz-10 személyzete Vlagyimir Satalov, Alekszej Jeliszejev (akik már veterán űrhajósnak számítanak 3-3 űrrepülésükkel) valamint Nyikolaj Rukavisnyikov, akinek ez az első űrrepülése. Érdekesség, hogy időközben a "mérnökök" legyőzték a "katonákat" – ennél az űrrepülésnél csak egy katonai hátterű űrhajós kap lehetőséget, a másik kettő űrhajós-mérnök (ezzel ellentétben a későbbi Almaz űrállomáshoz kizárólag katonai hátterű űrhajósok lesznek besorolva). A háttérben éles harc folyik az űrrepülés időtartama körül – Misin és a politikai vezetés 30 napos űrrepülést tervez, míg Kamanyin és az orvosok a Szojuz-9 rossz tapasztalati miatt két hétnél hosszabbat nem tartanának üdvösnek. Utóbbiak főleg attól félnek, hogy vészhelyzetben nem lennének képesek önerőből elhagyni a kapszulát a földet érés után. Ettől függetlenül a tervek maradnak 30 napos küldetésnél...

 

A Szojuz-7K-OKSz és a Szaljut-1 dokkolása egy rajzon

A Szojuz-10 április 23-án hajnalban startol el, röviddel később eléri a kijelölt pályáját, 16 km-re az űrállomástól pedig az Igla átveszi az irányítást, majd 180 m-re az állomástól Satalov kikapcsolja az Iglát, és kézi irányítással fejezi be a dokkolást – csakhogy az nem sikerül tökéletesen. A telemetria szerint 90 mm-es rés van a dokkológyűrűk között, és ebből fakadóan az elektromos csatlakozók sem zártak és a természetesen a légmentes kapcsolat is kizárható. A személyzet és a földi irányítás órákon át próbálkozik (többek között a hajtóművekkel "rásegíteni" a dokkolásra), miközben kiderül, hogy az űrhajó zsilipajtaja is meghibásodott. Nem egész négy keringési fázis után utasítást adnak, hogy váljanak el az űrállomásról, ám a meghibásodott zsilipajtó miatt a dokkolórendszer nem engedélyezi a dokkolórúd rögzítésének kioldását. Van rá lehetőség, hogy a dokkolórudat leválasszák az ilyen esetekre alkalmazott apró robbanótöltetekkel, de akkor a Szojuz-11 nem fog tudni bedokkolni, hiszen a dokkolóbölcsőben ott marad a Szojuz-10 dokkolórúdja, így ez csak a végső megoldásként elfogadható. Némi próbálkozás árán sikerül a problémát megoldani, és szétcsatlakozni.

 

A Szojuz-10 fotója a Szaljut-1-ről

A legénység kelletlenül fotózza le az állomást, de nem tudnak mást tenni – vészesen fogy az oxigénkészletük (csak 3 napnyival indultak el), és hiába van az űrállomáson 3 hónapnyi ellátmány, az űrhajón nincs űrruha, de ha lenne, az űrállomáson akkor sincs olyan zsilipajtó, amelyen keresztül űrsétával esetleg át lehet szállni. Ha ez még nem lenne elég, a rövidre vágott űrrepülésük miatt éjszaka fognak földet érni, amire még nem volt példa az űrhajózás történetében. Mivel normális helyzetben a Nap a pozicionálásra szolgáló fix pont, ez most nem áll rendelkezésre a fékezőmanővernél – de a korábban a Szojuz-1-nél már tesztelt megoldással, a napos oldalon megfelelő irányba forgatással, majd giroszkóppal való helyzettartással sikerül a fékezőmanővert hiba nélkül végrehajtani. A sikeres leszállást némileg beárnyékolja, hogy a levegőellátó rendszer meghibásodása miatt enyhén mérgező lesz a Szojuz kapszulában a légkör, és Rukasnyikov elájul a visszatérés alatt.

 

A Szojuz-10 személyzete a kapszulájukat állja körbe, várva a mentőcsapatokat

Az utólagos elemzés szerint a Szojuz-10 nem tökéletesen párhuzamosan, hanem némileg ferdén közelítette meg az űrállomást, és feltehetően emiatt elgörbült a dokkolórúd, ez okozta a sikertelen dokkolást. Az is megállapítást nyert, hogy dokkoláskor a személyzet számára továbbra sincsenek biztosítva megbízható adatok a két jármű viszonylagos helyzetéről, noha a távolság és a relatív sebesség már adottak voltak. Érdemes megjegyezni, hogy a feljegyzések itt nem térnek ki az automata dokkolás kérdéskörére, noha elvben az Igla emberi beavatkozás nélkül is képes lett volna a manőver végrehajtására, ám mégis Satalov vezette az űrhajót (Kamanyin szerint az Igla nem volt képes erre megbízhatóan, más források szerint viszont eleve az űrhajósok és Kamanyin erőltették a kézi dokkolást)...

 

A Szaljut állomásoknál használt dokkolórendszer működése: egy teleszkópos rúddal az űrhajónak bele kell "találnia" az űrállomás dokkoló-fészkébe, amit annak kúpos kialakítása könnyít meg, a rúd végének rögzítőeleme csatlakozik, és ezzel "húzzák" az űrhajót a végző, zárt pozícióba, ami után már a dokkolás véglegesíthető

Kamanyin és Misin között ismét éles vita bontakozik ki. Korábban Kamanyin javasolta, hogy legyen a Szojuzok fedélzetén legalább egy-két űrsétára alkalmas űrruha, és oldják meg az űrsétával való átszállás lehetőségét az űrállomásra. Akkor Misin teljesíthetetlennek minősítette a kérést, mivel különálló zsiliprendszer nélkül csak az űrállomás teljes dehermetizálásával (a légkörének elengedésével) lenne ez lehetséges. Most viszont Misin javasolja, hogy a Szojuz-11-gyel csak két űrhajós menjen fel, és először űrsétával ellenőrizzék, hogy a Szaljut dokkolója nem-e sérült meg a Szojuz-10-zel való dokkoláskor. Csakhogy az űrsétához szükséges eszközök, többek között a méretre gyártott űrruhák elkészülése hónapokkal eltolná a Szojuz-11 útját, márpedig a Szaljut addigra tervezett élettartama végére ér, és lassan eléri a sűrűbb légrétegeket.

 

A Szojuz-10 sajtótalálkozója a visszatérés után

A Szojuz-10 útját méltató kommünikékben meg sem említik, hogy a személyzetnek át kellett volna szállnia az űrállomása, elfedik az út valódi célját, hogy a kudarc ne derüljön ki. Közben megállapodás születik, hogy a DOSz-2 űrállomásnál lehetővé teszik majd az űrsétával való átszállást, de a Szaljut-1 esetében erre nincs már idő, 1971 júniusára tervezik a Szojuz-11 űrrepülését, amely 25 napig lenne fent, majd júliusban követi a Szojuz-12, hasonló időtartamig. Apró probléma, hogy a Szaljutot eredetileg csak 3 hónapos aktív használatra készítették fel, a Szojuz-12 pedig már ki fog csúszni ebből, de Misin félresöpri az aggodalmakat. A Szojuz-11 és 12 dokkolórúdján megerősítik a "terelőszoknyát", amely a megfelelő pozícióba vezeti a rudat, mert a feltételezések szerint ez görbülhetett el a Szojuz-10 esetében. Minden készen áll tehát arra, hogy a Szaljut a Szojuz-11-gyel végre valóban lakott űrállomássá váljon.

A Szojuz-11 tragédiája

A Szojuz-11 kijelölt személyzete Alekszej Leonov, Valerij Kubaszov, illetve az űrrepülésben újonc Pjotr Kologyin. Az út tervezett feladatai nem változtak, noha a programból előre lehúzzák azokat a tételeket, amelyeket a le nem vált borítás miatt használhatatlan tudományos rendszerek miatt nem tudják végrehajtani. Csakhogy az űrrepülés előtt egy hónappal az egyik orvosi ellenőrzés közben végrehajtott mellkasröntgennél Kubaszov tüdejében egy apró foltot találnak, amely feltehetően egy kezdeti állapotban lévő tuberkulózis jele. Pár napig elhúzódik a döntés, Kamanyin hiába szeretné, hogy csak Kubaszovot cseréljék le, gyakorlatilag mindenki más az ilyen helyzetre kiírt megoldást preferálja, vagyis a teljes személyzet cseréjét. Leonovék dühösen próbálják Kamanyinnál elérni, hogy ők repülhessen, de a vége az, hogy a tartalék személyzet veszi át a Szojuz-11-et (ez az első ilyen eset egyébként a szovjeteknél). Az új személyzet tagjai Vlagyiszlav Volkov, Georgij Dobrovolszkij és Viktor Pacajev, hármuk közül csak Volkov járt már az űrben a Szojuz-7 fedélzetén.

 

Volkov, Dobrovolszkij és Pacajev egy indulás előtti fotózáson

1971. június 6-án a Szojuz-11 indítása és pályára állása probléma nélkül zajlik le, a negyedik keringéskor hajtják végre a pályamódosító manővert, amivel a dokkolást megkezdik. A dokkolást pedig ez esetben végig az Igla hajtja végre, emberi beavatkozás nélkül, és a földi irányítás legnagyobb fájdalmára a manőver végrehajtása közben nincs mód rádiókapcsolatra az űrhajóval és az űrállomással, így miután Dobrovolszkij jelenti, hogy a dokkolás sikeresen lezajlott, majdnem másfél órás feszült várakozás következik. Mikor helyreáll a rádiókapcsolat, megnyugodva látják a telemetria adatait, mely alapján a dokkolás sikeresen lezajlott, sőt, már a zsilipajtókat is kinyitották az űrhajósok. Pacajev az első, aki belebeg a Szaljut fedélzetére, és rögtön nekiáll a levegőforgató rendszer beüzemelésének és kijavításának. Az első tapasztalataik vegyesek, az űrállomás levegője nehéz, égett szaggal telített, de ezt leszámítva nem tapasztalnak semmi veszélyeset. A Szovjetunió végre ismét megelőzte valamiben az Egyesült Államokat, mintegy két évvel a Skylab-1 küldetés előtt személyzettel ellátott űrállomással bírtak a világűrben...

 

A Szojuz-11 / Szaljut-1 páros metszeti ábrája

Az állomás levegőjének állapota miatt viszont az űrhajósok első éjszakájukat a Szojuzba visszatérve töltik el, mivel legalább 20 óra szükséges, hogy az űrállomás teljes légköre egyszer átforduljon a kellemetlen szagokat is kezelő aktív szenes szűrőkön. Másnapra a körülmények nagyságrendekkel elfogadhatóbbak, így a Szojuz-11-et "elküldik aludni", lekapcsolják a létfenntartó rendszert, illetve kikapcsolják a fedélzeti rendszereket, majd véglegesen átköltöznek a Szaljutra. Az űrállomáson az első nap azonban lefoglalja őket a megfelelő működés biztosítása – például a napelemek fix rögzítésűek voltak, tehát kézzel irányítva kell a Nap felé fordítani az egész űrállomást, hogy maximális hatásfokkal működjenek, illetve ellenőrizni kell, hogy a fedélzeten mi működik megfelelően, és mi nem.

A második napon átöltöznek az űrállomáshoz tervezett "munkaruhába", és elkezdik az előre meghatározott biológiai, orvosi és különféle Föld-megfigyelési feladatok végrehajtását. Az elkövetkező napokban a személyzet az orvosi program részeként rendszeres testedzést is végez egy futópadon, amelyhez rugalmas "pányvával" rögzítik magukat.

 

Dobrovolszkij a Szaljut-1 fedélzetén

A 11. napon viszont a személyzet erős égett szagot érez, majd füstöt vesz észre, ám nem sikerül a forrását pontosan lokalizálni. A földi irányítás utasítást ad, hogy térjenek vissza a Szojuzba, és helyezzék készenlétbe a visszatéréshez. Negyven perc múlva a helyzet nem javul, de a biztonság kedvéért kikapcsolják az oxigén-regenerálót, és kicserélik a levegő-keringtető és tisztító rendszer összes szűrőjét. Órák múlva ugyan, de a szag elkezd eltűnni, és a füst is eloszlik. A Földön közben a mérnökök igyekeznek rájönni, mi lehet a feltehetően elektromos tűz forrása, illetve mennyire lehet veszélyes a kialakult helyzet, és az űrhajósoknak utasításokat adnak, hogy sorban kapcsoljanak le és fel minden elektromos rendszert, hátha így sikerül rájönni, hol keletkezett, ám nem járnak sikerrel. A vészhelyzetet végül hat óra után lefújják, miután Dobrovolszkij jelenti, hogy szerintük az űrállomás biztonságos, viszont ők nagyon elfáradtak, illetve éhesek, mivel az eltelt idő alatt végig a kapott utasításokat hajtották végig étlen-szomjan.

 

A DOSz űrállomás kiképző-makettje a Földön

Noha eredetileg június 30-áig maradtak volna fent, a körülmények miatt úgy döntenek, hogy pár nappal megrövidítik a programot, és 28-án térnek vissza. Az egyik fő kijelölt feladatuk az N1-5L rakéta indításának követése lett volna a Szvinyec és az Orion szenzorokkal, de az indítás júliusra csúsztatása ezt nem tette lehetővé. Menet közben sok információt gyűjtöttek a tapasztalatokról, és nagyon sok mindent kell megváltoztatniuk a DOSz-2 esetében. A személyzet "Pingvin" munkaruhája kényelmetlen volt, a futópad használata közben olyan rezonanciák keletkeztek, hogy a napelemtáblák "csapkodni" kezdtek és a tartályokban a folyadékok lötyögtek, ezért használatát menet közben leállították. Az űrállomásról semmit sem lehetett eltávolítani, így idővel a felgyülemlett szerves hulladékot (ideértve a vizeletet is) nem tudták kezelni, ami kellemetlenséget okozott. Az utolsó három nap már jobbára az űrállomás készleteinek felmérését takarta, hogy a tervek szerint júliusban érkező Szojuz-12 személyzetének mennyi tartalék lesz (30 naposra tervezték azt a küldetést, így kritikus volt a készletek állapotának pontos ismerete), és az idő az űrállomás fokozatos lekapcsolásával, illetve az űrhajóba való "visszaköltözéssel" telt. Mivel a Földre csak kis mennyiségű terhet hozhatnak vissza, így összeállították azt, hogy mely kísérletek eredményeit, fotókazettáit hagyják fent, és melyeket pakolják be a visszatérő modulba.

Miután az űrállomás nem létfontosságú rendszereit lekapcsolták, június 28-án beszálltak a Szojuz űrhajóba, és megkezdték a lekapcsolódás eljárását. Kisebb izgalmat okozott, hogy a zsilipajtót csak többszöri próbálkozásra sikerült légmentesen lezárni (nem aludt ki az "ajtó nyitva" visszajelző fény), de végül ezt is sikeresen megoldották (6 helyett 6,5 fordulattal kellett a zárat működtető kereket elfordítani). Miután leváltak, először 10-15 méterről, majd 30-40 méterről több fotót készítettek az űrállomásról, elemzés céljából. A fékező manőver előtt utasításba kapták, hogy a Szojuz-9 személyzetének tapasztalatai alapján semmiképpen ne próbáljanak egyedül kiszállni a kapszulából földetérés után, normális esetben 20-30 perc alatt odaérnek a mentőcsapatok, és majd ők fogják az ajtót kinyitni, és a kiszállásban segédkezni. Dobrovolszkij nyugtázta az utasítást, majd várták, hogy az automatika végrehajtsa a fékező manővert. A telemetriai adatokban látszott, hogy a hajtómű a terveknek megfelelően végrehajtotta a visszatéréshez szükséges manővert, de sem erről, sem a műszaki modul leválasztásáról nem kapott a földi irányítás rádión megerősítést a személyzet részéről.

A Szojuz-11 kapszulája oldalára dőlve, mögötte fehér lepel alatt űrhajósainak holttestei...

A rádió végig néma maradt a visszatérés alatt, noha a kapszula helyzetjelző adója normálisan működésbe lépett. Mikor mentőcsapatok odaértek a visszatérő modulhoz, majd kinyitották az ajtaját, Dobrovolszkijt, Volkovot és Pacajevet holtan találták az ülésükben. Kétségbeesetten kiemelték őket, és megpróbálkoztak az újraélesztésükkel, ám elég nyilvánvaló volt, hogy már halottak voltak egy ideje. Az adatrögzítők és a kabin átvizsgálása után hamar kiderült, hogy mi történt... A légkör-forgató csőhálózat azon részét, amely a visszatérő modul és az orbitális modul közötti csatlakozás lezárásáért felel, a szétválasztáskor két robbanócsavar vágja el. Normális esetben a két csavar egymás után kellene, hogy felrobbanjon, most viszont ez egyszerre következett be. Ennek hatására egy másik szelep, amelyik a kapszula és a külső légkör légnyomásának kiegyenlítésére szolgálna (amikor a visszatéréskor 4 km-es magasságba süllyed a kapszula) megsérült, és ereszteni kezdett. Mintegy 7 perccel a fékezőmanőver befejezése és a műszaki modul leválasztása után a szelep kinyílt, és a kabin légköre három és fél perc alatt elszökött. A kapszula ekkor mintegy 168 km-es magasságban volt, és így a fedélzetén tartózkodóknak semmi esélye nem volt a túlélésre. Az orvosi szenzorok alapján a személyzet légzésszáma megemelkedett (kapkodni kezdték a levegőt), majd hozzávetőleg 40 másodperccel a dekompresszió után leállt a szívverésük.

A vizsgálat súlyos problémákat tárt fel, noha ezek nem kerültek bele a hivatalos jelentésbe. Kamanyin és a Frontlégierő vezetése, illetve néhány űrhajós, de még mérnök is régóta lobbizott, hogy márpedig űrruhát, vagy legalább a vadászgépeken használt légzőmaszkot viseljen a személyzet az indításkor és a visszatéréskor, de sem Koroljov, sem Misin nem hajlott ezekre (Kamanyin visszaemlékezése szerint Misin egyenesen azt mondta: "Nem akarom, hogy gyávák repüljenek az űrhajómon"). A hivatalos verzió szerint sem a Vosztok, sem a Voszhod, sem a korábbi Szojuz repüléseknél nem fordult elő dekompresszió, így nem volt indokolt a személyzet felkészítése erre – valójában több példa is volt túlnyomásos légkör elvesztésére, mint a Szojuz-7K-L1 esetében a Zond-6 és a Szojuz-7K-OK esetében a Kozmosz-140 útnál. A Szojuz-11 személyzete észlelte a légnyomás csökkenését, Dobrovolszkij kioldotta biztonsági övét, és az kapszula orrán lévő ajtó zárját ellenőrizte, de nem ott volt a probléma. Az adott esetben lett volna lehetőség az adott szivárgás lezárására, ám ehhez tudni kellett volna, hol szökik a levegő. A vízre való visszatérésnél a nyomáskiegyenlítő szelepen át víz juthatott volna a kapszula belsejébe, így gyakorolták is a lezárását, erre a szimulátorban 30-40 másodpercre volt szükség – a személyzetnek ez esetben cirka 50 másodperce volt reagálni, de feltehetően nem tudták, hol kell keresni a hibát, vagyis esélyük sem adódott.

 

A Szojuz-11 halottainak ravatala

A három űrhajós holtestét a Kreml falában temették el, a szovjet-amerikai viszony javulásaként értékelhető, hogy még egy amerikai űrhajós (Thomas P. Stafford) is jelen volt a temetésen, Nixon elnök küldötteként.

Új nekifutás a Szojuz / Szaljut repülésekben

Kamanyin 1971 júliusában leköszönt az űrhajós-kiképzés élésről, utódja az űrhajós Satalov lett. A CKBEM berkeiben is átszervezéseket foganatosított Misin, a nagyobb programok élére külön főmérnököket nevezett ki, akik csak az adott programmal foglalkoztak, és igyekezett valamennyire gatyába rázni a sorozatos kudarcoktól lesújtott tervezőirodáját. Egyértelmű volt, hogy a Szojuzt át kell tervezni, a jövőben csak szkafandert viselve indulhatnak és térhetnek vissza az űrhajósok – a tömeglimit miatt viszont így háromról kettőre kell csökkenteni a személyzet létszámát. Egy könnyűsúlyú 'Szokol' (~Sólyom) szkafandert terveznek erre a célra, és a két űrhajós mellé egy különálló létfenntartó rendszert építenek be, amely különállóan képes a két űrruhában a túlnyomást, az egészséges légkört és a hőháztartást biztosítani.

 

A Szojuz-7K-T, a legfőbb változás a napelemek hiánya és a két főre csökkentett személyzet

Az új Szojuz változat jelölése 7K-T lett, és egy másik alapvető újdonságot is hozott: a műszaki modult némileg áttervezték, a napelemeket eltávolították, és akkumulátorokra bízták az űrhajó energiaellátását. A korábbi Szojuz repüléseknél többször volt probléma a napelemek Nap felé fordításával, Komarov űrrepülésénél még a kinyitásával is, tehát logikusnak tűnt, hogy mellőzzék. Mivel pedig a közeli jövőben a Szojuz célja az űrállomások kiszolgálása, így az a limit, hogy csak 2-3 napig repülhet függetlenül a Szojuz, nem tűnt igazából korlátozó tényezőnek.

 

A DOSz-1 / DOSz-2 makettje, itt még a Szojuz-7K-OKSz űrhajóval együtt

A DOSz-2 befejezése is jól haladt, alapvetően sok változtatást nem eszközöltek rajta elődjéhez képest, de három helyett két fő számára készítették fel. 1972. június 26-án az első Szojuz-7K-T elindult a világűrbe, természetesen még személyzet nélkül, Kozmosz-496 néven, majd július 2-án sikeresen vissza is tért. A tesztúton semmi rendkívüli nem történt, a szkafanderek és a kapszula is az elvártaknak megfelelően viselkedtek. A tervek szerint a DOSz-2-höz két fős személyzet repül majd, és 30-30 napot töltenek el a fedélzetén, ismét végrehajtva a Szaljut-1 esetében kijelölt feladatokat. A Szojuz-11 balesete miatt nem tudták meghatározni, hogy egy ilyen hosszú idő alatt mennyire épül le az emberi szervezet a súlytalanságban, ám úgy vélték, hogy a 30 napos misszió még bőven vállalható lesz. Az űrállomás 1972. július 29-én startolt el egy Proton-K orrán, ám a második fokozat meghibásodása miatt nem állt pályára, hanem a Csendes-óceánba csapódott. Miután nem állt pályára, sem a Szaljut elnevezést nem kapta meg, sem létezésének más hivatalos "elismerését". Mintegy mellékesen pedig eme kudarc tovább mélyítette a főmérnökök közötti ellentétet, hiszen Cselomej és a hajtóműveket biztosító Glusko büszke volt a Proton-K rakétára, és nem győzték az N1 kudarcainak sikeres ellenpárjaként beállítani. Most Misinen volt a sor, aki a sikertelen indítás miatt szapulhatta a konkurensei rakétáját...

A DOSz-2 elvesztése újabb csapás volt a szovjet emberes űrprogramra – hiába állt készen két Szojuz-7K-T űrhajó és négy teljes (2-2 fő illetve tartalék) személyzet készen az indulásra, nincs hová felmenniük. Az űrhajók és a személyzet is csak az űrállomáshoz kapcsolódó feladatokra voltak felkészítve, az N1-L3 program a két első sikertelen indítás utáni gödörből próbált kimászni, és a háttérben csak lassan zajlottak egy közös amerikai-szovjet űrrepülés háttérmunkálatai (erről később lesz szó). Eközben a robotszondák a sok sikertelen kísérlet mellett 1972-re már három sikeres holdtalaj-minta visszahozatallal (Luna-16 [1970], Luna-18 [1971] és Luna-20 [1972]), sikeres Vénuszra való leszállás (Venyera-8) és az első sikeres Marsra való leszállással (Marsz-3, noha a leszállóegység másfél perccel a leszállás után elkezdte továbbítani az adatok, köztük egy képet, 20 másodperc után a rádióadás megszakadt) büszkélkedhettek.

 

Az OPSz-1 / Szojuz-7K-T fantáziarajza

Olyan faramuci helyzetet hozott viszont a sors, hogy szinte egyszerre szovjet két űrállomás készült el, az OPSz-1 és a DOSz-3. Az első Almaz űrállomás, az OPSz-1, két évvel a Szaljut-1 után végre összeállt Cselomej CKBM irodájának gyárában, és 1973 januárjában átszállították a Bajkonur űrközpontba, hogy felkészítsék az indításra. A terv az volt, hogy a Szojuz-7K-T űrhajó 10 nappal az OPSz-1 indítása után startol el, és dokkol az űrállomásra, Pável Popoviccsal és Jurij Artyuhinnal a fedélzetén. Az űrállomás elnevezése kapcsán viszont ismét közbeszólt a katonai és politikai érdekek tánca – a szovjet vezetés nem kívánta nagy dobra verni a katonai űrprogramot, így az űrállomás a "civil" Szaljut űrállomások sorában lett elkönyvelve, vagyis Szaljut-2 néven ismerte meg a nagyvilág. Emiatt viszont Cselomej dühösen utasította embereit, hogy a Szaljut felirat csak a rakéta orrán lévő leváló gyűrű-szekcióra kerülhet fel, vagyis a világűrben keringő űrállomás nem fogja a "konkurens" nevét hordozni. Ahogy közeledett az indítás, a Szojuz felkészítése közben komolyabb műszaki hibákat tártak fel, így annak indítását későbbre kellett csúsztatni – az OPSz-1 viszont már feltöltve ült a Proton-K rakéta orrán, és nem lehetett az indítást sokkal eltolni, így úgy döntöttek, hogy az űrállomást felküldik a világűrbe a tervek szerint, 1973. április 3-án.

 

Az OPSz űrállomás leginkább a két nagyméretű napelemtábla alapján
különböztethető meg a DOSz űrállomásoktól

A Szaljut-2 pályára állása után minden normálisnak tűnt, viszont a katonai űrállomásnál nem csináltak nagyobb pályaváltoztatást, mint a Szaljut-1-nél – úgy vélték ezzel ráérnek majd, ha a Szojuz indítása kézzelfogható közelségbe kerül. A 13. napon végrehajtottak egy apróbb pályamódosítást, majd nem sokkal később az űrállomás fedélzetén elkezdett a légnyomás drasztikusan csökkenni, majd teljesen elvesztette a túlnyomást. Az első vizsgálatok a legvalószínűbb forgatókönyvnek azt tartották, hogy az üzemanyag-rendszer csővezetékeinél lehetett egy hibás hegesztés, amely elengedett, mikor a hajtóműveket beindították, és az így kialakult szúróláng átégethette az űrállomás burkolatát. Évekkel később viszont egy teljesen más (és valószínűbb) magyarázat született az esetre: a Proton utolsó fokozata a leválás után nagyjából azonos pályán keringett az űrállomással, és három nappal az indítás után a Nap által túlmelegedett fokozatban maradt mintegy egy tonnányi el nem használt hajtóanyag berobbant, repeszfelhőt kreálva az űrállomás környezetében – újabb napok teltek el, míg az egyik nagyobb roncsdarab eltalálta a Szaljut-2-t, megrongálva azt.

 

A Szaljut-2 már "becsomagolva", a Proton orrára helyezés előtt

Nyilvánvaló volt, hogy a túlnyomás nélküli űrállomásra nem indulhat Popovics és Artyuhin, tehát az ő űrrepülésüket is lefújták. A korabeli hivatalos verzió szerint a Szaljut-2 fedélzetén távolról végrehajtott kísérleteket és teszteket folytattak le, majd az űrállomás a légkörben elégett. Érdekesség, hogy a nyugati megfigyelők viszonylag hamar "leleplezték" az Almazt, mikor feltűnt nekik, hogy a Szaljut-2 (és későbbi testvérei) a szovjet katonai műholdaknál használatos 19,944 MHz-es frekvencián kommunikáltak a földi irányítással, szemben a Szaljut-1-gyel és a későbbi Szaljut-3-mal (és későbbi testvéreikkel). Nem ismervén a valódi elnevezést, az OPSz űrállomások nyugaton "katonai Szaljut" néven futottak.

A DOSz-3 nagyjából így nézett volna ki, a legfeltűnőbb változás a három nagy méretű napelemtábla,
a korábbi négy kisebb helyett

A labda most a CKBEM térfelén pattogott, akik a DOSz-3-mal megelőzhetik a Skylab űrállomást (amely 1973. május 14-én indult a világűrbe), és ha sikerül 2-3 nappal az indítás után a Szojuz személyzetének átszállnia, akkor az első valóban sikeres űrállomás-küldetést is teljesíthetik az amerikaiak előtt. A DOSz-3 esetében több módosítást is végrehajtottak, a Szojuz napelemtáblái helyett három nagy méretű napelemtáblát helyeztek el az űrállomás vastagabb moduljának külső felén, két oldalt, illetve "felül", valamint a Szaljut-1 / Szojuz-11 személyzetének kritikáit is felhasználták a lakómodul belső felépítésénél (például masszívabb futópad, jobb pihenési körülmények).

 

Fantáziarajz a DOSz-3 / Szojuz-7K-T párosról

A DOSz-3 1973. május 11-én sikeresen elindult a világűrbe, ezúttal a Proton-K jól teljesített, és nagyjából a tervezett 205 x 224 km-es pályára állt. Ezután az űrállomás magasabb pályára való irányítása volt a cél, de ehhez előbb meg kellett várni, amíg újra sikerül a rádiókapcsolatot felvenni vele. Mikor ez sikerült, a földi irányítás szeme elé hihetetlen adatok kerültek – az űrállomás irányítórendszere egy hiba miatt folyamatos korrekciókat hajtott végre, rövid úton elhasználva a pozicionálásra szolgáló üzemanyagot. Így nem lehetett magasabb pályára állni, vagyis a légkör hatásai miatt rövid úton vissza fog térni a légkörbe, majd elég. Mivel pályára állt, és egyértelmű volt, hogy "letagadni" nem lehetett, a Kozmosz-557 jelöléssel illették, de semmiféle utalást nem tettek arra, hogy egy újabb Szaljutról lenne szól...

 A Skylab űrállomás, az első személyzet fotója, miután elindultak vissza a Földre.
A felemás napelemtábla és a hevenyészett hővédő takaró jelzi, hogy itt sem ment minden tökéletesen

A Skylab első személyzete május 25-én indult a világűrbe, és noha a Skylab program is sok problémával szembesült (nem kinyíló napelemszárny, megsérült hővédelem, sőt, a fedélzetén került sor az első "űrlázadásra"), a szovjetek nem tudtak semmit "szembeállítani" vele, egymás után 3 űrállomásuk vallott kudarcot mielőtt még egyáltalán ember szállhatott volna a fedélzetükre – márpedig az emberes űrprogram terén hirtelen más nem volt...

 

Vaszilij Lazarev a Szojuz-12 fedélzetén, a háttérben Koroljov vigyázó tekintete

Miután a Szojuz-7K-T űrhajók már készen voltak, úgy döntöttek, hogy egyfajta "vészforgatókönyvet" hívnak életre. Az egyik Szojuz-7K-T orbitális moduljára egy spektrográfot építettek, majd Vaszilij Lazarev és Oleg Makarov űrhajósokkal a fedélzetén 1973. szeptember 27-én elindult a világűrbe. Az akkumulátorok szűkös kapacitása miatt hosszabb űrrepülésre nem volt mód, viszont a spektrográffal a Föld növényzetének és termőterületeinek megfigyelését végezhették el, továbbá pedig a Molnyia-1 kommunikációs műholddal való kapcsolattartást is tesztelhették. Utóbbi segítségével végre a szovjet űrprogram földi irányítása akkor is kommunikálhatott az űrhajósokkal, ha az űrhajó nem a Szovjetunió felett repült. Ezeket figyelembe véve is azonban a Szojuz-12 jelölést kapott, sikeresen végrehajtott űrrepülés legfőbb célja az volt, hogy jelzést küldjenek arról, hogy a szovjet emberes űrprogram magához tért a Szojuz-11 balesete után – noha valójában már egy éve az emberes űrállomás-küldetések voltak eltervezve, de egymás után meghiúsultak.

 

 

A Szojuz-12 személyzete kiképzés alatt

1973 novemberében az egyik 7K-T személyzet nélkül indult a világűrbe Kozmosz-613 jelöléssel. A cél az volt, hogy a tartós világűrben való tárolás következményeit teszteljék. Noha napelem nem volt az űrhajón, úgy alakították ki, hogy miután a megfelelő pályára állították, a fedélzeti rendszerei "alvó" üzemmódba kapcsoljanak, és csak készenléti feladatokat lássanak el, így spórolva az elektromos energiával. Mintegy két hónapnyi keringés után az űrhajót "felébresztették", majd visszatért a Földre, vagyis egy újabb teszt bizonyította a 7K-T megfelelőségét. Csakhogy az OPSz-2 és a DOSz-4 űrállomás is még odébb volt, így még 1973 nyarán egy másik "vészforgatókönyv" is született, az eredetileg a DOSz-ra szánt Orion-2 ultraviola tartományban működő űrtávcsövet az egyik 7K-T orbitális moduljának elejére, a dokkoló / zsilipajtó helyére építették be. Hogy hosszabb űrrepülésre legyen mód, a műszaki modulnál visszatértek a napelemekre támaszkodó energiarendszerre.

 

Pjotr Klimuk és Valentyin Lebegyev, a Szojuz-13 személyzete, érdemes megfigyelni a Szokol űrruhát

Ez az alváltozat hivatalosan a Szojuz-7K-T/AF jelölést kapta, és 1973. december 18-án indult a világűrbe Pjotr Iljics Klimuk és Valentyin Vitaljevics Lebegyev űrhajósokkal, Szojuz-13 néven. A személyzet csaknem 18 napot töltött odafent, és egy jókora adag új csillagászati felfedezéssel gazdagodva tértek vissza. Az út alatt a DOSz-2 / 3 fedélzetére szánt biológiai kísérleteket hajtottak még végre, illetve Föld-megfigyeléseket is végeztek. Visszatérve viszont, ha a Szojuz-9 személyzeténél valamivel kevésbé is, de szintén szembesültek a súlytalanság káros hatásaival, hetekre volt szükségük a fizikai állapotuk indítás előtti szintre való visszanyeréséhez.

 

A Szojuz-13 felépítése, amely a 'csillagvizsgálóvá' átalakított orbitális modult jól mutatja

A Szojuz-12 és 13 jótékonyan hatott a szovjet űrprogramra, mert legalább a két éves (látszólagos) tétlenséget sikerült lerázniuk magukról. Ám egyre nyilvánvalóbb lett, hogy komoly változásokra lenne szükség, hogy valóban újra erőre kapjanak...

Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története X.

Az N1 felemelkedése...

Az N1 programot ott hagytuk félbe, hogy végül Szergej Koroljovnak sikerült beindítani a programot, ám 1962-től 1964-ig gyakorlatilag alig történtek események vele kapcsolatban, de 1965-től végre elkezdődhetett a valódi munka. A kései indulás nem segített Nyikolaj Kuznyecovnak sem, hogy a számára még újdonságot jelentő rakétahajtóművek kifejlesztésével megfelelő ütemben haladhasson, miközben az OKB-1 tervezőinek azzal kellett szembesülniük, hogy a 75 tonnás teherbírásra tervezett N1 alulméretezett a holdutazáshoz.

A Saturn V 120 tonnát tudott alacsony Föld körüli pályára állítani, de a szovjet mérnökök úgy vélték, hogy a kisebb személyzettel és az ezáltal könnyebb űrhajóval és leszállómodullal 95 tonnából meg tudják valósítani ugyan azt a célt, amihez a konkurenciának 120 kellett. Csakhogy a 75 tonnáról 95-re való emeléshez is minden létező ismert és néhány új megoldást be kellett vetni. A hajtóművektől elvárt teljesítményt mintegy 2%-kal megemelték, a hajtóművek számát az első fokozatban 24-ről 30-ra emelték, az űrhajó szerkezetét ahol csak lehet lekönnyítették, és a hajtóanyagot mélyhűtve töltötték a tartályokba, amely azonos térfogatban nagyobb tömegű hajtóanyagot jelenthet.

Az N1 második fokozata, 8 db NK-15(V) hajtóművel

A rakéta első fokozatában lévő nagy mennyiségű hajtómű potenciális problémát hordozott magában – a több alkatrész több hibaforrást jelenthet, vagyis nagyobb az esély, hogy valamelyik hajtómű (bármilyen okból) meghibásodik és leáll. Ez még nem feltétlenül jelent problémát, hiszen azt megfelelő mértékű biztonsági ráhagyással tervezték meg, úgy számoltak, hogy a fokozat akár négy hajtómű kiesése esetén is sikeresen befejezheti a feladatát. Mivel azonban kezelni kell a leálló hajtómű miatti aszimmetrikus terhelésváltozást, az N1 irányító számítógépét erre fel kell készíteni.

A rakéták korábban is rendelkeztek irányítórendszerrel, amely az esetleges fellépő problémákat megpróbálja orvosolni, például ahogy korábban említettem egy R-7 alapú rakéta esetében, az egyik gyorsító fokozatban a lassú tolóerő-felépülés miatti eltérést igyekeztek kormányfúvókákkal kompenzálni. Az N1 esetében viszont egy komplex számítógépet terveztek erre a célra, a KORD-ot (az orosz "Rakéta Hajtómű Irányítás" szavak kezdőbetűiből). A KORD, ha az egyik hajtómű leáll, automatikusan leállítaná a vele átellenben található hajtóművet, kiegyenlítve a hajtómű elvesztéséből fakadó aszimmetrikus erőket.

A 3L harmadik fokozata négy NK-21 hajtóművel

A fejlesztés lassú haladása ellenére 1967 elején az volt a terv, hogy az első N1 indításra 1967 harmadik negyedévében sor kerül. A tyuratami indítóállás katonai vezetése kétségbeesetten követelt mérnököket a közeljövőben várható N1 rakéták összeszereléséhez és indításhoz való felkészítéséhez, ezért a rosztovi katona-mérnöki kar végzőseit rohamtempóban, két hónappal a szokásos határidő előtt vizsgáztatták le, majd kapták meg a diplomájukat, hogy 1967 áprilisában egyből elindulhassanak a mai Kazahsztán területén lévő indítókomplexumokhoz. Csakhogy a rakéták részelemei még messze voltak a késztől, így végül 1967 második felében csak az N1-1M1 jelű életnagyságú makett készült el, amelynek a valódi N1-nek megfelelő kinézete, tömege és csatlakozópanelei voltak, így az indítóállásokat kiszolgáló infrastruktúra tesztelésére nagyszerűen megfelelt (ide értve a rakétákat az összeszerelő csarnokból az indítóállásra szállító vasúti szerelvényt és magát az indítóállást is), vagyis legalább ilyen formán az N1 indítóállásra kerülhetett 1968 elején.

  

Az 3L rakéta első három fokozata a tyuratami szerelőcsarnokban, a hasznos teher nélkül

A valódi rakéták jelölése a sorszám és L betű volt, az 1L és 2L jelölésűek alapvetően földi tesztelés céljára készültek, a 3L jelölésűt szánták az első rakétaindításhoz, ám 1967-ben az első fokozat elemein repedéseket találtak, és csaknem egy évig tartott, amíg ezeket sikerült kijavítani, ráadásul menet közben kiderült, hogy egyéb tervezési hibák miatt a rakéta szerkezete nem lett elég masszív, így a teherbírása nem éri el a megkívánt szintet – emiatt a két első rakéta, a 3L és a 4L nem is volt alkalmas arra, hogy az orrukon egy valódi L3 komplexummal induljanak el.

Ennek ellenére 1968 elején a 3L összes alkatrésze megérkezett az indítóállástól pár kilométerre lévő összeszerelő csarnokba (ehhez egyébként 165 tehervagonra volt szükség), és május 7-én immár a 3L állhatott függőlegesbe az indítóálláson. Csaknem két hónapig állt ott, amíg a különféle teszteket végrehajtották vele, majd visszaszállították a csarnokba az elektromos rendszerek végső tesztelésre. Az indításhoz a rakéta orrára építendő teherre is szükség lett volna, végül ez egy félig-meddig kész verziója lett a L3-nak, mintegy 30%-al kisebb tömeg mellett, de teljes értékű Blokk-D fokozattal, amely egy Szojuz 7K-LOK makettel együtt Hold körüli pályára kellett volna álljon. Az optimizmust jól mutatja, hogy az eredeti repülési terv szerint 3,5 napnyi Hold körüli keringés után az űrhajó kapszulája még vissza is tért volna a Hold körül a Földre.

 

Az N1-3L az indítóálláson, ott alul az emberek jó viszonyítási pontok a méretek terén....

Az optimizmust nem nagyon támasztották alá a tények, az első NK-15 hajtóművek annyira a félkészek voltak, hogy csak egyszer lehetett beindítani őket, így valójában tesztelés nélkül kerültek beépítésre – a tesztelési metódus az volt, hogy az adott gyártási sorozatból kiválasztottak pár hajtóművet, azokat egyszer beindítva letesztelték, majd az eredmények alapján kapta meg a sorozat többi hajtóműve a tanúsítványt, hogy megfelelnek az elvártaknak. A második fokozathoz szánt NK-15V hajtóműveknek nagyobb méretű fúvócsöve volt a ritkább légrétegekben / vákuumban való működésnek megfelelően, csakhogy ezek nem készültek el a 3L összeépítéséig, így az első fokozatban is alkalmazott NK-15-ösök lettek beépítve – amelyek a sűrűbb légrétegekhez optimalizált kisebb fúvócső miatt persze sokkal kevésbé voltak hatékonyak.

Az első N1-L3 indítást felügyelő bizottság számára a CNIIMas (Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézet, korábban NII-88) készített egy elemző becslést a korábbi szovjet rakétaindítások alapján arról, hogy az N1 indításának mekkora az esélye a sikerre – alig 1%-os értéket hoztak ki. Jurij Mozorin, a CNIIMas vezetője tisztában volt vele, hogy politikai és szakmai öngyilkosság lenne ilyen rossz eredményt a bizottság elé tárni, ezért utasította beosztottait, hogy számolják újra, mégpedig a minőségbiztosítási és üzemeltetési hibákat kihagyva. A kozmetikázott eredmény 67% volt, ám amikor ezt a bizottság elé tárta, a résztvevőket sokkolta, hogy milyen nagy a kudarc esélye. Komoly ellentámadást tapasztalt a mérnökök részéről is, akik úgy vélték, hogy az érintett főmérnökök véleménye lehet a döntés egyetlen alátámasztott forrása, és nem lehet a korábbi indításokra építkező statisztikai számokra hagyatkozni. Mozorin megkönnyebbülve helyeselt, hiszen így neki a továbbiakban semmi felelőssége nem volt...

 

Az 3L rakétát felállítják az indítóállásra

Talán nem meglepő, hogy a 3L még hosszú ideig az összeszerelő csarnokban tartózkodott, a különféle hibák feltárása és kijavítása elhúzódott, egészen 1969. február 9-éig tartott, amíg az indításról döntést hoztak. Ez viszont korántsem volt egyszerű, mert miközben a bizottság tagjai lelkesen az indítás mellett voltak, Alexander Kurusin tábornok, az indítóállás parancsnoka az indításhoz szükséges rendszerek és a rakéta állapotára hivatkozva ellenvéleményt formált – a jelenlévők megpróbálták nyomás alá helyezni Kurusint, hogy másítsa meg véleményét, és végül Kirilov marsallnak kellett utasítást adnia neki, hogy amennyiben a felmerülő hibákat orvosolják, engedélyezze az indítást.

A rakétát tehát az indítóállásra állították, ám rákapcsolva a csatlakozókat (nem meglepő módon) különféle hibajelek garmadájával szembesültek a kezelőpultok előtt ülők. Az elkövetkező hetekben az indítóálláson álló rakétán dolgozó technikusoknak kellett ezeket megoldani, az olykor -30°C-os hideg és a 10-12 m/s (36-43 km/h) sebességű szél ellenére. Február 21-én a 3L indításra készen állt, és moszkvai idő szerint 12 óra 17 perckor megnyomták az indítógombot. 12 másodpercbe telt, amíg a hajtóművek elérték a csúcs-tolóerejüket, és a rakéta lassan emelkedni kezdett. A telemetrika szerint két hajtómű leállt, de a rakéta folytatta az útját, noha kicsivel később fekete füst szállt a végéből. Majd 68,7 másodperccel az indítás után a rakéta összes hajtóműve leállt, a tehetetlenségtől még egy ideig emelkedett tovább, végül pedig a gravitációnak engedelmeskedve egy darabban aláhullott.

 

Az első fokozat metszetrajza, így talán érthetőbb, hogy a rakéta alsó részén hol is alakult ki a tűz
(a 2-es hajtómű a szélső körben található)

Vaszilij Misin, a CKBEM vezetője még az indítóállás bunkerében rögtön talált bűnbakot a sikertelen indításra Andronik Joszifjan, a rakéta elektromos rendszerének tervezője képében – mert hát mi más lehet az oka annak, hogy az összes hajtómű egyszerre állt le, mint az, hogy megszűnt az energiaellátás. Később kiderült, hogy tévedett, az energiarendszerrel semmi probléma nem volt (ehhez Joszifjan emberei villámgyorsan kiguberálták a roncsok közül a generátorokat, hogy bizonyítsák ártatlanságukat). Borisz Csertok, Misin helyettese felelt a KORD fejlesztéséért, az adatok elemzése után hamar megtalálta az adatokban, hogy mi lehet a valódi oka a kudarcnak. Fél másodperccel az indítóállástól való elrugaszkodás után a 12-es hajtómű kábelezése elektromos interferencia miatt olyan jelet adott a KORD-nak, mintha az üzemanyag ellátásáért felelős turbópumpa tengelye a megengedettnél sokkal gyorsabban pörögne, és mindjárt felrobban.

A KORD válaszul leállította a 12-es hajtóművet, és a vele átellenben lévő 24-est, hogy a tolóerő szimmetrikus maradjon. Ez még nem volt vészes probléma, de rámutatott arra, hogy a kábelezést át kell tervezni. További öt és fél másodperc után a 2-es hajtómű égőtér-gáznyomásmérő csővezetéke a vibrációtól letört, majd ezt nem egész 20 másodperccel később az üzemanyag-nyomást mérő csővezeték is követte – utóbbi üzemanyaggal terítette be a rakétafokozat alsó részét, előbbi pedig forró gázzal árasztotta el azt, a kettő együtt pedig tomboló tűzvihart generált. A tűz elégette az elektromos vezetékek szigetelését, így a tápkábelek a mellettük futó, a KORD érzékelői és a számítógép közötti hálózatban interferenciát okoztak, ami többek között egy 25 voltos jelet generált az amúgy 10 volttal dolgozó irányítórendszerben. A KORD erre az összes hajtómű felé leállítási paranccsal reagált....

Bármilyen meglepő, a kudarc nem törte le a programban résztvevőket. A rakéta sikeresen elemelkedett fel az indítóállásról, és több mint egy percig tartotta az eltervezett gyorsítási fázist. Miután március 7-én Csertokék bemutatták, hogy mi a legvalószínűbb forgatókönyve a 3L végzetének, mihamarabb újabb indítást szerettek volna végrehajtani. Eközben a NASA sikeresen tesztelte az LM holdkompot a Föld körül – miközben a szovjet LK holdkomp még legalább egy évre volt attól, hogy elkészüljön, tehát a Holdért folytatott verseny eldőlni látszott...

 

Az N1-5L rakétát az indítóálláshoz szállítják

A 3L tapasztalati alapján a 4L rakétát félrerakták – túl sok változtatást kellett volna eszközölni rajta, ráadásul az első fokozat folyékony oxigén tartályán repedéseket találtak. Inkább a már lassan elkészülő 5L-t vették előre, amelyen a korábban talált strukturális hibákat már kijavították, és többek között a KORD számítógépet az első fokozat aljáról a tartályok közötti szekcióba helyezték át, ahol nagyobb biztonságban volt. Csertok úgy döntött, hogy kiiktatja azt a lehetőséget a KORD-ból, hogy az összes hajtóművet leállíthassa (megelőzendő a 3L-nél tapasztalt helyzetet), a tápkábeleket és a KORD kábeleit jobban elszeparálták egymástól, és azbeszt takarókat helyeztek el a hajtóműfokozat alján, hogy egy esetleges tűz ne okozzon ismét problémát.

A minél több kinyerhető információ több tapasztalatot jelent, így a korábbi 4 helyett 16 érzékelőt helyeztek el a hajtóműveken, illetve további érzékelőket a rakéta különböző pontjain, ami miatt a telemetrikai szakemberek túlfeszített munkatempóban kellett dolgozzanak. 1969. május 30-án egy bizottsági gyűlésen Misin július 3-ára tűzte ki az 5L indítását, és egyben azt, hogy a következő, 6L indítást immár a teljes értékű L3 komplexummal szeretné végrehajtani, mire kiderült, hogy nincs még kidolgozva az eljárás arra, hogy a 7K-LOK űrhajóban lévő üzemanyag-cellákban használt folyékony hidrogént hogyan kezeljék az indítóálláson. Pár nappal később Misin ismét megerősítette szándékát, hogy a 6L indításkor egy teljes értékű (és kész) Szojuz 7K-LOK a Hold körül keringési pályára állhat, az azt követő 7L indításkor pedig egy személyzet nélkül LK holdkomp leszállást is hajthat végre a Holdon. Szavait nem fogadta kitörő öröm, Msztyiszlav Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke kifejtette, hogy addig csak súlymakettel indítaná az N1 rakétákat, amíg a megfelelő működésük nem bizonyított, a Hold-megkerülésre pedig szerinte inkább a Szojuz 7K-L1 / Zond repülések valók, felesleges erre erőforrást pazarolni.

 

Hátul az N1-1M1 makett, elől az N1-5L rakéta 

Jelenleg viszont az 5L rakétát kellett indításra kész állapotba helyezni, és végül a rakéta orrán egy hibrid makett foglalt helyet, a Blokk-D fokozat tetején egy Szojuz 7K-L1Sz űrhajóval (ami a Holdmegkerülő 7K-L1 mostohatestvére volt) és egy LK holdkomp súlymakettel. Amíg korábban a 3L felkészítésén dolgozó embereknek a dermesztő hideggel kellett dacolniuk, az 5L esetén a száraz és forró nyárral, amelynél a szürkére festett rakétaelemek akár 60°C-osra is felhevülhettek. A június 20-án a 110 "jobb oldali" indítóállásra helyezett 5L mellé a 110 "bal oldali" indítóállásra felállították az 1M1 rakétamakettet – a két, indítóállásra helyezett gigászról készült képekre évtizedekkel később úgy mutogattak, mint a szovjet Hold-program előrehaladottságának bizonyítékára, ám valójában sosem állt két valódi N1-es rakéta a két indítóálláson...

Az N1-5L indításának végzetes pillanata, a felső lángcsóva az SzASz mentőtorony aktiválásának következménye

Az 5L abból a szempontból rendkívüli volt, hogy az ekkor még nem túl gyakori éjszakai indítás mellett döntöttek, moszkvai idő szerint nem sokkal éjfél előtt. Az indítási parancs kiadása után az első jelek biztatóak voltak, a tolóerő szépen felépült, és a rakéta lassan emelkedni kezdett, majd a kijelzők előtt ülők rémülten szembesültek vele, hogy egymás után leállnak a hajtóművek, és a hatalmas rakéta alig 200 méter megtétele után elkezd oldalra dőlve visszahullni a földre. Az SzASz mentőtorony működésbe lépett, és letépte a Szojuz kapszulát a rakéta orráról, amely mintegy két kilométerrel arrébb biztonságosan földet ért.

 

Az N1-5L első fokozatának hajtóműveiről készült rajz Misin naplójában, a teljesen kisatírozottak 0,6 másodpercnél álltak le, az X alakban kisatírozottak cirka 10 másodperc után, a 18-as 21 másodpercnél

Az elkövetkező napokban a vizsgálat kiderítette, hogy a 8-as hajtómű oxigénpumpája felrobbant tizedmásodpercekkel azelőtt, hogy a rakéta elemelkedett az indítóállásról, és a többi hajtómű működése mellett a repülés 10. másodpercétől a 12. másodpercig a 18-as hajtóművet leszámítva az összes hajtóművet leállította a KORD, a még működő hajtómű miatt pedig a rakéta elkezdett dőlni, ami aktiválta az SzASz-t. A felszállás után 23 másodperccel a rakéta az oldalára dőlve az indítóállásnak ütközött, és hatalmas robbanás emésztette el. Csertok az adatokból csak azt tudta megállapítani, hogy a 7-es, 19-es, 20-as és 21-es hajtómű turbópumpáinál túl magas fordulatszámot regisztráltak, arra viszont nem talált választ, hogy a többi hajtóművet miért állította le a KORD, és pláne arra, hogy mindezek ellenére a 18-as hajtómű miért működött mégis tovább. Sem Misin, sem Kuznyecov nem feszegette a hajtóművek hibájára vonatkozó kérdést, a hivatalos verzió szerint valamiféle idegen fémdarab juthatott a turbópumpába, és ez váltotta ki a 8-as hajtómű vesztét, a többi pedig ennek következménye volt. Arról pedig szó sem esett, hogy miért viselkedett a KORD úgy, ahogy.

És az N1-L3 program bukása....

Az Apollo-10 LM holdkompja 1969 májusában 15 km-re megközelítette a Hold felszínét, majd július 16-án az Apollo-11 sikeresen leszállt a Holdra emberrel a fedélzetén. Ez a verseny véget ért, és az Egyesült Államok nyerte. Az N1-L3 program azonban haladt tovább. Az 5L jármű balesetének vizsgálata után néhány fő változtatást is szándékoztak eszközölni:

 

Az 5L rakéta az indítóállásra állítás előtt, láthatóak az első fokozat hajtóművei

1.  A hajtóművek hajtóanyag-vezetékeibe szűrőket kell beépíteni, hogy semmiképpen ne juthasson fém (vagy más) tárgy a turbópumpába. Hovatovább, továbbfejlesztett hajtóművekre lesz szükség, amelyek működése kevesebb vibrációt generál a rakétán, illetve lehetséges az újraindításuk.
    
2. A KORD fejlesztésénél el kell érni, hogy ne állítsa le szükségtelenül a hajtóműveket.
    
3. A rakéta pályáját úgy kell beprogramozni, hogy a lehető leghamarabb hagyja el az indítóállás körzetét, hogy egy esetleges balesetben ne vigye a roncstemetőbe azt is magával.
    
4. A korábbi szürke ill. szürke / fehér festés helyett fehér festést kell használni, hogy ne hevülhessen fel annyira a rakéta nyáron.

 

A fehér festésű 6L az indítóálláson

Menet közben Misin új tervekkel állt elő – ne csak a Holdra szálljunk (hiszen azt már az amerikaiak elérték), hanem építsük meg az első holdbázist, huzamosabb missziókat lehetővé téve a Hold felszínén. Az N1 rakéta korábban is megszámlálhatatlan verzióban került a tervezőasztalra, menet közben ezek tovább szaporodtak, folyékony hidrogén üzemanyagú rakétahajtóművekre építkező második és / vagy harmadik fokozatokkal. 1973 júliusában a továbbfejlesztett Kuznyecov hajtóműveket (NK-33, NK-39 és NK-43) megrendelték, a KORD-ot teljesen áttervezték, tűzoltó-berendezést és hűtést építettek a rakéta első fokozatának alsó részébe, ahol a hajtóművek foglaltak helyet.

A változtatások nagy részét a 6L-be beépítették (az új hajtóművek nélkül), és az csaknem egy évvel az előző rakéta után június 27-én (a súlyos esőzések miatt többször elhalasztva) csak egy súlymakett L3 komplexummal az orrán elindult a világűr felé. A rakéta emelkedése közben végrehajtotta az indítóállástól való eltávolodásra szolgáló manővert, ám a szélső hajtóművek és manőver miatti légáramlás hatására a rakéta elkezdett forogni, olyan gyorsan, hogy az irányítórendszer nem tudta kordában tartani, majd a maximális aerodinamikai nyomást, a max Q-t elérve az indítás után 50 másodperccel a rakéta irányíthatatlanná vált, és emiatt egy másodperccel később a földről továbbított paranccsal felrobbantották.

 

A 7L a földről nézve, megfigyelhető a hajtóművek beépítése az első fokozatban, valamint a hajtómű fúvócsöve körül rugalmas hővédő és tűzálló borítás látható

A forgás okára gyorsan rájöttek, és megoldásként négy, forgásirányú erőt kifejteni képes kormányhajtóművet építettek be az utolsó "régi" N1 változatnak szánt 7L-be, amit ezután elkezdtek felkészíteni az indításra. Ez a rakéta még mindig az NK-15, NK-15V és NK-21 hajtóművekkel épült meg, de közben már folytak az első új hajtóművekkel készülő, nagyobb teljesítményű (105 tonnás LEO teherbírással rendelkező) N1F munkálatai, azok lettek volna a 8L és 9L, illetve a 10L sorozatszámúak – ezek alkatrészeit is elkezdték legyártani.

 

A 7L az indítóálláson

A 7L esetében a rakéta orrára már egy teljesen működőképes Szojuz 7K-LOK került, amely ebben az időben már "túlhaladott" volt, a későbbi emberes utaknál valószínűleg nem ezzel repültek volna (Misin erre az L3M-et szánta már), viszont a Hold körüli repülés tesztelésére a LK holdkomppal együtt (amit 1970 novemberében és 1971 februárjában Szojuz hordozórakéták orrán sikeresen világűrbe küldtek és leteszteltek két alkalommal (Kozmosz-379 és 398 jelöléssel), minden probléma nélkül) pont megfelelő volt.

 

A 7L indítása

1972. november 23-án került sor a 7L indítására, nem egészen 107 másodpercig minden tökéletesen zajlott, ekkor programjának megfelelően a KORD leállította a belső 6 hajtóművet, hogy az első fokozat 7 másodperc múlva bekövetkező leállása előtt csökkentse a gyorsulást. Ebben a pillanatban a 4-es hajtómű oxigénpumpája felrobbant, amitől több hajtómű is kiesett, ezt pedig a földi irányítóközpontból észlelve azonnal utasítást adtak a rakéta távirányítású felrobbantására. A műszaki hiba valódi okára sose derítettek fényt, Misin a Kuznyecov-irodát okolta az újabb oxigénpumpa-balesetért, míg Kuznyecov úgy vélte, hogy a valódi ok az lehetett, hogy a középső hajtóművek leállításától és az ezzel kapcsolatos oxidálószer-csőhálózat lezárásakor a nagy túlnyomás miatt az szétszakadt, és ez vezetett a robbanáshoz – ami persze Misin irodájára hárította volna a felelősséget. Abban egyetértettek, hogy ha az első fokozatot leállították majd leválasztották volna, a második fokozatot beindítva a rakéta sikerrel teljesíthette volna az útját (a második és harmadik fokozatot a földön tesztelték már, csak az első fokozathoz nem épült tesztállás, ez 1964 végétől kísértette az N1 sorsát).

 Az N1 előkészületeiről és az indításokról készült felvételek

Menet közben, még 1972 júniusában az L3 holdraszálló programot leállították. A folyamatban lévő (hamarosan bemutatásra kerülő) Almaz / Szaljut űrállomások több haszonnal kecsegtettek, noha Misin tovább dolgozott a Zvezda holdbázis megvalósításáért, amit még az 1960-as évek második felében a Vlagyimir Barmin által irányított Szpektmas tervező irodának adott ki feladatnak. A holdbázis DLB (a Hosszútávú Holdbázis betűiből) és "Barmingrad" ("Barmin városa") néven is ismert volt. 1971-re (a sikeres Luna és Lunohod űrszondák és roverek tapasztalatait felhasználva) egy komplett tervet tett Barmin a védelmi ipart (és általa nem kis részben a rakéta- és űrprogramot is) felügyelő Dimitrij Usztyinov miniszter asztalára.

 

Egy DLB / Zvezda holdbázis makett, a napkitörések és a sugárzás elleni védelem miatt a modulokat a Hold felszínébe temették volna

A 9 felfújható, egyenként 22,5 négyzetméteres alapterületű modulból álló, nukleáris energiával táplált bázis 9-12 űrhajós számára biztosított életteret, és a terv része volt egy 4 űrhajóst szállítani képes, hetekig tartó utakra alkalmas holdjáró is. A tervhez Misin a nagyobb teljesítményű N1F rakéta mellé az L3 továbbfejlesztett változatát, az L3M-et mellékelte, amely a Szojuz visszatérő moduljára épült, és először egy leszállásra- és felszállásra szolgáló hajtómű-modullal, illetve egy, a kettő közötti lakórésszel rendelkezett. 1972-ben a tervet tovább finomították, és a visszatérő modult egy túlnyomásos "hangárban" helyezték el, és ebben a hangárban dolgoztak és éltek volna az űrhajósok, akár 90 napig (vagyis maximum ennyi időt tölthettek volna a Hold felszínén a Zvezda építésével, amelynek a moduljait szintén N1F rakéták indították volna). A terv ekkor már arról szólt, hogy az 1970-es évek végén kezdődhet meg a Zvezda építése.

 

Balra az 1970-es, jobbra az 1972-es L3M féle holdkomp, a zöld színnel jelölt Szojuz visszatérő modul jól látható, ahogy a holdkomp felépítése is (forrás: Astronautix.com / Mark Wade)

Usztyinov támogatásáról biztosította a Zvezdát, és az L3M-en is elkezdődtek a munkálatok, ám az igényelttől messze elmaradt a biztosított pénzmennyiség. Menet közben Valentyin Glusko folyamatosan fúrta Usztyinovnál Misint, felróva neki a Szojuz-1 és a (még nem említett) Szojuz-11 balesetét, a gigászi összegekbe kerülő, de csak négy sikertelen indítást felmutatni képes N1 óriásrakétát, amely szerinte eleve hibás döntés volt. Glusko eközben büszkén mutogathatta az immár Proton néven ismert UR-500K rakétát, amely az ő hajtóműveivel immár évek óta megbízhatóan teljesítettek (igaz, az első években sok sikertelen indítást szenvedett el).

 

Szergej Afanaszjev, a civil űrprogram felett bábáskodó miniszter

1974. május 18-án Szergej Alekszandrovics Afanaszjev, a civil űrprogramot felügyelő Általános Gépipari Minisztérium minisztere egy rutintalálkozón vett részt Misin CKBEM tervezőirodájában. Azt megnyitva röviden közölte, hogy a pártvezetés úgy döntött, Misint leváltja a CKBEM éléről, a CKBEM-et és Glusko Energomas tervezőirodáját összeolvasztják egy új Enyergia nevű tervezőirodába, melynek vezetője Glusko lesz. Afanaszjev további sikeres munkát kívánt a hallottaktól lebénult jelenlévőknek, és távozott...

 

Az N1 első fokozatának rácsos stabilizátoraiból épített kerti kiülő Bajkonur mellett...

Glusko "hatalomra" kerülve rövid úton leállította az N1 és L3M programokat (igaz a végleges leállításra csak 1976-ban került sor!): az 1974 augusztusi indításra már felkészítés alatt álló, hosszas tesztelési időszakon átesett NK-33, NK-39 és NK-43 hajtóművekkel felszerelt 8L, és a szintén összeépített 9L a gyártás alatt álló négy további N1F-fel egyetemben szétbontásra került (a Bajkonur közeli városok környékén a mai napig látni az egykori N1 tartályokból épült víztornyokat, borítóelemekből készült garázsokat és hasonló "maradványokat").

 Két AJ-26-62 hajtómű egy Antares rakéta első fokozatában, a felsőn hanyagul lefestve cirill betűkkel még ott van az NK-33 típusjelzés is...

Glusko szintén utasította a Kuznyecov-irodát, hogy az összes NK-33, NK-39 és NK-43 hajtóművet bontsák szét és semmisítsék meg – gyakorlatilag kigolyózva őket a rakétahajtómű-fejlesztésből. Kuznyecovék ehelyett egy félreeső raktárba mentették azokat, és jelentették, hogy végrehajtották az utasítást. Glusko halála és a Szovjetunió felbomlása után ezeket a hajtóműveket elővették, az amerikai AeroJet 36 darab NK-33-ast és NK-43-ast vásárolt meg a '90-es években (akkor 1,1 millió dolláros darabáron), amelyeket újratesztelve AJ-26 családként például az Orbital cég Antares rakétájában használtak fel. Szintén vásárolt az immár orosz NK-33-asokból a Kistler Aerospace, amely a saját K1 hordozórakétája számára tervezte őket beépíteni. További NK-33-asok a Szojuz-2-1v hordozórakéta első fokozatában lettek / lesznek felhasználva, vagyis az N1F hagyatéka a mai napig kihatással az orosz és amerikai űrhajózásra...

 

Feltehetően a 7L első fokozata szereléskor

Természetesen utólagosan már nehéz eldönteni, sikerült volna-e a 8L és utána következő N1 rakéták startja, ám a 7L utáni két évet gyakorlatilag folyamatosan a rakéta és a KORD tökéletesítésével töltötték a CKBEM mérnökei, a Kuznyecov-iroda pedig az NK-33 / 39 / 43 hajtóművek tesztelésével. Utóbbi a jelek szerint jól sikerült, és legalábbis feltételezhetjük, hogy az előbbi is. A Szovjetuniónak mikor végre készen lett volna a megfelelő óriásrakétája, egyszerűen elkaszálta azt, és nem csak hogy minden részét darabjaira szedte, de még a létezésének bizonyítékait is igyekezett eltüntetni. Az N1 hivatalosan sose létezett a Szovjetunió idejében, a CIA (és más nyugati titkosszolgálatok, például a brit MI6) csak a műholdfelvételek és kémjelentések alapján tudott a létezéséről, ám nem verték nagy dobra azt. A hidegháború után a rajta dolgozó mérnökök és technikusok visszaemlékezései és elrejtett fotói, videofelvételei adnak csak tanúbizonyságot arról, hogy egyáltalán a világon volt...

Miért bukott el a szovjet holdprogram?

Ez a témakör roppant népszerű a szovjet űrprogrammal foglalkozó oldalakon, írásokban, és most a szokásostól kicsit eltérően, némileg személyesebb hangvételben szeretném kifejteni a saját nézeteimet, tudniillik ezt a kérdéskört eléggé egy kaptafára szokták megválaszolni.

Vegyük hát át, hogy mely okokra is vezethető vissza az, hogy az amerikaiak léptek elsőként a Holdra, és nem a szovjetek:

Három (plusz egy) elvesztegetett év

Kennedy 1961-es beszédének videófelvétele

J. F. Kennedy amerikai elnök 1961. május 25-én tartott beszédet a Kongresszusban, amelyben a holdprogram kvázi bejelentése megtörtént. Ehhez a pénzügyi támogatást is biztosították, és a politikai támogatás is megvolt kisebb-nagyobb megingásokkal (főleg az Apollo-1 katasztrófa méltó itt említésre) gyakorlatilag végig. A szovjet holdprogram viszont gyakorlatilag 1964 augusztusáig nem indult el, és akkor is Cselomej UR-700 / LK-700 programját támogatta Hruscsov. Noha az N1 hordozórakéta megépítéséről 1962-ben döntés született, 1964-ig valóban jelentős események nem történtek vele kapcsolatban. Hruscsov bukása után még csaknem egy évre volt szüksége Koroljovnak arra, hogy az N1-L3 program mögé megfelelő támogatást szerezzen, és Cselomej holdprogramját végleg beszántsa. Emiatt az L3 komplexumon a valódi munka csak 1965 októberében kezdődött el!

Ez pedig rengeteg elvesztegetett idő. Hozzá kell tenni, részben talán maguk a szovjetek becsülték alá az Apollo-programot, és ezért is "engedték maguk elé" őket. A legsűrűbben emlegetett példa a Saturn-V hatalmas F-1 hajtóműveinek esete, amelyről úgy gondolták, hogy nem lehet megvalósítani. De a Rocketdyne hatalmas pénzmennyiséget elégetve végül megoldotta, és nem árt hozzátenni, hogy az F-1 fejlesztését még 1955-ben (!) kezdték el, eredetileg az Amerikai Légierő megbízásából, és mintegy 10 év alatt készültek el vele. De szintén megépítették a J-2 folyékony oxigén - folyékony hidrogén hajtóanyagú rakétahajtóművet is, amelyhez hasonló szintén nem volt a szovjeteknél. Ha csak három évvel korábban kezdik el az N1 (vagy akár az UR-700) és a holdraszálló űrhajók valódi fejlesztését, és persze megkapják rá a megfelelő támogatást, akkor is csak talán lett volna esélyük befogni az Apollo holdprogramot. De 1965-ben, mikor az N1-L3 valóban komolyan elindult, már csak valami igen innovatív vészforgatókönyvvel előzhették volna be az Apollo-programot, csakhogy nem erre került sor.

A szovjetek sokkal kevesebb erőforrást áldoztak a holdprogramra 1969-ig

Ezt a képet nagyon szeretem mutogatni, amikor az amerikai űrprogramról beszélünk, ugyanis nagyon-nagyon sok mindent elárul, és tegyük hozzá, hogy e mellett még külön kasszából katonai rakéta- és űrprogramok is futottak:

 

A NASA költségvetése 1958-tól 2014-ig, a teljes költségvetés százalékában, a csúcs 1966-ban volt (mostanában kb. fél százalék egyébként...)

Kezdjük ott, hogy az Egyesült Államok gazdasága az 1960-as években önmagában is sokkal erősebb volt, mint a Szovjetunió gazdasága. Az Egyesült Államok esetében pedig 1966-ban a központi költségvetés cirka 4,3%-át áldozták az űrprogramra. Sajnos a szovjet űrprogram költségvetésére nincs megbízható forrás, noha titkosítás alól feloldott CIA dokumentumok, mint például ez az 1969-es próbálja megbecsülni, egy másik forrás szerint pedig az N1-L3 programra 1974-es leállításáig 3,6 milliárd rubelt költöttek, ami nagyságrendileg hasonló, mint az Saturn-Apollo program teljes költségvetése 1973-as leállításáig.

Viszont Misin egyes feljegyzései arról árulkodnak, hogy 1968-ban a CKBEM az személyzettel repülő űrhajózásra igényelt összegnek (359 millió rubel) cirka háromnegyedét (273,5 millió rubelt) kapta meg. A szovjet űrhajósok hiányzó szimulátorokat, a mérnökök hiányzó, késve elkészülő alkatrészeket, a program vezetői megígért támogatások elmaradását idézik fel. Borisz Csertok visszaemlékezéseiben irigykedve írt arról, amikor látta, hogy az amerikai Saturn rakétaindításoknál minden specialistának saját monitorja volt, amelyen megjelent minden számára szükséges adat – ők ekkor még jobbára telefonon lógva hallgatták azt, amit a telemetrikai szakértők felolvastak a beérkező adatokból. Ezek a problémák nagyjából megoldódtak az 1970-es évek közepére, és az N1-L3 program előrehaladása is jelzi, hogy aztán megkapták az erőforrásokat (nem győzőm hangsúlyozni, hogy legalább 8 (de más források 12-14-et említenek) darab méregdrága N1F rakéta volt legalább félig-meddig kész, mikor a programot leállították, ami alátámasztja ezt), ám utólag ez már nem segített abban, hogy megelőzzék az Apollo-11-et.

 

1968 decemberében az Apollo-8 startjakor az amerikai mérnökök Cape Canaverelben ilyen központból követhették az indítást...

 

Ezt a képet a neten való barangolás közben találtam, csak a helyszín biztos, ez Bajkonur, de időpont homályos, valamikor az 1970-es vagy 80-as évekből származhat – a szovjet rakéta indításokat felügyelő bunkerben uralkodó állapotokra viszont némi betekintést adhat....

Szervezeti fejetlenség, botrányosan rossz erőforrás-menedzsment

1961-ben James E. Webb lett a NASA kijelölt vezetője, és mint ilyen, gyakorlatilag az ő kezében összpontosult az egész amerikai (civil) űrprogram irányítása (1968-ig). Na efféle döntési jogkör koncentráció a szovjeteknél nem létezett.

James E. Webb egy Gemini-makettben, ő volt az amerikai űrprogram teljhatalmú ura 1968-ig

Noha Koroljovra többször is hivatkoztam a szovjet űrprogram vezetőjeként, valójában "csak" az OKB-1 vezetője volt. Az első időben ez nem volt probléma, mert csak ki kellett harcolnia a támogatást a pártvezetéstől, és jobbára a saját tervezőirodáján belül meg tudta oldani a teendőket. Csakhogy ahogy egyre nőtt az űrprogram, úgy jelent meg a többi nagyobb tervezőiroda vezetője, hogy a saját elképzeléseiknek támogatást szerezzenek, miközben Koroljov már-már betegesen nem engedte ki az OKB-1 szárnyai alól a feladatokat (ez 1964 végétől kezdett el lazulni). A döntéseknél pedig Koroljovnak, majd Misinnek meg kellett küzdenie a pártvezetés és katonai vezetés, valamint a többi befolyásos szereplő éppen aktuális igényeivel, ötleteivel vagy éppen konkurenciájával. E mellett jöttek olyan problémák, mint például a katonai vezetés folyamatos kritikája, hogy számukra semmiféle haszna nincs a holdprogramnak, tehát igazából ők nem is akarnak erre erőforrásokat pazarolni – Usztyinov machinációinak volt köszönhető, hogy végül a hadsereg költségvetéséből pénzt áldoztak erre.

A főmérnökök közötti rossz viszony pedig alapjában meghatározta az együttműködések sikerességét is, lásd például Glusko elutasította a kerozin üzemanyagú nagyobb rakétahajtóművek fejlesztését (Glusko későbbi visszaemlékezései szerint ő felajánlott egy kompromisszumot, mely szerint az N1 "monoblokk" első fokozata helyett az R-7-nél is alkalmazott, több kisebb elemből álló megoldást választ (amelyeket lehet külön-külön is tesztelni), akkor megépíti neki a hajtóműveket – Glusko szerint Koroljov megbeszélte a dolgot Misinnel, majd utána közölte Gluskóval, hogy nincs kompromisszum), vagy azt, hogy az 1960-as évek végén Cselomej és Misin nem volt hajlandó találkozni egymással (ha olyan ülést tartottak, ahova mindkettejüket meghívták, menetrend szerint a helyetteseiket küldték el maguk helyett).

E mellé a párhuzamos fejlesztésekkel aprózták el a rendelkezésre álló erőforrásokat is – például a Szojuz 7K-OK föld körüli, az UR-500K / Szojuz 7K-L1 holdmegkerülés és az N1-L3 (Szojuz 7K-LOK, LK, Blokk-D) a holdraszállás programjában az SzASz mentőtornyot és a Blokk-D-t leszámítva csak a Szojuz űrhajó egyes részelemei voltak közösek! Érthetetlen például az is, hogy amíg a Szojuz 7K-L1 és 7K-OK napelemeket használó műszaki modullal épült, a 7K-LOK esetében miért kellett az üzemanyag-cellás rendszer mellett dönteni (és akkor a később bemutatandó Szojuz VI katonai űrhajó esetén tervezett nukleáris generátorok még szóba se kerültek!).

Az amerikai űrprogramban is volt bőven belső feszültség, ám ott a kritikus pillanatokban képesek voltak a vezetők hátra lépni egyet, és ha kellett, engedni, kompromisszumot kötni. Ez főleg a prominens (Koroljov, Glusko, Misin, Cselomej) szovjet főmérnökök között szinte ismeretlen fogalom volt, inkább az egymásnak való keresztbe tevésben brillíroztak, ami érthetően nagy hátráltató tényező...

Mit / kit lehet (vagy kellene) kevésbé okolni?

Koroljov halála gyakorlatilag minden egyes felsorolásba bekerül, némileg érthetetlen módon. Eleve Koroljov utólagos megítélése nagyon egyoldalú, nem győzik a pozitív jelzőket alkalmazni a méltatásánál, és szinte mindenhol megemlítik, hogy ha korai halála nem történik meg, akkor talán a legyőzhették volna az amerikaiakat az emberes Holdraszállásért folyó űrversenyben. Csak éppen ezt alátámasztani nem nagyon lehet, sőt...

Misin gyakorlatilag törés nélkül folytatta azokat a programokat és úgy, ahogy még Koroljov idejében elindultak. Talán elődje kijárt volna némileg több pénzt a pártvezetéstől, esetleg lassította / felfüggesztette volna az UR-500K / L1 Hold-megkerülést, hogy teljesen az N1-L3 párosra koncentrálhasson, ám 1966 januárjától egyszerűen nem igazán volt olyan helyzetben a szovjet űrprogram, amelyen adott esetben Koroljov valóban jelentős változást hozhatott volna – neki sem volt varázspálcája, amellyel csodát tehetett volna, márpedig anélkül 1966 után nem tudta volna sehogy befogni az Apollo-programot (ha csak nem arra építenek, hogy az amerikaiak hibáznak valami hatalmasat). Azt is nyugodtan hozzá tehetjük, hogy figyelembe véve ama tényt, mennyiszer táncoltak a katasztrófa szélén a Vosztok / Voszhod program esetében, esélyesen a Szojuz-1 balesetét sem tudták volna elkerülni, hiszen Koroljov igyekezett a pártvezetés űrprogramra vonatkozó kéréseit szentírásnak venni – ahogy Misin is.

 

Az N1-5L a szerelőcsarnokban, sokan vélik úgy, hogy a 30 hajtómű alkalmazására vezethető vissza az N1 kudarca, noha sok más rakéta hasonlóan rossz kezdeti indítási statisztikával indult – jóval kevesebb hajtóművel

A másik dolog, amit szintén nagyon sokszor fel szoktak hozni az az, hogy az amerikaiak ki tudtak fejleszteni egy hatalmas rakétahajtóművet (az F-1-et) a Saturn-V első fokozatához, míg a szovjetek erre nem voltak képesek, és csak szenvedtek a 30 kisebb NK-15 hajtóművel az N1 első fokozatában. Csakhogy önmagában ez aligha lehet mérvadó, az amerikaiak iszonyatos pénzből cirka 10 év alatt fejlesztették ki az F-1-et, a szovjetek a kisebb NK-15-ösökhöz és NK-33-asokhoz pedig a KORD hajtóműirányító rendszert, amelynek (bár ezt már sose tudjuk meg) szintén vagy 8-10 évre lett volna szüksége, amíg a gyerekbetegségeit kinőhesse. Más megközelítés, de a célt mindkét módon el lehet érni, nem tartom bölcsnek azért sikeresnek ítélni az egyiket és elítélni a másikat, mert az egyik kapott lehetőséget a bizonyításra, a másik viszont nem. Az N1 "öröksége" ilyen téren elég volt ahhoz, hogy nem is kevesen a 27 hajtóműves SpaceX Falcon Heavy rakétát is előre biztos kudarcra ítélték, mondván, hogy az N1 bizonyította már, hogy ennyi hajtóművel nem lehet megbízható rakétát építeni - szerencsére a SpaceX csattanós választ adott erre nemrég a sikeres Falcon Heavy indítással.

Az első fokozat leválása CGI képen, ideáig sose jutott el a valódi N1-es
(megj.: noha sokszor zöld festéssel ábrázolják, valójában kékes-szürke színre voltak fújva a korai rakéták)

Ha pedig már a KORD, Borisz Csertok "gyermeke" kap hideget-meleget az utókor elemzéseiben, holott a maga korában egy (nem csak szovjet viszonylatban) modern megoldás volt az adott mérnöki problémára, amit 30 hajtómű felügyelete és kontrollálása jelent. Csertok (és az N1 program) szerencsétlenségére az adott helyzetben egyetlen lehetőségük volt a KORD tesztelésére: maga a rakétaindítás. A négy indításból csak a második (5L) vesztéért tehető felelőssé, az első esetében a KORD inkább elszenvedője volt egy másik műszaki hibának (a vibráció miatt 2-es hajtóműről letörő csővezetékből kiszabaduló üzemanyag és hő által okozott tűzvésznek), és a két másik esetében sem miatta lett kudarc a vége. Ennek ellenére makacsul tartja magát az a nézet, hogy a KORD nagyban felelőssé tehető az N1 bukásáért...

 

Az egyik LK a múzeumban, noha végül sikeresen teljesített minden tesztet, csak az 1970-es évek második felére készültek el vele – túl későn a Holdért folytatott versenyt figyelembe véve...

Érdekes ellenben, hogy szinte sehol sem említik meg a Szojuz 7K-LOK űrhajó és az LK holdkomp késését. Az első LK holdkomp 1970. november 24-én lett Föld körüli pályára állítva, noha eredetileg 1969. június elsején kellett volna végrehajtani, tehát alig több, mint egy hónappal az Apollo-11 sikeres holdraszállása előtt. Ehhez képest jó egy évvel később került csak sor rá - vagyis még ha az N1 tökéletesen működik is, nem lett volna mivel leszállni a Hold felszínére az Apollo-11 útja előtt. A 7K-LOK űrhajó helyzete, ha lehet még egyértelműbb: sose járt a világűrben, 1972-re készült el valójában, ám ekkor már Misin az L3M közvetlenül a Holdra leszálló űrhajó fejlesztését támogatta. Az N1-L3 tragédiája, hogy ha az 1974-re tervezett két személyzet nélküli repülés sikerrel zárul, 1975-ben beteljesedhetett volna a szovjet Holdprogram, és a kommunista rendszer is letűzhette volna zászlaját a Holdra. Feltehetően ez alapjaiban más irányba terelte volna tovább mind az amerikai, mind a szovjet űrprogramot, ám Glusko döntése miatt erre nem került sor. Persze onnan is meg lehet közelíteni a dolgot, hogy Glusko úgy került 'hatalomra', hogy az N1-et szapulta folyton - nagy arcvesztés lett volna számára, ha a lesajnált rakéta 1974 augusztusában sikeresen pályára állítja terhét...

Érdemes talán idetenni Misin 1990-ben megjelent "Miért nem mentünk mi a Holdra?" című művéből egy önkritikus részletet (nem szó-, hanem jelentésbeli fordítás szerint): "Nem akarom, hogy az olvasók azt higgyék, hogy el szeretném kerülni a felelősséget, amit a Főtervezők (ideértve engem is) elkövettek a Hold-program alatt. Csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit. Mi, Koroljov utódai megtettünk mindent, amit tudtunk, de ez nem volt elég."

 CGI kép a meg nem valósult LK landolásról, amelyet a Lunohod-1 vezetett volna le

(forrás: Nick Stevens)

 

A szovjet holdprogram némileg paradox módon még évekig lebegett a megvalósítás küszöbén, ám 1976-ban végül felhagytak vele, de ez már egy másik történet....

Folytatása következik

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de