A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története XI.

A szovjet katonai űrrepülés álmai...

A szovjet (és mellesleg az amerikai) űrprogram alapvetően katonai alapokra építkezett, az R-7 ballisztikus rakétát a hadsereg pénzelte, és csak pár ügyes húzás árán sikerült ebből az első műholdig, majd az első embert a világűrbe juttató űrhajóig eljutni. Noha az R-7 alapú hordozórakéta és a Vosztok / Zenyit űrhajó / kémműhold esetében még működött a kettős célú (katonai / tudományos-politikai) játék, Szergej Koroljov, az OKB-1 vezetőjeként igyekezett a hadsereg (és azon belül a frontlégierő) hatalmát megnyesegetni. Azonban a hadseregtől pénzt kicsikarni még mindig egyszerűbbnek tűnt sokszor, mint a civil- / tudományos űrrepülésekre támogatást szerezni. Ezért a Szojuz űrhajócsalád fejlesztésénél a holdmegkerülésre szánt Szojuz mellé 1962-ben odatette a Szojuz-P "vadászűrhajót" és a Szojuz-R kéműrhajó / kéműrállomás párost. Viszont ezeket aztán gyorsan továbbadta Dmitrij Iljics Kozlovnak, aki először az R-7 fejlesztésének volt a vezetője, később pedig a különféle R-7 alapú hordozórakéták (Molnyija, Vosztok, Voszhod, Szojuz) és a Zenyit, majd más kémműholdak gyártását felügyelte.

 

Sajnos a Szojuz-P-ről nem maradt fent megbízható ábra, feltehetően hasonlóan nézett volna ki,
mint a Szojuz-7K-OK, de napelemek nélkül

Koroljov bánatára a holdmegkerülő Szojuz nem kapott támogatást, ellenben a Szojuz-P és R igen. Persze a támogatás mértéke így sem volt akkora, hogy valóban hathatós munkára sor kerüljön, de az alapvető tervezési feladatok megkezdődtek. A Szojuz-P esetében a terv az volt, hogy több Szojuz hordozórakéta indítással egy Szojuz-P űrhajó, egy gyorsító fokozat (valami olyasmi, mint a később megvalósult Blokk-D holdmegkerülő-fokozat) és 3-4 "tanker" randevúzik a világűrben, a Szojuz és a gyorsító fokozat dokkol, majd egymás után a tankerekből feltöltik üzemanyaggal azt. Ez után az űrhajó akár 6000 km magas keringési pályájú műholdakkal randevúzhat, az űrhajós(ok) űrsétát téve megvizsgálhatják az amerikai műholdakat, és ha szükséges, akkor robbanótöltetekkel megsemmisíthetik. A terv felülvizsgálatakor viszont szembesültek egy kínos kérdéssel: minden katonailag fontos szovjet műhold (és nem ember vezette űrhajó) fedélzetén volt egy önmegsemmisítő töltet, azzal a céllal, hogy ne kerülhessen semmilyen módon az ellenség kezére – logikus volt a következtetés, hogy az amerikaiak is így gondolkodtak, és az ő műholdjaik is valójában repülő aknák. Vagyis az űrsétával való megvizsgálás elég életveszélyes művelet, így új megoldást kellett keresni.

 

A Szojuz-PPK terv, az orbitális modul helyén lévő kereten 8 db rakétával

A megoldás a Szojuz-PPK lett, itt az orbitális modult elhagyták (űrsétára amúgy se kerülne sor), a helyére pedig egy keretet helyeztek, amelyen különféle érzékelők és nyolc műhold-elleni rakéta foglalt helyet. A terv annyiban módosult, hogy az űrhajó pár tíz méterről megvizsgálja a műholdat vagy űrhajót, és ha a megsemmisítéséről döntenek, akkor egy kilométerre hátrahúzódva egy rakétát indít, amelynek repeszhatású robbanófeje megsemmisíti a célpontot.

 

Az I1P-1 (Poljot-2) "vadászműhold" tesztjármű

Azonban Vlagyimir Cselomej a konkurens OKB-52-ből vonzó alternatívát tett le az asztalra: nincs szükség emberre, csak egy műholdra, amely képes pályát változtatni, és vannak érzékelői, amivel képes megtalálni a célpontot. Így a Földről irányítva és a közelébe manőverezve felrobbantja magát, és repeszhatással semlegesíti a célpontot. Ötletének tesztelésére 1963-ban egy R-7 (Vosztok) alapú rakéta felvitte az I1P (Poljot-1), majd 1964-ben az I1P-1 (Poljot-2) műholdat, amellyel a hajtómű- és az irányítórendszert tesztelték, a két teszt pedig sikerrel zárult – a hadsereg Cselomej tervét fogadta el 1965-ben az ellenséges műholdak leküzdésére. Ez később az I2P, majd ISz-A (és végül ISz-MD / MA) műhold-elhárító (ASAT) harci fejekkel (műholdakkal) valósult meg, és a mai napig ez az orosz műhold-elhárító rendszer alappillére. A Szojuz-PPK programot viszont ennek következtében 1965. március 1-én leállították.

 

Az összedokkolt Szojuz-R-ről készült rajz

A Szojuz-R esetében a javaslat az volt 1962-ben, hogy két Szojuz hordozórakéta-indítással egy Szojuz űrhajót és egy mini-űrállomást indítanak el. Utóbbi szintén a Szojuzra épül, annak műszaki modulját megörökölve, viszont a visszatérő és az orbitális modul helyén egy hengeres, félgömben végződő kapszula kerül, amelybe optikai és rádiótechnikai felderítő eszközöket helyeznek el. Viszont, hogy a kettő között a személyzet közlekedhessen, a 7K-OK-tól eltérő dokkolórendszerre lenne szükség, hiszen azt eredetileg csak a csatlakozásra találták ki, túlnyomásos átjárót nem biztosít - ennek a kifejlesztését Kozlovék megkezdik, majd a későbbi civil DOSz űrállomásoknál tűnik fel. A katonaság nem sok érdeklődést mutatott az adott időben a programért, így az kvázi elsorvadt 1966-ra, mivel két másik, izgalmasabb terv került az asztalra.

 

A Gemini-B / MOL páros koncepciója, akit érdekel, erre találni egy marék képet a programról

A túlparton ugyanis 1965-ben nyilvánosságra kerül a MOL űrállomás program. A MOL a Gemini űrhajóra épül, azzal menne fel két űrhajós, akik egy kisebb űrállomáson fotó- és rádiófelderítést hajthatnak végre. Még 1964-ben Cselomej nem sokkal Hruscsov bukása előtt egy hasonló célú programot vázol fel, az Almazt. Az Almaz rendszer három elemre épült: magára a cirka 18-20 tonnás űrállomásra (OPSz, ~Személyzettel ellátott Orbitális Állomás), illetve egy ellátó / lakó / manőverező modulra. A TKSz űrhajó és a hozzá kapcsolódott modul, az FGB együttesen ~17-20 tonnát nyomott, és az űrállomáshoz hasonlóan a saját UR-500K rakétája viheti fel – a tervet pedig jóváhagyják, és a munkálatok elkezdődnek. Viszont 1965-ben még nagyon messze van a megvalósulástól, így Leonyid Szmirnov, Usztyinov egyik helyettese utasítást ad arra, hogy márpedig minél hamarabb megfelelő választ kell adjanak a MOL-ra. Cselomejnek ott az Almaz, tehát lépéselőnyben van, csakhogy 1966-ra Misin eléri, hogy az Almaz állomást Szojuz űrhajók szolgálják ki – viszont egyben utasítják Kozlovot, hogy a saját kéműrhajó megoldását is készítse el. Ez lesz a Szojuz-7K-VI vagy más néven a Szojuz-VI. Ez egy űrhajóban oldotta volna meg az űrhajósok szállítását és az optikai / rádiófelderítő rendszerek elhelyezését, az Almazhoz képest szerényebb képességekkel, viszont 1968-ra készen kellene lennie, míg az Almaz űrállomás várhatóan évekkel később indulhat csak el.

 

Az áttervezett Szojuz-VI, gyakorlatilag egy teljesen új űrhajó

A Szojuz-1 tragédiája után viszont Kozlov teljesen áttervezi Szojuz VI-t, a visszatérő kapszulát a jármű elejére helyezi át, és a kapszula alján lévő zsilipalagúton juthat el a két fős személyzet a középen elhelyezett lakó / munka modulba, ahol a megfigyelőrendszerek is el vannak helyezve. Hátul egy átalakított műszaki modul foglal helyet, ez nagyjából megegyezett volna a Szojuz-7K-OK moduljával, viszont a napelemek helyett RTG-k, rádióizotóppal működő generátorok lettek volna az energiaforrások. A radioaktivitás és tömegminimalizálás miatt a két RTG csak részleges sugárvédelmet kap: a lakó/visszatérő modul irányában leárnyékolják a sugárzást, a többi irányban viszont veszélyes szintű marad. Mellesleg pedig Kozlov (mivel amúgy is ő felel a kémműholdakért) leteszi a Jantar kémműhold terveit, amely nem sokkal később teljes támogatást kap.

 A Jantar-2K fotó-felderítő műhold, ez még mindig film-visszajuttató megoldást használt,
a kúpos rész két oldalán lévő gömb alakú modulok tértek vissza a Földre, bendőjükben a filmmel

Csakhogy 1967 végén Misin javaslatot tesz a Szojuz-VI elkaszálására, részben azért, mert a Szojuzon dolgozó többi főmérnök a háttérben összekülönbözött Kozlovval a kapszula hővédő pajzsán tervezett 800 mm-es zsilipajtó, illetve az RTG-k alkalmazása miatt. Kozlovot sem kell félteni, azzal vág vissza, hogy ő a Szojuz-7K-OK tervezési hibái miatt kényszerült minderre, szóval foglalkozzanak csak a saját problémáikkal. Kozlov és Kamanyin megdöbbenésére a hadsereg vezetése jóváhagyja a javaslatot, a Szojuz-VI csatlakozik elődeihez a meg nem valósult katonai Szojuz űrhajók sorában.

Ábra a Szojuz-VI RTG elemeinek sugárvédelméről,
a környékén tartózkodni csak két szűk szögben volt biztonságos

Misin motivációi ha nem is teljesen tiszták, de valahol érthetőek – célt keres a "saját" Szojuzának, ugyanis a 7K-OK alapvetően egyetlen dologra alkalmas jelenleg, ez pedig az űrrandevú és az űrdokkolás tesztelése. Noha Cselomej Almaz űrállomása elég szerény anyagi támogatást kap, Misin attól fél, hogy a hadsereg mégis az Almazt fogja választani. Megvan a saját (ill. még a Koroljov korszakából származó) álma, az MKBSz (más rövidítéssel MOK) "nehéz" űrállomás, amelyet nukleáris reaktor táplálna, és folyamatosan személyzet tartózkodhatna rajta. A MKBSz arra használható, amire szeretnék: tudományos és katonai célra is megfelel, hogy melyik a fontosabb, az majd attól függ, hogy ki fogja állni a számlát. Mivel a katonaság volt az esélyesebb, így különféle fegyverzettel látták volna el – többek között elkezdtek egy részecskeágyún is dolgozni. A hatalmas űrállomás alapja két 80-88 tonnás modul lenne, amelyeket az N1 hordozórakétával vinnének fel, később pedig további modulokkal lehetne bővíteni. Csakhogy az N1 még elég messze van, így egy oldalvágást tesz: A Szojuz R-t támasztja fel Szojuz-OB-VI néven, a személyzet a Szojuz-7K-Sz űrhajóval megy fel, amely egy olyan 7K-OK, ahol az orbitális modul elejére átszállásra alkalmas dokkológyűrű kerül, a "mini-űrállomást" pedig OISz vagy OB-VI néven nevezik. Misin 1969-re ígéri meg a hadseregnek az első űrrepülést (alávágva az ekkor még csak 1970-re ígért Szojuz-VI-nek és az 1971/72-re ígért Almaznak), de ezt természetesen képtelen tartani.

 

Az MKBSz űrállomás volt Koroljov és Misin álma az űrállomások terén, a hatalmas monstrumot a jobb oldalon látható atomreaktor táplálta volna, és különféle Szojuz űrhajók dokkolhattak volna rá

A katonai vezetők hozzáállása is felemás, gyakorlatilag a Szojuz-6-ig nem nagyon kerültek katonai kísérletek vagy feladatok az emberes űrutakra, a mérnökök tömeg- vagy helyhiányra való hivatkozással húzták le ezeket – mégse tört ki lázongás emiatt, noha 1967-ben részben azért dönt a katonaság az Almaz támogatása mellett, mert Cselomej sokkal inkább "hallgat" rájuk, mint Misin és csoportja. Mivel pedig a Zenyit, majd később a Jantar és további testvér-műholdjaik megfelelőnek bizonyultak a kémtevékenységre, ezért a különféle kéműrhajók és űrállomások folyamatos csúszása se váltott ki valóban drasztikus reakciókat – egészen egyszerűen nem voltak fontosak már, Kamanyin nagy csalódására, aki ezekben látta az emberes űrprogram túlélésének és fejlődésének kulcsát. A túloldalon is ugyanez zajlott le pepitában, a MOL űrállomás munkáit félbehagyták, noha már közel voltak az első indításra, ám az egyre modernebb és jobb kémműholdak mellett nem látták értelmét a személyzettel repülő kéműrállomásnak. Csakhogy 1969-ben az Egyesült Államok elindította a Skylab-programot, ez egy Saturn-V rakéta harmadik fokozatából épített civil űrállomást takart, és amely miatt a szovjet pártvezetés dörgedelmes parancsot adott ki: meg kell előzni az amerikaiakat. Ismét...

Az Almaz és a Szaljut-1 előélete

Ismerjük meg egy kicsit az Almazt, amelyet Cselomej hatalmas szerencséjére mindössze két nappal Hruscsov megdöntése előtt hagytak jóvá. Igazából Cselomej ügyesen lavírozott a politikai játszmákban, és jó úton haladt, hogy Koroljov mellé egyenrangú félnek, ne adj isten még nála is nagyobbra nőjön fel. Koroljov az OKB-1 élén ugyan elérte, hogy Cselomej UR-700 / LK-700 holdprogramja helyett az ő N1-L3 programja kapjon meg minden támogatást, sőt, még a holdmegkerülő LK-1 űrhajó helyett is a Szojuz L1-et vihette fel az UR-500K rakéta. Az Almazzal viszont nem nagyon törődött, mivel amúgy se lett volna erőforrása még erre is, noha álmai voltak a hatalmas MKBSz űrállomással, de arra sem támogatást nem tudott szerezni, és tervezőmérnöke, pláne szabad gyártókapacitása pedig végképpen nem volt rá. Cselomej szerencsétlenségére viszont más ellenlábasai is voltak: Dmitrij Usztyinov, aki hadiipari miniszterként az egyik fő felügyelője volt az űrprogramnak (a másik Szergej Afanaszjev, ő hivatalosan a civil űrprogramokat felügyelte, de a határok és a politikai játszmák ezt korántsem tették egyértelművé). Usztyinov nem igazán biztosított komolyabb támogatást az Almaz űrállomásra.

 

Egy korai Almaz makett, jobbra a VA visszatérő modul, hozzá csatlakoztatva a későbbi OPSz modul (űrállomás)

Az első terv még a Szojuz-VI-hez hasonló megoldást takart, az LK-1 holdmegkerülő űrhajó kapszuláját (amelyet VA-ként, visszatérő modulként hívtak, de gyakorlatilag rövid ideig különálló űrhajóként is funkcionálhatott) párosította egy nagy méretű, kombinált műszaki / lakó / munka modullal, amelyben a túlnyomásos térben az űrhajósok éltek és dolgoztak az itt elhelyezett nagy méretű távcsővel, illetve az oldalára szerelt radarral, ez a modul pedig saját hajtóművel és napelemekkel bírt. Menet közben viszont átdolgozták: a második modul lesz maga az űrállomás, amit OPSz rövidítéssel illettek, ezt pedig először Szojuz űrhajóval, majd TKSz űrhajóval látogatja a személyzet.

Az Almaz elemei: háttérben az OPSz űrállomás,
előtérben a TKSz űrhajó (a VA modul a bal oldali fehér kúpos alakú, mögötte az FGB modul)

Az OPSz cirka 14,5 méter hosszú, legnagyobb átmérője 4,15 méter, tömege 18-20 tonna körüli, és a mintegy 90 köbméternyi túlnyomásos belső teréből 47,5 köbmétert biztosít a személyzetnek (a maradékot különféle berendezések és rendszerek foglalják el). Két nagyméretű napelemtáblája mintegy 3,1 kW elektromos energiát biztosít, és a végén két hajtóművet, illetve több kormányfúvókát helyeztek el a pályamanőverek végrehajtására és a pozicionálásra. Az OPSz részére Cselomej "saját", teljesen digitális vezérlő-számítógépet szánt, az Argont.

A TKSz maga bizonyos szintig a Szojuz-féle koncepciót bolondította meg (vagy vitte tökélyre – nézőpont kérdése). Két fő modulból áll: a visszatérő modul (a továbbiakban VA modul) és a funkcionális tehermodul (FGB modul). A kettő együtt Föld körüli pályán 13,2 méter hosszú, 4,15 méter ármérőjű, és feltöltve 12,6 tonnát nyomott, és további cirka 5,2 tonnányi hasznos terhet vihetett fel az űrhajósokkal együtt.

 

A VA űrhajó metszete, elején az SzASz mentőtorony is látható

A VA modul feladata nevéből könnyen kitalálható: ez a 2,79 méter átmérőjű, mintegy 7 méter magas egység felel az űrhajósok visszahozataláért, és esszenciájában a Koroljov által kivégzett LK-1 űrhajó hasonló moduljára épül. Az LK-1 egy embert vitt volna Hold körüli útra, de a 3,5 köbméteres túlnyomásos belső terében Föld körüli feladatokra három embert is elhelyezhettek benne. Maga a VA valójában szintén két modulból áll: az alsó csonka kúp alakú modulban foglalnak helyet az űrhajósok, az orrán lévő "árbóc" pedig egyfajta kiszolgálóegység: ebben foglalnak helyet az akkumulátorok, a másodlagos rádiók, a fékezőmanővert végrehajtó hajtóművek, az ejtőernyők és a puha leszállást biztosító lassító hajtóművek, illetve indításkor ennek az orrán helyezték el az SzASz mentőtornyot. A kúpos modul alján lévő hővédő pajzson egy ajtót helyeztek el zsilipajtóként, ezen át tudott a személyzet az FGB modul és a VA között közlekedni.

 A TKSz felépítése, kékkel jelölve a VA modul, pirossal az FGB modul,
zölddel jelölve mindkettőn belül a túlnyomásos részeket

Az igazi nagy dobás pedig az FGB, amely egyszerre látta el a Szojuz orbitális moduljának és műszaki moduljának megfelelő feladatokat. Először is cirka 46 köbméternyi túlnyomásos teret biztosított az űrhajósok számára, amely lakótérként szolgált számukra, a túlsó végén pedig egy dokkológyűrűvel az OPSz-hez lehetett kapcsolódni. Másfelől viszont az oldalán elhelyeztek két nagyobb és tucatnyi kisebb hajtóművet, amihez legfeljebb 3,8 tonna hajtóanyagot vihetett magával, a teljes TKSz számára 700 m/s delta-V képességet biztosítva, és két nagy méretű napelemszárnya 3,1 kW elektromos energiát biztosított az űrhajó számára. Azt pedig már csak a margóra, hogy az FGB a VA-tól függetlenül is irányítható, gyakorlatilag egy különálló űrhajó / űrállomás, ami persze a Földre már nem térhet vissza.

 Az Almaz OPSz metszete, kb. középen látható az űrállomás túlnyomásos részének alsó felén az
1 méteres tükörrel szerelt optikai távcső, amely az űrállomás "magja"

Az Almaz eredeti koncepciója szerint az OPSz-en helyezik el a kémfelszerelést, nagy méretű optikai rendszereket és rádióantennákat, valamint itt dolgozik a személyzet. A személyzet maga a TKSz-szel érkezik, és azzal távozik is, valamint az OPSz-re csatlakozva a TKSz a lakórészlegük. Az FGB dokkológyűrűje körül több film-visszajuttató kapszulát is elhelyeztek, amelyek tárolórekesze a zsilipen keresztül elérhető. Miután a személyzet a kívánt felvételeket elkészítette a Föld adott részéről, a filmet a kapszulába helyezték, és a Földre visszaindították. Ebben az időben még nem volt megoldott a nagy felbontású képek megfelelő továbbítása rádiótechnológiával, így ez maradt a legjobb megoldás (egyébként az 1970-es évek végéig az Egyesült Államok kémműholdjai is ezt a megoldást alkalmazták). A slusszpoén az volt, hogy adott esetben a "hátrahagyott" FGB-t fel lehet használni az űrállomás bővítésére, megfelelő többcsatlakozós dokkoló-modul alkalmazásával. Vagyis elméletileg az Almaz űrállomása minden egyes úttal egyre nagyobb életteret biztosít a következő legénység számára...

 A Skylab projekt céljai – napkutatás, a Föld felszínének kutatása
és hosszútávú űrbéli tartózkodással kapcsolatos kutatások

1969 augusztusában tehát jött az ukáz, hogy meg kell előzni a Skylab űrállomást egy szovjet űrállomással. Miközben Cselomej és Misin nem beszélt egymással, Cselomej tervezőirodájanak (a CKBM) Hrunyicsev gyáregységének és Misin tervezőirodájának (a CKBEM) 1-es fiókirodája mérnökei úgy döntöttek, hogy kezükbe veszik a dolgot, és egy összeesküvést szőttek. A mérnökök az UR-500K / L1 programból ismerték egymást, és jó kapcsolatokat építettek ki egymás között, még ha a főnökeik ki nem állhatták egymást. A Hrunyicsev gyáregységben ekkor már nyolc tesztelési / kiképzési célú és két űrbéli repülésre szánt OPSz űrállomás-modul "alvázat" gyártottak le – vagyis maga az űrállomás teste megvolt, ám hiányoztak belőle a létfenntartó, meghajtó és kommunikációs rendszerek, amelyek fejlesztése nagyon lassan, vagy sehogy sem haladt a CKBM berkeiben. Az "összeesküvők" ötlete relatíve egyszerű volt: fogják a kész OPSz modulokat, és felszerelik őket a Szojuz hajtómű-, irányító-, valamint kommunikációs rendszereivel. Persze megvalósítani nem volt ennyire egyszerű, hát még elfogadtatni valahogy....

 

Pável Cibin, az OKB-256 iroda főmérnöke

A helyzetet az egyik mérnök, Pável Cibin úgy fogalmazta meg, hogy az, amit a főmérnökök ekkoriban csináltak, az elképzelhetetlen lett volna Sztálin idejében – anno ő maga és Cselomej is elég rossz viszonyban voltak, de rövid úton közölték velük, hogy ha két kommunista nem tud együtt dolgozni, akkor ott az egyik áruló, szóval most kapnak 20 percet, hogy eldöntsék mi legyen. Cibin és Cselomej ezek után teljes összhangban dolgoztak tovább...

 Konsztantyin Feoktyisztov, mozgalmas életében harcolt a II. világháborúban, megjárta a világűrt,
és többek között egyike volt a tervezőirodákat összekötő "mérnök-összeesküvésnek"

Végül 1969 novemberében, a Szojuz-6 / 7 / 8 program végén sikerült Feoktyisztovnak a párt, az érintett minisztériumok és a katonaság prominens képviselőinek előterjeszteni a tervet, akik továbbították a feletteseiknek. Usztyinov december 26-án magához hívatta az "összeesküvőket", miközben a főmérnököket kihagyták a megbeszélésből – miután bemutatták a javaslatot, utasításba adta, hogy kezdjék el a munkálatokat, a "hibrid" űrállomás jelölése pedig DOSz (~Tartós Orbitális Űrállomás) lett. A háttérben a főmérnökök finoman szólva sem örültek, Misin félt attól, hogy az MKBSz-t veszélyezteti a kisebb űrállomás, ha pedig az MKBSz-re nem tud támogatást szerezni, akkor az N1 létjogosultsága is megkérdőjeleződik, amennyiben az N1-L3 Holdprogramot elkaszálják. Cselomej szintén nem örült annak, hogy kivehetik a kezéből a saját űrállomás-programját (úgy fogalmazott, hogy az összeesküvés "kalóztámadás volt a szigete ellen"), és megpróbálta katonai kapcsolatai révén elkaszálni. Ha ezt nem is, ám azt legalább sikerült elérnie, hogy a TKSz űrhajóra támogatást szerezzen, viszont az Almaz háttérbe került, a prioritás most a DOSz élvezett. Noha eredetileg egy fejlettebb, kifejezetten űrállomás-kiszolgálásra tervezett Szojuz-7K-TK űrhajóban gondolkodott Misin, a felső döntés szerint a 7K-OK-t kell úgy módosítani, hogy dokkolhasson a DOSz űrállomáshoz (ehhez ugye "csak" az orbitális modul dokkolórendszerét kell módosítani, és zsilipajtóval ellátni), ennek a verziónak a jelzése 7KT-OK. Várhatóan az 1970-es évek közepére pedig a TKSz kiválthatná a Szojuzt, ami érthető okokból nagy siker volt Cselomejnek, és nagy veszélyforrás Misin számára. Utóbbi azonban kiharcolta, hogy hosszú távon az MKBSz megvalósítása legyen a cél, miközben Cselomejt Szergej Afanaszjev (a civil űrprogramot felügyelő minisztérium vezetője, a katonai ipart felügyelő Usztyinov egyik "konkurense") arra ösztökélte, hogy folytassa az Almaz programot három műszakban...

 

Egy Szojuz-Szaljut-1 párost ábrázoló kép, jól láthatóak a Szojuztól örökölt napelemek és műszaki modul

Kamanyin szintén harcolt a DOSz ellen, ő a katonai programokért körömszakadtáig küzdött eddig is, és úgy vélte, hogy az Almaz háttérbe tolása újra csak lelassítja a katonai űrrepüléseket, saját meglátása szerint Dmitrij Usztyinov és Leonyid Szmirnov kisded politikai játszmái miatt egyre mélyebb és mélyebb gödörbe jut a szovjet emberes űrprogram...

A Szaljut-1 űrállomás és a Szojuz-10...

Menet közben a munkálatok elkezdődtek a DOSz-1, vagyis ekkor éppen Zarjának elnevezett "civil" űrállomáson. Az Almaz OPSz moduljának hátsó felébe egy komplett Szojuz-7K-OK műszaki modult került napelemekkel együtt, ez felelt a pályamódosításokért és a pozicionálásért. Az űrállomás végébe további hajtóanyag-tartályokat helyeztek el, hogy (a Szojuznál háromszor nagyobb tömege miatt) a hosszabb hajtómű-működtetéshez szükséges jóval nagyobb mennyiséget biztosítani tudják. Mivel több energiára volt szükség, mint a Szojuz esetében, így további két, azonos típusú napelemtáblát az űrállomás elején, a dokkolópont mögött helyeztek el.

 

Egy DOSz belseje, a dokkolónyílás felé nézve, az űrállomás kezelőpanelje jól látható

A belteret az oldalfalakhoz elhelyezett tárolószekrények nagyjából négyzetes profilra szűkítették le, a két különböző átmérőjű rész külön feladatokra lett berendezve – a kisebb volt az irányítórendszereknek, illetve a lakó / pihenő résznek kijelölve, a nagyobbik pedig a munkaterületnek, utóbbiban helyezték el a tudományos rendszereket, egy zuhanyt, egy futópadot, illetve a WC-t. A tudományos rendszerek közé tartozó két kamerát a "mennyezetre" helyezték el, Nap- és csillagászati megfigyelésekre, és itt van a katonai Szvinyec és Orion érzékelő is (igen, a civil DOSz űrállomás is részben katonai célra lett használva). A hőháztartáshoz a hulladékhőt az űrállomás "hasán" elhelyezett radiátorokkal sugározták ki a világűrbe, illetve a Szojuznál is használt zöld szigetelőtakarókat használták fel, amelyek egyben a mikrometeorok elleni védelemre is szolgáltak. Az automata megközelítéshez és dokkoláshoz a már kipróbált Igla rendszert építették be.

A Szaljut-1 építés alatt

1971 áprilisáig a DOSz-1-et rohamtempóban készítik fel az indításra (eredetileg februárban kellett volna indulnia), már csaknem készen vannak, mikor egy titkosszolgálati jelentés felfedi, hogy a kínaiak szintén dolgoznak egy embert szállító űrhajón, amelynek az elnevezése 'Hajnal' – ami azonos a 'Zarja' jelentésével. Gyorsan döntést hoznak, hogy az űrállomást átkeresztelik, mégpedig 'Szaljut' (üdvözlés) névre. A rakéta orrán lévő áramvonalazó kúpon viszont megmarad a 'Zarja' felirat (csak 1990 után kerülnek erről elő képek). Érdemes megjegyezni, hogy az amúgy 2002-ig hivatalosan el nem ismert, és a nyugati szakértők körében sem közismert kínai űrprogramról ilyen jól tájékozottak voltak a szovjetek...

 

A Szaljut-1 a Proton orrán az indítás előtt, ha nem is jól olvashatóan, de látható a "Заря" (hajnal) felirat, az űrállomás eredeti elnevezése

1971. április 19-én a Szaljut felemelkedik a világűrbe egy Proton (az UR-500K rakéta új neve) orrán. Noha hivatalosan civil űrállomás, a felszerelései között ott van a Szvinyec szenzor, illetve egy új ultraviola tartományban működő hasonló rakéta-indítás érzékelő, illetve egy optikai távolságmérő. A Szaljut (ekkor még számozás nélkül) tehát már a világűrben kering, de hamarosan kiderül, hogy nem teljesen jól alakul a világ első űrállomásának a sorsa, a nyolc levegő-keringtető ventilátorból mindössze kettő működik, illetve nem vált le az űrállomás tudományos eszközeit óvó burkolat, ami miatt a tudományos kísérletek egy részét nem tudják végrehajtani (gamma-sugárzás érzékelése, légköri megfigyelések, stb.). Ettől függetlenül az űrállomás teljesen működőképes, és indulhat hozzá az első személyzet, a Szojuz-10 fedélzetén.

 

A Szojuz-10 személyzete kiképzés közben

A Szojuz-10 személyzete Vlagyimir Satalov, Alekszej Jeliszejev (akik már veterán űrhajósnak számítanak 3-3 űrrepülésükkel) valamint Nyikolaj Rukavisnyikov, akinek ez az első űrrepülése. Érdekesség, hogy időközben a "mérnökök" legyőzték a "katonákat" – ennél az űrrepülésnél csak egy katonai hátterű űrhajós kap lehetőséget, a másik kettő űrhajós-mérnök (ezzel ellentétben a későbbi Almaz űrállomáshoz kizárólag katonai hátterű űrhajósok lesznek besorolva). A háttérben éles harc folyik az űrrepülés időtartama körül – Misin és a politikai vezetés 30 napos űrrepülést tervez, míg Kamanyin és az orvosok a Szojuz-9 rossz tapasztalati miatt két hétnél hosszabbat nem tartanának üdvösnek. Utóbbiak főleg attól félnek, hogy vészhelyzetben nem lennének képesek önerőből elhagyni a kapszulát a földet érés után. Ettől függetlenül a tervek maradnak 30 napos küldetésnél...

 

A Szojuz-7K-OKSz és a Szaljut-1 dokkolása egy rajzon

A Szojuz-10 április 23-án hajnalban startol el, röviddel később eléri a kijelölt pályáját, 16 km-re az űrállomástól pedig az Igla átveszi az irányítást, majd 180 m-re az állomástól Satalov kikapcsolja az Iglát, és kézi irányítással fejezi be a dokkolást – csakhogy az nem sikerül tökéletesen. A telemetria szerint 90 mm-es rés van a dokkológyűrűk között, és ebből fakadóan az elektromos csatlakozók sem zártak és a természetesen a légmentes kapcsolat is kizárható. A személyzet és a földi irányítás órákon át próbálkozik (többek között a hajtóművekkel "rásegíteni" a dokkolásra), miközben kiderül, hogy az űrhajó zsilipajtaja is meghibásodott. Nem egész négy keringési fázis után utasítást adnak, hogy váljanak el az űrállomásról, ám a meghibásodott zsilipajtó miatt a dokkolórendszer nem engedélyezi a dokkolórúd rögzítésének kioldását. Van rá lehetőség, hogy a dokkolórudat leválasszák az ilyen esetekre alkalmazott apró robbanótöltetekkel, de akkor a Szojuz-11 nem fog tudni bedokkolni, hiszen a dokkolóbölcsőben ott marad a Szojuz-10 dokkolórúdja, így ez csak a végső megoldásként elfogadható. Némi próbálkozás árán sikerül a problémát megoldani, és szétcsatlakozni.

 

A Szojuz-10 fotója a Szaljut-1-ről

A legénység kelletlenül fotózza le az állomást, de nem tudnak mást tenni – vészesen fogy az oxigénkészletük (csak 3 napnyival indultak el), és hiába van az űrállomáson 3 hónapnyi ellátmány, az űrhajón nincs űrruha, de ha lenne, az űrállomáson akkor sincs olyan zsilipajtó, amelyen keresztül űrsétával esetleg át lehet szállni. Ha ez még nem lenne elég, a rövidre vágott űrrepülésük miatt éjszaka fognak földet érni, amire még nem volt példa az űrhajózás történetében. Mivel normális helyzetben a Nap a pozicionálásra szolgáló fix pont, ez most nem áll rendelkezésre a fékezőmanővernél – de a korábban a Szojuz-1-nél már tesztelt megoldással, a napos oldalon megfelelő irányba forgatással, majd giroszkóppal való helyzettartással sikerül a fékezőmanővert hiba nélkül végrehajtani. A sikeres leszállást némileg beárnyékolja, hogy a levegőellátó rendszer meghibásodása miatt enyhén mérgező lesz a Szojuz kapszulában a légkör, és Rukasnyikov elájul a visszatérés alatt.

 

A Szojuz-10 személyzete a kapszulájukat állja körbe, várva a mentőcsapatokat

Az utólagos elemzés szerint a Szojuz-10 nem tökéletesen párhuzamosan, hanem némileg ferdén közelítette meg az űrállomást, és feltehetően emiatt elgörbült a dokkolórúd, ez okozta a sikertelen dokkolást. Az is megállapítást nyert, hogy dokkoláskor a személyzet számára továbbra sincsenek biztosítva megbízható adatok a két jármű viszonylagos helyzetéről, noha a távolság és a relatív sebesség már adottak voltak. Érdemes megjegyezni, hogy a feljegyzések itt nem térnek ki az automata dokkolás kérdéskörére, noha elvben az Igla emberi beavatkozás nélkül is képes lett volna a manőver végrehajtására, ám mégis Satalov vezette az űrhajót (Kamanyin szerint az Igla nem volt képes erre megbízhatóan, más források szerint viszont eleve az űrhajósok és Kamanyin erőltették a kézi dokkolást)...

 

A Szaljut állomásoknál használt dokkolórendszer működése: egy teleszkópos rúddal az űrhajónak bele kell "találnia" az űrállomás dokkoló-fészkébe, amit annak kúpos kialakítása könnyít meg, a rúd végének rögzítőeleme csatlakozik, és ezzel "húzzák" az űrhajót a végző, zárt pozícióba, ami után már a dokkolás véglegesíthető

Kamanyin és Misin között ismét éles vita bontakozik ki. Korábban Kamanyin javasolta, hogy legyen a Szojuzok fedélzetén legalább egy-két űrsétára alkalmas űrruha, és oldják meg az űrsétával való átszállás lehetőségét az űrállomásra. Akkor Misin teljesíthetetlennek minősítette a kérést, mivel különálló zsiliprendszer nélkül csak az űrállomás teljes dehermetizálásával (a légkörének elengedésével) lenne ez lehetséges. Most viszont Misin javasolja, hogy a Szojuz-11-gyel csak két űrhajós menjen fel, és először űrsétával ellenőrizzék, hogy a Szaljut dokkolója nem-e sérült meg a Szojuz-10-zel való dokkoláskor. Csakhogy az űrsétához szükséges eszközök, többek között a méretre gyártott űrruhák elkészülése hónapokkal eltolná a Szojuz-11 útját, márpedig a Szaljut addigra tervezett élettartama végére ér, és lassan eléri a sűrűbb légrétegeket.

 

A Szojuz-10 sajtótalálkozója a visszatérés után

A Szojuz-10 útját méltató kommünikékben meg sem említik, hogy a személyzetnek át kellett volna szállnia az űrállomása, elfedik az út valódi célját, hogy a kudarc ne derüljön ki. Közben megállapodás születik, hogy a DOSz-2 űrállomásnál lehetővé teszik majd az űrsétával való átszállást, de a Szaljut-1 esetében erre nincs már idő, 1971 júniusára tervezik a Szojuz-11 űrrepülését, amely 25 napig lenne fent, majd júliusban követi a Szojuz-12, hasonló időtartamig. Apró probléma, hogy a Szaljutot eredetileg csak 3 hónapos aktív használatra készítették fel, a Szojuz-12 pedig már ki fog csúszni ebből, de Misin félresöpri az aggodalmakat. A Szojuz-11 és 12 dokkolórúdján megerősítik a "terelőszoknyát", amely a megfelelő pozícióba vezeti a rudat, mert a feltételezések szerint ez görbülhetett el a Szojuz-10 esetében. Minden készen áll tehát arra, hogy a Szaljut a Szojuz-11-gyel végre valóban lakott űrállomássá váljon.

A Szojuz-11 tragédiája

A Szojuz-11 kijelölt személyzete Alekszej Leonov, Valerij Kubaszov, illetve az űrrepülésben újonc Pjotr Kologyin. Az út tervezett feladatai nem változtak, noha a programból előre lehúzzák azokat a tételeket, amelyeket a le nem vált borítás miatt használhatatlan tudományos rendszerek miatt nem tudják végrehajtani. Csakhogy az űrrepülés előtt egy hónappal az egyik orvosi ellenőrzés közben végrehajtott mellkasröntgennél Kubaszov tüdejében egy apró foltot találnak, amely feltehetően egy kezdeti állapotban lévő tuberkulózis jele. Pár napig elhúzódik a döntés, Kamanyin hiába szeretné, hogy csak Kubaszovot cseréljék le, gyakorlatilag mindenki más az ilyen helyzetre kiírt megoldást preferálja, vagyis a teljes személyzet cseréjét. Leonovék dühösen próbálják Kamanyinnál elérni, hogy ők repülhessen, de a vége az, hogy a tartalék személyzet veszi át a Szojuz-11-et (ez az első ilyen eset egyébként a szovjeteknél). Az új személyzet tagjai Vlagyiszlav Volkov, Georgij Dobrovolszkij és Viktor Pacajev, hármuk közül csak Volkov járt már az űrben a Szojuz-7 fedélzetén.

 

Volkov, Dobrovolszkij és Pacajev egy indulás előtti fotózáson

1971. június 6-án a Szojuz-11 indítása és pályára állása probléma nélkül zajlik le, a negyedik keringéskor hajtják végre a pályamódosító manővert, amivel a dokkolást megkezdik. A dokkolást pedig ez esetben végig az Igla hajtja végre, emberi beavatkozás nélkül, és a földi irányítás legnagyobb fájdalmára a manőver végrehajtása közben nincs mód rádiókapcsolatra az űrhajóval és az űrállomással, így miután Dobrovolszkij jelenti, hogy a dokkolás sikeresen lezajlott, majdnem másfél órás feszült várakozás következik. Mikor helyreáll a rádiókapcsolat, megnyugodva látják a telemetria adatait, mely alapján a dokkolás sikeresen lezajlott, sőt, már a zsilipajtókat is kinyitották az űrhajósok. Pacajev az első, aki belebeg a Szaljut fedélzetére, és rögtön nekiáll a levegőforgató rendszer beüzemelésének és kijavításának. Az első tapasztalataik vegyesek, az űrállomás levegője nehéz, égett szaggal telített, de ezt leszámítva nem tapasztalnak semmi veszélyeset. A Szovjetunió végre ismét megelőzte valamiben az Egyesült Államokat, mintegy két évvel a Skylab-1 küldetés előtt személyzettel ellátott űrállomással bírtak a világűrben...

 

A Szojuz-11 / Szaljut-1 páros metszeti ábrája

Az állomás levegőjének állapota miatt viszont az űrhajósok első éjszakájukat a Szojuzba visszatérve töltik el, mivel legalább 20 óra szükséges, hogy az űrállomás teljes légköre egyszer átforduljon a kellemetlen szagokat is kezelő aktív szenes szűrőkön. Másnapra a körülmények nagyságrendekkel elfogadhatóbbak, így a Szojuz-11-et "elküldik aludni", lekapcsolják a létfenntartó rendszert, illetve kikapcsolják a fedélzeti rendszereket, majd véglegesen átköltöznek a Szaljutra. Az űrállomáson az első nap azonban lefoglalja őket a megfelelő működés biztosítása – például a napelemek fix rögzítésűek voltak, tehát kézzel irányítva kell a Nap felé fordítani az egész űrállomást, hogy maximális hatásfokkal működjenek, illetve ellenőrizni kell, hogy a fedélzeten mi működik megfelelően, és mi nem.

A második napon átöltöznek az űrállomáshoz tervezett "munkaruhába", és elkezdik az előre meghatározott biológiai, orvosi és különféle Föld-megfigyelési feladatok végrehajtását. Az elkövetkező napokban a személyzet az orvosi program részeként rendszeres testedzést is végez egy futópadon, amelyhez rugalmas "pányvával" rögzítik magukat.

 

Dobrovolszkij a Szaljut-1 fedélzetén

A 11. napon viszont a személyzet erős égett szagot érez, majd füstöt vesz észre, ám nem sikerül a forrását pontosan lokalizálni. A földi irányítás utasítást ad, hogy térjenek vissza a Szojuzba, és helyezzék készenlétbe a visszatéréshez. Negyven perc múlva a helyzet nem javul, de a biztonság kedvéért kikapcsolják az oxigén-regenerálót, és kicserélik a levegő-keringtető és tisztító rendszer összes szűrőjét. Órák múlva ugyan, de a szag elkezd eltűnni, és a füst is eloszlik. A Földön közben a mérnökök igyekeznek rájönni, mi lehet a feltehetően elektromos tűz forrása, illetve mennyire lehet veszélyes a kialakult helyzet, és az űrhajósoknak utasításokat adnak, hogy sorban kapcsoljanak le és fel minden elektromos rendszert, hátha így sikerül rájönni, hol keletkezett, ám nem járnak sikerrel. A vészhelyzetet végül hat óra után lefújják, miután Dobrovolszkij jelenti, hogy szerintük az űrállomás biztonságos, viszont ők nagyon elfáradtak, illetve éhesek, mivel az eltelt idő alatt végig a kapott utasításokat hajtották végig étlen-szomjan.

 

A DOSz űrállomás kiképző-makettje a Földön

Noha eredetileg június 30-áig maradtak volna fent, a körülmények miatt úgy döntenek, hogy pár nappal megrövidítik a programot, és 28-án térnek vissza. Az egyik fő kijelölt feladatuk az N1-5L rakéta indításának követése lett volna a Szvinyec és az Orion szenzorokkal, de az indítás júliusra csúsztatása ezt nem tette lehetővé. Menet közben sok információt gyűjtöttek a tapasztalatokról, és nagyon sok mindent kell megváltoztatniuk a DOSz-2 esetében. A személyzet "Pingvin" munkaruhája kényelmetlen volt, a futópad használata közben olyan rezonanciák keletkeztek, hogy a napelemtáblák "csapkodni" kezdtek és a tartályokban a folyadékok lötyögtek, ezért használatát menet közben leállították. Az űrállomásról semmit sem lehetett eltávolítani, így idővel a felgyülemlett szerves hulladékot (ideértve a vizeletet is) nem tudták kezelni, ami kellemetlenséget okozott. Az utolsó három nap már jobbára az űrállomás készleteinek felmérését takarta, hogy a tervek szerint júliusban érkező Szojuz-12 személyzetének mennyi tartalék lesz (30 naposra tervezték azt a küldetést, így kritikus volt a készletek állapotának pontos ismerete), és az idő az űrállomás fokozatos lekapcsolásával, illetve az űrhajóba való "visszaköltözéssel" telt. Mivel a Földre csak kis mennyiségű terhet hozhatnak vissza, így összeállították azt, hogy mely kísérletek eredményeit, fotókazettáit hagyják fent, és melyeket pakolják be a visszatérő modulba.

Miután az űrállomás nem létfontosságú rendszereit lekapcsolták, június 28-án beszálltak a Szojuz űrhajóba, és megkezdték a lekapcsolódás eljárását. Kisebb izgalmat okozott, hogy a zsilipajtót csak többszöri próbálkozásra sikerült légmentesen lezárni (nem aludt ki az "ajtó nyitva" visszajelző fény), de végül ezt is sikeresen megoldották (6 helyett 6,5 fordulattal kellett a zárat működtető kereket elfordítani). Miután leváltak, először 10-15 méterről, majd 30-40 méterről több fotót készítettek az űrállomásról, elemzés céljából. A fékező manőver előtt utasításba kapták, hogy a Szojuz-9 személyzetének tapasztalatai alapján semmiképpen ne próbáljanak egyedül kiszállni a kapszulából földetérés után, normális esetben 20-30 perc alatt odaérnek a mentőcsapatok, és majd ők fogják az ajtót kinyitni, és a kiszállásban segédkezni. Dobrovolszkij nyugtázta az utasítást, majd várták, hogy az automatika végrehajtsa a fékező manővert. A telemetriai adatokban látszott, hogy a hajtómű a terveknek megfelelően végrehajtotta a visszatéréshez szükséges manővert, de sem erről, sem a műszaki modul leválasztásáról nem kapott a földi irányítás rádión megerősítést a személyzet részéről.

A Szojuz-11 kapszulája oldalára dőlve, mögötte fehér lepel alatt űrhajósainak holttestei...

A rádió végig néma maradt a visszatérés alatt, noha a kapszula helyzetjelző adója normálisan működésbe lépett. Mikor mentőcsapatok odaértek a visszatérő modulhoz, majd kinyitották az ajtaját, Dobrovolszkijt, Volkovot és Pacajevet holtan találták az ülésükben. Kétségbeesetten kiemelték őket, és megpróbálkoztak az újraélesztésükkel, ám elég nyilvánvaló volt, hogy már halottak voltak egy ideje. Az adatrögzítők és a kabin átvizsgálása után hamar kiderült, hogy mi történt... A légkör-forgató csőhálózat azon részét, amely a visszatérő modul és az orbitális modul közötti csatlakozás lezárásáért felel, a szétválasztáskor két robbanócsavar vágja el. Normális esetben a két csavar egymás után kellene, hogy felrobbanjon, most viszont ez egyszerre következett be. Ennek hatására egy másik szelep, amelyik a kapszula és a külső légkör légnyomásának kiegyenlítésére szolgálna (amikor a visszatéréskor 4 km-es magasságba süllyed a kapszula) megsérült, és ereszteni kezdett. Mintegy 7 perccel a fékezőmanőver befejezése és a műszaki modul leválasztása után a szelep kinyílt, és a kabin légköre három és fél perc alatt elszökött. A kapszula ekkor mintegy 168 km-es magasságban volt, és így a fedélzetén tartózkodóknak semmi esélye nem volt a túlélésre. Az orvosi szenzorok alapján a személyzet légzésszáma megemelkedett (kapkodni kezdték a levegőt), majd hozzávetőleg 40 másodperccel a dekompresszió után leállt a szívverésük.

A vizsgálat súlyos problémákat tárt fel, noha ezek nem kerültek bele a hivatalos jelentésbe. Kamanyin és a Frontlégierő vezetése, illetve néhány űrhajós, de még mérnök is régóta lobbizott, hogy márpedig űrruhát, vagy legalább a vadászgépeken használt légzőmaszkot viseljen a személyzet az indításkor és a visszatéréskor, de sem Koroljov, sem Misin nem hajlott ezekre (Kamanyin visszaemlékezése szerint Misin egyenesen azt mondta: "Nem akarom, hogy gyávák repüljenek az űrhajómon"). A hivatalos verzió szerint sem a Vosztok, sem a Voszhod, sem a korábbi Szojuz repüléseknél nem fordult elő dekompresszió, így nem volt indokolt a személyzet felkészítése erre – valójában több példa is volt túlnyomásos légkör elvesztésére, mint a Szojuz-7K-L1 esetében a Zond-6 és a Szojuz-7K-OK esetében a Kozmosz-140 útnál. A Szojuz-11 személyzete észlelte a légnyomás csökkenését, Dobrovolszkij kioldotta biztonsági övét, és az kapszula orrán lévő ajtó zárját ellenőrizte, de nem ott volt a probléma. Az adott esetben lett volna lehetőség az adott szivárgás lezárására, ám ehhez tudni kellett volna, hol szökik a levegő. A vízre való visszatérésnél a nyomáskiegyenlítő szelepen át víz juthatott volna a kapszula belsejébe, így gyakorolták is a lezárását, erre a szimulátorban 30-40 másodpercre volt szükség – a személyzetnek ez esetben cirka 50 másodperce volt reagálni, de feltehetően nem tudták, hol kell keresni a hibát, vagyis esélyük sem adódott.

 

A Szojuz-11 halottainak ravatala

A három űrhajós holtestét a Kreml falában temették el, a szovjet-amerikai viszony javulásaként értékelhető, hogy még egy amerikai űrhajós (Thomas P. Stafford) is jelen volt a temetésen, Nixon elnök küldötteként.

Új nekifutás a Szojuz / Szaljut repülésekben

Kamanyin 1971 júliusában leköszönt az űrhajós-kiképzés élésről, utódja az űrhajós Satalov lett. A CKBEM berkeiben is átszervezéseket foganatosított Misin, a nagyobb programok élére külön főmérnököket nevezett ki, akik csak az adott programmal foglalkoztak, és igyekezett valamennyire gatyába rázni a sorozatos kudarcoktól lesújtott tervezőirodáját. Egyértelmű volt, hogy a Szojuzt át kell tervezni, a jövőben csak szkafandert viselve indulhatnak és térhetnek vissza az űrhajósok – a tömeglimit miatt viszont így háromról kettőre kell csökkenteni a személyzet létszámát. Egy könnyűsúlyú 'Szokol' (~Sólyom) szkafandert terveznek erre a célra, és a két űrhajós mellé egy különálló létfenntartó rendszert építenek be, amely különállóan képes a két űrruhában a túlnyomást, az egészséges légkört és a hőháztartást biztosítani.

 

A Szojuz-7K-T, a legfőbb változás a napelemek hiánya és a két főre csökkentett személyzet

Az új Szojuz változat jelölése 7K-T lett, és egy másik alapvető újdonságot is hozott: a műszaki modult némileg áttervezték, a napelemeket eltávolították, és akkumulátorokra bízták az űrhajó energiaellátását. A korábbi Szojuz repüléseknél többször volt probléma a napelemek Nap felé fordításával, Komarov űrrepülésénél még a kinyitásával is, tehát logikusnak tűnt, hogy mellőzzék. Mivel pedig a közeli jövőben a Szojuz célja az űrállomások kiszolgálása, így az a limit, hogy csak 2-3 napig repülhet függetlenül a Szojuz, nem tűnt igazából korlátozó tényezőnek.

 

A DOSz-1 / DOSz-2 makettje, itt még a Szojuz-7K-OKSz űrhajóval együtt

A DOSz-2 befejezése is jól haladt, alapvetően sok változtatást nem eszközöltek rajta elődjéhez képest, de három helyett két fő számára készítették fel. 1972. június 26-án az első Szojuz-7K-T elindult a világűrbe, természetesen még személyzet nélkül, Kozmosz-496 néven, majd július 2-án sikeresen vissza is tért. A tesztúton semmi rendkívüli nem történt, a szkafanderek és a kapszula is az elvártaknak megfelelően viselkedtek. A tervek szerint a DOSz-2-höz két fős személyzet repül majd, és 30-30 napot töltenek el a fedélzetén, ismét végrehajtva a Szaljut-1 esetében kijelölt feladatokat. A Szojuz-11 balesete miatt nem tudták meghatározni, hogy egy ilyen hosszú idő alatt mennyire épül le az emberi szervezet a súlytalanságban, ám úgy vélték, hogy a 30 napos misszió még bőven vállalható lesz. Az űrállomás 1972. július 29-én startolt el egy Proton-K orrán, ám a második fokozat meghibásodása miatt nem állt pályára, hanem a Csendes-óceánba csapódott. Miután nem állt pályára, sem a Szaljut elnevezést nem kapta meg, sem létezésének más hivatalos "elismerését". Mintegy mellékesen pedig eme kudarc tovább mélyítette a főmérnökök közötti ellentétet, hiszen Cselomej és a hajtóműveket biztosító Glusko büszke volt a Proton-K rakétára, és nem győzték az N1 kudarcainak sikeres ellenpárjaként beállítani. Most Misinen volt a sor, aki a sikertelen indítás miatt szapulhatta a konkurensei rakétáját...

A DOSz-2 elvesztése újabb csapás volt a szovjet emberes űrprogramra – hiába állt készen két Szojuz-7K-T űrhajó és négy teljes (2-2 fő illetve tartalék) személyzet készen az indulásra, nincs hová felmenniük. Az űrhajók és a személyzet is csak az űrállomáshoz kapcsolódó feladatokra voltak felkészítve, az N1-L3 program a két első sikertelen indítás utáni gödörből próbált kimászni, és a háttérben csak lassan zajlottak egy közös amerikai-szovjet űrrepülés háttérmunkálatai (erről később lesz szó). Eközben a robotszondák a sok sikertelen kísérlet mellett 1972-re már három sikeres holdtalaj-minta visszahozatallal (Luna-16 [1970], Luna-18 [1971] és Luna-20 [1972]), sikeres Vénuszra való leszállás (Venyera-8) és az első sikeres Marsra való leszállással (Marsz-3, noha a leszállóegység másfél perccel a leszállás után elkezdte továbbítani az adatok, köztük egy képet, 20 másodperc után a rádióadás megszakadt) büszkélkedhettek.

 

Az OPSz-1 / Szojuz-7K-T fantáziarajza

Olyan faramuci helyzetet hozott viszont a sors, hogy szinte egyszerre szovjet két űrállomás készült el, az OPSz-1 és a DOSz-3. Az első Almaz űrállomás, az OPSz-1, két évvel a Szaljut-1 után végre összeállt Cselomej CKBM irodájának gyárában, és 1973 januárjában átszállították a Bajkonur űrközpontba, hogy felkészítsék az indításra. A terv az volt, hogy a Szojuz-7K-T űrhajó 10 nappal az OPSz-1 indítása után startol el, és dokkol az űrállomásra, Pável Popoviccsal és Jurij Artyuhinnal a fedélzetén. Az űrállomás elnevezése kapcsán viszont ismét közbeszólt a katonai és politikai érdekek tánca – a szovjet vezetés nem kívánta nagy dobra verni a katonai űrprogramot, így az űrállomás a "civil" Szaljut űrállomások sorában lett elkönyvelve, vagyis Szaljut-2 néven ismerte meg a nagyvilág. Emiatt viszont Cselomej dühösen utasította embereit, hogy a Szaljut felirat csak a rakéta orrán lévő leváló gyűrű-szekcióra kerülhet fel, vagyis a világűrben keringő űrállomás nem fogja a "konkurens" nevét hordozni. Ahogy közeledett az indítás, a Szojuz felkészítése közben komolyabb műszaki hibákat tártak fel, így annak indítását későbbre kellett csúsztatni – az OPSz-1 viszont már feltöltve ült a Proton-K rakéta orrán, és nem lehetett az indítást sokkal eltolni, így úgy döntöttek, hogy az űrállomást felküldik a világűrbe a tervek szerint, 1973. április 3-án.

 

Az OPSz űrállomás leginkább a két nagyméretű napelemtábla alapján
különböztethető meg a DOSz űrállomásoktól

A Szaljut-2 pályára állása után minden normálisnak tűnt, viszont a katonai űrállomásnál nem csináltak nagyobb pályaváltoztatást, mint a Szaljut-1-nél – úgy vélték ezzel ráérnek majd, ha a Szojuz indítása kézzelfogható közelségbe kerül. A 13. napon végrehajtottak egy apróbb pályamódosítást, majd nem sokkal később az űrállomás fedélzetén elkezdett a légnyomás drasztikusan csökkenni, majd teljesen elvesztette a túlnyomást. Az első vizsgálatok a legvalószínűbb forgatókönyvnek azt tartották, hogy az üzemanyag-rendszer csővezetékeinél lehetett egy hibás hegesztés, amely elengedett, mikor a hajtóműveket beindították, és az így kialakult szúróláng átégethette az űrállomás burkolatát. Évekkel később viszont egy teljesen más (és valószínűbb) magyarázat született az esetre: a Proton utolsó fokozata a leválás után nagyjából azonos pályán keringett az űrállomással, és három nappal az indítás után a Nap által túlmelegedett fokozatban maradt mintegy egy tonnányi el nem használt hajtóanyag berobbant, repeszfelhőt kreálva az űrállomás környezetében – újabb napok teltek el, míg az egyik nagyobb roncsdarab eltalálta a Szaljut-2-t, megrongálva azt.

 

A Szaljut-2 már "becsomagolva", a Proton orrára helyezés előtt

Nyilvánvaló volt, hogy a túlnyomás nélküli űrállomásra nem indulhat Popovics és Artyuhin, tehát az ő űrrepülésüket is lefújták. A korabeli hivatalos verzió szerint a Szaljut-2 fedélzetén távolról végrehajtott kísérleteket és teszteket folytattak le, majd az űrállomás a légkörben elégett. Érdekesség, hogy a nyugati megfigyelők viszonylag hamar "leleplezték" az Almazt, mikor feltűnt nekik, hogy a Szaljut-2 (és későbbi testvérei) a szovjet katonai műholdaknál használatos 19,944 MHz-es frekvencián kommunikáltak a földi irányítással, szemben a Szaljut-1-gyel és a későbbi Szaljut-3-mal (és későbbi testvéreikkel). Nem ismervén a valódi elnevezést, az OPSz űrállomások nyugaton "katonai Szaljut" néven futottak.

A DOSz-3 nagyjából így nézett volna ki, a legfeltűnőbb változás a három nagy méretű napelemtábla,
a korábbi négy kisebb helyett

A labda most a CKBEM térfelén pattogott, akik a DOSz-3-mal megelőzhetik a Skylab űrállomást (amely 1973. május 14-én indult a világűrbe), és ha sikerül 2-3 nappal az indítás után a Szojuz személyzetének átszállnia, akkor az első valóban sikeres űrállomás-küldetést is teljesíthetik az amerikaiak előtt. A DOSz-3 esetében több módosítást is végrehajtottak, a Szojuz napelemtáblái helyett három nagy méretű napelemtáblát helyeztek el az űrállomás vastagabb moduljának külső felén, két oldalt, illetve "felül", valamint a Szaljut-1 / Szojuz-11 személyzetének kritikáit is felhasználták a lakómodul belső felépítésénél (például masszívabb futópad, jobb pihenési körülmények).

 

Fantáziarajz a DOSz-3 / Szojuz-7K-T párosról

A DOSz-3 1973. május 11-én sikeresen elindult a világűrbe, ezúttal a Proton-K jól teljesített, és nagyjából a tervezett 205 x 224 km-es pályára állt. Ezután az űrállomás magasabb pályára való irányítása volt a cél, de ehhez előbb meg kellett várni, amíg újra sikerül a rádiókapcsolatot felvenni vele. Mikor ez sikerült, a földi irányítás szeme elé hihetetlen adatok kerültek – az űrállomás irányítórendszere egy hiba miatt folyamatos korrekciókat hajtott végre, rövid úton elhasználva a pozicionálásra szolgáló üzemanyagot. Így nem lehetett magasabb pályára állni, vagyis a légkör hatásai miatt rövid úton vissza fog térni a légkörbe, majd elég. Mivel pályára állt, és egyértelmű volt, hogy "letagadni" nem lehetett, a Kozmosz-557 jelöléssel illették, de semmiféle utalást nem tettek arra, hogy egy újabb Szaljutról lenne szól...

 A Skylab űrállomás, az első személyzet fotója, miután elindultak vissza a Földre.
A felemás napelemtábla és a hevenyészett hővédő takaró jelzi, hogy itt sem ment minden tökéletesen

A Skylab első személyzete május 25-én indult a világűrbe, és noha a Skylab program is sok problémával szembesült (nem kinyíló napelemszárny, megsérült hővédelem, sőt, a fedélzetén került sor az első "űrlázadásra"), a szovjetek nem tudtak semmit "szembeállítani" vele, egymás után 3 űrállomásuk vallott kudarcot mielőtt még egyáltalán ember szállhatott volna a fedélzetükre – márpedig az emberes űrprogram terén hirtelen más nem volt...

 

Vaszilij Lazarev a Szojuz-12 fedélzetén, a háttérben Koroljov vigyázó tekintete

Miután a Szojuz-7K-T űrhajók már készen voltak, úgy döntöttek, hogy egyfajta "vészforgatókönyvet" hívnak életre. Az egyik Szojuz-7K-T orbitális moduljára egy spektrográfot építettek, majd Vaszilij Lazarev és Oleg Makarov űrhajósokkal a fedélzetén 1973. szeptember 27-én elindult a világűrbe. Az akkumulátorok szűkös kapacitása miatt hosszabb űrrepülésre nem volt mód, viszont a spektrográffal a Föld növényzetének és termőterületeinek megfigyelését végezhették el, továbbá pedig a Molnyia-1 kommunikációs műholddal való kapcsolattartást is tesztelhették. Utóbbi segítségével végre a szovjet űrprogram földi irányítása akkor is kommunikálhatott az űrhajósokkal, ha az űrhajó nem a Szovjetunió felett repült. Ezeket figyelembe véve is azonban a Szojuz-12 jelölést kapott, sikeresen végrehajtott űrrepülés legfőbb célja az volt, hogy jelzést küldjenek arról, hogy a szovjet emberes űrprogram magához tért a Szojuz-11 balesete után – noha valójában már egy éve az emberes űrállomás-küldetések voltak eltervezve, de egymás után meghiúsultak.

 

 

A Szojuz-12 személyzete kiképzés alatt

1973 novemberében az egyik 7K-T személyzet nélkül indult a világűrbe Kozmosz-613 jelöléssel. A cél az volt, hogy a tartós világűrben való tárolás következményeit teszteljék. Noha napelem nem volt az űrhajón, úgy alakították ki, hogy miután a megfelelő pályára állították, a fedélzeti rendszerei "alvó" üzemmódba kapcsoljanak, és csak készenléti feladatokat lássanak el, így spórolva az elektromos energiával. Mintegy két hónapnyi keringés után az űrhajót "felébresztették", majd visszatért a Földre, vagyis egy újabb teszt bizonyította a 7K-T megfelelőségét. Csakhogy az OPSz-2 és a DOSz-4 űrállomás is még odébb volt, így még 1973 nyarán egy másik "vészforgatókönyv" is született, az eredetileg a DOSz-ra szánt Orion-2 ultraviola tartományban működő űrtávcsövet az egyik 7K-T orbitális moduljának elejére, a dokkoló / zsilipajtó helyére építették be. Hogy hosszabb űrrepülésre legyen mód, a műszaki modulnál visszatértek a napelemekre támaszkodó energiarendszerre.

 

Pjotr Klimuk és Valentyin Lebegyev, a Szojuz-13 személyzete, érdemes megfigyelni a Szokol űrruhát

Ez az alváltozat hivatalosan a Szojuz-7K-T/AF jelölést kapta, és 1973. december 18-án indult a világűrbe Pjotr Iljics Klimuk és Valentyin Vitaljevics Lebegyev űrhajósokkal, Szojuz-13 néven. A személyzet csaknem 18 napot töltött odafent, és egy jókora adag új csillagászati felfedezéssel gazdagodva tértek vissza. Az út alatt a DOSz-2 / 3 fedélzetére szánt biológiai kísérleteket hajtottak még végre, illetve Föld-megfigyeléseket is végeztek. Visszatérve viszont, ha a Szojuz-9 személyzeténél valamivel kevésbé is, de szintén szembesültek a súlytalanság káros hatásaival, hetekre volt szükségük a fizikai állapotuk indítás előtti szintre való visszanyeréséhez.

 

A Szojuz-13 felépítése, amely a 'csillagvizsgálóvá' átalakított orbitális modult jól mutatja

A Szojuz-12 és 13 jótékonyan hatott a szovjet űrprogramra, mert legalább a két éves (látszólagos) tétlenséget sikerült lerázniuk magukról. Ám egyre nyilvánvalóbb lett, hogy komoly változásokra lenne szükség, hogy valóban újra erőre kapjanak...

Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de