A Mir bővítésének folytatása
1989-ben a
Szovjetunió elkezdett végleg széthullani, a belső problémákra Mihail
Gorbacsov reformjai nemhogy gyógyírt nem jelentettek, de feltehetően
csak meggyorsították a hatását. A szovjet űrprogram vezetői a jövőbe
tekintve azt látták, hogy a politikai vezetést az űrprogram maximum
akkor érdekli, amikor pózolni lehet vele, vagy amikor a szovjet állam
nagyságát és fejlettségét hirdetve hivatkozhattak rá. Mivel a
pénzforrások szétosztásakor egyre hátrébb kerültek a listában, a további
működés került veszélybe. Itt már nem csak arról volt szó, hogy a VKK
űrrepülőgépek építésére alig-alig maradt forrás, az Enyergija
hordozórakétáról nem is szólva, de egyenesen arról, hogy egyáltalán
kifizetik-e a béreket, a számlákat, lesz-e fedezet arra, hogy újabb
rakétákat, űrhajókat építsenek. Mindezt nem sokkal az után, hogy a Buran
sikeresen megjárta a világűrt...
A helyzetre
adott reakciók egyik felét bénultságként lehetne jellemezni: nem tudtak
egyszerűen mit lépni arra, hogy a központi költségvetés csapjaiból
drasztikusan kevesebb pénz kezdett el csurranni-cseppenni a korábban
megszokott (és már akkor is a kiadott feladatokra sokszor elégtelen)
összegekhez képest. Erre talán a VKK űrrepülőgép-program a legjobb
példa, ami (legalábbis a hivatalos kommunikáció szerint) a célegyenesben
áll az emberes űrrepülés végrehajtásához, ugyanakkor méregdrága,
széttagolt és rengeteg munkafeladat lenne még vele – mégse hajlandóak
hivatalosan leállítani (erre ugye 1993-ig várni kellett). Néhány reakció
viszont váratlanul pragmatikus és realista volt. Utóbbira jó példa,
hogy 1989-ben bejelentették, hogy az Interkozmosz programot nem
folytatják, viszont nyitottak a külföldi országokkal való
együttműködésre, csak éppen több "ingyen ebéd" nem lesz, fizetni kell a
költségeiket, nem csak az űrutazást magát, de az ellátmányt és a
tudományos felszereléseket szállító Progressz útját is.
Vlagyimir Satalov, a Szojuz-6, 8 és 10 űrhajósa, 1971-től 1987-ig az űrhajóskiképzés parancsnokal, 1987-1991 között a Kozmonauta Kiképző Központ igazgatója
Ugyanakkor
némi önkritikával azt is bejelentették, hogy alapvetően a különféle
tervezőirodák közötti elégtelen koordináció tehető felelőssé azért, hogy
a Mir bővítése a vártnál sokkal lassabban halad. Vlagyimir Satalov, aki
az űrhajós-kiképzéséért felelt, azt is hozzátette, hogy nagyon hiányzik
egy központi űrügynökség (mint az amerikai NASA), amely összefogja a
tervezőirodák munkáját. Ezzel a felismeréssel csak annyi a gond, hogy
évtizedek óta a szovjet űrprogramot itt-ott elgáncsoló problémáról van
szó, ám csak ekkor, a Szovjetunió szétesésének kezdetekor merül fel
befolyásos vezetőtől a felvetés, hogy szükség lenne egy központi
vezetésre.
A Kvant-2 modul és főbb részelemei, a három túlnyomásos egység külön színekkel van jelölve
A
Mir bővítése márpedig igencsak elhúzódott. A "37-es széria" (mint a
Kvant-1) helyett ugyebár még 1983-ban eldöntötték, hogy a TKSz űrhajó
lakó / műszaki moduljára, az FGB-re épülő modulokat fognak használni. A
fő különbség az, hogy a 37-es széria esetében egy különálló,
leválasztható műszaki modul juttatja fel a modult az űrállomáshoz, míg
az FGB alapú modulok beépített tartályokkal és hajtóművekkel
rendelkeznek, így maguktól képesek eljutni a Mirhez. Ez valahol pazarlás
persze, hiszen utána az űrállomásnak magával kell cipelnie a modulok
hajtóműveit és az azokat kiszolgáló rendszereket, holott nem fogja
használni őket. Csakhogy az FGB modul sokszorosan kipróbált, bevált, és
nem mellesleg gyakorlatilag sorozatban gyártották, "mindössze" a
túlnyomásos teret és modul "hátsó" részét kell a feladatnak megfelelően
áttervezni. Az első modul a Kvant-2 nevet kapta a keresztségben,
és rögtön több feladatot venne át a bázis-modultól, mindenek előtt a
külső végén elhelyezve dedikált zsilipet biztosítana, amely 1 méter
átmérőjű külső ajtóval rendelkezik, vagyis jóval egyszerűbb az
űrsétáknál a zsilipből ki- és bejutás, mint korábban.
Egy Orlan-DMA űrruha az SzPK (vagy Ikar) manőverező egységgel együtt
A
zsilip immár az Orlan-DMA szkafanderek tárolóhelye, illetve itt utazik
és itt tárolják az SzPK-t (de sok elnevezése volt, YMK illetve Ikar,
vagyis Ikarosz néven is ismert), a szovjet "MMU"-t (Manned Maneuvering Unit
~ Személyi Manőverező Egység), egy hátizsákot, amelyben túlnyomáson
tárolt oxigént kiengedő hajtóműveket helyeztek el (az amerikai egység
nitrogént használt). Az SzPK-val lehetséges az űrállomás környékén a
szabad mozgás, elvben biztonsági kötél használata nélkül. A zsilip
utáni, középső túlnyomásos egység egyfelől raktárként is szolgált,
továbbá itt helyeztek el több Föld-megfigyelő kamerát is, ide tartozott
egy MKF-6MA kamera is, amiket egy elforgatható tartóra építettek, hogy
szabadabban lehessen vele képeket készíteni (korábban a Szaljut-6 és 7
esetében, illetve a Mir bázismodulnál az egész űrállomást kellett
forgatni a képek készítésénél). Az első és legnagyobb túlnyomásos
helység pedig részben műszerek / vezérlőegységek otthona, ide került
végül az új Szaljut-5B számítógép, itt lett elhelyezve egy új
létfenntartó rendszer (Elektron oxigén-generátorral, a Rodnyik [~
"forrás"] víztisztító és tároló egységgel, amely immár a vizeletből is
kiválaszthatta a vizet), valamint egy állandó zuhanyfülke, amellyel a
korábbi zuhanyfülkék hosszadalmas összerakása / szétbontása kiváltható
volt. További tudományos eszközök közül ide került a Volna-2
folyadékáramlási kísérleti modul, illetve az Inkubátor-2, amely
fogasfürjfélék tojásainak keltetésére volt szánva.
A
Kvant-2 így összességében 61,9 köbméternyi túlnyomásos teret adott az
űrállomáshoz, plusz két napelemszárnyat, amelyek további legalább 4,5 kW
elektromos energiát tudtak szolgáltatni megfelelő körülmények között.
Itt rögtön szembesülni kellett viszont az egymáshoz kapcsolt modulok
oldalán lévő napelemszárnyak problémájával: mivel egymáshoz közel voltak
a modulok és a napelemszárnyak, ezért azok relatíve sokszor
leárnyékolták egymást – csökkentve a hatásfokukat. A Kvant-1-hez
hasonlóan a Kvant-2 is rendelkezett giroszkópokkal (szám szerint
hattal), amelyek az űrállomás pozicionálásához, irányának beállításához
nyújtottak segítséget. A giroszkópokat viszont ez esetben a modul külső
felén helyezték el, hogy ne a beltérből vegyenek el hasznos teret. Az
Enyergija mérnökei (emlékeztető: a Kvant-2-n is a konkurens Szaljut
tervezőiroda dolgozott) ezt a megoldást később kritizálták, mondván a
giroszkópok cseréje csak űrsétával lehetséges – ami természetesen igaz,
viszont a külső elhelyezés miatt több hely maradt a beltérben, illetve a
zaj- és rezonancia kevésbé volt érezhető.
A Ljappa kar és dokkolófészke
A
bedokkolt modult az egyik dokkolóról a másikra a Ljappa kar mozgathatta
át. A Mir elülső végén négy dokkolófészek volt a karok számára, amire
rácsatlakoztatva az egyik oldalsó portról az elülsőre, illetve az
elülsőről valamelyik oldalsóra tudta átforgatni.
A Progressz M rajza, az elülső, túlnyomásos modul felső részén a szürke hengeres test a Raduga kapszula tárolási pozícióban
A
Mir közben kapott egy új vendéget: az új Progressz M-1 teherűrhajót,
amely 1989. augusztus 23-án indult Bajkonurból, hogy két nappal később
bedokkoljon a Mir-Kvant-1 űrállomásra – és immár az elülső
dokkolóportra. A Progressz teherűrhajó két lépéssel is lemaradt a Szojuz
fejlesztésektől, eredetileg már eleve a Mirhez csak új változatot
szándékoztak indítani, de menet közben már nyilvánvaló lett, hogy ez nem
fog megvalósulni, ezért is került Igla dokkolóautomatika a hátsó
dokkolóhoz. A Progressz M megkapta a Szojuz T/TM műszaki modulját, az
integrált hajtóanyag-rendszerrel, és persze a napelemekkel – ez utóbbi
lényeges volt, ugyanis az akkumulátorokra épülő
Progressz-energiarendszert az űrállomásról kellett táplálni dokkolásnál,
míg így még némi plusz energiát is termelhetett az űrállomás számára.
A
Raduga visszatérésének főbb fázisai: A Progressz végrehajtja a fékező
manővert, majd 120 km-es magasságban kiveti a Radugát, amely 15 km-es
magasságban radar-visszaverő "szecskákat" szórva kinyitja az
ejtőernyőjét, és működésbe hozza a rádió-helyzetjelzőjét
A legfontosabb változtatás a Raduga
(~ "szivárvány") kapszula megjelenése – ez arra az égető problémára
próbált megoldást jelenteni, hogy a Szojuzban csak nagyjából 50 kg-nyi
tudományos anyagot (kísérletek eredményeit, fotókazettákat, stb.) tudtak
visszahozni, márpedig jelenleg úgy nézett ki, hogy évente csak 2-3
Szojuz fog az űrállomáson megfordulni. Ez ugye 100-150 kg-nyi maximumot
jelentett, ráadásul a visszahozatal a Szojuz visszatérésekor valósul
meg. A Raduga egy másfél méter hosszú, 60 cm átmérőjű, 350 kg-os
kapszula, amit a túlnyomásos modulban visz fel a Progressz M, az
űrhajósok a teherhajó kipakolása után kiemelik, és a belsejébe maximum
150 kg-nyi hasznos terhet helyezhetnek el. A kapszulát a Progressz M
zsilipajtajának külső felére helyezik fel, a dokkolórúd helyére. A
kapszulát visszatérésekor nagyjából 110-120 km-es magasságban
leválasztják, és a Szovjetunió területén, ejtőernyővel földet ér. Azt
azonban érdemes kihangsúlyozni, hogy nem visz minden Progressz M ilyen
Raduga kapszulát magával, összesen 10 példányt használtak fel 1990 és
1994 között.
Felmerülhet a kedves olvasóban, hogy
miért nem egy Szojuz visszatérő kapszulát használtak fel erre a célra.
Nos, több tényező is szerepet játszott ebben. Először is a visszatérő
kapszula annyival nehezebb, hogy több, mint egy tonnával kevesebb
hasznos terhet vihet fel. Másodszor ez esetben az orbitális modult át
kell tervezni, mert akkor fel kellene cserélni a feladatokat a modulok
terén – a Progressznél ugye a visszatérő kapszula helyén van a
hajtóanyagot tároló modul, az orbitális modulban pedig a túlnyomásos
térben ellátmányt visznek az űrhajósoknak. Ez esetben vagy nem visznek
fel hajtóanyagot (amire pedig égető szükség van ugye a pályaemelő
manőverekhez), vagy pedig az orbitális modult kell ehhez átalakítani. A
harmadik indok pedig a pénz, a visszatérő kapszula jóval költségesebb
megoldás.
Viktorenko és Szerebrov, a Mir ötödik tartós személyzete
A
Progressz M-1 alapvetően élelmiszert, karbantartáshoz szükséges
eszközöket és persze a Mir számára plusz hajtóanyagot vitt fel, majd az
EO-5 személyzetre várakozott. Az EO-5 (Mir-5) Alekszandr Sztyepanovics
Viktorenko, aki a Szojuz TM-3-al már járt a Mir fedélzetén, korábban is ő
volt kiszemelve az EO-5 parancsnokának, társa pedig Alekszandr
Alekszandrovics Szerebrov. Őrájuk várt a két új modul, először a
Kvant-2, majd a Krisztall beüzemelése, illetve mindenek előtt a Mir újra
lakott űrállomássá tétele. A politikai nyitás korábban elképzelhetetlen
dolgokat jelentett – a Szojuz indítóállásán és a rakétán magán is
megjelentek reklámfeliratok, az indítás előtt pedig a felkészítés alatt
álló Szojuz TM-8-at nagy médiafigyelem mellett mutogatta a szovjet
űrprogram vezetése. A cél az, hogy valahogy külföldi tőkét vonjanak be,
amely segít finanszírozni az egyre rosszabb pénzügyi állapotban lévő
űrprogramot. Számszerűleg annyit jelent ez, hogy miközben az EO-5
személyzetének űrrepülése mintegy 80 millió rubelbe kerülne, az
űrprogram számára 25 millió rubel nettó nyereséget hozhat. Kétségbeesett
helyzetben nem válogathattak – minden létező módon bevételeket kellett
realizálniuk, különben megbénul a szovjet űrhajózás.
A Szojuz TM-8 felkészítése közben tartott médiaesemény...
Viktorenko
és Szeberov 1989. szeptember 5-én indultak a világűrbe, majd két nappal
később a Kursz segítségével meg is közelítették az űrállomást.
Mindössze 4 méterre jártak, amikor a dokkoló automatika leállította a
manővert, mert az űrállomás enyhén belengett. Viktorenko kézi
irányítással 20 méterre eltávolodott, majd saját maga fejezte be a
dokkolást. Egy óra múlva kinyitották az orbitális modul ajtaját, és új
otthonuk fedélzetére léptek – ahol rögtön a kritikus karbantartási
feladatokat kellett elvégezni, kezdve három akkumulátor lecserélésével,
amelyeket a Progressz M-1 vitt fel még két héttel korábban. Az űrhajósok
relatíve kevés tudományos munkát végeztek volna a tervek szerint –
miután a karbantartással végeznek, október 16-án indulna a Kvant-2, és
október végén már az űrállomáshoz csatlakoztatva be is lakták volna az
űrhajósok. Csakhogy a végső ellenőrzésnél a Kvant-2 nem kapta meg az
indításra kész jelzést – egy tesztelés során hibákat találtak egy
sorozatnyi processzorban, és ebből a szériából építettek be a Kvant-2
Kursz dokkoló-automatikájába is, és mivel a rizikót senki sem merte
vállalni, tovább csúszott az indítás. Az űrhajósok így Föld-megfigyelési
feladatokat kaptak első sorban, hogy addig is lefoglalják magukat.
A
Kvant-2-t végül november 26-án állították pályára, és bár a Proton-K
hordozórakéta tökéletesen végrehajtotta a feladatát, a modul pályára
állása után probléma lépett fel a napelemek kinyitásánál: az egyik
napelemszárny négy szegmenséből a külső három szegmens kinyílt, a
legbelső viszont nem, ráadásul a külső szegmens így szabadon
lengedezett. A földi irányítás a helyzetet elemezve két megoldást
dolgozott ki gyorsan a problémára: először a modult a hossztengelye
körül elkezdik forgatni, abban bízva, hogy a napelemszárny a
centrifugális erőtől kinyílik, és rögzül nyitott állapotban. Ha ez nem
válik be, akkor megpróbálnak így bedokkolni az űrállomáshoz, és a két
űrhajós majd utána megpróbálja kinyitni és rögzíteni azt egy olyan
eszközzel, amit egy Progressz M felvisz majd számukra. Szerencsére nem
sokkal az után, hogy a modul forgatásra parancsot adtak, a napelemszárny
megfelelő kinyílását nyugtázó jelzés érkezett a modultól: a probléma
elhárult.
A Szojuz TM-8-ról készült felvétel, amelyen a Mir bázismodul és a Kvant-2 látható
Az
űrállomáson a Progressz M-1-et leválasztották, majd az űrhajósok
visszahúzódtak a Szojuz TM-8-ba, minden lehetőségre felkészülve. A
Kvant-2 első megközelítése nem is sikerült – 20 km-nyi távolságból a
Kursz úgy érzékelte, hogy túl nagy sebességgel közeledik az
űrállomáshoz, és leállította a manővert. Négy nappal később, miután
alaposan áttervezték a dokkolás tervezett eljárását, újra próbálkoztak –
ezúttal tökéletesen végrehajtva azt. Nem sokkal a dokkolás után a
Ljappa karral a Kvant-2 lassan elkezdte magát átforgatni a "felső"
dokkológallérra, ami nem egészen egy órába telt, és tökéletesen
sikerült. A személyzet ez után átmozgatta a Szojuz TM-8-at az elülső
portra, és nekiállt birtokba venni az új modult, és az elkövetkezendő
több, mint egy hetet azzal töltötték, hogy szépen lassan aktiválták a
Kvant-2 különféle rendszereit. Majd december 22-én a Mir hátsó dokkoló
pontjára megérkezett a Progressz M-2, többek között a karácsonyi és
újévi ellátmánnyal, végül hogy az év jól záruljon, egy második aktív,
Altair-rendszert kiszolgáló műholdat is pályára állítottak
(Kozmosz-2054), amellyel így jelentősen bővült a rádiókapcsolatok ideje.
Érthetően a szovjet űrprogram prominensei is optimistán tekintettek a
jövőbe – remélték, hogy végre minden egyenesbe fog állni...
Talpra áll az űrállomás
1990 a Mir
űrállomáson az űrséták sorozatával kezdődött, az első január 8-án
kezdődött, és még a Mir bázismodul elülső dokkoló-részéből hajtották
végre. Ennél egy órás csúszást okozott az, hogy mikor elkezdték
csökkenteni a légnyomást, akkor az elülső portra csatlakozott Szojuz
TM-8 orbitális moduljában is elkezdett csökkenni. Mint kiderült egy
szelepet nyomáskiegyenlítő állásban felejtettek, ez okozta a problémát,
ennek elhárítása után a két űrhajós újra nekiállhatott a kizsilipelés
műveletének. Viktorenko és Szerebrov először a Kvant-1 modulhoz kúszott
el, hogy felszereljenek két csillagkövető érzékelőt, majd visszaúton az
űrállomás külsején elhelyezett űrbéli hatásnak kitett tesztkazettákat
gyűjtöttek be, majd 2 óra 56 perces űrséta után visszatértek a Mirre. A
második űrsétára három nappal később került sor, ismét még a Mir elülső
moduljából. Először begyűjtötték a Enchantillons tesztkazettát, amit még
Jean-Loup Chrétien helyezett ki több mint egy évvel korábban
(eredetileg fele ennyi időt kellett volna kint lennie, de a Mir EO-5
személyzet csúszása miatt végül csak ekkor került sor rá), szétszerelték
és eltávolították a szintén Chrétien által használt ERA teszt rögzítési
pontját. Végül kihelyeztek egy sor új tesztkazettát, illetve
áthelyezték a Kónusz dokkolórudat a felső pontról az alsóra (ebből csak
ez volt az űrállomáson, a Krisztall modul érkezéséhez pedig annak
tervezett helyére kellett átmozgatni). Az ismét nem egészen 3 óra alatt
végeztek a feladataikkal.
Szerebrov, hátán az SzPK-val, a sisakrostélyon visszatükröződik a képet készítő Viktorenko
Az
elkövetkező hétben a Kvant-2-ből pakoltak ki, majd birtokba vették
végre az új modul űrséta-zsilipjét, valamint az itt tárolt új Orlan-DMA
űrruhákat, és a harmadik űrsétájukra január 26-án már innen indultak.
Ennél alapvetően a későbbi űrsétáknál használt rácsos tartót helyezték
ki, illetve egy csörlőt szereltek fel. Eltávolították továbbá a Kursz
antennáit a Kvant-2-ről, illetve további tesztkazettákat helyeztek ki a
Kvant-2 külső felére. Az igazi feladat a negyedik űrsétánál jött el,
február 1-én. Szerebrov először kivitte, majd felvette az SzPK
manőverező egységet, miközben a rácsos tartóhoz rögzítette magát,
kihajtotta a két kezelőkart (a bal oldali az előre-hátra és
jobbra-balra, a jobb oldali a forgás irányú mozgást vezérelte), és egy
60 méter hosszú biztonsági kábelt rögzítve magához nekiállt az SzPK
tesztelésének. Először csak 5 méterre távolodott el, majd tért vissza,
ezt még háromszor ismételte meg, majd mintegy 30 méterre távolodott el
az űrállomástól, miközben kisebb manővereket hajtott végre. Viktorenko a
zsilipajtóban állva végig filmezte, és ha bármi baj történt volna, a
biztonsági kötélnél fogva a korábban kihelyezett csörlővel
visszahúzhatta volna társát. Miután a sikeres teszt után rögzítették az
SzPK-t a rácsos tartóra, a majdnem öt órás űrséta végeztével
visszatértek a Mir belsejébe.
Szerebrov által készített kép a Mir űrállomásról
A Mir - Kvant-1 -Kvant-2 komplexum a Szojuz TM-8-cal és a Progressz M-2-vel
Február
5-én került sor az ötödik és utolsó űrsétájukra, ekkor Viktorenko kapta
meg a lehetőséget az SzPK tesztelésére, de előtte a mellkasi részéhez
rögzítették a Szpin-6000 kísérleti rendszert, amely a világűrben
jelentkező másodlagos röntgen- és gamma-sugárzás mérésére szolgált.
Viktorenko megismételte Szerebrov tesztjét, de immár 45 méterre
távolodott el, és több mint 200 méternyi utat tett meg különféle
manőverek keretében. Mikor az űrállomáshoz közeledett, Viktorenkónak
viszont szüksége volt társa segítségére, mert a Szpin-6000 jelentősen
akadályozta a kilátását. A végén az SzPK-t visszahozták a
zsiliphelységbe, és a három óra negyvenöt perces űrséta végeztével
elpakolták az űrruháikat. Az SzPK tesztelését teljes sikernek könyvelték
el, ám nem használták többet – az amerikai MMU-hoz hasonlóan kevés
gyakorlati hasznát látták annak, hogy szabadon lehet repkedni az
űrállomás körül.
Viktorenko az űrséta közben
Az
űrséták után egy kis pihenés és kikapcsolódás volt az űrhajósok
jutalma, többek között kipróbálhatták a Kvant-2-ben elhelyezett zuhanyt
is. Óriási előny volt a korábbi megoldásokhoz képest, hogy nem kellett
összeszerelni, majd használat után szétszerelni a zuhanyt, ám az
űrhajósok továbbra se találták túl hatékony tisztálkodási megoldásnak.
Ezzel együtt már készülődhettek a leváltásra – az EO-5 nem kapott
látogató személyzetet, így érthető okokból várták már, hogy az EO-6
legénység képében újra emberekkel találkozhassanak.
Balangyin és Szolovjov, a Mir-6 (EO-6) tartós személyzet tagjai
Az
EO-6 tagjai Anatolij Jakovlevics Szolovjov, aki a Szojuz TM-5 / TM-4
űrhajócserénél már járt az űrállomáson, illetve Alekszandr Nyikolajevics
Balangyin, akinek ez volt az első útja. Noha eredetileg már az EO-5 is
ki volt képezve a Krisztall modul beüzemelésére, a hosszadalmas
csúszások miatt ez immár a hatodik tartós személyzetre várt. 1990.
február 11-én indultak a világűrbe, majd miután Föld körüli pályára
álltak, azt látták, hogy a visszatérő kapszula hőszigetelő takaróiból
több is elszabadult. A Szojuz TM külső burkolatán nyolc darab ilyen
takaró volt, a több rétegű nylon feladata egyfelől a burkolat megóvása a
mikrometeoritoktól, másfelől pedig lehetőleg konstans belső hőmérséklet
biztosítása az által, hogy a Föld napos oldala felett nem érik
közvetlenül a Nap sugarai az űrjárművet, míg az árnyékos oldalon
lassítja a kapszula belső hőjének kisugárzását. Az űrhajósok több okból
is aggódhattak emiatt. Először is a manőverek közben oda-vissza csapkodó
takarók zavarhatják a Vzor optika periszkópját, ezzel adott esetben
megakadályozva a kézi dokkolást, ha szükség lenne rá. Másfelől a
hőszigetelés nélkül előfordulhat, hogy az űrhajó fala lehűlve kondenzvíz
kicsapódását teszi lehetővé, szélsőséges esetben akár elektromos
zárlatot okozva. A földi irányítás viszont úgy döntött, hogy folytassák a
pályamódosító manővereket a dokkolás végrehajtásához. A Szojuz TM-9 két
nap után végül sikeresen bedokkolt a Kvant-1 hátsó dokkolóportjára.
Balangyin, Viktorenko és Szerebrov, utóbbi kettő kicsit lazább szerelésben
A
tartós személyzet cseréjekor nem egész egy hétig még zajlott az
"átadás-átvétel", ahol az új személyzet ismerkedett az űrállomással, ami
az elkövetkezendő fél évben az otthonuk lesz. Viktorenko és Szerebrov
közben már nekiálltak a Szojuz TM-8-ba visszaköltözni a kísérletek
eredményeivel (több, mint 100 kg-nyi anyag) együtt. Február 19-én
elköszöntek utódaiktól, majd a Szojuz TM-8-cal lekapcsolódtak, alaposan
körberepülték a komplexumot, hogy fotókat csináljanak, és megvizsgálják a
TM-9-es űrhajót, mely közben megállapították, hogy a nyolc hőszigetelő
paplanból három is elszabadult. Miután ezzel végeztek, végrehajtották a
fékező manővert, és sikeresen földet értek.
A
Szojuz TM-9 űrhajó (lehet látni a levált hőszigetelő paplanokat), a
Kvant-1 modul, a Mir bázismodul és a Kvant-2 modul összecsatlakozva, a
Szojuz TM-8-ról fotózva
Viktorenkóék útja
után szokatlanul részletes kritikák kerültek napvilágra, többek között
rosszallásukat fejezték ki azon utasítás miatt, mely szerint a zsákokba
összegyűjtött szemetet nem dobhatták ki a világűrbe a tudományos
zsilipen át, ami miatt az amúgy is zsúfolt űrállomáson a végén 80
zsáknyi szemetet kellett kerülgetniük. Jelezték, hogy a munkájuk
hatékonyságát nagyban aláássa az, hogy a tudományos kísérletekre
fordított idő 80%-át a különféle teszteszközök összeszerelése, majd a
kísérlet utáni szétszerelése kell fordítaniuk, és mindössze 20% idő
marad arra, hogy a valódi kísérleteket lefolytassák. Jó ideje ment a
vita, hogy 3 fős legénység tartózkodjon az űrállomáson, akik két
műszakban dolgozhatnának, jelentősen növelve a munka hatékonyságát,
csakhogy eredetileg 2 fős legénység tartós otthonának tervezték a Mirt,
így a létszám bővítése több téren is kihívásokat jelentene, egyfelől a
létfenntartás, másfelől az ellátmányok logisztikája terén. A 2 fős
legénység problémája miatt viszont nem került sor többek között az
MKF-6MA Föld-megfigyelő kamera és a Gamma-2 televíziós rendszer
beüzemelésére és letesztelésére. Ha így megy tovább, a maradék két
tudományos modul, az 1991 végén indítani tervezett Szpektr (~ "spektrum") és az 1992 elején érkező Priroda
(~ "természet") csak bővíti a listát a végrehajtandó feladatok terén,
holott még a meglévőket sem tudják maradéktalanul végrehajtani.
Hivatalosan emiatt (kevésbé hivatalosan a pénzhiány miatt) mind a
Szpektr, mind a Priroda építését leállították.
Ezen
negatív felhangok mellett is az EO-5 útja egy új korszak kezdetét
jelentette, a szovjet űrprogram vezetői szerint ez volt az első út,
amelynél több hasznot termeltek az űrhajósok, mint amennyibe az útjuk
került. A visszahozott eredmények között volt rengeteg az űrben
növesztett un. monokristály vagy egykristály, vagyis tökéletes
kristályszerkezetű anyagok (az egyik gallium-arzén kristály 300 grammos
volt), amely alapján vérmes jövőképet vizionáltak arról, hogy az eleve
anyagtechnikai kísérletekre szánt Krisztall modul az űrbe telepített
ipar első igazi gyára lehet, amelyben majd a félvezetőipar számára
fognak egzotikus kristályokat és ötvözeteket gyártani, ezek bevételeiből
pedig önfenntartó lehet majd az űrállomás.
Balangyin és Szolovjov a Mir kezelőpultjánál
Szolovjovéknak
eközben a saját jövőjük miatt fájhatott a fejük, miközben a földi
irányítás azzal a forgatókönyvvel is számolt, hogy a Szojuz TM-10 egy
űrhajóssal felküldve mentőhajóként szükség esetén bevethető lenne, az
alaphelyzet nem változott: a TM-9 ott van az űrállomáshoz dokkolva, és
folyamatosan monitorozták a belső hőmérsékletét a földön, és ha
szükséges volt, a Mirt úgy forgatták, hogy a visszatérő kapszula szükség
szerint vagy árnyékba, vagy a napra kerüljön. Csillagvárosban és az
Enyergija tervezőirodában eközben azon dolgoztak, hogy kitalálják,
miként lehetne a hőszigetelő paplanokat újra rögzíteni egy űrsétával.
Közben viszont más feladatok vártak rájuk: a Progressz M-3 március
elején új akkumulátorokat, elektromos komponenseket és
számítógép-elemeket hozott magával a szokásos ellátmányon túl. A fő
feladat az akkumulátorok cseréje és a cserére érett kábelek kiváltása
mellett a Mir központi számítógépének cseréje. Eredetileg ugye a Szaljut
5B számítógéppel indult volna az űrállomás, de egyéb tényezők miatt
(siettetett indítás, még nem bevetésre kész Szojuz TM és Progressz M
űrhajók) a korábbi Szaljut űrállomásokon használt Argon-16B került
beépítésre. Miközben elkezdték a számítógép modulok cseréjét, lassan
kiderült, hogy ez igen összetett és lassú művelet lesz – gyakorlatilag a
március legnagyobb részére lefoglalta az űrhajósokat, és még így se
készültek el vele teljesen. De azért még ebben a hónapban végrehajtották
a fogasfürj-tojások keltetését is – a fiókák (első körben összesen hat)
sikeresen kikeltek, ám a súlytalansághoz nem tudtak jól alkalmazkodni,
többek között nem tudtak rendesen táplálkozni az etetőből, ami miatt
végül alulfejlettek lettek.
Egy kis kikapcsolódás...
A
Szaljut-5B beüzemelésével végül áprilisban végeztek csak, de végül
nagyon sikeresnek bizonyult – az asszimetrikus kiépítés ellenére
sikerült a számítógéppel az űrállomás pozícióját automatikusan
stabilizálni a giroszkópok használatával – igaz ekkor már csak 11
giroszkóp állt hadrendben, mivel a Kvant-1 egyik egysége meghibásodott.
Aprónak nem nevezhető probléma volt viszont, hogy az űrállomás
hajtóanyag-tartályait fel kellene tölteni, mielőtt a Krisztall
megérkezik, ezért döntés született, hogy a korábban meghibásodás miatt
el nem indított Progressz-42-t küldik fel erre a feladatra, majd miután
az űrállomást feltankolják, a Szojuz TM-9-et átmozgatják az űrállomás
végére, hogy felkészüljenek a Krisztall fogadására. A sietve kidolgozott
ütemterv meglepően simán le is zajlott: április 27-én a Progressz M-3
távozott, május 8-án bedokkolt a Progressz-42, majd miután a legénység
végzett a kipakolásával és a hajtóanyag átfejtésével, és feltöltötték
hulladékkal, május 27-én leválasztották és a légkörbe irányították. A
Szojuz TM-9 ez után az elsőről a hátsó dokkolóportra csatlakozott. Végre
minden készen állt a Krisztall fogadására.
A Krisztall modul és főbb elemei, színezve a túlnyomásos részegységek
A
Mir harmadik bővítő-modulja és második TKSz-alapú modulja eredetileg
Kvant-3 néven épült még, de miután kiemelt figyelmet kapott a
fedélzetére tervezett anyagtechnikai kísérletek terén, átkeresztelték
Krisztallra. Eme anyagtechnikai kísérletekből a Zona-2 és Zona-3
mini-kohók, illetve a Krater-5, Optizon-1 és Krisztallizátor
kristálynövesztő eszközök a kiemelendők, noha a Glazar-2 ultraviola
tartományban működő űrteleszkóp, a Marina gammasugár-teleszkóp, a Marija
mágneses spektrométer, a Granar asztrofizikai spektrométer, a Priroda-5
Föld-megfigyelő kamera rendszer és a SzVET mini üvegház miatt látható,
hogy a csillagászati, Föld-megfigyelési és biológiai kísérletek sem
lettek elhanyagolva. Ide került továbbá két Rodnik vízkiválasztó
rendszer, illetve egy futópad.
Fantáziarajz
arról, ahogy a VKK program 2K2 űrrepülőgépe dokkolni készül a Mir -
Kvant-1 - Kvant-2 - Krisztall űrállomáshoz, érdemes megfigyelni a
Krisztall behúzott napelemeit
A Krisztall
viszont egyben egy dokkolómodul is volt, a "külső" végén két APASZ-89
volt elhelyezve, amely az Apollo-Szojuz Tesztrepülésnél kifejlesztett
APASZ-75 továbbfejlesztése volt. Az egyik APASZ-89 a hossztengelyben
volt elhelyezve – ezt a VKK űrrepülőgépek számára szánták, egy második
pedig "lefelé" nézően volt ugyanitt elhelyezve. Utóbbi a Pulzár X-2
röntgen-űrtávcső számára volt fenntartva, amit egy VKK űrrepülőgép vinne
majd fel. Mivel a Mir eredendően a korábbi űrállomásokra épült, illetve
a bővítésénél még a Szojuzokkal számoltak, ezért az űrrepülőgép
csatlakozása a meglévő dokkolóportokhoz nem volt megoldható, hiszen
nagyon közel kerülhet a napelemszárnyakhoz. Így jött az a megoldás, hogy
a Krisztall a Mir bázismodul "alsó" dokkolópontjáról az "elülsőre" lesz
átmozgatva, ha űrrepülőgép érkezik, így egyfelől kellő távolságot
biztosít a napelemszárnyaktól, másfelől pedig az űrrepülőgép az
űrállomás hossztengelyében marad, amely a pozicionáló és pályaemelő
manővereknél kedvezőbb helyzet. Hogy a sűrű átmozgatás ne okozzon
problémát, a Krisztall két speciális napelemszárnyat kapott, amelyeket
többször is ki lehetett nyitni illetve össze lehetett hajtani, szemben
az általánosan használtakkal, amelyek a kinyitásukkor rögzített
pozícióba kerülnek, és utána nem lehet őket visszacsukni. Ami hiányzik,
az pozicionáláshoz használt giroszkópok – a Kvant-1 és Kvant-2 modulban
lévőket elégségesnek tartották, nem tartották szükségesnek, hogy a
Krisztallt is ellássák ilyenekkel.
A Mir - Kvant-1 - Kvant-2 - Krisztall űrállomás felépítését és elemeit bemutató rajz
A
19,6 tonnás modult 1990. május 31-én indították el egy Proton-K orrán,
amely megfelelő pályára állította azt, és hat nappal később került volna
sor a dokkolásra az űrállomáshoz – ám meghibásodott a modul egyik
manőverező fúvókája, így csak június 10-én került sor a sikeres
dokkolásra, majd másnap a Ljappa-karral átmozgatták az alsó csatlakozási
pontra. A Mir újra szimmetrikus lett, a korábbi "L" betűt formázó
űrállomás "T" alakká bővült. Balangyin és Szolovjov végre megkezdhette
azt a munkát, amiért eredetileg felküldték őket: beüzemelni a
Krisztallt. Az elkövetkezendő hetekben szépen lépésről-lépésre haladva
aktiválták a modult, csatlakoztatták az űrállomás elektromos és vezérlő
rendszeréhez. A munka jól haladt, ám továbbra is kérdéses volt, hogy mi
legyen a TM-9 sérült hővédő paplanjaival. Szolovjovék nem voltak
kiképezve űrsétára, feladatuk eredetileg kizárólag az űrállomás belső
rendszereire koncentrált, így július elején nekiálltak gyorstalpaló
módon kitanulni az űrsétákhoz szükséges tudást. Csillagvárosban az
űrállomás makettjével végigvették, hogy milyen műveletekre lesz szükség,
az ehhez szükséges eszközöket legyártották, és korábban már a
Progressz-42 által le is lettek szállítva. A legénység eredetileg július
végén tért volna vissza, ezt 10 nappal meghosszabbították, hogy az
űrsétára még a váltószemélyzet megérkezése előtt sor kerüljön (érdekes
kérdés, hogy miért nem küldtek fel egy űrséták és űrbéli javítások terén
már tapasztalt űrhajóst a Szojuz TM-10-zel, vagy várták meg vele
legalább őket...).
A Szojuz TM-9 időközben az
elülső dokkolóhelyre lett átmozgatva, hogy minél közelebb legyen az
űrhajó a zsiliphez. Felmerült, hogy a régebben is zsilipként használt
Mir bázismodul dokkolófejének egyik ajtaján keresztül lépjenek ki a
világűrbe, így még közelebb lehetnének az űrhajóhoz, ám attól tartottak,
hogy így veszélynek tehetik ki a dokkolóautomatika antennáit, így ezt
elvetették. Az űrhajósok a Kvant-2 zsilipjéből indultak, a szerszámok
mellett egy 7 méteres, összecsukható létra is segített még nekik – a
Szojuz külső borításán se kapaszkodók, se rögzítési pontok nem
találhatóak, nincsenek felkészítve arra, hogy rajtuk dolgozzanak az
űrhajósok, márpedig most mégis ezt kell tennie a Szolovjovnak és
Balangyinnak július 17-én.
Sajnos az űrsétáról csak ilyen rossz képeket találtam....
A
Kvant-2 külső zsilipajtaja kifelé nyílt (az összes többi befelé, hogy a
túlnyomás zárt helyzetben tartsa őket), és normális esetben a kinyitás
úgy zajlik, hogy először csak pár milliméterre nyílik ki, hogy a
hermetikus záródást feloldja, ekkor egy biztonsági kallantyú akadályozza
meg a továbbmozdulását, majd ha a hermetikus zár már biztonságosan
kinyílt, a kallantyút elmozdítva lehet az ajtót kitárni. Csakhogy ez
esetben váratlan dolog történt: a zsilipben még mindig túlnyomás volt,
amikor az kinyitást elkezdték, az ajtó pedig hatalmas lendülettel
kivágódott, elgörbítve a tartózsanérjait. Az adott helyzetben a két
meglepett űrhajós nem tudott mit tenni, sietve nekiálltak, hogy a
felszerelésüket és a létrát a Mir dokkolófejéhez vigyék. Az Orlan-DMA
űrruhák előnye volt, hogy saját létfenntartó rendszerüknek hála csak a
két rögzítőhevedert kellett az űrállomás kapaszkodóihoz kapcsolni, és
áthelyezni, mikor az egyik kapaszkodótól a másikig értek. Ez viszont így
is majdnem két órát vett igénybe, mivel a Föld árnyékos oldalán
tartózkodva meg kellett állniuk. A helyzeten tovább rontott, hogy a
létra rögzítése és kinyitása is igencsak nehézkes műveletnek bizonyult.
Mikor végre odaértek, először alaposan körbefilmezték a földi irányítás
és mérnökök számára a visszatérő modul külső burkolatát, különös
tekintettel a hővédő pajzs környékét, amit az elmúlt hónapokban nem
védett semmi.
Ezzel végezve nekiálltak az
elszabadult paplanok rögzítésének, ezekhez a paplanok végeit
pótkapcsokkal rögzítették volna az eredeti rögzítőfészkekbe – csakhogy a
paplanok összezsugorodtak, így pedig nem lehetett őket rögzíteni. A
B-terv az volt, hogy az elszabadult paplanokat az orbitális modulhoz
rögzítik, hogy ne akadályozzák a szenzorokat és a Vzor periszkópját.
Kettő esetében ezt sikerült is kivitelezni, a harmadik viszont annyira
megcsavarodott, hogy sehogy sem tudták rögzíteni – végül úgy döntöttek,
hogy mivel ez amúgy is messze van a szenzoroktól, nem fog problémát
okozni. A döntést az időfaktor siettette, már hat órája léptek ki a
zsilipből, márpedig vissza is kéne érni, és még meg kellene oldani a
bezsilipelést a sérült ajtóval, vagy a belső vész-zsilip segítségével. A
létrát és a szerszámokat (természetesen lerögzítve) hátrahagyták, majd
visszakúsztak a Kvant-2 végébe a zsilipajtón át, amit hiába próbáltak
bezárni, pár milliméternyi rés maradt közte és az ajtókeret között.
Ilyen helyzetre szerencsére ott volt a középső túlnyomásos helység,
amelyet szükség-zsilipként lehetett használni, és most kellett is. Végül
7 óra 14 perc után tudták levenni az űrruhát, ami már komfortzónán túli
eset volt....
Július 26-ára új űrsétára indultak
Szolovjovék az immár "fő" zsilipkamrává vált középső Kvant-2 modulból.
Először is lefilmezték a külső zsilipajtó megsérült zsanérját a földi
mérnököknek, majd haladtak tovább a korábban "elhagyott"
felszereléseiket összepakolni. Szétszerelték a létrát, ám az esetleges
későbbi használatra meg kívánták hagyni, így a Krisztall külső
burkolatához rögzítették, összeszedték a szerszámaikat, majd indultak
vissza a Kvant-2-höz. A földi irányítás újra megkérte őket, hogy
vizsgálják meg alaposabban a sérült zsanért, az űrhajósok azt találták,
hogy az egyik felhajlott lemez vége letört és a zsanér belső feléhez
tapadva akadályozta meg annak bezáródását. Végül úgy döntöttek, hogy
hagyják békén a sérült részt, majd lecseréli később az EO-7 személyzete.
Manakov és Sztrekalov, az EO-7 személyzete
A
Szojuz TM-10 1990. augusztus elsején indult a világűrbe, Gennagyij
Mihajlovics Manakovval és Gennagyij Mihajlovics Sztrekalovval. Utóbbi
meglátogatta a Szojuz T-3 fedélzetén Szaljut-6 űrállomást, ám aztán
üldözte a balszerencse: a Szojuz T-8 fedélzetén indult a Szaljut-7-hez,
ám feltehetően az áramvonalazó kúp leválásakor letépte az Igla rendszer
antennáját, és bár Vlagyimir Tyitov megpróbált kézzel bedokkolni, a
kísérlet életveszélyes manővernek bizonyult, és végül vissza kellett
térniük a Földre. A Szojuz T-10-1 fedélzetén ismét Vlagyimir Tyitovval
indultak volna következő alkalommal, de az indítóálláson kigyulladt a
hordozórakéta, és végül a mentőtorony tépte le kapszulájukat a hamarosan
tűzgömbbé váló rakétáról. Végül a Szojuz T-11-el az indiai Interkozmosz
úton sikeresen eljutott a Szaljut-7-re – és most a Szojuz TM-10-el
indulva a Mir EO-7 egyik tagja lett. A két űrhajósnak első sorban
karbantartási feladatok lettek szánva, kiemelve az egyre több
aggodalomra okot adó elektromos rendszert, illetve a Kvant-2 külső
zsilipajtaját. Sztrekalovék az űrhajó harmadik ülésén különféle
tudományos rendszereket és kísérleti alanyokat hoztak magukkal – nem
sokkal az indulás előtt kikelt madárfiókákkal, amelyekkel a világűrben
kikelt fiókák viselkedését szerették volna összehasonlítani.
A Szojuz TM-9-ről készített kép a Mir űrállomásról és a Szojuz TM-10-ről
A
TM-10 augusztus 3-án, probléma nélkül dokkolt be, az EO-6 legnagyobb
örömére, majd a szokásos "ünnepélyes" fogadtatás utáni napokban a régi
személyzet körbevezette utódaikat az űrállomáson, megmutatva a
mozgatható dolgok merre lettek lerögzítve, illetve mire figyeljenek oda.
Augusztus 9-ére Szolovjovék már bepakolták személyes dolgaikat, illetve
sok tudományos eredményt (köztük gallium-arzenid, cink-oxid és
germánium-oxid kristályokat és 2000, a Földről készült fotót),
elköszöntek az EO-7 személyzetétől, majd lecsatlakoztak. Noha megvolt
bőven a félsz a visszatérés előtt, végül minden zökkenőmentesen zajlott a
visszatéréskor. Ellenben nagyon megbosszulta magát, hogy a sűrű
feladataik miatt elhanyagolták a testedzést, jó ideje a legrosszabb
fizikai állapotban visszatért űrhajósok voltak, több mint egy hónapig
tartott a teljes felépülésük...
A karbantartók és az első fizetős űrhajós...
Manakov
és Sztrekalov elsődlegesen karbantartóknak lettek felküldve, de amíg a
szükséges pótalkatrészek megérkeznek, beüzemelték a Krisztall kohókat,
hogy félvezető-alapanyagokat (gallium-arzenid, cink-oxid és
kadmium-szulfid) gyártsanak, illetve általános Föld-megfigyeléseket
illetve orvosi vizsgálatokat végezzenek. Majd megérkezett a Progressz
M-4 augusztus 17-én, bendőjében a cserére szánt elektromos kábelekkel –
ahol problémát okozott az is, hogy a 28 voltos fedélzeti áramkör miatt
elég nehéz kábelekre volt szükség. A teherhajó a szokásos élelmiszer és
hajtóanyag-ellátmányon túl a hamarosan érkező látogató "eszközeit",
kamerákat és TV-monitorokat is szállított, amelyek elhelyezése az EO-7
legénységre várt.
Karbantartás az űrállomáson....
Az
űrhajósok pedig nekiálltak, hogy a Mir bázismoduljának egyre több
problémát produkáló elektromos hálózatát lecseréljék, ami sziszifuszi
munka volt, de szerencsére nem botlottak komolyabb akadályba, és jól
haladtak. A Progressz M-4-et szeptember végén váltotta az M-5, további
tévéberendezésekkel, és először hozott magával egy Raduga-kapszulát,
amellyel hasznos terhet lehet visszajuttatni a Földre. Október közepére
nekiálltak felkészülni a zsilipajtó javításához szükséges űrsétájukhoz,
ám Sztrekalov náthás tünetei miatt elhalasztották október 30-ára. Az
Orlan-DMA űrruhákba beöltözve nekiálltak a zsilipajtó zsanérjának
javításának, ám hamarosan kiderült, hogy az egész zsanért le kell
cserélniük, mivel annyira el van deformálódva. Azonban sikerült rendesen bezárniuk, és a 2 óra 45 perces
űrsétát sikeresnek minősítették – így végül a zsilipajtó végleges
javítását nem minősítették sürgősnek...
A Raduga kapszula elhelyezése és használata a felvitelkor, feltöltése, majd a visszatéréshez való elhelyezése
A
Progressz M-5 távozása előtt a Raduga kapszulába 113,1 kg-nyi
tudományos eredményt illetve a Krisztall kohóval gyártott anyagokat
helyeztek el, majd rögzítették a teherűrhajó dokkolóajtajának helyére. A
teherűrhajó lecsatlakozott november 28-án, ám a szokásos, Csendes-óceán
feletti visszatérésre szánt pálya helyett a Szojuzoknál használt
visszatérő pályára állították, majd mikor 120 km-es magasságban járt,
leválasztották a Progressz elejéről. A kapszula hővédő burkolata megóvta
a belső részeket a légkör súrlódásából eredő hőségtől, majd 15 km
magasságban kibocsátotta az ejtőernyőt, és biztonságosan visszatért. A
Raduga első tesztje teljes siker lett...
Egy visszatért Raduga kapszula kiállítva
Mikor
1989-ben Satalov a párizsi légiparádén jelezte, hogy innentől a szovjet
űrprogramban csak pénzért visznek fel más nemzetek űrhajósait, pár
fület megütött a kijelentés. Pedig már korábban is képbe kerül a japán
TBS (Tokyo Broadcasting System ~ Tokiói Műsorszóró Hálózat), amelynek
riporterei is ott voltak 1987-ben, amikor a szovjet nyitás
("glasznoszty") egyik jeleként a nyugati médiát beengedték Bajkonur
területére, hogy a szovjet űrprogram (kiválasztott) elemeit megmutassák
számukra. A TBS riportere félig viccesen feltette a kérdést az őket
körbevezető szovjet vendéglátóknak, hogy lehetséges-e a Szojuzban ülést
bérelni – a válasz egy pillanatnyi szünet után egy elég egyértelmű "da"
(igen) volt. Mivel pedig a TBS hamarosan a 40. éves fennállását
ünnepelte, felmerült az, hogy egy újságírót felküldenének a Mirre. Ez
már csak azért is rendkívüli esemény lenne, mert japán űrhajós még nem
járt a világűrben: Mamoru Mohri, a japán űrügynökség űrhajósa évek óta
várja a lehetőséget, amit a NASA biztosítana, de a
Challenger-katasztrófa miatt alaposan megcsúszott űrrepülőgép-programban
végül csak 1992-ben jut fel. A TBS lecsap a lehetőségre (amit egyes
források szerint a szovjet és amerikai politika is előkészített), és
hajlandó arra, hogy nagyjából másfél milliárd japán jent (akkori
árfolyamon nagyjából 11,5 millió dollárt, de érdemes megjegyezni, hogy
forrásoktól függően 10-től 37 millió dollárig terjed a teljes összeg)
fizessen a lehetőségért. Ami persze így erős túlzás, a pénz jó részét
ugyanis a Sony és a Minolta cégek fizették, de egy részét további,
kisebb szponzorcégektől sikerült összekalapozni, a maradékot pedig a TBS
maga állja.
Kikucsi Rjóko és Akijama Tojohiro, a TBS két űrhajósjelöltje
A
japán társaság hamarosan önkénteseket toborzott a cégen belül az
űrutazás lehetőségére és 163-an adták le a jelentkezésüket – végül két
jelöltet választottak (a szovjet űrprogram képviselőivel együtt):
Akijama Tojohiro egy 47 éves, láncdohányos (állítólag napi négy doboz
cigit elfüstölt), "tipikus" japán átlag férfi, korábban éveken keresztül
Washingtonból tudósított, de 1988-ban hazahívták Tokióba, ami
egyértelműen lefokozás volt számára. Egyes vélekedések szerint pont
"szürkesége" miatt választották ki a feladatra – a japán társadalom
gerincét az általa képviselt férfi korosztály adta, vagyis könnyen
azonosulhattak vele a (potenciálisan fontos) nézők.
Tojohiro és Rjóko edzésprogramjuk közben
A
tartalék személyzetnek ellenben minden szempontból különleges
választással éltek: Kikucsi Rjóko egy mindössze 26 éves hölgy volt, aki
(egyedüli női) operatőrként dolgozott éppen a társaságnál. Rjóko
kiválasztása azért is érdekes volt, mert Szvetlana Szavickaja 1984-es
Szojuz T-12 útja óta nem ült nő Szojuzban – de végül ez esetben sem. A
TBS még egy különös elsőbbséget is magának tudhatott: ez az első eset,
hogy kifejezetten riporter vagy újságíró mehetett fel a világűrbe. Még
az is felmerült az első hírek után, hogy a Szovjetuniónak kellene
először egy riportert felküldenie, ami mellett hangos kampányt is
indítottak – ám végül ez a kezdeményezés nem hozott gyümölcsöt. 1989.
augusztusában, miután kiválasztották Tojohirot és Rjókot, már
készülhettek is Csillagvárosba, ahol szeptemberben már a kiképzésük is
elkezdődött: fizetett út vagy sem, a szovjetek szigorúan vették a
felkészülést. Ami Tojohirónak már csak azért is kihívás lehetett, mert
korábban semmi testedzést nem végzett, noha feltehetően segített neki,
hogy le kellett szoknia a cigiről. Kollégája pont ellenpontja volt:
Rjóko aktívan biciklizett, síelt, úszott, baseballozott és hegyet
mászott, miközben káros szenvedélyektől mentesen élt.
Noha
szinten minden Tojohiro útjáról szólt, valójában persze ő csak utas
volt a Szojuz TM-11-en induló Mir EO-8 személyzet mellett. Az űrhajó és
az EO-8 parancsnoka a világűrben újonc Viktor Mihajlovics Afanaszjev, a
fedélzeti mérnök pedig Musza Hiramanovics Manarov, aki az EO-3
személyzeteként már egy évet töltött el a világűrben. Manarov utólag
került Afanaszjev mellé, aki eredetileg még 1989 végén indult volna a
Mirre Vitalij Ivanovics Szevasztjanovval (a Szojuz-9 és 18 veteránjával)
együtt. Menet közben viszont Szevasztjanovot az orvosok kivették az
űrrepülésre alkalmas űrhajósok közül, és ekkor került a Manarov a
helyére.
A Szojuz TM-11 az indítóálláson, tele reklám-feliratokkal....
A Mir űrállomás a Szojuz TM-11-ből fotózva
Az
űrhajó pedig végül 1990. december 2-án indult a világűrbe, amit 150
(valószínűleg némi irigységet érző) riporter közvetített. A japán TV
társaság persze igyekezett mindent élőben közvetíteni, és már eleve 6
különféle kamerával és fényképezőgéppel, no meg a TV társaság
kabalafigurájával küldték fel, valamint hat békával, amiket biológiai
kísérlethez szántak felhasználni. A japán TV riporter viszont nehezen
vette a kezdeti nehézségeket, egyik szovjet társa úgy írta le, hogy
"sose láttam még embert ennyit hányni". De nem csak a gyomra nem bírta,
fejfájásra is panaszkodott Tojohiro – ami miatt gyakorlatilag végig az
ülésébe szíjazva töltötte az elkövetkező két napot. Ez persze még nem
akadályozta meg, hogy TM-11 legénysége december 4-én sikeresen kikössön a
Mir űrállomáson.
Tojohiro és Afanaszjev a Mir fedélzetén, adáshoz készülve
Tojohiro
innentől kezdve minden nap nagyjából 10 percnyi élő TV és 20 percnyi
élő rádióadást adott le, amikor Japán felett haladtak át. Az élő
adásokon túl viszont tudományos kísérleteket is végrehajtott – a Tokiói
Egyetem az agyműködést vizsgáló elektródákkal teli sapkával figyelte,
vajon van-e eltérés a kapott adatokban a földi vizsgálatokhoz képest a
súlytalanságban. A hat japán erdei béka, amelyek kapcsán arra voltak
kíváncsiak, hogy az ujjaikon lévő tapadókorongok vajon segítenek-e nekik
a súlytalanságban való mozgásban – az eredetileg főleg ugrálva
közlekedő békák a pár napos megfigyelési időben átszoktak a lassú
kúszásszerű mozgásra inkább. Ezek mellett búza és árpa magok
keltetésével, illetve ginseng növénnyel kapcsolatos vizsgálatok is
szerepeltek a repertoárban.
A békákkal végzet kísérlet a Mir fedélzetén
Majd
Tojohiro ülését áthelyezték a Szojuz TM-10-be, összekészült Manakov és
Sztrekalov, hogy aztán elbúcsúzva Afanaszjevtől és Manarovtól
beszáljanak az űrhajójukba, és említésre méltó esemény nélkül sikeresen
le is szálljanak a kazah sztyeppén, amit a TBS természetesen élőben
közvetített. Tojohiro a visszatérés után nem hazudtolta meg magát:
először italt és cigit kért....
Akijama
Tojohiro útjáról készült rövid összefoglaló videó, érdemes a videó
elején a "kellék-űrruhás" jelenetet megfigyelni, ami a hivatalos
bejelentéskor készült
A japán űrhajós útja
felemás eredményeket hozott – ez volt az első fizetős (vagy ha úgy
vesszük: kereskedelmi) űrutazás, amit egyesek már az űrturizmus
nyitányának is neveznek. Azonban a TBS vért izzadt a megvalósításakor:
egyfelől rengeteg kihívást jelentett, hogy a saját kameráikat és
monitorjaikat valahogy rákössék a szovjet csatlakozókra, ami miatt
rengeteg átalakítót kellett használniuk – rengeteg lehetőség a
problémára és a meghibásodásra. Ha ez még nem volna elég, az Enyergija
iroda (amely a "pénz szagát" megérezve fő kapcsolattartónak manőverezte
be magát az ügyletbe) az idő előre haladtával újabb és újabb pénzügyi
tételekkel hozakodott elő, ezért a végén már kétségbeesetten igyekeztek
még több szponzort és pénzforrást bevonni, hogy teljesíteni tudják
ezeket.
Ami nem is sikerült maradéktalanul, a cég
jelentős összeget (egyes források szerint 7,4 millió dollárt, noha nem
tudjuk, milyen évnek megfelelő árfolyamon) veszített az kalandon. Az
indításkori és az azt követő első napok még rekord nézettséget hoztak
el, ám aztán a közönség hamar ráunt az "Első Japán a Világűrben!"
műsorra. Tojohiro és Rjóko ugyan még kaptak némi politikai figyelmet
(Gorbacsov kitüntette őket a szovjet-japán kapcsolatok ápolásáért és
javításáért), de hamarosan szinte mindenki elfelejtkezett róluk. Kikucsi
Rjóko Moszkvából tudósított később, majd visszatért Tokióba. Akijama
Tojohiro 1995-ben távozott a TBS-től, és Fukusima közelében egy farmon
növénytermesztésbe fogott, majd a 2011-es fukusimai reaktor-baleset
(amely miatt farmját elhagyni kényszerült) után lépett ismét a
nyilvánosság elé, ahol többek között a kormányt és a reaktort üzemeltető
céget (a TEPCO-t), valamint a médiát kritizálta a katasztrófa méretének
és súlyosságának eltusolása miatt.
Az első japán űrhajós visszatérése után
Akijama
útjának a megítélése is vegyesre sikerült, egyes nyugati médiákban úgy
jellemezték, hogy a szovjetek felvittek egy csomó pénzért a világűrbe
egy "whiskyt vedelő idiótát", de még az utólag megörökítő írásokban sem
nehéz kritikus felhangokat kiolvasni, amelyek kvázi azt nehezményezik,
hogy a japán újságíró egy egyszerű hétköznapi ember, aki nem is
rejtegeti esendőségét és hibáit – ami élesen szemben áll az
agyonsztárolt, olykor már-már válogatott hősöknek beállított
asztronauták és kozmonauták képével.
A brit kapcsolat...
Afanaszjev és Manarov a
japán vendégük és a Mir EO-7 távozása után nekiállt feladatának: az
űrállomás Kvant-2 külső zsilipjének helyreállítása fél éve váratott
magával, de most már náluk volt egy komplett zsanér, amit majdnem négy
óra alatt sikeresen ki is cseréltek az 1991. január 7-én végrehajtott
űrsétájukkor, majd a hátralévő időben még nekiálltak a Kvant-2 külső
felén a későbbi űrsétákhoz szükséges eszközökhöz összepakolni, illetve
leszerelték és behozták a meghibásodott Gamma-2 kamerát javításra.
Manarov a Sztrela robotkar tesztelése közben
Január 23-án újabb űrséta követezett, amely keretében a Sztrela
(~ "nyíl") robotkart helyezték el a Mir bázismodul külső felén. A
robotkart arra tervezték, hogy terhet, vagy ha szükséges egy űrhajóst
mozgasson az űrállomás bal oldalán a Krisztall modultól a Kvant-1
modulig. Erre is szándékoztak használni: mivel a Krisztall napelemjei
nem voltak optimális helyen, úgy döntöttek, hogy áthelyezik az egyiket a
Kvant-1-re. A robotkar felszerelésére eredetileg két rövidebb űrsétát
terveztek, de a két űrhajós olyan jól haladt, hogy egyetlen, de a
tervezettnél hosszabb (öt és fél órás) űrsétával sikerült befejezniük
ezt a fázist, amelynek végén Manarov a robotkar végén "utazott" egyet,
miközben Afanaszjev irányította azt. Mindössze három nappal később újra
kiléptek a világűrbe, ez úttal 6 óra 20 percet töltve el odakint, hogy a
Kvant-1 két oldalán elhelyezzék a napelemszárnyak rögzítőpontjait,
illetve lézeres távolságmérőhöz használt reflexiós felületeket (a VKK
űrrepülőgép 1992-re tervezett dokkolásához).
Afanaszjev és a kalapács
Még
január 16-án dokkolt a Progressz M-6, amely a szokványos ellátmány
mellett a létfenntartó rendszer csereelemeit hozta magával – az
eredetieknek ugyanis lejárt a tervezett élettartama, és senki sem mert
kockáztatni ilyen kritikus egységnél. Március 15-én az M-6
lecsatlakozott az űrállomás hátsó csatlakozási pontjáról, hogy a
bendőjében lévő hulladékkal együtt elégjen a légkörben – és hogy a
hamarosan érkező utódjának átadja a helyét. Március 21-én a Progressz
M-7 viszont 500 méterre az állomástól "leállt", mert a Kursz automatika
hibát érzékelt. Ez volt az első eset, hogy egy Progressz megközelítés
kudarcot vallott – már csak azért is kellemetlen volt, mert mindent úgy
időzítettek, hogy a másnap 40. életévét betöltő Manorovot a fedélzetén
lévő tortával ünnepelhessék meg az űrhajósok. Ehelyett most két nappal
később próbálkozhattak újra, miután mind az űrállomás, mind a
teherűrhajó rendszereit újra átellenőrizték, és rendben találták. A
Progressz M viszont ez esetben mindössze 20 méterre az űrállomástól újra
hibát észleltek, és a teherűrhajó alig 5 méterre sodródott el az
űrállomástól. A földi irányítás tanácstalan volt, minden rendszert
átellenőriztek, és rendben lévőnek találtak, de még azt sem tudták, hogy
a hiba a Progressz vagy a Kvant-1 Kursz rendszerében van-e. Hogy
leteszteljék a két űrhajós átszállt az elülső kikötőponton lévő Szojuz
TM-11-be, majd átmanőverezett az űrállomás hátsó feléhez, ahol
aktiválták a Kurszt – és az egyből hibát jelzet. Egyértelműen a Kvant-1
rendszerével van a hiba. Afanaszjev ennek tudatában kézzel bedokkolt a
Kvant-1 végén lévő dokkolóra, majd két nappal később a Progressz M-7 az
elülsőhöz csatlakozott automatikusan – és probléma nélkül.
A Sztrela robotkar űrséta közben
Az
adatokat elemezve hamar kiderült, hogy a Kvant-1-en lévő Kursz antenna
elmozdult, feltehetően a harmadik űrséta közben véletlenül nekimehettek
vagy meglökhették. A problémát nem tekintették súlyosnak, a következő
személyzet feladatába lett felvéve az antenna lecserélése. A Progressz
M-7 egyébként a Manorov tortáján túl többek között egy Raduga kapszulát
is hozott magával, amibe az időközben gyártott félvezetőket,
kristályokat és filmeket helyezték el az űrhajósok. Április 26-án pedig
újabb űrsétára készültek fel: egyfelől megvizsgálják a Kursz antennáját,
hogy a hibát pontosabban meghatározhassák, illetve visszahelyezték a
megjavított Gamma-2 kamerát, illetve "útjelzőket" helyeztek el a
kapaszkodókon, hogy az egyre bővülő Mir külső felén dolgozó űrhajósoknak
támpontot adjon a későbbiekben. Eközben Manorov elkúszott a Kvant-1
végéhez, hogy jelentse, a Kursz 23 centiméter átmérőjű antenna-tányérja
egész egyszerűen hiányzik a tartókarjának végéről. Munkájuk végeztével
visszatértek a Kvant-2 zsilipjében, majd miután levetkőztek, a Földi
irányítás megfedte Manorovot – mikor a Kvant-1-hez ment, megszegte az
űrsétákra vonatkozó előírásokat, mely szerint végig egymás közelében
kell a két űrhajósnak tartózkodnia, márpedig ez esetben mintegy 30
méterre eltávolodott társától...
További
megoldandó problémák is adódtak: a Progressz túl sok hajtóanyagot
használt el a három dokkolási kísérletnél, így a tervezettnél kevesebb
maradt a pályaemelő manőverre, így végül a Szojuz TM-11 is igénybe lett
véve erre a célra. Miután a Raduga kapszulát megtöltötték, és
felszerelték a helyére, a Progressz M-7 május 6-án visszaindult a
Földre. Noha a kapszula kivetése sikeres volt, a
rádió-helyzetmeghatározó nem lépett működésbe, és így sose találták meg,
nem tudni azt sem, hogy az ejtőernyője kinyílt-e egyáltalán. A második
Raduga kudarcára kirohanások is történtek a veterán űrhajósok részéről,
akik inkább személyzet nélküli Szojuz űrhajókat használtak volna a célra
– még azon az áron is, hogy így nem tudnának hajtóanyagot felvinni az
űrállomás számára...
Az első brit az űrben...
Érdekes
módon miközben a többi európai nagyhatalom (Franciaország,
Nyugat-Németország, de még Olaszország is) nekiállt emberes
űrprogramjának – legalábbis a NASA vagy a Szovjetunió segedelmével –
Nagy-Britannia visszafogott lelkesedést mutatott ezen irányban. 1984-ben
döntés született ugyan, hogy a Skynet-4A és 4B katonai kommunikációs
műholdakat az amerikai űrsiklóval viszik fel a NASA a brit védelmi
minisztérium számára, és ennek keretében egy űrhajós válogatásra is sor
került, afféle "kísérőként" a műholdak mellé. A Challenger-katasztrófa
átírta viszont ezeket a terveket – a műholdakat európai Ariane-4,
illetve amerikai Titan-3 (később egy Delta is becsúszott) rakétákkal
juttatták fel, a "kísérő" űrhajós így lekerült a napirendről.
A Project Juno utolsó előtti válogatásának győztesei: Helen Sharman, Clive Smith, Gordon Brooks és Timothy Mace
1989-ben,
mikor napvilágra került a japán TBS és a Glavkozmosz közötti
megállapodás arról, hogy pénzért viszik fel a japán TV egyik riporterét,
egy civil brit kezdeményezés indult Project Juno néven. 1989. júniusában újság és rádióhirdetéseket adtak fel "Astronaut Wanted, No Experience Necessary"
(Űrhajós Kerestetik, Tapasztalat Nem Szükséges) hívószóval, hogy 25-40
éves, lehetőleg jó fizikai kondícióban lévő embereket keresnek a
feladatra. Több, mint 13.000 jelentkező akadt, amit fokozatosan 150, 32,
22, 16 és végül négy jelöltre szűkítettek. A négy végső jelöltet 1989.
novemberében, élő tévéadásban válogatták ki, ők pedig: Dr. Gordon
Brooks, a brit haditengerészet 33 éves orvosa; Timothy Mace őrnagy, a
brit hadsereg 33 éves helikopter-pilótája; a 27 éves Clive Smith, a
Kingston Egyetem oktatója és Helen Sharman, egy 26 éves kémikus, aki a
General Electric cégnél dolgozott kutatóként. A kezdeményezéshez a
pénzügyi hátteret szponzorok bevonásával (a három legnagyobb: British
Aerospace, Memorex és Interflora) és a TV jogok értékesítésével (a
kereskedelmi ITV vásárolta meg) próbálták biztosítani.
Krikaljov, Sharman és Arcebarszkij a kiképzés alatt egy Mir makettban
1990
februárjában a négy jelölt Csillagvárosba repült, ahol végül közölték,
hogy Helen Sharman lett az elsődleges, illetve Timothy Mace a tartalék
űrhajósnak kikiáltva, a két másik jelölt szintén a programban maradt,
mint támogató-segítő személy. Sharman később úgy írta le, hogy Mace
minden szempontból esélyesebbnek tűnt: nagyon karizmatikus, intelligens
és felkészült férfi, már amikor először találkoztak a válogatáson, úgy
vélte, hogy ő fog nyerni – ehelyett ő kapta meg a lehetőséget. Az
elkövetkező másfél évet a kiképzéssel és felkészüléssel töltik, nyelvet
tanulnak, szakmai ismereteket vesznek át, és a Mir szimulátorban
dolgoznak, majd a EO-9 személyzettel együtt is gyakorolnak. A kilencedik
tartós Mir személyzet pedig Anatolij Pavlovics Arcebarszkij
parancsnokból és Szergej Konsztantyinovics Krikaljovból áll, utóbbi már
volt fél évet az űrállomáson az EO-4 keretében.
Arcebarszkij, Sharman és Krikaljov az indulás előtt készült fotózáson
Csakhogy
a pénzügyi források kevésnek bizonyultak a briteknél – a szovjetek 7,5
millió fontot (nagyjából 12 millió dollárt) kértek, ám ez nem jött
össze, hiába kalapoztak minden felé, többek között a brit kormány is
elutasította, hogy ilyen célra állami pénzt adjanak. 1990-ben végig a
levegőben lógott, hogy kudarcot vall a nagy lelkesedéssel életre hívott
program, végül decemberben a Moscow Narodny Bank (egy Londonban működő,
1915-ben létrehozott, majd 1919-ben függetlenedett, de időközben a
Szovjetunió felé 1975-ben újra nyitó bank) megtámogatta a hiányzó
összeggel a Project Junót. Sharman könyve alapján maga Mihail Gorbacsov
adta ki az utasítást, hogy szovjet pénzből pótolják ki a program
büdzséjét. A második kereskedelmi űrutazást végül sikeresen tető alá
hozták....
A brit "Union Jack" a szovjet zászló mellett a Szojuz TM-12 indítórakétáján
A
Szojuz TM-12 végül 1991. május 18-án indult el a Mir felé, hogy két
nappal később kikössön rajta. Sharman némi kezdeti rosszullét után hamar
alkalmazkodott a körülményekhez, Tojohiroval ellentétben már az első
napokban is élvezte a súlytalanságot. Egy nő teljesen más légkört hoz az
űrállomás fedélzetére – nem csak az űrhajósnővel érkezők, de a fél éve
fent lakó Afanaszjev és Manarov is sokkal jobb hangulatba került,
vidámság lett úrrá a személyzeten. Ez már csak azért is említésre méltó,
hogy a Mir űrállomáson (bő öt év után) ő volt az első hölgy...
Krikaljov, Arcebarszkij és Sharman vidámságtól telten
Sharman
számára eredetileg több tudományos kísérletet terveztek a Project Juno
keretében, ám a pénzügyi problémák miatt ezeket nem vitték fel a
Progressz teherűrhajók, így végül a szovjetek "adtak" munkát számára:
szupravezetőkkel kapcsolatos kísérleteket végzett a Elektropograph-7K
rendszerrel, virágmagvakat helyeztek el a Kvant-2 zsiliphelységében
(ahol nem volt sugárvédelem), hogy később visszahozva a Földre
megvizsgálják, milyen hatással lesz ez rájuk, illetve kisebb kémiai
kísérleteket készítettek elő neki. Az űrhajósnő később megjegyezte, hogy
szemben a patika tisztaságú és minden részegységet élére állítva mutató
földi kiképzőmaketthez képest a valódi Miren lévő rendetlenség és
összevisszaság komoly kihívások elé állította, hogy megtalálja a
szükséges eszközöket.
Manarov, Sharman, Krikaljov és Afanaszjev a Mir fedélzetén pózol
Természetesen
élő rádiókapcsolatot is létrehoztak brit iskolákkal, viszont szemben az
Interkozmosz mindent a lehető legjobb színben feltüntető
médiaprezentációival, illetve az alaphelyzetben zártabb kommunikációt
használó szovjet űrrepülésekkel, itt bizony nyilvánosságra kerültek a
gondok. Egy május 21-i rádiókapcsolatnál egy iskoláslány kérdésére
válaszolva Sharman elmondta, hogy a Mir éppen energiaproblémákkal
küszködik, mivel a napelemek megfelelő irányba állítása terén gondok
vannak. Még aznap ez olyan súlyos lett, hogy az éppen a Föld árnyékos
oldala felett tartózkodó űrállomáson hirtelen elhallgattak a
levegő-keringető ventilátorok, a hőháztartást biztosító pumpák, és a
világítás fényei elkezdtek halványulni. Mivel a napelemek irányát
szabályzó számítógép meghibásodott, egyre kevesebb és kevesebb energia
jutott az akkumulátorok feltöltésére, ami miatt végül azok lemerültek –
szerencsére mikor a napos oldalra kerültek, az energiaellátás helyre
állt, és utána kézzel vezérelték egy ideig a napelemeket, hogy lehetőleg
minél jobban feltöltsék az akkumulátorokat. Sharman aggodalmas
kérdésére Manarov és Afanaszjev elismerte, hogy voltak hasonló problémák
korábban is.....
Sharmant a leszállás után segítik le a Szojuz visszatérő kapszuláról
Az
elkövetkező napokban Sharman ülését áthelyezik a Szojuz TM-10-be,
amelybe az EO-7 legénysége is visszaköltözik. Május 26-án elköszönnek az
űrállomáson maradó Krikaljovtól és Arcebarszkijtól, és probléma nélkül
leszállnak Kazahsztán sztyeppéin.
A Project Juno
lezárult, de a megítélése itt is vegyesre sikerült. Alexej Leonov 1991
júniusában egy interjúban úgy fogalmazott, hogy nem adott semmi
presztízst a szovjet űrprogramnak, sőt inkább ártott neki a körülötte
zajló kicsinyes pénzügyek körüli hajcihő – ugyanakkor megjegyezte, hogy a
brit űrhajósnő nagyszerűen dolgozott mindvégig. A program már-már
botrányos pénzügyi helyzete keserű pirula volt a briteknek, amire a
hazai médiájuk alaposan rá is játszott, hangsúlyozva, hogy a világ egyik
vezető hatalma képtelen még egy ilyen "apróságot" is probléma nélkül
megoldani. A további történetet illetőleg Sharman és Mace 1992-ben és
1998-ban is jelentkeztek az ESA űrhajós-toborzására, de egyikük sem
jutott be a végső válogatóban – noha már mindketten végigcsinálták a
teljes szovjet űrhajós-kiképzést (tökéletes eredménnyel), és ugye
Sharman már a világűrben is járt és bizonyított. Nagy-Britannia első
"hivatalos" űrhajósa, Timothy Nigel Peake 2009-ben lett beválogatva az
ESA űrhajósképző-programjába, és 2015-ben jutott fel végül a világűrbe,
csaknem negyed századdal Sharman útja után...
Űrséta-maraton és a vendégpáros esete
Krikaljov kiöltözve
A
Mir EO-8 személyzete kénytelen volt átmozgatni az elülső dokkolón ülő
Szojuz TM-12-őt a hátsó helyre kézi irányítással, miután a hátsó Kursz
antenna sérülése miatt oda továbbra se tudott Progressz dokkolni. A
Progressz M-8 június elsején kötött ki tehát elől, gyomrában az
elkövetkező űrsétákhoz használni szánt eszközökkel. Miközben a teherhajó
kipakolását végezték, az előző személyzet egyik elmaradt feladatát is
teljesítették: a MAK-1 nano-műholdat a Mir tudományos légzsilipén
keresztül kiengedték június 17-én. Ez a műhold a Föld ionoszféráját
vizsgálata – volna, mert a kibocsátás után az antennái nem nyíltak ki,
feltehetően amiatt, hogy hónapokkal korábbra volt ütemezve, és
lemerültek az akkumulátorai, emiatt a műhold élettelenül lebegett tova
az űrállomástól...
Arcebarszkij a bicikligépen
Az
első űrsétára június 24-én került sor, a fő feladat pedig a Kvant-1
Kursz antennájának megjavítása. A feladat igen nehéznek volt minősítve,
mivel a Kvant-1 külső borításán kevés kapaszkodó akadt, és az antenna
közelében nem volt az űrruhák csizmáját rögzíteni képes platform. A
szereléshez apró eszközök használatára (többek között egy fogorvosi
nyeles tükör) volt szükség, és kerek egy óráig tartott, amíg egyáltalán a
Kvant-1 külsején előkészültek a művelethez. Hiába volt az Orlan-DMA
űrruhákon már lámpa, Földárnyékban Krikaljovék abbahagyták a munkát, és
csak a Föld látványát élvezték. Ennek ellenére a feladatot a vártnál
jóval gyorsabban befejezték, így sor került még a Kvant-2 külső részén a
Szofora tartószerkezet tesztállás elhelyezésére. A Szofora az 1986-ban a
Szaljut-7-en tesztelt URSz tartó alternatívája volt, ez egymásba
ágyazott hengerekből állt, ami hő-mechanikai elven működött - a
titán-nikkel ötvözet "emlékező fém" hevítés hatására kinyílt illetve
összehúzódott, ehhez pedig egy kézi hevítő eszközt használtak fel. A
Szoforától azt várták, hogy sokkal strapabíróbb lesz, mint az URSz, de a
tesztelését a következő űrsétára hagyták. Nem egész öt órányi, nagyon
eredményes munka után tértek vissza a Kvant-2 zsilipjébe.
A
második űrsétára négy nap múlva került sor, ennek keretében elhelyezték
a Kvant-2 külsején az amerikai Berkeley Egyetem TREK nehéz
kozmikus-sugárzás elemeket összegyűjtő paneljét, ami a tervek szerint
két évet, gyakorlatban viszont jóval hosszabb időt tölt majd el odakint.
Ezután nekiálltak a Szofora előkészítésének. Végül a Sztrela robotkar
segítségével elhelyeztek több érzékelőt az űrállomás külső burkolatán,
illetve egy új kamerát is leteszteltek. Krikaljovék ismét olyan jól
dolgoztak, hogy az öt és fél órásra tervezett munkát 3 óra 24 perc alatt
befejezték. Ez után bő két hétig újra az űrállomás felső karbantartása
(létfenntartó rendszer elemeinek cseréje) illetve Föld-megfigyelések és
anyagkísérletek végrehajtása határozta meg a napjaikat.
A Szofora építésének és felállításának ábrája
Július
15-én vette kezdetét az űrséták következő sorozata, amely a Szofora
tesztelése köré épült, először a Sztrela robotkarral a Szofora
platformot áthelyezték a Kvant-2-ről a Kvant-1-re, majd rögzítették
annak külső részén, és felhelyezték a hevítő elemeket is. Arcebarszkij
jelezte, hogy a kesztyűjének redői között szivárog a levegő, ami a 11
(esetenként igen hosszú) űrsétát megélt űrruhánál végül is nem volt
meglepő, ennek ellenére nem szakították félbe az űrsétát, amely végül
majdnem hat órán át tartott. Július 19-én került sor a következőre, ahol
a Szofora félig összeszerelt szekcióiból az elsőket elkezdték a
Kvant-1-hez vinni a Sztrela robotkarral, a tartót az űrállomás
hossztengelyével párhuzamosan kezdték el összeszerelni, ahol az egymásba
illesztett részeket a hevítő-apparátussal rögzítették. Némi nehézséget
jelentett, hogy a Csillagváros medencéjében begyakoroltakkal ellentétben
nem tudták megoldani, hogy az űrruha csizmáját a Kvant-1-en elhelyezett
platformokhoz rögzítsék, mivel így egyszerűen nem érték volna el azokat
az elemeket, amelyeken dolgozni kellett volna. Összesen három szegmenst
állítottak össze, mielőtt a majdnem hat órás űrsétát befejezték.
A szovjet zászló kitűzése a Szofora tetejére
Az
ötödik űrsétára újabb négy nap múlva, július 23-án került sor, ismét
félig összeszerelték a Szofora szegmenseit a Kvant-2 zsilipjében, hogy
az űrsétán már csak a végszereléssel kelljen foglalkozniuk. Arcebarszkij
űrruhájával ismét gond adódott, az űrséta előtti előkészítés közben a
folyadékhűtés csatlakozója nemes egyszerűséggel szétesett, amit
improvizált megoldásokkal javítottak ki – az űrruha már túl volt
tervezett élettartamán, de nem állt rendelkezésre másik. Ezen az 5 óra
42 perces űrsétán összesen 11 szegmenst állítottak össze, ahogy
begyakorolták a mozdulatokat, egyre inkább rutinszerűen zajlott a munka.
Az utolsó űrsétájukra július 27-én került sor, ahol újabb 11 szegmenst
szereltek fel a Szofora tartóra, így végül összesen a 24 szegmensből
álló tartó 14 méternyire nyúlt ki. A két űrhajós felállította a Kvant-1
tetején úgy, hogy 11°-ot dőljön "előre", hogy az állomás
tömegközéppontja fölé "lógjon be". Majd miközben Arcebarszkij a tartóra
felmászva annak strapabíróságát tesztelte, egy szovjet zászlót helyezett
el a tetején – űrruhája viszont a hat óra és negyvenkilenc perces
űrséta végére teljesen megadta magát: a sisakrostélyát belepte a pára,
ahogy az űrruha hőcserélője meghibásodott, és Krikaljovnak úgy kellett
visszavezetnie őt a Kvant-2 zsilipkamrájába. A két űrhajós az űrséta
után kézfejeiken, könyökükön és vállukon zúzódáshoz hasonló sérüléseket
jelentett...
A Progressz M-8 orrán elhelyezett mylar ballon felfúvásának sikertelen kísérletéről készült képek
A
jól megérdemelt pihenő után a Progressz M-8-ba pakolták a hulladékot,
majd egy felfújható ballont rögzítettek az ajtaján. A teherűrhajó a
lekapcsolódás után a ballont kiengedte volna, amely felfúvódva később
radarral követhetővé tenné a magaslégköri légmozgásokat – ám a
felfúvódásakor a mylar anyagból készült fala megrepedt, és így
használhatatlan lett. A Progressz M-9 augusztus 23-án dokkolt be,
fedélzetén a hamarosan érkező osztrák űrhajós kísérleteihez szükséges
eszközök mellett ez esetben is volt Raduga kapszula. A Földön közben a
Szovjetunió végleg megszűnni látszott – sikertelen puccsot hajtottak
végre Gorbacsov eltávolítására, az egykori tagállamok mindegyike jelezte
függetlenségi szándékát, sőt egy része már ki is nyilvánította
függetlenségét. A bizonytalan helyzetben egyes nyugati médiákban már
olyan spekulációk jelentek meg, mely szerint a Mirt akár el is adhatnák a
NASA-nak, amit Krikaljevék hallva félig viccesen megkérdezték, hogy
vajon ők is az üzlet részét képezhetik-e, illetve később felvetették,
hogy meg kéne próbálniuk felvenni a kapcsolatot a NASA földi
irányításával. Szeptember második felében a viccelődést félretették –
főleg Föld-megfigyeléseket hajtottak végre a Priroda-5 és KAP-350
kamerákkal, amelyek filmjeit a Raduga kapszulában helyezték el, és az
szeptember 30-án sikeresen tért vissza a Földre.
A "sógorok" és egy még nem is létező állam űrhajósa az űrben
Ausztriai újságban megjelent felhívás űrhajós-jelöltek jelentkezésére 1988-ban
Még
1987-ben látogatott Ausztriába Nyikolaj Rizskov, a Szovjetunió akkori
kormányfője, és felajánlotta az osztrákoknak, hogy egy űrhajósuk a Mirre
látogasson. A klasszikus Interkozmosz forgatókönyv alapján indult a
munka, 1987 októberében szakértői megbeszélésre került sor, a következő
év áprilisában pedig megegyezést írtak alá, ami egyben az
űrhajós-jelöltek kiválasztásának elindítását is jelentette. Az
újsághirdetésben megjelentett elvárások alapján ideális esetben 30-40
éves, magasan képzett férfit vagy nőt keresnek. 220 jelölt adta be a
jelentkezését, amelyből igen sokrétű és szigorú, 10 körös rosta utolsó
lépéseként két-két férfi és női jelentkezőt, valamint egy tartalékot
küldtek el Csillagvárosba, ahol végül az elsődleges űrhajó-jelöltnek
Franz Viehböck, míg tartaléknak Dr. Clemens Lothaller lett választva.
Aubakirov, Volkov és Viehböck, a Szojuz TM-13 induló személyzete
Eredetileg
tehát a Szojuz TM-13 a Mir EO-9-et (a veterán Alekszandr
Alekszandrovics Volkov parancsnokot illetve az újonc Alekszandr
Jurjevics Kaleri fedélzeti mérnököt) és Viehböcköt vitte volna fel, ám
menet közben a szükség átírta a terveket. Kazahsztán függetlenedése
kényelmetlen helyzetbe hozta a szovjet űrprogramot, lévén a területén
volt a rakétaindításokat levezénylő bajkonuri űrközpont, és a Szojuz
űrhajók visszatérése is a kazah sztyeppéken volt végrehajtva. Hogy az
együttműködést és a közös munkát megalapozzák, 1991. januárjában
megállapodást írtak alá, mely alapján a Mirre hamarosan egy kazah
űrhajós látogat el – a korábbi ütemterv szerint Szojuz TM-14-el, 1991
novemberében vagy decemberében. Ennek keretében meg is kezdték két
pilóta űrhajós-képzését, az elsődleges jelölt Toktar Ongarbajuli
Aubakirov, aki addig a MiG tervezőirodánál dolgozott mint tesztpilóta; a
tartalék pedig a pilóta-kiképző és műrepülő Talgat Amankeldiuli
Muszabajev. Csakhogy a TM-14 útja kérdőjeles lett a költségvetési
elvonások miatt, így a terv az lett, hogy az EO-8 személyzetéből
Krikaljovot megkérdezték, hogy lenne-e kedve fent maradni Volkovval
(vagyis az EO-8-ból az EO-9-be továbblép), Kaleri pedig át lett helyezve
az EO-10-be, a helyére pedig beültették Aubakirovot. Így az a faramuci
helyzet adódott, hogy Volkov mellett két látogató űrhajós foglalt helyet
a TM-13-ban, akik majd a TM-12-vel Arcebarszkijjal együtt térnek
vissza.
Viehböck élő kapcsolatban az osztrák köztársasági elnökkel, Kurt Waldheimmel
A
TM-13 1991. október 4-én indult a világűrbe, majd két nappal később
sikeresen be is dokkolt az űrállomásra. Az első nap a Miren
hagyományosan főleg a protokollról szólt: a két vendég űrhajós élőben
beszélt államuk vezetőivel, illetve fogadták Mihail Gorbacsov (a
Szovjetunió főtitkára) és Borisz Jelcin (az orosz tagköztársaság elnöke)
üdvözletét. Az AustroMir-91 program háttérben különféle tudományos
kísérletek kidolgozására is sor került részben szovjet segítséggel, itt
főleg orvosi kísérletekről volt szó (hallás, mozgáskoordináció,
szemmozgás-vizsgálat, mikro-izomösszehúzódások megfigyelése, stb.), de
ide tartozott egy ion-mikroszkóp kifejlesztése, egy hordozható
doziométer (sugárzásmérő), és persze a "szokásos", Ausztria területére
fókuszáló Föld-megfigyelések, főleg a Priroda-5 kamerával. A kazah
tudományos program némileg vérszegényebb volt – főleg orvosi
megfigyeléseket, anyagtechnikai kísérleteket és persze a Kazahsztán
területére vonatkozó Föld-megfigyelések, ez esetben elsődlegesen az
MKF-6MA kamerával.
Október
9-én nekiálltak az ülések áthelyezésnek (a két vendég-űrhajósét a
TM-12-be, Krikaljovét és a ballaszt-ülést pedig onnan a TM-13-ba), majd
Arcebarszkijj, Aubakirov és Viehböck elhelyezte saját felszerelésüket a
TM-12-ben, és
másnap, miután elköszöntek a Mir EO-10 személyzetétől,
visszatértek a Földre.
Az EO-8 és 9 személyzete, plusz a két látogató-űrhajós pózol
Az
AustroMir-91 a három 1991-es, "fizetős" Mir űrútból a legolcsóbb volt
(mintegy 7 millió dollárt fizettek érte), és talán a legsikeresebb is:
Viehböck útját elkerülték a botrányok és negatív felhangok, egész
Ausztria büszke volt, és a mai napig büszke az eredményeire –
olyannyira, hogy Austromir.at webcímen részletes és igen alapos oldalt tartanak fent, példásan ápolva az út emlékét...
Kazahsztán esete viszont némileg eltérő eset volt...
Szovjet űrprogramból orosz űrprogram
1990
márciusában Litvánia kinyilvánította függetlenségi törekvését a
Szovjetuniótól, amit akkor még nem ismert el senki – viszont egyértelmű
lett, hogy a Szovjetunió régi formájában nem fog fennmaradni. Gorbacsov
túl későn ismerte fel, hogy a peresztrojka (gazdasági és társadalmi
reform) és a glasznoszty (nyíltság) nem megmentette a Szovjetuniót,
hanem végleg a széthullását okozta. A kései felismerésre adott reakció
egy új, konföderáció-szerűen működő országba mentette volna át a
Szovjetuniót, amely a Szovjet Szuverén Köztársaságok Szövetsége néven
jött volna létre. Azonban az 1991 januárjában kezdődő vitákon a
Szovjetunió 15 tagországából csak 9 vett részt – a többi hat teljes
függetlenséget kívánt. A tervezetről még népszavazást is tartottak (a
vitában részt vevő országokban), amelyet 76%-osan támogattak a szavazók.
Csakhogy közben a renitens hatosból további két ország (Grúzia és
Lettország) is függetlenségi nyilatkozatot tett, és egyre nyilvánvalóbb
lett, hogy az 1991. augusztus 20-i határidővel létrejövő új államforma
nem fogja megmenteni az egykori Szovjetuniót.
Harckocsik a Kreml előtt 1991. augusztus 19-én
Augusztus
19-én államcsínyt robbantottak ki Gorbacsov leváltására és a hatalom
átvételére, alapvetően azzal a céllal, hogy ha kell, akkor katonai
erővel akadályozzák meg a Szovjetunió széthullását – a puccsot ugyan
leverték, de "mellékesen" nagyszerű lehetőséget nyújtott Borisz
Jelcinnek, hogy az orosz tagköztársaság élén bebetonozza hatalmát.
Viszont ezzel végleg felgyorsult a tagállamok függetlenedése, amelyek
egymás után nyilvánították ki függetlenségüket. 1991. decemberében ült
utoljára össze a Szovjetunió központi tanácsa, amely utolsó
határozatában 1991. december 31-i hatállyal feloszlatta a Szovjetuniót.
Levonják a szovjet zászlót a Kreml tetejéről 1990. december 25-én
Oroszország,
mint legnagyobb és legnépesebb egykori tagország érdekérvényesítő
képessége volt a legerősebb – kvázi kisajátította a szovjet örökség nagy
részét, többek között a Szovjetunió helyét a nemzetközi szervezetekben.
Az űrprogram terén is ez a helyzet állt fent, Oroszországban voltak a
legfontosabb tervezőirodák, az Enyergija (R-7 hordozórakéta-család (Szojuz, Molnyija), Szojuz és Progressz űrhajók, különféle műholdak és részben a Mir űrállomás), a Szaljut iroda (Mir és moduljainak tervezése), a Hrunyicsev Gépgyár
(alapvetően a gyártó részleg, a Proton hordozórakéta és a Mir és
moduljainak gyártása) valamint jó néhány kisebb iroda, mint a Kozmosz
hordozórakétákat gyártó Poljot, amelyek az új helyzetben
próbálták a helyüket keresni. Moszkva közelében volt Csillagváros, az
űrhajósok kiképzőközpontja, és a CUP (más néven RKA) földi
irányítóközpont. Vagyis alapvetően érhetőnek tűnt, hogy az oroszok
magukénak gondolták a szovjet űrprogram továbbvitelének jogát...
A
legfőbb probléma persze az volt, hogy a rakéták indítására elsődlegesen
használt helyszín, a bajkonuri kozmodróm Kazahsztánba került, amely
mind a civil, mind a katonai indítások számára igen fontos volt. Az
orosz űrprogram számára kulcsfontosságú lett ennek megőrzése, így jobb
megoldás híján együttműködésre törekedtek a kazah állammal, amely
viszont első nekifutásra azt javasolja, hogy minden indításkor
fizessenek az oroszok. Oroszországnak ugyan volt még egy nagyobb
indítóbázisa, a Pleszeck űrrepülőtér, amely viszont az ország
észak-nyugati részén, Mirnij városa közelében helyezkedett el. Ez
elsődlegesen katonai indításokra volt használatos, az emberes
űrrepüléshez való rakétaindításra a magasan (északon) való
elhelyezkedése miatt nem volt alkalmas. A északi szélesség 62° feletti
elhelyezkedő bázisról induló Szojuz rakétának egyszerűen nem lenne elég
hajtóanyaga, hogy innen a Mir 51,6°-os dőlésszögű pályájára küldjön fel
egy Szojuz űrhajót. Egy nagyobb teljesítményű rakéta megoldást
jelentene, de ilyen csak egy szóba jöhető volt: a Zenyit-2, amelyet
viszont az Ukrajna területén lévő Juzsmas (későbbi elnevezése: Déli
Gépgyár) fejlesztett és épített. Ennek ellenére is elkezdik vizsgálni,
hogy megoldható lenne-e valahogy, hogy a további rakétaindításokat
átköltöztessék Pleszeckbe. De ez még messze nem minden: a kommunikációs
tengerjáró hajók kikötői jobbára Ukrajna területére kerültek,
ideiglenesen megbénítva többnek is működését, vagy például a Kursz
dokkoló-automatikát az Ukrajnában található Kijevi Rádiógyár
gyártotta...
Pleszeck és Bajkonur elhelyezkedése Oroszország területéhez képest
Ezek
már önmagukban is nehéz helyzetet jelentettek, csakhogy e mellé
párosult a krónikus pénzhiány. 1991-ben az 1989-eshez költségvetéshez
képest 88%-kal kevesebb állami támogatást kapott az űrprogram, amely
általános pénzhiányt jelentett. Ez nem csak azt jelentette, hogy a
folyamatban lévő fejlesztéseket (mint a VKK űrrepülőgép-programot vagy a
Mir további két moduljának befejezését) kellett szép fokozatosan
partvonalra tenni, hanem hamarosan az általános működést veszélyeztette.
Egyes földi kommunikációs központokat be is zárnak a pénzhiány miatt,
ami megnehezíti a kommunikációt a Mirrel, a földi irányítás
vezérlőtermében pedig a fizetésük drasztikus elértéktelenedése miatt az
irányítók üzeneteket helyeznek ki tiltakozásul. Gyakorlatilag mindhárom
1991-es Szojuz TM indításnál a fizető utasok biztosították, hogy
továbbra is mozgásban maradhasson a minden ízében recsegő-ropogó,
ráadásul központi irányítással továbbra sem rendelkező űrprogram.
A Szovjetunió végső öröksége: a Mir űrállomás, a Szofora tartó tetején maradt zászlóval
Az,
hogy az űrprogramot ne döntse be az egymással immár tényleg a létért
versengő irodák és gyáregységek küzdelme, 1992. február 25-én életre
hívták a Roszaviakozmoszt, az Orosz Űrügynökséget, amely az űrprogramok
központi irányításáért és a civil célú programok számára a pénz
elosztásáért felel. Elnökének Jurij Nyikolajevics Koptevet nevezik ki,
aki a Lavocskin tervezőiroda (ami az Enyergija iroda alá tartozott)
éléről érkezett. Az ügynökség viszont több, mint egy évtizeden keresztül
gyakorlatilag szélmalomharcot folytat innentől azért, hogy a szovjet
rendszerből megörökölt függetlenségüket és hatalmukat féltő irodákat
maga alá gyűrje, amit ismét főleg a pénzre lehet visszavezetni – a cégek
a fennmaradásuk kulcsát nem a továbbra is roppant szerény állami
támogatásból próbálják biztosítani, hanem (némi vargabetű után) külföldi
piaci szereplőkkel való üzleti kapcsolatokból. Szerencse a
szerencsétlenségben, hogy első körben Franciaország és az egyesülő
Németország is vérszemet kapott a fizetős Mir-látogatásokon, és be is
jelentkeznek egy-egy útra 1992-re, illetve úgy tűnt, hogy az Egyesült
Államokban is vannak olyanok, akik közös amerikai-orosz űrprogramokban
látják a jövőt.
Csakhogy ez azt jelenti, hogy az
orosz űrprogram túlélése egyre inkább a Mirtől függ. Miközben eredetileg
1990-re teljesen készen kellett volna lennie, illetve 1992-ben pedig
már a Mir-2 építésén kellene, hogy dolgozzanak, a realitás az lett, hogy
a Mir-2 legfeljebb vágyálomként élhet tovább, a Mirt pedig üzemben kéne
tartani úgy, hogy a bázismodul már egy évvel túllépte a tervezett
élettartamát, ahogy a három évre tervezett Kvant-1 is, a Kvant-2 és a
Krisztall pedig hamarosan elérik azt. A pénzbevételi források terén a
külföldi "vendég-űrhajósok" mellett a ritka félvezetők gyártása és a
monokristályok növesztése jelenthet valamiféle reményt, utóbbi "űrgyár"
opció köré egész félelmetes terveket kezdenek szövögetni, további kohók
üzembe helyezésével, miközben a meglévők közül is csak egy vagy kettő
működhet egyszerre az energiatermelés korlátai miatt. Ezek az
elképzelések kvázi előre menekülést mutattak – a kéznél lévő lehetőségek
minél jobb kihasználását, ám alapvetően nemhogy hosszú, de középtávú
terveket sem tudtak felvázolni...
Folytatása következik....
Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
David M. Harland - The Story of Space Station Mir (978-0-387-73977-9)
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
David M. Harland - The Story of Space Station Mir (978-0-387-73977-9)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése