A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története XVI.

A Mir űrállomás előtörténete

A Szergej Koroljov által vezetett OKB-1 tervezőiroda az 1960-as évek elejétől tervezgetett nagy méretű, több modulból álló űrállomásokat (a legtöbb az MKBSz jelölés alatt), ám ezek a tervek sose nyerték el az ország befolyásos embereinek támogatását. Ehhez persze az is kellett, hogy Koroljov (majd később utódja, Vaszilij Misin) némi megalomániában szenvedve óriási elemekre szeretett volna építkezni, amit a hatalmas N1 hordozórakéta vihetett volna fel. Az egymásra épülés régi trükk az ilyen projekteknél – az MKBSz űrállomás miatt szükség van az N1 rakétára, ha pedig az N1 megvalósul, akkor az MKBSz is létrejöhet. Bármelyik is nyer támogatást, az "húzza magával" a másikat a megvalósulás felé. Persze ennek a fordítottja is megtörténhet, ahogy meg is történt: az MKBSz túl nagyratörő (és ez által túl drága) volt a megvalósuláshoz, az N1 rakétaprogram leállítása után pedig már megvalósítani sem lehetett.

 

Az MKBSz űrállomás ábrája, a cirka 90 tonnás modulokból felépítendő űrállomást a jobb oldalon látható atomreaktor táplálta volna

Mivel óriás-űrállomás nem lesz egyhamar, az MKBSz tervet visszaskálázták (elnevezése ekkor MKBSz-1), és a már meglévő civil DOSz / Szaljut űrállomás program következő, kevésbé impozáns, de egyértelműen fejlettebb lépcsőfokát fektették le. A DOSz-5 (Szaljut-6) és DOSz-6 (Szaljut-7) ugyebár abban volt előrelépés, hogy már két dokkolóporttal bírt, így egyszerre két űrjármű tudott hozzácsatlakozni – két Szojuz személyszállító, vagy egy Szojuz és egy Progressz teherűrhajó. Hogy tovább lehessen lépni és új modulokat csatlakoztatni, amelyek további lakó- és munkateret nyújthatnak, további dokkolóportokra lenne szükség. 1976. február 17-én jóváhagyást kapott a harmadik generációs szovjet űrállomás, amely a DOSz-7 (és DOSz-8) belső jelölést kapta. Alapvetően megegyezett a Szaljut-6 és 7 űrállomással, leszámítva, hogy végre száműzték a nagy kúpos alakú házat a lakómodulból, amely még az Almaz program öröksége volt (ebben volt eredetileg a kémkamera-rendszer elhelyezve az Almasz / OPSz űrállomásokban), illetve az elülső, keskenyebb rész, amelyet légzsilipként is használtak, kapott egy-egy plusz dokkolóportot a két oldalára. 1978 augusztusára továbbfejlesztették a terveket: egy gömb alakú modul kerül az elülső dokkolóport helyére, amelyen összesen öt dokkoló-csatlakozó (négy körben és egy előrenéző) helyezkedik el. Az ekkori elképzelések szerint a már Enyergija elnevezésű tervezőiroda mérnökei kisebb, maximum 7 tonnás kiegészítő-modulokra építkeztek, mégpedig azért, hogy az iroda "saját" Szojuz hordozórakétája vihesse fel. A 7 tonnás modulok megfelelő pályára állását és a dokkolást a Szojuz űrhajó műszaki modulja és az Igla biztosíthatta.

 

Erősen elnagyolt rajz a Mir eredeti felépítéséről, a plusz tudományos / lakómodulok egy Szojuz űrhajóra emlékeztetnek

Ebbe a helyzetbe "piszkított bele" az az 1979-es felső döntés, amely szerint a Vlagyimir Cselomej CKBM tervezőirodája által az Almaz katonai űrállomáshoz tervezett TKSz űrhajókra épülő modulokat használnak az űrállomás bővítésére. Ugyebár ezt a megoldást később a Szaljut-6 és a Szaljut-7 esetében is tesztelték. Viszont a döntés nem volt népszerű az Enyergija mérnökei számára. Ők arra építkeztek, hogy a kisebb, olcsóbb és olcsóbban feljuttatható 7 tonnás modulok viszonylag sűrűn cserélhetőek, és más-más tudományos célokra lehet őket felkészíteni. Aggodalmaik nem igazán hatottak meg senkit, pláne, hogy hamarosan az egész programot kiszervezték a KB Szaljut tervezőiroda számára. A KB Szaljut története elég viharosan alakult, az eredetileg autógyártással foglalkozó cég 1916-ban indult, majd az 1920-as években repülőgép-fejlesztésbe és építésbe fogtak, a világháború kitörése után az Urálon túlra költözött, és főleg Tupoljev repülőgépeket gyártottak. 1951-ben Vlagyimir Mjasziscsev főmérnök vezetésével OKB-23 elnevezéssel különálló tervezőiroda lett, de 1960-ban a Cselomej által irányított OKB-52 alá szervezték be, és ballisztikus rakétafejlesztésekkel foglalkoztak tovább. Az 1970-es évek végén kivált az időközben CKBM-é átkeresztelt OKB-52-ből, hogy aztán rövid ideig KB Szaljut néven független tervezőiroda legyen, de 1981-ben az NPO Enyergija tervezőiroda alá tagozódik be – és főleg az űrállomások fejlesztése és építése lesz a dolga. Az Enyergija "saját" mérnökeire a későbbi Enyergija hordozórakéta, a VKK űrrepülőgép-program, a Szojuz-T űrhajó és a Szaljut-7 űrállomáshoz van szüksége.

 

A DOSz-7 tesztváltozata 1980-as évek elején

Az 1979-es döntés viszont komolyabb változásokat igényel – az űrállomás dokkolórészét 7 tonnás modulokra méretezték, míg az új, TKSz alapú modulok 20 tonnásak is lehetnek, vagyis meg kell erősíteni a rögzítésüket. A Szaljut tervezőiroda lelkesen veti bele magát a feladatba, az új űrállomás új digitális számítógépet (Szaljut 5B néven – ha esetleg a kedves olvasó elbizonytalanodna, nem, itt nem elírásról van szó: a Szaljut űrállomások és a Szaljut tervezőiroda neve mellé ugyanezt használták egy számítógép számára is....), új, Kursz (~ irány) nevű automata dokkolórendszert (a hátsó dokkolóhoz egy Igla rendszer is maradt a Progresszek számára), Altair műholdas kommunikációs rendszert kap. Az Altair jelentős előrelépés lenne, eredetileg három, 36 000 km magasan, geostacionárius pályán keringő műholdat álmodtak meg, amelyek folyamatos rádiókapcsolatot biztosíthatnak – de csak a Kozmosz-1700 kering odafent. Érdekesség, hogy az elülső dokkolóport is alkalmas immár hajtóanyag-áttöltésre, tehát ide is dokkolhat olyan teherűrhajó, amelyik Kursz dokkoló-automatikával bír – ez majd a Progressz-M lesz, de csak 1989-ben készül el. A létfenntartáshoz az Elektron oxigén-generátort és a Vozduk szén-dioxid megkötő rendszerrel terveztek, úgy, hogy 3 főt tartósan, 6 űrhajóst esetén pedig rövidebb ideig képes legyen a létfenntartást kiszolgálni (a Szaljut-6 és 7 esetében 2 és 5 volt ez a szám). Két új, egyenként 38 négyzetméteres napelemszárnyat helyeztek el rajta, amelyek összesen legfeljebb 9 kW-ot termelhetnek. Egy harmadiknak kialakított helye volt az űrállomás hátán, de beépítésre nem került súly- és méretproblémák miatt. A tervek 1982-re véglegesítve lettek, majd elkezdődött a bázis-modul, a DOSz-7 megépítése.

 

A Mir központi modul ábrája, a főbb részelemeket bemutatva

A bázis modul alapvetően négy fő részre volt osztható:

• Munka-részleg: az összesen 7,67 méter hosszú, 4,2 méter átmérőjű fő része az űrállomásnak. Ez is három további részre oszlott, a nagyobb átmérőjű lakórészre, az átmeneti részre és az irányítóközpontra. A lakórészben volt a konyha, két különálló alvó-kapszula (saját ablakokkal), a higiéniás részleg és a toalett, illetve a szeméttároló. A két rész közötti kúpos részben volt az orvosi eszközök otthona és egy szobabicikli. Az irányítóközpont nevéből eredően az egész űrállomás vezérlőrendszerét takarta, minden főbb feladatot innen lehetett ellátni. A padló sötétzöld, a falak világoszöld és a mennyezet fehér festése az űrhajósok mindennapos tájékozódását könnyítette meg, minden eszközt úgy építettek be, hogy ennek megfelelő legyen az elhelyezkedése. 
• Átszálló-részleg: A 2,2 méter átmérőjű modul az űrállomás elején található, 0, 90, 180 és 270 foknál körben, illetve elől egy-egy dokkolóval. A körben lévő csatlakozókra űrállomás-modulok, az elülsőre látogató űrhajó kapcsolódhat. 
• Átmeneti-részleg: Ez a 2 méter átmérőjű alagút a munka-részleg végétől a hátsó dokkolóig tart.
• Műszaki-részleg: A fő hajtóművek és a hajtóanyag-tartályok az átmeneti részleg körüli nem túlnyomásos gyűrűben lettek elhelyezve. Itt vannak még a kommunikációs antennák és optikai szenzorok is.

1984 elején viszont Valentyin Glusko utasításba adta, hogy a KB Szaljut minden erőforrásával a Enyergija rakéta és a VKK űrrepülőgép program számára álljon rendelkezésre, ami az űrállomáson minden munka leállítását jelentette. Csakhogy még ez év tavaszán Glusko telefonhívást kapott a pártvezetéstől, hogy az új űrállomás 1986 tavaszára, a 27. Kommunista Pártkongresszus tervezett időpontjára álljon pályára. A párt hatalma megkérdőjelezhetetlen volt még Glusko számára is – a KB Szaljut új utasítást kapott, minél hamarabb be kell fejezni az űrállomást.

 

A Mir bázismodulja, két napelemmel és az elülső dokkolómodullal

Csakhogy a rohamtempóban folyó munka akadályokkal szembesült: az új űrállomást egy "meredekebb", 65°-os keringési pályára szerették volna állítani, amely a Szovjetunió területének nagyobb része felett halad el, mint az ekkor általánosan használt 51,6°-os keringési pálya. Viszont ez azt jelentette, hogy a hordozórakétának nem optimális pályán kell indulnia, így kevesebb terhet vihet fel. A DOSz-7 pedig az áttervezett elektromos kábelezése miatt bő egy tonnával nehezebb lett, mint eredetileg számolták. Végül már a tudományos berendezések egy részét is kiszerelték, hogy majd később, a világűrben építik be, de még így is túlsúlyos volt – 1985 januárjában úgy határoznak, hogy a már fent keringő Szaljut-7-tel azonos, 51,6°-os pályát fognak használni. Ha ez még nem lett volna elég, a Szaljut 5B számítógép szoftvere nem készült még el, így a Szaljut-7-nél is használt Argon-16 számítógépet építették be úgy, hogy később könnyen kicserélhető legyen a Szaljut 5B-re. Áprilisban mindezek ellenére is nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesznek készek időben, ha a korábban alkalmazott eljárásoknál maradnak, így a világűrbe szánt, ekkor már Mir (béke / világ) nevet kapott űrállomás bázis-modulját átszállították Bajkonurba, míg a Szaljut iroda hrunyicsevi gyáregységében maradt tesztpadon folytatták a rendszerintegrációs munkát.

 

A Mir a Proton orrára helyezése közben

Abban pedig nem sok köszönet volt – kiderült, hogy a mintegy 2500 elektromos kábelből 1100-at ki kell cserélni vagy újra kell húzni különféle hibák miatt. Őrült tempóban dolgoztak a technikusok, így 1985 októberében a legtöbb rendszer el is készült – az űrállomást kivontatták a hangár elé, hogy az Altair kommunikációs rendszerét élesben tesztelhessék a Kozmosz-1700 műhold segítségével. Mindenki megnyugvására a teszt sikeresen lezajlott, így az indításhoz szükséges végső felkészítés maradt már csak hátra. 1986. február 16-ára volt kitűzve az indítás, ám feltehetően a roppant alacsony hőmérséklet miatt az űrállomás kommunikációs rendszere meghibásodott, így az indítást el kellett napolni. Február 20-ára a hibát elhárították, és a Proton rakéta orrán a Mir bázis modul elindult a világűrbe.

 

A Mir a világűrben

Fedélzetén pedig ott volt a Szplav-2 kristálynövesztő, a Zona és Korund mini-kohók, a Szpektr-256 és MKSz-M spektrométerek, a Marije magnetikus spektrométer, a Birjoza félvezető anyagokat vizsgáló modul, a Rucsej elektroforézis tesztpad, a Jantar fémfestő eszköz, a Pion-M többfeladatú fizikai kísérleti pad és a Rozeny fotométer. Most már csak a személyzet hiányzott...

Szojuz T-15, avagy ugrások az űrállomások között

1985/86 érdekes kettősséget mutatott az emberes űrrepülések terén, 1985-ben 9 amerikai űrrepülőgép-repülésre került sor, miközben "csak" két Szojuz indítás történt a "túloldalon", és ugye a Szaljut-7 utolsó legénysége idő előtt kellett hazatérjen egyik tagjuk (Vaszjutin) lebetegedése miatt. Hovatovább 1986-ra a NASA 14 (vagy 15) indítást tervezett, eszeveszett (és szó szerint nyaktörő) iramot diktálva az űrsikló-programnak – aminek a hét áldozattal járó Challenger-katasztrófa lett a vége. Ha pedig létezik sors, amely élvezettel rugdalja a földön fekvőt, akkor most kiélhette magát: a Challenger-katasztrófa után mindössze három hónappal az amerikai légierő egyik Titan III hordozórakétája az indítóálláson robbant fel, amely a Titan III startok ideiglenes, másfél évig tartó leállítását is jelentette. Mindössze újabb két hét múlva, május 3-án pedig a NASA egyik utolsónak szánt Delta hordozórakétája csapódott az Atlanti-óceánba egy meteorológiai műholddal az orrában. 1986 az amerikai űrprogram talán legnagyobb mélypontja lett a megkezdése óta. A szovjet űrprogramnak persze megvoltak a saját problémái: mind az Enyergija hordozórakéta, mind a VKK űrrepülőgép-program irgalmatlan nehezen akart világra jönni, miközben szinte minden erőforrást elszipkázott maga körül. De legalább a Mir odafent keringett a Szaljut-7 űrállomással nagyjából egy pályán: két szovjet űrállomás a világűrben kétségkívül impozáns teljesítmény. Még ha személyzet nem is volt rajtuk....

 

Kizim és Szolovjov fotója, érdemes megfigyelni, hogy az űrruhán csak a Szaljut program felvarrója látható

Ez ugyanis egy faramuci helyzet következménye lett: az új űrállomást politikai parancsra küldték fel, az előtt, hogy a mellé szánt Szojuz-TM űrhajók elkészültek volna. Az eredeti ütemterv szerint a Szaljut-7-hez szánt Szojuz T-15 lett volna az első csak női tartós űrállomás-személyzet, de a Vaszjutin-betegség miatt megszakított tartós űrállomás-személyzet program teljesen a feje tetejére állította a terveket. A női személyzetet kivették a programból (és hamarosan teljesen fel is számolták), a Szojuz T-15 a Mir-programba lett átirányítva. Az első Mir-személyzet pedig egy korábban már bevált trió két tagja volt: Leonyid Gyenyiszovics Kizim parancsok és a mérnök-űrhajós Vlagyimir Alekszejevics Szolovjov még korábban a Szaljut-7-en töltöttek el majdnem nyolc hónapot. Ismét érdemes megfigyelni, hogy csak két űrhajós került a három személyes Szojuzba – a megspórolt tömegre szükség volt a tervezett manőverek miatt, és a Mir-t is alapvetően csak két fő tartós "bentlakására" tervezték. Ha hárman mennek fel, a több hajtóanyagra lenne szükség, ami nem volt megoldható. Így viszont egészen speciális feladatot találtak ki a két veterán számára: ha már úgyis azonos pályaszögű pályán kering a Szaljut-7 és a Mir, hát akkor látogassák meg mindkettőt!

 

Az irányítóközpont az indításkor

1986. március 13-án indultak a világűrbe, majd két napra volt szükség, hogy a Mir közelébe érjenek. Itt egy kisebb trükkre volt szükség: a Szojuz T űrhajó csak a régebbi Igla megközelítő- és dokkoló automatikával bírt, márpedig a Miren csak a hátsó dokkolóporton volt ilyen rendszer (a Progressz miatt), – vagyis a hátsó dokkolót közelítették meg. 20 km-es távolságból az Igla észlelte és követni kezdte a Mirt, majd 200 méteres távolságból a személyzet kikapcsolta, és kézzel az elülső dokkolóhoz manőverezett és oda dokkolt be végül. Mivel továbbra sem rendelkeztek beépített távolságmérő megoldással, a Szojuz T-13 esetében is használt katonai lézeres távolságmérő alkalmazása mellett döntöttek. Kizim a manővert tökéletesen hajtotta végre, és bedokkolt a vadonatúj űrállomásra.

 

A Mir a Szojuz T-15-ből

A személyzet első dolga az átköltözés volt, illetve az űrállomás beüzemelése. Az első teherűrhajó, a Progressz-25 március 21-én érkezett, bendőjében többek között olyan tudományos műszerekkel, amelyeket nem tudott az űrállomás felhozni magával. A kipakolás után kipróbálták az Altair adat- és hangtovábbító kapcsolatot, amely nagyszerűen működött. A "szokásos" rezonancia-tesztelés ("ugrálás") is lezajlott, miközben az űrállomáshoz egy Szojuz és egy Progressz is csatlakozva volt. Majd a szokásnak megfelelően az űrállomást gravitációs gradiens stabilizálás alá helyezték, hogy a hossztengelye a Föld felé nézzen. Menet közben úgy változtatták meg az űrállomás pályáját, hogy a közben ismét "elnémult" Szaljut-7-el azonos pályára állt, mintegy 4000 km-re tőle. A Progressz-25 április 20-án lekapcsolódott, majd a belepakolt hulladékkal együtt a légkörben elégett. Egy héten belül, április 26-án érkezett a következő, a Progressz-26, amelyet még kipakoltak, de a teherűrhajó dokkolva maradt egészen június 22-éig.

 

A Szaljut-7-hez közeledve....

Május 4-én a Mir megközelítette a Szaljut-7-et, a személyzet pedig visszaköltözött a Szojuzba. Másnap a Szojuz T-15 levált az űrállomásról, majd egy napos megközelítés következett, és ahogy a Szojuz T-13 esetén, ismét kézzel kellett megközelíteni és dokkolni az elnémult űrállomáshoz az űrhajósoknak. A manővert sikeresen teljesítették, a zsilipet kinyitva pedig egy megfagyott, áram és fűtés nélküli Szaljut-7-en találták magukat – ahogy Dzsanyibekovék egy évvel korábban. Az űrállomás pozicionálását a hozzá dokkolt Kozmosz-1669 (ami ugye egy TKSz űrhajó volt) biztosította. Helyreállították az elektromos rendszert, majd a Szojuzzal a nap felé forgatták a napelem-szárnyakat, hogy biztosítsák az áramellátást. A Szaljut-7 immár másodszor is főnixként éledt újra.

 

Kizim az űrséta közben

Az űrállomást az előző személyzet némileg kapkodva hagyta el, félbehagyva több tudományos és technikai kísérletet, így Kizimre és Szolovjovra várt, hogy ezek egy részét befejezzék. Ezek közé tartozott egy űrséta, amelyre május 28-án került sor. Ennek keretében begyűjtötték a zsilipajtó körül elhelyezett és a világűrnek kitett (fémmintákat és biopolimer anyagokat, valamint kábeleket és csavarokat tartalmazó) tesztpaneleket és mikrometeorit-begyűjtő eszközöket. Ez után az URSz modult próbálták ki, a cirka 150 kg-os eszköz egy 15 méteresre kinyitható, hengeres alakú tartószerkezet, amely a későbbi űrállomásokon alkalmazni kívánt megoldás tesztelésére szolgált. A kinyitása után Kizim mintegy fele magasságig fel is mászott rá, és kipróbálta a stabilitását, ami kielégítőnek bizonyult (próbálkozásaira a tartó alig pár centiméteres kilengéssel reagált). Miután felszereltek egy látható fény tartományban működő kommunikációs eszközt (BOSzSz) a külső burkolatra, összecsukták az URSz-t, és visszatértek az űrállomás belsejébe.

 

Kizim és Szolovjov a Szaljut-7 fedélzetén

Az elkövetkező két napban az Orlan-DM űrruhákat tisztították meg, majd néhány tudományos kísérlet után felkészültek a következő űrsétára. Május 31-én léptek újra ki az űrállomásról, feladatuk az URSz további tesztelése, újra kinyitják a tartószerkezetet, majd különféle módszerekkel (például a tartó végére épített narancs fény mozgását kamerával figyelve) tesztelték, hogy mennyire stabil. A kísérlet részeként a már korábban használt URI hegesztő-apparátussal összehegesztették a tartó egyes részeit, és megvizsgálták, így változott-e a stabilitása. Miután ezekkel végeztek, nekiálltak szétszedni és összecsukni az URSz-t, és áttértek a további kísérletekre, ezek között volt egy magnézium-alumínium ötvözet világűrben való ciklikus terhelése, illetve a még 1985. augusztusban a Szojuz T-13 legénysége által kint hagyott napelem-tesztdarab begyűjtése. Az öt óra egy perces űrséta után visszatértek az űrállomásba, elrakták az űrruhákat, majd pihenni tértek.

 

Kizim az űrséta közben

Az űrséta utáni pihenőnapok után Föld-megfigyelést hajtottak végre, ezek közé tartozott, hogy a csernobili reaktor-robbanás által szennyezett területet meghatározzák. Az elkövetkezendő hetekben az űrhajósokra újabb szerelési feladatok vártak – gyakorlatilag értékmentés volt a feladatuk. Összesen 20 különféle tudományos műszert szereltek le a Szaljut-7 fedélzetén, majd helyeztek el a Szojuz T-15 orbitális moduljában, és többek között magukkal vitték az Orlan-DM űrruhákat és persze a begyűjtött tudományos mintákat. A műszereket a Miren szándékozták újra felhasználni, a Szaljut-7 amúgy sem várt már további tartós személyzetet. A feladatot végrehajtva a visszaköltöztek ők is az űrhajóba, majd június 25-én lekapcsolódtak az űrállomásról, hogy egy nap múlva újra a Mirhez csatlakozzanak (ehhez a Mir távirányítással ismét elődje közelébe manőverezett). A Szaljut-7 / Kozmosz-1686 párost ezután az utóbbi 475 km magas keringési pályára állította, a terv az volt ekkoriban, hogy majd a VKK űrrepülőgép-program keretében visszahozzák az űrállomást a Földre, de erre végül nem került sor.

 

A Szaljut-7 a Szojuz T-15-ből fotózva 

A Mir sem pihent azonban lakói nélkül, először még május 21-én dokkolt az elülső portra a személyzet nélküli Szojuz TM-1. A TM-széria a Mirhez lett tervezve, a legfontosabb újdonsága az volt, hogy a korábbi Igla megközelítő- és dokkoló automatika helyett az újabb Kursz rendszert építették be. Ennek legfőbb új képessége az, hogy automatikusan képes az űrállomás egyik dokkolási pontjáról a másikra átmanőverezni. A Szaljut-6 és 7 esetében az űrhajók cseréjekor a hátsó csatlakozási ponton lévő űrhajó lekapcsolódott, kissé eltávolodott, majd az űrállomás egyszerűen csinált egy 180°-os fordulatot, és az űrhajó máris az elülső dokkolóponttal nézett farkasszemet. Ez igen egyszerű és praktikus megoldás volt, ám a Mir esetében a tervezett modulok miatt már nem igazán volt kivitelezhető – továbbra is lehetséges volt a helyzet és irány változtatása, csakhogy sokkal finomabb és precízebb manőverekre volt csak lehetőség. Egyszerűbb, ha az űrhajó az, amelyik ilyenkor "megkerüli" az űrállomást. A további változtatások közé tartozott egy új, könnyebb ejtőernyő, új rádiók (amely külön-külön csatornán át továbbítja mindegyik űrhajós hangját), nagyobb teherbírás – és az, hogy immár hat hónapig lehet a világűrben "tárolni", vagyis elég ilyen időközönként lecserélni, ha űrállomáshoz dokkol be. Az első űrhajó, a Szojuz TM-1 (tehát ismét elölről kezdik a számozást) összes hat napot volt dokkolva, majd levált, és utána különféle manővereket hajtott végre, hogy teszteljék a képességeit, végül május 30-án sikeresen visszatért a Földre. A Mirhez továbbra is bedokkolva maradt Progressz-26-ot június 22-én választották le, majd másnap elégett a légkörben.

 

Mindennapos kép a MIR fedélzetén, érdemes megfigyelni a kép közepe felé a piros Rakéta porszívót, illetve a jobb oldalt a falra rögzített binokulárt

A Mirre visszatérve Kizim és Szolovjov újra belakta azt, majd kipakolták a magukkal hozott tudományos rendszereket, melyek egy részét be is építették. Menet közben tudományos feladatokat is kaptak, részben a "régi-új" eszközöket tesztelendő, ilyen volt a GEOEX8, amely a Német Demokratikus Köztársaság területét fotózta végig, amelyet egy műholdról és egy repülőgépről is azonos időben végrehajtottak, majd a kapott anyagokat összehasonlították. A programjuk részeként természetesen küldetésük vége felé emelték a testedzéssel töltendő idő mennyiségét, felkészülve a földi visszatérésre. 1986. július 16-án kidokkoltak az űrállomásról, majd még aznap földet is értek 55 km-re észak-keletre Arkalik városától.

 

Kizim és Szolovjov interjút ad visszatérésük után

A Szojuz T-15 útja egyfelől teljes siker: a világon először (és egyébként – legalábbis 2018-ig – azóta is egyedüliként) két űrállomást is meglátogattak egy úton. Sikerült a Szaljut-7-et újra működőképes állapotba hozniuk, végrehajtották azokat a teszteket, amiket az előző személyzet végül nem tudott teljesíteni, új űrbéli építési módszereket próbáltak ki, beüzemelték a Mirt, és eközben még az új Szojuz TM is le lett tesztelve. A két űrhajós szinte percre pontosan 126 napig volt a világűrben, ebből 51 + 20 napot a Mir, illetve 50 napot a Szaljut-7 fedélzetén. Mintegy mellékesen Kizim harmadik űrrepülésével összesen 374 nap 17 óra 56 percet töltött a világűrben, ami nem csak új világrekord lett (Valerij Rjumin 361 nap 20 órás eredményét előzte meg), de egyben az első eset, amikor egy űrhajós az életéből több, mint egy évet töltött el odafent.

Másfelől viszont 1986 igencsak foghíjas lett emberes űrrepülés szempontjából: a Szojuz T-15-ön túl nem indult szovjet űrhajó legénységgel, és a NASA pedig csak az STS-61-C űrrepülést tudta felmutatni – az utána következő STS-51-L indításakor a Challenger űrsikló a levegőben megsemmisült, több, mint két évig földre parancsolva az amerikai emberes űrprogramot.

A Mir bővítése megkezdődik

A Mir a Szojuz T-15 visszatérése után automatikus módban repült tovább, földi irányítással, űrhajó viszont nem érkezett hozzá: noha a Szojuz TM-1 útja sikeres volt, a második űrhajó még nem állt készen az űrrepülésre, ahogy a tervezett programok is elmaradásban voltak. A tervezett programok leginkább pedig a 37K jelölésű modulok körül forogtak. Ugyebár felsőbb utasításra a Mirt a hrunyicsevi gyár által épített TKSz űrhajók műszaki moduljára, az FGB-re épülő nagyobb modulokkal kell bővíteni – ez lett a 37K. Az FGB adja a hajtóműveket, hajtóanyag-tartályokat, irányítórendszert, az elejére pedig egy 4,2 méter átmérőjű, hengeres, túlnyomásos modul kerül. A későbbi modulokra már egyszerűsített, könnyebb FGB alapú egységek kerülnek (ezeket egyes helyeken FSzB-nek vagy FSzM-nek is nevezik), amelyek az FGB hajtómű, hajtóanyag és irányító rendszerére épülnek. Az FGB feladata csak az, hogy magát a modult az űrállomáshoz eljuttassa, ha ez megtörtént, akkor leválasztják őket. A TKSz / FGB már csak azért is jó alap volt, hogy eleve a Proton hordozórakétához tervezték, tehát maximálisan kihasználták a lehetőségeket. Az eredeti elképzelés a 37K modulok terén:

• 1 db 37KE: egy már legyártott FGB modulhoz épített 37KE jelölésű egység az első példány, amely a Szaljut-7-hez lesz dokkolva, és ott tesztelik majd le.
• 4 db 37KSz: egy könnyített, továbbfejlesztett FGB modul mellé építik őket, különféle tudományos és kiszolgáló rendszerekkel a Mir elején található négy körben elhelyezett kikötőpontokra dokkolnának be. 
• 3 db 37KB: Ezeket a VKK űrrepülőgéphez szánták, így nincs szükségük az FGB modulokra. Egyfajta túlnyomásos tehermodulok, amelyekkel az űrrepülőgép ellátmányt vihet fel, illetve hasznos terhet hozhat vissza a Mir majd a Mir-2 űrállomásról. Egy kísérleti példány a Burán űrrepülőgép egyetlen útján a raktérben volt elhelyezve. 

 

A 37KE "Kvant" modul felépítése

A Szaljut-7-et viszont 1985/86-ban folyamatosan műszaki problémák gyötrik, miközben a Mir indítását politikai utasításra előre hozzák. A 37KSz modulok szinte sehol sem tartanak, így logikusnak tűnik, hogy a 37KE-t, ami a Kvant (~ kvantum) nevet kapja, a Mir programba mozgassák át. Az eredeti tesztfeladatok helyett pedig "valós" tudományos feladatokkal vértezik fel: egy röntgen-teleszkóp, egy ultraviola tartományban működő űrteleszkóp és egy spektrométer. Ezen felül a fedélzetén lett elhelyezve az Elektron oxigén-generátor, valamint a szén-dioxid lekötők. A pozicionáláshoz négy nagy méretű giroszkópot helyeztek el rajta, ezek célja az, hogy az űrállomás forgatását / stabilitását ezekkel oldják meg, amely kiválthatja a korábban használt pozicionáló fúvókák alkalmazását, tehát nem kell hajtóanyagot pazarolni – azon az áron, hogy egyfelől energiát igényelnek, illetve némi rezonanciát jelentenek (a giroszkópok akár 12000-es fordulatszámra is felpöröghetnek). A túlnyomásos beltere 40 köbmétert adott a Mir addigi 90 köbméteréhez, az elülső részen magához a Mir bázismodulhoz dokkolója volt, míg a végén egy másik dokkoló-kikötőt helyeztek el, Igla és Kursz dokkolórendszerrel, a Progressz-ek dokkolásához. Mivel a Mir hátsó pontjára csatlakozott, szükség volt hajtóanyag-vezetékekre, hogy a Progresszekről a magával hozott üzemanyagot és oxidálószert a Mirbe lehessen eljuttatni (emiatt egyébként túlsúlyos lett a modul). Maga Kvant modul cirka 11 tonnát nyomott, további 9,6 tonna volt az FGB modul tömege.

A modul csúszása mellett a Szojuz TM űrhajó sem állt még készen 1986-ban, így a Mir több, mint fél évig újra lakatlan volt. Eközben a problémák alakultak – először 1986 szeptemberében a Kozmosz-1700 hajtóanyaga kifogyott, így az Altair kommunikációs rendszer nem működött tovább. Az év vége felé pedig a Mir fedélzeti számítógépei lassan elkezdték megadni magukat, 1987 elejére mindössze egy működött. 1987. január 18-án dokkolt a Progressz-27 teherhajó – feladata egyfelől az űrállomás stabilizálása, ha az utolsó számítógép is beadja a kulcsot, másfelől pedig január 26-án egy pályaemelő manővert hajtott végre, amely 16 km-rel emelte meg az űrállomás keringési pályáját.

 

Szerebrov és Tyitov, a Mir-2 (EO-2) elsődleges személyzete

Ezek már alapvetően a készülődő második tartós személyzet (Mir-2 vagy EO-2) számára, akik a Szojuz TM-2-vel indulnának a világűrbe. A kitűzött személyzet Vlagyimir Georgijevics Tyitov és Alekszandr Alekszandrovics Szerebrov, mindketten veterán űrhajósok, noha Tyitov csak a végül sikertelen Szojuz T-8 esetén járt a világűrben (ekkor tépte le feltehetően az Igla dokkolórendszer rádióantennáját az áramvonalazó kúp, mikor levált), de ekkor ott volt vele Szerebrov is, aki korábban a Szojuz T-7 / T-5 űrhajócserénél már járt a Szaljut-7-en. Az ő feladatuk lenne a Kvant beüzemelése és új időtartamrekord felállítása. Csakhogy Szerebrov egy rutin orvosi vizsgálaton megbukik, és a korábbi Vaszjutin-féle űrbéli megbetegedés után senki sem meri megkockáztatni, hogy egy nem 100%-os űrhajós induljon a világűrbe. Így mindössze hat nappal az indulás előtt a tartalék személyzet, Jurij Viktorovics Romanyenko és Alekszandr Ivanovics Lavejkin ölébe hullik a lehetőség. Romanyenko két űrrepülés veteránja, és több, mint három hónapot volt a Szaljut-6 fedélzetén Gregorij Grecskóval a Szojuz-26 / 27 úton.

 

Lavejkin és Romanyenko, akik végül a Mir-2 személyzeteként indultak

1987. február 5-én indultak a világűrbe, majd két napnyi manőverezés után dokkoltak be a Kursszal a Mir elülső kikötőjéhez. Több, mint fél év után a Mir újra lakott űrállomás lett. Apró probléma, hogy visszatértek a régi korszak kommunikációs gondjai – a Kozmosz-1700 hajtóanyag-tartályai kiürültek, így nem volt képes tartani pályáját, míg a leváltására küldött műhold az utolsó fokozat hibájából nem megfelelő pályára került, és ilyen téren használhatatlan lett. Vagyis újra csak napi néhány alkalommal, 15-20 perces ablakokban nyílt lehetőség a rádiókommunikációra...

Romanyenkóék először felmérték az állomás állapotát, majd miután mindent kielégítőnek találtak, beköltöztek. Az elkövetkező napokban Romanyenko egyedül volt kénytelen kipakolni a Progressz-27-et, mivel Lavejkint nagyon megviselte az áttérés egy olyan napirendre, amely eltolt aktív időszakokat tartalmazott – a kommunikációs ablakok ugyanis késő estére tevődtek, ezért volt szükség erre. Lavejkinnek pedig négy napba telt, amíg sikerült adaptálódnia. A teherűrhajót ekkora már fel is töltötte hulladékkal Romanyenko, és így február 23-án le is választottak. Alig két hét múlva, március 5-én kötött ki a következő teherűrhajó, a Progressz-28. Az űrhajósok a fedélzetén érkezett új eszközöket beüzemelték: a Korund-1M anyagtechnikai kísérletekhez használt kohót, egy új KATE-140 kamerát, majd összesen 48 különféle kísérletet hajtottak végre a Korund-1M-mel. Rengeteg Föld-megfigyelést hajtottak végre (főleg Közép-Ázsiára, a Kaszpi-tengerre és a Kaukázus környékére fókuszálva), folyadékok súlytalanságban való viselkedését vizsgálták, növényeket termesztettek a Piton és Roszt egységekben, illetve beépítették az MKSz-M2 optikai spektrométert és egy fotométert az asztrofizikai kísérletekhez.

 

A Progressz-28 teherűrhajó a két ASz-20N felfújható antenna kibocsátása után a Mirről fotózva

A Progressz-28-ra még egy teszt várt: miután a teherhajót március 26-án leválasztották, két karika alakú antennát fújtak fel, amelyekkel aztán a különféle teszteket hajtottak végre. A legénység pedig nekiállt, hogy felkészüljenek a Kvant fogadására, amelyet március 31-én indítottak egy Proton-K orrán. Az FSzM műszaki modul több nagyobb manőverrel közelítette meg a Mirt, hogy aztán az Igla rendszerrel a Mir hátsó dokkolójához csatlakozzon. A legénység a megközelítés végső fázisában visszahúzódott a Szojuz TM-2 fedélzetére, hogy egy esetleg baleset esetén azonnal el tudjanak menekülni. A félelmek majdnem be is igazolódtak: a Kvant Igla rendszere 200 méterre az űrállomástól lekapcsolt, és az űrhajósok végignézhették, ahogy a csaknem 20 tonnás komplexum cirka 10 méterre elhúz tőlük...

Az irányítás úgy döntött, hogy hagyja a modult távolabb sodródni, és először megpróbálják kitalálni, mi lehetett a gond. Amire döntésre jutottak, az már 400 km-re járt az űrállomástól, de döntés született egy második dokkolási kísérlet végrehajtásáról (ilyenkor jól jött az, hogy a Kvantot mozgató FGB (vagyis FSzM) modulban elég sok hajtóanyag volt). Április 9-én újra próbálkoztak, és ez esetben a megközelítés és a dokkolási manőver maga sikerült. Csakhogy a Kvant dokkolórúdja nem tudott visszahúzódni, így csak egy részleges dokkolás jött létre, amely nem volt se szilárd fizikai kapcsolódás, és ebből fakadóan légmentes kapcsolódás se. A helyzet elég kellemetlen volt, hiszen nem tudták, pontosan hol a hiba, szétdokkolni sem szerettek volna, épp elég öröm volt, hogy az Igla most jól működött – viszont szilárd fizikai kapcsolódás nélkül egy pályaemelő manővert, vagy fordulást sem lehetett végrehajtani, mert a dokkolórendszer "gallérjai" egymáshoz ütődve megrongálódhatnak.

 

Romanyenko az egyik Orlan-DM űrruhát vizsgálja

Az a döntés született, hogy a két űrhajós rendkívüli (nem tervezett) űrsétát tesz a már fedélzeten lévő két Orlan-DM űrruhában, és megvizsgálják közelről a dokkolórendszert, hátha okosabbak lesznek utána. Április 12-én Romanyenko és Lavejkin az egyik elülső zsilipajtón keresztül kiléptek a világűrbe, miközben Csillagvárosban az űrséta gyakorlására használt medencében az űrállomás és a Kvant modul makettjével minden mozdulatukat lemásolták, hogy tanácsokat tudjanak adni nekik. Eredetileg a világűrben egy kamerát is vittek volna magukkal, élő adásban közvetítve mit látnak, ám a kamera nem működött, így végül hátrahagyták. Ekkor Lavejkin űrruhájában egy kisebb nyomáscsökkenést regisztráltak, de hamar kiderült, hogy csak rosszul volt egy kapcsoló beállítva. A két űrhajós lassan a Kvant modulhoz araszolt, de elsőre semmit nem láttak, ekkor a földi irányítás teljesen kinyújtotta a Kvant dokkolórúdját, és a két űrhajós a két dokkológallér közötti nagyjából méteres résben egy "fehér tárgyat" vett észre. Óvatosan eltávolították, miközben kiderült, hogy egy fehér ruhadarabról lehet szó, amely talán a Progressz-28 szeméttel való megpakolása közben kerülhetett a dokkolóajtóhoz, és a leváláskor beakadhatott. Ennyi elég volt ahhoz, hogy utána a Kvant már ne tudjon bedokkolni...

Miután kissé hátrább lebegtek, a dokkolórudat távirányítással összehúzták, amellyel sikerült a szilárd csatlakozás, és a Kvant immár stabilan és kellően masszívan a Mir része lett. A két űrhajós ezek után visszatért a zsilipbe az összesen 3 óra 40 perces űrséta után. Miután meggyőződtek arról, hogy a Kvant csatlakozása tökéletes, az FSzM modult leválasztották, és eltávolították az űrállomás közeléből. Az űrhajósok az elkövetkező napon kinyitották a Kvant zsilipajtaját, és birtokba vették a plusz mintegy 40 köbméteres túlnyomásos teret. A Kvant többek között teherszállítóként is érkezett – a belsejében volt a Mir központi moduljának harmadik napelemszárnya, amely túl nagy volt ahhoz, hogy egy Progresszben el tudják helyezni. Április 16-án a Mir napelemeinek forgató-mechanizmusát irányító rendszert is átirányították a Kvant modul napszenzoraihoz, ezek érzékenyebbek voltak, és így jobb elektromos teljesítményt tudtak nyújtani. Április 30-án pedig beüzemelték a Kvant giroszkópjait, amelyek innentől kezdve átvették az űrállomás forgatását és pozicionálását a precíziós hajtóművektől. Közben viszont Lavejkin orvosi adatait elemezve a földön tartózkodó orvosok enyhe szívritmus-zavart diagnosztizáltak. Némi vita után úgy döntöttek, hogy nem annyira veszélyes, hogy emiatt megszakítsák a legénység küldetését, de a tervezett űrsétákat elhalasztották, és a hamarosan elkövetkezendő űrhajó-cserekor Lavejkinnek vissza kell térnie a Földre...

 

Lavejkin fedélzeti karbantartás közben

A Kvant csatlakozásával annak hátsó dokkolója szolgált a teherhajók kikötőjeként, és április 23-án meg is érkezett az első, a Progressz-29, amellyel többek között le tudták tesztelni a Kvant modulon keresztülvezetett csőhálózatot, amely a teherhajó által hozott hajtóanyagot a Mir központi modul tartályaiba vezethetnek. Május 8-án beindították az Elektron oxigén-generátort, amely víz elektrolízisével állít elő oxigént, majd május 11-én leválasztották a teherhajót – szokás szerint hulladékkal megtöltve, de most különösen ügyeltek arra, nehogy egy elszabadult darab problémát okozhasson. Az űrállomás viszont energiahiánnyal küzdött: mivel a tömeg csökkentése miatt csak a két oldalsó napelemszárnya volt felszerelve induláskor, így csak ezekre támaszkodhatott, amelyek összesen ideális esetben 9,4 kW elektromos áramot termelhetnek. Ez kevés volt ahhoz a Kvant dokkolása után, hogy a Korund-1M kohót beizzíthassák, így májusban jobbára orvosi vizsgálatokat és asztrofizikai megfigyeléseket hajtottak végre, amelyek kevés plusz energiát igényeltek. Az egyik megfigyelés célpontja a Magellán-ködben található 1987A jelű szupernóva volt, amelyet ezek után több hónapon át folyamatosan követtek.

 

Rajzon a Mir-Kvant páros, a harmadik napelemszárnnyal együtt

Május 21-én érkezett a Progressz-30 (a negyedik teherűrhajó 5 hónapon belül), friss ellátmánnyal és az újabb űrsétához szánt eszközökkel és plusz levegővel. Utóbbiak miatt nem került sor korábban az eltervezett űrsétára, amely végül június 12-én valósult meg. A Kvanttal érkező harmadik napelemszárnyat ekkor rögzítették. Ennek a napelemszárnynak érdekessége, hogy a korábban a Szojuz T-15 személyzete által a Szaljut-7-en tesztelt kinyitható tartószerkezethez hasonló elemekhez rögzítették. Az orvosok végül jóváhagyják, hogy Lavejkin végrehajthassa az űrsétát, amelynek további érdekessége, hogy korábban az űrhajósok igénybe vették a rögzítőplatformokat – ezek az űrhajósok csizmáit rögzítették, és lehetővé tették, hogy mindkét kezüket szabadon használhassák. Ezen (és több későbbi) űrsétán viszont mellőzték a használatukat. Lavejkin később úgy jellemezte, hogy valóban sokkal nagyobb szabadságot adott nekik, hogy jobban hozzáférjenek a feladatuk tárgyához, de azon az áron, hogy közben az egyik kezükkel folyamatosan kapaszkodniuk kellett. A nem egész két órás űrséta után visszatértek a Mir fedélzetére.

Június 16-án újabb űrséta következett, ekkor rögzítették és nyitották ki véglegesen a napelemeket a tartószerkezetekkel együtt, majd hozzácsatlakoztatták az űrállomás elektromos rendszeréhez. A 10,6 méter hosszú, 24 négyzetméteres napelemszárny plusz 2,4 kW elektromos energiát nyújtott, így a beltérben is szükséges bekötés után ennyivel nőtt június 23-án a napelemek összteljesítménye.

 

A Szojuz TM-3 induló személyzete: Faris, Viktorenko és Alekszandrov

Az Interkozmosz program következő útja régóta várt már a lehetőségre: Szíria űrhajósa, Muhammed Ahmed Faris eredetileg még a Szaljut-7-et látogatta volna meg 1985-ben, de az űrállomással illetve a személyzettel kapcsolatos sorozatos problémák miatt folyton csúsztatni kellett az útját, így végül csak 1987-ben kapott lehetőséget a Mirre való látogatásra. Társai a Szojuz TM-3 fedélzetén Alekszandr Pavlovics Alekszandrov és Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko, előbbi fogja váltani Lavejkint, és maga is veterán (a Szaljut-7 egyik tartós személyzeteként járt már a világűrben). A TM-3 július 22-én indult a világűrbe, és két nap múlva dokkolt be a Kvant hátsó dokkolójára.

 

Alexandrov, Romanyenko, Viktorenko és Faris a Mir fedélzetén

Faris az Interkozmosz "szokásoknak" megfelelően főleg a hazájára vonatkozó Föld-megfigyeléseket (Eufrátesz tudományos program) valamint orvosi, anyagtechnikai (alumínium-nikkel ötvözet a Krisztallizátor, illetve gallium-antimonid az Afamia eszközben) és biológiai kísérleteket hajt végre. A kísérletek között szerepel ismét a Krisztall kohó alkalmazása, illetve a légkör felső rétegeinek megfigyelése is.

 

Faris orvosi kísérletezés közben

Menet közben kicserélik a Szojuz TM-3 üléseiből Faris és Viktorenkoét a Szojuz TM-2-ben lévőkkel (kivéve persze Lavejkinét), majd alig 5 nappal az után, hogy a TM-3 bedokkolt, Faris, Viktorenko és Lavejkin elköszön Romanyenkotól és Alexandrovtól, majd kidokkolnak, és egy nappal később leszállnak a Földre. Lavejkint, aki 174 napot töltött a világűrben, azonnal elszállítják Moszkvába, hogy szívritmus-zavarát kivizsgálják, de a hosszas megfigyelések után végül az orvosok repülésre alkalmasnak nyilvánítják – mégse kap lehetőséget több útra, majd hivatalosan fizikai alkalmatlanság (túl nehéz az Orlan-DM űrruhához) miatt végleg leveszik az űrrepülésre alkalmasok listájáról.

 

A Szojuz TM-2-ről készített fénykép a Mir-Kvant-Szojuz TM-3 komplexumról

Romanyenko új társával, Alexandrovval együtt először átmozgatja a TM-3-at az elülső dokkolóra, majd folytatja a tudományos programját. Augusztus 5-én érkezik a Progressz-31 a szokásos ellátmánnyal és hajtóanyag-utánpótlással. Augusztus 10-én sikeresen észlelik az első röntgen-kitöréseket az 1987A szupernóváról, majd augusztus 31-én egy vészhelyzeti evakuációs gyakorlatot hajtanak végre.

 

Romanyenko futópados edzés közben

Szeptember végéig folytatódnak a csillagászati megfigyelések az 1987A kapcsán, majd szeptember végén (egész pontosan 26-án) érkezik a Progressz-32 friss ellátmánnyal: összesen 315 kg élelemmel és 850 kg hajtóanyaggal, valamint 835 kg egyéb hasznos teherrel (tudományos kísérletek, ruhák, levelek, stb.). A kipakolása és a hajtóanyag átfejtése után, november 6-án egy tesztet hajtanak végre vele: a teherhajó lekapcsolódik, majd egy új pályán hajtja végre a megközelítést és a dokkolást, a cél a hajtóanyag-takarékosabb megoldás keresése. November 17-én végleg lekapcsolódik, és két nap múlva elég a légkörben. 1987 novemberében bocsátották fel a Kozmosz-1897 kommunikációs műholdat, amely újra lehetővé tette az Altair kommunikációs rendszer használatát, amely 1986 szeptemberétől, a Kozmosz-1700 hajtóanyagának kifogyása és pályájáról való elsodródása óta nem üzemelt, a köztes időben a kommunikációs időszakok alaposan le voltak korlátozva. November 20-án indul a Progressz-33, és három nappal később be is dokkol. A személyzet ekkor már kiemelt testedzés-programot folytat, készülődik a hazatérésre, ugyanakkor hogy Romanyenkót kíméljék, rövidített, 5,5 órás munkafázist tartalmazó munkanapokra tértek át, és kérték, hogy próbáljon meg többet aludni – mivel fáradtságra panaszkodott, és ingerlékenyebb lett. December 19-én a teherhajót le is választják, hogy a csereszemélyzet érkezésére felkészüljenek.

 

Tyitov, Levcsenko (hátul) és Manarov, akik a Szojuz TM-4-el indultak

A Szojuz TM-4 személyzete hozza az Mir-3 személyzetet: Vlagyimir Georgijevics Tyitovot, aki eredetileg az Mir-2 (vagy EO-2) parancsnoka lett volna, illetve Musza Hiramanovics Manarovot, aki Tyitov mellett kapott helyet. Az Mir-3 (EO-3) esetében a cél az, hogy egy egész évet töltsenek el az űrállomás fedélzetén, érthető okokból így gondosan választják ki a személyzetet (ugye a Szaljut-7 utolsó tartós személyzetének fiaskója után a Mir EO-2 esetében is le kellett menet közben cserélni Lavejkint). A harmadik űrhajós Anatolij Szemjonovics Levcsenko, aki a VKK űrrepülőgép-programban tervezett űrrepülésnél parancsnoki beosztást kapott, és így (Igor Petrovics Volk után, aki 1984-ben a Szojuz T-14 fedélzetén járt a Szaljut-7 űrállomáson) a második (tervezett) űrrepülőgép-parancsnok, aki megszerzi a veterán űrhajós státuszt. Az űrhajósok december 21-én indulnak el, és két nap múlva érnek a Mirhez, ahol az űrállomás legénysége igencsak örömmel fogadja őket – az elnyúló űrhajócserék miatt a Mir tartós személyzetei csak cirka fél évente fogadtak "látogató-személyzetet", míg a Szaljut-6 és 7 esetében erre még általában 3 havonta került sor – márpedig az űrhajósok számára elég megterhelő volt az elszigeteltség, hiányoztak az "új arcok" az életükből. Ez most igencsak adott volt, Romanyenko egyenesen rákérdezett Levcsenkóra, hogy mégis kicsoda, hiszen sose találkozott vele, pedig minden aktív űrhajóst ismer elviekben....

 

A Szojuz TM-4 és a Mir/Kvant komplexum a világűrben

A látogató személyzet egy új biológiai kísérleti eszközt, a Ajnurt hozza, amelyet a Kvantba építenek be. A közös feladatok között szerepel egy vészhelyzeti elhagyást mímelő gyakorlat, amelyet sikeresnek minősítenek. Az Mir-2 személyzete még bemutatja az Orlan-DM űrruhákat és a velük kapcsolatos tapasztalataikat az utódaiknak. Az, hogy a személyzetcserét "menet közben" hajtják végre, azt jelenti, hogy a régi személyzetnek kell megmutatnia, hogy mit hova raktak el, mivel sok téren improvizálni kellett, az új személyzet pedig az ilyen körbevezetések nélkül eléggé elveszve keresheti, mi merre lett lerögzítve. Ezek után Levcsenko kicseréli székét a Szojuz TM-3-ban lévő ballaszttal, és december 29-én az űrhajó lekapcsolódik, majd aznap még földet is ér. Jurij Romanyenko új időtartam-rekordot ér el: 326 napot töltött el a világűrben, Alekszandrov pedig 160-at. Romanyenko ugyanakkor nem volt felvillanyozva a rekordjától: pszichológiailag nagyon megviselte a hosszú űrben töltött idő, honvágya és családjának hiánya rendesen ráült a lelkére. Később úgy nyilatkozott, hogy egy-egy tartós személyzet 3-4 hónapos turnusokra kellene berendezkedjen, az volna az optimális minden szempontból. Az 1987-es év alapvetően sikeresen zárul, a Mir bővítve lett, a személyzet pedig végrehajtotta a rá bízott feladatokat.

Az egy éves rekord

Tyitovra és Manarovra az előző személyzet távozása után először az várt, hogy a Szojuz TM-4-et átmozgassák az elülső dokkolóportra, ezt december 30-án tették meg. A tudományos feladataik között kiemelkedő szerepet kapott a Kvant ultraviola-tartományban dolgozó Glazar űrteleszkópja. Ennek viszont volt egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogy egy-egy felvétel expozíciós ideje akár 8 percig is eltarthatott, ez idő alatt az űrállomás rezonanciát okozható rendszereit lekapcsolták, és az űrhajósoknak is lehetőleg mozdulatlanul kellett maradniuk.

 

A Mir elülső része az űrből

Az új személyzet első teherűrhajó-ellátmánya (amibe egy új napelem-szekció is tartozott) január 23-án érkezett a Progressz-34-essel, és annak a kipakolása után lassan nekiálltak az űrséta előkészületeinek, amely részeként az űrállomás fedélzetén egy videót is megnéztek arról, ahogy a Csillagváros medencéjében gyakorolták a napelemcserét. Február 26-án az egyik elülső zsilipajtón keresztül kiléptek a világűrbe, majd nekiálltak a feladatuknak. Az EO-2 által beüzemelt felső napelemszárny négy napelem egységből áll, ezek egyikét cserélik le, ehhez a tartót először össze kell csukni, ami egyben a napelemeket is összezárja harmonikaszerűen. Az új napelemeket szénszálas kompozit alapra helyezték, és nagyobb teljesítményűek, mind elődeik, de a 8 "félbe hajló" panelből álló egységből csak 6 "valódi" napelem, az egyik különféle érzékelőket tartalmaz, az utolsó pedig különféle típusú napelem-típusok tesztpadjaként működik tovább. Miután az egység cseréje után újra kinyújtották teljes hosszában a napelemszárny tartóját, a két űrhajós a Progressz-34-hez lebegett, hogy annak kinyíló antennáját megvizsgálják (az indítás után a normálisnál később nyílt ki, és választ szerettek volna kapni arra, hogy mi történhetett), majd lefotózták a Progressz-Kvant-Mir-Szojuz komplexumot, és végül kicserélték az űrbéli hatásoknak kitett anyagvizsgálati panelt, majd összesen 4 óra 25 perc után visszatértek az űrállomásra.

 

Manarov Orlan-DM űrruhája előkészítve

Az űrséta után visszatértek a jobbára tudományos munkával teli hétköznapok, majd március elejére a Progresszt megpakolták szeméttel, és 4-én lekapcsolódott. Újabb felüdülést hozhatott március 17-e, amikor az Akusztika kísérletet hajtották végre – amelyben a személyzet az űrállomás zajszintjét mérte meg. Noha a személyzet erre ritkán panaszkodott, ettől függetlenül elég zajos volt az űrállomáson a különféle fedélzeti rendszerek statikus zaja, a légkör-forgató ventilátorok zúgása és hasonló hangforrások miatt – az "alapzaj" bizony 80 decibeles volt, ami nagyjából egy forgalmas közút mellett tapasztalható értéknek felel meg. Az űrhajósok panaszkodtak a sok porra is (ami tüsszögésre ingerelte őket), illetve időnként kellemetlen szagokra. A következő Progressz március 25-én érkezett, bendőjében többek között új kommunikációs berendezésekkel, például egy új telefaxszal, amit az elkövetkezendő hónapban üzemeltek be. Itt megint némi vitára került sor: a különféle tudóscsoportok a kísérleti egységek beüzemelését és a kísérletek végrehajtását egymással ütköző időpontokra helyezték, így az űrhajósok érthetően nehezteltek a földi irányításra, és kérték, hogy ezt kezeljék le a Földön. Május 5-én távozott a Progressz-35, hogy aztán május 15-én a 36-os sorszámú testvére foglalja el helyét a hátsó dokkolón. Ő leginkább már a hamarosan érkező bolgár Interkozmosz látogató tudományos programjának eszközeit és kísérleti anyagait hozta magával. Májusban az egyik ablakon egy cirka 6-8 mm-es sérülést vettek észre az űrhajósok, amelyet feltehetően valamilyen űrszemét okozhatott.

 

Alekszandrov, Szavinih és Szolovjov, a Szojuz TM-5 induló személyzete

Bulgária az Interkozmosz programban szerencsétlenül járt – a Szojuz-33 űrhajó hajtóművének meghibásodása miatt első űrhajósuk, Georgi Ivanov végül nem juthatott el a Szaljut-6 űrállomásra, és idejekorán vissza kellett térniük a Földre. Hogy ne érje hátrányos megkülönböztetés Bulgáriát, ezért egy újabb Interkozmosz utat biztosítottak nekik, ezzel a szovjet érában az egyetlen kelet-európai szovjetbarát ország volt, amelynek két űrhajósa is járt a világűrben. Lehetőséget most a Szojuz-33 egykori tartaléka, Alekszandar Alekszandrov kapott, mellé parancsnoknak a veterán (hajdan a Szaljut-7 űrállomás megmentő) Viktor Petrovics Szaviniht, valamint a VKK űrrepülőgép-program egyik tesztpilótáját, Anatolij Jakovlevics Szolovjovot osztották be.

 

A Szojuz TM-5 legénysége a zsilipajtóban, kezükben egy virágokat tartalmazó dobozzal

Június 7-én startolnak el Bajkonurból, majd két nappal később dokkolnak be az űrállomásra, ahol a tartós személyzet már várja őket. A "szabvány" Interkozmosz küldetésnek megfelelő protokoll zajlik le ezután: közös étkezések a bolgár konyha alapján készült űrételekből, közös biológiai, orvosi és anyagtechnikai kísérletek lefolytatása, eközben Föld-megfigyelések végrehajtása kiemelt figyelemmel Bulgária területére különféle spektrográf kamerákkal – amit a felhős időjárás viszont megakadályozott. Természetesen ettől még sor került a periodikus élő bejelentkezésekre a bolgár média számára. A program annyira zsúfolt volt, hogy később Szavinih úgy fogalmazott, a tudományos program "egy kicsit túl sok" volt a mindössze egy hetes tartózkodás idejére. Mivel persze űrhajócseréről szól valójában az út, kicserélik a Szojuz TM-4 és TM-5 üléseit, és június 17-én a búcsúzkodás után a Szojuz TM-4 fedélzetén még aznap visszatér Alekszandrov, Szavinih és Szolovjov a Földre. Másnap az Mir-3 személyzet szokás szerint át is mozgatja a TM-5-öt az űrállomás elejére.

 

A Szojuz TM-4 földet érése

 

A Szojuz TM-4 legénysége leszállás után

A Szojuz TM-5 ugyanakkor különleges szerszámokat is hozott – a Kvant modul TTM röntgen-teleszkópja közös brit-holland-szovjet kooperáció volt, ám az egyik érzékelője nem sokkal a modul Mirhez való dokkolása után meghibásodott, ezért menet közben arról született döntés, hogy kicserélik egy űrséta keretében. Ezzel csak annyi probléma volt, hogy a röntgen-teleszkóp tervezésekor nem volt figyelembe véve, hogy esetleg a világűrben javításon esne át, ezért speciális szerszámokat kellett tervezni és legyártani, illetve eleve ki kellett találni, hogy is fogják az egész műveletet végrehajtani. 

Az űrhajósok hosszadalmas fejtágítást kaptak a feladatról, és behatóan megismertették velük a műszert, hogy pontosan tudják, mire kell odafigyelniük. Emellett a földi központban végig követték az űrsétát holland szakértők, akik szükség esetén javaslatokkal állhatnak elő a felmerülő problémák leküzdése kapcsán. Az űrsétára június 30-án került sor, Tyitov és Manorov a zsilipet elhagyva a Kvant modul külső burkolatán a röntgen-teleszkóphoz lebegett, majd nekiálltak a munkának – nehezítette a feladatot, hogy nem volt a lábrögzítésre szolgáló platform, így viszont az egyik kezükkel folyton a modul valamelyik kapaszkodóját kellett fogniuk. Először 20 rétegnyi hőszigetelő anyagot kellett átvágniuk, hogy egyáltalán hozzáférjenek az érzékelőhöz, majd ki kellett volna emelniük, de itt problémát okoztak a kis méretű csavarok, amiket nem az űrruha kesztyűihez méreteztek (a medencében végrehajtott tesztkor 20 perc alatt végeztek vele a Földön, Tyitovéknak viszont másfél órába telt a csavarok eltávolítása). Ha ez még nem lett volna elég, több rögzítőfüllel találkoztak, mint amire számítottak, így ez a részfeladat még jobban elhúzódott. Az érzékelőn lévő csavarok közül három újabb váratlan nehézséget okozott, mivel műgyanta folyt rájuk, így pedig nem lehetett kicsavarni őket. Az űrhajósok kénytelen voltak az egyik vágószerszám élével lekapargatni, ügyelve arra, nehogy a szerszámmal esetleg a saját űrruhájukban okozzanak kárt. Ez után volt szükségük a speciális szerszámra, amit a Szojuz TM-5 hozott magával, és amivel egy sárgaréz rögzítőelemet roncsolás nélkül szét tudnak feszíteni. A speciális szerszám viszont eltört. Miközben egy újabb rádiókapcsolat mentes övezet következett, a földi irányítás utasításba adta, hogy kapnak 15 percnyi próbálkozást arra, hogy más szerszámmal megpróbálják a rögzítőelemet valahogy kinyitni. 

Mikor a rádiókapcsolat visszaállt, az űrhajósok jelentették, hogy elfáradtak, feladták a küzdelmet, és már a zsilipajtó felett lebegnek, hogy visszatérjenek. Még egy feladatuk ugyanakkor hátravolt: le kellett mérniük egy rögzítési pontot, amely a jövőbeni francia űrsétához használható lábtartó platform legyártásához volt szükséges, ezt két francia szakértő követte az irányítóközpontból. Mikor végeztek, az 5 óra 10 perces űrsétát befejezve a zsilipmodulba visszatértek.

 

A Szojuz TM-6 induló személyzete: Mohmad, Ljahov és Poljakov

Július 20-án érkezik a Progressz-37 friss ellátmánnyal, és a következő Interkozmosz látogató-személyzet tudományos kísérleteivel. A teherűrhajó augusztus 12-én vált le, hogy utána a szokásos Progressz-vég elérje – elégett a légkörben, fedélzetén az űrhajósok által termelt hulladékokkal. A Földön eközben már készült a Szojuz TM-6 személyzete az indulásra, az Interkozmosz program keretein belül Afganisztán került sorra, űrhajósa pedig Abdul Mohmad. Afganisztán helyzete elég speciális volt – a politika megint megtette a hatását, Mohmad egy mindössze 6 hónapos kiképzésen vett részt (miközben inkább 1-1,5 év volt a jellemző), ráadásul amikor űrrepülésére sor került, már eldöntetett, hogy a Szovjetunió kivonul Afganisztánból (és így Tyitov és Manarov ismét egy olyan űrhajóssal találkozott szembe a légzsilipnél, akivel korábban sose találkoztak). Mellette az EO-3-ba becsatlakozó Valerij Vlagyimirovics Poljakov doktor foglal helyet, aki még 1972-ben (!) lett az űrhajós kiképzésbe beválogatva, amúgy pedig kifejezetten a űrbéli orvosi vizsgálatokra specializálódott. Poljakov feladata az, hogy Tyitov és Manarov egy éves küldetésének utolsó hónapjaiban felügyelje az egészségüket, viszont nem jön vissza velük, hanem a következő tartós személyzethez csatlakozik majd a Mir fedélzetén. Az űrhajó parancsnoka Vlagyimir Afanaszjevics Ljahov veterán űrhajós.

 

A Szojuz TM-6 indítása 1988. augusztus 29-én

A Szojuz űrhajó a szokásnak megfelelően először egy nagyjából 195 x 228 km-es keringési pályára állt a hordozórakéta által, majd ez után, két nap alatt manőverezett a Mir akkori, 235 x 259 km-es pályájára. A bedokkolás probléma nélkül zajlott le a Kvant hátsó portjához, majd következett a szokásos eljárás: üdvözlés, élő média-bejelentkezések (ez Afganisztán esetében persze végképpen csak propaganda célokat szolgált), illetve Afganisztán területének különféle spektrografikus és látható tartományban történő fotózása, és különféle orvosi, anyagtechnikai és biológiai kísérletek lefolytatása. Mivel Afganisztán-specifikus tudományos háttér terén nem álltak jól, így egyes kísérletek korábbi Interkozmosz programból kerültek át. Poljakovval a fedélzeten az orvosi kísérletek azonban egy fokkal alaposabbak lettek, például sor került a súlytalanságban jelentkező mozgáskoordinációs problémák megfigyelésére.

 

Ljahov, Tyitov, Manarov és Mohmad a Mir fedélzetén

Míg a bolgár látogató programja kapkodós és leterhelő volt, az afgán "vendégség" sokkal barátibb és lazább, kötetlenebbre sikerült, ami a személyzet lelkiállapotára kedvezően hatott – ám eljött a búcsú ideje, Ljahov és Mohmad áthelyezte üléseiket a Szojuz TM-5 visszatérő kapszulájába, majd elbúcsúztak a három fősre bővült EO-3 személyzettől, és lekapcsolódtak, ami után egy felvételt is készítettek a Mir-Kvant-Szojuz TM-6 komplexumról:

A visszatéréshez készülődve Ljahov a szokásnak megfelelően leválasztotta az orbitális modult, majd beindította a fékező manővert. Csakhogy a számítógép rövid úton leállította a hajtóműveket, a kezelőpult visszajelző fényei alapján amiatt, hogy a manőver közben eltértek a megszabott iránytól. Ljahov ellenőrizte ezt, de nem talált semmi problémát, ezért arra gondolt, hogy esetleg a napkövető szenzort zavarhatta meg valami. Két keringési fázis után újra próbálkozott, ám a számítógép ismét leállította a hajtóműveket. A földi irányítás úgy döntött, hogy egy teljes napot várnak, hogy az űrhajó újra optimális helyzetben legyen a visszatéréshez, addig pedig megpróbálják kitalálni, hol lehet a probléma. A hibát hamarosan meg is találták: a második fékező manőverkor a számítógép egy olyan programot próbált végrehajtani, amelyet a Mirhez való dokkolásra írtak. Csak újra kell programozni a számítógépet, és a probléma megoldódik. A személyzetnek az űrhajón azonban teljesen más jellegű problémái támadtak: egy egész napot a visszatérő kapszulában kell még eltölteniük, ami igencsak kellemetlen. Nem elég, hogy a kapszulában 10°C-ra hűlt a levegő, nincs élelmük (a visszatérés után 3 napra való szárított élelem volt a fedélzeten, ám ahhoz nem nyúlhattak), ám a legfőbb probléma az, hogy az űrhajó WC-je a már leválasztott orbitális modulban volt – érthető kényelmetlenséget okozva. Az eset után az orbitális modult többé nem választották le Szojuz űrhajón a fékezési manőver végrehajtása előtt, mert lehet, hogy így több hajtóanyagra van szükség annak végrehajtásához, de ezt a kellemetlenséget nem kívánták több űrhajóssal megtapasztaltatni (részletezve egyébként nincs, hogy pontosan mi történt, de nem kell nagy fantázia hozzá).

 

A kissé megviselt Mohmad és Ljahov a visszatérés után

Miután a számítógépet újraprogramozták, 1988. szeptember 7-én a Szojuz TM-5 sikeresen végrehajtotta a fékező manővert, és visszatért a Földre.

Szeptember 8-án az EO-3 átmozgatta a Szojuz TM-6-ot az elülső dokkolóhoz, majd négy nap múlva befutott a Progressz-38 friss ellátmánnyal, és a következő Interkozmosz-vendég kísérleti eszközeivel, illetve új Orlan-DMA űrruhákkal. Az újabb ruhák több készletet tároltak, és a szén-dioxid elnyelőik is hosszabb működést tettek lehetővé – az előző típus mintegy 5 órás űrsétát tett lehetővé (ezeknél némileg hosszabbak előfordultak, de akkor már a biztonsági tartalékot "égették"). Mivel pedig az elektromos energiát és a rádió-kommunikációt immár az űrruhába épített rendszerek intézték, a korábbi "köldökzsinór" nem volt már szükséges, nagyobb szabadságot adva az űrséta közben. Amire végül október 20-án került sor, és ezalatt Poljakov a Szojuzba vonult vissza, hogy egy esetleg dehermetizálódás számára ne jelentsen veszélyt. Az űrséta az űrállomás hátsó részén lévő röntgen-teleszkóp problémás érzékelőjének kicserélését tűzte ki célul, amit egyszer már félbehagytak az eltört célszerszám miatt. Most pillanatok alatt "kicsomagolták" a rossz érzékelőt a már korábban felvágott és visszahajtott hővédő szigetelés mögül, és az új szerszámmal gyorsan kipattintották a régi érzékelőt, majd behelyezték az újat, rögzítették és bekötötték, végül a szigetelő paplant alaposan visszahajtogatták és rögzítették. Az élő videofelvétel ez esetben sikeresen működött, és a vártnál sokkal jobban haladtak – egy órával a tervezett idő előtt végeztek. A hátra lévő időt kihasználták, finom ecsettel megtisztítottak két ablakot, kinyitottak egy tartalék-antennát, majd felszerelték a francia űrsétához szánt rögzítőplatformot.

 

1985-ös, még nagyobb méretűre tervezett Hermès űrrepülőgép-makett

A Földön pedig az Interkozmosz új szintre lépet: a franciák a sikeres Szaljut-7 és aztán az amerikai űrsiklóval való űrrepülés után tovább szerettek volna lépni – a szovjetek pedig tárt karokkal várták őket (politikai okokból). Jean-Loup Chrétien volt az, aki 1984-ben már járt szovjet űrállomáson, ő lett az elsődleges kiválasztottja egy új szovjet-francia űrrepülésnek, amelyben sor kerülne a francia űrhajós által végrehajtandó űrsétára is – ezzel Franciaország lenne a harmadik nemzet, aki ilyet tett. Mintegy "mellékesen" a francia űrprogram éppen gőzerővel dolgozott azon, hogy "beérje" a szovjet és amerikai űrprogramot. Az Ariane hordozórakéta-család jól haladt, de ennél többet akartak – saját embert szállító űrhajót. Gyakorlatilag 1975-től folyt már ilyen irányú program, de az 1980-as évek közepéig inkább a tervezők ceruzái és számítógépei dolgoztak, mint a gyártók szerszámai. 1985-ben pedig felvázolták az elképzelt jövőképüket: az Ariane-5 rakétát, amely egy kis méretű űrrepülőgépet, a Hermèst viheti fel a világűrbe, illetve egy kis méretű űrállomást, ahova a Hermès bedokkolhat. Az ambiciózus tervhez megnyerték az ESA-t, és végül azt is elérték, hogy Nyugat-Németország a költségek 30%-val beszálljon, valamint Olaszország is csatlakozzon. A Hermès egy külön fejezetet érdemelne, de itt nem ő a főszereplő, így röviden elég legyen annyi, hogy a francia (és európai) büszkeség tárgya arra hivatott, hogy az amerikai (majd mikor kiderül, hogy létezik, a szovjet) űrrepülőgép kihívója lehessen – kisebb méretekben.

 

A Mitterand-t szállító Concorde a VKK űrrepülőgép-programhoz használt kifutón...

 

Mitterand a Buran űrsikló előtt pózol a médiának

Chrétien útja nem csak a tervezett űrséta miatt különleges – ő az első Interkozmosz-űrhajós, aki kétszer is feljut a világűrbe, továbbá a küldetést egy hónaposra tervezik, vagyis a harmadik legtöbbet világűrben töltött időtartam-rekord is immár a kék-fehér-piros zászló mellé kerülne. Az Aragatz-küldetésnek nevezett út így immár nem "csak" egy űrhajó-csere, de sokkal több annál – huzamosabb ideig tartózkodna 6 űrhajós egy szovjet űrállomás fedélzetén. A politika persze megkérte az árát mindennek – François Mitterrand francia miniszterelnököt ez évben választották meg második terminusára, és politikai okokból ott akart lenni az indításkor. Ami miatt a Szojuz TM-7 indítását négy nappal tolták el – ezt pedig Chrétien űrállomáson eltöltött idejéből csípték le. Menet közben oda és vissza ment a rongyrázás, ahol a francia és szovjet vezetők nemzetük nagyságát mutogathatták. Mitterrand egy Concorde szuperszonikus utasszállítóval érkezett meg Bajkonurba, ahol a szovjetek többek között az alig egy héttel korábban világűrt megjárt Buran űrrepülőgépet mutatták meg neki...

 

Volkov, Chrétien és Krikaljov, a Szojuz TM-7 induló-személyzete

Miután a protokoll végre lehetővé tette, a Szojuz TM-7 induló-személyzete is előkészült. A francia űrhajós parancsnoka Alekszandr Alekszandrovics Volkov, a fedélzeti mérnök pedig Szergej Konsztantyinovics Krikaljov, aki az első útjára készül – ők lesznek a következő tartós személyzet a Mir fedélzetén, a már az űrállomáson tartózkodó Poljakovval együtt. Az indítás 1988. november 26-án, probléma nélkül zajlott le, majd november 28-án sikeresen be is dokkoltak a Mirre. A szokásos protokoll-körök megtétele után (terített asztal fogadta a vendégeket) viszont rövid úton kiderült, hogy a szokottnál is nagyobb a zsúfoltság az űrállomáson. Nem csak a hat űrhajós, de a korábbi két Progressz teherhajó által hozott ellátmányt (amiből 580 kg a francia tudományos kísérletekhez volt szükséges, illetve a hat űrhajós számára egy hónapig elegendő élelmiszer és víz) és egyebeket az űrállomás belsejében kellett elhelyezni – hiába volt ott a Kvant modullal kibővült élettér és munkatér, egyszerűen szűkös lett a hely.

 

Krikaljov, Chrétien és Volkov a Mir fedélzetén, a képen sok érdekesség kivehető: Volkov törzse előtt egy Hermès űrrepülőgép-makett lebeg, a fejük felett Chrétien szintetizátora, mögöttük pedig a fehér csövek friss levegőt biztosítanak a Kvantban elhelyezett létfenntartó rendszer által

A tudományos feladatok között főleg orvosi és űrtechnológiai, anyagtechnikai kísérletek voltak a hangsúlyosak, ide tartoztak neurológiai, keringési rendszerrel, motorikus funkciókkal és látással kapcsolatos vizsgálatok. A program azonban az űrsétára volt elsődlegesen kihegyezve – ami eredetileg december 9-ére lett kitűzve, majd miután az indítást eltolták, átütemezték 12-ére. Chrétien viszont úgy vélte, hogy gyorsan alkalmazkodott a súlytalansághoz, így azt javasolta, hogy az eredeti időpontban hajtsák végre azt. Persze volt két további ok is, ami a korábbi időpont mellett szólt: a fényviszonyok 9-én voltak a legjobbak (a tervezett időpontokat figyelembe véve), illetve ha 9-én esetleg nem sikerülne a feladatokat maradéktalanul teljesíteni, akkor esetleg sor kerülhet egy második űrsétára is még. A jóváhagyást megkapva december 8-án a francia űrhajós Volkovval együtt előkészítette az Orlan-DMA űrruhákat a másnapi űrsétára.

 

Chrétien az űrsétája közben, sisakján Volkov elmosódott alakja vehető ki

December 9-én, miután beöltöztek, és a kizsilipelés megtörtént, Chrétien ment előre, majd rögtön a nyílás mellett kapaszkodókat rögzített, majd azokhoz a 15,5 kg-os Enchantillons panelt, amelynek a kábeleit azután rákötötte a Mir elektromos rendszerére. Ez a panel a a Hermès űrrepülőgép-program anyagtechnikai kísérleteihez tartozott, hogy később visszahozva a Földre megvizsgálhassák, hogy reagált a tartós űrbéli környezeti hatásoknak. Miután Volkov is csatlakozott hozzá, együttes erővel hozták ki a zsilipajtón a 240 kg-os ERA kinyitható tartószerkezetet, amelyet a jövőbeni ESA űrállomásnál használt megoldások tesztelésére szántak. Az ERA-t egy kapaszkodóhoz rögzítették, miközben az űrhajósok csizmái a korábban kihelyezett tartóplatformokhoz kapcsolódtak. Kisebb gondok adódtak a Mir belsejében elhelyezett kontroll-panelhez vezető kábelek körül, de ezt némi nehézség árán sikerült elhárítani, majd hátrébb húzódtak, hogy teret hagyjanak az 1 méter széles, 3,8 méter átmérőjű, hatszögletű tartókeret kinyitásának. Az űrállomás belsejében Krikaljov aktiválta a rendszert, de semmi sem történt. Chrétien kézi erővel óvatosan megrázta, de ez sem segített. Némi tanácstalanság után, a földi irányítással egyeztetve Volkov pár jól irányzott rúgást hajtott végre az ERA-n, amire az rögtön kinyílt. Későbbi elemzések szerint feltehetően nedvesség került a szerkezetbe az űrállomás belsejében, amely a világűrben megfagyott, és ez akadályozta meg abban, hogy tervszerűen kinyíljon. Miután a kísérlet befejeződött az ERA-t leválasztották és ellökték az űrállomástól. Az egészre eredetileg 4 órát szántak, de mikor visszatértek a zsilipkamrába, már 6 órát töltöttek odakint, ami új rekord volt – és noha az Orlan-DMA pont erre lett kitalálva, Chrétien megjegyezte, hogy a végén már nagyon izzadt az űrruhában, a sisakjának belső felületén pedig le is csapódott a nedvesség. Poljakov az űrséta után mindkét űrhajóst megvizsgálta, és mindkettőjük megfelelő állapotban volt, vagyis az igen hosszú űrséta sem jelentett extra egészségügyi kockázatot.

 

Boldog csoportkép a Mir lakóiról 1988 végén

Némi pihenés után az elkövetkező napokban további technológiai és tudományos kísérletek következtek, először Chrétien a napelem-szárnyaknál használni szándékozott összehajtható csuklókat, majd pedig a Physalie kísérletet hajtotta végre: érzékelőket rögzített a végtagjaira, testére és nyakára, felállított két kamerát, amelyek a mozgását rögzítik, és különféle mozgásokat hajtott végre, hogy pontosabb biomechanikai adatokat kapjanak az emberi test mozgásáról a súlytalanságban. Miután két óra felkészülés után megkezdte a kísérletet, hamar kiderült, hogy a Földön, gravitáció mellett gyerekjátéknak tűnő feladatot a világűrben igencsak nehéz kivitelezni. December közepén pedig Örményország területét fotózták le, amelyet erős földrengések ráztak meg nemrég, rengeteg áldozatot követelve.

 

Chrétien, Tyitov és Manarov a visszatérésük után

Közben Musa Manarov és Vlagyimir Tyitov nekiállt összekészülni a visszatérésre, az elmúlt hónapokban már extra testedzést írtak elő számukra, amik Poljakov vizsgálatai szerint megfelelő fizikai állapotba hozták őket a leszálláshoz. December 21-én Manarov, Tyitov és Chrétien elköszönt az immár Mir-4 személytettől (Volkov, Krikaljov és Poljakov), majd lekapcsolódtak és visszaindultak a Földre. A Szojuz TM-5 tapasztalatai alapján egy új fékező-rutint használtak, és az orbitális modult csak a fékező manőver után választották le. Csakhogy az első fékező manővernél a számítógép lekapcsolt, miután végigfutottak rajta, kiderült, hogy az új program-rutinban volt a hiba, és két fordulattal később újra próbálkoztak, amely tökéletesen végrehajtódott. A kapszula földet érése után Tyitov és Manarov segítséggel kimászott belőle, és noha a téli sztyeppe fagyos levegője némi sokkot okozott, az állapotuk több, mint kielégítő volt. Miután éppen egy fertőző betegség miatt karantén alatt állt a Kozmonauta Hotel Bajkonurban, az űrhajósok egyből Kalinyingrádba repültek. Tyitovék olyan jól voltak, hogy némi lábizom-leépülést leszámítva semmi rendkívülit nem találtak az orvosok náluk, néhány nappal a visszatérésük után már a szabad levegőn sétáltak, nagyságrendekkel jobb fizikális állapotban, mint Romanyenko egy évvel korábban – noha nála is többet, 366 napot voltak a világűrben. A szovjet orvosok véleménye szerint nagyon sokat számított az, hogy Tyitov és Manorov motiváltak és lelkesek maradtak végig, míg Romanyenko anno már sokkal rosszabb lelki állapotban húzta ki az utolsó hónapokat. Chrétient pedig szintén nem viselte meg komolyan a 24 napos űrutazás, ő hamarosan haza is repülhetett.

Nehézségek a látóhatáron

A Mir-4 (EO-4) személyzetnek az új évet a Progressz-39 érkezése (1988. december 27-én) és a fedélzetén érkező ajándékok hozták el (a karácsonyi ünnepet január elején tartották a szovjetek és tartják az oroszok). A teherűrhajót nem csak a friss ellátmány érkezése miatt várták (amíg ugye Chrétien az űrállomáson volt, nem volt szabad a hátsó dokkoló), de amiatt is, hogy az elmúlt hónapban összegyűlt rengeteg hulladéktól, illetve már szükségtelenné vált tudományos eszköztől végre megszabadulhassanak, a kiürített Progresszt felhasználva ehhez. Azonban Volkovék valójában leginkább csak vártak. Eredetileg az volt a terv, hogy a Kvant-2 tudományos modul már be lesz dokkolva az űrállomásra, mire a Szojuz TM-7 megérkezik. A Mir-4 személyzet pedig nem csak a plusz lakó- és munkateret használhatja ki, hanem a rögtön utána érkező Krisztall modult is.

 

A Kvant-2 ábrája, a formája alapján könnyű megállapítani, hogy az FGB-n alapul...

A Kvant-2 a TKSz űrhajón műszaki / lakó modulján, az FGB-n alapult, de alaposan áttervezve és átalakítva. A "hátsó" részén egy dedikált űrséta-zsilipet helyeztek el, így végre nem a DOSz-8 (Mir) modul dokkoló-részét kellett zsilipként használniuk. A modul feladatai közé tartozott, hogy nem csak több tudományos rendszer, például különféle spektrométerek, spektrális kamerák (mint a továbbfejlesztett keletnémet MKF-6MA), de többek között egy madár-tojás keltető számára is otthonként szolgáljon, további forgást és stabilizálást biztosító giroszkópok (mint amilyenek a Kvant-1-ben is voltak) és a személyzet kényelmét és ellátását biztosító rendszer mellett.

 

A Krisztall modul, ez is FGB alapú, de a végén egy dokkoló-rész lett kiépítve az űrrepülőgéphez, illetve nagy méretű napelem-táblákkal látták el, amelyek többször is kinyithatóak-összecsukhatóak

A Krisztall szintén FGB-re épülő modul, és első sorban anyagtechnikai, félvezetőkkel kapcsolatos kísérletek eszközeit vinné fel, valamint Föld-megfigyelő és csillagászati teleszkópokat építettek rá, és nem mellesleg ez szolgált volna a VKK űrrepülőgépek kikötőjeként, amihez a végén két APASz-89 dokkolót helyeztek el (az egyiket a hossztengelyben, a másikat merőlegesen arra). A fő probléma az volt, hogy a mérnökök és a Mir program vezetői aggódtak amiatt, hogy ha csak az egyik modul lesz az űrállomáshoz csatlakoztatva, az aszimmetrikus erők túl nagy terhelést okozhatnának egy pályaemelő manővernél. Így a terv az volt, hogy a Kvant-2 bedokkol az elülső portra (a Szojuz TM addig a hátsó dokkolóhelyre lenne átmozgatva), majd mielőtt a Krisztall megérkezik, a Ljappa robotkarral a megfelelő radiális dokkra helyezik át. Ezután a Krisztall is az elülső dokkra csatlakozna először, majd röviddel utána a Kvant-2-vel átellenes pontra kerülne, nagyjából kiegyensúlyozva az űrállomást. A terv alaposan végig volt gondolva, csakhogy miközben a Kvant-2 1988 júliusa óta Bajkonurban várta, hogy egy Proton hordozórakéta orrán a világűrbe indulhasson és a Mirhez dokkolhasson, a Krisztall alaposan meg volt csúszva – 1989 elején még mindig ment a huzavona, hogy mikor is lesz kész a Krisztall, márpedig amíg ez nincs belátható közelségben, addig a Kvant-2 sem indulhat el, hiszen amíg a Kvant-2 az elülső dokkon ül, a Szojuz TM kénytelen a hátsót elfoglalni, vagyis nem tudnak teherűrhajót fogadni. Az csak akkor lehetséges, ha nagyjából egyensúlyban lesz újra az űrállomás. Ez pedig alaposan keresztülhúzta az EO-4 űrhajósainak kidolgozott tudományos feladatok végrehajtását...

 

Volkov és Krikaljov a Kvant-1 fedélzetén

Emiatt aztán olyan tudományos vizsgálatokat hajtottak végre, amihez a szükséges felszerelések adottak voltak: Volkov és Krikaljov Föld-megfigyeléseket végzett Szibéria és a távol-keleti régió felett, illetve magaslégköri- és északi-fény felvételeket készítettek. Poljakov folytatta a saját magán végrehajtott megfigyeléseket, különös figyelemmel a kardiológia területén, amiben a Nyugat-Németország által biztosított Reflotron egységet használta (ez a vér kémiai változásainak követésére szolgált). Január végén karbantartási feladatok következtek, a Progressz-39 által hozott pótalkatrészekre cserélték le a létfenntartó rendszer egyes elemeit, holografikus fotókat készítettek a kémlelőablakokon megjelent, mikro-meteoritok által okozott sérülésekről, majd pedig anyagtechnikai kísérleteket hajtottak végre. A Progressz-39 február 7-én távozott, majd öt nap múlva érkezett a Progressz-40, friss uborkával, mézzel és hasonló, az étrendjüket feldobó meglepetésekkel. Miközben vártak.

Az első terv ugye az volt, hogy a Kvant-2 már bedokkolva lesz, mire felmennek a Szojuz TM-7-tel, és amikor a Szojuz TM-6 elhagyja az állomást, rögtön érkezik a Krisztall. Ez a Szojuz TM-7 indulására úgy módosult, hogy pár héttel a Szojuz TM-6 távozása után érkezhet a Kvant-2, majd utána a Krisztall. Mikor a TM-6 végül visszatért a Földre, már nyilvánvaló lett, hogy jó, ha a Kvant-2-re sor kerül, míg a Mir-4 személyzet teljesít szolgálatot az űrállomáson, és ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy annyira messze van a Krisztall az indításra kész állapottól, hogy a végén az is lehet, hogy 1989-ben a bővítés semmilyen téren nem fog megvalósulni. Ez viszont a következő tartós személyzet kérdését feszegette. Anno úgy lett volna, hogy a Szojuz TM-8-al egy látogatószemélyzet érkezik, a személyzete Viktor Mihajlovics Afanaszjev (egy újonc űrhajós), Vitalij Ivanovics Szevasztyjanov (a Szojuz-9 és -18 veteránja, aki ekkor a Buran programban dolgozott), valamint Rimantasz Antanasz Sztankevicíusz, aki a VKK program tesztpilótája volt - ezt követte volna TM-9-el a következő tartós személyzet, a Mir-5. Csakhogy pénzhiány miatt nem tudtak két Szojuzt biztosítani, így a revizionált terv 1989 februárjában az lett, hogy Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko és Alekszandr Alekszandrovics Szerebrov, a Mir-5 (EO-5) személyzete április 19-én indul az űrállomásra a Szojuz TM-8-cal, hogy leváltsa Volkovot illetve Krikaljovot. Az, hogy Poljakov velük tér vissza, vagy tovább marad a Mir-5 személyzetével (és ezzel potenciálisan egy évnél jóval több időt tölthetne odafent) az akkori egészségügyi állapotától függően lenne eldöntve.

A bizonytalanság a világűrben is érezhető volt, noha szerencsére találtak feladatokat az űrhajósoknak: márciusra csillagászati megfigyelések következtek a Glazar ultraviola kamerával, a légkör felső rétegeit vizsgálták a Szpektr-256-tal, és a Marija spektrométerrel a Föld közelében található töltött részecskék viselkedését követték. Március 3-án távozott a Progressz-40, majd 18-án érkezett a 41-es sorszámú utódja, amely többek között csere-akkumulátorokat és az elektromos rendszer pár részelemének pótalkatrészeit hozta. Március 26-án az űrhajósok leadhatták szavazataikat az új Népi Küldöttek Kongresszusi képviselőire. Krikaljovval pedig finoman közölték, hogy mivel a kijelölt helyen és időben nem jelent meg a tartalékosok mozgósításánál, fegyelmi eljárást indítottak ellene – a katonai bürokráciánál az a tény, hogy éppen egy Föld körül keringő űrállomáson tartózkodik, nem minősült elfogadható indoknak a mozgósításkori meg nem jelenésre.

 

Volkov és Krikaljov karbantartási feladatok közben

Közben viszont döntés született: április végén csere nélkül visszatér a Mir-4 teljes személyzete a Földre. A Progressz-42 műszaki moduljában találtak egy meghibásodást, amit nem lehetett egykönnyen kijavítani, másik repülésre kész teherűrhajó pedig nincs, ráadásul a pénzügyi nehézségek is egyre látványosabbak - sem plusz űrhajó, sem plusz teherűrhajó nincs látóhatáson, noha igény lett volna rá, pénz viszont állt rendelkezésre. A Szojuz TM-8 indítását először augusztusra, majd szeptemberre tolták, addig pedig a Mir személyzet nélkül marad. A döntést komoly aggodalom övezte: a Mir immár három éve keringett a világűrben, az elektromos rendszerére egy alapos karbantartás várt, amibe az akkumulátorok cseréje is beletartozott, ezek közül az elsőket a Progressz-41 felvitte, ám a karbantartást magát nem tudták az űrhajósok végrehajtani a megfelelő pótalkatrészek nélkül. Miközben az űrhajósok április elején a Fekete-tengert és a Kaszpi-tengert, illetve a Kaukázust fényképezték különféle kamerákkal, lassan nekiálltak az űrállomás elhagyására felkészülni. Elpakoltak, kitakarítottak, kicserélték azokat akkumulátorokat, amelyeket ki tudtak, illetve átellenőrizték az elektromos transzformátorokat, "biztos ami biztos" alapon. A Progressz-41 a maradék hajtóanyagával magasabb pályára emelte az űrállomást, de annyira kevés hajtóanyaga maradt, hogy rendes fékező manővert már nem tudott végrehajtani, miután április 21-én levált, és csak négy nap után tért vissza a sűrűbb légrétegekbe.

 

Poljakov, Volkov és Krikaljov a visszatérés után

Az űrhajósok a Szojuz TM-7 tartályaiban lévő felesleges hajtóanyagot még felhasználták arra, hogy mintegy 410 km-es magasságba emeljék az űrállomást, majd április 27-én, miután minden magukkal hozható tudományos kísérletet bepakoltak, a három űrhajós beszállt a Szojuzba, bezárták a zsilipajtót, és visszatértek a Földre. Itt még annyi izgalom várt rájuk, hogy az erős szél alaposan megrángatta a kapszulát, Krikaljov az egyik ilyennél komolyan beverte a térdét a kezelőpanelbe, ami kisebb orvosi kezelést igényelt, de szerencsére komolyabb bajuk nem lett belőle. Poljakov viszont érthetően nagyon csalódott volt: ő abban reménykedett, hogy akár 18 hónapot is eltölthet a Miren, ehelyett "csak" 240 nap adatott meg számára. De hasonlóan csalódottak lehettek a Mir program vezetői: 5 hónapra az űrállomás lakók nélkül maradt...

Zarja – avagy a szuper-Szojuz terve

1985. január 27-én érdekes döntést hoztak a Központi Bizottság gyűlésén: utasítást adtak egy új űrhajó kifejlesztésére. Miközben irgalmatlan összegeket költöttek el a VKK űrrepülőgép-programra, menet közben igény merült fel arra, hogy mivel az 1950-es évek R-7 rakétájának folyományát képviselő Szojuz hordozórakétával együtt a Szojuz űrhajó is elérte a korlátait, ezért célszerű lenne leváltani. Ez egyfelől azt jelentette, hogy a Szovjetunió menet közben ráébredt, hogy az űrrepülőgép-programja nem optimális például egy űrállomás ellátására, mivel egyszerűen túl drága erre a feladatra. Másfelől pedig a Szojuz űrhajó viszont túl sok korláttal bír, úgy pályamagasság, mint teherbírás és a Földre visszahozható tehermennyiség terén. Mintegy mellékesen az Enyergija gyorsítórakétájára épülő Zenyit-2 hordozórakéta kiválthatná a Szojuz hordozórakétát végre, és 11-13 tonnás teherbírása jóval nagyobb űrhajó világűrbe juttatását tenné lehetővé.

 

Egy Zenyit-2 rakéta az indítóállás mellett, erre a rakéta építették volna a Zarja űrhajó indítását

A malmok viszont lassan őröltek, csak 1986 decemberére határozzák meg a végleges specifikációkat, amely egy két modulból álló, részben újrahasználható űrhajót takar. A "Zarja" (Hajnal) néven futó program két lépcsőt vázol fel, az elsőben egy személy- és teherszállításra alkalmas változat készülne el, a másodikban pedig ezt továbbfejlesztve, különféle önálló (automatikusan végrehajtott) feladatok végrehajtására alkalmas változat készülne el, amely akár poláris (észak-déli irányú) keringési pályára is állítható. Utóbbi feladat leginkább katonai célú alkalmazásnál jöhet jól, de ezt az apróságot már nem teszik hozzá a források, mindössze egy fél mondatban utalnak rá. 1988 májusában kerül sor egy újabb tanácskozásra, ahol a program továbbfolytatása mellett döntenek – de komolyabb pénzmennyiséget nem tudnak letenni mellé, ezért továbbra is csak tervezőasztalon folyik a munka.

 

A Zarja felépítése, jól látható a "felfújt" Szojuz kapszulára emlékeztető, belül két szintes visszatérő modul, illetve az alján a műszaki modul

Az menet közben viszont már véglegesítve lett, hogy a Zarja maximális tömege 15 065 kg lehet, ennyit tud ugyanis a Zenyit-2 190 km-es magasságú, 51,6°-os hajlásszögű pályára állítani. A 4,1 méter átmérőjű űrhajó két modulból áll, az első modulja a visszatérő kapszula, amely a Szojuz visszatérő kapszulájának megnagyobbított változatának felel meg (részben ezért is kapja a nem hivatalos "szuper-Szojuz" nevet). A kapszula két szintes, a felső szinten 3 űrhajós fér el a Szojuzban alkalmazott módon, egymás mellett elhelyezve. Az alsó szint is túlnyomásos, és itt a feladatnak megfelelő hasznos terhet lehet elhelyezni, ami lehet ellátmány az űrállomás számára, vagy akár további öt űrhajós is. Két vagy három űrhajós mellett 2,5 tonna hasznos terhet vihet fel, és 1,5-2 tonnát hozhat vissza a Földre, míg ha a felső szintet is tehertérnek használják, akkor 3 tonnát vihet fel, és 2-2,5 tonnát hozhat vissza. Itt rögtön látható az is, hogy a Zarja nem csak a Szojuzt váltotta volna le, de a Progressz teherűrhajót is, és ráadásul úgy, hogy a Progressz (ekkori állapota szerint) nem képes semmit visszahozni a Földre, hanem egyszerűen elég a légkörben.

Az első tervekben a fedélzeti rendszerek (számítógépek, kezelőpanel, Vzor optika, stb.) a Szojuz TM űrhajóból érkeznének, illetve amennyiben elkészülnek új rendszerek (például számítógépek), azokat menet közben le lehetne cserélni. Viszont ahogy halad előre a terv, vérszemet kapnak, és egyre több elemet cserélnének le új, modernebb eszközökre. Az visszatérő kapszula érdekessége lenne viszont, hogy a VKK hővédő pajzsának tapasztalatai alapján olyan új hővédelmet kapna, amely lehetővé tenné a kapszula újrafelhasználását 30-50 alkalommal, és ezáltal csökkentené az űrrepülés költségeit. A visszatérés érdekessége, hogy 24 darab, folyékony hajtóanyagú (hidrogén-peroxid / kerozin hajtóanyagú) fékezőrakétákat használtak volna fel és nem ejtőernyőket. A rakétahajtóművek körben lettek volna elhelyezve a kapszula oldalán, némileg ferdén, (és ha valaki hasonlóságot vél felfedezni a SpaceX Dragon űrhajójánál alkalmazott megoldásra, akkor az nem a véletlen műve...). A frontlégierő aggodalmát fejezte ki eme megoldás miatt, ezért katapultülések beépítését követelték, amelyek az indításkor és visszatéréskor menekülési lehetőséget adnának a legénységnek. Erre vonatkozólag is készültek tervek, két sorban két-két katapultüléssel, ám így a szállítható űrhajósok száma 4 főre csökkent volna, ezért a tervezőiroda képviselői ellenezték ezt a megoldást. A kapszulában 16 kormányhajtóművet is elhelyeztek a manőverek végrehajtására, ezek egykomponensű, hidrogén-peroxid hajtóanyagúak lettek volna. A folyékony hajtóanyagú hajtóművek ugyanakkor érdekes opciókat tettek volna lehetővé, például más (légkör nélküli) égitestekre is le lehetett volna szállni vele, például a Holdra. Ez esetben nyilván egy erősebb hordozórakéta orrán kell elindítani – és milyen meglepő, éppen ott volt az Enyergija erre a célra, amelyik 32 tonnát tudott Hold körüli pályára eljuttatni. Noha erre vonatkozólag (nekem legalábbis) nem sikerült megerősítést találni, de feltételezhető, hogy maga Valentyin Glusko állhatott a program elindítása mögött, hogy a dédelgetett Hold-programját feltámaszthassa. Rakétája már készülőben, de űrhajója még nem volt – a Zarja megoldást nyújthat erre.

 

A leszállás végső fázisában a körben elhelyezett hajtóművekkel fékező Zarja, így talán érthető, honnan van a SpaceX Dragon v2 inspirációja

A kapszula alján foglalt helyet a műszaki modul, amelyik a keringési pályamódosítások végrehajtásához két hajtóművel, manőverező fúvókákkal és hajtóanyag-tartályokkal rendelkezett. A tervek szerint 200-tól 550 km-es keringési magasságig lehet majd a Zarját használni – szemben a Szojuz TM mintegy 300-400 km-es magasságával. A nagyobb keringési magasság viszont egy űrállomás esetén kevesebb pályaemelő manővert jelent, ami kevesebb hajtóanyag-utánpótlást, vagyis egyszerűbb logisztikát is jelent.

Az űrhajó feladatainál kvázi mindent összelapátoltak, amit csak találtak: használható "önmagában", speciális feladatokra (olvasd: katonai célokra), használható űrállomás-ellátásra (mind csak személyzet, személyzet + teher és csak teherszállító feladatkörben), használható mentőhajónak, például a VKK űrrepülőgépek személyzetét kimentendő (ha valamiért a VKK nem lenne képes biztonságosan visszatérni a Földre) – sőt, egy plusz fokozat alkalmazásával, személyzet nélküli módban akár 36 000 km-es keringési magasságú (geostacionárius, tehát folyamatosan a Föld adott pontja felett maradó) pályára is küldhető.

 

Konsztantyin Petrovics Feoktyisztov, a Vosztok, a Voszhod és a Szojuz főmérnöke, aki a Zarja tervezését is vezette

A program tervei noha teljesen elkészültek, és csak az elhatározásra (no meg a pénzügyi támogatásra) vártak, hogy meginduljon a gyártás, amikor 1989 januárjában, hivatalosan pénzügyi okokból az egészet kukázták. Ha a fent említett Glusko-kapcsolatot valami alátámasztja, akkor az bizony ez a dátum – Glusko 1989. január 10-én, 79 évesen elhunyt. A Zarja látványos változásokat hozhatott volna, és ha az újrafelhasználás lehetőségét is a mérlegre tesszük, feltehetően nem lett volna nagyságrendileg drágább a Szojuz rakéta / űrhajó párosnál – a Zenyit-2 maga mintegy másfélszer ugyan drágább lett volna, mint a Szojuz hordozórakéta, ám ezt a különbözetet az űrhajó újrafelhasználása visszahozta volna. Csakhogy a gyártás / tesztelés drágább megoldás, mint a Szojuz fejlesztése, ráadásul 1989-ben még ott volt a VKK űrrepülőgép-program is a gyártósoron, azt pedig senki se merte megkérdőjelezni, hogy a VKK-ra szükség lesz – noha a napnál is világosabb kellett volna legyen, hogy túl drága lesz, de tartott a hurráoptimizmus, hogy márpedig akkor is meg tudják valósítani...

Csakhogy közben a Szovjetuniót súlyos belső problémák gyötörték, Mihail Gorbacsov pedig megindította reformterveit, hogy megújítsa a kommunista állam alapjait, ami nélkül annak aligha lehet jövője. A reformok viszont végül csak meggyorsították a folyamatot, és a Szovjetunió menthetetlenül elkezdett széthullani, űrprogramjával együtt...

Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
David M. Harland - The Story of Space Station Mir (978-0-387-73977-9)