A magyar űrrepülés előélete
Az előző részben
már említettem érintőlegesen az Interkozmosz programot, amelyben a
szovjetbarát országok tudományos együttműködés terén űrkutatási
programokban vehettek részt, illetve az ehhez kapcsolódó magyar szálról,
de most erről egy kicsit bővebben.
A szovjet-magyar Interkozmosz űrrepülés hivatalos logója
Még
1976-ban egy Interkozmosz-gyűlésen kapták meg tagországok a (nem
mindenkinek) meglepő hírt: meghívást kapnak az űrhajós-programba, vagyis
mindegyik ország képezhessen ki két űrhajóst, amelyek közül az egyik
majd egy későbbi Szaljut-űrállomás látogatáson vehet részt. Valójában a
szovjeteknek ez mellékág volt – a Szaljut űrállomás fedélzetén hosszú
ideig tartó missziókhoz le kellett cserélni a 3 hónapos élettartamra
hitelesített Szojuz űrhajókat. Ha pedig már úgy is egy csomó
űrállomás-látogatás lesz, miért ne használják ki az ebben rejlő
lehetőségeket? Komoly politikai erődemonstráció, hogy a szovjetek a
világűrt "megnyitják" rokonlelkű "barátaiknak", miközben az Egyesült
Államok a közös Apollo-Szojuz Tesztrepülés óta nem küldött embert az
űrbe, és egy ideig (az űrsikló program elkészültéig) nem is fog. A
szocializmus látványos eredménye, amiről minden média harsoghat...
A két magyar-szovjet Interkozmosz személyzet a kiképzés alatt
Noha
például a magyar résztvevőknek újdonság volt a bejelentés, a lengyelek
és a keletnémetek már le is folytatták az űrhajós-jelöltek válogatását,
tehát előre értesülhettek arról, hogy majd lehetőséget kapnak az
űrrepülésre. Az Interkozmosz űrrepüléseknél szovjet űrhajóparancsnok és
egy nemzetközi kutató-űrhajós fog részt venni, és alapvetően a szovjet
tapasztalatokra fognak támaszkodni végig. Ez azt jelentette, hogy a
jelölteket vadászpilóták közül kell kiválogatni, a szovjet előírások
alapján (érdemes megjegyezni, hogy a szovjeteknél volt egy ideje volt
már mérnök-űrhajós válogatás is, ez az Interkozmoszban nem valósult meg
első körben, illetve az elégtelen mennyiségű megfelelő jelölt miatt
Románia kapott ilyen "könnyítést" később). A Magyar Népköztársaság
esetében 95 jelölt vett részt az első orvosi szűrőn, majd több további
körön át végül 7 főre szűkítették a kört, Moszkvába pedig (mert a végső
döntés a szovjetek kezében volt) már csak négyen indultak: Buczkó Imre,
Elek László, Farkas Bertalan és Magyari Béla, végül a két utóbbi lett a
két befutó....
Dzsanyibekov és Magyari, a tartalék személyzet
A
kiképzésre ők ketten családostól Csillagvárosba költöztek, és a média
innentől kezdve folyamatosan filmezte, fotózta, interjúzta őket, hogy
később a remélhetőleg sikeres űrrepülés után már kész anyagokból
állíthassák össze a vágóképeket és kommentárokat. A több hónapos
elméleti kiképzés után jöttek az ejtőernyős-ugrások, kiképzőgépben
végrehajtott repülések, utána a túlélő-kiképzések a legkülönfélébb
körülmények között. Ez után kaphattak lehetőséget a Szaljut- és
Szojuz-szimulátorokban a járművekkel való ismerkedésre. 1978 végén
rendezték párba az űrhajósokat a szovjet parancsnokokkal, Farkas
Bertalan nem más, mint Valerij Kubaszov mellé került, aki a Szojuz-6 és
az Apollo-Szojuz program veteránja volt, Magyari Béla társa pedig
Vlagyimir Dzsanyibekov lett, aki a Szojuz-27 / 26 űrhajócserekor már
járt a Szaljut-6 fedélzetén.
Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov
Érdekesség,
hogy a Kubaszov-Farkas páros először kevésbé esélyesnek tűnt – az
összes addigi szovjet űrhajón katonai hátterű parancsnok volt, Kubaszov
viszont mérnök hátterű volt. Ez egy újabb fejezete volt a
katonai-mérnöki kötélhúzásnak a szovjet űrprogramban, ahol a katonaság
végig a saját kezében akarta tartani a gyeplőt (elég arra gondolni, hogy
az Interkozmosz programban is előírás volt, hogy 25-35 éves
vadászpilóták legyenek a jelöltek – amit néhány ország, pl. Mongólia nem
is tudott rendesen teljesíteni), míg a tervezőirodák a mérnököket
látták volna szívesebben az űrhajókon.
A Szaljut-6 negyedik tartós személyzete
Popov és Rjumin, a Szaljut-6 negyedik tartós lakói
Három
sikeres, hosszú időtartamú űrrepülés után még mindig szerették volna
tovább kitolni az űrben töltött időtartamrekordot a szovjetek, tehát a
negyedik tartós űrállomás-személyzetet is előkészítették az útra. A
legénység Leonyid Ivanovics Popov és Valentyin Vitaljevics Lebegyev –
lenne. Csakhogy Lebegyev a kiképzéskor egy trambulinin való gyakorlat
közben megsérül (kifordul a térde), így kiesik. A helyzet kellemetlen,
de meglepetésre nem a tartalék-személyzetet léptetik elő (a tapasztalt
Zudovnak és az újonc Andrejevnek kellene váltani az elsődleges
személyzetet), hanem az előzőleg a Szaljut-6-on már 175 napot eltöltő
Valerij Rjumint rángatják elő, és osztják be Popov mellé. Rjumint
próbálja családja lebeszélni, és az űrprogram vezetőinél sem egyértelmű
az ötlet támogatása, lévén Rjumin és Popov még sose dolgozott együtt. A
felállás, noha érdekes, de egyben nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy
megvizsgálják, hogy reagál Rjumin szervezete az újabb tartós
súlytalanságra, hiszen a logika szerint hamar adaptálódnia kellene az
ismerős környezethez.
Rjumin és Popov egy szimulátorban
Popov
és Rjumin a Szojuz-35 fedélzetén április 9-én indultak a Szaljut-6-hoz,
és egy nappal később sikeresen dokkoltak is. Rjumin a fedélzetre lépve
rögtön megjegyezte, hogy a zsilipként is használt átmeneti modul mindkét
ablaka átlátszatlan lett az elmúlt közel kilenc hónapban. Az űrállomás
átvizsgálása további problémákat is feltárt, ám ezek egy része már előre
ismert vagy legalábbis várható volt. Az új lakók első dolga a
beköltözés után tehát a karbantartás lett, kicserélték a létfenntartó
rendszer és a pályatartó rendszer egyes elemeit, majd felkészültek a
Progressz-9 fogadására. A teherűrhajó új akkumulátorokat, új vészjelző
rendszert, és persze ellátmányt hozott, többek között elég sűrített
levegőt, hogy az állomás légkörét lecseréljék. A szokásnak megfelelően
ez után megpakolták hulladékkal, és leválasztották, hogy aztán a
légkörben elégjen. A Progressz-10 mindössze két nappal később, április
27-én startolt el Bajkonurból, hogy két további nap múlva a
Szaljut-6-hoz kapcsolódva további ellátmányt, többek között vizet
szállítson az űrállomásra. Május 12-ére végeztek a második teherhajó
kipakolásával, hogy aztán lassan a tudományos munka is teret kaphasson.
A Szaljut-6-ról készült fotó
Ezek
főleg anyagtechnikai vizsgálatok voltak a Szplav kohóval, illetve
műanyagok formába öntésével kapcsolatosan, de Föld-megfigyelő és orvosi
kísérletek is akadtak köztük. Május 20-án a Progressz-10 levált az
űrállomásról, és felkészültek az első látogató személyzet fogadására. A
Szojuz-36 fedélzetén pedig Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov 1980.
május 26-án este startolt el Bajkonurból az űrállomáshoz – a hazai
tévénézők onnan sejthették, hogy valami készülődik, hogy a szokásos
hétfői adásszünet (milyen furcsa ezt még csak leírni is 2018-ban...)
helyett bizony rendkívüli adást sugároztak, ám az indításról csak bő fél
órával később kapott a magyar média is tájékoztatást. Egy nappal később
az űrhajó rácsatlakozott a Szaljut-6 hátsó dokkolóportjára, majd
jöhetett az üdvözlés és kézrázás, illetve egy rövid protokollprogramra
futotta csak, aztán a teljes személyzet aludni tért.
Farkas Bertalan az űrállomáson
A
következő napon biológiai kísérleteket hajtottak végre, illetve a Pille
sugárzásmérőt is beüzemelték. A Pille a KFKI Atomenergia Kutatóintézet
által készített eszköz volt, a különlegessége pedig abban állt, hogy ott
helyben megállapítható volt, hogy az űrhajósokat milyen mértékű
sugárzás éri (a korábbi megoldások tesztanyagait utólag, a visszatérés
után elemezhették csak). A Pille kétségkívül a legsikeresebb hazai
űrkutatási eredmények közé tartozik, később több példánya járt az űrben a
NASA űrrepülőgépein, illetve később az ISS űrállomáson is – az első
teszteket viszont 1980 májusában hajtották végre a Szaljut-6 fedélzetén.
Sor került anyagtechnikai kísérletekre, illetve a program része volt
egy TV-közvetítés a magyar nézők számára, ahol Farkas Bertalan az első
nap tapasztalatairól számolt be.
A Pille a Szaljut-6 fedélzetén
A
harmadik nap folytatták az anyagtechnikai kísérleteket a Szplav és a
Krisztall kohókban, sor került földmegfigyelésre (ekkor még csak szabad
szemmel / kézi kamerákkal), illetve egy munkavégző képesség tesztre,
amit a Balaton műszerrel vizsgáltak gombokkal, és közben egy újabb
TV-riport következett az űrhajósokkal. A negyedik nap már az MKF-6M
kamerát is bevetették, főleg Magyarország területét vizsgálták a
műszerrel, többek között a Balaton szennyezettségét. Sor került orvosi
vizsgálatok elvégzésére is, amelyben többek között az űrhajósok tömegét
is megmérték. Ezen a napon a TV-interjú hosszabb és tartalmasabb
lehetett – például nemzetközi újságírók is feltehettek kérdéseket az
űrhajósoknak, a fő cél persze a protokoll kiszolgálása volt, mindenféle
kitűzők, kabalafigurák bemutatásával.
Popov, Rjumin és Farkas Bertalan a Balaton műszerrel végeznek tesztet
A
következő nap folytatódott a földmegfigyelési program, majd (vasárnap
révén) kulturális programok kerültek terítékre videomagnóról lejátszva.
Gusztáv rajzfilm, Kovács Kati és Koncz Zsuzsa dalai, illetve a Regőczy
Krisztina – Sallay András jégtánckettős kűrje. Utóbbiból a hazai csoport
kivágott minden olyan jelenetet, amely esetleg túlságosan is szexi
lehetett volna, mint például ha egy fellebbenő szoknya látványa – úgy
vélték négy férfiból álló személyzetnek nem erkölcsös az ilyesmi
mutogatása (amúgy ezért került ki az anyagból Szűcs Judit, Farkas
Bertalan kedvenc énekesnőjének dala is, mivel abban testhezálló ruhát
viselt).
Kubaszov és Farkas Bertalan a Szojuz űrhajók üléseit cserélik ki
Az
utolsó teljes munkanapot már a visszatérés előkészületei határozták
meg, igaz még orvosi és anyagtechnikai kísérletek is belefértek. Az
űrhajósoknak a Szojuz-36 és a Szojuz-35 üléseit ki kellett cserélni, a
kísérletek eredményeit a Szojuz-35-be bepakolni. Ekkor került sor a
hajtóműtesztre is, Farkas és Kubaszov a Szojuz-35-ben, Rjumin és Popov a
Szojuz-36-ban foglaltak helyet, és először az előbbinek kellett egy 5
másodperces hajtómű-beindítást végrehajtania. Kubaszov a földi irányítás
utasításai alapján végrehajtotta a beállításokat és megnyomta a gombot –
de nem történt semmi. Izgatott rádiózás kezdődött, hiszen tisztában
voltak vele, hogy ez eléggé komoly probléma, de a földi irányítás annyit
válaszolt, hogy megnézik, mi lehet a probléma, addig ebédeljenek meg.
Kubaszov és Farkas röviden eldiskurált arról, hogy milyen jó lenne még
egy hónapot eltölteni az űrállomás fedélzetén, amíg egy mentőhajót nem
küldenek számukra, majd enni kezdtek. Mikor újra jelentkezett az
irányítás, elismerték, hogy rossz beállításokat diktáltak le, és nem
tették hozzá, hogy addig kell nyomni az indítógombot, amíg a hajtómű be
nem indul. Viszont most először a Szojuz-36 hajtsa végre a
hajtóműtesztet – amely gond nélkül le is zajlott. Egy fordulatot várni
kellett, majd másfél óra múlva a Szojuz-35 is elvégezte újra az eljárást
– és ezúttal a hajtómű probléma nélkül beindult, majd 5 másodperc után
leállították.
Farkas Bertalan és az Oázis növénykísérlet
A
nap végén még egy "szokásos" TV-interjú következett, majd aludni
tértek. Június 3-án délelőtt a látogató személyzet elköszönt a tartós
személyzettől, bezárták a zsilipajtókat, majd leváltak, és elindultak
visszafelé. A fékezőmanőver után a légkörbe belépett a kabin, majd
lelassulva kibocsátotta a stabilizáló, végül a főernyőket. Az erős szél
miatt eléggé elsodródtak a kitűzött leszállási ponttól, de szerencsére
komolyabb problémát ez nem okozott. Viszont a puha leszállást biztosító
szilárd hajtóanyagú fékezőrakéták nem indultak be közvetlenül a
talajfogás előtt, így a kapszula cirka 30 g terheléssel állt meg – a
személyzet szerencséje az volt, hogy a székeket erre az esetre
felkészülve teleszkópos tartókeretre szerelték. Ettől még eléggé nagy
zökkenővel fogtak talajt, de szerencsére komolyabb sérülést nem
szenvedtek. A mentőalakulatok rövid idő múlva megérkeztek, és
kiszállhatott a személyzet a kabinból, jöttek a szokásos virágcsokrok,
valamint a kabin oldalába vésett köszönő üzenetek. Itt még egy
intermezzo említést érdemel: a hazai stáb kérdésére Farkas Bertalan
elszólta magát, hogy csak a harmadik kísérletre indult be a hajtómű – az
adást összevágták, és továbbították az MTV-nek, de egyszer csak szólt a
telefon, hogy az anyag nem mehet élő adásba (hiszen ez a szovjet
technika felsőbbrendűségét alááshatja, ami bizony nem fért bele a
kommunikációba). Jobb híján ilyenkor a "Műszaki hiba" felirat lett a
képernyőre kirakva, amíg rendezték a sorokat a háttérben...
Kubaszov és Farkas a visszatérés utáni interjúk közben
Farkas
Bertalanra egy rövid orvosi megfigyelés után a protokollfeladatok
vártak, amelyek (és ebben azért nem vitatható el az űrhajós személyes
érdeme sem) elhoztak egy új magyar hőst a hétköznapi embereknek. A
magyar űrrepülés több szempontból is az Interkozmosz sikeresebb
küldetései közé tartozott, ha nem a legsikeresebb lehetett. Az
űrhajósjelölt-válogatás sikeresen lezajlott, és nagyon eredményes volt, a
kiképzésen hazánk fiai tényleg jó benyomást tettek mindenkire (nem csak
felkészültség, de lelkesedés és együttműködés terén is), nem okozott
látványos törést a Szojuz-33 esete utáni csúszás, végül pedig maga az
egész űrrepülés és annak tudományos munkája is igen sikeresen zárult. A
politikai számadás is pozitív volt, Farkas Bercit szerette a nép, ő
pedig jól tűrte a hírnévvel járó figyelmet, annak minden jó és rossz
vonzatával. A szovjetek bebizonyíthatták "nagylelkűségüket" a baráti
országnak, az ország politikusai pedig kihasználhatták ezt arra, hogy a
szovjet-magyar barátság elfogadottabb lehessen mindenki számára.
A Szojuz-T
A szovjet űrhajófejlesztéseknél a
következő lépés valójában visszalépés lett. Még 1967-ben a Védelmi
Minisztérium megrendelt egy katonai célra használható Szojuz variánst,
amely önmagában is repülhet, illetve egy kis méretű kéműrállomáshoz
dokkolhat be. Az űrállomás (OISz) egy Szojuz műszaki modult és egy
túlnyomásos, hengeres munkateret jelentett, utóbbiban lettek volna a
katonai megfigyelésre szolgáló eszközök, a személyzet lakó- és
pihenőtere pedig a Szojuz űrhajó maradt. Hogy a képzavar teljes legyen, a
komplexum elnevezésénél a Szojuz-VI is használatban volt, noha semmi
köze nem volt a korábban ilyen néven futó űrhajótervhez. A katonai
Szojuz 7K-Sz jelöléssel futott, és a terveket 1968-ban véglegesítették,
majd a megépítésük is elkezdődött, 1970-ben alapos átszervezések
történtek a "mérnök-lázadás" következményeként – mivel a "civil" DOSz
űrállomás hamarabb elérhető megoldást ígért, így az OISz űrállomás
programot leállították. Az katonai űrhajóprogramot kettéválasztották,
volt egy "sima" űrrepülésre szánt 7K-Sz néven, és a (katonai) űrállomás
kiszolgálására szánt 7K-SzT alváltozat, amit az Almaz OPSz
űrállomásokhoz párosítottak volna.
Egy Szojuz 7K-OK (a Szojuz-10) végső szerelése
Ha
esetleg a kedves olvasó jó memóriája révén emlékszik rá, akkor
feltűnhet, hogy itt valami nem stimmel, hiszen az űrállomások ellátására
a "civil" felügyeletű 7K-OKSz (vagy néha 7KT-OSz) jelöléssel illetett,
átalakított 7K-OK űrhajókat szánták. Nos igen, a belső hatalmi harcok
már ilyenek, az akkor Vaszilij Misin által irányított CKBEM
gyakorlatilag házon belül két Szojuz űrállomás-ellátó változatot
fejlesztett, egyet a "civil" irányítású programhoz (ez volt a 7K-OKSz)
és egyet a katonai irányítású programhoz (7K-SzT). A katonai programhoz
márpedig más rádiók tartoztak (más frekvenciákat használtak szinte
mindenhez), sőt, más számítógép – mivel az Almaz program a digitális
Argon számítógépekre támaszkodott, ezért Argon került a katonai Szojuzba
is.
1973-ban a 7K-Sz űrrepüléseket is
felvázolták: először négy űrhajó személyzet nélkül repül, és ha
mindegyik gond nélkül teljesíti a feladatokat, akkor két tesztrepülésre
személyzettel a fedélzeten kerül sor, végül pedig már két űrrepülést
valós feladattal, az orbitális modulba szerelt érzékelőkkel szerettek
volna végrehajtani. Jött 1974 és egy újabb szélvihar az űrprogramok
zavaros tengerében: a 7K-Sz programot elkaszálták, az oda szánt katonai
megfigyeléseket az Almaz OPSz űrállomásokkal kívánták megvalósítani. A
7K-SzT fejlesztése viszont folytatódott, viszont immár azzal a céllal,
hogy a (civil) Szaljut DOSz űrállomások személyzete juthasson fel vele
és jöhessen vissza, vagyis az ekkoriban használt 7K-T alváltozat utódja
legyen...
A Szojuz-19 az Apollo ASTP űrhajóból fotózva – a napelemszárnyak jól láthatóak
A
"régi-új" alváltozat persze több változást is hozott, először is
csaknem teljesen új műszaki modult kapott. Nyilvánvaló lett, hogy az
akkumulátorokra épített energiarendszer zsákutca – több űrrepülésnél is
azért kellett az űrrepülést megszakítani vagy a dokkolási kísérleteket
abbahagyni, mivel egész egyszerűen az akkumulátorokban tárolt energia
korlátozó tényező volt. A napelemekkel repülő Szojuz utak (mint a
Szojuz-16, 19, 22) komolyabb problémával nem találkoztak ilyen téren,
így logikusan visszatértek az alkalmazásához.
A digitális "Neptun" kezelőpanel, amelyet a Szojuz T-ben használtak
A
másik újítás az Argon-16 számítógép, amelyet a műszaki modulban, egy
túlnyomásos rekeszben helyeztek el. Az Argon-család az 1960-as években
indult, elsősorban repülőgépekben és mobil katonai központokban való
használatra szánták, mégpedig az akkor újdonságnak minősülő nyomtatott
áramköri lapkákra épülő megoldással – már egy szóval említésre került,
még Vlagyimir Cselomej építette erre az Almaz űrállomás fedélzeti
rendszereit, csakhogy az Argon késlekedése (is) visszavetette az ő
űrállomás-programját. Az Argon-16 egy tripla-redundáns rendszer volt,
három azonos egységet tartalmazott, ennek megfelelően 3 x 2 kbyte
RAM-mal és 3 x 16 kbyte ROM-mal rendelkezett. A bemeneti egységek
analóg-digitális átalakítókat takart (rádiójelek), a jelfogadáshoz 72
bemenettel (egyszerűbben: ennyi kapcsoló állást képes fogadni) illetve
65 kimeneti jellel (egyszerűbben: ennyi visszajelző lámpa és kijelző),
de rendelkezett szalagos adattárolóval és nyomtató-kimenettel is. Az
Argon-16 megtalálható volt az Almaz OPSz űrállomásokon, ahol teljesen
jól szerepeltek, és természetesen a most említett Szojuzokon (és így a
Progressz teherhajókon) valamint később a Szaljut-7 fedélzetén, majd
aztán a Mir űrállomáson is helyet kaptak.
A
KTDU-426 hajtóműblokk; a legfontosabb változás, hogy eltűnt a két
tartalék-hajtómű, illetve a négy manőverező-fúvóka, feladatukat az új és
erősebb pozicionáló hajtóművek vették át
A
Szojuz-33 hajtóműproblémája csak segített a váltásban, az új alváltozat
ugyanis új hajtóművet kapott, a KTDU-426 jelűt. Ez a rendszer három
fontos újítással is bírt, először is az oxidálószer N2O4 lett a korábbi
AK27I jelű helyett (amely cirka háromnegyed rész HNO3 és a maradék N2O4
volt). A másik és még fontosabb, hogy a korábbi, hidrogén-peroxid alapú
egykomponensű pozicionáló hajtóművek helyett olyan hajtóműveket
építettek be, amelyek a főhajtómű UDMH / N2O4 hajtóanyagpárosát
használta, vagyis nem volt szükség hidrogén-peroxid tartályokra, illetve
azok helyén több hajtóanyagot lehetett vinni. Végül pedig mivel a
pozicionáló hajtóművek a "teljes értékű" hajtóanyagpáros miatt erősebbek
lettek, így a főhajtómű meghibásodása esetén velük is le lehet fékezni
az űrhajót, így nem volt tovább szükség a tartalék hajtóművekre, ami
miatt a rendszer tömege csökkenhetett.
A Szojuz T visszatérő kapszulájának beltere – három üléssel
A
legfontosabb újítás viszont az volt, hogy ez a Szojuz változat újra
három űrhajóst vihetett magával, mégpedig úgy, hogy közben Szokol
űrruhát viseltek. A létfenntartó rendszer elemeit igyekeztek a
visszatérő kapszula alsó részébe száműzni, de a lényeg, hogy a
visszatérő kapszula tömegét megemelték 150 kg-mal (2850 kg-ról 3000
kg-ra), ezt a tömeget pedig leginkább az orbitális modulon spórolták
meg, amelyet könnyebbre és egyszerűbbre építettek át. A digitális
számítógéphez pedig új kezelőpult is járt, amelybe egy képernyő is
került. A végére hagytam a legfájdalmasabb pontot: az új Szojuz verzió
elnevezése Szojuz T lett, a T jelölés a szállító (Transzportnij)
feladatkörre utalt (a miért kérdés felmerülhet, ha már a 7K-T is ezért
volt "-T", de bevallom erre egyszerűen nem találtam választ). Ez csak a
káosz növelése miatt fájdalmas: a korábban Szojuz név alatt futó
űrhajókat a típusjelzésük alapján lehetett azonosítani – de az előzőt
ugye Szojuz 7K-T jelöléssel illették. Az új verziónál a 7K-SzT jelölést
szinte alig használja még a szakirodalom is, egyszerűen csak Szojuz
T-ként hivatkozik rá. Hogy végképpen mindenkit összekeverjenek, a
szovjetek a számozást is előröl kezdték az új alváltozatnál...
A Szojuz T rajza
Persze
az új űrhajót személyzet nélkül kellett először tesztelni, mivel a
Szojuz 7K-Sz alváltozatból már több is elkészült, így 1974 és 1976
között három is megjárta a világűrt Kozmosz-670, 772, és 869 jelöléssel,
a cél alapvetően a Szojuz-T-vel azonos műszaki modul tesztelése volt,
tehát az energiarendszer és a hajtóműrendszer kipróbálása. Ezekről az
utakról kevés információ érhető el: a Kozmosz-670 ballisztikus pályán
érkezett vissza a légkörbe, mivel a műszaki modul nem megfelelően vált
le a visszatérő modulról, de a másik kettőnél is egyes források
"sikertelen" küldetésnek jelölték őket, ám mindenféle magyarázat nélkül.
Itt jött egy kétéves kihagyás – 1978-ban viszont már a Szojuz-T
változat repült először Kozmosz-1001 jelöléssel, majd egy évvel később
Kozmosz-1074 jelöléssel. Utóbbi út már két hónapig tartott, és ezek
teljesen sikeresek voltak. Még egy teljes értékű teszt várt az űrhajóra –
egy dokkolás. A Szojuz T-1 1979. december 16-án indult a Szaljut-6-hoz,
hogy aztán több mint három hónapot töltsön el ott, és végül március
25-én érjen Földet. A Szojuz-T bizonyította, hogy kellően megbízható,
így az első emberes űrrepülés zöld utat kaphatott...
A Szojuz T-2 személyzete egy szimulátorban fotózva
Itt
zökkenünk vissza a Szaljut-6 negyedik személyzetének életébe, ugyanis
Rjumin és Popov a Szojuz-35 távozása után rögtön készülhetett a
következő vendégekre, a Szojuz T-2 fedélzetén az űrállomásra látogató
Jurij Vasziljevics Malisevre és Vlagyimir Viktorovics Akszjonovra, akik
június 5-én indultak el Bajkonurból. Egy nappal később automatikusan
megközelítették az űrállomást, de 180 méterre tőle a dokkoló automatika
hibajelzéssel lekapcsolt, a személyzet így kézi vezérléssel volt
kénytelen a dokkolást befejezni. Érdekesség, hogy később a személyzet és
a földi irányítás rossz reakciójával magyarázták a kudarcot, akik
felülbírálták azt. Hogy, hogy nem, az automatikus megközelítés a korábbi
Szojuz küldetéseknél is sűrűn vallott kudarcot, majd a későbbi Szojuz T
űrrepüléseknél is bizony voltak gondok.
A Szojuz T-2 az űrállomásról fotózva
A
csatlakozás és az üdvözlések után a vendégek leveleket és könyveket
adtak át a tartós személyzetnek, majd az elkövetkező két napban néhány
orvosi kísérletet hajtottak végre, illetve az MKF-6M kamerával végeztek
földmegfigyeléseket. Mindössze két nappal később a Szojuz T-2
lekapcsolódott, körbefotózta a Szaljut-6 / Szojuz-36 párost és sikeresen
visszatért a Földre. A Szojuz T-2 útja leginkább az űrhajó és a
dokkolás kísérletére vonatkozott, tudományos feladatokra alig volt idő,
űrhajócserére pedig nem került sor (ami valahol érthető, hiszen a
Szojuz-36 alig két héttel korábban érkezett).
Az Interkozmosz repülések folytatódnak
Rjumin a Szaljut-6 karbantartása közben....
Rjuminék
viszont nem pihenhettek – noha lehetőség lett volna, hiszen június
15-én tönkrement a futópad. A két űrhajós nem sietett a megjavításával
(hivatalosan azért, mert a futópad szétszereléséhez rengeteg csavart és
rögzítést kellett eloldani majd visszarakni, de feltehetően az unalmas
testedzések helyett más, kellemesebb feladatot szívesebben találtak
maguknak), végül a földi irányítás orvosi része pár nap után
kifejezetten utasította őket, hogy minden mást félretéve igenis javítsák
meg. Július elsején megérkezett a Progressz-10, fedélzetén egy színes
TV-vel, Polaroid fényképezőgéppel és szovjet popzenével teli kazettákkal
– és persze egy újabb adag hajtóanyaggal. A Progressz-10 július 17-re
lett kipakolva, illetve hulladékkal feltöltve, majd lekapcsolódott és a
légkörben elégett. Július 19-én a Szaljut-6 személyzete az 1980-as
Moszkvai Nyári Olimpia résztvevőit üdvözölte élő adásban a
nyitóünnepségen, kivetőn, kihangosítva.
Gorbatko és Tuân
Az
Interkozmosz program következő útja speciális volt, ugyanis Vietnám
utólag, a harmadik fordulóban került bele a programba (mellesleg pedig
ennek ellenére megelőzték a második körben szereplő Kubát és Romániát).
Az űrhajós-jelölt válogatásuk is elég érdekesre sikerült – csak olyan
vadászpilóták kerültek fel a listára, akik a vietnami háború idején
harcoltak az Egyesült Államok ellen. A válogatás végén az elsődleges
személyzetbe így került Phạm Tuân (érdekesség: ő volt az egyetlen
vietnami pilóta, aki egy B-52-es bombázót lelőtt, még 1972-ben) Viktor
Gorbatko mellé a Szojuz-37-re. Aligha vitás, hogy politikai üzenete volt
az útnak, amely 1980. július 22-én indult a világűrbe, és egy nappal
később dokkolt a Szaljut-6-hoz. Tuân anyagtechnikai kísérleteket hajtott
végre a Krisztall kohóban, felvételeket készített hazájáról az MKF-6M
kamerával, növénytermesztéssel kapcsolatos biológiai teszteket csinált,
illetve orvosi kísérleteket hajtott végre magán.
Tuân, Popov és Rjumin az űrállomáson
A
hat napos látogatás alatt a látogató személyzet a Szojuz-37-ből
átköltözött a Szojuz-36-ba, kicserélve az üléseiket, majd július 31-én
megköszönték a vendéglátást Rjuminéknak, bezárták a zsilipajtókat, és
visszatértek a Földre. Másnap a szokásnak megfelelően a Szojuz-37-be
beszállt a legénység, majd leválva és az űrállomást megforgatva a hátsó
dokkolóportról az elsőre átmozgatták az űrhajót. Ebben az időszakban már
egyre több fizikai edzés szerepelt az űrhajósok programjában, a lehető
legjobban felkészítve őket a Földre való visszatéréshez. Szeptember
16-án pedig a következő Interkozmosz űrrepülés is elindult, fedélzetén
Jurij Viktorovics Romanyenko mellett a kubai Arnaldo Tamayo Méndezzel,
érdekesség, hogy ezt az űrrepülést "kísértette" az éjszaka. Eleve a
startra is éjszaka került sor, majd egy nappal később a Föld árnyékos
oldalán közelítették meg az űrállomást (ami miatt csak a lámpák fényét
látták), végül a visszatérésre is később éjszaka került sor.
A Szojuz-38 utasai és a Szaljut-6 negyedik tartós személyzete az űrállomáson
A
Szojuz-38 esetében már nem került sor űrhajócserére, így a legénység
inkább a tudományos munkára tudott végig koncentrálni. Tamayo
természetesen a "szokásos" felvételeket elkészítette az MKF-6M kamerával
hazájáról, de emellé több orvosi kísérlet (az agy elektromos
aktivitása, a lábfej változása a súlytalanság hatására,
sztressz-vizsgálat, csont- és izomszövet vizsgálat és véráramlással
kapcsolatos vizsgálat), súlytalanságban zajló sejtosztódás
megfigyelések, illetve cukorkristály-növesztésekkel kapcsolatos tesztek
is végrehajtása kerültek.
Tamayo és Romanyenko a Szaljut-6-on
Tamayo és Romanyenko nem egész egy hetet töltött az űrállomáson, majd a
tesztek eredményeivel együtt beszálltak a Szojuz-38-ba, és szeptember
26-án visszatértek a Földre. Noha Rjumin és Popov utolsó napjait
töltötte a világűrben, szeptember 28-án még egy teherűrhajó, a
Progressz-11 indult el a Szaljut-6 felé, és már a később érkező Szojuz T
személyzete számára hozott szükséges ellátmányt, és noha elkezdődött a
kirakodása, ez csak félig fejeződött be. Október elején a legénység
egyre inkább a visszatérésre koncentrált már, tovább emelve a
testedzésre fordított időt, illetve amit lehetett, a Szojuz-37
fedélzetére pakoltak be, majd október 11-én visszatértek a Földre. Popov
és Rjumin 185 napot voltak a világűrben, természetesen újabb
világrekordot felállítva. A kezdeti félelmeket meghazudtolva a két
űrhajós nagyon jól érezte magát a világűrben. Rjumin szerint össze se
lehetett hasonlítani a harmadik és negyedik tartós Szaljut-személyzet
útjánál szerzett élményeket – az, hogy a harmadik esetében nem
találkoztak emberekkel, igencsak komoly lélektani hatással bírt, míg a
negyedik út alatt a különféle nemzetiségű űrhajósokkal való találkozás
feldobta őket. Ugyan nem tette hozzá, de azt egyes megfigyelők azért
hozzáteszik, hogy a folyton vidám és kedves Popovval igen jól kijött
Rjumin, míg az előző űrrepüléskor vele tartó társa, Ljahov sokkal
csendesebb, magába forduló személyiség volt.
Rjumin naptárába bevési, hogy újabb dolgos napon vannak túl
A
két űrhajós pedig amikor csak tudta, ugratta egymást és a földi
irányítás tagjait. Rjumin például tudta, hogy Galina Necsitailo, az
űrhajósok kísérleteit felügyelő tudósnő imádja a virágokat, és mivel
Phạm Tuân kísérletei között növénytermesztési kísérletek is voltak, egy
rádiókapcsolatkor jelezte, hogy sikerült egy virágot is életre kelteni. A
tudósnőt nagyon felvillanyozta a hír, pláne mikor megtudta, hogy a
vietnami űrhajós vissza is fogja hozni azt a Földre. Csakhogy az nem
volt más, mint egy papírból hajtogatott virág, amit Rjumin csinált a
vicc kedvéért. Egy másik esetben egy űrruhába egy előre felvett
hangfelvételt tartalmazó magnót helyeztek el, majd az elkövetkező
TV-interjú közben a földi központban ülők is jól hallható kopogást
hallottak, az űrhajósok hátra fordultak, hogy a csukott zsilipajtó felől
hallható hangokat megvizsgálják – mire egy hang belépési engedélyt
kért. A két űrhajós széttárta a karját, majd kinyitotta az ajtót, ami
mögött az űrruha lebegett. A földi irányítás köpni-nyelni nem tudott
először, majd hangos nevetésben tört ki mindenki, ahogy leesett nekik a
tantusz...
Rjumin és Popov űrruháikkal együtt készült csoportképen
(erre egy kisebb felbontású, de többet mutató kép)
A
visszatérés után mindkét űrhajós úgy érezte, mintha legalább kétszer
nagyobb gravitáció hatna rájuk, és noha Rjumin megpróbált elsétálni a
kapszula mellett felállított széktől a helikopterig, ez nem ment
segítség nélkül – nem csak fizikuma, de egyensúlyérzéke is
cserbenhagyta. A rehabilitáció ismét cirka egy hónapig tartott, mire az
űrhajósok az induláskori fizikai állapotukat elérték.
Szaljut-6, utolsó felvonás
Az 1977
szeptemberében elindított Szaljut-6 űrállomást eredetileg 18-24 hónapos
élettartamra tervezték, ehhez képest már a harmadik éve keringett a
világűrben, vagyis ekkorra már bőven túlteljesítette az elvártakat. Az
ekkor éppen rádokkolt Progressz-11 távirányítással átfejtette a
bendőjében hozott hajtóanyagot az űrállomás tartályaiba, és megemelte az
űrállomás pályáját. A Szojuz T már tesztelve volt ember nélkül és
emberrel a fedélzetén is, de a háromfős személyzettel való űrrepülés még
hátra volt – erre a feladatra Leonyid Gyenyiszovics Kizim, Gennagyij
Mihajlovics Sztrekalov és Oleg Grigorjevics Makarov lett a kiválasztott
személyzet. Eredetileg még nem más, mint Konsztantyin Feoktyisztov, a
Voszhod-1 űrhajósa és a Vosztok / Voszhod / Szojuz űrhajók egyik
főtervezője lett volna az egyik űrhajós-mérnök, de végül egészségügyi
okokból lecserélték Makarovra.
A Szojuz T-3 személyzete a földön
A
három űrhajós november 27-én indult Bajkonurból, majd egy nappal később
dokkolt be az űrállomásra. Az űrhajósok dolga elsődlegesen az űrállomás
karbantartása volt: lecserélték a hidraulikus pumpákat, a telemetrikai
rendszer elektronikáját, a fedélzeti irányító számítógépet, illetve több
kisebb elektromos problémát kezeltek helyileg. Ezek mellett azért
hajtottak végre kísérleteket a Szplav és Krisztall kohókkal, az Oázis
biológiai tesztlaborral, illetve végeztek földmegfigyeléseket, végeztek a
Progressz-11 kipakolásával, illetve feltöltötték hulladékkal, majd
leválasztották. December 10-én dolguk végeztével visszaköltöztek a
Szojuz T-3-ba.
Szavanih és Kovaljonok a kiképzés alatt
A
Szaljut-6 ugyanakkor még nem fejezte be feladatát, egy utolsó tartós
személyzet és két Interkozmosz látogató-személyzet útja volt hátra. A
Szojuz T-4 noha képes lett volna 3 főt felvinni, mivel a Szaljut-6
eredetileg 2 fő tartós otthonának volt felkészítve, illetve ugye
másfélszer annyi ellátmányra lenne szükség, így az a döntés született,
hogy csak kétfős lesz az utolsó küldetés. A legénység Vlagyimir
Vasziljevics Kovaljonok, aki már két űrrepülést tudott maga mögött,
társa pedig Viktor Petrovics Szavinih. Útjuk már nem készült rekordokat
döntögetni, így a szükséges ellátmányt előre felvitte a Progressz-12,
amely egyben az utolsó teherűrhajó volt, amelyik a Szaljut-6-ot
szolgálta ki. A Szojuz T-4 1981. március 12-én indult a világűrbe, egy
nappal később pedig dokkolt az űrállomáshoz. Az űrhajósokra a korábbi
személyzetekhez képest sok karbantartási feladat hárult, de először ki
kellett üríteniük a már két hónapja rájuk váró teherűrhajót. Ennek
végeztével, március 19-én leválasztották, és a szeméttel megpakolt
Progressz a légkörben elégett.
A Szojuz-39 utasai: Dzsanyibekov és Gurragcsá
Az
első Interkozmosz-látogatók a Szojuz-39 fedélzetén március 23-án
érkeztek. Vlagyimir Alekszandrovics Dzsanyibekov társa az első mongol
űrhajós, Dzsugderdemidín Gurragcsá. Az elkövetkező napokban főleg
Mongólia területére vonatkozó földmegfigyeléseket végeztek, illetve a
kozmikus sugárzás vizsgálatával foglalkoztak, utóbbihoz több érzékelőt
is telepítettek az űrállomásra. A feladatok között szerepelt az
űrállomás ablakainak állapotát felmérése, illetve azok mikrometeoritok
általi sérüléseinek vizsgálata.
Mikrometeorit sérülés a Szaljut-6 egyik ablakán
A
Szplav és Krisztall kohó sem maradhattak ki, előbbiben tiszta olvadt ón
és ólom szétválását, utóbbiban vanádium-pentoxid kristályok növekedését
vizsgálták. Végrehajtottak még hologramokkal kapcsolatos teszteket is,
sőt, holografikus képek továbbításával is kísérleteztek. Egy hét után a
látogató-személyzet elköszönt, majd űrhajójukkal visszatértek a Földre.
Kovaljonok és Szavinih visszatért az állomás karbantartásához, a fizikai
állapotuk megőrzését szolgáló testedzéshez, illetve különféle
folytatólagos tudományos kísérletek végrehajtásához.
Popov és Prunariu, a Szojuz-40 személyzete
Május
14-én indult a Földről az első Interkozmosz-etap utolsó csapata,
Leonyid Ivanovics Popov és társa a román Dumitru Prunariu. Románia esete
némileg furcsa volt, noha az Interkozmosz programba az elején meghívást
kaptak, menet közben látványosan hátra lettek sorolva, eleve a cirill
ábécé-sorrend szerint utolsók lettek volna, de még a később meghívott
Vietnam is megelőzte őket végül. Az általános vélekedés e kapcsán az,
hogy a szovjet holdudvarból látványosan kilógó Nicolae
Ceaușescu-rendszert "büntették" ilyen módon.
Popov, Prunariu és Szavinih a Szaljut-6 fedélzetén
Az
űrállomáshoz május 15-én csatlakozó Szojuz-40 programja ettől még
tökéletesen megfelelt a többi Interkozmosz-űrrepülésnek. Az űrhajósok
több közös orvosi kísérletet, földmegfigyelést (ezúttal persze Romániára
fókuszálva), anyagkísérleteket, és a Föld mágneses mezejével
kapcsolatos kísérleteket hajtottak végre. Május 22-én az utolsó
látogató-személyzet is elköszönt, majd a Szojuz-40-nel visszatért a
Földre.
A Szojuz-40 a Szaljut-6-ról fotózva
A
Szaljut-6 utolsó tartós személyzete sem maradt sokáig. Miután
összekészültek, május 26-án beszálltak a Szojuz T-4-be (ez volt az
egyetlen tartós Szaljut-küldetés, ahol nem volt űrhajócsere), majd
visszatértek a Földre – ahogy a Szojuz T-3, úgy ők is az űrállomáshoz
csatlakoztatva hagyták a Szojuz orbitális modulját. Kovaljonokék
összesen 74 napot és 17 órát töltöttek el a világűrben, noha
szervezetüket komolyabban nem viselte meg az út, az űrállomás állapota
azért komoly kihívások elé állította őket. Itt pedig nem csak a romló
műszaki állapotra kell gondolni (ideértve azt, hogy az ablakok egy
részén konkrétan alig lehetett átlátni), de az űrállomás falain
ételmaradékok és folyadékok foltjai éktelenkedtek, a bemélyedésekben és
zugokban a hulladékok apró szemcséi elkezdett felgyülemleni és az egész
állomás levegője olyan volt, mintha egy "vén autóban" lennének. Ezzel
együtt is a Szaljut-6 kétségkívül mérföldkő volt a szovjet űrprogramban,
nem csak nyitottabbá, emberközelibbé tette a világűrt, de gyakorlatilag
egy új lépcsőfok volt a későbbi űrállomás-programokhoz, fontos
tapasztalatokat nyújtott a hosszabb idejű világűrben tartózkodás terén.
A Szaljut-6 és a Szojuz T-4 összedokkolva, a világűrből fényképezve
A TKSz űrrepülések, amiről keveset regélnek....
Egy korai, tesztelésre használt VA kapszula
Az
űrállomás azonban még itt sem fejezte be a munkát. Csakhogy itt most
erősen vissza kell menjünk az időben. Ugyebár a Cselomej-tervezőiroda
még az Almaz-program keretében egy "saját" űrhajót is megálmodott, a
TKSz-t. A TKSz fejlesztése ha lassan is, de haladt a maga medrében, és
1976-ban elkészültek a VA visszatérő kapszulával annyira, hogy
tesztelhessék. "Természetesen" a tervezőirodák közötti rossz kapcsolat
miatt az iroda a saját Proton hordozórakétájára bízta az
tesztrepüléseket, dehát a Proton cirka 20 tonnát tudott felvinni, a VA
viszont alig 6-7,2 tonna indításra készen. Hát akkor párosával is
indítjuk őket – volt a felkiáltás. A páros indításoknál viszont csak a
felső kapszula kap SzASz mentőtornyot. A következő tesztrepülésekre
került sor:
Egy VA kapszulákat hordozó Proton előkészítése, és a két VA kapszula elhelyezkedése az orrán
1976. december 15.:
Egy Proton orrán két VA modult (#009P és #009L) állítanak pályára
Kozmosz-881 és 882 jelöléssel. A két modul külön-külön tér vissza.
Sikeres mindkét repülés.
Egy komplett TKSz űrhajó végszereléskor
1977. július 17.:
Egy Proton orrán egy komplett TKSz űrhajót indítanak a világűrbe
Kozmosz-929 jelöléssel, 201 napig kering a Föld körül, majd a VA modul
leválik, és sikeresen visszatér a Földre.
1977. augusztus 5.:
Egy Proton orrán ismét a világűr felé indul a #009P és #009L gyártási
számú VA kapszula, de az indítás után 40 másodperccel a Proton
meghibásodik, a #009P, amelyik elől van és kapott SzASz mentőtornyot
megmentésre kerül, a #009L viszont a hordozórakétával együtt
megsemmisül.
1978. március 30.: Két VA kapszula (#009A/P2 és #009A/2) indul a világűrbe, Kozmosz-997 és 998 jelöléssel, külön-külön térnek vissza, sikeresen.
1979. április 20.:
Ismét két VA kapszula indulna az űrbe, a #008 tesztváltozat mellett a
"széria", emberek szállítására is alkalmas #103-as mellett. Az
indítóálláson viszont a Proton meghibásodása miatt működésbe lép a
mentőrendszer, de csak az elől lévő #008-as kapszulát menti meg, ugye. A
jelölésük Kozmosz-1096 és 1097 lett volna.
1979. május 22.:
Mindössze egy hónappal később két "széria" VA modul (#102P és #102L)
indul a világűrbe, Kozmosz-1100 és 1101 jelöléssel. Külön-külön
sikeresen visszatérnek.
Egy sikeresen visszatért VA kapszula
Azt
már ebből is látni lehet, hogy a TKSz program bizony minden nehézség
ellenére haladt a megvalósulás felé. A VA kapszula önmagában nem volt
alkalmas az OPSz / DOSz űrállomás kiszolgálására, vagy az OPSz
űrállomással együtt lehetett indítani, vagy az FGB modullal együtt,
teljes értékű TKSz űrhajóként. De akár a teljes űrhajót
űrállomás-kiszolgálásra, akár a VA-t önálló űrrepülésre még fel lehetett
volna használni, amit a tervezőiroda szeretett is volna – csakhogy a
Proton megbízhatatlanságára hivatkozva ebből nem lett semmi. A Proton
ugyan valóban nem érte el az R-7 család megbízhatóságát, de annyira
rossz sem volt, hogy emiatt esélyt se adjanak neki. Esélyesen az NPO
Enyergija tervező-iroda hatásosan bevédte magát, hogy az amúgy igen jó
képességű TKSz ne jelentsen veszélyt a Szojuz űrhajó számára. A még
1960-as évek végén elkezdett TKSz-program viszont több, immár
gyakorlatilag kész és letesztelt űrhajóval bírt, amivel valamit kezdeni
lehetne....
A TKSz felépítése, kékkel jelölve a VA modul, pirossal az FGB modul,
zölddel jelölve mindkettőn belül a túlnyomásos részeket
zölddel jelölve mindkettőn belül a túlnyomásos részeket
Így
kerültek képbe, mint "bővítő-modulok" a DOSz űrállomások számára. A
TKSz ugye két modulból áll, az FGB modul lakóteret és hajtóműveket
biztosít, a VA pedig a személyzet visszatérését teszi lehetővé. Az FGB
felhasználható lenne arra, hogy az űrállomás személyzetének extra
életteret nyújtson, a VA szerepe ugyan nem volt ekkor még tisztázott, de
ha embert úgy sem szállít, akkor akár 500 kg hasznos terhet
visszahozhat a Földre – ne feledjük, hogy a Szojuz alig 50 kg-ot volt
képes visszahozni az űrhajósok mellett, a Progressz pedig semmit. Az
elgondolást először persze tesztelni kell, így hát 1981. április 25-én
egy Proton K orrán elindul a második teljes értékű TKSz a világűrbe a
Kozmosz-1267 néven, majd a Szaljut-6 elülső dokkolóportjára
csatlakozott. Az elkövetkező időben az FGB hajtóműveivel több pályaemelő
manővert is végrehajtottak, majd a VA kapszula május 24-én
lekapcsolódott, és sikeresen visszatért a Földre. A teszt bizonyította,
hogy az űrállomás több modulból álló bővítése teljesen járható út, így
pedig nagyobb űrállomásokat lehet építeni.
A
Szaljut-6 / Kozmosz-1267 még több, mint egy évet keringett a világűrben,
1982. július 29-én irányítottan visszavezették a légkörbe, és az
űrállomás elégett a légkörben. Ezzel végleg lezárult az űrállomás élete,
de közben már az utódja is fent keringett...
Folytatása következik....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése