A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története VI.

A szovjet holdprogram beindul...

1964 sok szempontból volt fordulópontja a Koroljov vezette (? erről később) szovjet űrprogramnak, főleg a jövőt tekintve. 1962-63-ban a Szojuzra épülő holdprogram életre hívásán dolgozott, és hogy a hadsereg támogatását megnyerje, két katonai alváltozatot mutatott be, a Szojuz-P egy "vadászűrhajó" lett volna, amely egy külön hajtómű-fokozattal akár 6000 km magasban keringő műholdakat is meglátogathat. A célja az, hogy az amerikai műholdakat megvizsgálják, és ha szükséges, akkor fel is robbantsák. A Szojuz-R egy kéműrhajó volt, gyakorlatilag az űrhajó mellett egy külön indítással egy mini űrállomást küldtek volna fel, amelyben kamerákat helyeztek volna el, és így a személyzet a Szovjetunió számára fontos helyekről készíthetett volna felvételeket. Viszont e két programot "mellékvágánynak" tekintette, csak azért hozakodott elő vele, hogy elnyerje a hadsereg támogatását, így azokat le is adta az OKB-1 szamarai (később kujbisevi) tervezőirodáját vezető Dmitrij Iljics Kozlovnak.

 

Szergej Koroljov és Dmitrij Kozlov az 1960-as évek elején

Koroljov legnagyobb bánatára a Szojuz-P és R kapott támogatást a hadseregtől, de a Szojuz 7K / 9K / 11K űrprogramját nem támogatták, ezért menet közben "kitalálta" a 7K-OK programot, amely a Szojuz űrhajóra épít, és a Voszhod utáni Föld körüli küldetésekre használnák fel. Abban reménykedett, hogy sikerül a holdprogramjára támogatást nyerni, és a remélhetőleg addigra már kész 7K-OK űrhajókkal is leteszteli a dokkolást, az űrsétát és a holdprogramhoz szükséges többi lépést, amíg az N1 elkészül. Ehhez nem árt tudni, hogy a szovjetek bizony alábecsülték az amerikai erőfeszítéseket, a Szputnyik, Vosztok és az első Voszhod sikerek után úgy érezték, hogy az amerikaiak csak kullognak utánuk, náluk van a kezdeményezés. Ráadásul mikor meglátták az amerikaiak terveit a gigászi Saturn-V rakétáról, hatalmas (az R-7 családhoz hasonlóan oxigén / kerozin hajtóanyagú) F-1 hajtóműveivel, sok szovjet mérnök bizony csak legyintett, hogy úgyis kudarcra vannak ítélve – ha nekik nem sikerült nagyobb méretű hajtóművet gyártani ilyen üzemanyaggal, akkor az amerikaiaknak sem fog sikerülni.

 

Az LK-700 űrhajó makettje, bal oldalt a leszálló konfiguráció, a négy "landoló" hajtóművel, középen az űrhajó ajtajában álló űrhajós, jobb oldalt a Hold felszínéről visszainduló állapotban látható (a rácsos keret értelemszerűen nem tartozik hozzá)

Bármennyire is szerette volna Koroljov félreállítani Cselomejt, annak kétségen kívüli sikere volt, hogy 1964. augusztusban Hruscsov utasítást adott számára egy holdraszálló program kivitelezésre. Az LK-700 űrhajóval és az UR-700 hordozórakéta párossal már a győzelem ízét érezhette a szájában Cselomej, terve a lehető legegyenesebb volt, egyetlen indítással egy mindössze egyszemélyes űrhajót indít, amely leszáll a Holdra, ott egyetlen űrhajósa letűzi a szovjet zászlót, majd visszatér a Földre. De Hruscsov októberi bukásával az ígéretes tervnek is lőttek, ám a brezsnyevi vezetés egyáltalán nem lelkesedett a drága holdprogramért annyira, mint elődje. Koroljovnak újra meg kellett győznie a pártelitet, hogy szükséges a holdprogram és ezen erőfeszítéseinek hála 1965-ben sikerült az N1 / 7K-LOK / LK triót végre elindítania. A kaotikus helyzetben Cselomej előrehaladott UR-500K rakétáját "megmentették", de LK-1-es holdmegkerülő űrhajója helyett az OKB-1 Szojuzát kellett felhasználni, ezt L1 (később Zond) néven illették. Ez a parancs felülről jött, mégpedig azért, mert afféle "B" tervnek szánták, ha az N1 csúszik, avagy nem válik be – az UR-500K pedig a helyzethez képest előrehaladott állapotban volt, olyannyira, hogy 1965 végén már az első tesztindításokra is sor került.

 

Balra az Apollo, jobbra az L3 (7K-LOK, LK, Blokk-D) a Hold felé tartó útnak megfelelő állapotban

Az N1 / 7K-LOK / LK (más szóval L3) küldetésprofilja így nézett volna ki:

• Az N1 az összesen mintegy 70-75 tonnás komplexumot viszi fel 220 km-es Föld körüli pályára. A komplexum a 7K-LOK űrhajót, az LK holdkompot és a Blokk-G valamint Blokk-D hajtóműfokozatot tartalmazza.

• A Föld körüli parkolópályán ellenőrzik, hogy minden megfelelően működik-e, majd a Blokk-G modul elindítja a Hold irányába a komplexumot, majd leválik.

• A Holdig tartó út 3,5 napot vesz igénybe. Ha szükséges, a Blokk-D fokozat két pályapontosító manővert hajt végre ezalatt, és végül a Hold egyenlítője felett 110 km-es keringési pályára állítja azt egy fékezőmanőverrel.

• Ha továbbra is minden rendben van, a pálya alsó pontját 14 km-esre csökkentik.

• Az LK űrhajósa szkafanderben űrsétával átszáll a Szojuzból a holdkompba, és ellenőrzi azt, illetve az annak alján lévő Blokk-D fokozatot. Ha minden rendben, leválik a Szojuzról.

 

Egy számítógépes szimuláció képe arról, amikor az LK a Blokk-D-vel együtt leválik a Szojuzról

• Az LK / Blokk-D páros megközelíti a felszínt a Blokk-D hajtóművét használva, az első tervekben 4, később már inkább 2 km-es magasságba a Blokk-D leválik, és az LK egyedül (a Blokk-E elnevezésű hajtóművével) folytatja a leszálló-manővert.

• A leszálláshoz ekkor először teljesen nullára csökkentik az LK sebességét, vagyis lebegésbe megy át, utána a tolóerőt csökkentve lassan aláereszkedik, és Holdat ér. Ha szükséges, 50 másodpercnyi lebegési tartalék áll rendelkezésre, amellyel ~100 méterrel lehet a leszállási pontot arrébb helyezni.

 

Az LK holdkomp élőben

• A leszállás után legfeljebb 48 óra áll a kozmonauta rendelkezésére a Holdon. A holdsétára alkalmas űrruhában maximum 1,5 órát lehet kint tölteni, az első séta alkalmával leszúrná a szovjet zászlót, egy nagyon alapvető tudományos érzékelőt helyezne el, talajmintákat gyűjtene, fotókat készítene és rádión leírná az általa tapasztaltakat. Természetesen később lehetőség lenne több holdséta lefolytatására is.

• Az LK-ba való visszatérés után a talajmintákat hermetikusan lezárt konténerbe helyezné, és újra nyomás alá helyezné a kabint (egyes források szerint a tömegcsökkentés miatt később az LK nem lett volna túlnyomásos, tehát az űrhajósnak végig szkafanderben kellett lennie). A visszatérő manőverhez a megfelelő időben begyújtaná a Blokk-E hajtóművet, és a leszállólábakat hátrahagyva a 7K-LOK űrhajóval randevúzna és összedokkolna. Az űrhajós ezek után a talajmintákkal együtt egy űrsétát végrehajtva visszaszáll a 7K-LOK fedélzetére – az LK-t ezek után leválasztják.

• A 7K-LOK (Blokk-I) hajtóművét beindítva az űrhajó elindul a Hold körüli pályáról vissza a Föld felé, a 3,5 napos út alatt további maximum két korrekciós manővert lehet végrehajtani. Mivel a relatív sebesség 11 km/s, ezért először a légkör felső rétegeiben lefékeznék az Szojuzt, ehhez leválasztják a visszatérő modult, amely a Déli-sark felett lépne be a légkörbe, miközben 7,5 km/s sebességre lassul az űrhajó. A légköri fékezés után 5000 km-es magasságba emelkedik még, majd már a Szovjetunió területe felett újra belép a légkörbe, lelassul és végül Földet ér.

 

A Szojuz 7K-LOK, elsőre a legfeltűnőbb különbség a többi Szojuzhoz képest a napelemtáblák hiánya....

A végül kiválasztott járműtrió közül a 7K (Szojuz) család egy furcsa mutációja felelt az űrhajósok hazahozataláért, a 7K-LOK csak távolról emlékeztet a ma ismert Szojuzra, vagy korábbi társaira, noha kívülről hasonlít rájuk, némileg leegyszerűsítve ugyanúgy a műszaki - visszatérő - orbitális modul volt a felépítése. Az orbitális modul orrán a 'Kontakt' dokkolórendszer foglalt helyet, maga az orbitális modul kapott egy előre néző kupolát, amelyből a személyzet jó kilátással rendelkezett előrefelé, az LK holdkomppal való dokkoláshoz. Az orbitális modulban további kamerákat és fényképezőgépeket helyeztek el, amelyekkel a személyzet a Hold felszínéről készített volna jó minőségű felvételeket.

 

A 7K-LOK űrhajó fantáziarajza

A visszatérő modul masszívabb volt, mint a 7K-OK modulja, az L1 Hold-megkerülő űrhajó moduljához hasonlóan vastagabb hővédő pajzzsal látták el. A 7K-LOK csak két főt vitt magával, ebből egy a holdraszállásnál űrsétával szállt át az LK1 holdkompba, a másik végig a Szojuzban maradt.

 

Egy 7K-LOK űrhajó élőben, a műszaki modul külső felületét nagy méretű radiátorok uralják

A legnagyobb különbség a műszaki modult érintette. Ebben helyeztek el egy digitális vezérlő számítógépet, amely az egész út alatt irányította az űrhajót. A hajtómű szekció az R-7 család Block-I fokozatára épült, és a Koroljov által amúgy üldözött UDMH / N2O4 hajtóanyagra épült – ebből 3,1 tonnát volt képes befogadni, a Szojuz műszaki moduljában lévő hasonló hajtóművekhez csatlakozott, és lehetővé tette a Hold körüli pályáról való visszatéréshez szükséges, mintegy 1100 m/s delta-V-t igénylő manővert. Az energiaellátás terén a szovjetek "megirigyelték" a Gemini és Apollo programnál is használt üzemanyag-cellákat, amelyek folyékony oxigén és folyékony hidrogén reakciójából nyertek energiát – négy cellát építettek be, ezek a 70 kg-os modulok egyenként 1,5 kW energiát tudtak termelni 27 V feszültség mellett, mintegy 500 órán át. A táplálásukhoz 600 kg-nyi oxigén és hidrogén állt rendelkezésre, amelyeket összetett hűtőrendszer tartott folyékony állapotban. A teljes űrhajó ellátásához két cella bármilyen körülmények között elég kellett legyen, de a biztonság miatt építettek végül négyet be.

 

Egy életnagyságú, korai LK makett tesztelése folyik...

A holdkomp, vagyis az LK elég sok kihívást adott a mérnököknek. Azt hamar megállapították, hogy a tömegminimalizálás miatt csak egy ember szállhat le a Holdra, majd kiderült, hogy az első terveket is drasztikusan meg kell faragják, mivel az N1 teherbíró képessége erős korlátozó tényező lesz. Ennek következménye lett, hogy a pályamódosító manőverre használt Blokk-D-t vették használatba a leszálláshoz, illetve a végén a leszállólábak gyakorlatilag indítóállványként szolgál, és ugyanazt a (Blokk-E) hajtóművet fogják használni leszálláshoz, mint felszálláshoz. Itt is megmutatkozott az, hogy Koroljov azon igyekezete, mely szerint minden fejlesztést az OKB-1 berkein belül szeretett volna megoldani, visszafelé sült el – túl sok volt a feladat és túl kevés az irodán belüli erőforrás. Így az LK végleges tervezését és egyes részelemek, például a Blokk-E építését Jangel OKB-586-os irodája kapta meg.

 

A végső, megépült LK holdkomp, a felénk néző kék bevonatú rész az ajtó, amelyen keresztül az űrhajós ki- és beszállhatott, akár a világűrben, akár a Holdon, balra látható az űrhajó homorú "eleje"

Csakhogy Jangel irodájában a fiatal, űrhajóépítésben újonc mérnökök az első terveket iszonyatos optimizmussal vetették papírra, például a leszállás előtti fékező manőver delta-V igényét 30-40 m/s-ban állapították meg – a reális ennek közel tízszerese. Az efféle hibáknak köszönhetően az első tervekben még mindössze két tonnát nyomott a holdkomp (a végleges 5,5 tonnát nyomott, egyetlen űrhajóssal a fedélzetén), és amikor ráébredtek, mennyire tévúton járnak, keserűen szembesültek vele, hogy nem kettő, de inkább 10 tonna körüli lenne a két űrhajóssal leszállni képes LK űrhajó. Jangel igyekezett motiválni mérnökeit, például 50-60 rubeles prémiumot kaptak a mérnökök minden egyes megspórolt kilogrammért - ezeknek volt köszönhető például az űrrandevú optimalizált pályája, ami önmagában 500 kg-al alacsonyabb tömeget jelentett.

Az űrhajós köré épített kabin egy sor érdekes megoldást hozott, az amerikai LM modulhoz hasonlóan a szovjet mérnökök is fontosnak tartották, hogy az álló űrhajósnak jó kilátása legyen lefelé, emiatt az LK "elején" egy homorú, félgömbszerű kialakítást terveztek, felső részén a kitekintő ablakkal. Az űrhajósnak amúgy félautomata módban kellett (volna) a leszállást irányítani, a szovjetek a program egy adott időszakában ugyanis egy okos megoldást találtak ki a tökéletes leszállóhely megtalálásához – a későbbi Lunohod roverrel derítenék fel a területet, és ha megtalálták a kellően sík, és szikláktól mentes területet, a Lunohod saját rádió-jeladóját működésbe hozva afféle "világítótorony" lenne a holdkomp számára. A holdsétához új űrruhát is kifejlesztettek, amely egy integrált hátizsákban tárolta a létfenntartó rendszert – ez lett a Krecset. Az LK annyira érzékeny volt a súlypontváltozásokra, hogy az űrhajóst az űrruhájában egy speciális rögzítőrendszer tartotta volna végig egy helyben.

 

A Kontakt dokkolórendszer működési elve

A 7K-LOK és az LK dokkolása megint egy külön vargabetű volt – döntés született, hogy az LK "passzív" szereplője lesz a dokkolásnak, és a 7K-LOK (vagyis a Szojuz) fogja a dokkolási manővert végrehajtani. A dokkoláshoz nem a 7K-OK által megálmodott rendszert használták (azt teljesen külön fejlesztették, hála a tervezőirodák közötti rivalizálásának), hanem egy "sajátot". Ennél az LK tetején egy tányérszerű elemet helyeztek el, amelyben 108 darab hatszögletű nyílás volt, ezek közül valamelyikbe kellett a Szojuz orrán lévő 'Kontakt' dokkoló rúdjának beleakadnia, és így rögzíteni az LK-t addig, amíg az LK űrhajósa átszáll a Szojuzba.

A Krecset űrruha – kifejlesztése nem veszett kárba, később űrsétákhoz használták fel

Az LK születését megnehezítette a tervezőirodák rivalizálása is – amikor Jangel irodája bemutatta végleges terveket, Koroljov / Misin irodájának mérnökei nem fogadták el, miután 12 kg-mal eltérő tömeget számoltak. Hosszas viták után kiderült, hogy a túlnyomást biztosító gáz tömegét máshogy számolták a két irodában... Mivel a szovjet hadsereg is betekintést akart (lévén az indítóállásokat ők üzemeltették), a terveket a légierő mérnökeinek is megmutatták, akik elhűltek attól, hogy például a különféle csővezetékek és kábelek mindenféle borítás nélkül futottak a jármű külsején, vagy hogy a kabin aszimmetrikus kialakítással lett megalkotva – a tervezőmérnököknek kellett felvilágosítani őket arról, hogy a vákuumban működő űrhajó esetében az aerodinamikai törvényekre nem szükséges odafigyelni.

Az egyik legkritikusabb elem viszont a hordozórakéta, az N1 volt....

Az N1 születése

Az 1950-es évek végétől a szovjet mérnökök álmodozni kezdtek egy nagy méretű hordozórakétáról, amely jelentős méretű terhet képes Föld körüli pályára állítani, vagy akár más égitestek felé elindítani. A megcélzott feladatok között volt űrállomás építése, emberes Hold-, Vénusz- és Mars-utazás (csak pályára állás, nem pedig leszállás) és különféle katonai valamint tudományos műholdat pályára állítása.

 

A TMK (~Nehéz Bolygóközi Űrhajó) fantázirajza, ez a 75 tonnás, kvázi "mobil űrbázis" volt Koroljov korai terve a Mars és Vénusz űrrepülésekre, az időszaktól függően 2-3 éves utazást képzeltek el 3 űrhajóssal

Koroljov OKB-1-es tervezőirodája egy ideig még nukleáris meghajtású rakétákkal is kacérkodott, amelyeknél a hajtómű-reaktor magján átáramoltatott hajtóanyag (hidrogén, metán vagy ammónia) jelentősen felhevülve és nagy sebességgel kiáramolva adott volna tolóerőt. Menet közben azonban a hagyományos rakétahajtóművek fejlődése lehetőséget nyújtott ahhoz, hogy a veszélyes és sok rizikót jelentő nukleáris meghajtást félretegyék (legalábbis ilyen célú felhasználás területén). Az N1-től azt várták, hogy 2000 tonnás indulótömeg mellett először 50, majd 75 tonnás hasznos terhet tudjon Föld körüli pályára juttatni. A tervezés 1960-as évekbeli, első szakaszában még a kerozin / oxigén mellett az UDMH / N2O4 és az UDMH / salétrom hajtóanyag-párosokat is megvizsgálták, Glusko pedig keményen lobbizott Koroljovnál, hogy a hidrazin-alapú hajtóanyag mellett döntsenek – Koroljov azonban elutasította ezt, és a kerozin mellett maradt.

 

Koroljov és Misin N1-L3 holdrakétája, Cselomej meg nem valósult UR-700 / LK-700-asa
és végül a megvalósult Proton (UR-500K) / L1 holdmegkerülő rakéta mellett

A vita hajtóanyagokról és a hajtóművekről jelentős tényező volt a szovjet irodák közötti versengésben, és Koroljov súlyosan neheztelt Gluskóra amiatt, hogy nem volt hajlandó kéréseinek megfelelő hajtóműveket fejleszteni. Nem tudni, hogy pontosan az ellentétek között mekkora súllyal nyomott a latban az, hogy Koroljov (legalábbis egy időben) úgy vélte, hogy Glusko juttatta a gulágra, vagy az, hogy egy ideig Glusko volt kettejük közül a vezető, ami után megfordultak némileg a szerepek, de a végeredmény jól látható volt. Koroljov nagy méretű LOX / kerozin hajtóműveket kért, ezt Glusko nem tudta megoldani az RD-105-ösöknél (nem tudta megfelelően stabilizálni az égést), így végül négy kisebb égéstérre bontott RD-107 / 108 hajtóműveket tett le eléje. A nagy égéstérben az instabil reakció okozta problémák az amerikaiakat is kísértették, ám ők végül a gigászi F-1 hajtóművet sikerrel valósították meg – a hajtóműhöz hasonlóan brutális méretű pénzköltés árán...

Az F-1 hajtóművet bemutató videó, érdekesség benne az a tesztfelvétel, amikor mind az öt hajtóművet egyszerre beindították – hasonlóra az N1 első fokozatának esetében nem került sor...

Glusko nem foglalkozott az R-7 vernier (kormányzó) hajtóművekkel és a harmadik fokozatba szánt hajtóművekkel, amelyeket így később Koroljov a saját irodáján belül oldott meg. Utóbbi (S1.5400 jelölésű) hajtóműnél ráadásul az OKB-1 mérnökei zárt ciklusú hajtóművet valósítottak meg (ez esetben az üzemanyagot továbbító turbópumpa égéstermékeit bevezetik az égéstérbe, így ez is tolóerőt termel), amelyet Glusko határozott elutasított, mondván már így is túl nagy az égéstéri nyomás és hőmérséklet, plusz égésterméket vezetni oda csak további nehézségekhez vezetne. Koroljov tehát Kuznyecovhoz fordult, akivel jó kapcsolatokat ápolt. Kuznyecov német mérnökök segítségével létrehozott gázturbinás-légcsavaros hajtóműveivel (amelyek a mai napig repülnek például a Tu-95 stratégiai bombázógépeken) szerzett elismerést, és irodája Szamara városában volt megtalálható, ahol az R-7-esek építése is folyt.

 

Nyikolaj Kuznyecov pózol egy NK-15 hajtóművel

A Kuznyecov által ígért NK-15 hajtóművekre épített N1 rakétára 1962-ben kapott zöld utat Koroljov, mégpedig azért, mert Hruscsovnak megígért egy 75 tonnás űrállomást, nukleáris csapásmérő fegyverekkel – az N1 első indítását pedig 1965-re (!) tervezték. Apró porszem a gépezetben, hogy miközben a rakétára megkapta az engedélyt, a hadsereg nem állt be az űrállomás fejlesztése mögé, és hamar kiderült, hogy a rakétaprogramra kapott támogatás is az előirányzott alatt maradt (Koroljov írt egy levelet Brezsnyevnek 1964-ben, amelyben méltatlankodik, hogy az indítóállásra ígért 11 millió rubelből csak 7 millió érkezett meg), ehhez köthető, hogy az indítóállások építését ugyan 1963-ra jóváhagyták, ám az építést csak 1964-ben kezdték el. Eközben a holdprogram megint előkerült, még ha csak hosszas unszolásra is, viszont ugye Hruscsov nem Koroljov, hanem Cselomej űrhajóját és rakétáját támogatta.

 

A N1-L3 felépítése és főbb elemei, a Blokk-A az első fokozat, a Blokk-B a második fokozat, a Blokk-V a harmadik fokozatot jelöli

Az OKB-1 az N1 mellé ekkor már az L3 komplexum (7K-LOK űrhajó, LK holdkomp és a Blokk-D fokozat) fejlesztését szánta arra célra, hogy az Apollo programmal felvegyék a versenyt – csakhogy az N1 fejlesztése (két évvel a hivatalos életre hívása után) még gyerekcipőben járt, az irányítórendszerén például még el se kezdték dolgozni. Hogy Cselomej tervével felvegyék a versenyt, az L3 komplexumot elég nagyra kellett építeni ahhoz, hogy egy indítással elérhető legyen a Hold – ehhez viszont a rakéta teherbírását 75 tonnásról 95 tonnásra kellett volna növelni. Az N1 ekkoriban három fokozatúnak készült, a kúpos kialakítású testnél a fokozatok között rácsos rögzítő elemeket használtak, és mivel az amerikai F1-hez hasonló óriási hajtóműre esély sem volt, ezért 24 db NK-15 volt az első, 8 db NK-15V a második, és négy darab kisebb NK-19 a harmadik fokozatban. Hogy a 95 tonnás teherbírást elérjék, az első fokozatban 24-ről 30-ra kellett növelni a hajtóművek számát...

 

Az egyik N1 indítóállás már készen

1965-ben végre Koroljov le tudta gyűrni Cselomejt, és az N1 fejlesztése gőzerővel beindult az első rakétaelemek legyártásával. 1966-ban viszont Koroljov meghalt, és rövid úton megjelent Cselomej és Jangel, hogy a saját UR-700 és R-56 rakétájukat ajánlják az N1 helyére. Ha nehezen is, de végül a pártvezetés Misinnek adott lehetőséget, hogy a már beindult N1 / L3 programot tovább vigye. Ekkor az volt a terv, hogy az első N1-es 1968 márciusában elindulhat, és 1968 végére a szovjet holdraszállás megtörténhet. 1967-re azonban látszani kezdett, hogy az LK és a 7K-LOK fejlesztése tovább csúszik, és noha az UR-500K-val indítani szándékozott L1 űrhajó is késedelmet szenvedett, egyre látványosabban világossá vált, hogy az amerikaiakat nehéz lesz megelőzni...

Ekkor kapott az orosz űrprogram egy csúnya gyomorlövést....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története V.

Szergej Koroljov halála és hagyatéka...

Szergej Koroljov már 1960. decemberében átesett első infarktusán, később veseelégtelenséget és szívritmuszavart is diagnosztizáltak nála. Az orvosai figyelmeztették, hogy pihenjen többet, és próbálja meg kerülni a stresszt, de ő ezeket az utasításokat nem igazán követte. 1965 őszére egyre rosszabb egészségi állapotba került, majd végül 1966. január 5-én olyannyira súlyos lett az állapota, hogy kórházba volt kénytelen vonulni, hivatalosan vastagbél polipok miatt. A műtétet nem más, mint a szovjet egészségügyi miniszter, Borisz Petrovszkij hajtotta végre, jelezve, mennyire fontos volt a páciens. A feltáráskor viszont kiterjedt, rossz indulatú tumort találtak, és noha a részletek terén már ellentmondásosak a források (általában a gulágon eltöltött idő alatt megromlott egészségét kárhoztatják, illetve az abból fakadó szívelégtelenséget, esetleg belső vérzést megnevezve a végső problémának), a vége az lett, hogy Koroljov január 14-én, 59 évesen a műtőasztalon meghalt.

 

Koroljov maradványait viszik a vállukon párt és az űrprogram prominensei,
jobb szélen maga Leonyid Brezsnyev

Koroljov szerepe egészen a hidegháború végéig nem volt tisztázott, csak az 1990-es években megjelenő visszaemlékezések kezdték el felfedni, hogy mekkora befolyása volt a szovjet űrprogramra. A vele foglalkozó legtöbb cikk, visszaemlékezés pozitívan nyilatkozik róla, és azt nem is lehet elvitatni, hogy a nehéz körülmények ellenére oroszlánrésze volt abban, hogy a szovjet rakétaprogram oda jutott, ahol most van. Az azért mindenesetre érdekes, hogy kritikát vele szemben kevesen mertek megfogalmazni, holott sok döntése kapcsán bizony lenne rá ok. Az egyik a tesztelések viszonylagos hanyagolása az első időkben, nem egyszer a problémák megjelenése után hozott csak döntést behatóbb tesztelésekről, a "bevett" eljárás az élesben tesztelés volt. Később ez drasztikusan változott, talán a tapasztalatok alapján. Viszont a legkárosabb az volt, hogy az űrprogramot többször is igyekezett szigorúan a saját hatáskörzetében, a saját tervezőirodáján belül tartani, ami viszont oda vezetett, hogy az OKB-1 súlyosan túl volt terhelve. Nem bízott "konkurenseiben", akik persze emiatt érthetően nehezteltek rá. Csak akkor engedte ki a kezéből a feladatokat, amikor már erősen kérdéses volt, hogy sikeresen meg tudja oldani azt. Befolyását nem egyszer felhasználta, hogy a vele konkurens irodáknak keresztbe tegyen, és nem igazán volt erőssége a kompromisszumkészség.

 A SzenCsou-11 indítása 2016-ban, N2O4/UDMH hajtóanyagú Hosszú Menetelés 2F rakétával –
a kínaiaknak megfelel ez hajtóanyag páros emberes űrrepüléshez, Koroljov harcolt ellene...

Végül pedig ide tartozik az, hogy nem engedett abból, hogy mérgező / toxikus hajtóanyagot használó rakétát használjanak emberes űrrepülésnél (miközben paradox módon a Szojuz űrhajóban azt használtak), és az űrprogram terén igyekezett ezen rakétákat elgáncsolni, ami feltehetően komoly tényezője lehetett a Gluskóval és Cselomejjel való rossz kapcsolatának. Noha a félelme valahol érthető volt, azért az amerikai Gemini program a hidrazint használó Titan II GLV rakétával nagyobb probléma nélkül elvolt, sőt a kínai űrprogram személyszállító űrhajói (legalábbis ezen sorok írásáig) a szintén ilyen hajtóanyagot használó Hosszú Menetelés 2F rakétával jutottak és jutnak a világűrbe. Ha kompromisszumképesebben áll Cselomejhez, Gluskóhoz és Jangelhez, talán a szovjet űrprogram későbbi időszakai is más eredményekkel, más sikerekkel gazdagodhattak volna...

 

Szergej Koroljov hamvait a Kreml falában, egy emléktábla mögött helyezték örök nyugalomra

Az 1990-es és 2000-es években, mikor a szovjet űrprogram eltitkolt eseményei napvilágra kerültek, Koroljov körül kisebb fajta kultusz alakult ki, és nem egyszer egyenesen olyan kijelentéseket lehetett látni, hogy valójában Koroljov halála volt az, amely a szovjet űrprogramot megakasztotta. A korábban leírtak és a fentiek alapján sejthető, hogy ez azért barokkos túlzás, valójában a szovjet űrprogram számtalan nehézséggel és akadállyal kellett megküzdjön, Koroljov halála nyilván nem lendített sokat a helyzeten, de aligha lehet erre fogni a későbbi eseményeket, sőt, bizonyos szintig a későbbi problémák gyökerét is Koroljov döntéseiben kell keresnünk. Ezen gondolatmenet végére pedig talán nem baj, ha odatesszük, hogy Koroljov nem volt különösebben kiemelkedő tudós vagy mérnök (még ha folyamatosan főtervezőként hivatkoztak / hivatkoztam rá), gyakorlatilag az 1950-es évektől már kizárólag vezetői feladatokkal foglalkozott, noha aligha lehet elvitatni, hogy e téren kétségkívül tehetséges volt...

 

Vaszilij Misin beszédet tart 1967-ben, már a szovjet űrprogram fejeként

Koroljov utódja Vaszilij Pavlovics Misin lett az OKB-1 élén, és de facto őt nevezte meg a űrprogram új vezetőjének a pártelit, noha Cselomej igyekezett saját magát eme pozícióba manőverezni – sikertelenül. A politikai közjátékok kis csatáiban Cselomej mellett csak Andrej Grecsko, a védelmi miniszter első helyettese állt, míg ellene volt Msztyiszlav Vszevolodovics Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke és Dmitrij Usztyinov, a védelmi ipart felügyelő miniszter és 1965-től a Központi Bizottság titkára – ebben a helyzetben ez fix kettes. Hruscsov bukásával Cselomej gyakorlatilag elvesztette az esélyét is annak, hogy elnyerje az űrprogram vezetését – egyszerűen túl sok lett az ellenlábasa és túl kevés a befolyásos támogatója.

 

Msztyszlav Keldis, matematikus, fizikus, gépészmérnök, a szovjet űrprogram egyik meghatározó alakja, aki főleg a robotszondák és műholdak fejlesztésében vett részt

 

Misin 1946 óta volt az OKB-1 második embere, és a rakétafejlesztésekkel foglalkozott, az R-7 rakétacsalád megvalósulásában jelentősen kivette a részét, illetve az N1 fejlesztésével foglalkozott. Körülbelül ebben az időben a sztálinista időkből származó, rossz emlékeket hordozó OKB jelöléseket is elkezdték elhagyni, így lett az OKB-1-ből a CKBEM (~Központi Kísérleti Gépgyártási Tervezőiroda rövidítése), majd az OKB-52-ből (amit ugye Cselomej vezetett) CKBM (~Központi Gépgyártási Tervezőiroda rövidítése), és Glusko OKB-456-osa is Energomas tervezőiroda névre lett átkeresztelve.

Az új vezető egy kaotikus állapotban lévő űrprogramot örökölt, négy Voszhod űrhajó útja volt tervezve, ám az erőforrások nagy része az űrhajók előkészítéséről a Szojuz űrhajó nem kevesebb, mint három plusz két változatának (az 7K-OK Föld körüli utakra tervezett, a 7K-L1 Holdmegkerülő és a 7K-LOK Holdraszállóprogramhoz tervezett verziója, plusz a katonai kémfeladatokra szolgáló Szojuz-R és később Szojuz VI változat) és az N1 rakéta fejlesztésére voltak átcsoportosítva, így folyamatos csúszásokkal szembesültek. Cselomej még 1965-ben megbízást kapott Hruscsov utasítására, hogy egy Hold-megkerülő utat valósítson meg az LK-1 űrhajójával és a holdraszállást az LK-700 űrhajóval, de amikor vezércsere történt, Koroljov elérte, hogy az UR-500K rakétához egy Szojuzon alapuló megoldást (az L1-et) kelljen használnia a holdmegkerülésre, a holdraszállás pedig a "saját" N1 / 7K-LOK / LK trió feladata lesz.

Cselomej meg örülhetett annak, hogy UR-500K rakétája 1965-ben kétszer sikeresen elindult a világűrbe, noha nyilván lesújtotta, hogy alulmaradt Koroljovval szemben. Eközben ismét elővették a bolygóközi szondák esetét is, noha az első Vénusz-szondát már 1961-ben megpróbálták elindítani, de nem hagyta el a Föld gravitációs terét, és az emberes űrutak prioritása miatt nem is próbálkoztak vele újra jó ideig. 1965-ben a Venyera-2 már elindult a Vénusz felé, de útközben elvesztették vele a kapcsolatot, és később sem sikerült újra felvenni vele – a Venyera-3 ugyan így járt. Az R-7 családba tartozó Molnyija hordozórakétán induló Luna-9 szonda viszont 1966. február 3-án sikeresen leszállt a Hold felszínére, ismét megelőzve az amerikaiakat – és újra nagyon fontos sikerélményhez juttatta a szovjet űrprogramban résztvevőket.

 

Georgij Babakin, a Lavocskin-iroda főtervezője 1965 és 1971 között

Azt már csak a margóra, hogy ez a kis győzelem még Koroljov döntéseihez volt köthető. Eredetileg az OKB-1 felelt az űrszondákért is, így például a Hold felszínén landoló E-6 jelölést viselő műholdakért. Mikor Hruscsov döntése 1964-ben végre az emberes Hold-program terén több erőforrást biztosított, Koroljov nekiállt átszervezni a feladatokat, ennek egyik része volt, hogy az 1960-ban a Cselomej által irányított OKB-52-be olvasztott Lavocskin-tervezőirodát újra függetlenítette (aligha véletlenül tett így Koroljov, feltehetően részben riválisának szeretett volna alápörkölni), és ők kapták meg a Hold- és bolygóközi kutatószondák fejlesztését. A régi-új OKB-301-et Georgij Babakin vezetésével hozták létre, és miután megkapták az OKB-1-től az utolsó két félkész E-6-ost, némileg átalakították őket, új irányítórendszert építettek a részére, és alapos tesztelésnek vetették alá. A Lavocskin-irodára részben azért eset Koroljov választása, mivel az korábban az alapos és mélyreható tesztelést favorizáló mérnökökből állt, ahol hagyományai voltak már ezeknek a fejlesztési eljárásoknak.

Maga Koroljov az elégtelen pénzügyi és erőforrási lehetőségekkel indokolta azt, hogy saját irodája is sokszor élesben tesztelt mindent (ezt azért nehéz elhinni, mert akkor is így jártak el, amikor több erőforrást kaptak). Megtervezték, összeépítették a különféle rakétákat, műholdakat, űrhajókat, majd elindították őket, és figyelték, mi történik. Összetett földi teszteket csak az 1960-as évek közepétől kezdték el erőltetni (noha később az N1 első fokozatánál nem valósult ez meg). Utólag sok helyen lehet olvasni, hogy a szovjet űrprogram nehézségeinek ez az eljárás volt a gyökere, amelyet nagyon nehezen vetkőztek csak le...

 

A britek által fogott egyik Luna-9 felvétel...

Erre jó példa, hogy a Lavocskin-iroda által továbbfejlesztett E-6M holdszondából rögtön az első sikeresen teljesítette a feladatát: miután elindult a Hold felé, már Luna-9 néven le is szállt, és jeleit a brit Jodrell Bank rádióteleszkóp sikeresen vette, a Hold felszínén készült első felvételekkel együtt.

Az ilyen sikerekre pedig nagy szükség volt ekkoriban a szovjet űrprogram számára, és az 1965 végétől kevés ilyenre volt példa. A problémákat nagyszerűen bemutatja a Voszhod program további élete. Eredetileg még 1964 októberében az volt a terv, hogy egyetlen űrhajóssal a fedélzetén 12, majd 15 napos világűrben töltött időtartam-rekordokat állítanak fel, ez lesz a Voszhod-3 útja. A cél a Gemini programban kitűzött utak sikerének aláásása, vagyis több (három) embert felküldeni egy űrhajóval, előbb végrehajtani az első űrsétát, illetve megőrizni az időtartam-rekordot a Szovjetunió számára.

Érdekesség, hogy a Gemini programban a valódi (manőverezéssel elért) űrrandevú megvalósítása és a dokkolás teljesítése is szerepelt, de ezeket a Voszhod programba sehogy sem lehetett teljesíteni. Viszont az első két célt az első két Voszhod űrhajó teljesítette, noha az ezeken az utakon közben felmerült problémák (például az, hogy a manuális visszatérő manőverhez szükséges Vzor kijelzőt a hajó kezelőszerveinél ülő űrhajós nem látta) miatt az űrhajó áttervezését és átépítését tartották szükségesnek. Nem mellesleg pedig a létfenntartó rendszert is újra kellett gondolni, hogy a legalább 15 napos űrutazásnak bátran nekiugorhassanak.

 

Egy Voszhod (nincs katapultülés) két "kutyaóllal", ilyen volt a Kozmosz-110 is

Mintha nem lenne elég ez is, a Gemini 5 útjának egyik kísérlete többek között Földről indított rakéták hajtóművének megfigyelése volt. Nem teljesen tisztázott minden körülmény, de a lényeg, hogy a szovjetek ezt egy rakéta-indítás észlelő rendszer tesztelésének gondolták, és a szovjet hadsereg egy hasonló tesztet kért (vagy inkább követelt) Koroljovtól. Ezért a Voszhod-3 egyik fő feladatának egy ballisztikus rakétaindítás észlelése köré lett felépítve, és más katonai célú kísérletek lettek meghatározva. Mellesleg Koroljov egy saját kis kísérletet is szeretett volna végrehajtatni, amely szerint az továbbfejlesztett Vosztok-K rakéta harmadik fokozatát egy kábellel összekötötték volna a 

Voszhod űrhajóval, és megpörgetve őket kismértékű mesterséges gravitációt hoztak volna létre az űrhajóban. Mintegy mellékesen a korábbi 15 napról 20 napra emelték az űrutazás tervezett hosszát, hogy az 1965 végére tervezett 14 napos Gemini-7 utat egyértelműen túlszárnyalják. A létfenntartó rendszert újra elkezdték átdolgozni, hogy a kitűzött céloknak megfeleljen. Koroljov halála után, 1966. február 22-én indult a Kozmosz-110, ami valójában egy Voszhod űrhajó volt, fedélzetén két kutyával (Veterok és Ugoljok), majd 21 napig keringett a Föld körül, végül pedig sikeresen visszatért a Földre, bizonyítva, hogy az űrhajó maga képes a feladatot teljesíteni.

 

Veterok és Ugoljok, akik időtartam rekordot döntöttek

Misin alapvetően követte mentora utasítását az N1 / Szojuz 7K-LOK / LK prioritás terén, de mivel a Voszhod-3 nehéz szülésnek indult eleve, menet közben elengedték a mesterséges gravitációra vonatkozó kísérletet, illetve az út hosszát 18 napban határozták meg. Így április közepén kellett volna indulnia, azonban az R-7 hordozórakéta-család Voszhod alfajából egy példányának nem sikerült elérnie a kitűzött pályát április elején, így május 20., majd május 22. lett a kitűzött indítási időpont, hogy kizárhassák a hiba megismétlődését. Csakhogy május 10-én egy értekezleten Leonyid Szmirnov, a kommunista párt egyik prominens képviselője sokkolta a jelenlévőket azon bejelentésével, hogy a kormányzat nem látja értelmét a Voszhod-3 útjának, mivel nem nyújt semmi olyat, amivel a Gemini űrhajók útjain jóval túlmutatna.

Mintegy mellékesen pedig a többi Voszhod utat is törölték a tervekből, ide értve a női űrsétára szánt Voszhod-4-et, a 20 napos időtartam-rekordra tervezett Voszhod-5-öt, és a rögzítőkötelek nélküli űrsétára szánt Voszhod-6 repülést. Ezekre az utakra az űrhajók és a rakéták építés / fejlesztés alatt álltak (még ha Koroljov és Misin lassította is ezt), a személyzet (a tartalékokkal együtt) pedig ki volt választva. Misin ugyan a gyakorlatilag indításra kész Voszhod-3-at még 1966 őszén újra felhozta, hogy a folyamatosan csúszó Szojuz űrhajó első útjáig legyen egy szovjet emberes repülés, de végül (pontosan nem ismert okokból) nem harcolt érte túlságosan komolyan, és így sor sem került rá...

 Irina Szolovjova és Valentyina Ponomarjova, a Voszhod-4 kitűzött legénysége,
Szolovjova az űrsétára is kiképzést kapott, ő lehetett volna az első női űrsétát végrehajtó kozmonauta

Misinnek ugyanis úgy vélte, hogy a Voszhod több sebből vérzik, és a Szojuz mihamarabbi útjára kell koncentrálnia. Csakhogy a Szojuz fájdalmasan messze volt attól, hogy kész űrhajónak nevezhessük...

A Szojuz űrhajó bemutatása

Az első űrhajókkal (akár a Vosztok, akár a Mercury esetét nézzük) szemben nem voltak túl nagy elvárások: vigyék fel az űrhajóst Föld körüli pályára, és lehetőleg élve hozzák is vissza. Kényelem, megfelelő munkakörülmények, ne adj isten ergonómia nem szerepelt az igénylistán. Paradox módon a második generációnak nevezhető, az első űrhajókból származtatott Voszhod és Gemini sem igazán mutatott ezen túl. A Voszhod három embernek nagyon szűk volt, de két embernek sem kényelmes hosszabb ideig. A Gemini, ha lehet, még ennél is rosszabb volt, hiszen ott a két űrhajós maximum űrséta esetén hagyhatta el a katapultülését, amúgy indulástól érkezésig jobbára egy helyben ültek (visszautalnék a Gemini-7 majdnem 14 napos útjára, el lehet képzelni...).

 

Thomas P. Stafford a Gemini-9A űrhajóban – láthatóan nem egy táncterem...

Alapvető űrhajóépítési egyszeregy, hogy lehetőleg minimális tömegre kell törekedni, hiszen szó szerint minden kilogramm számít. Viszont ahhoz, hogy az űrhajósok számára megfelelő élet- és munkateret biztosítsanak, valami módon mégis nagyobb teret kellene létrehozni. Mivel nagyobb hordozórakéta nem volt reális belátható időn belül, ezért az R-7 rakétacsaláddal szándékoztak több elemből álló, az űrben összedokkoló mini-űrállomásszerű megoldással továbblépni. Ezt a Szever (5K) űrhajóval kívánták megvalósítani, amelynél először is a kerek visszatérő modul helyett egy lekerekített csonkakúp alakra tértek át, vagyis a légkörbe érve az áramlás miatt ennek a keskenyebbik fele fog a haladási iránnyal szemben elhelyezkedni, így stabilizálni lehet az útját, és a Vosztok / Voszhod legénysége által átélt "centrifuga élményt" mellőzve lehet visszatérni.

 

A Szever már emlékeztet a Szojuzra, az áramellátást napelemekkel oldották volna meg, de csak két modulból állt még

A Szever viszont egyszerűen túl nagy és nehéz volt, viszont a megfelelő méretű beltér ára ez volt. Erre a 7K tervnél (a későbbi Szojuz) egy ügyes trükköt vetettek be. A Vosztok / Voszhod (és a Szever) két modulból állt, az űrhajóst szállító visszatérő modulból és a műszaki modulból, amely az energiaellátást, manőverezést, kommunikációt és a bizonyos szintig a létfenntartást biztosítja. A Szojuz esetén egy harmadik modult is bevetettek, egy orbitális modult. Ez a modul plusz munka- és életteret biztosít, de mielőtt az űrhajó visszatérne a Földre, leválasztja a műszaki modullal együtt, így a visszatérő modul (amelyet hővédő pajzzsal kell ellátni, és a leszálláshoz ejtőernyővel kell lelassítani) a lehető legkisebb és legkönnyebb lehet – vagyis a Szever visszatérő moduljához képest kétharmad méretű volt csak, és jóval könnyebb. A margóra meg kell jegyezni, hogy a 7K első inkarnációja valójában négy modulból állt, a műszaki modul mögött egy gyűrű alakú rendszerben az automatikus dokkoláshoz szükséges rendszerek lettek volna elhelyezve, amelyet a 7K / 9K / 11K összecsatlakozás után leválasztottak volna. Ezt később a műszaki modulban helyezték el.

 

A General Electric D-2 jelölésű Apollo terve, az orbitális (zöld), visszatérő (kék) és műszaki (piros) modulfelépítéssel – végül James Webb NASA vezető figyelmen kívül hagyta a megbízott cégek javaslatait, és a NASA Langley űrközpont munkatársainak tervét választotta...

Itt egy picit meg kell állni, hogy a Szojuz nagysága előtt leboruljunk, tudniillik megérdemli. A Szojuzt azzal, hogy három modulos megoldásra váltott, roppant rugalmasan lehetett a legkülönfélébb feladatokra használni (Föld körüli utak, holdutazás, Föld körüli űrállomás kiszolgálása) – ugyanakkor ehhez képest a szerkezeti tömege minimális lehet. Az Apollo űrhajó parancsnoki modulja három (igaz szkafanderben lévő) űrhajósnak nyújtott 6,2 köbméter életteret, és 5,5 tonnát nyomott – eközben a Szojuz űrhajó ugye ~6,5 tonna volt, cirka 6,5 köbméter életteret nyújtott összesen, de ez egy komplett űrhajó volt, amely saját energiaforrással, hajtóművel, sőt, az orbitális modul lévén saját zsilipkamrával is rendelkezett! Noha csúnya vargabetűknek köszönhetően a Szojuz a mai napig használatban van, sőt, a másik jelenleg is használatban lévő embert szállítani képes űrhajó, a SzenCsou is alapvetően a Szojuz másolata, de ez azért mindenképpen tiszteletre méltó eredmény. A margóra pedig felírhatjuk, hogy anno a megbízott cégek által asztalra tett Apollo elemzések egyike, a General Electric D-2 megoldásaiban emlékeztet a Szojuzra, tehát a túlparton is voltak olyanok, akik ugyan arra jutottak, mint a szovjetek. Ezek után kicsit nehéz megérteni, hogy a NASA miért ragaszkodik az Apollo-féle megoldáshoz a 2000-es évek után, ha egyszer már egyértelműen kiderült, hogy kevésbé hatékony...

 

A 7K, más néven a Szojuz-A, az orbitális modult merevítőrudak tartják még a helyén

A már korábban említett 7K / 9K / 11K "vonat" szükségessé tette az űrbéli dokkolást, mégpedig a szovjet gondolkodásmódnak megfelelően automatikusan. Ennek tesztelésére (és a szovjet emberes űrprogram folyamatosságát fenntartandó) egy Föld körüli pályára szánt Szojuz variánson is elkezdtek dolgozni – ez lett a 7K-OK, de elnevezés terén maradt csak Szojuz. Ezen a variánson mutatjuk be az űrhajó felépítését, amely már több mint fél évszázada szolgálja az emberes űrutazást.

 

A Szojuz 7K-OK három fő modulja

Előlről indulva az orbitális vagy lakómodul az első egysége az űrhajónak. Alapvető célja az, hogy a legénység számára plusz munka- és életteret nyújtson, ahogy fent lehet látni, először hengeres kialakítással számoltak, de a végleges változatnál egy csaknem teljesen gömb alakra tértek át, azért csaknem, mert a két (egyébként magnézium-ötvözetből készült) félgömb közé egy cirka 30 centiméteres hengeres elemet építettek be. A modul így 2,2 méter átmérőjű, de hozzávetőleg 2,6 méter hosszú (plusz az orrára szerelt dokkoló szerkezet, amivel akár 3,5 méteresre is "nőhetett"), a beltere összesen 6,4 köbméteres, ám ezek egy részét különféle tárolók, rendszerek foglalják el, így az űrhajósoknak 4 köbméternyi teret hagynak. Az egység külső felén voltak a dokkoláshoz szükséges rádióantennák és radaros távolságmérők, illetve a kommunikációs antennák. A 7K-OK esetében nem volt dokkolórendszer része a zsilipajtó, alapvetően a Holdutazásnál alkalmazni szánt összekapcsolódás és űrsétával való átszállás volt a céljuk.

A beltérben egy toalett, a létfenntartó rendszer egyes elemei, plusz kommunikációs rendszer, illetve a dokkoláshoz szükséges rendszerek lettek elhelyezve, a modul alján pedig a visszatérő modulhoz kapcsoló, mindkét oldalról zárható zsilipajtóval látták el. Az első változatoknál az egyetlen másik ajtó egy 640 mm-es zárható ajtó volt az orbitális modul alsó részén, ezen keresztül szálltak be az űrhajósok indítás előtt, illetve űrséta alkalmával itt tudták elhagyni az űrhajót. A létfenntartáshoz kapcsolódó elemek közé tartozott az űrhajósok által kilélegzett szén-dioxidot (CO2) megkötő, kálium-szuperoxidra (KO2) és lítium-hidroxidra (LiOH) épülő ágyak alkalmazása.

A végleges 7K-OK orbitális modul belső kialakítása, amit 1964-ben jóváhagytak,
a "konyhaszekrény" és a "dívány" elnevezés adta magát a belteret uraló elemekre

A korai Szojuzok esetében a dokkolókapcsok az orbitális modul orrán voltak elhelyezve, de a két űrhajó között űrsétával lehetett csak átszállni (ez volt a terv egyébként a holdutazásnál is, vagyis a Szojuz és az LK Holdkomp között űrsétával szállhatott át az űrhajós). Ehhez az orbitális modult zsilipként lehetett használni, lezárva a visszatérő modul felé vezető ajtót, így a visszatérő modulban a túlnyomás megmaradt. A ma is ismert, zsilipajtóval párosított dokkolórendszert csak később, a Szojuz-10 útjára fejlesztették ki. A modulból két kis kerek ablakon keresztül lehet kitekinteni, az egyik az ajtóval szemben, a másik pedig az ajtó felett van.

A belteret alapvetően két nagyobb elem uralja, a nagyobbik a "szervant" (~tálalószekrény), a másik pedig "divan" (dívány) nevet kapta a használóitól. Előbbiben helyezték el a legénység számára az étel- és vízkészletet, itt kapnak helyet a különféle tudományos kísérletek eszközök, valamint az extra kommunikációs rendszer és a hulladéktárolók. A másikat, nevének megfelelően egyrészt ülő / pihenő helyként lehet használni, illetve alatta tárolórekeszeket helyeztek el további készleteknek. Az űrsétához használatos űrruhát szintén ebben a modulban helyezték el.

 

Egy 7K-OK orbitális modul, "női" dokkolókapoccsal és külső hőszigetelő borítás nélkül

A beltérben kapaszkodókat helyeztek el, a fal felső részén videokamera és egy levegőmozgatásért felelős ventilátor is helyet kapott. A modul energia- és hőháztartását a műszaki modultól kívül elvezetett vezetéken keresztül oldották meg. Az orbitális modul (mivel nem kell elviselnie a visszatéréskor fellépő erőket) könnyű szerkezetű (cirka 1100 kilogramm a teljes modul), vékony falú, a hőszigetelését (ahogy a visszatérő modulét is) egy külső, puha takaróréteg biztosítja.

 

Egy 7K-OK Szojuz, jól látható a zöld hővédő takaróréteg

A második eleme a Szojuznak a visszatérő modul, nevéből fakadóan csak ez tér vissza egyben a világűrből, így ezt kellett a legmasszívabbra megépíteni és hővédelemmel ellátni, ezért a méreteit (és tömegét) amennyire lehet igyekeztek minimalizálni. A lekerekített csonkakúp alakú modul 2,2 méter átmérőjű, 2,1 méter hosszú és cirka 2,9 tonnát nyom. A masszív modul beltere nem egészen 4 köbméter, ám ennek jó részét a beltérbe "betüremkedő" ejtőernyő-tárolók (fő és tartalék) határozzák meg, illetve a székek alatti kiszolgáló rendszerek, a személyzet számára így hozzávetőleg csak 2,5 köbméter marad. Az ejtőernyők egy kisebb stabilizáló, illetve egy főernyőből állnak, és ahogy említettem, a biztonság kedvéért két teljes szettet építettek be. Az űrhajó alján elégő (ablatív) hővédő pajzs található, a leszállás utolsó fázisában ezt leoldják, és alatta négy (később hat) kis méretű, szilárd hajtóanyagú fékező rakétát helyeztek el – ezek közvetlenül a földet érés előtt indulnak be, a lehetőségekhez képest minimalizálva a becsapódás sebességét.

 

Egy már erősen viseletes 7K-OK Szojuz visszatérő kapszulájának beltere, a fent két oldalt látható betüremkedés a fő és tartalék ernyők tárolói

A személyzet három fő lehet, akik a 7K-OK esetében a Voszhodhoz hasonlóan szkafander nélkül (tömegcsökkentés miatt) foglalnak egymás mellett helyet, a térkihasználás miatt, és hogy munka közben lehetőleg kevésbé zavarják egymást, a három ülés "W" alakban van elhelyezve, vagyis a két szélső "kifelé dől". Így noha az űrhajósok lábai közel vannak egymáshoz, vállmagasságban a lehető legmesszebb vannak. A kezelőszervek a középső ülés előtt koncentrálódtak, tehát a középső ülésben ülő űrhajós a "pilóta", illetve sokszor az űrhajó parancsnoka is.

 A később szerencsétlenül járt Szojuz-11 személyzete pózol kiképzés közben egy szimulátorban,
jól látható a kezelőpanel és a a visszatérő modul általános elrendezése

A panel az első Szojuz verziónál alapvetően egyszerű adatokat közölt – a leglényegesebb az alul elhelyezett Vzor kijelző, amely itt egy, a visszatérő modul oldalán (az űrhajósok "lába" felől) kibocsátott periszkóp képét mutatta. A kitolható periszkópra azért volt szükség, mert így tudták csak megoldani, hogy a kezelőszerveknél ülő űrhajós előrefelé láthasson. A műszerfal bal oldalán egy kis földgömböt helyeztek el, amely (először csak nappal) az űrhajó relatív helyzetét mutatta hozzávetőlegesen (ezt hamarosan egy csillagkövető szenzor segedelmével a Föld árnyékos oldalán is biztosítani tudták, noha az elején elég megbízhatatlanul), erre elsősorban akkor van szükség, ha kézzel kell a fékező manővert végrehajtani, így láthatják, hogy körülbelül mikor kell beindítani azt. Az űrhajó irányításához szükséges kezelőszervek két előre húzható tartón elhelyezett botkormány képében lettek beépítve, szintén a középső székből használhatóan. A modul rendelkezik nyolc apró pozicionáló hajtóművel, ezek dedikáltan a visszatéréskori korrekciókra vannak szánva, hidrogén-peroxid (egy komponensű) hajtóanyaggal. Az visszatérő modul csak egy kis akkumulátorral rendelkezik, amely a legalapvetőbb rendszereket cirka egy napig képes kiszolgálni.

A harmadik részegység a műszaki modul, ez a hengeres, 2,1 méter hosszú és 2,5 méter átmérőjű, mintegy 2,65 tonnás modul felel az energiaellátásért, a hőháztartásért, az űrbéli manőverezésért és a pozicionálásért. Amíg a korábbi szovjet űrhajóknál az energiaellátásért csak az akkumulátorok feleltek, a Szojuz végre napelemekre támaszkodhatott, amely hosszabb időtartamú utaknál jóval könnyebb tömeget tett lehetővé. A két napelemtábla 500 Watt elektromos energiát termel ideális körülmények között – ez nem sok, de a célnak tökéletesen megfelelt, és így a műszaki modulban lévő akkumulátorokat elég volt olyan kicsire tervezni, hogy egy (takarékosan két) napra elégséges energiát biztosítsanak az egész űrhajónak.

 

Egy Szojuz 7K-OK makett, látható a műszaki modul külső felén a radiátor (a "hurkák", amik valójában csővezetékek), a napelem, és hátul az Igla dokkolórendszer gyűrűje, valamint a hajtóműmodul

A hőháztartás biztosítására radiátorokat szereltek a műszaki modul külső felére, folyékony és gyúlékony hőközvetítő közeget használva arra, hogy a két másik modulból a felesleges hőt kisugározzák. Ebben a modulban lettek elhelyezve a Nap helyzetét megállapító fotocellák, amelyek a hajó helyzetét tudják ez alapján megállapítani. A modul végén, egy gyűrű alakú házban helyezték el az Igla dokkolórendszer számítógépét és rendszereit.

 

A KTDU-35 hajtóműkomplexum, középen a fő, mellette a két tartalék hajtóművel,
illetve a négy kormány-fúvókával, mögöttük pedig láthatóak a hajtóanyag-tartályok és a csőhálózat

A modul leglényegesebb eleme persze a KTDU-35 hajtómű, amit az OKB-2 (később KBHM, végül Iszajev-)tervezőcsoport alkotott meg. A KTDU-35 egy elég különleges hajtómű, egy fő- és két segéd-égőtere van, utóbbiak tartaléknak szolgálnak, ha a főhajtómű nem indulna be valamiért. Az üzemanyaga UDMH, az oxidálószer AK27I (73% HNO3 és 27% N2O4) – igen, miközben Koroljov a rakétáknál üldözte a toxikus és öngyulladó hajtóanyagokat, az űrhajónál ők sem tudtak jobb megoldást találni. Ez a hajtóanyagpáros viszonylag jól tárolható (nem szükséges mélyhűteni), miközben az, hogy a két anyag öngyulladásra képes együtt, szükségtelenné teszi a gyújtóberendezést – nem véletlen, hogy a legtöbb űrhajó (és nem csak az ember irányította) ilyen vagy ehhez hasonló párost használ a mai napig.

A KTDU-35 azonban relatíve szerény képességekkel bír, mindössze 4,09 kN (főhajtómű) + 4,03 kN (tartalék hajtóművek) tolóerővel rendelkezik, ami miatt a manőverek végrehajtásához hosszú ideig kell működtetni. A Szojuz delta-V (pályaváltoztatás képességének mértéke) értéke ~390 m/s, ez a Vosztok esetében 140-155 m/s volt, és nagyságrendileg kb. 120-150 m/s szükséges a fékezőmanőverhez, a többi felhasználható pályamódosításokra, űrrandevúra, dokkolásra. Az 1+2 hajtómű körül 4 db ferdén elhelyezett pozicionáló fúvókát helyeztek el, ezek szintén a főhajtómű üzemanyagával működtek.

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története IV.

A Voszhod-1

A szovjet űrprogram helyzetét jól körülírja, hogy 1963-ban a Vosztok-5 és -6 páros repülés után nem volt határozott út kijelölve, hogy most mi legyen a következő lépés, tervben volt a 8 és 10 napos Vosztok-7 és -8 út az időtartam-rekordokra hajtott, míg a Vosztok-9 és -10 tudományos kísérletek végrehajtását tűzte ki célul. Koroljov szerette volna, ha az űrrandevú és dokkolás is megvalósulna, továbbá sort kerítenének egy űrsétára is, de az előbbire a Vosztok nem volt alkalmas alapvető áttervezés nélkül, utóbbihoz viszont tervben volt egy célnak megfelelően átalakított, zsilippel ellátott Vosztok megépítése (Vosztok-11 és -12), ám végül ez félbemaradt.

A 7K (a későbbi Szojuz) űrhajó fejlesztése eléggé lassan haladt, hiába szerették volna a program prominens vezetői, hogy 1964-re elkészüljön, Boris Csertok az űrhajón dolgozó mérnökök szavait idézve úgy fogalmazta meg nekik, hogy még egy tarajos sül sem fog 1964-ben azzal az űrhajóval repülni, nemhogy ember. Eközben viszont a "túlparton" bejelentették a kétüléses Gemini űrhajót, illetve a három személyes Apollo-űrhajót. A legenda szerint Hruscsov egy telefonbeszélgetésben megkérdezte Koroljovot, hogy lehetséges-e három embert feljuttatni a Vosztokkal. A főmérnök kijelentette, hogy ez lehetetlen. Majd kicsit később visszatérve a témára már azt mondta a főtitkárnak, hogy meg fogják oldani.

A Voszhod belseje, három embernek már kissé szűkös....

Ehhez pedig a korábban megrendelt, de még nem elkészült négy Vosztok (-7-től -10-ig szánt) űrhajót tervezte három személyessé alakítani. Koroljov korábban is már feltette a kérdést Konsztantyin Feoktyisztovnak, a Vosztok űrhajó tervezőjének, hogy lehetséges-e több embert belepasszírozni a Vosztok kapszulájába - Feoktyisztov határozott nemmel válaszolt, mert két katapultülés sehogy sem fért volna el ott. Drasztikus lépésre volt tehát szükség - nem kell katapultülés, volt a felkiáltás. Sőt, az űrhajósok szkafandert sem viseltek, erre az volt a magyarázat, hogy az első hat Vosztok repülésnél nem tapasztaltak soha nyomáscsökkenést, és mivel a kapszulával együtt terveznek földet érni, ezért menet közben sem kell ettől félni. Ha pedig már csak az egyik bejáratra volt szükség, és mindegy, hogy merre szállnak be, az űrhajó gömbjét 90°-al elforgatták az oldaltengelye mentén, így a Vzor a bal oldalt ülő űrhajós mellé került, a kezelőpanelt és az irányítókart pedig a középen ülő "pilóta" elé helyezték.

Kapott egy plusz ernyőt a leszállóegység, és az ernyők rögzítőkábeleire kis rakétákat erősítettek - ezeket közvetlenül a talajfogás előtt begyújtva kellően puha leszállást lehetett elérni. A rakétákat viszont egy nem túlzottan megbízható, lefele lógó érzékelő gyújtotta be, amely sietve lett megtervezve a célra. A világűrben való biztonságosabb visszatéréshez két kis méretű, szilárd hajtóanyagú fékezőrakétát is beépítettek, amely helyhiány miatt az űrhajó tetejére került, így a műszaki modul fő hajtóművének esetleges meghibásodása esetén is lehetséges volt a megfelelő időben történő visszatérés. Erre pedig azért volt szükség, mert az eredetileg egy embernek 10 napra elegendő készletek ugye három embernek cirka három napig elégségesek csak, de végül a tömeglimiten belül maradás miatt csak két napra elegendőt lehetett felvinni. Ugyan alacsonyabb pályára készültek, hogy legfeljebb három nap után visszatérjen magától az űrhajó, de a fentiek miatt ez a "biztonsági" tényező nem volt immár elégséges.

Ha ez még nem is lett volna elég rizikó, külön problémát jelentett, hogy közvetlenül az indítás utáni mintegy egy percben a személyzetnek semmiféle menekülési lehetősége nem tudtak biztosítani. Az amerikai űrhajóknál használt mentőtorony (amely vészhelyzetben leválasztja az űrhajót a rakétáról és pillanatok alatt biztonságos távolságba viszi) szovjet változatának a fejlesztését megkezdték, de amúgy sem fért az indításhoz használt rakéta teherbírásába még annak a plusz tömege is. A Vosztok repülések is sok rizikót hordoztak maguknak, de még így is kevesebbet, mint a Voszhod...

A Voszhod-1 legénysége, Konsztantyin Feoktyisztov, Vlagyimir Komarov és Borisz Jegorov

A szovjet űrprogram feje ezek ellenére megint további vad belső harcokba bonyolódott - mégpedig a személyzet kiválasztása terén. Koroljov mérnököket, tudósokat és orvosokat szeretett volna látni az űrhajókon, Kamanyin, az űrhajóskiképzés katonai hátterű vezetője viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy csakis tapasztalt és kiváló fizikumú katonai pilóták jöhetnek szóba. A Voszhod-1 személyzetébe viszont Koroljov egy katonai pilótát engedett "parancsnokként", illetve egy mérnököt és egy orvost akart látni. A jelöltek közé sorolt két mérnök Konsztantyin Feoktyisztov és Georgij Katij, orvosnak pedig Borisz Jegorovot nevezte meg - itt annyit engedett, hogy a tartalék személyzetébe orvosként a Kamanyin által jelölt Alekszej Sorokin kerülhetett. Kamanyinnak és a szovjet légierő programban érintett vezetőinek finoman szólva nem tetszett Koroljov listája: Feoktyisztov nem volt jó kommunista, a párttagságba való felvételéről hallani sem akart, és (szovjet normákhoz képest nyíltan és) mélyen elítélte a sztálinizmust.

De még mindig elviselhetőbb volt, mint Jegorov, aki noha katonai orvosi intézményben dolgozott, de jazz-rajongásáról és lázadó természetéről volt híres. Az elsődleges személyzet egyetlen valóban katona tagja Vlagyimir Komarov maradt. Az eset ugyanakkor rámutat, hogy Koroljovnak egyre nagyobb hatása volt az űrhajós programra is, a katonai vezetés (és Kamanyin) kárára. A margóra oda kell írni, hogy Feoktyisztov esete némileg meglepő - ő volt Koroljov és később Misin alatt is a személyzettel repülő űrhajók főmérnöke a Vosztok, a Voszhod és később a Szojuz esetében is. Hogy a veszélyes űrrepülésben miért kockáztatta Koroljov egyik legtehetségesebb és legjobb emberének életét, nehéz megítélni - legalább annyira lehetett jutalom, mint büntetés...

Az erőltetett menet persze a mérnökökre várt, mindössze fél év alatt át kellett építeni a félkész Vosztokokat, amelyből egyet ember nélküli tesztrepülésre szántak. Az ernyőkábelekre szerelt fékezőrakéták főpróbáját a Zenyit-4 kémműhold (hivatalosan Kozmosz-34 műhold) útján került sor 1964 július 9-én, csakhogy nem jól működtek, sőt, akkor gyulladtak be, mikor a gömb alakú visszatérő modul már 300 métert gurult egy lejtőn lefele, ahol földet ért...

Koroljov ezután földi teszteket rendelt el, a 9 tesztből háromban 7,5 méter per másodperc, hatnál pedig mindössze másfél méter per másodperc sebességgel ért földet a kapszula, és mindegyiknél a földet érés előtt aktiválódott. A leckét megtanultuk, lépjünk tovább - ennyi volt a reakciója. Ez után a személyzet nélkül Voszhod út jött 1964. október 6-án, amelyet Kozmosz-47 néven jelentettek be. Egy napig keringett fent, miután a fékezőrakétáit begyújtva sikeren leszállt. Csakhogy az erős szélben az ejtőernyők mintegy 160 méteren át vonszolták a talajon a kabint, mielőtt a keresőcsapatok rátaláltak. A problémát nem ítélték veszélyesnek, mondván, ha ember lett volna a fedélzeten, csak kioldja az ernyő rögzítését, és a probléma meg van oldva.

Ez a kép később készült, de ilyen "roncs-legelő" vette körül az indítóállások környékét, emlékeztetve arra, hogy milyen sok sikertelen indításra volt példa....

Eljött hát október 12, és a három űrhajós beszállt kapszulájukba. Feoktyisztov későbbi visszaemlékezéseiben megjegyezte, hogy a torony tetején körbenézve a környéken több, korábbi sikertelen rakétaindításból ott maradt roncsdarabot is meglátott - nem valami jó ómen. Ehhez képest az indítás után nem egész tíz perc múlva a csaknem tökéletes pályán keringve odafent teljesen más érzések borították el. Hármuk közül a mérnök volt legkevésbé felkészülve a tartós súlytalanságra, a repülőgépek fedélzetén átélt rövid ideig tartó súlytalanság nem igazán segített neki erre felkészülni. A helyzeten pedig csak rontott, hogy a zsúfolt és szűkös térben elég kényelmetlenül fértek csak el.

A Voszhod-1 beltere, itt még habszivacsokkal kitömve

Viszont sűrű programjuk miatt nemigen értek rá gondolataikat megosztani egymással. Jegorov orvosi kísérleteket hajtott végre magán, vért vett, pulzust mért, kognitív rendszert vizsgáló teszteket töltött ki. Feoktyisztovra várt a kamera kezelése, illetve fizikai kísérletek végrehajtása, például a folyadékok viselkedésének vizsgálata súlytalanságban, hogy jobban megértsék, hogyan viselkedik a hajtóanyag a rakéták fokozataiban. Komarovnak a kísérletek végrehajtásában kellett segédkeznie, illetve az űrhajóval való kézi irányítású manőverezési teszteket kellett végrehajtania. Eközben még üdvözölniük kellett a Tokiói olimpia résztvevőit, majd a "szokásos" üdvözlő beszélgetésre is sor került Hruscsovval. Az egy napos programba mintegy hatórás alvási periódus is szerepelt a 9. és 13. keringés között. A visszatérés előtt ugyan engedélyt kértek, hogy egy nappal meghosszabbítsák útjukat, ám erre nemleges válasz érkezett - a szűkös létfenntartási keret miatt aggódtak, hogy egy esetleges sikertelen hajtóműindítás után kevés idő maradna reagálni.

Jegorov a Voszhod-1 fedélzetén

A 16. keringési fázisban így elindult az automata visszatérési manőver, és az űrhajó biztonságosan leszállt. A személyzet némileg meglepődött viszont azon, hogy nem került sor hivatalos ünneplésre, és nem indultak egyből Moszkvába, ahogy elvárható volt. Végül csak egy nap késéssel értesültek arról, hogy miközben ők odafent keringtek, idelent Hruscsovot vértelen puccsal eltávolították a hatalomból, az új főtitkár pedig Leonyid Brezsnyev lett - akinek most fontosabb dolga is akadt, mint a hős űrhajósok fogadása. Így október 19-én kerülhetett csak sor a szokásos ünnepi ceremóniára, a kitüntetésekre és jutalmakra...

A Voszhod-2 és az első űrséta története

Még 1964 elején döntés született arról, hogy a Vosztok program leáll, és a helyét a Szojuz elkészültéig a Voszhod veszi át. Ennek két fő változatát tervezték, a 3KD jelzésű volt a 3 űrhajóst felvinni képes változat, amelyet a Voszhod-1-nél is használtak. A második verzió a 3KV, amelyet egy zsilippel ellátva, két űrhajóssal a fedélzetén mehet a világűrbe, és űrsétát lehet végrehajtani a segítségével. A 3KV változatot eredetileg Vukhod (Ajtó) névvel illették, de menet közben Koroljov úgy döntött, hogy jobb, ha Voszhod-2 névvel illetik inkább, mert a beszélő elnevezésből rájöhettek volna az amerikaiak, mire is készülnek.

 

A Volga légzsilip tesztelése súlytalanság körülményei között, egy Tu-104 repülőgép fedélzetén

Utóbbi verzióhoz a zsilipre azért volt többek között szükség, mert az űrhajó elektronikájában elektroncsöveket használtak - ha az űrhajó belsejében megszüntetik a légkört, akkor a csövek hűtése megszűnik, és tönkremehetnek. A másik alapvető probléma pedig az, hogy ahhoz elegendő sűrített levegőt nem vihetnek magukkal, hogy a teljes kapszula légkörét újra létrehozzák. A zsilip feladatára a Volga elnevezésű, felfújható elemet hozták létre, ezt egy 65 cm átmérőjű, befele nyíló ajtóra szerelték fel, és a külső fém gyűrű (ami a külső ajtót is magába foglalta) a kettős fal felfújása után két és fél méterre nyúlt a járműtől.

 

A Voszhod-2 két űrhajósa a kiképzés alatt, mindketten Berkut űrruhában

Az űrsétához az SzK-1 űrruha egy módosított, Berkut elnevezésű változatát hozták létre, a külön felvehető hátizsákba 45 percre elegendő oxigént tároltak, és a légzőrendszer működése nyílt volt, vagyis az űrruhából érkező levegőt a világűrbe engedték ki, így megszabadulva a szén-dioxidtól, párától és az űrhajós teste által termelt hőtől. A biztonságot egy, az űrhajó és az űrruha közötti kábellel szavatolták volna. A zsilipben és az űrruhában történő műveleteket egy átalakított Tu-104-es gép fedélzetén gyakorolták az űrhajósok, amely enyhe zuhanásba átmenve rövid ideig súlytalanságot tudott létrehozni. Az űrséta miatt a biztonság kedvéért mindkét űrhajós Berkut űrruhát viselt, egyfelől hogy ha esetleg az űrséta miatt dekompresszió lépne fel, akkor az ne legyen végzetes, másfelől pedig ha szükséges, akkor bármelyikük végrehajthassa az űrsétát.

 

A Vosztok, illetve a Voszhod-1 és Voszhod-2 legénységének, illetve az űrhajónak az elhelyezkedése indításnál

1965 februárjában egy személyzet nélküli Voszhod-2 járművet indítottak Bajkonurból. A hivatalosan Kozmosz-57 jelzésű műhold felső légkör és világűrkutatást végzett. Valójában a Volga űrzsilip és a Berkut űrruha tesztje zajlott volna le. Az űrhajó pályára állt, és a Volga felfúvódott, viszont ezután begyújtotta a jármű a fékezőrakétáit, és valamivel később az önmegsemmisítő rendszer (észlelve, hogy nem a megfelelő pályán tér vissza a jármű) felrobbantotta azt. Feltehetően két földi irányítóközpont egyszerre sugározta ugyanazt a parancsot a járműnek, amit az félre értelmezett, és ez okozta a visszatérő manőver idejekorán történő beindulását, ami egyben rámutatott arra, hogy már több, mint öt éve súlyos hibát tartalmaz az űrhajókat irányító rádióparancs-rendszer, amivel már az emberes űrmissziókat is vezényelték. A hibát feltárva gyorsan változtattak a módszeren, és előírták, hogy minden sugárzás előtt meg kell győződni, hogy csak ők sugároznak-e.

 

A Voszhod-2 végső összeszerelése, látható a Volga légzsilip, és a szilárd hajtóanyagú fékezőrakéta az űrhajó orrán

Eközben Koroljov már további Voszhod-repüléseket tervezett, amelyeket még 1965-ben hajtanának végre. Ezek közé tartozott két 15, illetve 20 napos, kétfős legénységgel végrehajtott 3KD küldetés, és egy 3-5 napos 3KV űrrepülés, amelynek kétfős legénysége 2-3 űrsétát is végrehajtott volna, mely közben akár 50 méterre is eltávolodhatnak az űrhajótól. Ezekhez persze jelentősen több ellátmányt kellett az űrhajóba zsúfolni, és nagyobb teljesítményt kellett az R-7 hordozórakétából kihozni.

 

A Voszhod-2 az indítóálláson, jól látható, hogy az áramvonalazó kúpon van egy kitüremkedés, amelyre a Volga légzsilip miatt volt szükség

Végül 1965 március 18-án a Vosztok-2 elindulhatott a világűrbe, fedélzetén Pavel Ivanovics Beljajevvel és Alekszej Leonovval. Az űrhajósok a sikeres pályára állás után felkészültek az űrsétára, aminek a része volt a Volga felfújása, ez pedig mintegy hét percig tartott. Annak sikeres végbemenetele után felkészültek a második fordulat megkezdésekor a sétára. Leonov útját két kamera a zsilipből, egy pedig a zsilip külső gyűrűjéről rögzítette, és kifelé tökéletesnek tűnt minden (az egészet élőben közvetítette a szovjet TV, egészen az első zsilipbe való visszatérési kísérletig).

Leonov űrsétája közben készült videofelvételek összevágva

Valójában több probléma is fellépett, Leonov űrruhája túlságosan is felfúvódott, megnehezítve a mozgást, és nem érte el a mellkasára szerelt kamera kioldóját, amely a combjánál volt elhelyezve - eredetileg a Vosztok-2-ről kellett volna képeket készítenie, ám így ez meghiúsult. A mintegy 10 perces séta után Leonovnak vissza kellett volna térnie a Volgába, csakhogy a megduzzadt Berkut űrruhája ebben megakadályozta. Miután az eredetileg tervezett, "lábbal előre" módszer nem vált be, fejjel előre próbálkozott, amely sikerült is. Csakhogy meg kellett fordulnia a zsilipben a külső ajtó bezárásához, ám az összegörnyedés nem sikerült, mivel az űrruha belső nyomása nem adta meg a kellő mozgásszabadságot. Kénytelen volt tovább csökkenteni a belső nyomást, a biztonsági limit alá. 

A művelet közben a nehézségeket nem jelezte rádión, de végül sikerült megfordulnia, és bezárni a külső ajtót. Beljajev a vártnál sokkal hosszabb zsilipelés miatt meglepődött a szinte halálán lévő Leonovon (állítólag Leonovnak volt egy méregkapszulája, és társának leválasztva a zsilipet magára kellett volna hagynia, ha nem sikerül a bezsilipelés). Helyzetük azonban még rosszabbra fordult, mikor kiderült, hogy a hőtágulás miatt nem tudták elsőre a belső zsilipajtót rendesen becsukni.

 

A Voszhod-2 űrsétájának főbb elemei...

A fellépő légnyomáscsökkenést a létfenntartó rendszer automatikusan kompenzálta úgy, hogy tiszta oxigént engedett a légterébe, 45%-os oxigéntartalomig dúsítva azt. A két űrhajós pontosan tisztában volt vele, milyen veszélyes helyzetben vannak, hiszen az oxigéndús légkör nagyon magas tűzveszélyt is jelent.

Leonovék leválasztották a Volgát, és bár aggasztó jelek voltak az oxigéntartalék fogyása miatt (ami a kabin légkörének szökésére utalt), úgy tűnt, hogy a 17. keringési periódusig további gondok nélkül kihúzzák. Jött a földi parancs az automata fékező rendszer beindítására, ám a manőver nem kezdődött meg. Beljajev végül kézzel indította el a fékezőmanővert, amelyhez viszont először kikötve magát el kellett lebegnie a Vzor periszkóphoz, azzal ellenőrizve az űrhajó helyes pozícióját, majd ez után visszalebegett a helyére, hogy beindítsa a fékezőmanővert. Amely után viszont Gagarin repüléséhez hasonlóan nem vált le a műszaki modul, és a visszatérő modul vad pörgésben ért a légkörbe. A tervezetthez képest 46 másodperccel később végrehajtott fékezés következményeként 386 km-re a várt területtől arrébb értek földet, egy sűrű erdőben.

A kutató-mentő helikopterek viszonylag hamar megtalálták őket, ám az erdőben nem tudtak landolni és közel volt a naplemente, így meleg ruhát és ellátmányt dobtak le számukra. A -5 °C-os éjszakát fagyoskodva vészelték át a nyitottá vált (az ajtót robbanó csavarok távolították el) űrhajóban, mivel féltek a farkasoktól. Másnap hét segítő érte el őket sítalpakon, akiket másfél kilométerre engedett le egy helikopter. A segítők nagy tüzet gyújtottak, és valamivel komfortosabb körülményeket tudtak biztosítani a második éjszakára. Végül a harmadik napon síelve jutottak el egy időközben favágók által nyitott tisztásra, a leszállóhelytől pár kilométerre.

 

A Voszhod-2 legénysége a földet érésük másnapján

Az út noha sikerült, maga az űrséta mégis többszörös kudarc volt, az űrséta után Leonov majdnem szívrohamot kapott, miközben a Volga belsejében küszködött a zsilipajtó bezárásával. Csak a Voszhod-2 útján derült ki, hogy nem lehet manuálisan végrehajtani a visszatérő manővert, ha az űrhajós be van kötve - a Vosztoknál a Vzor kijelzője pont az űrhajós előtt volt, a kezelőszervek pedig a keze mellett, a Voszhod átépítése miatt viszont ezek távol kerültek egymástól.

Ettől függetlenül Koroljov keményen küzdött, hogy a Voszhod-3 repüléssel meg tudják tartani a szovjet fölényt a világűrben töltött űrrepülések időtartama terén, amihez viszont át kellett dolgozni a létfenntartó rendszert. Az eredetileg 15 naposra szánt űrrepülésnek menet közben ballisztikus rakétaindítás-érzékelő berendezések tesztelése lett a fő kijelölt feladata, hogy a hadsereg támogatását megnyerje, miután a Gemini-5 hasonló kísérleteket folytatott le. Csakhogy az űrhajósok kiválasztása terén nem várt viták nehezítették a programot. A két kijelölt űrhajós eredetileg Borisz Volinov és Georgyij Katisz lett volna, csakhogy a pártvezetésnek szúrta a szemét, hogy Volinov zsidó, Katisz apját pedig Sztálin idejében kivégezték, egy rokona pedig Párizsban él. Végül Volinov maradt, de menet közben többször is változtattak a társán, míg végül Georgij Sonyin lett a kiválasztott. Az 15-ről 20 napra kitolt űrrepülés indítása pedig 1965 októberéről szépen lassan 1966 elejére csúszott, mivel ehhez egy még újabb létfenntartó rendszer fejlesztése és tesztelése volt szükséges.

 

A Gemini-7 a Gemini-6 kabinjából fotózva, hasonlóról a szovjetek ekkoriban nem is álmodhattak...

A Gemini-5 1965 augusztusában 7 nap 22 órát volt a világűrben, megszerezve az időtartam-rekordot az amerikaiaknak. A Gemini-6A és Gemini-7 irányított manőverrel közvetlenül egymás közelébe manőverezett (amire a Vosztok / Voszhod űrhajók képtelenek voltak), végül a Gemini-7 13 napot és 18 órát töltött a Föld körül keringve 1965 decemberében, tovább kitolva a űrben töltött időtartam-rekordot. Az amerikai emberes űrprogram immár egyértelműen a szovjet előtt járt. Eközben szovjet űrprogram viszont lassan kezdett összeroskadni önnön terhe alatt. Koroljov számára az N1 hordozórakéta, a Szojuz űrhajó és az LK holdkomp minél hamarabb való elkészítése volt a fontos, hogy reális esély legyen az Apollo-program megelőzésére. Ehhez viszont szüksége volt minden erőforrásra, tehát nem hivatalosan lassítani kezdte a Voszhod-3 / -4 / -5 / -6 elkészítését.

Előbbi két út hivatalosan először 15, majd 20 napos időtartam-rekord célt tűzött ki, a Voszhod-5 egy csak női űrhajósokból álló, 10 naposra tervezett űrrepülés lett volna, míg a Voszhod-6 egy rakéta-kerettel való szabad (rögzítőkötelek nélküli) űrsétát szándékozott megvalósítani. Tervek voltak tovább is, például egy női űrséta lehetősége is felmerült. Nem segített a helyzeten, hogy 1965 őszétől Koroljov egyre betegebb lett, miközben Kamanyin és Cselomej külön-külön igyekezett a saját befolyását növelnie. Az egyre kevésbé átlátható, határozott célkitűzéseket és megfelelő kommunikációt nélkülöző űrprogram arra sarkalt több űrhajóst, hogy levelet írjon a pártvezetésnek, hogy tegyen valamit a helyzet kezelésére. Még akkor is bevállalták ezt a rizikót, ha ezzel magukra haragíthatják a program vezetőit, és kieshetnek az űrprogramból.

 

1965-ben készült kép a Vosztok és Voszhod program világűrt megjárt űrhajósairól,
Első sor: Vlagyimir Komarov, Jurij Gagarin, Valentyina Tyereskova, Andrian Nyikolajev, Konsztantyin Feoktisztov és Pavel Beljajev
Második sor: Alekszej Leonov, German Tyitov, Valerij Bikovszkij, Borisz Jegorov és Pavel Popovics

A megoldás pedig nagyon váratlan irányból érkezett...

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de