Trump felmutatja az aláírt Űrdirektíva dokumentumot 2018. június 18-án
Donald
Trump amerikai elnök az Országos Űrkutatási Tanács Fehér Házban tartott
tanácskozásán elnöki utasítást írt alá, amelyben elrendelte, hogy a
védelmi minisztérium azonnali hatállyal indítsa el egy világűrbe telepítendő haderő felállításához szükséges folyamatot – számolt be erről az MTI.
És írta az Index.hu.
Igazából valahol érdekes, hogy nem sokkal később egy másik hír is szól erről,
már sokkal kevésbé dobálódzva nagy szavakkal. Esetleg valaki a fejéhez
kapott menet közben, hogy mekkora zöldséget sikerült összehordani?
Persze
már az is örvendetes, hogy az Index legalább foglalkozik vele - a többi
nagyobb hírportálon nem tűnt fel a hír, legfeljebb pár, finoman szólva
is kétes hitelességű oldalt dobott ki még a Google oldala a témára és
időpontra leszűrve. Pedig hát ha igaz az MTI híre, ez bizony nagyon nagy
dolog. Csak persze ez a jereváni rádió viccéhez hasonlatos dolog, és
igen, az MTI hitelessége is mélyen van. A béka feneke alatt...
Szóval ha kicsit reálisabban közelítjük meg, és csak röviden érdekel a téma, akkor...
- Nem, az Egyesült Államok nem akar (legalábbis még) haderőt telepíteni a világűrbe.
- Trump valójában arra adott utasítást, hogy kezdjék meg a független amerikai Űrerő létrehozásához szükséges teendőket.
- A világűr katonai alkalmazása az Egyesült Államokban jelenleg az Amerikai Légierő alatt van egy kézben, ez válna ki, és függetlenedne tőle.
- Nem, ez nem hirtelen jött ötlet volt, évek óta szó van róla, hogy létrehoznak egy független 'űrerőt'.
- Olyannyira, hogy szinte pont egy évvel Trump bejelentése előtt erre vonatkozó javaslatot dolgoztak ki, amely 2019 január 1-étől független űrerő létrejöttét teszi lehetővé. Igaz aztán ezt térdmagasságban elkaszálták.
- Nem, önmagában ez nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok a háborús készülődésnek kezdett a világűrben.
- Ahogy magának az Űrerőnek a létrehozása sem ütközik közvetlenül bármiféle egyezménybe, noha egyes egyezmények szellemiségét valójában aláírásuk óta figyelmen kívül hagyják.
- Ugyanakkor a helyzet az, hogy a világűr már évtizedek óta létfontosságú katonai szempontból. Minden komolyabb államnak, a fentiektől függetlenül, tehát annyira ezen meglepődni nem kell...
A haderőnemek tánca
Az öt haderőnem logója: hadsereg, tengerészgyalogság, haditengerészet, légierő és parti őrség
És
akkor most, ha bővebben is kíváncsi vagy a témára, talán kezdjük az
elején: az Egyesült Államoknak jelenleg hivatalosan öt katonai
haderőneme van, ezek:
- Szárazföldi Hadsereg (US ARMY), alapítva 1775
- Haditengerészet (US NAVY, USN), alapítva 1775
- Tengerészgyalogság (US MARINE CORPS, USMC), alapítva 1775
- Légierő (US AIR FORCE, USAF), önálló 1947-től
- Parti Őrség (US COAST GUARD, USCG), alapítva 1915
A Haditengerészet, a Tengerészgyalogság és a háborúban a Parti Őrség a Tengerészeti Osztály* (Department of the Navy) alá tartozik, amely a Védelmi Minisztérium (Department of Defense) egyik nagy szervezeti egysége, a Hadseregnek és a Légierőnek
saját osztálya van (Department of the Army és Department of the Air
Force). A Parti Őrség békeidőben pedig a Nemzetbiztonsági Minisztérium
(Department of the Homeland Security) alá tartozik, de ettől függetlenül
viszonylag szoros a kapcsolata a Haditengerészettel.
*A
Department fordítható minisztériumnak és osztálynak is, mivel a
Department of the Navy / Army / Air Force a Department of Defense (DoD)
alá tartozik, ezért most osztálynak fordítottam le.
Trump bejelentése június 18-án
Donald
Trump elnök pedig június 18-án utasította a Védelmi Minisztériumot és a
Pentagont, hogy tegyék meg a szükséges intézkedéseket egy hatodik
haderőnek, az Űrerő vagy Űrhaderő (US SPACE FORCE) létrehozására. Még
azt is kiemelte, hogy lesz egy Légierő és lesz egy Űrerő, két egyenrangú
haderőnem. A média egy része rögtön nekiállt kongatni a vészharangokat,
hogy az Egyesült Államok űrfegyverkezésbe fog, és ezzel felrúg
mindenféle nemzetközi egyezményeket. A valóság persze ettől elég messze
van, sőt, még az se biztos, hogy attól, hogy az ország elnöke ilyen
nyilatkozatot tesz, az Űrerő valóban létre fog jönni. Szóval nézzünk a
dolgok mögé egy picit...
Hogy megértsük a
helyzetet, érdemes felidézni, hogy jött létre az Egyesült Államok
Légiereje. Ami azért említésre érdemes, mert ugye fent az évszámokból
látható, hogy anno 3 haderőnemet hoztak létre 1775-ben, és igazából jó
sokáig elég is volt ennyi. A Parti Őrség létrehozása teljesen érthető
volt az I. világháború idején. De a Légierő... Nos, az egy másik
történet....
A Légi Hadosztály első Wright repülőgépének leszállítása 1908-ban
Még
1907-ben hozták létre a Hadsereg berkeiben a repülőgépeket és
léghajókat használó Légi Hadosztályt, amit a kommunikációért felelős
(futárokat, drótos és drót nélküli távírókat, távjelzőket üzemeltető)
Híradós hadtesten belül (angolul: Aeronautical Division, Signal Corps).
Feladata a hadseregen belül a légi felderítés, majd később a légi
hadviselés fejlődésével párhuzamosan a földi egységek támadása, az
ellenséges repülőgépek elleni harc, a légi szállítás és így tovább. A
kezdetek kezdetén az USAAF nem különálló komponens volt, hanem valahogy
úgy kell elképzelni, mint a tüzérséget vagy a rádiós / kommunikációs
feladatokat ellátó alegységeket, amelyek a nagyobb szervezeti egységekbe
voltak betagolva. Az első világháború még csak szárnypróbálgatás volt,
de gyakorlatilag az 1930-as évekig ilyen logikával működött tovább,
persze az egyre növekvő méretét elnevezése is jelezte (1918 május 24-től
Hadsereg Légi Haderőneme (Air Service, U.S. Army), majd 1926-tól a
Hadsereg Légi Hadteste, (U.S. Army Air Corps, USAAC), noha közben több
helyen létrehozták a független légierőket a világ több táján is (a brit
Royal Air Force például 1918-ban lett létrehozva), ám sok helyen
továbbra is a hadsereg alá voltak besorolva a légi egységek (erre példa a
Luftwaffe, amit csak 1935-ben hívtak életre).
P-36 Hawk vadászgép, a gép szárnyaira alulra US ARMY felirat volt festve az azonosításhoz
A
helyzetre jó példa az Amerikai Haditengerészet, amelynek saját
vízirepülőgép-anyahajói voltak, amelyek jellemzően katapultokkal
indítottak hidroplánokat, majd darukkal emeltek a vízből a fedélzetre a
visszatéréskor, de e mellett volt a haditengerészetnek komoly
léghajó-programja is volt, többek között repülőgépeket szállító
léghajókkal (USS Akron és USS Macan), majd a simafedélzetes
repülőgép-hordozók mellett döntöttek végül az 1930-as években. A
tengerészeti repülőgépek, a hordozófedélzeti repülőgépek és a léghajók a
II. világháború alatt, majd utána is a haderőnem részei maradtak.
A
hadsereg légiereje viszont az 1930-as években látva a többi ország
légierő-fejlesztéseit, egyre komolyabb függetlenséget, önálló szervezeti
struktúrát kezdett el kialakítani, ezzel együtt az elején szerényen,
majd 1941-től drasztikus szinten elkezdett bővülni - és létrehozták a
Hadsereg Légierejét (US Army Air Forces, USAAF). Viszont a légierő
továbbra is csak egy haderőnem csoport volt, nem független haderőnem, ez
azt jelentette, hogy továbbra is a hadsereget felügyelő osztály (akkor
War Department-nek, vagyis Háborús osztálynak nevezték) és a hadsereg
főtisztjei döntöttek a sorsukról, a költségvetésükről. A légierő
berkeiben persze ezt nehezen viselték, függetlenedni szerettek volna, de
végül 1941-42-ben kompromisszumos megállapodás született a háborúra
való tekintettel: a légierő tisztjei nem fogják a függetlenedést
pedzegetni, cserébe nagyobb döntési szabadságot kapnak az őket érintő
dolgok terén. Plusz az USAAF legfőbb tisztje széket kap az Egyesített
Főtiszti Törzs (Joint Chiefs of Staff) asztalánál, ahol a legmagasabb
rendfokozatú katonai tisztek foglalnak helyet, és a stratégiai
döntéseket hozzák meg, illetve adnak tanácsokat a Védelmi miniszter és
az Egyesült Államok elnöke számára. Az, hogy az USAAF egy külön embert
delegálhatott az Egyesített Főtiszti Törzsbe, komoly vitákat váltott ki, a
Haditengerészet például nehezményezte és nem fogadta el a döntést, mert
nézőpontjuk szerint így a Hadsereg plusz egy székhez jutott, amellyel
az ő döntéseik javára billentheti a vitákon a mérleget.
Egyesített
Főtiszti Törzs 1943-ban, tagjai (balról jobbra): Henry H. Arnold
tábornok (US ARMY, USAAF), William D. Leahy admirális (US NAVY), Ernest
J. King admirális (US NAVY) és George C. Marshal (US ARMY)
A
II. világháború alatt a légierő igen fontos szerepet kapott, és már a
hadsereg egyes főtisztjei is belátták, hogy megérdemli a légierő a
függetlenséget. A legnagyobb kerékkötő viszont az Amerikai
Haditengerészet volt, amelynek repülő alakulatai felett pár alkalommal
már voltak viták, hogy igazából kihez is kellene tartozniuk (a légierő
részéről voltak, akik úgy vélték, a repülőgépeket az USAAF-nak, az őket
hordozó hajókat a Haditengerészetnek kellene üzemeltetni). Vagyis a
Haditengerészet attól tartott, hogy egy függetlenedő Légierő az ő
repülőgépeire is ráteheti a kezét. Végül mikor ezeket a félelmeket
sikerült kezelni tárgyalások útján, 1947. szeptember 18-án létrejöhetett
a független Légierő az Egyesült Államok katonai erején belül....
Deathmatch...
...avagy a haderőnemek és a törvényhozás mindenki-mindenki ellen játéka
A Capitolium (vagyis a Kongresszus) két szárnya, amely az amerikai két törvényhozási házának ad otthont
Hogy
dióhéjban rámutassak a problémák nagyságára, azt is látni kell, hogy
működik az amerikai szövetségi döntéshozatal. Az Egyesült Államokban
kétházas döntéshozás van, az alsó házat Képviselőháznak (House of Representatives), a felsőházat Szenátusnak
(Senate) hívják, a kettőre együtt Kongresszus néven hivatkoznak. Az
alsó házban jelenleg 435 képviselő ül, és őket közvetlenül választják
meg az adott szavazókörzetekben az állampolgárok, a felsőházba minden
tagállam két-két szenátort küld, akiket szintén közvetlenül választanak
meg az adott állam szavazói. A két ház jogilag nagyjából egyező erőt
képvisel, noha a Szenátus hagyományosan meghatározóbb, bár mindkét
háznak olyan jogkörei vannak, amelyek nagyjából kiegyenlítik a két ház
közötti erőviszonyokat. Ez csak azért fontos, mert hiába van az Egyesült
Államoknak egy megválasztott elnöke (jelenleg Donald Trump), a
költségvetést a
Kongresszusban határozzák meg és a törvényeket is
mindkét háznak jóvá kell hagynia. Ez hagyományosan megnehezíti az elnöki
hatalom gyakorlását, ha a törvényhozásban nem az elnök által képviselt
párt van többségben (ugyebár két nagy pártcsoport van, a konzervatív
értékeket való Republikánus párt, és a bizonyos téren liberálisabb
Demokrata párt - ami így ebben a formában nagyon leegyszerűsíti a
dolgot, de most ne merüljünk el ennyire mélyen a mocsárban). Ez vezetett
például oda, hogy demokrata Barack Obama elnöksége idején a
republikánus törvényhozás ellenállása miatt elnöki rendeletekkel próbált
meg törvényi jellegű döntéseket életbe léptetni...
Egy angol nyelvű folyamatábra arról, hogy lesz egy tervezetből törvény (jó esetben)
A
költségvetés, vagyis a pénzelosztás azért roppant szövevényes ügy, mert
alapvetően úgy néz ki, hogy a haderőnemek kidolgoznak egy tervezetet,
hogy a következő évben (években) milyen programokra, milyen feladatokra
mennyi pénzre lesz várhatóan szükségük. A Pentagon, más szóval az
Amerikai Védelmi Minisztérium még beleszólhat ebbe, lehúzhat vagy
hozzárakhat a tervezethez. A tervezet eljut a Kongresszusba, ahol mind
mindkét házban az erre hivatott bizottságok megvitatják annak tartalmát,
ha kell, beidézik az adott programmal kapcsolatos katonai vezetőket,
hogy tisztázzák az esetleg kérdéses pontokat, majd nekiállnak
húzd-meg-ereszd-el játékot játszani, hogy mire mennyi pénzt adnak, vagy
akár olyan is megtörténhet és megtörténik, hogy korábban a tervezet
valamelyik stádiumában már lehúzott tételt visszaraknak. Aztán szavaznak
a tervezetről a bizottságban, ha átmegy, akkor bekerül a költségvetési
tervezetbe, amiről pedig az alsó és a felső ház is szavaz. Ez pedig megy
tovább az elnök asztalára, aki vagy aláírja, vagy megvétózza azt,
utóbbi esetén megint a két házba kerül megvitatásra és futnak még egy
kört. Pofonegyszerű még így tömören is leírva, nem? :)
A 2013-as, nem regisztrált lobby feltérképezésére próbát tévő ábra, érdemes a számokat figyelni, hivatalos lobby összeg: 3,2 milliárd dollár, becsült összes lobbypénz 2013-ban: 9 milliárd dollár
Ez
azért szép, mert alapvetően a szavazatokért éles lobbyharcok folynak. A
lobby az Egyesült Államokban törvényes keretek közé van szorítva, ami
valójában persze folyton igyekszik megtalálni a szürke (és néha a
fekete) zónát, ahol ezeket a kereteket kijátszhatja. A döntéseket
rengeteg dolog befolyásolja, például egy adott állam képviselői
figyelembe veszik azt, hogy a saját államuk profitál-e az adott
tételből. Egy légibázis működtetése, egy hajógyár üzemeltetése, egy
repülőgéptípus megrendelése, amelynek az alkatrészeit az adott államban
készítik mind-mind pénzt juttat a központi költségvetésből az adott
állam területére. Ami azért fontos, mert az államok közvetlenül nem
nagyon kapnak pénzt a központi költségvetésből, erre a saját
(korlátozott lehetőségeket képviselő) adóbevételekből kell megoldást
találniuk. Persze a különféle gyártócégeknek vannak saját lobbystáik, ők
a politikusok pénzelésével érik el akaratukat (ez lehet közvetlenül
pénztámogatás, vagy a politikus számára "kedves" alapítványok,
szolgálatok pénzelése), de még a különféle haderőnemek is foglalkoznak
lobbyval (ők az adott politikus választóterületén való bázisok, katonai
objektumok helyzetének kiemelésével tudnak "kedveskedni"), és ezek
eltérő módon próbálja az adott állam képviselőit meggyőzni arról, hogy
az a sor a költségvetésben vagy a törvénytervezetben valójában jól néz
ki - avagy rosszul.
Már ez is rémálommá teszi a
törvényhozást, de ehhez még jön, hogy a fegyvernemek egymással is
versengenek. Ami körülbelül úgy néz ki, hogy amíg a harctéren mindenki
lelkesen tolja a csillagos-sávos lobogót, odahaza azon dolgoznak, hogy a
másik bakancsának fűzőjét összekössék, a sajátjukat pedig aranyba és
ezüstbe foglalják.
Hogy ez mennyire így van,
akkor most két példa következik, aki ismeri a CVA-58 USS United
States-osztály és a C-27J Spartan történetét, az most nyugodtan
lapozzon...
A Haditengerészet, a Légierő és a politika tánca a CVA-58 hordozó körül...
A
II. világháború után az újonnan átalakuló-függetlenedő USAF (vagyis a
légierő) volt az egyedüli nukleáris csapásmérő erő. Az US NAVY
(haditengerészet) számára nem volt elfogadható, hogy a légierő mellett
másodlagos stratégiai erő legyen, így sebtiben kellett nekik nukleáris
csapásmérő bombázó, és ezért három úton indultak el.
Az
AJ(-1) Savage lett volna az első fecske, az adott korban hatalmas (23
tonnás max. felszállótömegű) gép azonban csak a Midway-osztályú
hordozókon működhetett, így gyorsan nekiálltak az sokkal népesebb
Essex-osztályú egységek fedélzetét megnagyobbítani és megerősíteni, hogy
azok is fogadhassák az átalakítás után a Savage bombázókat. A Savage
minden volt, csak kiforrott nem, a protogépek mindegyike balesetet
szenvedett, de az US NAVY így is megrendelte, mert szüksége volt rá
akart egy stratégiai bombázót. Viszont a hatótávolsága csak 2700km
körül mozgott, ami kevés, hogy tengerről indulva elérje a Szovjetunió
fontosabb régióit - ahhoz meg pláne, hogy onnan vissza is térhessen a
bomba ledobása után.
Egy AJ-1 Savage az USS Oriskany nevű, Essex-osztályú hordozó fedélzetén, 1952-ben, érdemes megnézni a gép méreteit a fedélzet méreteihez képest...
A
második megoldás egy új A1D Skywarrior változat (az AD-4B) volt. A gép
logikus választás volt, mivel 11 tonnás max. felszállótömegével az
Essex-ekről is indulhatott alapból, de ez a típus (sem) rendelkezett a
mély szovjet területek elleni nukleáris csapáshoz szükséges
hatótávolsággal.
A hatótávolság problémája volt
az, ami miatt a Douglas A3D, illetve későbbi jelöléssel az A-3
Skywarrior-t életre hívták. Csakhogy ezt eredetileg pont az United
States-osztályú hordozókra szánták (és még nagyobb lett volna, mint a
későbbi 31 tonnás felszálló tömegű A3D). A haditengerészet tervei
szerint az ekkoriban éppen 83 ezer tonnásra tervezett United
States-osztály 5 (először 8-at terveztek) egysége köré szerveznék a
csapásmérő-bombázó hordozó-csoportokat, amely egy United States-osztályú
hordozóból, egy Midway-osztályú hordozóból és két megerősített
fedélzetű Essex-osztályú hordozóból, illetve kísérőhajókból állna. Az US
osztálynak nem is volt más dolga, mint a hozzá tervezett
óriás-bombázókból 14-et vigyen, illetve az őket kísérő hosszú távú
vadászok otthona legyen. Hagyományos fegyverzetű vagy taktikai
csapásmérésre szánt bombázókkal és vadászokkal nem rendelkezett volna,
igaz némi önvédelmi ágyúfegyverzete volt.
Csakhogy
a NAVY nyakán szorult a hurok, ezért átmeneti ötletként megcsinálják a
P2V Neptune atombombázót (a P2V egy tengerészeti felderítő
repülőgéptípus, amelyek szárazföldi repterekről indulnak), ezeket
szerelték fel nukleáris bomba ledobására, amíg a Savage hadrendbe nem
áll...
1947 - Létrejön a különálló USAF.
Az elsődleges saját feladatának a jövő hadviselésének elsődleges
fegyverének, a nukleáris fegyverekkel mért csapásmérést tekinti, illetve
az ellenséges bombázóktól való védelmet, amelyhez magasra emelkedni
képes légvédelmi vadászokra volt szükség.
Egyben
létrejön a Védelmi Miniszter posztja, az első védelmi miniszter az igen
jó politikai háttérrel és kapcsolatokkal rendelkező James Forrestal, aki
korábban a Tengerészeti Miniszter posztját töltötte be. Truman elnök
megálljt parancsol a katonai költségvetésnek, közölve, hogy az 1948-as
költségvetés azonos lesz az 1947-essel (14,4 milliárd dollár), noha
ennél majdnem másfél milliárddal kértek többet a fegyveres erők. A
leépítések első sorban a NAVY-t, és az USMC-t érintenék, támogatva, hogy
az Egyesült Államok a jövőben a légierő nukleáris csapásmérő képessége
által fogja a jövő háborúit megnyerni, a szárazföldön pedig az US ARMY
fogja a szükséges katonai jelenlétet biztosítani.
1948
- Folyik a harc a B-36 és az United States-osztályú hordozók között a
költségvetésben, a törvényhozás szerint a kettőből az egyik valósulhat
meg. Forrestal a United States-osztályú hordozókat preferálja, és 5
építésére ad utasítást.
Közben zajlik a
választás, Truman regnáló elnök kihívója Thomas Dewey republikánus
elnökjelölt. Forrestal titokban találkozik Dewey-el, és megegyeznek,
hogy Dewey megválasztása esetén (ami elég valószínűnek tűnt ekkoriban)
Forrestal marad a védelmi miniszter.
1948 november 2.: Truman nyeri a választásokat, így marad a Fehér Házban.
Truman
1948. november 3-án diadalmasan tartja fel a Chicago Daily Tribune
aznapi számát, amely szerint republikánus ellenfele, Dewey nyerte a
választásokat
1949 márciusa: Forrestal
útjában áll Truman költségvetési terveinek, amelyek a védelmi kiadások
drasztikus csökkentését írják elő. Trumant továbbá árulásnak tartja,
hogy a háta mögött egyeztetett Dewey-el, így 'kéri', hogy mondjon le.
Forrestal utódja Louis Johnson, aki Truman 1948-as kampányának fő
pénzügyi-támogató felelőse (fundraiser)...
Forrestal
belebetegszik a lemondatásába, pszichiátriai kezelésre szorul
agresszivitásba hajló depressziója miatt. Május 22-én kiugrik a kórház
16. emeleti konyhájának ablakán. Általánosságban öngyilkosságnak
tekintik az esetet, noha vannak összeesküvés-elméletek, melyek szerint
meggyilkolták.
1949-es
találkozó: balra Stuart Symngton, a légierő osztályának vezetője,
jobbról a második Louis Johnson védelmi miniszter, jobbra pedig John L.
Sullivan, a haditengerészet osztályvezetője
1949 áprilisa:
Johnson leállítja az United States-osztály építését, és felfüggeszti a
programot. Pár nappal később utasítást ad, hogy sorolják át az USMC
légierő ágát (United States Marine Corps Aviation) a légierő alá. Ezen
kívül kvázi nekiáll leépíteni az USMC-t, kezdve ott, hogy felszámolja az
USMC jelenlétét a Egyesített Főtiszti Törzs (Joint Chiefs of Staff,
JSC)-n belül. A Kongresszus felhorkan, és ezt a tervet csendben elvetik.
Omar
Bradley tábornok, a JSC vezérkari főnöke (hogy akarva, vagy
akaratlanul, nos, nem egészen tiszta), de alájátszik Johnson és Truman
elképzeléseinek. Johnson számára kifejti, hogy a partraszálló
hadműveletek a múlt, a jövő a légi szállítás és a légideszant lesz. Erre
hivatkozva Johnson közli is a haditengerészet főparancsnokával, hogy a
jövőben semmi jóra nem számíthat, a felszíni flotta leépítésre fog
kerülni.
Mellékesen Johnson az US ARMY
hagyományos fegyverzetét is leépíti, megtagadja, hogy a II. VH-s
harckocsikat, könnyűfegyverzetet és szállító járműveket elraktározzák
tartaléknak, és inkább baráti országok számára kínálja fel eladásra.
Johnson a haderők "egységesítése" mellett kardoskodik, megnyirbálva a
haderőnemek független döntéshozó képességeit. A tervei szerint megszűnne
a különálló parancsnoki láncok, bizottságok, beszerzési eljárások
megoldása, és helyette egységes döntéshozó lánc jönne létre, amelynek a
csúcsán a JSC áll.
A CVA-58 United States hordozó fantáziarajza 1949-ből
1949 májusa:
Az United States-osztály elkaszálása (amiről a Kongresszust még csak
nem is értesítették) komoly reakciókat váltott ki. Mivel ez a
hajóosztály volt ekkoriban az US NAVY jövőjének kikiáltva, ezért John L.
Sullivan, a haditengerészeti osztály vezetője lemondott, vele együtt
több befolyásos admirális is (ennek oka részben az, hogy a JSC-n belül a
hadsereg és a légierő felülreprezentált volt a haditengerészet és a
Tengerészgyalogsággal szemben, így az US NAVY érdekei háttérbe szorultak
a JSC-ben). Johnson védelmi miniszter Sullivan utódjának Francis P.
Matthews-ot nevezi ki, aki szintén Truman 1948-as választásában vett
részt. Truman alá is írja a kinevezést, noha Matthews is elismeri, hogy
hajózási ismeretei kimerülnek egy tavi evezésben.
1949 június-október:
Az "Admirálisok lázadása" (Revolt of the Admirals) folytatódik, a
haditengerészet nyomozásba kezd, és rámutat arra, hogy a légierő, a
légierőt kiszolgáló gyártók, a védelmi minisztérium illetve Truman körei
túlságosan is összefolynak. Előásnak továbbá egy USAF jelentést, amely
aggódással tekint az új szovjet vadászgépekre, amelyek képesek lehetnek a
12km-en repülő B-36-osok elfogására. Daniel Gallery ellen-tengernagy
egy napilapban nekiáll a NAVY szemszögéből kommentálni az eseményeket,
amely annyira feldühíti Johnson-t, hogy hadbíróság elé akarja
állíttatni. Erre nem kerül sor, ám Gallery-t előléptetik altengernaggyá,
majd nyugdíjazzák.
Egy korai B-36 Peacemaker (~Békecsináló) a levegőben
Egy
kongresszusi meghallgatás kezdődik, ahol a légierő és a hadsereg
kifejti, hogy az egy lehetséges ellenfél (a Szovjetunió) ellen nincs
értelme stratégiai bombázókat telepíteni repülőgép-hordozókra, és hogy a
12 km magasan (40 ezer láb) repülő B-36-osok biztonságban vannak az
ellenséges vadászoktól. Ezt alátámasztotta Matthews tengerészeti
miniszter véleménye is.
Eredetileg a tengerészeti
tisztek meghallgatásától azt várták, hogy Matthews-t erősítik meg, ám
nem ez történt. Ernest King, Chester Nimitz, William Halsey, Raymond
Spruance, Arleigh Burke és más neves tengerésztisztek egymás után
mondtak ellent főnöküknek, a haditengerészeti miniszernek.
Kijelentették, hogy már most van olyan tengerészeti vadászgép (a
McDonnell F2H Banshee), amelyik képes 46 ezer láb (14km) magasba
emelkedni, és így veszélyes a B-36-ra. Márpedig ha ők tudnak ilyen
vadászgépet kiállítani, teljesen reális, hogy a szovjeteknek is van ha
nem is készen, de fejlesztés alatt ilyen vadászgépük. Ez pedig azt
jelenti, hogy a B-36-osoknak vadászfedezetre lesz szükségük, amelyre
vonatkozólag még csak rendes terve sem volt a légierőnek (egyébként itt
került elő az XF-85 Goblin és más hasonló "parazita-vadászgép"
elképzelések esete, amikor a B-29 és/vagy B-36 bombázók magukkal
cipelnék a vadászfedezetet - vagyis a légierő is tisztában volt vele,
hogy a B-36-osoknak vadászfedezetre lehet szüksége).
Az XF-85 Goblin tesztelése egy B-29-es bombázóról indítva
A
meghallgatáson a tengerészet álláspontját képviselő Denfeld admirálist
Matthews kirúgta, úgy, hogy az admirális az újságokból értesült erről.
Hoyt
S. Vandenberg a légierő tábornoka, Louis E. Denfeld a haditengerészet
admirálisa és Omar N. Bradley a hadsereg tábornoka 1948-ban
A
Kongresszus kemény választ adott a meghallgatás körülményeire.
Megrótták Matthews-t Denfeld eltávolítása miatt, valamint nem tartották a
légierő és a hadsereg véleményét mértékadónak a haditengerészet
jövőjéről szóló vitában. Megrótták Johnsont is, mivel a Kongresszus feje
fölött döntött a B-36 és az United States-osztállyal kapcsolatosan,
holott erre nem lett volna felhatalmazása.
A
végén mégis Johnson jött ki viszonylag jól, hiszen a Kongresszus
ugyanakkor támogatta a haderők egyesítésére vonatkozó törekvést, csak az
eljárásokat sérelmezték.
1950 év eleje:
Megfelelően Johnson elképzeléseinek, egy 1000 stratégiai bombázóból álló
elrettentő erő kiépítését kezdik el, a haditengerészet leépítésével
párhuzamosan. A katonai költségvetés tovább csökken 13,3 milliárd
dollárra.
1950 április: Az első AJ-1
Savage hadrendbe áll az USS Coral Sea-n. A Neptune-féle atombombázókat
kivonják. A Savage-t sok kritika éri, és Johnson szeretné, ha
leállítanák az A3D programmal együtt.
Egy
F9F-2 Panther vadászgép készülődik a USS Valley Forge fedélzetén a
Koreai háború elején, noha a Panther relatíve modern gép volt ekkoriban,
a hordozó főleg légcsavaros F4U Corsair gépekkel bírt
1950 június 25.:
Kitör a Koreai háború, Truman első akciója az lenne, hogy blokád alá
vonatná Észak-Koreát. Csakhogy erre a haditengerészet nem képes,
nincsenek meg a megfelelő felszíni haderői, egy jó részüket ugyanis
leszerelésre rendelték vissza a hazai kikötőkbe. További fájdalmas
feleszmélés, hogy a légierő sem képes a levegőből valóban hatékonyan
segíteni, lévén nincsenek dél-koreai repterek, amiket igénybe
vehetnének, és nincsenek nagy hatótávolságú harci gépek, amelyek képesek
lennének Okinaváról felszállva támogatni a szárazföldi erőket. Az
egyetlen légi támogatást az USS Valley Forge, az Essex-osztályú
hordozóról felszálló harci gépek jelentik az első időszakban.
További
sokk, hogy a felszámolt partra szálló erők is hiányoznak, illetve a
hadsereg is egy atomháborúra kezdett el készülni, nem pedig egy ázsiai
országban zajló hagyományos fegyverekkel vívott háborúra. Az már csak
hab a tortán, hogy a támogatásként odaküldött amerikai B-29 bombázóknak
az 50 ezer lábra (cirka 15km-re) is felemelkedni képes, 37mm-es és
23mm-es gépágyúkkal felszerelt MiG-15-ös vadászgépekkel kell szembe
nézniük. A modernebb B-36-osok nem nagyon szerepelnek a harcokban
(felderítő repüléseket leszámítva), hiszen kifejezetten atomfegyverekkel
való használatra tervezték őket...
Johnson dönt
arról, hogy a haditengerészet megkapja a szuper-hordozóit (a
Forrestal-osztály, amelyet Johnson elődjéről nevez el a
haditengerészet...), és az Douglas A3D géppel a nukleáris csapásmérés
képessége is realizálódik, vagyis végül megkapják (ha nem is pont úgy,
ahogy szerették volna) amit akartak.
A Spartan-történet...
Egy C-23A Sherpa az Afganisztáni Kandahári repülőtéren
Ha
azt gondoljuk, hogy ez már a múlt, akkor szépen tegyük ezt a gondolatot
el valami jól záró dobozkába. A Légierő és a Hadsereg közötti vitára jó
példa egy viszonylag friss és elképesztően abszurd helyzet. Anno
létrejött egy megállapodás, mely szerint a merevszárnyas légi járművek
(tehát a repülőgépek) a légierőhöz tartoznak (kivételt képeznek a
hordozófedélzeti és tengerészeti repülőgépek), a Hadsereg pedig csak
forgószárnyas (helikopter) légi járművekkel fog rendelkezni. Csakhogy a
Légierő egyes feladatokra nem akart pénzt áldozni, így ezeket
leépítette. Ilyen volt a kis, kiépítetlen reptereken keresztül való
ellátmányszállítás. A Légierő úgy döntött, hogy a négy légcsavaros
C-130-asnál kisebb teherszállító gépekre nincs szükség, tehát ilyeneket
nem is tartott fent. A hadsereg viszont látta értelmét az elszórt,
kisebb helyőrségek logisztikai kiszolgálására, ahol szükség-reptereket
lehet viszont kiépíteni, és a helikoptereknél praktikusabb a kisgépek
alkalmazása. Nyolc C-23 Sherpa (a brit gyártmányú Short 330 és 360
katonai jelzése) gépek így kerültek a Légierőtől a Hadsereghez - a
Légierő nem akarta üzemeltetni őket, de félrenézett, ha a Hadsereg áldoz
rájuk pénzt, márpedig a Hadsereg úgy vélte, hogy sok esetben érdemesebb
ezekre a gépekre építeni, mint helikopterekre.
C-27J Spartan teherszállító gép, alig látható US ARMY felirattal...
Ez
jól működött addig, amíg 2001 után először az Afganisztáni, majd az
Iraki katonai beavatkozáskor az Amerikai Hadsereg rá nem ébredt, hogy a
Sherpa-k kiöregedtek és kevés van belőlük a végrehajtandó feladatokhoz
képest, ezért egy tendert indítottak leváltásukra 2005-ben, és 2007-ben
ezt megnyerte az európai EADS amerikai leányvállalata a Alenia G.222-el, aminek
az amerikai típusjelzése C-27J Spartan lett, és 75 gépet terveztek
rendelni. A C-27J kis túlzással egy fél C-130J, csak két
turbólégcsavarja van négy helyett és cirka 11 tonnát vihet 19 tonna
helyett. Csakhogy menet közben a Légierőtől rosszallás jött a C-27J
beszerzés miatt, úgy vélték, ezzel a Hadsereg megszegte a korábbi
törvénybe lefektetett szabályt, mely nem enged merevszárnyú gépet nekik.
2009-ben így a C-27J program átkerült a Légierőhöz.
Lekonzervált C-27J gépek sora az Arizonai sivatagban található 'Boneyard' területén
Csakhogy
az USAF nem akarta a C-27J-t. 2011-ben még éppen elkezdték használni a
típust aktívan Afganisztánban, erre 2012-ben a Légierő közölte, hogy
kivonja a rendszerből a típust, és helyette C-130J Super Hercules
gépeket használ majd. A döntés eredményeként 2013-ban a gyakorlatilag
még friss, vadonatúj gépeket szépen sorban elkezdték az arizoniai
repülőgép-tároló területre, a 'Boneyard'-ra (szó szerint kb. Csontpark)
vinni, ahova a kiöregedett, kivont gépeket szállítják át tartós
tárolásra, hátha még egyszer hasznukat veszik. A legabszurdabb az volt, hogy a 2014-es szállítási határidővel készülő további öt gépet a gyárból egyből a Boneyardra kívánták küldeni....
Ezen
döntések mögött pedig évekig tartó viaskodás és lobbytevékenység,
kongresszusi vita volt - és ez korántsem kiemelkedő dolog, számtalan
hasonló eset van jelenleg is folyamatban...
Az Űrerő, de mi is ez?
Az Egyesült Államok Légierejének Űrparancsnokságának (USAF Space Command) pajzsa
Az Amerikai Légierő felel az amerikai haderő "űr szegmenséért", vagyis az űrfölényért jelenleg, szó szerint ez ezt jelenti:
Az
egyik erő jelentős dominanciája a másik felett, amely lehetővé teszi az
előbbi (erő) és a hozzá kapcsolódó földi, tengeri, légi, világűr és
különleges műveleti erők egy adott időben és helyén való működését,
anélkül, hogy az ellenség ebbe hatásosan beavatkozhatna. Az űrfölény az
időben és a térben lokalizálható, avagy széleskörű és tartós lehet. Az
űrfölény pedig a baráti erők számára lehetővé teszi a cselekvés
szabadságát, és ha erre adnak utasítást, ugyanettől a szabadságtól
megfosztja az ellenfelet.
Az igazsághoz hozzá
tartozik, hogy az első időkben a Haditengerészet és a Légierő egymástól
függetlenül állított pályára kommunikációs, navigációs és felderítő
műholdakat, illetve pénzelt emberekkel a fedélzetükön dolgozó űrhajós
programokat, valamint készültek vázlatok, vizsgálatok és tervek
esetleges katonai űrhajók, űrbázisok, sőt, Hold-bázisok terén. Végül
ezek közül egyik sem valósult meg, a műholdak pedig alapvetően a Légierő
irányításába kerültek. Itt egy fél gondolatra érdemes megállni, mert az
1950-es évektől nagyjából az 1990-es évek közepéig a titkos Nemzeti
Felderítő Hivatal (National Reconnaissance Office) által üzemeltetett
kémműholdak a CIA és az USAF szárnyai valósultak meg, és hivatalosan a
Légierő képviselte a kapcsolatot a gyártókkal és a külső partnerekkel.
A
kaliforniai Vandenberg légibázis SLC-6 indítóállása 1985-ben tesztelés
alatt, az Enterprise nem űr-képes űrsiklóval - végül innen egyetlen
űrsikló sem indult a világűrbe (de azért elköltöttek rá 4 milliárd
dollárt)
A légierő feladata a világűr kapcsán
sokrétű. Először is hajdan a katonaság kezdte el kiépíteni a
rakéta-indítóállásokat a ballisztikus rakétatesztekhez és üzemeltette
azokat, az indítóállások egy része ma is a katonaság által üzemeltetett
terület (a kaliforniai Vandenberg és a floridai Cape Canaveral
légibázisról civil rakéták is indulnak a mai napig). Ezekhez
kapcsolódik, hogy a szükséges biztonsági eljárásokat is kidolgozták
menet közben, és a Légierő tisztjei a felelősek az Egyesült Államokból
indított rakéták vészhelyzetben való felrobbantásáért a fedélzeten
elhelyezett robbanótöltetekkel.
Az
Eglin Légibázis passzív fázisvezérlésű (PESA) FPS-85 radarja, amely
elsődlegesen világűrben keringő objektumok követésére épült, a
négyszögletes az adó-, a nyolcszögletes a vevőantenna
Másodszor
katonai szempontból igen fontos a világűrben lévő tárgyak, mindenek
előtt a műholdak nyomonkövetése - természetesen elsődlegesen az ellenség
műholdjaié, de menet közben ha már úgy is képes rá, a rendszer az
űrszemetet is nyomon követi, és lehetőséget biztosít arra, hogy az
esetleges nem eltervezett találkozásokat időben elkerüljék még.
Gyakorlatilag az erre szóló igény a Szputnyik-1 világűrbe juttatása és
bejelentése előtt már létrejött, az pedig csak felgyorsította azt, és
(minő meglepetés) az Egyesült Államokban is különálló programot indított
a Légierő (Space Track / SPACETRACK), a Haditengerészet (NAVSPASUR), de
még a Hadseregnek is volt saját rendszere tervben. Végül a legismertebb
a Space Track lett, amely radarokkal és optikai érzékelőkkel pásztázza a
világűrt, és követi a különféle műholdakat és más mesterséges és
természetes égitestek mozgását a Föld körül, és nem mellesleg az utolsó
haditengerészet által üzemeltetett, földi telepítésű mohikánokat
2004-ben adták át a Légierőnek (természetesen a hadihajók radarjai is
képesek bizonyos magasságig észlelni a műholdakat, de az sokadlagos
feladatuk csak).
NAVSTAR GPS Block III navigációs műholdak építése a Lockheed-Martin gyáregységében, a Légierő megrendelésére
Harmadszor
persze a saját műholdak indítása és üzemeltetése a feladatuk, ideértve a
kommunikációs, megfigyelő és természetesen a Navstar GPS műholdakat is.
E téren fontos a saját műholdak biztonságának megőrzése, ami annyit
tesz, hogy lehetőleg ne hagyják, hogy más államok megvizsgálják a
műholdjaikat a saját műholdjaikkal, illetve azzal közel azonos pályán
legyenek (amit kis mértékben módosítva bármikor összeütközhet a te
műholdaddal). Ennek egy törekvése például, hogy a nagy (és drága) több
feladatú műholdak helyét kisebb és olcsóbb műholdak rajai vennék át -
ami megnehezítené a leküzdésüket, és persze több célpontot ad annak, aki
erre törekedne.
Az
USS Lake Erie cirkáló egy SM-3 rakétát indít 2008. február 21-én, amely
nem sokkal később eltalálja és elpusztítja a 247km magasan keringő,
működésképtelen NROL-21 (v. USA-193) jelzésű műholdat
Negyedszer
pedig természetesen vizsgálni kell, hogy adott esetben hogy lenne
lehetséges az ellenséges műholdak működését blokkolni, adott esetben
semlegesíteni, megsemmisíteni. Ez a képesség egyébként a hidegháború óta
létező és megvan - az ellenséges ballisztikus rakéták leküzdésére
szolgáló elhárító-rakéták egy része gyakorlatilag eddig is képes volt a
kisebb magasságban keringő műholdak leküzdésére - apróbb probléma, hogy
ezek inkább felderítő / kémműholdak lehetnek, a magasabban keringő
kommunikációs és navigációs műholdak ezen rendszerek hatótávján túl van.
Az X-37B űrjármű visszatérése után, a vegyvédelmi ruhás emberek a hidrogén-peroxidot fejtik le belőle
Itt
jön egy kevésbé propagált zóna, amely a katonai (és szükség szerint
civil) műholdak megvizsgálásáról (hogy jobban megismerjék képességeit,
működését), szükség szerint megzavarásáról, tönkretételéről szól. Erre
például az X-37B automata űrrepülőgép kiválóan alkalmas lehet, noha a
pontos feladatát nem tudjuk, de az a képessége, hogy képes jelentősen
megváltoztatni a keringési pályáját, arra is ideálissá teszi, hogy más
műholdakat megvizsgáljon. A másik műholdjának a zavarásról: ez lehet egy
közelbe manőverező műhold, amelyik a célműhold által használt
rádiófrekvenciákon kezd el zavaró jeleket sugározni (ilyenkor hasznos
tudni, hogy melyik műhold milyen hullámhosszon kommunikál), de végső
esetben egy kisebb (kvázi öngyilkos) műholdat egyszerűen bele is lehet
vezetni egy másikba...
John W. Raymond négy csillagos tábornok, a Légierő Űrparancsnokságának vezetője
No,
ezeket a feladatokat 1982-ben adták egy kézbe, a Légierő
Űrparancsnokságáéba (Air Force Space Command). A parancsnokság alatt
szolgálók létszáma jelenleg cirka 20 000 főt tesz ki, és a vezetőjük egy
négy csillagos tábornok, jelenleg John W. Raymond...
A függetlenedő űrerő
Ezzel
együtt a Űrparancsnokság kapcsán évek óta téma, hogy hát ők szívesen
lennének független haderőnem. Ami hasonló helyzeti előnyökkel járna,
mint amit anno a Légierő is hangoztatott: a maguk urai lennének, nem
kellene egy kvázi másik haderőnem döntéseitől függeniük és persze egyben
széket kapnának a Egyesített Főtiszti Törzs (Joint Chiefs of Staff)
asztalánál. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a Légierőnek le kell
mondania egy sor olyan bázisról és/vagy rendszerről, amit ők
üzemeltettek eddig, és persze az a pénz, amit az Űrerő kiharcolhat
magának, azt leginkább a Légierőtől fogják elvenni. De nem csak tőle.
Van űrre koncentráló eleme a hadseregnek, az Űr- és Rakétavédelmi
Parancsnokság (U.S. Army Space and Missile Defense Command (SMDC)), van a
haditengerészetnek a Tengerészeti Hálózat- és Világűr Műveleti
Parancsnoksága (Naval Network and Space Operations Command (NNSOC)) és
az Űr- és Tengerészeti Hadviselési Rendszerének Parancsnoksága (Space
and Naval Warfare Systems Command (SPAWAR)), de részben még a
tengerészgyalogságnak a Tengerészgyalogsági Erők Stratégiai
Parancsnoksága (U.S. Marine Corps Forces Strategic Command
(MARFORSTRAT)) is foglalkozik ilyesmikkel. Hogy ezekkel mi lesz,
átkerülnek-e az Űrerőkhöz, vagy maradnak, ahol vannak? Ez egy jó
kérdés...
A másik oldalról persze vannak
hátrányai annak, hogy egy új haderőnem megjelenik - a haderőnem saját
bürokratikus hátteret, saját kiképzőközpontot és feltehetően majd
tisztképzést épít ki, az űrerőhöz tartozó bázisokat pedig az űrerő
katonái fogják védeni és nem a légierő katonái. De még a saját egyenruha
és kultúra is kiépítésre vár. Ez így azt jelenti, hogy egy sor olyan
dologhoz kell majd erőforrásokat biztosítani (személyi állomány
kiszolgálása, hadtáp, stb.), ami jelenleg megvan a többi haderőnemnél
(többé-kevésbé), vagyis párhuzamos képességek kiépítéséről van szó, ami
végül is valahol pazarlás...
De lépjünk egyet
vissza. A történések akkor kezdtek el felgyorsulni, amikor az
Űrparancsnokságot is felügyelő Stratégiai Erők albizottsága megbízásából
a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Government Accountability Office,
GAO, egy független iroda, amely elemzéseket és vizsgálatokat tesz a
kormányzati döntésekről és javaslatokat tehet a törvényhozás számára)
készített egy összefoglalót az katonai űrprogramok beszerzési
döntéseiről (erre olvasható).
A GAO finoman szólva sem volt elégedett azzal, ahogy a Védelmi
Minisztérium intézte a beszerzéseket, egyes programoknál akár
háromszorosára is nőttek a költségek, és általánosak a késések, egyes
esetekben akár 6-9 év szintűek is. Az EELV hordozórakéta-program
keretében a Légierő alapvetően nem piaci alapú beszerzéseket hajtott
végre, és nem igazán átláthatóak a döntések háttere. Általános probléma a
széttöredezett, nehezen követhető beszerzési eljárások hiányos
felügyelete.
David Goldfein tábornok, a légierő vezérkari főnöke 2017. április ötödikén,
Fegyveres Erőket felügyelő Bizottság meghallgatásán
A
GAO által talált problémákkal a képviselők szembesítették David
Goldfein tábornokot, a légierő főtisztjét, aki azzal reagált rá, hogy a
Légierő tisztában van a problémákkal. Természetesen felmerült, hogy
nem-e lenne jobb, ha az űrparancsnokságot függetlenítenék, így "saját"
kezébe kerülne a beszerzések felügyelete is. Goldfein viszont
határozottan ellenezte a felvetést, úgy vélte, hogy egy nagy volumenű
átszervezés csak lelassítaná a feladatok végrehajtását, hozzátéve, hogy
talán egyszer eljön ennek is az ideje, de az nem most van.
Mike Rogers képviselő
2017.
június 23-án a Képviselőház Fegyveres Erőket Felügyelő Bizottsága
(House Armed Services Committee) éppen a 2018-as Nemzetvédelmi
Meghatalmazásra vonatkozó törvényt (National Defense Authorization Act,
NDAA) készítette elő, amikor a Stratégiai Erők albizottságában előterjesztették,
hogy a Légierő hozzon létre különálló haderőnemként egy Űrhadtestet
(Space Corps), amely civil felügyelet terén a Légierő Osztálya alá
tartozik a Légierővel együtt, hasonlóan, ahogy a Tengerészeti Osztály
alá tartozik a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság is. Az
előterjesztők Mike Rogers (Republikánus, Alabama állam) és Jim Cooper
(Demokrata, Tennessee állam), és a szöveg szerint a képviselők
meggyőződése, hogy a Védelmi Minisztérium nem képes hatásosan és
határozottan kezelni az Egyesült Államok űrbéli fölényének hanyatlását,
sőt, nem is ismeri fel a veszély mivoltát és mértékét. Novemberre
viszont törlik a tervezetből az előterjesztést, és így végül úgy tűnik,
hogy a kezdeményezés elbukott - vagy legalábbis időlegesen lekerült az
asztalról.
Mike Rogers folyamatosan nyomás alatt tartotta ettől függetlenül a légierőt: 2017 decemberében
kikelt amiatt, hogy az űr-rendszerek beszerzésének "nincs gazdája",
lassúak és körülményesek, illetve amiatt, hogy 2017-ben a légierő 37
ezredesét léptették elő dandártábornoknak (Brigadier General), ezek
közül egy sem volt olyan, aki az űrrel kapcsolatos szakterületen
dolgozott - egyébként a kritikára válaszul egy előléptetést mégis
végrehajtottak, de Rogers ezt is kevésnek tartotta. Véleménye szerint ez
rossz üzenet a Légierő tisztjeinek - ha karriert akarsz, ne az
űrparancsnokságot vedd célba...
Trump beszédet tart 2018. március 13-án, a Tengerészgyalogság San Diego-i Miramar légibázisán
Még 2018. márciusában, egy, a tengerészgyalogosok előtt tartott beszédében
Trump is határozott állást foglalt, azt mondta, hogy az új nemzeti
stratégiája a világűrt ugyanúgy háborús zónának tekinti, mint a
szárazföldet, légteret és a tengereket. Hozzátéve, hogy talán kellene
egy új haderő, amit Űrerőnek fognak hívni.
Ebbe a
helyzetbe érkezett Trump kinyilatkoztatása 2018. június 18-án, amiről
már szó volt. A szóhasználat is érdekes, mert kihangsúlyozta, hogy lesz
egy Légierő és lesz egy Űrerő, amelyek különállóak, de egyenlőek (ez
egyébként rögtön támadási felület is lett, mert egy faji szegregációs
törvény használta ugyanezeket a szavakat (separate, but equal). Az első
reakciók vegyesek, sok támogató üzenet mellett akadt bőven negatív is.
Bill Nelson demokrata floridai szenátor tweetben azt reagálta, hogy az
elnök azokat a tábornokokat utasította a független Űrerő létrehozására,
akik korábban neki (mármint Bill Nelsonnak) kifejtették, hogy ők nem
akarnak független Űrerőt. Azt is hozzátette, hogy szerencsére az elnök
nem tehet semmit a Kongresszus nélkül, mert nem időszerű, hogy
széttépjék a Légierőt, túl sok forog kockán ehhez.
Trump vs. Putyin, az Űrerő harca? (persze ez csak poén)
Persze
az internet is megtalálta magának az esetet, kifigurázva azt, nyilván
nagy részt arra utalva, hogy Trump valóban "Csillagflottát" vagy
"Űrbirodalmat" akar valójában kiépíteni, ami persze a fentiek fényében
erős túlzás, noha a márciusi megjegyzése a háborús zónának tekintett
világűrről sokakban érthető félelmet hozott.
És ez nem ütközik nemzetközi egyezményekbe?
Mert
hát a kérdés jogos, no meg nem egészen tiszta, hogy végül is nem arról
volt szó, hogy a világűrt békés területnek nevezték ki a világ vezető
hatalmai, és oda nem telepítenek fegyvert? Nos, röviden, nem.
Az
első ide szóló egyezmény a röviden nagyjából Világűr Egyezmény (röviden
Outer Space Treaty, hosszan amúgy úgy hívják, hogy: Treaty on
Principles Governing the Activities of States in the Exploration and Use
of Outer Space, Including the Moon and Other Celestial Bodies) néven
ismert, és még 1967-ben hívták életre (erre olvasható el a teljes szövege).
Ez megtiltja a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek világűrbe való
telepítését, illetve kimondja, hogy a Hold és a többi égitest csak békés
célra használható. Az egyezmény célja alapvetően a világűr békés célú
használata, de nem tiltja meg azt, hogy fegyvert telepítsenek a
világűrbe. Az egyezmény széles körben elfogadott, ám nincs semmiféle
retorzió vagy más korlátozás megállapítva benne azok ellen, akik
megszegik a szerződést.
Az 1980-as évek óta
formálódik egy olyan egyezmény, amely általánosan tiltaná fegyverek
telepítését a világűrbe. De ez a kezdeményezés gyakorlatilag
parkolópályán van évtizedek óta, a 2000-es évek elején Oroszország
vetette fel a Világűrbéli Fegyverkezési Versenyt Megelőző (Prevention of
an Arms Race in Outer Space, PAROS) egyezmény tető alá hozását, ez
alapvetően a katonai űrprogramok áttekinthetőségére kötelezte volna az
aláíró országokat, hasonlóan az atomfegyverekre vonatkozó
egyezményeknél, de az Egyesült Államok nem állt kötélnek, vagyis
megvétózta azt, Izrael tartózkodott, a többi állam megszavazta
egyébként, de így nem emelkedett erőre - ez történt 2005-ben, majd újra,
2006-ban.
A
2007-es kínai műhold-elhárító tesztlövészet számítógépes
rekonstrukciója, a sárga vonal a műhold pályája, a fehér az elfogó
rakétáé, a kettő találkozási pontjából kiinduló piros vonalak a
szétszóródó űrszemét pályája
2007-ben Kína
lelőtt egy elavult, 867 km magasan keringő meterológiai műholdat egy
dedikált műhold-elhárító rakétával, amely komoly kritikát váltott ki az
Egyesült Államok és Japán részéről. 2008-ban a már említett
műhold-lelövés következett, ahol egy SM-3 rakétával lőttek le egy
működésképtelenné vált műholdat, az USA-193-at, amelyen cirka fél
tonnányi mérgező hajtóanyag (Hidrazin) volt - ez volt a hivatalos indoka
a lelövésének. Oroszország még ebben az évben előterjesztette a
Fegyverek Világűrbe való Telepítését Megelőző (Prevention of the
Placement of Weapons in Outer Space, PPWT) egyezményt erre olvasható).
Ez deklaráltan megtiltaná a világűrbe való fegyvertelepítést. Az
elkövetkezendő években kevés valós eredmény következett, majd 2012-ben
az Európai Unió felvázolt egy Világűrre Vonatkozó Magatartási Kódexet
(Space Code of Conducty, erre olvasható egy 2014-es változat).
Barack Obama tart beszédet a 69. ENSZ közgyűlésen, 2014-ben
2014
decemberében a PAROS-t megszavazta az Egyesült Nemzetek taggyűlése,
négyen ellenezték (Egyesült Államok, Izrael, Ukrajna és Grúzia), az
Egyesült Államok hivatalosan úgy véli, hogy Oroszország és Kína
valójában csak betekintést akar más államok katonai programjaiba, hogy
saját katonai űrprogramjaikat kedvezőbb helyzetbe hozhassák. Sem a
PPWT-t, sem a PAROS-t nem lehet valódi visszatartó erejű egyezménynek
tekinteni, pláne, hogy amíg az Egyesült Államok nem támogatja és
ratifikálja őket, addig Kína és Oroszország sem akarja alávetni magukat.
Sajnos
a politikai játszótéren nem látni egyértelműen a szándékokat. Tény,
hogy Oroszország és Kína látszólag mindent elkövet, hogy a világűrben
való fegyverkezési versenyt megfékezze. A valós helyzetről nagyjából
senki sem szeret beszélni - vagy ha igen, akkor csak zárt ajtók mögött. A
ritka kivételek egyike idén év elején volt,
amikor a Francia Légierő űrparancsnokságának vezetője, Jean-Pascal
Brenton egy francia törvényhozás előtti meghallgatáson megjegyezte, hogy
néhány műholdjukat műhold-felderítő objektumok közelítették meg,
gyakorlatilag kémkedési célzattal. Nem fedte fel, mely ország volt az,
de gyakorlatilag a nagyhatalmakat és pár középhatalmat (Egyesült
Államok, Kína, Oroszország, India, Izrael, Japán és talán Dél-Korea, ha
az európai országokat nem vesszük, de a legvalószínűbb az első három
valamelyike) leszámítva más nem képes erre.
Ez csak azt erősíti meg, hogy a világűr már most is hadszintér....
Akkor most mi fog történni?
Nos,
pontosan nem tudjuk. A törvényhozásban már említettem, hogy vannak
támogatói és ellenzői a független Űrerő létrehozásának. De még a Védelmi
Miniszter, Jim Mattis is ellenvéleményének adott hangot
e téren tavaly nyáron. Ne feledjük, hogy tavaly sikerrel jártak a
kezdeményezés kihúzásával a törvénytervezetből. Jelenleg nem úgy tűnik,
hogy hirtelen nagyobb lett a támogatottsága, szóval attól, hogy az elnök
beállt a "Space Force" mögé, még semmi sem garantálja, hogy meg is fog
valósulni. Csak hát mostanság elég nehézkes lenne előre megítélni azt,
hogy vajon nem-e történik egy-két olyan pálfordulás esetleg, amely mégis
az Űrerő létrejöttét erősíti meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése