A Szovjet és Orosz űrhajózás története XVIII.

Európai vendégek a Miren

Miközben a hidegháború véget ért, és az orosz űrprogram kétségbeesetten küzdött a fennmaradásért, máshol is zajos változások következtek be – Európában a frissen egyesülő Németország eldöntötte, hogy ha már lehetősége van rá, hogy pénzért feljuttassa egy űrhajósát a világűrbe, egész pontosan a Mir űrállomásra, akkor él is azzal. Az egységes Németország ily módon is rögtön a történelemkönyvekbe kerülhet, nem mellesleg pedig összeboronálhatja a kelet- és nyugatnémet űrprogram szakembereit. Eközben a német űrügynökség hivatalosan a Columbus űrállomás-modul (illetve egy időben különálló űrállomás) előkészületének is tekintette az eljövendő űrutazást. A lehetőséget a franciák is megragadták, korábbi Mir látogatásuk folytatását vázolták fel az oroszoknak – immár pénzért. A dolog érdekessége, hogy miközben már létezett az elviekben egységes európai űrprogramért dolgozó ESA, a két utat a két ország űrügynöksége (a német DLR és a francia CNES) maga intézte – az ő logójuk és nevük tűnt fel mindenhol, az ESA-é csak hébe-hóba...

A másik oldalról az oroszoknak a német és francia igény lehetőséget nyújtott, hogy folytassák a Mir üzemeltetését. A Mir bázismodul, a Kvant-1, Kvant-2 és Krisztall modulokkal együtt a világűrben keringett tovább 1992 elején, fedélzetén Alekszandr Alekszandrovics Volkovval és Szergej Konsztantyinovics Krikaljovval, de a jövőkép finoman szólva is ködös volt. Az űrállomás állapota jó néhány téren kifogásolható volt, amit a két űrhajós folyamatos karbantartással próbált orvosolni, miközben "hagyományos" tudományos feladatokat is végeztek: orvosi vizsgálatokat hajtottak végre magukon, fotókat készítettek a Földről, illetve csillagászati megfigyeléseket végeztek az űrteleszkópokkal. 1992 február 20-ára egy űrsétát ütemeztek be, amelynek célja a külső borítás vizsgálata mellett a korábban kihelyezett anyagkísérleti panelek begyűjtése mellett a Szofora tartó felállításakor használt egyes eszközök eltávolítása volt.

Viszont rögtön az űrséta elején akadályba ütköztek: Volkov Orlan-DMA űrruhájának hőcserélője elromlott, és elkezdett pára lecsapódni a sisakrostélyán. El akarták kerülni, hogy az űrsétát félbeszakítsák, így inkább Volkov csatlakoztatta az űrállomás létfenntartó rendszerére kötött köldökzsinórt, amit a régebbi Orlan űrruhákhoz használtak, és opcióként megmaradt a DMA változatnál is – azzal a korláttal, hogy így viszont csak a Kvant-2 külsején dolgozhatott, mert egyszerűen ennyit engedett a köldökzsinór. Az ő feladata lett tehát a Kvant-2 külsején elhelyezett panelek begyűjtése, míg Krikaljov az űrállomás külső felén végigkúszva eljutott a Kvant-1-ig, ahol szétszerelte a feleslegesség vált szerelőplatformokat, letakarította egy kamera lencséjét a rátelepedett portól, illetve begyűjtött egy évekkel korábban még a Mir külső borítására kihelyezett napelem tesztpanelt. Az űrséta több mint négy órán át tartott, sokkal tovább, mint tervezték, de ezért leginkább a meghibásodott űrruha volt felelőssé tehető – eredetileg a Sztrela-robotkarral "ugrott" volna a Kvant-1-re Krikaljov, csakhogy Volkov a köldökzsinór rövidsége miatt nem érhette el a kezelőpanelt...

 

Flade, Viktorenko és Kaleri, a Szojuz TM-14 induló személyzete

Az Szojuz TM-14-el induló útra kiválasztott német űrhajós a német légierő ezredese, az Airbus berepülő-pilótája, Klaus-Dietrich Flade. Tartalékja egy tudós-mérnök, Reinhold Ewald, aki a DLR-nél dolgozott különféle űrkutatási programokban 1987 óta. Az űrutazás Mir '92 néven zajlik, és az elkövetkezendő években a németek EuroMir vagy Mir (évszám), míg a franciák csillagképek vagy csillagok neveit (Antares, Altair, stb.) használják a programjaik azonosítására. A Szojuz TM-14 űrhajó persze első sorban a Mir EO-11 személyzetét viszi fel: Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko veterán űrhajós már két alkalommal járt már a Miren, Alekszandr Jurjevics Kaleri ellenben újonc – eredetileg a Mir EO-10 személyzetébe volt beosztva Volkov mellé, ám a feje felett a program vezetői a bajkonuri űrközpontnak otthont adó Kazahsztán számára tett gesztussal átadták a székét a kazah Toktar Ongarbajuli Aubakirovnak, hogy vendégűrhajósként meglátogathassa a Mirt. Viktorenko és Kaleri egyben az első orosz űrhajósok is lettek – a Szojuz TM-13-on még Volkov és Aubakirov is szovjet zászlóval a karján indult a világűrbe...

 

Flade, Viktorenko és Kaleri az indulás előtti üdvözlésnél

A Szojuz TM-14 1992. március 17-én indult el Bajkonurból, majd két nap múlva dokkolt be a Kvant-1 hátsó kikötési pontjára – ez volt a tavaly megjavított Kursz antenna első éles próbája, az időközben érkezett Progressz M-10 és 11 egyaránt a Mir elülső csatlakozási pontjára érkezett meg, a Szojuz TM-13 pedig csak a TM-14 érkezése előtt dokkolt le, majd manőverezett át az elülsőre.

 

Flade protokollfeladat közben: a zászlók többsége a DLR-t mutatja, a piros-fehér Köln város zászlója, de jobbra egy kék ESA zászló is feltűnik...

Flade természetesen protokollfeladatokkal kezdett, amit nagyon sűrű tudományos program követett: a Krisztallator kohóban mélyhűtött olvadékokkal termodinamikai vizsgálatokat hajtott végre, illetve monokristályok növesztésén is dolgozott, viszont emellett főleg különféle orvosi vizsgálatokat hajtott végre: kromoszóma-analízis, alvás-ébrenlét ciklus vizsgálata a fizikai és szellemi kondícióra, tájékozódó képességre vonatkozó kísérletek, a rövidtávú memóriára vonatkozó kísérletek és a végtagokban való véráramlás vizsgálata.

 

Flade orvosi kísérletek közben, mögötte Krikaljov éppen a szomját oltja

Közben Volkov és Krikaljev körbevezette az űrállomáson utódaikat, részletesen kitérve az állomás állapotára. Viktorenko és Kaleri a Oroszországban való élet első tapasztalatairól számolt be – és arról, hogy a pénzügyi bizonytalanság miatt komolyan felmerült, hogy a Mir ("természetesen" ideiglenesen) akár újra személyzet nélkül maradhat, így az EO-11 személyzete számára bármikor jöhet az utasítás, hogy megszakítják küldetésüket. Március 24-én Flade ülését áthelyezték a Szojuz TM-13-ba, majd 25-én Flade, Krikaljov és Volkov elköszönt Viktorenkótól és Kaleritől, majd visszatért a Földre. A németek teljes sikernek könyvelték el az utat: a tapasztalatok összegzése után rögtön egy újabb fizetős Mir-látogatás lehetőségéről kezdtek el tárgyalni az oroszokkal (a helyzetre jellemző, hogy az orosz partner az NPO Enyergija iroda volt, nem pedig a frissen létrejött orosz űrügynökség).

Odafent eközben Viktorenkoék lassan beleugrottak a Mir mindennapos teendőibe. Az egyik legfontosabb feladatot, a Krisztall modul napelemszárnyainak áthelyezését viszont tologatták tovább a földi irányítás részéről. Eredetileg a Krisztall nem a Kvant átellenében lett volna, hanem az egyik keresztirányú csatlakozóponton, viszont ez esetben a napelemszárnyait nem nyithatta volna ki – miközben az általuk termelt energiára nagy szükség lett volna. A megoldás régóta megvolt: át kell helyezni a napelemeket a Kvant-1-re, ahol semmit nem akadályoznak (és az a modul ugye alapból nem is rendelkezett napelemekkel). Csakhogy erre jelenleg nem volt sürgető igény...

Az űrhajósok persze nem unatkoztak: beizzították a Krisztall kohóit, hogy félvezető ötvözeteket gyártsanak, illetve monokristályokat növesszenek, eközben pedig a Kvant-1 távolról is irányítható űrteleszkópjai pedig csillagászati megfigyeléseket végeztek. A Progressz M-12 április 22-én érkezett meg, többek között rengeteg pótalkatrésszel, így a karbantartási munkák elkezdődhettek: a létfenntartó- és hőszabályzó rendszerek szokásos felülvizsgálata és egyes elemeinek cseréje mellett a nagyobb falat a Mir bázismodul kommunikációs rendszerének nagyjavítása és részleges cseréje volt.

A teherűrhajó június 27-i távozása után nem sokkal érkezett volna az M-13 jelű utódja, ám a megközelítéskor 150 méteres távolságban a forgásirányú mozgást túlzottan nagynak minősítette a Kursz, és leállt. Hamar kiderült, hogy a Kursz nemrégen frissített szoftverének egy rutinja hibás volt – ezt újraírták, felküldték, majd újra próbálkoztak, és ez esetben már probléma nélkül csatlakozott az űrállomás elejére. A tehertérben az utánpótlás mellett volt két giroszkóp is. Eredetileg a Kvant-1 és a Kvant-2 is hat-hat ilyennel rendelkezett, amelyek az űrállomás pozicionálását végezték – csakhogy időközben a Kvant-1-ben lévők közül egy, a Kvant-2 külső felén elhelyezettek közül viszont négy is meghibásodott. Adott esetben természetesen a fúvókákkal való finom irányítás lehetősége megmaradt, ám hosszú távon a giroszkópok lecserélése volt a megoldás. Erre július 8-án került sor, amikor (immár új Orlan-DMA űrruhákban) űrsétával két giroszkópot kicseréltek a Kvant-2 külső borításán. Némi pihenő után az elkövetkezendő hetekben azon túl, hogy Föld-megfigyeléseket végeztek, kipakolták a Progressz M-13-at, amelyben többek között 380 kg-nyi tudományos műszer volt az elkövetkező francia vendég-űrhajós kísérleteihez, végül pedig hulladékkal töltötték meg a teherhajót, amely július 26-án levált az űrállomásról.

Az Antarès-küldetés

 

Tognini, Szolovjov és Avgyejev, a Szojuz TM-15 induló személyzete

A "francia kapcsolat" igazából nem halt el, az 1988-as, második francia Interkozmosz út után állandóan megjelentek a szovjet, majd orosz űrprogram prominensei a párizsi légiparádén, és folyamatosan téma volt, hogy a Mirt egy újabb francia űrhajós látogassa meg. Ez végül 1992-ben valósult meg, a kiválasztott űrhajós pedig Michel Tognini, aki 1988-ban Jean-Loup Jacques Marie Chrétien tartalékja volt. Némi érdekesség, hogy a franciák hogy-hogy nem, de ismét kedvezőbb körülményeket alkudtak ki, mint a többiek: míg például Flade cirka öt napot töltött el az űrállomáson (és összesen nem egészen nyolc napot a világűrben), addig Tognini esetében majdnem két hetes űrutazást terveztek, ebből pedig közel 12 napot a Mir fedélzetén.

 

A Szojuz TM-15 indítása

Tognini a már veterán Anatolij Jakovlevics Szolovjov és újonc társa, Szergej Vasziljevics Avgyejev mellett kapott helyet, akik a Mir tizenkettedik tartós személyzetét alkották. Az űrhajó 1992. július 27-én indult a világűrbe, majd két nap múlva kötöttek ki a Miren. Az ilyenkor szokásos protokollokat megfejelve a CNES (a francia űrügynökség) jelezte: annyira jó a francia-orosz együttműködés, hogy szeretnék, ha nagyjából két évente sor kerülne egy hasonló űrállomás-látogatásra. Az oroszok nyilván örömmel hallották ezt, noha akkor és ott senki se vetette fel a kérdést, hogy az immár hét éves űrállomás igazából mennyi ideig is lehet alkalmas az ilyen feladatok kiszolgálására.

 

Tognini a Mir fedélzetén

A francia kísérletek főleg anyagtechnikai és orvosi jellegűek voltak, előbbiek közé tartozott szupravezetők anyagok vizsgálata, a folyékonyból gáz halmazállapotba való átmenet súlytalanságban való vizsgálata, és volt a keringési rendszerre vonatkozó, valamint az immunrendszerre vonatkozó illetve hormonális orvosi vizsgálatsorozat. A francia űrhajós folytatta a Franciaországra vonatkozó Föld-megfigyeléseket az MKF-6MA és a Priroda-5 kamerákkal, amelyek Chrétien hasonló megfigyeléseihez is viszonyítva lettek. A pihenési időszakban sem állt le a tudományos munka – a Gamma-2 kamerarendszer és a Kvant-1 röntgen-teleszkópja ilyenkor is dolgozott.

 

Tognini a Szojuz-ülésével

Az EO-11 személyzet a francia űrhajóssal együtt augusztus 9-én este szállt a Szojuz TM-14-be, hogy aztán másnap hajnalban érjen földet Kazahsztánban. Ahogy a német, úgy a francia űrügynökség is igen eredményesnek találta a Mirre tett látogatást, és noha a saját űrrepülőgép (Hermés) és űrállomás (Columbus) álmaik szertefoszlani látszottak pénzügyi okokból, anyagi lehetőségeik mégis lehetővé tették az emberes űrprogramjuk folytatását. Ami persze az oroszok számára tökéletesen megfelelt...

 

A Szojuz TM-14 földetérése után Kaleri, Viktorenko és Tognini

A Mir űrállomás erőre kap

Szolovjov és Avgyejev az űrállomás fedélzetén tudományos munkájukkal volt elfoglalva, ám valójában várták a Progressz M-14-et, amely augusztus 18-án kötött ki a Kvant-1 végén. Ez a teherhajó különleges volt: a középső modul (amely a Szojuz visszatérő kapszulájának a helyén volt) ugyanis át lett alakítva úgy, hogy a cirka 2 méteres, 700 kg-os VDU-t (~ Külső Hajtómű Egység) tárolja. A VDU feladata az, hogy a hossztengely körüli forgásirányú mozgást minél kevesebb hajtóanyagból (semleges gáz) lehessen megoldani. Azzal, hogy a 14 méteres tartó tetejére helyezik el, nagyjából 85%-kal kevesebb hajtóanyagra lesz szükség a manővereknél – ezzel viszont annyi probléma akad, hogy a hajtóanyag a csomag része, és nincs mód, hogy a Miren tárolt hajtóanyaggal pótolják, vagyis ha kifogy, akkor nem használható tovább, le kell cserélni.

A hajtóműcsomagot egy sor űrsétával szerelték fel a Szofora tartó tetejére. Az első űrsétára szeptember 3-án került sor: a felszerelést szállították a Kvant-2-ből a Kvant-1 külsejére, illetve a Szofora tartót "hátra" döntötték (vagyis immár a Kvant-1 végéhez dokkolt Progressz felett volt), valamint a Progressz rakteréből kiemelték a VDU-t. A második űrsétára négy nappal később került sor, nagyjából a tartó harmadánál lévő csuklópontot lehajtották, így a tartó teteje pont a VDU fölé került – majd eltávolították róla az immár történelemmé vált sarlós-kalapácsos szovjet zászlót. A tartón végigvezették a VDU vezérlőkábeleit, és rögzítették azokat, valamint a felszerelték a VDU-ra a fém rögzítő pántokat, amellyel majd a tartóhoz fogják rögzíteni azt. A harmadik űrséta újabb négy nap pihenő után, szeptember 11-ére lett ütemezve, ekkor rögzítették a Szofora tetejére a VDU-t, csatlakoztatták hozzá a kábeleket, majd felállították a rácsos tartót. A feladatot eredetileg négy űrsétával tervezték megoldani, de Szolovjovék háromból megcsinálták. A negyedik űrsétájuk így más feladatot kapott: egy Kursz antennát helyeztek el a Krisztall végénél (ahol ugye az APASZ-89 dokkolók voltak), amely lehetővé tette az hamarosan érkező Szojuz TM-16 automata dokkolását. Mellékesen pedig begyűjtöttek egy sor, a világűr hatásainak kitett napelem- és anyagtechnikai panelt, illetve mikrometeorit-begyűjtő eszközt.

Az év hátralévő részében a kohókban félvezető-ötvözeteket gyártottak (a Krater egységben az egyik ilyen gyártásnál hat nap alatt hoztak létre egy ötvözetet bárium-oxidból, ittrium-oxidból és réz-oxidból), földmegfigyelést hajtottak végre különféle kamerákkal, többek között a Krasznodar Kraj és a Novoszibirszk régiók szennyezettségét vizsgálták, illetve a termőföldek és erdők, illetve a természetes vizek állapotát mérték fel, majd a meteorológusok kérésére nyomon követtek egy ciklont az Indiai-óceán felett négy napon át. Október végén 150 kg-nyi tudományos és űrgyártási eredményt pakoltak a Raduga kapszulába, hogy a Progressz M-14 segítségével visszajusson a Földre. A Progressz M-15 nem sokkal később dokkolt a helyére, további nyersanyagokkal, ellátmánnyal, csereakkumulátorokkal és pótalkatrészekkel megpakolva. Novemberben kibocsátották a teherűrhajó által hozott 16,5 kg-os MAK-2 mini-műholdat, amely a légkör ionoszféra-kutatásához készült, novemberben pedig veszélyesen közel, mintegy 300 méterre az űrállomástól húzott el a működésképtelen, 550 kg-os Kozmosz-1508 radarcélpont-műhold. Az újévet Szolovjov és Avgyejev a családjukkal való élő videókapcsolattal ünnepelhették meg – ám a korlátozott rádiókapcsolat miatt ezt is rövidre kellett vágni.

 

Manarov és Polescsuk, a Mir EO-13 legénysége

1993 januárjában a Mir EO-13 készült leváltani Szolovjovékat. Parancsoka Gennagyij Mihajlovics Manakov, aki a Mir EO-7 keretében már 130 napot volt a világűrben, a beosztott fedélzeti mérnök pedig Alekszandr Fjodorovics Polescsuk, aki korábban az Enyergija tervezőiroda tesztelésekért felelős mérnökeként dolgozott. A harmadik ülés ezúttal üres volt – voltak tárgyalások egy izraeli vendég-űrhajós útjával kapcsolatosan, ám ez végül nem jött létre. Érdekes ez esetben viszont az űrhajó: eredetileg a VKK űrrepülőgép-programban felmerült, hogy vészhelyzet esetén biztosítani kell az űrhajósok kimentését, ha az űrrepülőgép valamiért nem tud visszatérni a Földre (például a hővédő pajzs megsérülése miatt). Erre egy Szojuzt képzeltek el, az orrán egy APASZ-89 dokkolóval. Az űrhajó fedélzetén egy pilótával menne fel, aki dokkolna az űrrepülőgép szintén APASZ-89 dokkolójára, majd az űrrepülőgép két pilótája átszáll a Szojuzba, és végül a Szojuzzal visszatérnek a Földre. A mentő-Szojuz elkészült erre a feladatra, a legénységgel repülő VKK űrrepülőgép útja viszont ekkoriban már látható volt, hogy sose fog megvalósulni. Jött tehát az ötlet: használják fel a Mirhez, hiszen a Krisztall modulhoz ez az űrhajó is be tud dokkolni – sőt így nem is foglalja el a hagyományosan használt elülső vagy hátsó dokkolóhelyet.

 

A Szojuz TM-16 és az APASZ-89 dokkológallérja

A Szojuz TM-16 1993. január 24-én indult el Bajkonurból, hogy két nappal később megközelítse a Mirt. 200 méterre az űrállomástól a Kursz egy pillanatra megállt, mire Manarov kikapcsolta, és végül kézzel dokkolt be a Krisztall modulra. Ez volt az első alkalom, hogy egy űrállomásra keresztirányban dokkolt be egy űrhajó, de a Mir olyan nagy volt már, hogy ez nem jelentett problémát. Az űrállomás így már hét elemből állt (Mir bázismodul, Kvant-1, Kvant-2, Krisztall, Progressz M-15, Szojuz TM-15 és Szojuz TM-16), és az össztömege pedig elérte a 90 tonnát. Az EO-12 és az EO-13 közötti átadás-átvétel minimális időre szűkült le, hiszen vendég-űrhajós nélkül nem igazán voltak előre megszabott tudományos feladatok – az egyetlen kivétel a szokásos rezonancia-kísérlet, amikor az űrhajósok a faltól ellökve magukat megpróbálták megmozgatni az űrállomást, megvizsgálva annak stabilitását. Így miután Szolovjovék utódaikat körbevezették, és mindent alaposan megmutogattak nekik, bepakoltak a Szojuz TM-15-be, majd négy nappal a TM-16 megérkezése után már indultak is vissza a Földre.

 

A Znamja kinyitása

Február 4-én felhelyezték a Progressz M-15 orrára a dokkolórúd helyére a hozzávetőleg 40 kg-os Znamja (~ "zászló") kísérleti apparátust, majd a teherűrhajó lekapcsolódott és 150 méterre eltávolodott, és egy forgó manőverrel kinyitotta a Znamját. Ennek nyolc vékony fóliából készült "szárnya" egy cirka 20 méter átmérőjű tükröt képezett, majd ezt a Progressz irányításával úgy pozicionálták, hogy a Nap fényét a már árnyékos oldalon lévő Európára vetítse. A tükrözött fény nagyjából négy kilométeres területet világított meg, és mindössze hat perc alatt vonult végig a fénye Dél-Franciaországtól Fehéroroszországig. A célja alapvetően annak a koncepciónak az alátámasztása, mely szerint a világűrbe telepített tükrökkel lehetséges lenne-e a sarki részeken mesterségesen hosszabb nappalokat létrehozni.

 

A Progressz M-15 Znamja kísérletének magyarázata

A kísérlet után a Znamját leválasztotta a Progressz, ám feladatának még nem volt vége – másnap az időközben telepített TORU (~ Távirányított Repülő Rendszer) kezelőszervek tesztelésére használták fel. A TORU gyakorlatilag két kezelőkart, három kezelőpanelt és egy TV monitort takart, amelyek bizonyos szintig a Szojuz irányítórendszerének másolatai. A célja az, hogy a teherűrhajókat az űrállomásról lehessen távvezérelni úgy, mintha az űrhajós a Progresszben ülne, így a Kursz esetleges meghibásodása esetén is lehetséges a dokkolás, illetve adott esetben át lehet mozgatni a Progresszt az egyik dokkolóportról a másikra, vagy például "körbejárhatja" az űrállomást külső szemrevételezés céljából. A Progressz M-15 esetében mintegy 200 méterre a Mirtől átvette Manarov az irányítást, végrehajtott pár alapvető manővert, sikeresen tesztelve az elméletet – majd a teszt után az M-15 pedig társaihoz hasonlóan elégett a légkörben...

A következő teherhajó február 23-án érkezett, pótalkatrészekkel, további giroszkópokkal és természetesen alapvető ellátmánnyal. A személyzetre a karbantartás feladata várt először: újra kellett kábelezni a Krisztall és Kvant-2 elektromos rendszerét, a Kvant-2-be immár belső tartókra felszereltek két giroszkópot, illetve a fedélzeti rendszerek egyes elemeit is kicserélték. A Progressz M-16 ezután egy újabb TORU teszt alanya lett – távirányítás alatt lekapcsolódott, eltávolodott 75 méterre, majd utána Manarov irányításával visszadokkolt. Másnap végleg lekapcsolódva indult a légkör felé, hulladékkal a fedélzetén. Április másodikán pedig már jött is a következő, M-17 jelű teherhajó, amely már az elkövetkezendő űrsétákhoz szükséges felszereléssel érkezett.

 

A TORU kiképző-szimulátor egy Mir bázismodul makettben, a Mir kezelőpanelje felett elhelyezve

Április 19-én került sor az első űrsétára, a cél az, hogy az immár két éve húzódó Krisztall napelem-átköltöztetések előkészítésének utolsó simításait is elvégezzék. Ehhez most a Kvant-1 két oldalán egy-egy napelemszárny-mozgató elektromotort kell felszerelni. Az űrhajósok saját magukat és az elektromotort a Sztrela robotkarral mozgatták át a Kvant-2-ről a Kvant-1-re, és nagy küzdelmek árán, három óra alatt, de sikerült felszerelniük az egyiket. Eközben viszont Polescsuk űrruhájában meghibásodott mindkét levegő-keringtető ventilátor, ami miatt hamar nagyon melege lett az űrhajósnak. Mikor visszafelé indultak, Polescsuk jelentette, hogy a Sztrela két kezelőkarja közül az egyik letört és ellebegett. A majdnem öt és fél órás űrséta után érthetően aggodalmasan szálltak ki az űrruháikból az űrhajósok: a Sztrela nélkül nem lehetséges a négy nappal későbbre tervezett második űrsétájuk...

Amíg a cserekar megérkezik, a rutin karbantartó feladatok végrehajtását hozták előre: a vízregeneráló mellett az elektromos hálózat és a fedélzeti számítógépek kerültek most sorra. Május 24-én érkezett meg a Progressz M-18, így egyszerre két teherűrhajó is az űrállomáshoz csatlakozott. Az új teherhajó a hőháztartást biztosító rendszerekhez hozott keringtető szivattyúkat, illetve új számítógép-elemeket, a hamarosan érkező francia vendég-űrhajós tudományos kísérleteinek eszközeit – és persze a Sztrela kezelőpultjához egy új cserekart. Június 18-án tehát sor kerülhetett a második űrsétára, ahol először kicserélték az eltört és elveszett kart, majd a Kvant-1 másik oldalára szánt elektromotort és magukat átvitették a robotkarral, és felszerelték a napelem-mozgató rendszert. Szemben az első űrsétájukkal, ezúttal semmi probléma nem adódott, és sokkal gyorsabban végeztek, mint eredetileg számoltak. A Kvant-1 készen állt a napelemek áthelyezésére, amit eredetileg Manakovnak és Polescsuknak kellett volna végrehajtani, de erre végül nem maradt idejük....

A korán jött francia vendég

A CNES francia űrügynökség eredetileg 1994 elejére állapodott meg az NPO Enyergijával egy újabb Mir-látogatás megvalósítására. A helyzet viszont az volt, hogy az orosz űrprogramnak nem volt fizetős vendég-űrhajósa 1993-ra (Izrael jelentkezett be, de az üzlet végül meghiúsult), így finoman nekiálltak puhatolózni az franciáknál, hogy nem szeretnének-e hamarabb sort keríteni az útra. A CNES rövid habozás után pedig belement az előrehozott űrutazásba.

 

Szerebrov, Ciblijev és Haigneré, a Szojuz TM-17 indulószemélyzete

A változtatás nem volt egyértelműen előnyös. Először is eleve azért a franciákat szemelték ki az oroszok, mert nekik ott volt a következő útra már teljesen kiképzett űrhajósuk: Jean-Pierre Haigneré tartalék volt Tognini 1992-es űrrepülésénél. Csakhogy a neki szánt tudományos felszerelés egy része még nem készült el, így néhány kivételtől eltekintve (amiket a Progressz M-18 vitt fel) Tognini korábbi kísérleteit ismételheti meg, kiegészítve egy-két, eredetileg a németek által végzettel, amit pedig Flade hagyott odafent. Haigneré így a Mir EO-14-el megy a Mirre, amelynek parancsnoka Vaszilij Vasziljevics Ciblijev, aki újonc, de mellette ott van a veterán, a világűrben már háromszor járt fedélzeti mérnöke, Alekszandr Alekszandrovics Szerebrov. A francia vendégűrhajós küldetése az Altaïr elnevezést kapta.

 

A Mir űrállomás a bedokkolt két Progressz teherűrhajóval és a Szojuz TM-16-tal...

 

...majd a Progressz M-18 távozása...

A Szojuz TM-17 1993. július elsején indult a világűrbe, majd két nap múlva megközelítette a Mirt. Ekkor került sor egy előre megrendezett jelenetre (még külön neve is volt: "Rodeo" kísérlet) - a Progressz M-18 a Mir elülső, a Progressz M-17 pedig a Mír hátsó kikötőjét foglalta el, a Szojuz TM-16 pedig a Krisztallhoz csatlakozott, vagyis az érkező űrhajó nem tudott hova dokkolni. Viszont ahogy a TM-17 megközelítette az űrállomást mintegy 200 méterre, a Progressz M-18 lekapcsolódott, amit Ciblijevék megörökíthettek. A NASA büszkélkedhetett az űrrepülőgép fedélzetén, illetve rakterében végrehajtott tudományos munkával, a különféle űrsétákkal, de az oroszok egy olyan kompozíciót hoztak össze, amely a Mirt egy dolgos, zsúfolt, elfoglalt űrkikötőként mutatta be.

 

Haigneré és Ciblijev az űrállomás fedélzetén

A francia űrhajós az EO-13 és EO-14 személyzettel mintegy 20 napig dolgozott együtt, de ahogy már említettük, a tudományos feladatok jó része alapvetően Tognini kísérleteiből állt, plusz a Progressz M-18 felvitt 100 kg-nyi további eszközt. Ezek az egyensúlyérzékre és a szövettanra vonatkozóak voltak, illetve a Teleassistance kísérlet keretében a komplex feladatok végrehajtását a földi irányítással rádiókapcsolatban álló szakemberek általi segítségnyújtásának lehetőségeit vizsgálta. Haigneré természetesen több Föld-megfigyelést is végrehajtott az MKF-6MA és a Priroda-5 kamerákkal, eközben pedig az EO-13 személyzete lassan átadta a staféta az EO-14-nek. Eredetileg a Krisztall napelem-szárnyainak átszerelését nekik kellett volna végrehajtani, de a Sztrela problémája miatt ez ugyebár elmaradt – ami további űrsétát jelentett az EO-14 amúgy is zsúfolt programjában. Manakov, Polescsuk és Heigneré július 22-én elköszönt Szerebrovtól és Ciblijevtől, majd visszatértek a Földre a Szojuz TM-16-tal.

Augusztus 12-13-án vonult át a Perseida meteorraj, és az 1993-as átvonulást kifejezetten erősnek jelezték előre – az EO-14 legénysége pedig felkészült az esetleges vészhelyzetre: az űrhajóba pakolták a visszatéréshez szükséges felszerelést, hogy adott esetben azonnal elhagyhassák az űrállomást, a kazahsztáni leszállási zónában pedig készenlétbe helyezték a mentőegységeket. A meteorraj átvonulása alatt a személyzet váltásban állt őrséget, és közben folyamatosan figyelték a légkörben elégő meteorokat, összesen mintegy 240-et örökítettek meg. A megfigyelések közben összesen 10 mikrometeorit-becsapódást rögzítettek az ablakokon is, melyek 1,5-4 mm-es krátereket hagytak emlékül. Az átvonulás után űrsétával szándékoztak ellenőrizni, hogy az űrállomás milyen kárt szenvedett pontosan. Az augusztus 13-án dokkoló Progressz M-19 teherhajó különféle ellátmányokat hozott a személyzet számára, ám Szerebrov némileg csalódottan jelezte, hogy a raktér túl üres – nagyjából az egyharmada volt csak kihasználva.

 

Szerebrov az űrséták egyikén

Az első űrsétára azonban csak egy hónappal a meterorraj átvonulása után került sor, szeptember 16-án, és végül a külső borítás és a rendszerek átvizsgálása helyett a Rapana tartón dolgoztak végül. A Rapana egy könnyű szerkezetű, rácsos tartó volt, némileg hasonlóan a Szoforához, és a mögé, a Kvant-1 tetejére állítanák fel. A Rapana kísérleti program még az 1980-as évek végén jött létre, hogy a tervezett Mir-2 űrállomás rácsos tartóival kapcsolatos tapasztalatokat gyűjtsenek, a Mir-2 ugyan abban a formában biztos nem fog megvalósulni, de reménykedtek, hogy a nemzetközi űrállomáson még kamatoztathatják az itteni eredményeket. Az első, 4 óra 18 perces űrséta a rögzítési pontot és egyes elemek átszállítását takarta, végül az első elemek összeépítését. Majd (a korábbiaknak megfelelően) négy nappal később követte a következő űrséta, amely 3 óra 13 percig tartott, és a Rapana építésének befejezésével zárult, és a tetejére anyagtechnikai vizsgálópanelek kerültek, amelyek a panelen lévő anyagokra a világűr hatásait követik. A visszaúton még begyűjtöttek pár korábban kihelyezett tesztpanelt, amelyet később a Földre juttatnak majd vissza.

 

A Szofora tartó, tetején a VDU hajtóműcsomag, és mögötte a Rapana tartó a Kvant-1 modul tetején

A harmadik űrsétán vizsgálták át alaposabban a Perseida meteorraj által okozott sérüléseket, többek között felfedeztek egy 5 mm-es lyukat az egyik napelemen, amelyet pár centis repedések öveztek. Azonban menet közben Ciblijev űrruhájának hőháztartását felügyelő rendszere meghibásodott, és először még felmerült, hogy Ciblijev visszatér, és ráköti magát a Kvant-2 modulban lévő köldökzsinórra magát (a belső létfenntartó rendszer veszi így át az űrruha meghibásodott részeitől a feladatot), és Szerebrov folytatja az űrállomás külső felmérését. Végül mégis úgy döntöttek, hogy mivel a bevett gyakorlat szerint amúgy sem dolgozhat kint űrhajós egyedül, inkább visszatérnek – így alig egy óra ötvenegy percesre vágták azt.

 

Az EO-14 / Szojuz TM-17 felvarrója

A program jövője Oroszországban közben pengeélen táncolt – eredetileg novemberben érkezett volna Szerebrovék váltása, de mivel a hajtóműveket gyártó Energomas gyáregységet jó ideje nem fizették ki, a Szojuz hordozórakétákhoz szánt hajtóműveket csak akkor adták át, ha ott helyben rendezik az anyagiakat. Márpedig pénz nem volt. Emiatt az EO-14 küldetést meghosszabbították. Csakhogy ellátmányra ez esetben is szükség lenne, jobb ötlet híján egy katonai műholdhoz szánt Szojuz hordozórakétát soroltak át a Progressz M-20-hoz, amely a Progressz M-19-et váltotta október elején. Az ellátmányon túl különféle kísérleti eszközök is érkeztek, például a holland Biokrist, amely protein-kristályokkal kapcsolatos vizsgálatokra szolgált. Eredetileg 1992-ben ez már járt a Miren, akkor Volkov és Krikaljov hajtotta végre a kísérletet, ám valami miatt a minták megsérültek, és így meg szerették volna ismételni azt. Október 22-én újabb űrsétára került sor, amelyben szerették volna befejezni a Mir teljes külső felmérését, ám ismét félbe kellett szakítani azt – ezúttal Szerebrov űrruhájának létfenntartó rendszere makacsolta meg magát, így mindössze 38 percig tartott. Az űrruha javítása után október 29-én immár ötödik űrsétájukra készültek, és végre sikerült a teljes külső burkolatot szemrevételezni és a felfedezett sérüléseket kamerákkal rögzíteni. Néhány kisebb becsapódást találtak, ám megerősítést nyert az, amit már eddig is tudtak: semmi komolyabb sérülést nem okozott a meteorraj...

November 21-én a Progressz M-20 távozott, és az űrhajósok tudományos megfigyeléseiket folytatva várták a cseréjüket...

Az orosz-amerikai(-európai) közös jövő

 

A NASA űrállomás terve 1986-ból, a kettős gerincű tartókeretre különféle űrtávcsöveket és antennákat lehetne szerelni, a két szélen pedig az energiatermelés és hőháztartás elemeit helyeznék el

A hidegháború után némileg felemás állapot lépett fel: a NASA 1990-ben és 1991-ben 6-6, 1992-ben pedig 7 űrsikló űrrepülést hajtott végre, 5-7 űrhajóssal a fedélzetükön, ám egy-egy út jellemzően 6-10 napig tartott csak. A szovjet, majd az orosz űrprogram csak évi 2-3 indítást valósított meg, amelyekben 3, de olykor csak két űrhajós indult a világűrbe, viszont folyamatosan jelen voltak a világűrben, hála a Mir űrállomásnak. A NASA természetesen szeretett volna egy saját űrállomással "válaszolni" erre, a később Freedom (~ szabadság) néven ismert űrállomás-tervet még 1984-ben Ronald Reagen jelentette be azzal, hogy 10 éven belül a világűrben lesz. Az eredetileg minden szempontból impozáns terveket a költségvetési döntések és a NASA saját túlvállalása miatt folyamatosan meg kellett vágni. Újra és újra... 1984 és 1993 között nem kevesebb, mint hét "kész" tervet tettek le az asztalra, az eredetileg elképzelthez képest egyre kisebb méretekkel, egyre kisebb lakótérrel, egyre kevesebb tudományos modullal és képességgel. Noha menet közben az ESA által tervezett Columbus mini-űrállomás a Freedom egyik tudományos moduljaként jelent meg, illetve egy japán tudományos modullal együtt gyakorlatilag nemzetközivé váló űrállomássá változtatta – volna.

 

Borisz Jelcin orosz és George Bush amerikai elnök 1992-ben

1992-ben George Bush amerikai és Borisz Jelcin orosz elnök a világűr békés célú felhasználását célzó együttműködést írt alá a két ország között. Az utókor többféleképpen értékeli ezt, sok helyen olvasható az, hogy az Egyesült Államok tartott attól, hogy a pénzhiánytól szenvedő orosz űrprogram mérnökeit feltörekvő harmadik világbéli országok saját katonai célú rakétaprogramjaihoz csábíthatják, így valójában ez (is) egy komoly motiváló tényezője volt az együttműködésnek. Jelen sorok írója azonban kételkedik ebben, lévén a potenciálisan katonai rakétatechnológia iránt érdeklődő országok (India, Pakisztán, Kína, Irán, stb.) a magasan képzett orosz mérnököknek adott esetben minden további nélkül az orosz fizetéseknél sokkal vonzóbb ajánlatot tehettek le az asztalra. Inkább az lehetett az indok, hogy egyfelől a Egyesült Államok egy gesztust tesz Oroszország felé, amely úgy békejobb a közös, békés jövőre való tekintettel, mint egy lépés a nemzetközi együttműködés kiszélesítése felé – miközben jelzésértékűen próbálja erősíteni a nyugati értékeket legalábbis elfogadó orosz politikai vezetést. Ha innen nézzük, az együttműködés inkább politikai, mint tudományos-szakmai szempontok miatt került tető alá.

1992 októberében ezen felül aláír egy megállapodást a NASA és a Rosszaviakozmosz arról, hogy 1994-ben orosz űrhajóst visznek fel egy űrsikló úton, míg 1995-ben a Miren egy amerikai űrhajós huzamosabb időt tölthet majd el. Utóbbi leginkább annak szól, hogy a Freedom űrállomás még a jelek szerint jó ideig nem fog a tervezőasztalnál tovább jutni, így pedig legalább több tapasztalatot gyűjthet a NASA is a tartós súlytalanság hatásairól. Nem sokkal később az ESA, illetve "mögötte állva" Németország és Franciaország is további látogatásokról állapodik meg. Gyakorlatilag egyetértés alakult ki abban, hogy mivel a Mir az egyetlen űrállomás a Föld körül, így egész egyszerűen ezt a legegyszerűbb felhasználni az emberes űrkutatás céljára. Mivel pedig Oroszország űrprogramja gyakorlatilag a Mir kiszolgálására olvadt, nekik sincs más lehetőségük, minthogy ezt a lehetőséget fenntartva őrizzék meg működésüket.

 

Az Enyergija tervezőiroda Mir-2 terve 1993-ból, a korábbiakhoz képest jelentősen visszafogottabb, csak 2 fős személyzetre méretezett elképzelés továbbra is a DOSz bázismodulra épül (a felső nagy modul)

1993 novemberében pedig újabb fordulat következett: Borisz Jelcin ez esetben már Bill Clinton elnökkel egyezik meg arról, hogy nemzetközi összefogásban egy új űrállomást építenek meg. Kommentárként sok helyen felmerül, hogy az új nemzetközi űrállomást az amerikai Freedom és az orosz Mir-2 elemeiből építik össze, megtámogatva az európai és japán modulokkal – ám a valóság az, hogy a Freedom pedig a hosszú évekig húzódó szélmalomharc után se jutott közelebb a megvalósuláshoz, a Mir-2 pedig szintén a sokadik áttervezés után sem kapott effektíve támogatást. Mi több, még a végleges terveket sem hagyták jóvá egyik esetében sem, a Mir-2 esetében pedig végig, folyamatosan ment a konkurens irodák (Enyergija és Szaljut / Hrunyicsev) versengése. Noha az tény, hogy a DOSz-8 anno tartalékként kezdte az életét a Mir számára, ebből lett Mir-2, majd ISS bázismodul Az összefogás melléktermékeként a VKK űrrepülőgép-programot végleg leállította Jelcin, vele együtt pedig az Enyergija hordozórakéta sorsa is megpecsételődött, hiszen nincs mit felvigyen a világűrbe – a szovjet űrprogram ékkövét senkinek sem volt szíve lelőni eddig, és még így hosszú évekig, sőt évtizedekig hallani lehetett a reménykedő hangokról, melyek szerint esetleg valahogy feltámaszthatják majd az űrrepülőgépet.

 

Fantáziarajz a Mir űrállomáshoz bedokkolt szovjet űrrepülőgépről – az álom, ami végül álom maradt

A Nemzetközi Űrállomás pedig még csak formálódó program, azzal mindenki tisztában van, hogy még hosszú évek múlva valósulhat csak meg, addig is kell valami rövid távú cél, az pedig kvázi adja magát: a Mir űrállomást az űrsiklóval kell meglátogatni. A Mir építésekor eleve számoltak azzal, hogy a VKK űrrepülőgép kiköt hozzá, ezért is volt APASZ-89 dokkoló a Krisztall modul külső végén. A feladat tehát annyi, hogy az űrrepülőgép rakterébe egy ennek megfelelő dokkoló modult kell építeni, és máris ki lehet kötni a Miren.

 

Az 1991-es, "megvágott" Freedom űrállomás terve az európai Columbus és a japán Kibo modullal,
az ábrán viszont jól látható, hogy a nemzetközi űrállomás végül a Freedom koncepcióját vitte végig

Az ESA már ez előtt döntött: a Columbus űrállomás terve és a Hermés kisrepülőgép együtt szállt sírba, majd miután megállapodás született arról, hogy a Columbus modulként a Freedom űrállomás része lehet, hamarosan kiderült, hogy a Freedom sose fog megszületni. Az ESA természetesen támogatta a nemzetközi űrállomás programját, ám csak a Mir nyújtott lehetőséget arra, hogy addig is tartós űrbéli tartózkodásra vonatkozó emberes űrutazást hozzanak tető alá: megállapodtak az NPO Enyergija tervezőirodával arról, hogy 1994-ben és 1995-ben két európai űrhajós huzamosabb időt tölthessen el az űrállomáson. Vagyis a nyugati emberes űrprogramok a szovjet örökség kihasználására apelláltak, mivel a saját terveik megvalósulása pénzügyi és politikai támogatás hiányában zátonyra futottak.

 

A Jurij Gagarin Kozmonauta űr-kommunikációs hajó az ukrajnai Odessza kikötővárosban

Közben viszont az orosz űrprogramnak a realitásokkal is szembe kellett néznie: Oroszország és Ukrajna éles vitába keveredett sok téren – a fekete-tengeri flotta, a Krím-félsziget, a két ország közötti függőben lévő pénzügyi tényezők, és eleve, az egykori szovjet haderő Ukrajnában maradt része körül – az atomfegyvereket is beleértve. A vitákban kisebb mértékben szerepeltek az Ukrajna területén lévő rádióállomások, mint a Jevpatorija városában lévő, ám az űrprogram szempontjából ezek igencsak fontosak voltak. A Mir EO-12 személyzetének űrsétáikor ez a rádióállomás elhallgatott, mivel nem volt tisztázva, kinek kell finanszíroznia a működését. Ennek eredménye viszont az lett, hogy a közvetlen földi rádiókapcsolat időtartama a Mirrel még rövidebb lett.

Kazahsztánnal kapcsolatosan sem volt egyszerűbb a helyzetük, évekig ment a huzavona, mivel az orosz katonaság és az orosz civil tervezőirodák nem szívesen engedték volna ki a kezükből az űrközpontot és annak infrastruktúráját. Viszont Kazahsztán mindenért elkezdett bérleti / használati díjat kérni – hogy az oroszok ezt elkerüljék, például a Progressz M-18 orrára erősített Raduga kapszula az Urál hegység közelében, Oroszországban ért földet, ahogy az összes későbbi Raduga kapszula is. A hosszas viták végére 1994-ben tettek (legalábbis időlegesen) pontot: nagyjából évi 115 millió dollárnak megfelelő összegért Oroszország kibérli az űrközpontot és annak infrastruktúráját, mintegy 20 évig tartó szerződés keretében, további 10 évre szóló opcióval. A dokumentumok viszont nem hoztak egyértelmű helyzetet, például csak évekkel később dőlt el a VKK űrrepülőgép-program Bajkonurban maradt elemeinek tulajdonjoga.

De még Oroszországban is komoly belső problémák voltak – a költségvetésből továbbra is a szükségesnél kevesebb pénz érkezett, ami nehéz helyzet elé állította a program irányítóit, és nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy a tervezőirodák és a Rosszaviakozmosz számára igencsak körülményesen ment az együttműködés, gyakorlatilag a túlélésért küzdött minden szereplő. Erre jó példa a Szamara városában található Energomas gyáregység esete, amely a kétségbeejtő pénzügyi helyzet miatt nemes egyszerűséggel nem adta át az emberes űrrepüléshez használt Szojuz hordozórakétákhoz megrendelt hajtóműveket, amíg nem fizetik ki őket. Egy másik példa, hogy a költségcsökkentés részeként az aktív kozmonauták számát csaknem megfelezték, 17 pilótára illetve 33 mérnök-, kutató- és orvos-űrhajósra. A távozások körülményei nem voltak éppen kellemesek, egyeseket korukra vagy egészségi állapotukra hivatkozva távolítottak el, míg mások önként távoztak, látva, hogy milyen kis esélyük van arra, hogy egy küldetés fő személyzetébe beválogassák őket. Mégis, mivel sem az űripar, sem az űrügynökség szereplőinek nem volt jobb ötlete az életben maradásra, mindenki két kézzel kezdte tolni a Mir szekerét – a hrunyicsevi gépgyárban pedig előveszik a már félkész, de pénzhiány miatt félrerakott két Mir modult, abban reménykedve, hogy hamarosan szükség lehet rájuk. A terv pedig bejött - 1994 júniusában aláírtak egy megállapodást, mely szerint a NASA összesen 400 millió dollárt fizet az oroszoknak, cserébe összesen 21 hónapig lesz fent a Miren amerikai űrhajós, illetve amerikai tudományos műszerekkel befejezik a két hátralévő Mir modult (Szpektr és Priroda).

Egy új korszak döcögős indulása...

 

Poljakov, Afanaszjev és Uszacsov, a Mir EO-15 személyzete

Bajkonurban a Mir EO-15 készült fel az indulásra, a csapat parancsnoka Viktor Mihajlovics Afanaszjev, társai Jurij Vlagyimirovics Uszacsov fedélzeti mérnök és Valerij Vlagyimirovics Poljakov űrhajós-orvos. Poljakov útjának célja a világűrben az egy huzamban töltött rekord (nem egészen 366 nap, amit Manarov és Tyitov hajtott végre még a Mir EO-3 idején) megdöntése egy 18 hónapos küldetéssel – ám a Szojuz TM-18 indításának elhalasztása ezt a tervet némileg aláásta, mivel Poljakov visszatérése relatíve fix időpont volt a tervezett első NASA űrhajós megérkezése előtt. Küldetése így is világrekord lesz, ha nem jön közbe semmi, de a 18 hónaptól jóval elmaradnak. A csapat a Szojuz TM-18-cal végül 1994 január 8-án indult el a világűrbe, hogy egy eseménytelen (már amennyiben egy világűrbe való indulást lehet eseménytelennek nevezni) út után, két nappal később kikötöttek a Miren.

Ciblijev és Szerebrov a vendégűrhajósok (és tudományos feladataik) hiányában szokásos pár napos átadás-átvétel után, január 14-én beszálltak a Szojuz TM-17-be, és lekapcsolódtak. Viszont a küldetés irányítása utasította Ciblijevet, hogy közelítse meg a Krisztall modul végét, és fotózzák alaposan körbe az APASZ-89 dokkoló rendszert. A képeket majd az űrsikló kikötésének alaposan kidolgozásához tervezték felhasználni. Ciblijev arra panaszkodott, hogy az űrhajó elég nehézkesen reagál a kezelőszervek utasításaira, de úgy döntöttek, hogy nem távolodnak el az űrállomástól, hanem a lekapcsolódás után cirka 15 méterre, a Krisztallal párhuzamosan haladva jutnak el a végéhez. Menet közben Szerebrov, aki a Szojuz orbitális modulban a fotókat készítette volna, jelezte, hogy el kellene távolodni, mert nagyon közel van az egyik napelemszárny, és másodpercekkel később a TM-17 az orbitális modul jobb oldalával nekicsapódott egymás után kétszer a Krisztall modul elejének, nagyjából egy méterre a dokkolórésztől. A földi rádiókapcsolat mind a TM-17-tel, mind a Mirrel megszakadt, ami az előbbivel nagyjából öt perccel később, utóbbival viszont csak negyed órával később állt helyre. A gyors ellenőrzés szerint nagyobb baj nem történt, sem az űrhajó, sem az űrállomás légnyomása nem változott, tehát a burkolat nem sérült meg súlyosan, sőt, a Mir űrhajósai nem is éreztek semmit. Ciblijev amennyire tudta, gyorsan eltávolodott az űrállomástól, majd úgy döntöttek, hogy a fotózást most elhagyják, és inkább visszatérnek a Földre. A leszállás problémamentesen zajlott, de utólag kiderült, hogy egy rossz állásban hagyott kapcsoló felelt az esetért – az orbitális modulban lévő kezelőkar volt aktiválva (a hossz- és keresztirányú gyorsulás és fékezés volt irányítható vele), ami miatt Ciblijev a visszatérő modulban hiába mozgatta a bal kezénél lévő, azonos feladatú kart, az nem reagált.

 

Alekszandrov Pavlovics a Karkasz "vákuumnadrágban" még a Szaljut-7 fedélzetén

Az űrállomáson az EO-15 pedig nekilátott az eltervezett programjának: Poljakovra építve egy sor orvosi kísérlet volt felállítva, kezdve a táplálkozástól az érzékszervekkel kapcsolatos vizsgálatokon át az immunrendszerrel kapcsolatos kutatásokig. Igénybe vették a Mir '92 út során felvitt Video OkluGraphie apparátust, amelynek az eredményeit Németországba továbbították a szakértőknek. Egy másik visszatérő kísérlet a Karkasz "vákuumnadrág" huzamos ideig való használatára vonatkozott – a Szaljut-6 óta kísérleteznek vele, és a célja az, hogy serkentsék vele a lábakba áramló véráramot. A súlytalanság egyik hatása, hogy mivel az űrhajósok alig használják a lábaikat, így a véráramlás csökken, illetve mivel nincs a lábuk terhelve, a csontjaik kalcium-tartalma elkezd csökkenni. A vizsgálat részeként három naponta újra és újra vizsgálták, hogyan viselkedik az űrhajósok szíve és a keringési rendszere – a két kísérleti egér pedig Afanaszjev és Uszacsov....

Anyagtechnika terén ez esetben főleg az fémes és nem fémes anyagok olvasztásával, majd gyors lefagyasztásával létrejövő kristályszerkezeteket vizsgálták, az adatokat pedig az AustroMir-91 program keretében az űrállomásra került DataMir rendszerrel értékelték ki és továbbították a Földre. Az MKS-MSz és FASzA (elnézést, de ha egyszer ez a rövidítés...) többcsatornás spektrométerek beüzemelése is megtörtént, ezekkel Föld-megfigyeléseket hajtottak végre. Január 24-én a Szojuz TM-18-cal lekapcsolódtak, és átmanővereztek a Mir elülső csatlakozási pontjára, de előtte még megvizsgálták a Krisztall modult ért károkat – mindössze a hővédő takarón látszott pár szakadás, de semmi olyasmit nem láttak, ami sürgős beavatkozást igényelt volna. A Progressz M-21 teherhajó január 30-án érkezett meg, és a hátsó csatlakozási ponton kötött ki, a szokásos ellátmányt vitte fel alapvetően.

 

Az STS-60 legénysége (balról-jobbra, fentről-lefele): Sega, Krikaljov, Chang-Diaz, Davis, Reightler és Bolden

A közös amerikai-orosz együttműködés egyik első lépcsője az volt, hogy két veterán orosz űrhajós, Vlagyimir Tyitov és Szergej Krikaljov a NASA kiképzőközpontjában felkészül az űrsiklón való munkára, és hamarosan az amerikai űrrepülőgéppel juthatnak fel a világűrbe. Ezzel együtt Norman Thagard űrhajós és Bonnie Dunbar űrhajósnő Moszkvába utazik, hogy a Csillagvárosban készülhessenek fel egy, a Mirre tervezett űrutazásra.

 

A Discovery indulása az STS-60 küldetéskor

Krikaljov a február harmadikán induló STS-60 útra lett beosztva, Charles F. Bolden parancsok (a későbbi NASA vezető), Kenneth S. Reightler pilóta valamint Nancy Jan Davis, Ronald M. Sega és Franklin R. Chang-Diaz küldetés-specialista mellé. A Discovery űrsikló rakterében a Spacehab tudományos/kísérleti modul és a Wake Shield gyártó-modul foglalt helyet. Előbbiben sejtszétválasztó biológiai kísérleteket, a Miren lévő mini-kohókhoz hasonlóakban anyagtechnikai kísérleteket és folyadékokkal kapcsolatos kísérleteket folytattak, az űrsikló középső szintjén pedig immunrendszerekkel kapcsolatos vizsgálatok folytak.

 

Az STS-60 személyzete az űrsikló középső fedélzetét a Spacehabbel összekötő alagútba tömörülve

A Wake Shield egy 3,66 méter átmérőjű, 4 tonnás automata gyártóegység volt, amelyet eredetileg a robotkarral bocsátottak volna ki a világűrbe, majd távolról kísérték volna, míg a fedélzetén lévő akkumulátorokból táplált speciális film-növesztő egység a félvezetők gyártását végezte volna tökéletesen izolált helyzetben (vagyis az űrhajó és a személyzet által okozott rezonanciák nélkül).

 

A Wake Shield gyártóegység a Discovery robotkarjának végén

Technikai problémák miatt a Wake Shieldet nem engedték el, a robotkar végén rögzítve indították be kísérletképpen. Krikaljov feladata az Űr Gyorsulás Mérő Rendszer (Space Acceleration Measurement System, SAMS) üzemeltetése volt, amely különféle érzékelők által a fedélzeten mért apró mozgásokat, rezonanciákat rögzítette, és tárolta optikai lemezen. Ezen kívül közös amerikai-orosz biológiai és orvosi kísérleteket hajtott végre, valamint rádión beszélt amerikai és orosz diákokkal, utóbbi az űrsikló amatőr rádiósokkal való kapcsolatfelvételi programjának a része volt, Krikaljov mellett Bolden és Sega volt még rádióvégen.

 

Bolden és Krikaljov ebédszünetet tart éppen

Február 8-án rövid időre sikerült rádió- és videókapcsolatot létrehozni a Mir űrállomáson tartózkodó Poljakovval, Afanaszjevvel és Uszacsovval. Egy nappal később pedig kibocsátották a német BremSat mikroműholdat, amelyet természettudományos megfigyelésekre terveztek a brémai egyetem diákjai, és a német DLR űrügynökség finanszírozta a programot. Február 11-én a kilenc napos út véget ért, és a Discovery leszállt a Kennedy Űrközpont kifutójára. Az első orosz űrhajóssal végrehajtott űrsiklóút teljesen sikeresnek volt tekinthető, és ha most egy kikacsintást is megengedtek, hozzátenném, hogy egészen más dimenzióban mozog az orosz (nemhogy a szovjet) űrprogram interneten való kutathatósága a NASA utakéhoz képest. Nem véletlen, hogy ennyi és ilyen minőségű fénykép látható például itt, egy egyszerű images.nasa.gov-os keresés, és máris több képet találni a világhálón erről az egy űrsikló útról, mint a Miren 1994-ben készültekből összesen....

A Mirhez eközben március közepén érkezett volna a következő teherhajó, a Progressz M-22, de három napot késlekedett az indítása, mert az indítóállás körül hatalmas, helyenként hét méter magas hótorlaszok jöttek létre a zord időjárás miatt. Végül március 23-án dokkolt be, nem sokkal az után, hogy elődje távozott. Májusban jött a Progressz M-23, és Afanaszjev illetve Uszacsov némileg ledöbbenve jelezte, hogy az élelmiszereket tároló konténerek egy része ki volt fosztva – újabb jele annak, hogy az orosz gazdasági helyzet korántsem volt egyszerű a hétköznapi embernek.

Malencsenko és Muszabajev, a Szojuz TM-19 induló személyzete és a Mir EO-16 kétharmada

A Szojuz TM-19-el induló Mir EO-16 helyzete érdekes volt: a pilóta / parancsok Jurij Ivanovics Malencsenko, fedélzeti mérnök társa pedig Talgat Amankeldiuli Muszabajev, akik együtt csatlakoznak Poljakovhoz. Muszabajev vállán viszont orosz zászló van, holott anno a Szojuz TM-13 személyzetébe pont kazah származása miatt kerül be, mint Toktar Ongarbajuli Aubakirov tartalékja. A Szovjetunió széthullása után viszont úgy látja, hogy karrierje szempontjából az lenne a legjobb, ha orosz lenne – így orosz állampolgárságot nyer és az űrhajósprogramban marad, sőt, beválogatják az EO-15 tartalékjába, ami egyben azt is jelenti, hogy jó esélyekkel indul az EO-16-ba kerülésre, amit végül el is nyer. Ez már csak azért is érdekes, mert amúgy Muszabajev kazah származását is felhasználták a kazah-orosz kapcsolatok fejlesztésére – például a rakéta áramvonalazó kúpjára felkerült a kazah zászló is. A két űrhajós további különlegessége, hogy mindketten újoncok, még egyikük sem járt a világűrben, pedig már majdnem két évtizedes az a szovjet időkből származó döntés, mely szerint a személyzet egyik tagjának mindig veterán űrhajósnak kell lennie. Emiatt eredetileg Gennagyij Mihajlovics Sztrekalov is velük tartott volna, mint veterán űrhajós, ám mivel előre látható hiány lépett fel az EO-16 legénységet ellátó Progressz M teherűrhajók és indítórakétáik terén, ezért a szabályt most felülvizsgálták, hivatalosan azért, mert a Kursz megbízhatósága miatt már nincs indok további alkalmazására. Sztrekalov ülésének helyére pedig plusz ellátmány kerül, biztos, ami biztos alapon...

 

A Szojuz TM-19 indulásakor, az áramvonalazó kúpon az orosz mellett ott a kazah zászló is

A TM-19 július elsején indul el a világűrbe, majd két nappal később automatikusan, probléma nélkül bedokkol az űrállomásra. Az átadás-átvétel ez úttal hat napig húzódik el, majd Poljakov ülését kicserélik a TM-19 ballaszt-ülésével, és a TM-18 fedélzetén Afanaszjev és Uszacsov visszatér a Földre.

Az űrállomás fedélzetén a fő probléma az energiahiány: ekkoriban a Mir bázisblokkon lévő napelemszárnyak összesen 100 négyzetmétert tettek ki, és 10 kW-ot termeltek maximum, a Kvant-2-n lévők 50 négyzetméteren 7 kW-ot, a Krisztall 72 négyzetméteres napelemszárnyai pedig további 8 kW-ot. Ideális esetben ez összesen 25 kW, de a napelemszárnyak a nem éppen optimális elhelyezésük miatt sokszor kerültek árnyékos oldalra és / vagy nem tökéletes szögben érte őket a napfény. Emiatt nagyjából 11-13 kW volt a várható teljesítményük, de a napelemek elöregedése miatt ez hozzávetőlegesen további 20%-kal csökkent, vagyis csak jó esetben érte el a 10 kW-ot. Az űrállomás részben az időközben kiépített csatlakozók és kábelek miatt pedig további veszteségekkel lehetett számolni, és emiatt a Mir fedélzeti rendszereinek üzemeltetésénél állandóan problémát okozott a fogyasztók megfelelő elosztása, a tudományos berendezések energiaéhségének kielégítése. A Krisztall napelemeinek átköltöztetése a Kvant-1-re hosszú ideje tervben volt, sőt, gyakorlatilag már készen volt a fogadórész, csak magát az átszerelést kellene megoldani – de amíg további modulok nem érkeznek, nincs indok a költöztetésre, hiszen a Krisztall napelemei csak akkor lennének útba, ha tovább bővítenék az űrállomást. Az energiaproblémák megoldásként az 1993-as Mir-Űrsikló program bejelentése után röviddel egyébként megkezdődött egy közös amerikai-orosz együttműködés, amely nagy teljesítményű amerikai napelemek párosítását takarta az orosz tartókeretekkel...

 

Muszabajev a Karkasz használata közben

Mivel menet közben egyre reménytelibb hírek érkeztek arról, hogy a két hátralévő Mir modult is befejezik, Malencsenko és Muszabajev feladata befejezni a Krisztall napelemszárnyainak áthelyezését a Kvant-1-esre. Ehhez viszont szükség lenne utánpótlásra: a Progressz M-24 augusztus 27-én érkezik, ám az első megközelítéskor mindössze 10 méterre a Mirtől a Kursz leáll, és a teherhajó irányítás nélkül sodródik tovább, alig elkerülve a Mir napelemszárnyait. Úgy vélik, hogy szoftver alapú a probléma, ezért friss programot küldenek fel a teherűrhajó fedélzeti számítógépé, megemelve a biztonsági határokat a manővereknél. Három nappal később újabb próbálkozás következik, látszólag minden rendben megy, de a személyzet megdöbbenve hallja, hogy az űrállomás és a Progressz dokkológallérjai többször összeütköznek, a képernyőn pedig látni, hogy a teherűrhajó oldalirányba elcsúszva próbál meg csatlakozni. A földi irányítás hátra manőverezi a teherűrhajót, és elemzik a problémát. A Progressz mindössze egy további kísérletre elegendő hajtóanyaggal bír, márpedig valahogy be kellene dokkolnia, mert már eleve csúszott a pénzügyi problémák miatt, a megszokotthoz képest pedig egy ellátó utat így is lehúztak, a következőre pedig csak novemberben lehet leghamarabb lehetőség. Ha az M-24 nem tud bedokkolni, akkor viszont a Mir személyzete nem húzza ki novemberig, arról nem is szólva, hogy ezen a teherhajón van az ESA európai űrügynökség 275 kg-nyi tudományos felszerelése, amely a következő vendég-űrhajós számára érkezne. Szeptember másodikán Jurij Malencsenko a TORU távirányítórendszerrel átveszi a közelbe irányított Progressz M-24 felett az uralmat, majd kézi irányítással bedokkol – mindenki megkönnyebbülésére.

 

Malencsenko az egyik űrséta közben

Csak megkezdeni van idő a kipakolást, szeptember 9-én ugyanis űrséta van betervezve: Malencsenko és Muszabajev először a megvizsgálja a bedokkolt Progresszt és a Mir elülső dokkolórészét, aminek nekiment, de nem látnak sérülést. A Szojuz TM-17 által okozott sérülést is megvizsgálják, és a hővédő paplanra egy plusz réteget rögzítenek. Egy második Sztrela robotkar rögzítési pontját helyezik el ezután a külső burkolaton, illetve a most felhozott ESA tesztpaneleket helyeznek ki. Öt nappal később újabb űrséta következik, kisebb karbantartásokat hajtanak végre az űrállomás külső részén, illetve begyűjtik a Rapana tartóra kihelyezett tesztpaneleket. A napelemek áthelyezését időközben elhalasztották – arra csak 1995-ben fog már sor kerülni.

 

Viktorenko, Kondakova és Merbold, a Szojuz TM-20 induló személyzete

A Mir EO-16 az indítás késlekedése miatt mindössze négy hónaposra lett vágva, közben pedig a Földön már készülődött a 17. személyzet: Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko veterán űrhajós parancsnok, Jelena Vlagyimirovna Kondakova fedélzeti mérnök és a német Ulf Dietrich Merbold kutató-űrhajós. Kondakova némi hátszéllel érkezett: 1985-ben házasodott össze Valerij Viktorovics Rjuminnal, aki nem csak veterán űrhajós, de a Szaljut-7 majd a Mir küldetés-irányítás vezetője. Kondakova volt az egyetlen kiképzett szovjet-orosz űrhajósnő az eredetileg a Szaljut-7 tartós személyzetének szánt női űrhajóscsoport tagjai óta, 1989-ben válogatták be az űrhajóskiképzésre, amit 1992-ben fejezett be, és már 1994-ben ott volt a Mir EO-16 tartalékjában, majd átkerült az EO-17 elsődleges személyzetébe, vagyis az első tartós személyzetbe került női űrhajós lett a szovjet / orosz űrprogram történetében. Ulf Merbold volt az első hivatalos ESA űrhajós a Mir fedélzetén, az ESA 1994-re és 1995-re egy-egy Mir látogatásról egyezett meg az NPO Enyergija tervezőirodával, a programok EuroMir '94 és '95 néven futottak. Az ESA-nak papíron a nemzeti űrügynökségek munkáját kellett volna összehangolja (ehhez képest ugye a francia CNES és a német DLR függetlenül egyeztek meg a saját Mir látogatásukról), még ennek keretében egyeztek meg az 1970-es években, hogy kifejlesztik és megépítik a SpaceLab kísérleti labort, amit az amerikai űrsikló vihet fel a világűrbe – cserébe pedig az ESA űrhajósai is részt vehetnek a programban. 1978-tól kezdve pedig kvázi kutató-űrhajós (payload-specialist) státuszban több ESA űrhajós is bekerült a NASA kiképzési programjába, és jártak is fent az űrsiklóval – Ulf Merbold például kétszer, 1983-ban az STS-9 úton a Columbia, majd 1992-ben az STS-42 úton a Discovery fedélzetén. Az ESA ugyanakkor úgy egyezett meg az oroszokkal, hogy Merbold egy hónapot tölthet el a világűrben, viszont korlátozva voltak a tudományos rendszerek terén: 60 millió dollárt voltak hajlandóak fizetni az EuroMir '94 keretében, amibe az eredetileg szántnál kevesebb új eszköz felvitele fért bele.

 

Protokollkép a Mirről
(Hátsó sor: Merbold, Viktorenko, első sor: Poljakov, Muszabajev, Kondakova és Malencsenko)

Október 6-án, két nappal indítása után a Szojuz TM-20 kikötni szándékozott a Mir űrállomáshoz, ám a megközelítés végső stádiumában váratlanul forogni kezdett, ezért Viktorenko kikapcsolta a Kurszot, és kézzel dokkolt be végül. A szokásos protokolláris üdvözlések és köszöntések után lassan nekiálltak az elkövetkezendő hetek tudományos feladatait végrehajtani. Merbold első sorban orvosi vizsgálatokat hajtott végre magán, nagy részben a korábbi osztrák, francia és német kísérleti eszközökkel. A Progressz M-24 és Szojuz TM-20-szal felhozott tudományos eszközök között volt egy kompakt fagyasztóhűtő a begyűjtött biológiai minták tárolására, egy centrifuga a biológiai tesztek végrehajtásához, kamerák és monitorok a feladatok rögzítésére és továbbítására, valamint egy IBM laptop a vizsgálatok eredményeinek tárolására és feldolgozására.

 

Zsúfolt hétköznapok az űrállomáson

A német űrhajós azt tapasztalta, hogy szemben az űrsiklón megszokott, nagyon feszített tempójú feladat-végrehajtással, a Miren minden sokkal nyugodtabb körülmények között, lazábban zajlik, amihez hozzájön, hogy kevesebbet lépett kapcsolatba a földi irányítással tanácsokért vagy konzultáció céljából – persze hogy oka, avagy okozata volt ez az előbbinek, az már egészen más kérdéskör. Így is napjában egy nagyjából 20 perces videokonferenciát tartottak, amelyben a végrehajtott feladatokat elemezték, és a következő munkafázist megbeszélték. Merbold azt is felidézte később, hogy amíg az űrsiklón minden egyes eszközhöz vastag kézikönyv tartozott, amit mindenkinek magának kellett megtanulnia, a szovjet / orosz megközelítés inkább szóbeli megbeszéléseken, az eszközön való kiképzésre és gyakorlásra helyezte a hangsúlyt, ha pedig valahol elakadtak, egyszerűen rádión kapcsolatba léptek a földi technikusokkal.

 

Élet a Miren 1994 végén

Az energiahiány viszont alaposan rányomta a bélyegét a munkára, eleve a hat fős legénység ellátására nagyobb teljesítményt igényelt a létfenntartó rendszertől, de a több ember által végrehajtott kísérletek is több energiát igényeltek, vagy igényeltek volna. Október 11-én az űrhajósok egyszer csak azt vették észre, hogy nem tudják aktiválni a kamerákat és monitorokat, miközben a Szojuz TM-20 akkumulátorait töltötték éppen. Mind kiderült egy rövidzárlat miatt a napelemeket kontrolláló számítógép bedöglött, így kézzel, a pozicionáló fúvókákkal fordították az űrállomást a nap felé minden alkalommal, amikor kiértek a Föld árnyékából – csak október 15-én sikerült az irányító számítógépet újra aktiválni. Eredetileg a cseh CSK-1C kohóval is több műveletet hajtottak volna végre, amelyeket először eltoltak Merbold útjának végére az energia lehetőségek miatt, végül viszont mivel az eszköz tönkrement, ezeket átruházták a tartós személyzetre, akik majd ha megérkezik a pótalkatrész, végrehajtják majd őket. Ha ez még nem lenne elég, menet közben a Vika oxigén-generátornál tűz ütött ki, de Poljakov gyorsan elfojtotta egy ronggyal, mielőtt bármi komolyabb baj lehetett volna belőle.

 

A Malencsenko, Muszabajev és Merbold a visszatérésük után, közöttük pedig Nurszultan Abisuli Nazarbajev, Kazahsztán köztársasági elnöke (aki e sorok írásakor is betölti eme tisztet)

November 3-án Muszabajev, Malencsenko és Merbold bepakolt a Szojuz TM-19-be (utóbbi 34 vér, 85 vizelet és 125 nyálmintát is elraktározott hűtőtáskába), lekapcsolódtak, majd 190 méterre eltávolodtak az űrállomáshoz, hogy a Kurszot aktiválva újra automatikusan dokkoljanak. A kísérlet célja annak kiderítése, hogy tapasztalnak-e bármi problémát az automatikus rendszerrel, ám ezúttal minden probléma nélkül ment. Másnap immár végleg elköszöntek Poljakovtól, Kondakovától és Viktorenkótól, majd visszatértek a Földre.

 

Kondakovát vizsgálja Poljakov

Az év hátralévő részét hektikus programban töltötte az EO-17. A Progressz M-25 november 13-án probléma nélkül bedokkolt a Mir elülső kikötési pontjára, az ellátmányon kívül a meghibásodott kohók javításához szükséges eszközöket hozta magával, így a személyzet végre tudta hajtani Merbold elmaradt kísérleteit. Eredetileg decemberben érkezett volna a következő bővítő modul, a Szpektr, így időszerű lenne a Krisztall napelemszárnyainak áthelyezése, de a novemberre időzített űrsétához még előkészülni sem tudtak – ugyanis szóltak az irányítástól, hogy elhalasztják a modul indítását, így pedig a napelemek áthelyezése (sokadszorra) tovább tolódik vele együtt. Ez esetben a késlekedésért viszont nem belső probléma felelt: a Szpektr fedélzetére szánt NASA tudományos eszközeit eleve késve szállították le, aztán pedig az orosz vámhivatalnál elakadtak. Ennek ellenére az orosz-amerikai együttműködés garantálta a Mir életben maradását még legalább néhány évre, vagyis a jövő ígéretesnek tűnt...

Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
David M. Harland - The Story of Space Station Mir (978-0-387-73977-9)