A Szaljut-7, mint átmeneti megoldás...
Az
eredeti elképzelés a szovjet űrállomás-életciklusban az volt, hogy a
korai DOSz / OPSz űrállomások (Szaljut-1, ... 5) után egy hosszabb távú
világűrben tartózkodásra épülő űrállomás következik, ez volt a DOSz-5
vagy ismertebb nevén a Szaljut-6. Ez az űrállomás viszont mindössze 2
éves élettartamra volt tervezve, amit végülis bőven túlszárnyalt. Ekkor
következett volna a még 1974-ben elindult MKBSz-1 program eredménye,
amely több kisebb modulból felépülő, nagy méretű űrállomás megépítését
célozta meg – ebből lett később a Mir. Csakhogy a Mir menet közben több
változáson is átesett, illetve az erőforrások terén nem kapott kiemelt
figyelmet, így mi sem természetesebb, minthogy késett az eredeti
ütemtervhez képest. Az 1980/81-re befejezni tervezett Szaljut-6 program
és a Mir között több éves lyuk tátongott az ütemtervekben, így
alternatív megoldások felé kellett nézzenek. Noha a válasz valójában
kézenfekvő volt...
A DOSz-6 / Szaljut-7 felkészítés közben
A
Szaljut-6 programban két teljesen megegyező DOSz űrállomást építettek
meg, mégpedig azért, hogy ha esetleg az elsőt indításkor vagy már a
világűrben valami olyan probléma éri, ami annak elvesztésével járna
(amire ugye a korai DOSz / OPSz űrállomásoknál volt bizony példa), akkor
rögtön indulhasson a másik. A DOSz-5 / Szaljut-6 viszont teljesítette,
amit elvártak tőle, ikertestvére pedig Bajkonurban várta sorsát.
Megkezdődött tehát a DOSz-6, vagyis a későbbi Szaljut-7 felkészítése.
Alapvetően csak a Szaljut-6 esetében már menet közben végrehajtott
rendszerek (pl. fedélzeti számítógép, kommunikációs rendszerek, stb.),
valamint néhány újabb tudományos eszköz (pl. fejlesztett Oázis
"növényház") várt rá.
A korábbi nagy és nem túl
praktikus székek helyett a kezelőpanelhez két bicikli-ülőkére hasonlító,
kevés helyet foglaló és kényelmesebb széket építettek be, az űrállomás
belső falait pedig leszedhető és cserélhető szövetborítással látták el,
hogy könnyebb legyen tisztán tartani őket. A keskenyebb modulban még egy
hűtőt és egy vízforralót is elhelyeztek, ami javította az űrhajósok
életkörülményeit. További újítás volt az átmeneti zsilip szekcióban egy
különálló szemét-zsilip elhelyezése, amelyen keresztül a személyzet
végre valamit tudott kezdeni a hulladékkal akkor is, ha éppen nem volt
üres Progressz bedokkolva. Ezzel együtt a Szaljut-7 továbbra is az
1960-as évek végén tervezett Almaz program elemeire épült – a nagy
átmérőjű modul jó részét elfoglalta az eredetileg kémfelvételek
készítésére szánt távcső háza, nem voltak privát helységek,
A Kozmosz-1443 (TKSz-3) / Szaljut-7 / Szojuz T trióról készült festmény
Az
újdonság az eredetileg még az Almaz programhoz szánt TKSz űrhajó
bevetése lett volna, a Szaljut-6 esetében (személyzet nélkül) ezt
tesztelték 1981-ben, amikor dokkolt hozzá a TKSz-2, más néven
Kozmosz-1267. A TKSz űrhajó visszatérő kapszulája nem sokkal később
levált, és leszállt a Földre, de az FGB modul végül a Szaljut-6-tal
együtt semmisült meg, mikor az űrállomást a légkörbe vezették. A
Szaljut-7 esetén már a legénység is birtokba veheti az extra életteret –
de ehhez többek között megerősítették a dokkolóportokat, hogy a nagyobb
tömegből fakadó erőhatásokat elviseljék. Az űrállomás külső borításán
több kapaszkodót és rögzítési pontot helyeztek el, illetve a
napelemszárnyak külső szélén rögzítési pontokat helyeztek el, hogy plusz
napelemeket szerelhessenek fel majd később.
A Szaljut-6 és 7 általános metszetrajza, figyelemre méltó a jobb oldali kékkel jelzett nagy elem – ez az Almaz program hozadéka volt, eredetileg a kémkamera háza volt, amely rengeteg helyett vett el a beltérből
A
terv az volt, hogy három, egyre hosszabb időtartam-rekord küldetésnek
adjon otthont, az elsőt 7 hónaposra tervezték, a másodikat 8 hónaposra, a
harmadikat 10 hónaposra, végül egy egész évre. A szovjetek igyekeztek
kibővíteni az Interkozmosz programot – Leonyid Brezsnyev lehetőséget
látott a Szovjetunió jobb nemzetközi megítélésére, ha a vasfüggönyön
túli országokat is meginvitál az űrprogramba. Az első célpont India volt
még 1978-ban, ám azt Morarji Desjai egyből visszautasította. 1979-ben
Franciaország volt soron, Valéry Giscard d’Estaing elnök ekkor
kereskedelmi tárgyalásokra érkezett Moszkvába, a szovjet főtitkár pedig
felajánlotta, hogy egy francia űrhajós meglátogathatja a Szaljut
űrállomást – amit a franciák elfogadtak. 1980-ban pedig (immár Indira
Ghandi elnöksége alatt) India is elfogadta a meghívást, noha mindkét
űrrepülést beárnyékolta a politika (Indiát az afganisztáni beavatkozás
zavarta, Franciaországot az 1981 végén kihirdetett lengyelországi
szükségállapot).
Berezovoj és Lebegyev, a Szaljut-7 első lakói
Az
első tartós személyzetnek Valentyin Vitaljevics Lebegyev és Anatolij
Nyikolajevics Berezovoj lett kiválasztva. Lebegyev eredetileg a
Szaljut-6 negyedik tartós személyzete lett volna Popovval, de egy
trambulinon végzett gyakorlat közben kifordult a térde, ezért le kellett
cserélni. Lebegyev miután meggyógyult, a Szaljut-7 első tartós
személyzetébe lett beválogatva Berezovoj mellé. A két ember viszont tűz
és víz volt. Lebegyev érzelgős, hirtelen haragú és makacs volt, aki
pilóta akart lenni, ehelyett viszont mérnökként az OKB-1 / CKBEM /
Enyergia tervezőiroda mérnöke lett, aki dolgozott az N1 rakétán, aztán
pedig a DOSz űrállomás-programon – és nagyon szeretett volna bekerülni
az űrhajós-mérnök képzésbe (éveken át jelentkezett, de magas vérnyomása
miatt újra és újra kiesett, míg végül egyszer csak átment). Berezovoj
viszont egy ízig-vérig katona volt, aki betű szerint követte az
utasításokat, mindent precízen és rendesen tartott maga körül, és
elvárta, hogy környezete is így viselkedjen. No, Lebegyev nem ilyen
ember volt.
A Szojuz T-5 indítása előtti megszokott beszédhez készülődik a személyzet
A
Szojuz T-5 tehát ismét csak két emberrel indult a világűrbe 1982. május
13-án, majd egy nappal később automatikusan dokkoltak az űrállomáshoz.
Az első napok szokás szerint a beköltözéssel teltek, majd a Szaljut-7 új
személyzetének egyik első dolga az űrállomással együtt felküldött, 28
kg-os "Iszkra-2" (~ "szikra") rádióamatőr műhold pályára állítása május
17-én. A műhold még az űrállomással együtt lett indítva, és az itt
debütáló "szemét-zsilipben" várakozott, hogy kiengedjék. A cél politikai
volt, ez lett az első ember vezette űrjárműből történő műhold indítás –
megelőzve az amerikai STS-5 űrrepülőgép-utat, amely két műholdat
indított.
Berezovoj és Lebegyev a Szaljut-7 fedélzetén
Az
első vendég egy teherűrhajó volt, a Progressz-13 május 25-én érkezett
meg,
itt pedig a legénység kvázi ellenszegült a földi irányítás
utasításának – majd le is buktak. Az eljárás az volt, hogy a hátsó
dokkolóajtó mögötti "átmeneti" rész belső, biztonsági ajtaja zárva
legyen a dokkoláskor. A két űrhajós viszont az ajtó zárt állapotát
visszajelző érzékelőt kipeckelte, hogy a hátsó ablakon keresztül
figyelhessék meg a dokkolást. Csakhogy a pecket bent felejtették akkor
is, amikor már nekiálltak a teherűrhajó kipakolásának, így pedig a földi
irányítás azt látta, hogy az ajtó zárva van végig. Miután "lebuktak", a
földi irányítás diplomatikusan kérte őket, hogy a jövőben
tartózkodjanak az efféle megmozdulásoktól. A teherűrhajó egyébként
hajtóanyagot, vizet és ellátmányt hozott a személyzetnek.
Lebegyev figyeli, ahogy Berezovoj zuhanyzik – a tisztálkodás kínszenvedés volt az űrhajósok számára
Június
12-én került sor az első zuhanyzásra, ez a Szaljut-6 esetében heti
rendszerességgel szerepelt a programban, de az űrhajósok nagyon utálták,
mivel általában az egész napjuk elment rá – a tapasztalatok alapján
Szaljut-7 küldetések esetében havi egy zuhanyzást írtak elő, és bár
rövidebb idővel számoltak, továbbra is gyakorlatilag egy napot vett
igénybe a zuhany összeállítása, maga a tisztálkodás, majd a zuhany
szétszerelése.
Ivancsenkov, Dzsanyibekov és Chrétien, a Szojuz T-6 személyzete
Az
első francia űrhajós Jean-Loup Chrétien lett, aki Vlagyimir
Dzsanyibekovval és Alekszandr Ivancsenkovval együtt indult a világűrbe
június 24-én a Szojuz T-6 fedélzetén. Egy nappal később, az űrállomáshoz
közeledve, mintegy 400 méterre viszont a dokkoló automatika számítógépe
összeomlott egy forduló manőver közben. A függőleges tengelye körül
pörgő űrhajót Dzsnyibekov a pozicionáló hajtóművekkel próbálta meg
stabilizálni, miközben az ablakokon keresztül az űrhajósok az egyre
közeledő űrállomást látták el-el suhanni. Végül alig 10 méterrel kerülte
el a Szojuz T-6 a Szaljut-7-et, és további 300 métert sodródott, mire
sikerült lelassítani és az űrállomáshoz képest viszonylag stabil
helyzetbe hozni. Az űrhajósok megvárták, mire újra lett rádiókapcsolatuk
a Földdel, leírták a problémát, majd engedélyt kértek, hogy kézzel
dokkolhassanak be. Szerencsére ez már probléma nélkül zajlott le, és
Berezovoj illetve Lebegyev örömmel fogadta a három látogatót. A
szokásokhoz híven a "vendég" ország űrételeit fogyasztották el – viszont
mellőzni kellett a francia borokat (mivel csak vodka volt megengedett,
persze nem hivatalosan) illetve a fokhagymát (mivel az űrállomás szűrői
nem tudták volna a szagokat megfelelően eltüntetni).
A Szaljut-7 és a Szojuz T-5 párosa a Szojuz T-6-ról fotózva
Chrétien
a többi űrhajóssal együtt több közös tudományos kísérletet hajtott
végre, főleg orvosi téren (ultrahangos szívvizsgálat, a véráram
vizsgálata, motorikus funkciók vizsgálata, látásvizsgálat, stb.), de a
Krisztall kohóval anyagtechnikai vizsgálatokat is végeztek réz-ólom és
alumínium-indium ötvözetekkel. A francia űrhajóst a szovjetek még azzal
is "megtisztelték", hogy egy "műholdat" pályára állíthatott – a
szemét-zsilip segítségével egy zsák hulladékot engedhetett ki. Az első
nyugat-európai űrhajós a személyzetnek úgy fogalmazott, hogy az
űrállomás "egyszerű, nem néz ki meggyőzően, de megbízható". A protokoll
viszont annyira felülírt mindent, hogy gyakorlatilag mindegyik
alkalommal, amikor Nyugat-Európa felett elhaladt az űrállomás, TV
interjút kellett adjon a hazai médiának, ami miatt a saját szemével nem
is nézhette meg Franciaországot a világűrből.
Chrétien, Dzsanyibekov és Ivancsekov az űrállomás fedélzetén
A
látogató-személyzet július elsején felkészült a távozásra, majd másnap
elköszöntek a vendéglátóiktól, és visszatértek a Földre. A francia
űrhajós egy szovjet űrállomáson vitán felül komoly médiafigyelmet
kapott, úgy hogy az Egyesült Államoknak válaszolnia kellett – eddig is
tervben volt, hogy az Amerika-barát országnak ők is lehetőséget
nyújtanak az űrsikló fedélzetén való űrrepülésre, e téren pedig a
franciák is hamar lehetőséget kaptak. Chrétien és tartalékja, Patrick
Pierre Roger Baudry szinte egy-az-egyben mehettek át a szovjet
űrhajósképzésből az amerikai űrhajósképzésre. Annyi fonákja volt a
dolognak, hogy ott Baudry volt a fő személyzet (és repült végül 1985-ben
az STS-51-G úton), míg Chrétien volt a tartalék. A helyzet némileg
abszurd volt, de a franciák kihozták belőle a maximumot, ugyanis a
francia-orosz kapcsolat később is megmaradt a francia-amerikai mellett,
sőt, további űrrepüléseket eredményezett mindkét oldalon.
Az
űrállomás lakói viszont egyre rosszabb lelkiállapotba kerültek,
folyamatos volt a súrlódás közöttük, a legapróbb gondok miatt is.
Lebegyev megnyugvást és szórakozást talált az Oázis "növénykert"
gondozásában (ez már-már hagyomány volt, Patszajev a Szaljut-1, Grecsko a
Szaljut-4 és Rjumin a Szaljut-6 fedélzetén hasonlóan viszonyult az
Oázis kísérlethez), és mikor meghibásodott, két teljes napot annak
megjavítására szánt, amiért társa többször is kérdőre vonta, hiszen így
minden más feladat neki maradt. A helyzeten a hamarosan érkező
Progressz-14 javíthatott volna, mivel a fedélzeten a két űrhajós
családja által küldött levelek és ajándékok is helyet kaptak. A július
12-én dokkoló teherűrhajó ajtaját felnyitva viszont hamarosan csak újabb
káromkodás-áradat indult útnak, ezúttal a földi irányítás és a
logisztikával foglalkozók irányába – a családi csomagok ugyanis az
teherűrhajó "alján" voltak, így kénytelenek voltak először teljesen
kipakolni az ellátmányt, hogy hozzájuk férjenek. Legalább annyi haszna
volt ennek persze, hogy most legalább közös ellenséget találtak az
űrhajósok és nem egymással vitatkoztak...
Lebegyev az űrséta közben
Július
30-án került sor számukra az egyetlen előre tervezett űrsétára. A célja
egyfelől az űrállomás külső részén elhelyezett anyagtechnikai panel
begyűjtése volt, amelyen megvizsgálhatták, hogy a különféle anyagokra
hogy hat a világűr. E mellett egy kamerát és lámpákat helyeztek el a
későbbi űrséták megörökítésére, tesztelték a "Jakor" (~ "horgony")
lábrögzítő platformot (amely lehetővé teszi, hogy valamennyire stabilan
állhassanak munkavégzés közben), és a 2 óra 33 perces űrséta alatt
lehetőségük volt a Földben és a világűrben gyönyörködni. Lebegyev az
űrállomásra visszatérve vette észre, hogy a sisakján egy 20 cm-es
horpadás van, és a fémlemezen egy lyuk is nyílt ezáltal – szerencsére
két rétegű volt a sisak.
Még 1980-ban a NASA
bejelentette, hogy hamarosan (valójában 3 év múlva) női űrhajóst
küldenek fel az űrsiklóval. A szovjet űrprogram ugyan egy rövid ideig
foglalkozott a női űrhajósok képzésével, tervben volt a Voszhoddal
végrehajtott csak női személyzettel végrehajtott űrrepülés és űrséta is,
ám ezek nem valósultak meg, sőt, gyakorlatilag az 1966-tól eltűntek az
űrhajósképzésből a nők. A férfiak uralmát az űrhajózásban ismét a
politika indokaival lehetett feltörni – Valentyin Glusko, a szovjet
űrprogram kvázi irányítója ekkoriban javaslatot tett a pártvezetésnek
arra, hogy újra képezzenek ki női űrhajóst, és látogató-személyzetként
küldjék fel a Szaljutra. Brezsnyevnek tetszett az ötlet, így 1980 nyarán
hét női űrhajós-jelölt kiképzése kezdődött meg. Egy ugrás előre az
időben, 1982. augusztus 19-én indul az űrállomáshoz a Szojuz T-7,
fedélzetén Leonyid Popov, Alekszandr Szerebrov és Szvetlana Szavickaja,
aki 19 évvel Tyereskova útja után a második nő a világűrben.
Berezovoj, Lebegyev és Szavickaja a Szaljut-7 űrállomáson
Az
űrállomás lakói számára fontos esemény egy nő az "otthonukban",
alaposan kitakarítják az állomást, és nagyon várják a találkozást,
majdnem le is késik a dokkolást, annyira lefoglalja őket az előkészület.
Ahogy kinyitják a zsilipajtót, Popov és Szerebrov esik a nyakukba,
mikor pedig Szavickaja felől érdeklődnek, nevetve mondják, hogy
piperészkedik. A vendéglátók virággal fogadják az űrhajósnőt, a
látogatók pedig leveleket és magazinokat adnak át. Szvetlana Szavickaja
viszont speciális elbánást kap: privát szférát. A Szojuz T-7 orbitális
modulja lesz a "saját" szobája, ahol zavartalanul pihenhet. Az
elkövetkező napokban több tudományos kísérletet is végrehajtanak, és
ahogy a Szaljut-6 esetében is, itt is az lesz a tapasztalat, hogy az
űrállomás lakóinak monoton életébe jelentős pozitívumot hoznak a
látogatók – Lebegyev és Berezovoj is alig alszik, igyekeznek minél több
időt vendégeikkel tölteni.
Szavickaja az adott körülmények között "merész" ruhakompozícióban
A
Szojuz T-7 viszont valójában azért jött, hogy leváltsák a másik
űrhajót, így aztán sor kerül a székek cseréjére, majd egy hét után
elköszönnek, és a Szojuz T-5-tel visszatérnek a Földre. Szavickaja
űrrepülése teljes siker, minden fronton. Eközben viszont Lebegyev és
Berezovoj visszazuhan a látogatás előtti rossz hangulatba. Fél év után
már szabályosan harcban álltak mindenkivel: a földi irányítással, amely
precízebb és gyorsabb munkát várt el tőlük, az orvosokkal, akik a
mindennapi teendőiket is felülírták, és folyamatos orvosi vizsgálatokat
írtak elő számukra, de leginkább egymással.
A
földi irányítás is érezte a problémát, ám nem volt valódi megoldásuk a
helyzetre – jobb híján utasították őket, hogy ne vitatkozzanak
egymással. Berezovoj próbálta kerülni társát, ám erre a szűk űrállomáson
nem sok lehetőség volt, pláne, ha közös feladatott kellett
végrehajtaniuk. November elején annyira megromlott a kapcsolatuk, hogy
normális hangnemben egymáshoz sem szóltak, a végső csepp a pohárban az
volt, hogy Lebegyev úgy érezte, hogy az egyik rövid video-kapcsolati
időszakban Berezovoj többet beszélt a családjával a lehetségesnél, így
neki alig jutott ideje arra, hogy az övéivel kommunikálhasson. November
10-én viszont arra lett figyelmes, hogy Berezovoj fájdalmas
arckifejezéssel fogja a futópad kapaszkodóját. Állapotára szóló
kérdésére Berezovoj azt válaszolta, hogy nem érzi jól magát, talán
valami rosszat evett, mert fáj a bal oldala. A földi irányítás atropin
injekciót javasol, amit Lebegyev kell, hogy beadjon társának, aki még
sose csinált ilyet – szerencsére probléma nélkül sikerül, és Berezovoj
lassan egyre jobban érzi magát, így a küldetés megszakításának veszélye
elhárul.
Lebegyev és Berezovoj a mentőcsapattal pózol a földet érés után
Noha
továbbra sem igazán jönnek ki jól egymással, megegyeznek, hogy most már
kihúzzák az út végéig, és megdöntik a világűrben eltöltött idő
rekordját. A hátralévő időben van, hogy napi három óránál is több időt
töltenek a testedzéssel, és ha lassan is, de javul a hangulatuk is,
ahogy belátható időn belül véget ér küldetésük. Még egy fontosabb teszt
vár rájuk, letesztelik, hogy vészhelyzetben, ha az űrállomás légköre
elkezdene szökni, mennyi időre van szükségük arra, hogy elhagyhassák
azt. A teszt alapján Lebegyev úgy véli, hogy mivel akár egy órájuk is
lehet, esélyesebb ilyenkor a szivárgás helyét felkutatni és megjavítani.
December elején elkezdenek a Szojuz T-7-be bepakolni, és 10-én
lecsatlakoznak, majd visszatérnek a Földre, miután 211 napot töltöttek
el a világűrben. Ez sem megy egyszerűen, Bajkonurtól nem túl messze
érnek földet, de hóviharban, a mentőhelikopterek közül csak kettő tud
leszállni, és az egyiknek ki is törik a futóműve eközben. Végül 10 óra
alatt tudják az űrhajósokat biztonságba juttatni, akik átfáztak és
eléggé legyengültek a történtek miatt. Orvosilag mindkettejüknek a
korábbi tartós űrrepülésekhez hasonló ideig tart a felépülés, mintegy
egy hónapig, ami alapján az alkalmazott testedzés hatásos abban, hogy
megállítsa a csontszövetek leépülését a súlytalanságban. Berezojov és
Lebegyev noha a protokolláris ünnepségeken még együtt mutatkozik, később
határozottan kerülik egymás társaságát, és egyikük sem kap több
lehetőséget az űrrepülésre....
A Szaljut-7 megpróbáltatásai
Eredetileg még
1979-ben elhatározás született, hogy a TKSz űrhajó alkalmas emberes
űrrepülésre, és ki is tűzték, hogy majd fel is megy a Szaljut
űrállomáshoz 1982-ben vagy '83-ban. Az űrhajóskiképzés megkezdődött, az
űrhajók előkészítése szintén jól haladt. De 1981 decemberében Dmitrij
Usztyinov elérte, hogy a Cselomej-tervezőiroda álmai végleg
szertefoszoljanak – a személyzettel ellátott TKSz űrrepülés
előkészületeit leállították, a katonai űrhajósokat a Szojuz / Szaljut
űrrepülésre vezényelték át, a Cselomej-iroda mérnök-űrhajósai előtt
viszont bezáródott az ajtó. Az űrhajókat némi vargabetű árán, mint
személyzet nélküli teherűrhajó és állomás-modul használják fel. A TKSz
pedig nem jönne rosszul a Szaljut-7-nek, mivel a sok új fedélzeti
rendszer több energiát igényel, így több napelemre lenne szükség.
Szerencsére a Szaljut-7 esetében úgy alakították ki a három
napelemszárnyat, hogy utólagosan kiegészítő napelemeket lehessen
hozzájuk szerelni, amelyek plusz energiát biztosíthatnak, amire most
nagy szükség lenne. 1983. március 2-án a TKSz-3 űrhajó Kozmosz-1443
jelöléssel pályára áll, majd dokkol a Szaljut-7-hez. A Kozmosz-1443 3,5
tonna ellátmányt és alkatrészeket vitt magával, többek között az extra
napelemeket.
Sztrekalov, Tyitov és Szerebrov, a Szojuz T-8 "szervízbrigádja"
A
napelem-szerelő útra Gennagyij Mihajlovics Sztrekalov, Alekszandr
Alekszandrovics Szerebrov és Vlagyimir Georgijevics Tyitov űrhajósokat
képezik ki, és indulnak el 1983 április 20-án a Szojuz T-8 fedélzetén. A
pályára állás után viszont nem gyullad ki egy visszajelző lámpa – az,
amelyik az Igla megközelítő radarjának kibocsátását nyugtázza. A
legénység és a földi irányítás is úgy véli, hogy esetleg beragadt vagy
csak félig nyílt ki, ezért úgy döntenek, hogy a manőverező hajtóművekkel
megpróbálják "megrázni" az űrhajót, hátha a helyére mozdul. Több
próbálkozás után továbbra is sötét marad a visszajelző lámpa, így
engedélyt kérnek a kézi megközelítésre, amihez a földi irányítás fog
majd sebesség és távolság adatokat nyújtani.
Egy
Szaljut-6 / Szojuz emlékmű, az Igla antennája jól látható a Szojuz
orbitális modulján - ezzel volt gond a Szojuz T-8 esetében
A
megközelítés másnap sikerül, de Tyitov úgy véli túl nagy sebességgel
közelednek, ezért megfordítja az űrhajót, hogy lelassítsa, ám későn
derül ki számukra, hogy továbbra is túl gyorsak, ráadásul mindez
sötétben zajlik, így szinte semmi vizuális támpontja nincs a pilótának.
Tyitov csak kitéríteni tudja a Szojuzt, hogy elkerülje az ütközést,
Szerebrov az ablakon kinézve látja, ahogy a Szojuz lámpái megvilágítják
az űrállomás csíkosra festett testét. A hibás megközelítés és a korábbi
"rázómanőverek" miatt viszont a hajtóanyag-mennyiség drasztikusan
leapad, olyannyira, hogy hamarosan kiderül, hogy a visszatéréshez is
éppen, hogy elég lesz, de ehhez még a stabilizáló manővereket is
mellőzniük kell. Majdnem egy nappal később sikerül a fékező manőver, és
probléma nélkül végül leszállnak a Földre.
Ljahov és Alekszandrov a Szaljut-6 / 7 makettjének hátsó része mögött
Utólagos
elemzések kiderítik, hogy valójában a radarantennát tartó állványt,
amely induláskor az űrhajó oldalához simul, az áramvonalazó kúp tépte
le, amikor azt leválasztották, az pedig ismét bebizonyosodott, hogy
megfelelő relatív sebesség és távolság adatok nélkül a kézi megközelítés
felér egy öngyilkossági kísérlettel. A probléma az, hogy a következő
Szojuz T űrhajót már elkezdték felkészíteni a két fős tartós személyzet
űrrepülésére, de a biztonság kedvéért alaposan átellenőrzik az
áramvonalazó kúp illeszkedését, nehogy megismétlődjön az eset. Viszont
dönteni kell, hogy akkor mi legyen a Szojuz T-9 célja: szervizűt, avagy a
tartós személyzet útja. Az utóbbi mellett döntenek, így Vlagyimir
Afanaszjevics Ljahov és Alekszandr Pavlovics Alekszandrov indulhat útnak
június 27-én.
A Szojuz T-9 indítása
Az
űrhajó útja eseménymentes volt, probléma nélkül sikerült bedokkolni az
űrállomás hátsó részén lévő dokkolóportra (az elsőt ugye a Kozmosz-1443
foglalta el), az első pár nap a beköltözéssel telt el, majd nekiálltak
feszített tempóban kirakodni a TKSz űrhajót. Eredetileg ez a Szojuz T-8
személyzetének feladata lett volna, Ljahovéknak három hetükbe telt, de
végére értek a feladatnak, és közben még földmegfigyelő illetve orvosi
vizsgálatokat is sikerült végrehajtaniuk. A pakolás végén a TKSz űrhajó
visszatérő moduljában (VA), amit Merkur néven illettek,
megtöltöttek különféle tudományos kísérletek eredményeivel, a műszaki /
lakómodult (FGB) pedig már nem használt vagy tönkrement fedélzeti
rendszerrel, felszereléssel, és augusztus 19-én leválasztották, majd
23-án a Merkur sikeresen visszatért a Földre, míg az FGB-t szeptember 19-én lett irányítottan a légkörbe vezették.
Alekszandrov
a Szaljut-7 fedélzetén, rajta lévő rendszer deréktől lefelé csökkentett
nyomást hozott létre a célból, hogy a lábaiban a véráramlást serkentse
A
Kozmosz-1443 leválasztása után a Szojuz T-9-et átmozgatták az elülső
dokkolóhoz, hogy az augusztus 19-én érkező Progressz-17-nek
felszabadítsák a hátsó csatlakozási pontot. A Progressz az ellátmány
mellett hajtóanyagot hozott, amelyet át is fejtettek az űrállomás
tartályaiba. Amit nem tudtak, hogy eközben megrongálódott az űrállomás
üzemanyagrendszere. Ez csak szeptember 9-én lett egyértelmű, amikor egy
forgató manőver végrehajtása közben Ljahovnak feltűnt, hogy nagyon
lassan reagál a parancsokra az űrállomás. Mikor a főhajtóművet indította
volna be, rémülten látta, hogy az egyik hajtóanyag-tartályban majdnem
nulla a nyomás. Alekszandrov a hátsó ablakokhoz ment, hátha meglát
valami problémára utaló jelet – és rögtön látott is: az egyik hátsó
ablakon kitekintve csillogó, fagyott anyagot látott az űrállomás hátsó,
gyűrű alakú műszaki modulja felől szivárogni. A földi irányítás
kideríti, hogy az oxidálószer, a dinitrogén-tetroxid (N2O4) az, márpedig
ez az anyag igen korrozív, vagyis az űrállomás szerkezetére is veszélyt
jelent. Az űrhajósokat a Szojuzba parancsolják, és utasítják őket, hogy
készüljenek fel az űrállomás elhagyására. Az adatok elemzése után úgy
vélik, hogy nincs nagy baj, és az űrhajósokat visszaengedik
"otthonukba".
Csakhogy a helyzet minden, csak nem
megnyugtató. A Szaljut-7 hajtóanyag-rendszere tönkrement, így nem képes
saját magát megfelelő pozícióban tartani, ahogy a pályaemelő
manővereket végrehajtani sem. Mindkettőt végre lehet hajtani a hozzá
dokkolt Szojuz, Progressz vagy TKSz űrhajókkal, csakhogy az előbbi kettő
túl kevés hajtóanyagot visz magával ahhoz, hogy ezt huzamosabb ideig
képes legyen végrehajtani. A legégetőbb probléma az űrállomás
pozicionálása. A három alap napelemszárny csak úgy képes kiszolgálni
megfelelő mennyiségű árammal a Szaljut-7-et, ha folyamatosan finom
manőverekkel a nap felé forgatják az egész űrállomást, hogy mindhárom
napelemszárnyat lehetőleg kellő mértékű napfény érje. E nélkül
elbúcsúzhatnak a napelemek által termelt energia egyharmadától.
Viszont
most nincs mit tenni, korlátozni kell a fogyasztók használatát, többek
között spórolnak a fűtésen, de nem lesz energia a Szplav és Krisztall
kohók beüzemelésére, ahogy a komolyabb orvosi rendszerek használatára
sem. Az űrállomás hőmérséklete kb. 12°C-ra csökken a fűtés visszavétele
után, és ez további problémákhoz vezet: a Rodnik rendszer felelős azért,
hogy az űrállomás levegőjének nedvességtartalmát szabályozza, és a
felesleges vizet kivonja belőle. A hidegben viszont nem működik
megfelelően, és az űrállomás levegőjének páratartalma hamar eléri a
100%-ot. Ez azzal jár, hogy az űrhajósok már a futópadot sem tudják
használni, vagy testedzéseket csinálni, mivel a verejtékük összegyűlik,
és azzal fenyeget, hogy valamelyik elektromos berendezésnél esetleg
rövidzárlatot okoz.
Hatalmas lángok csapnak fel a Szojuz T-10 lábainál....
A
helyzet gyors reakciót kíván. Úgy döntenek, hogy a Szojuz T-10
fedélzetén a korábbi T-8 legénységéből most csak Tyitov és Sztrekalov
megy fel. A legénység csökkentése kényszerűségből zajlik, három fővel a
Szojuz csak kisebb magasságba juthat fel, ezért amikor ilyen űrhajó
érkezett a Szaljut-6-hoz vagy a Szaljut-7-hez, akkor volt, mikor direkt
csökkenteni kellett az űrállomás keringési magasságát – amit aztán extra
emelő manőverrel tudtak negálni. A Szaljut-7 viszont jelenleg pont,
hogy nem bír saját erejéből ilyesmire, tehát egy embert hátra kell
hagyni – Szerebrov így kikerül a legénységből. A Szojuz T-10 két fős
személyzete szeptember 26-án este beszáll a Szojuz-U hordozórakéta
tetején várakozó űrhajójukba, és várják, hogy végrehajtsák a rakéta
hajtóanyaggal való feltöltését.
Másfél perccel a
tervezett indítás előtt viszont az egyik szelep meghibásodik, és kerozin
folyik végig az indítóállás alján, amely rövid úton meg is gyullad. Az
űrhajósok ebből még semmit sem érzékelnek, és mire az irányítóteremben
feltűnik a tűz, az SzASz mentőtorony aktiválását lehetővé tévő kábelek
is átégnek. A mentőtornyot rádióval is lehet aktiválni, de ehhez két
elszeparált szobában két gombot kell lenyomnia két embernek
összehangoltan, amit a tűz észlelése után 10 másodperccel sikerül is
végrehajtani. Az SzASz letépi az űrhajót (mínusz műszaki modul), és
majdnem egy kilométer magasba repíti, ahol a visszatérő modul leválik,
majd egyből nyitja az ejtőernyőit. Az indítóálláson álló rakéta ekkor
robban fel, meglökve a kapszulát – de az sikeresen földet ér. A két
űrhajóst az odaérő mentőcsapatok negyed órával később emelik az űrhajó
megmaradt részéből (amelyet egyébként később a Szojuz T-15 útnál újra
felhasználnak), majd egy üveg vodkával kínálják meg őket, hogy a
sokkhatást enyhítsék. A sikertelen utat a szovjetek Szojuz T-10-1 vagy
Szojuz T-10a jelöléssel illetik...
Az SzASz mentőtorony éppen kimenekíti az űrhajót a veszélyzónából...
A
baleset pedig csak tovább nehezíti az űrállomás helyzetét. Nem csak a
napelemek cseréjét kellett volna végrehajtani, hanem a Szojuz T-10
váltotta volna le a Szojuz T-9 űrhajót, amely már három hónapja van
odafent, márpedig 90 napra hitelesítették. A mérnökök összedugják a
fejüket, és azt mondják, hogy akár 5 hónapra ki lehet tolni ezt a
korábbi tapasztalatok alapján. Így legalább az azonnali megszakítás
veszélyét elháríthatták. Ezek után az űrhajósokkal egyeztetnek, hogy
bele mernek-e vágni a napelemek saját kezű felszerelésébe. Ljahov és
Alekszandrov beleegyezik, noha ezt a műveletet sose gyakorolták
korábban. Októberben a műveleteket veszik át, majd nekiállnak a
felszerelést és az alkatrészeket előkészíteni. Csakhogy az egyik Orlan-D
űrruha megsérült, a térd mögött egy méretes lyuk tátong rajta. Nem
esnek kétségbe, több rétegnyi szigetelőszalag és selyemszál
felhasználásával sikerül nyomástartóvá varázsolni azon az áron, hogy azt
a lábat nem lehet többé behajlítani – Alekszandrov emiatt nem aggódik,
elvégre is a lábukat úgy sem nagyon használják a világűrben.
Ljahov és Alekszandrov útjáról szóló rövid videó-összefoglaló
Az
űrsétára november elsején került sor, a cél az volt, hogy felszereljék
az űrállomás "hátán" lévő függőleges napelemszárny egyik kiegészítő
napelemét, és itt sem ment minden gördülékenyen. A plusz napelemtáblák
összehajtogatva voltak egy dobozban, amelyen egy kart kellett tekerni
ahhoz, hogy a napelemszárny kinyíljon. Ahogy a napelemszárny teljesen
kinyílt, a kar eltört – a két űrhajós bénultan nézett egymásra, hálát
adva az égnek, hogy nem egy másodperccel korábban adta meg magát.
Alekszandrovnak annyira megtetszett a szerelés közben elszabadult,
közelben lebegő csavarok és alátétek csillogó tánca, hogy készakarva is
elszórt egy marékkal, hogy gyönyörködjön bennük – ami miatt a földi
irányítás rosszallóan megdorgálta. A napelem kábeleit elvezették a
helyükre és bekötötték, végül majdnem három óra után visszatértek a
zsilipbe.
A napelemtáblák felszerelése a Szaljut-7-re
Egy
nap pihenőt követően megismételték a műveletet a függőleges
napelemszárny másik kiegészítő napelemével. Ezúttal olyan jól haladtak,
hogy többször is megálltak, hogy a másfél óránként bekövetkező
naplementéket és napfelkeltéket kiélvezhessék. Az elkövetkező napok
pepecs munkával teltek – egyenként be kellett kötniük az űrállomás
energiarendszerébe az új napelemek kábeleit, ezt pedig csak a Föld
árnyékos oldalán lehetett megcsinálni, mivel akkor nem voltak a
vezetékek áram alatt.
A nehézségeket leszámítva a
művelet teljes sikerrel zajlott, a két új napelem ideális esetben 800 W
extrát adott az elektromos rendszerhez, amely már ahhoz elég volt, hogy
legalább az űrállomás fedélzetén normalizálódjanak a körülmények.
November közepén elkezdtek visszaköltözni az űrhajójukba, majd 23-án
visszatértek a Földre. Összességében nem a tervek szerint alakultak a
dolgok, de a két űrhajós sikeresen helyt állt minden nehézség ellenére. A
nehézségek viszont a visszatéréskor is nyomot hagytak, az egyik űrhajós
(nincs megnevezve, melyikük) elvesztette csontsűrűségének 11%-át, ami a
legmagasabb addig mért érték volt....
A rekorder szerviz-küldetés a Szaljut-7-re
A
Szaljut-7 balsorsa nehéz helyzetbe hozta a szovjet emberes űrprogramot.
1984 elején Valentyin Glusko konkrétan befagyasztja a későbbi Mir
űrállomás elemein való munkát – minden erőforrásra szüksége van, hogy az
Enyergija hordozórakétát, a VKK űrrepülőgép-programot és a menet közben
életre hívott Poljusz katonai műhold-programot belátható időn belül
tető alá hozza. Vagyis a Szaljut-7 volt "a nagybetűs" szovjet
emberes űrprogram, legalábbis 1984-ben, de az már ekkor látszott, hogy
bizony akár még 1985-ben is (Glusko 1984 végén egyébként engedélyt adott
arra, hogy folytassák a munkálatokat a DOSz-7 modulon, ami a Mir
bázismodulja lett később).
A Szaljut-7 második tartós személyzete: Atykov, Kizim és Szolovjov
A
szovjetek újabb időtartam-rekordot szerettek volna begyűjteni, de
Berezojov és Lebegyev küldetésénél tapasztaltak alapján arra jutottak,
hogy talán jobb volna három fős személyzetet felküldeni, ahol az egyik
űrhajós egy orvos lenne. Az űrállomás állapota alapján nem volt
kérdéses, hogy a másik két űrhajósnak az űrállomás kijavítása lesz az
elsődleges feladata – a tudományos munka most várhat. A parancsnok
Leonyid Gyenyiszovics Kizim, a mérnök-űrhajós Vlagyimir Alekszejevics
Szolovjov, míg az űrhajós-orvos Dr. Oleg Jurjevics Atykov lesz, aki a
Voszhod-1 útja óta az első orvos a világűrben. A trió 1984. február
elsején indult a világűrbe a Szojuz T-10 jelölésű űrhajóval (némileg
zavaró lehet ugyebár, hogy a sikertelen korábbi indítást T-10-1
jelöléssel illették), és egy nappal később dokkol be a Szaljut-7-re.
Február
23-án érkezett a Progressz-19, amely ellátmányt és alkatrészeket
hozott, illetve pályaemelő manővert lehet végrehajtani a segítségével, a
teherűrhajót március 31-én választották le, hogy helyet adjon az érkező
látogató személyzetnek.
Sztrekalov, Sharma és Malisev, a Szojuz T-11 / T-10 űrhajócsere látogató személyzete
Az
Interkozmosz programban már egy ideje várt a lehetőségre az indiai
űrhajós, Rakesh Sharma és a "köré" épített csapat: Gennagyij Mihajlovics
Sztrekalov és Jurij Vasziljevics Malisev, amely 1984. április 3-án
startolt Bajkonurból, majd egy nappal később dokkoltak be az
űrállomásra. Sharma útja nem sokban különbözött a korábbi Interkozmosz
űrrepülésektől, leszámítva persze, hogy immár hat űrhajós tartózkodott
az űrállomáson egyszerre. Kiemelt helyet kaptak a protokoll-feladatok
(élő TV konferencia Ghandi miniszterelnökkel, akinek a képe (az indiai
zászlóval együtt) kikerült az űrállomás falára) de több alkalommal is
végrehajtottak földmegfigyelést, ezúttal Indiára fókuszálva az MKF-6M
kamerával. Sor került különféle orvosi kísérletekre (többek között a
szív bioelektromos aktivitásának vizsgálata) és anyagtudományi
kísérletekre (pl. ezüst-germánium ötvözet túlhűtésével végrehajtott
tesztek) is.
Sharma, Kizim és Malisev a Szaljut-7-en
Ami
mondjuk Sharma útjánál mindenképpen újdonság volt, hogy a
súlytalanságban különféle jóga ászanákat próbált ki, és azok hatását
figyelték meg az űrhajós testére szerelt szenzorokon át. Az
eredményekről túl sok elemzés nem maradt fent (és a jelek szerint
felvételek sem, pedig érdekesen nézhettek ki), de mindenesetre a jóga
nem terjedt el az űrhajósok testedzése kapcsán. Április 10-én
kicserélték a székeket a két űrhajóban, majd másnap elköszönt a látogató
személyzet, és a Szojuz T-10-zel visszatértek a Földre. Ezzel véget is
ért a Szaljut-7 Interkozmosz-küldetése, egyben az űrállomás lakóinak
politikai feladatai – innentől már az űrállomás megjavítására
koncentrálhattak.
Sharma, Malisev és Sztrekalov a Szojuz T-10-zel való leszállásuk után
Három
nappal később a Szojuz T-11-et átdokkolták az elülső dokkolóhelyre,
majd április 17-én megérkezett egy speciálisan felkészített teherűrhajó,
a Progressz-20 az űrállomáshoz. A szokásos ellátmány mellett
szerszámokat és a pótalkatrészeket hozott, de különleges volt abban,
hogy a túlnyomásos teherterének (ami a Szojuz orbitális moduljának
felelt meg) külső felületén két távirányítással felhajtható platformot
helyeztek el. A cél ugyanis a Szaljut-7 hátsó részén, gyűrű alakban
elhelyezett műszaki modul szerelése volt, márpedig eredetileg ezen a
részen nem terveztek űrsétát, nem nagyon voltak kapaszkodók vagy
rögzítési pontok, de még csak megközelíteni se nagyon lehetett. A
Progressz kipakolása után Kizim és Szolovjov felkészültek első
űrsétájukra, amire április 23-án került sor. Az űrhajósok feladata igen
összetett volt: egy létrát kellett rögzíteniük az űrállomás végéhez,
hogy "lesétálhassanak" a Progresszhez, aztán mintegy 40 kg-nyi
szerszámot, pótalkatrészt és a művelet közben termelt hulladék
összegyűjtésére szolgáló konténer rögzítettek még az állomás végéhez. Ez
4 óra 15 percet vett igénybe, és a leghosszabb űrséta volt az addigi
szovjet űrtörténelemben, de pusztán csak felvezetés volt a későbbi
űrsétákhoz.
Április 26-án jött a második menet,
ahogy a korábbi és a későbbi űrsétáikon, most is Kizim és Szolovjov
lépett ki a világűrbe, míg Atykov az űrállomásról követte őket. 20
percükbe telt, amíg szépen lassan ellavíroztak az űrállomás elején lévő
zsilipajtótól, elhelyeztek egy kamerát, hogy a földi központban jól
láthassák őket, majd Kizim a korábban rögzített létrához, Szolovjov
pedig az egyik platformhoz rögzítette magát. Először az űrállomás
hátulját fedő hővédő takarókat kellett felvágni és félrehúzni, hogy
hozzáférjenek az űrállomás külső borításához, amit át kellett vágni,
hogy az alatta lévő csőhálózathoz hozzáférjenek. Meg kellett találják a
tartalék csőhálózat zárószelepét, amit a földön használtak utoljára,
aztán lezártak epoxy gyantával. Itt viszont bő két órájukba telt, amíg a
csőhálózatot lezáró csavart meg tudtak lazítani, és rá tudták szerelni a
szelepet. A szelep cseréje után túlnyomásos nitrogénnel tesztelték a
csőhálózatot, egyenként próbálva a szakaszokat, de kiderült, hogy
valahol még ereszt. Az eredetileg 4 óra 5 percesre tervezett űrsétát az
űrhajósok kérésére meghosszabbították, hogy megtalálják a szivárgást,
majd utána egy áthidaló vezetékkel kiiktassák azt, de a második
meghosszabbítási kérésükre a földi központban a végső döntéseket hozó
Valerij Rjumin űrhajóstársuk határozott "Nem"'-mel válaszolt, így dolguk
végezetlenül kellett visszatérjenek 5 óra után.
Szovjet összefoglaló film a Szaljut-7 1985-ös eseményeiről, nem túl sok, de sajnos ilyesmik maradtak fent csupán
Újabb
két napos pihenő után, április 29-én nekiveselkedtek a harmadik
űrsétának, ahol legalábbis a két űrhajós űrsétája sokkal olajozottabban
ment, ahogy gyakorlatot szereztek, mikor-hogyan mozogjanak, milyen
mozdulatoknak milyen következményei lesznek, és általánosságban is,
sokkal otthonosabban érezték magukat űrruháikban. Befejezték az áthidaló
vezeték beépítését, majd a földi irányítás engedélyével újra nyomás alá
helyezték... és egy harmadik helyen újabb szivárgás lépett fel. Mivel
ennek a szakasznak a javításához nem volt forgatókönyv, így Kizimék
lefedték az űrállomás burkolatán ütött lyukat, majd két óra negyvenöt
perc után visszatértek az űrállomás belsejébe.
A
negyedik űrsétára május 3-án került sor, felmérték az új szivárgás
mibenlétét, majd szembesülniük kellett vele, hogy a sérült szakaszt csak
úgy tudják lezárni, hogy ha összeroppantják a vezetéket, amihez viszont
nem volt megfelelő szerszám – mi több, az adott részhez nem is fértek
hozzá rendesen, amíg a Progressz dokkolva van. A felnyitott részt
alaposan lefedték és hővédő takaróba bugyolálták, majd 2 óra negyvenöt
perc után visszatértek az űrállomásra. A Földön nekiálltak a szükséges
szerszámok megtervezésének és legyártásának, amiket aztán Csillagváros
medencéjében Dzsanyibekov tesztelt le. Eközben az űrállomás személyzete
sem pihenhetett sokat. A Progressz-20 május 6-án lekapcsolódott, majd
másnap elégett a légkörben, de május 10-én már dokkolt is a következő
teherűrhajó, a Progressz-21, a szokásos ellátmány mellett pedig a
kiegészítő napelemtáblákat hozta magával. Miután a teherűrhajót
kipakolták Kizim és Szolovjov az ötödik űrsétájukhoz öltöztek be május
18-án azzal a céllal, hogy az új, nagyobb teljesítményű gallium-arzenid
alapú kiegészítő napelemtáblákat rögzítsék.
Az
űrséták során szerzett tapasztalatok terén elég látványos, hogy amíg
korábban Ljahov és Alekszandrov két űrséta és összesen majdnem 6 óra
alatt szerelte fel a függőleges fő napelemszárny két oldalára az egy-egy
kiegészítő napelemet, Kizim és Szolovjov egyetlen űrséta és 2 óra
negyvenöt perc alatt végrehajtotta ugyanezt (persze az is igaz, hogy
Ljahov és Alekszandrov nem volt kiképezve erre a feladatra). A művelet
újabb 1,2 kW elektromos energiát jelentett ideális körülmények között (a
korábban felszerelt szilícium alapú kiegészítő napelemek "csak" 800
W-os teljesítményt adtak hozzá az alap napelemszárnyak által
biztosítotthoz), és noha szinte már rutinfeladattá tette az űrsétát,
azért Szolovjov később megjelezte, hogy a kábelek összekötése ahhoz
hasonlított, mintha bokszkesztyűben kellene egy tűbe cérnát fűzni....
Volk, Szavickaja és Dzsanyibekov, a Szojuz T-12 legénysége
A
Földön pedig összeállt egy új látogató személyzet, válogatott
űrhajósokból. A parancsnok Vlagyimir Dzsanyibekov veterán űrhajós, és ő
tesztelte az elkövetkező szervizeléshez készített szerszámokat.
Szvetlana Szavickaja ugyebár nemrég volt vendég a Szaljut-7-esen, de a
"túloldalon" a NASA arra készült, hogy az első női űrhajós által
végrehajtott űrsétára hamarosan sor kerüljön. A politika ismét
közbeszólt, hogy márpedig a történelemkönyvekben ezen bejegyzés alatt
szovjet űrhajósnő nevének kell szerepelnie – tehát Szavickaja kapta meg a
lehetőséget (Kathryn D. Sullivan egyébként 1984. október 11-én
teljesítette űrsétáját az STS-41-G küldetés keretében). A harmadik
űrhajós kakukktojás volt a nyugati megfigyelők számára: Igor Petrovics
Volk ugyanis katonai berepülőpilóta volt, márpedig Dzsanyibekov maga is
repülőgép-pilóta volt, a küldetés pilótájának pedig az amúgy szintén
pilóta Szavickaja lett megnevezve. Más szóval három pilóta indult a
Szaljut-7-re....
Kezd zsúfoltság lenni: a Szaljut-7 fedélzetén a harmadik tartós személyzet és a Szojuz T-12 látogató személyzete
Az
űrhajó július 17-én indult Bajkonurból, majd egy nappal később dokkolt
be az űrállomásra. Noha néhány tudományos kísérlet is szerepel a
programban, itt most mindenkinek más a célja. A közös munka egyik eleme
mindenesetre a "rezonáns" kísérlet, amikor immár hat űrhajós
faltól-falig "ugrálva" próbálja az űrállomást megrázni. Dzsanyibekov és
Szavickaja július 25-én bújik az Orlan-D űrruhákba, hogy az világűrben
való építési munkálatokkal kapcsolatos kísérleteket végezzenek, ennek
központi eleme az URI többcélú szerszám. Az elektronsugaras
berendezéssel fél milliméter vastag titán lemezt vágnak, majd
hegesztenek és forrasztanak, először Szavickaja, majd utána
Dzsanyibekov. A sikeres teszt után begyűjtenek egy, az űrállomás
burkolatán elhelyezett anyagminta-táblát, és kihelyeznek egy biológiai
mintatáblát, majd kicsivel három és fél óra után visszatérnek.
Szavickaja űrsétája közben
Az
elkövetkező napokban Dzsanyibekov tanárként dolgozik: tanítványai Kizim
és Szolovjov, akiknek megmutatja a magukkal hozott célszerszámot,
videót néznek meg, amelyben Dzsanyibekov a medencében teszteli az
eszközt, és persze megoszt velük minden tapasztalatot, amit megszerzett.
A Szojuz T-12 személyzete a hegesztési tesztpanellel együtt július
29-én elbúcsúzik, majd visszatérnek a Földre. Szavickaja sikeres útja
után Glusko javaslatot tesz egy három fős, csak nőkből álló Szaljut-7
küldetésre, amin a munka meg is kezdődik (de ahogy a korábbi hasonló
csak női űrhajósokra épülő tervek, ez sem valósul meg). Igor Volt pedig
nekiáll ekkoriban titkos feladatának: ő valójában azért került a
csapatba, mert a VKK űrrepülőgép-program tesztpilótája volt. Az első
szovjet űrrepülőgép-repülés kitűzött személyzetének tagjaként azt
akarták, hogy első kézből szerezzen tapasztalatokat a súlytalanságról,
illetve "veterán" űrhajósként mehessen a világűrbe (amit ugye ekkoriban
megköveteltek, hogy minden űrrepülésnél legyen legalább egy fő az
űrhajón, aki már járt a világűrben). Az elsődleges célja az útjának
viszont az volt, hogy megvizsgálják, hogy mennyire befolyásolja egy
pilóta képességeit az, amikor a világűrből visszatér. Miután földet
értek, Volk rövid úton különféle repülési teszteken vett részt, mint
pilóta – vezetett helikoptert, Tu-154 utasszállítót és MiG-25-ös harci
gépet is.
Kizim és Szolovjov pedig Atykov
segítségével felkészült ötödik, végső űrsétájukra. Augusztus 8-án
kilebegtek a Szaljut zsilipajtaján, hátra araszoltak az űrállomás
végéhez, de ezúttal nem volt ott se Progressz, se Szojuz űrhajó, amely
akadályozhatta volna őket a munka elvégzésében. Felnyitották a kérdéses
részt takaró hővédő takarót és az űrállomás külső burkolatát, majd az
erőfogóval összeroppantották a rozsdamentes acélból készült
csővezetéket. A földi irányítóközpontban ezután távirányítással
túlnyomásos nitrogént engedtek a csőhálózatba, az egyik szekció után a
másikat tesztelve. Nagy megkönnyebbülésre a rendszer megtartotta a
nyomást – a Szaljut-7 hajtóműrendszere, ha nem is gyári állapotba, de
működőképes formába lett visszaállítva. Az űrhajósok lezárták az általuk
vágott nyílásokat a burkolaton, de eközben Szolovjov űrruhájában a
hűtővíz-forgató pumpa bedöglött.
Az űrhajós, hogy
ne hevüljön túl, mindkét (fő- és tartalék) levegő-keringtető
ventilátorát bekapcsolta, illetve többször is megállt pihenni. A végső
feladatuk az volt, hogy egy erre a feladatra kiképzett eszközzel
kivágjanak egy szilícium-alapú napelemdarabot, hogy később a Földön
megvizsgálhassák, mennyire romlott le az állapota. Az öt órás űrséta
után Atykov feljegyezte, hogy mindkét űrhajós keze elég rossz állapotban
volt – mintha ökölharcot vívtak volna. Ezzel együtt a sikeres javítóút
érthető okokból nagyon nagy büszkeséggel töltötte el a szovjet űrprogram
szereplőit – bizonyították, hogy az űrbéli szervizelés és javítás
nagyon is kivitelezhető.
A Szaljut-7 harmadik tartós személyzete a visszatérés után
A
Progressz-23 augusztus 16-án dokkolt be, ellátmányt, leveleket,
filmeket és hajtóanyagot hozva az űrállomás és annak lakói számára. A
kipakolásával és hulladékkal való megöltésével 10 nap alatt végeztek,
ami után a teherűrhajót leválasztották. Az elkövetkező hónapok
alapvetően testedzéssel és orvosi tesztek lefolytatásával telt el, de
sikeresen kipróbálták az űrállomás hajtóműveit és manőverező fúvókáit
is. Szeptember végén nekiálltak az űrállomásról a Szojuz T-11-be való
költözésnek, majd október másodikán sikeresen földet értek.
Noha
több mint 236 napot és 22 órát töltöttek a világűrben, az űrhajósok
útja tökéletesen sikerült, bebizonyosodott, hogy még a szűkös tér
ellenére is nagyon jól együtt lehet működni (jelezve, hogy Lebegyev és
Berezovoj útján nem az űrállomás volt a probléma forrása). Jól jellemzi
ezt az űrállomáson hagyott "búcsúüzenetük", a kezelőpulton egy kenyeret
és sót helyeztek el, ami fölé ezt írták "Mi egy belakott, meleg otthont hagytunk hátra nektek. Dolgozzatok együtt, legyetek vidámak!".
Az űrhajósok fizikai állapota terén már nem volt ennyire egyértelmű a
kép, noha több, mint egy hónap kellett a teljes felépüléshez, az orvosok
számára továbbra sem volt egyértelmű, hogy az űrhajósok lábcsontjainak
szövete milyen mértékben épül le. Ezen az adott úton legkevesebb 3 és
legtöbb 15%-os csonttömeg-veszteséget mértek.
Mentsük meg a Szaljut-7-est!
A
Szaljut-7 tehát várta a következő rekorddöntő lakóit, a tervek szerint
Viktor Petrovics Szavinih, Vlagyimir Vlagyimirovics Vaszjutyin és
Alekszandr Alekszandrovics Volkov 10 hónapig fognak a fedélzetén
tartózkodni. Amit ekkoriban nem vertek nagy dobra, az az volt, hogy egy
újabb átalakított TKSz űrhajó is csatlakozna majd az űrállomáshoz,
amelyen katonai megfigyeléseket hajthatnak majd végre. 1986-ban pedig
egyből átadják egy három fős, csak nőkből álló, 4 hónapra tervezett
csoportnak az állomást. Csakhogy 1985. február 11-én a Szaljut-7-tel
megszakadt a kapcsolat. Mikor végre úgy tűnt, hogy a Szaljut-7 minden
korábbi problémája ellenére további évekig szolgálhatja a szovjet
űrprogramot a Mir megérkezéséig, újra cserbenhagyta teremtőit.
A
legfőbb probléma pedig az volt, hogy igazából azt sem tudták, hogy mi a
probléma az űrállomással. Az biztos, hogy irányítás nélkül nem lehet
azt sem kontrollálni, hogy hol térjen vissza a sűrűbb légrétegekbe, ami
aggodalomra adott okot: a Kozmosz-954 kémműhold és annak nukleáris
reaktora Kanada felett lépett be a légkörbe, politikai feszültséget
okozva. A Skylab amerikai űrállomás darabjai 1979-ben Ausztrália
partjainál értek földet, és a korábban hangoztatotthoz képest sokkal
veszélyesebb volt. Ez pedig rossz előjel volt – ha egy mód volt rá,
lehetőleg el kellene kerülni az irányítás nélküli visszatérést. A
korábbi javító-küldetés után viszont merész javaslattal álltak elő –
induljon egy szerviz-csapat a Szaljut-7-hez!
Dzsanyibekov és Szavinih, a Szojuz T-13-mal induló mentőcsapat
Vlagyimir
Dzsanyibekov kézenfekvő volt egyik jelöltként: már négyszer járt a
világűrben, űrsétát is végrehajtott, volt a Szaljut-7 fedélzetén
többször is, mindemellett többször bizonyította, hogy hideg fejjel képes
gyors döntéseket hozni, és nehéz feladatok végrehajtása közben sem
temeti maga alá a felelősség (a Szojuz T-6 esetében ugyebár a lefagyott
Igla számítógép miatt kézzel kellett kitérnie a közeledő űrállomás elől,
majd kézzel dokkolnia). Társának Viktor Szaviniht választják, aki amúgy
tehetséges űrhajós-mérnök, már járt a világűrben, és mellesleg ha
sikerült az űrállomást újra működésbe hozniuk, akkor majd Szavinih mellé
felküldik Vaszjutyint és Volkovot, és a körülményektől függően úgy
tolják ki a küldetést, hogy Szavinih teljesítse a 10 hónapos tervezett
utat. Csakhogy több módosításra is szükség lesz, először is, ha nincs
kapcsolat, feltehetően az Igla dokkolórendszer sem működik az
űrállomáson – így a Szojuz űrhajóból ki lehet szerelni azt, ami így
kevesebb tömeget jelent, tehát adott mennyiségű hajtóanyaggal több
manővert tudnak végrehajtani.
Mivel csak két
űrhajós megy fel, a visszatérő kapszulát átépítik, alaphelyzetben a
középső ülés a pilótáé, csakhogy így ő pusztán a Vzor periszkóp képére
támaszkodhat kitekintés terén. Az átépítés után a műszeregység az egyik
szélső szék elé került. Súlyosabb probléma volt az, hogyan oldják meg a
távolságmérés problémáját. A Szojuz továbbra se rendelkezett
távolságmérésre alkalmas rendszerrel, ha az Igla nem működik – ezért a
mérnökök egy kézi, katonai lézeres távolságmérőt helyeztek el
kabinban....
A Szojuz T-13 és a Szaljut-7 űrrandevúja: először a földi radarokkal követték a két űrjármű pályáját, és ezek alapján hajtották végre a manővereket, a végén pedig kézzel...
A Szojuz
T-13 1985. június 6-án indult a világűrbe, a pályáját nagyon alaposan
előre megtervezték, hogy a lehető legközelebb tudják irányítani az Igla
nélkül is, de ez két napba telt. Az űrhajósok június 8-án, majdnem 10 km
távolságból látták meg a Szaljut-7-est, majd finom manőverekkel egyre
közelebb kerültek hozzá. Először lassan körberepülték, hogy
megállapítsák nincs-e komolyabb sérülése, ám nem látták ilyesminek
nyomát. A napelemszárnyak viszont (szemben a normál állapottal, amikor
mindegyik a Nap felé néz) egymástól függetlenül, lassan forogtak,
jelezve, hogy nincs energia a fedélzeten. A földi irányítás zöld jelet
adott a dokkolási kísérletre. Dzsanyibekov mintegy 100 méteres
távolságban stabilizálta az űrhajót, majd a lézeres távolságmérővel fél
percenként megmérte a távolságot az űrállomástól, Szavinih pedig
számológéppel a távolság változásából kiszámolta a relatív sebességet.
Lassan közelítve az állomáshoz végül meglepően könnyedén sikerült a
dokkolás. A rögzítőpeckek szilárdan megfogták az űrhajót, de az
elektromos csatlakozók visszajelzésének elmaradása alapján megerősítést
nyert, hogy az űrállomás elektromos rendszere halott.
Szavinih és Dzsanyibekov a Szaljut-7 fedélzetén, téliesítve
A
nyomáskiegyenlítés megtörtént, jelezve, hogy az állomásnak még mindig
túlnyomásos a beltere. Ettől persze a légkör még lehet mérgező, így a
két űrhajós gázmaszkot húzott, majd kinyitották a zsilipajtót, és
először Dzsanyibekov majd Szavinih belebegett az űrállomásra. Energia
nélkül a hőháztartás se működött – az űrállomás keményre fagyott,
mindent vékony csillámló jégdara borított. Dzsanyibekov óvatosan levette
a gázmaszkot, majd levegőt vett, megállapítása szerint hideg és állott,
de belélegezhető. A hőmérséklet megállapítására ráköptek az egyik falra
– majd figyelték, ahogy megfagy, ez alapján úgy becsülték, hogy -10°C
körül lehetett. Az állomás megmenthetőnek tűnik, de több problémát is
meg kell oldani. Mivel az űrállomás levegő-keringető rendszere nem
működik, így ha túl sokáig maradnak egy helyben, akkor a saját
kilélegzett szén-dioxidjuk felgyűlhet, rosszullétet okozva. Noha voltak
vastag sapkáik és ruháik, a szerelésekhez megfelelő kesztyűjük nem
akadt, viszont puszta kézzel a jéghideg drótokat fogdosni olyan volt,
hogy szabályosan égető érzést éreztek az ujjaikban. A döntés az lett,
hogy 40 perces munkaciklusokban dolgoznak, majd visszatérnek a Szojuzba
felmelegedni.
Szavinih a Szaljut-7 fedélzetén dolgozik
Először
az energiarendszert kellett helyreállítani, és mivel az akkumulátorok
közül több is teljesen meghalt (nem tartotta meg a töltést), így ki
kellett őket cserélni. Eközben rájöttek arra, hogy mi okozta az
űrállomás "halálát": az a szenzor, amely az akkumulátorok töltöttségét
figyelte, elromlott. Az akkumulátorok egyenként egymás után lemerültek,
az elektromos rendszer pedig nem kapcsolta rájuk a napelemek hálózatát,
amely feltöltötte volna őket. Ha lett volna személyzet az űrállomáson a
hiba jelentkezésekor, feltehetően hamar rájöttek volna hol a probléma,
és viszonylag egyszerűen elháríthatták volna. Most viszont valahogy
vissza kellett hozni ebből az állapotból az állomást. Három nap alatt öt
akkumulátort tudtak kicserélni, majd a Szojuz manőverező hajtóműveivel a
nap felé fordították az állomást, így pedig legalább a világítást majd a
levegő-melegítőt és az étel-melegítőt bekapcsolhatták. A negyedik napon
az egyik Rodnik vízkiválasztó- és melegítő rendszert is sikerült
beüzemelni, így már forró teát is ihattak, ami felmelegíthette őket.
Az
ötödik nap a hőmérséklet már az 5°C-ot is elérte, ám ez azt jelentette,
hogy a levegő nedvességtartalma felengedett, a hideg víz pedig a
falakhoz tapadva egyre nagyobb gömbökké formálódott. Az űrhajósok
próbálták magukat távol tartani a falaktól, de a súlytalanságban ez nem
egyszerű feladat, így hamarosan csuromvizesek lettek, ami a hidegben
igen kellemetlenné tette a munkát. Törülközőkkel és piszkos ruhákkal
kezdték el a víz felitatását, amit aztán műanyag zsákokba raktak. A
levegőtisztító rendszert is sikerült beüzemelni, de mivel továbbra is
hideg volt az állomáson, a Szojuzba húzódtak vissza időről időre
felmelegedni. Noha a Szaljut-7 egyre több rendszere működött már (ide
értve a stabilizáló és irányító rendszereket), ennek az volt az ára,
hogy a belterében egyre nagyobb lett a káosz: a falpaneleket
leszerelték, hogy az alattuk lévő kábelekhez és rendszerekhez
hozzáférjenek. Másfél hét után az űrállomás már annyira jó állapotban
volt, hogy már tudományos munkákat is kaptak – orvosi és asztronómiai
megfigyeléseket végeztek, illetve tesztelték a dokkolórendszert. Ezek
után a Progressz-24 június 23-án kapcsolódott az állomáshoz,
hajtóanyagot, a maradék kiegészítő napelem-paneleket, új vízforralót,
három új akkumulátort és pótalkatrészeket, illetve növénykísérletekhez
keltetőket hozott meg – és rengeteg törülközőt. A két űrhajós legnagyobb
bánatára friss élelmiszert és leveleket nem....
A Szaljut-7 és a Szojuz T-13, ahogy a Szojuz T-14-ről lefotózták
Az
űrállomás helyreállítása után már tudományos feladatokat is kaptak,
többek között az MKF-6M multi-spektrális kamerával a Szovjetunió
termőterületeit fotózták végig. A Progressz-24-et a Kozmosz-1669
váltotta – ez egy új, a Mirhez szánt teherűrhajó tesztútja volt, nem
teljesen egyértelmű, miért Kozmosz jelülést kapott, egyesek szerint
tévedésből a TKSz űrhajóknak megfelelő jelölést adták neki (a Kozmosz
jelölés katonai vagy legalábbis részben katonai célú műholdaknál és a
pályára álláskor eleve meghibásodott űrjárművekre használatos
általában). A teherűrhajó legfontosabb terhe két új Orlan-DM űrruha
volt, amelyet az elkövetkező űrsétára használtak fel. Ezek egy sor, a
korábbi tapasztalatok alapján hozott változást hoztak: a sisakra erős
fényű lámpák kerültek, amelyekkel már földárnyékban is lehetséges a
munka, tartósabbra készítették őket, miközben nagyobb mozgásszabadságot
is adtak. Az űrsétára augusztus 2-án került sor, és az utolsó pár
kiegészítő napelemtáblák felhelyezése volt a célja. Noha immár sötétben
is tudtak dolgozni, a feladat eltartott egy ideig, majd miután végeztek,
kicserélték a zsilipajtó mellett elhelyezett tesztpaneleket, valamint
kihelyeztek egy kozmikus por begyűjtő szerkezetet (a Halley-üstökös
elhaladása kapcsán számítottak arra, hogy sikerül abból származó port
begyűjteni).
Volkov, Vaszjutin és Grecsko, akik a Szojuz T-14-el indultak a Szaljut-7 űrállomáshoz
Az
űrállomáson pedig az élet kezdett normális mederben zajlani, a beltér
állapotát a lehetőségekhez képest visszaállították, a korábban
meghibásodott rendszereket pedig vagy megjavították vagy kicserélték.
Eljött az idő, hogy az eredetileg tervezett személyzet tehát
összeálljon. A Szojuz T-14 legénysége felkészült, Vaszjutin és Volkov
mellé a veterán Gregorij Grecsko lett beosztva – ő eredetileg nem
lelkesedett túlzottan a feladatért: a Szaljut-4-en majdnem egy hónapot, a
Szaljut-6-on pedig több, mint 3 hónapot töltött el, így egy mindössze
6-8 naposra tervezett látogató út ezek mellett nem tűnt nagy kihívásnak.
Persze a feladat az feladat, szeptember 17-én a Szojuz T-14 elindult a
világűrbe, hogy egy nap múlva bedokkoljon a Szaljut-7-re.
A Szojuz T-13 és T-14 legénysége a Szaljut-7-en: Vaszjutin, Grecsko, Szavinih, Volkov és Dzsanyibekov
Az
üdvözlések után a érkezők felmérték az űrállomás állapotát, és
kielégítőnek minősítették. A látogató személyzet számára tudományos
feladatokat is kiosztottak bőven, és noha Grecsko anno nem lelkesedett
túlzottan a feladatért, végül szinte pihenés nélkül dolgozta végig a
több mint egy hetet. Emiatt viszont annyira elfáradt ő is, hogy az egyik
nap, mikor az MKF-6M kamerával kellett megfigyeléseket végeznie,
Dzsanyibekov ébresztette fel, miután az űrállomás közepén lebegett,
kedélyesen horkolva.
Grecsko és Dzsanyibekov még az űrállomáson
Szeptember
20-án felkészítették a Szojuz T-13-at a visszatérésre, ehhez Szavinih
és Grecsko ülését kellett kicserélni, majd másnak Dzsanyibekov és
Grecsko elköszöntek az űrállomást továbbiakban használó tartós
személyzetétől, és beszálltak a T-13-ban, lekapcsolódtak, majd még aznap
biztonságosan földet is értek. Ez volt az első alkalom, hogy a tartós
személyzet tagjai között cserét hajtottak végre, ez később a Mir és az
ISS esetében már bevett eljárás lett. Dzsanyibekov megtette, amiért
felküldték, és megmentették a Szaljut-7-et, tovább növelve a szovjet
űrprogram saját magába vetett hitét – bármilyen nehézség is jöjjön, megoldjuk, lehetett a felkiáltás.
Grecsko és Dzsanyibekov a földet érés után
A
Szavinih, Volkov, Vaszjutin trió pedig felkészülhetett arra, amire
eredetileg kiképezték őket: katonai megfigyelésre egy átalakított TKSz
űrhajóval, amit a Szaljut-7-re dokkolnak be. Az átalakított TKSz-4
űrjármű Kozmosz-1686 néven indult a világűrbe, mindössze egy nappal a
Szojuz T-13 landolása után. 4,5 tonna ellátmányt, 3 tonna hajtóanyagot
vitt magával, és a VA visszatérő kapszula orrában a hajtómű és
ejtőernyőt tartalmazó "árbóc" helyére különféle érzékelőket (köztük egy
infravörös kamerát és egy Ozon spektrométert) helyeztek el. 1985 október
2-án dokkolt be, vele pedig a Szaljut-7 belső tere majdnem
megduplázódott. A legénység nekiállt a kijelölt feladatainak:
földmegfigyelésnek, további növénytermesztési kísérleteket hajtottak
végre, tesztelték a Szaljut-7 / Kozmosz-1686 / Szojuz T-14 komplexum
masszivitását.
A Kozmosz-1686-ról nem nagyon találni "rendes" fotót, legfeljebb efféle rajzokat, amelyek megmutatják, hogy nézet ki az átalakított VA kapszula
Október
vége fele viszont Vaszjutin megbetegedett, belázasodott, és egyre
nehezebb volt vizelnie, ami húgyúti fertőzésre utalt. Az elején titkolta
a problémáját, és igyekezett a feladataira koncentrálnia, de ez egyre
nehezebben ment. Végül társaival megosztotta, milyen problémákkal küzd,
ám nem akarta, hogy miatta esetleg félbeszakadjon a küldetésük. Volkov
és Szavinih viszont azt javasolta, hogy mindenképpen szóljanak a földi
irányításnak, ők talán tudnak segíteni – pláne azért, mert éppen egy
űrséta következne a programban, márpedig ilyen állapotban Vaszjutin erre
képtelen. Október 28-án a három űrhajós együtt közölte a helyzetet, és
utasítást vártak. Rövid tanácskozás után azt javasolták, hogy Vaszjutin
pihenjen egy ideig, és az űrsétát halasszák el.
Hajvágás a Szaljut-7-en, az "áldozat" Volkov, a fodrász Vaszjutin
Csakhogy
Vaszjutin állapota nem lett jobb, sőt, egyre rosszabb lett, November
15-én elhányta magát, ezért másnap Szavinih az orvosok utasítása alapján
erős gyógyszereket adott be Vaszjutinnak. Mikor az orvosok a következő
alkalommal kérdezték Vaszjutint állapota felől, az űrhajós vitatkozni
kezdett a tünetekkel kapcsolatosan, Valerij Rjumin, aki az űrrepülés
irányításáért felelt, közbevágott, hogy ennyi, leállnak, az űrhajósok
cseréljék ki az űrállomás rádiókommunikációs blokkját, és hamarosan
döntést hoznak, hogy visszatérjenek-e. Szavinih vitatkozni kezdett, hogy
legalább egy hétre lenne szükségük, hogy az űrállomáson rendesen
összepakoljanak, erre Rjumin azt reagálta, hogy rendben, maximum egy
hét, de ez a vége.
A Szaljut-7 ötödik tartós személyzete a leszállás után (Vaszjutin, Szavinih és Volkov)
Október
21-én a Szojuz T-14 visszatért a Földre, három csalódott, frusztrált
űrhajóssal. Vaszjutin bűntudatot érzett, amiért miatta kellett korábban
megszakítani útjukat, és helyzetén nem segített, hogy már az űrbe
induláskor is voltak enyhe tünetei, amit megosztott orvosaival, de ők
sem gondoltak semmi komolyra. Mikor az űrállomásra értek, az ott
uralkodó alacsony hőmérséklet segített elfedni az első időkben a
problémát. A visszatérés után Vaszjutin több mint egy hónapos
antibiotikum kúrán esett át. Szavinih 168 napot töltött a világűrben,
ami szép teljesítmény, de messze volt a kitűzött 10 hónapos
időtartamtól. Ráadásul a Szaljut-7 eredetileg tesztpad lett volna a
későbbi Mir űrállomáshoz, a Kozmosz-1686 mellett a Kvant (~ "kvantum")
modullal bővítve szerettek volna tapasztalatokat szerezni a modulszerűen
felépülő űrállomások terén. Csakhogy erre ott volt a lassan elkészülő
Mir űrállomás. A Kvant modult így áthelyezték abba a programba.
A
Szaljut-7 pária lett, miután 1982-ben Brezsnyev eltávozott az ország
éléről, utódja, Jurij Andropov sem fordított túl sok figyelmet a
világűrre. Andropov ráadásul csak 15 hónapig volt hatalmon, majd
veseelégtelenségben elhunyt. Utódja, Konsztantyin Csernyenko még ennyi
ideig sem, 1985. március 10-én elhunyt, utódja pedig Mihail Szergejevics
Gorbacsov, aki Andropovhoz hasonlóan a gazdaság helyreállítását, a
korrupció felszámolását, és az alkoholizmus problémájának kezelését
tartotta fontosnak. Utóbbi az alkoholtartalmú italok árának emelését, az
alkohol fogyasztásának korlátozását (pl. közterületen vagy munkahelyen
való részegség büntetést vont maga után) jelentette – ami csak még több
problémát okozott (a feketegazdaság fellendülését és emiatt a központi
bevételek csökkenését vonta maga után). Mindezek mellett a hidegháború
is éppen a nehezebb időszakában tombolt, amin nem segített, hogy a
Szovjetunió ötödik éve küzdött Afganisztánban. Az űrprogram így kevesebb
figyelmet kapott a döntéshozóktól, mint amit a program vezetői
szerettek volna. A Szaljut-7 programot félreállították, szó szerint – a
Kozmosz-1686 segítségével magasabb pályára emelték, hogy minél később
érjen a sűrűbb légrétegekbe, a hozzá induló két ill. három űrhajós
csoportot (egy katonai, egy csak-női és egy "civil") szétszedték és
átdolgozták.
Az 1980-as űrhajósképzésben részt vett, de a világűrben végül nem járt szovjet űrhajósnők közül négy: Larisza Pozsarszkaja, Jelena Dobrokvaszina, Tamara Zaharova és Irina Pronyina
Ennek
egyik első áldozata a tervezett női űrhajós-út, majd gyakorlatilag a
teljes női űrprogram lett. A hivatalos indoklás szerint amiatt, mert
Szavickaja a tervezett Szaljut-7 (majd Mir) tartós női személyzet
parancsnoka terhes lett (mellette Jelena Dobrokvaszina és Ivanova
Jekaterina volt a kiválasztott), de ez aligha indok arra, hogy az egész
női űrhajóskiképzést beszántsák – mégis ez történt. A szovjet
űrhajósképzésbe csak 1989-ben került ismét egy (és csak egy) nő – Jelena
Kondakova viszont némi hátszéllel érkezett (1985-ben házasodott össze
az űrrepüléseket felügyelő Valerij Rjuminnal). Kondakova volt az első
tartós személyzetbe került hölgy, aki aztán 169 napot töltött a Mir
űrállomáson, és később az űrsiklóval is meglátogatta még egyszer az
űrállomást. Ezek után viszont újabb bő másfél évtizedes csend
következett, a negyedik orosz űrhajósnő, Jelena Olegovna Szerova csak
2014-ben indult az ISS-re, mint az első orosz űrhajósnő, aki a
nemzetközi űrállomásra feljutott. A nemi egyenlőség a világűrben még nem
igazán valósult meg...
1984-es elképzelés a NASA űrállomásról
Paradox
módon a Szaljut-6 és 7 sikere a "túlparton" hozott nagy változást: a
NASA akkori vezetője, James E. Beggs arra kérte a Reagan-kormányt, hogy
támogassa egy űrállomás létrehozását, amire Reagan elnök 1984. januári
elnöki beszédében utasítást is adott (méghozzá azzal a kitétellel, hogy
egy évtizeden belül készüljenek el). Eközben a Miren a munka gőzerővel
folyt, a VKK űrrepülőgép-program haladt, ha lassan is. A Szaljut-7 még
előkerül a jövőben, de már csak mellékszerepet kap a szovjet
űrprogramban....
Folytatása következik....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése