A Szovjet és Orosz űrhajózás története XlX.

A NASA első kozmonautája

1995 két új űrrekorddal kezdődött: a Mir űrállomás fedélzetén három űrhajós tartózkodott, Jelena Vlagyimirovna Kondakova a világ első tartós űrállomás-személyzetébe tartozó nőként minden egyes nappal megdöntötte a korábbi világűrben töltött női időtartam világrekordot – akár az egy huzamban, akár az összesített időt nézve. Társa, Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko veterán űrhajósként már a negyedik útján volt, és bár rekordot nem tartott, de már ő is több, mint egy évet töltött el összesen a Föld légkörén túl. Harmadik társuk Valerij Vlagyimirovics Poljakov viszont abszolút rekorder lett január 9-én – nemcsak megdöntötte Musa Manarov és Vlagyimir Tyitov egy év és egy nap rekordját (és még hónapok voltak hátra a tervezett időből), de összesen is több, mint 600 napot volt már a világűrben, amivel messze megelőzött mindenkit.

1995 januárjában a Mir űrállomás kiépítés tekintetében megegyezett az 1990 júniusi állapottal: Mir bázismodul, Kvant-1, Kvant-2 és Krisztall

Persze amennyire lehetett, elővigyázatosak voltak – Viktorenko és Kondakova kapta a Mir bázis modulban található két "lakókapszulát", míg Poljakov a Krisztall modulban az akkumulátorok mellett helyezte el hálózsákját, abban bízva, hogy a kozmikus sugárzás legalább egy részét felfogják azok. Poljakov persze nem nagyon aggódott – egészségi állapota és közérzete is jó volt, és nagyon motiváltnak érezte magát a továbbfolytatásra. Közben a Földön megvilágosodtak a korábbi problémákkal kapcsolatosan (a Szojuz TM-20 és a Progressz M-24 űrhajónak is problémába ütközött a kikötés az űrállomáson, a dokkolás végén eltértek az ideális iránytól): mint kiderült, rosszul kódolták fel a járművek tömegközéppontjának helyét, így a számítógép hibásan kiszámolt manővereket hajtott végre a végső megközelítésnél. A javított szoftvert feltöltötték az űrállomásra bedokkolt TM-20 fedélzeti számítógépére, és január 11-én lekapcsolódtak vele, eltávolodtak 160 méterre, és aktiválták a Kursz dokkolórendszert, amely hibátlanul végrehajtotta a megközelítést. Egy gond kipipálva...

Kondakova és Poljakov az űrállomáson

Csakhogy akadt még bőven. Az űrállomás folyamatosan szűkében volt az elektromos energiának, de emellett gondok voltak a fűtőrendszerrel, az ivóvíz-tárolóval és a nyomásszabályzókkal is, ráadásul a Krisztall modulban szivárgó víz miatt is kisebb vészhelyzet alakult ki. A nehézségek ellenére a tudományos munka zajlott tovább, Poljakov főleg orvosi megfigyeléseket végzett, míg két társa a különféle csillagászati, Föld-megfigyelési és biológiai kísérleteket hajtott végre. Január végén kifejezetten Japánra, Kobe városára, illetve a csecsenföldi Groznij területére koncentráltak – előbbit 1995. január 17-én egy igen súlyos földrengés rázta meg, utóbbi területén pedig éppen súlyos harcok voltak a szeparatista csecsen erők és az orosz hadsereg között.

Az STS-63 űrrepülés személyzete: (hátsó sor) Harris és Foale,
(első sor): Voss, Collins, Wetherbee és Tyitov

Februárra jött el az az űrrepülés, ami a következő lépcső volt az Űrsikló-Mir küldetéssorozathoz. A Discovery űrsikló az STS-63 küldetésnél azért indult elsődlegesen a világűrbe, hogy odamanőverezzen az orosz űrállomáshoz, és közben leteszteljék a kommunikációs és navigációs rendszereket és a kidolgozott eljárásokat a megközelítésre és a dokkolásra, illetve hogy egyáltalán, az orosz-amerikai együttműködést minél gördülékenyebbé, hétköznapibbá tegyék, felmérve hol kell esetleg tovább dolgozni rajta. Az űrsikló személyzete James Donald Wetherbee parancsnok, Eileen Marie Collins pilóta (az első női űrsikló pilóta), Bernard Anthony Harris, Colin Michael Foale, Janice Elaine Voss és orosz részről Vlagyimir Georgijevics Tyitov.

A Discovery elrugaszkodik az indítóállásról...

Az űrsiklónak, noha a Mirrel való találka volt az elsődleges feladata, valójában nagy rakás egyéb feladata is volt: a rakterében volt a SpaceHab tudományos modul, összesen 20 különféle kísérlethez való felszereléssel, többek között növénytermesztéshez, immunrendszerre vonatkozó gyógyszerkísérlethez, sejtkísérlethez, és a tűz súlytalanságban való viselkedésével kapcsolatos kísérlethez szükséges eszközökkel. Illetve a raktérben foglalt még helyet a SPARTAN-204 megfigyelőszonda is. A megfelelő indítási ablak mindössze 5 perces volt – ha valami gond lép fel, akkor elhalasztják az indítást. A Discovery viszont február 3-án az indítási ablak megnyílása után egyből sikeresen elindult, majd pályára állt.

Collins az űrsikló pilótaülésében, miközben a meghibásodott pozicionáló hajtóművekre keresnek megoldást

A pályára állás után viszont hamarosan kiderült, hogy bizony problémák adódtak: az űrsikló 44 pozicionáló hajtóműveiből két hátsónál is szivárgás lépett fel. Ugyan a közvetlen megközelítés még napok múlva lesz, de az orosz fél aggódott, hogy az elszabaduló, erősen korrozív hidrazin üzemanyag esetleg megrongálhatja a Mirt, ezért megállapodtak abban, hogy ha nem sikerül a szivárgást megszüntetni, akkor 125 méternél jobban nem közelíti meg az űrsikló az űrállomást. Miközben a megoldáson dolgoztak, az egyik orrban lévő pozicionáló hajtómű is csatlakozott renitens társaihoz, de végül a második napon sikerült a hibás hajtóműegységeket elszeparálni, így az akadály elhárult a közeli manőverek végrehajtása előtt.

 
Tyitov a SpaceHab modulban a Rhizobium trifolii baktériumok súlytalanságban való szaporodását vizsgálja, érdemes a bal felső modult megnézni: igen, az ott egy Coca-Cola adagoló...

Eközben a fedélzeten elkezdték az előre elkészített tudományos kísérleteket végrehajtani. Tyitov elsősorban a biológiai kísérleteket kapta feladatul, de a többi űrhajós is sűrű programot tudott magáénak. Az egyik legkedveltebb kísérlet a SpaceHabbe elhelyezett Fluids Generic Bioprocessing Apparatus (~ Folyadékok Általános Bioprocesszáló Berendezése), vagyis FGBA-01, kevésbé hivatalosan egy üdítő-adagoló, amely Coca-Cola vagy Coca-Cola Diet üdítőt szolgáltathatott a személyzetnek – akiknek értékelnie kellett a "mintaanyagok" ízét.

A Mir űrállomás a Discovery-ből fotózva

Ahogy közeledik, kivehető, hogy a Krisztall modul néz az űrsikló felé, az APASZ-89 dokkolójával

Poljakov a Mir bázismodul ablakából élvezi az űrsikló látványát, miközben rádión Tyitovval cseveg

A harmadik napon kezdődik meg a Mirhez való közeledés végső fázisa: nagyjából 122 méterre közelíti lassan meg az űrsikló az űrállomást, miközben Tyitov rádión felveszi a kapcsolatot az űrállomáson tartózkodó Poljakovval, Viktorenkóval és Kondakovával – majd egész idő alatt ő lesz a rádiós kapcsolattartó az űrsikló és az űrállomás személyzete között. Az űrsikló lassan elkezdi megközelíteni a Mirt, miközben a rakterében lévő IMAX kamerákkal végig rögzíti a manővert. A cél az, hogy nagyjából 11 méterre érjenek a Krisztall végén lévő APASZ-89 dokkológallérhoz. Ez persze kínosan lassan történt – nagyjából 40 perc alatt zajlott le. Wetherbee a megközelítés végén rövid beszédet mondott: "Ahogy közelebb hozzuk űrhajóinkat, közelebb hozzuk egymáshoz nemzeteinket is. A következő úton kezet rázunk veletek, és együtt vezetjük világunkat a következő évezredbe". Viktorenko válaszolt neki "Egyek vagyunk. Emberek vagyunk". Az űrsikló ezután lassan távolodni kezdett, és nagyjából 122 méterre megállt, majd egy negyed körben körberepülte az űrállomást, végül eltávolodott tőle. A főpróbán már túl voltak...

A SPARTAN-204 a robotkar végén

A Discovery személyzete a következő napon a CanadArm robotkarral kiemelte a SPARTAN-204-et a raktérből, hogy fényjelenségeket, illetve a hajtóművek által gerjesztett nyomásváltozást figyelje. Majd el is engedték, hogy 40 órás független repülés után újra befogják, és az űrsikló rakterébe helyezzék. Február 9-én Foale és Harris űrsétát tettek, részben a SPARTAN szonda segítségével, amelynél Foale a robotkar végén lévő platformhoz rögzítette magát, miközben Tyitov a robotkarral elnavigálta messzebb – majd Harris és Foale a SPARTAN szondával ugyanolyan forgatásokat és mozgásokat végeztek – csak Harris a raktérben, míg Foale a robotkar végén. Az 1100 kg-os szondával végrehajtott mozdulatok a későbbi űrbéli építési feladatokat imitálták, és azt, hogyan lehetséges a terhek kezelése a súlytalanságban.

 

Foale és Harris az űrséta közben

Az STS-63 február 11-én, nyolc nappal indulása után szállt le a Kennedy űrközpont kifutóján. Az út teljes sikernek lett elkönyvelve, a hajtómű-problémák ellenére is.

 

Elég rossz minőségű fotó, de látható rajta mindkét személyzet: hátul a tartalékszemélyzet (Budarin, Dunbar és Szolovjov), elöl az elsődleges személyzet: (Thagard, Gyezsurov és Sztrekalov)

Eközben a Földön már a végső előkészületek zajlottak a közös amerikai-orosz Mir küldetés terén. A Szojuz TM-21 útja valójában már előre alaposan meg lett határozva – olyannyira, hogy Poljakov időtartamrekordjának is a 17. és 18. Mir személyzet cseréje volt a fix végső időpontja. Az EO-18 pedig Vlagyimir Nyikolajevics Gyezsurov parancsnokból, Gennagyij Mihajlovics Sztrekalov kutató-űrhajósból és a Norman Earl Thagard NASA kutató-űrhajósból állt. Gyezsurovnak ez volt az első útja, Sztrekalov viszont négy űrutazáson volt túl, a legutóbb a 130 napig tartó Mir EO-7 személyzet tagjaként. Az amerikai űrhajós szintén négyszer járt már az űrben, ahol összesen 25 napot töltött már el. Thagard viszont szemben a korábbi vendég-űrhajósokkal a tartós személyzet tagja volt, vagyis neki nem csak pár napig, esetleg egy hétig, hanem a tervek szerint 3 hónapig lesz a Mir az otthona.

Thagard nem véletlenül került ide – még 1992-ben hallott az orosz-amerikai együttműködési tervekről, és karrierjének jövőjén lamentálva elgondolkozott azon, hogy a közös űrrepüléseket veszi célba. Dan Brandenstein, a NASA űrhajós-kiképzési programvezetője pedig egyszer csak nekiszegezte a kérdést, hogy vállalna-e egy űrrepülést az oroszokkal – mire Thagard határozottan igent mondott. Az első időkben saját költségen állt neki oroszul tanulni, majd végül a NASA kirendelt mellé egy nyelvtanárt, hogy elsajátítsa a nyelvet. Hogy a NASA-nál se fenékig tejfel az élet, jól jellemzi, hogy menet közben végül Thagardnak kellett megfelelő tanárt keresnie, mivel a nyelvtanárok átlagos napidíja 34 $ / nap volt, plusz utazási költség – az űrhajós számára jóváhagyott keret viszont 10 $ per nap volt összesen. Szóval végül a saját autójával kellett utazgatnia, hogy beleférjen a keretbe...

Thagard és Dunbar száll ki a Szojuz makettből, a Csillagvárosban zajló kiképzésük idején

Az intenzív, napi 8 órás, heti öt napos nyelvtanulás önkéntesen zajlott 1993-ban, és pár másik űrhajós is csatlakozott hozzá menet közben (többek között Shannon Lucid, aki később szintén bekerül a Mirre induló űrhajósok közé). Noha "de facto" Thagard volt a legesélyesebb a kezdetektől a lelkesedése miatt, viszont kijelölt tartalék személyzete nem volt, márpedig amikor a következő lépés következett, és a NASA űrhajósok Oroszországba indulására került a sor, az oroszok ragaszkodtak, hogy legyen tartalék-személyzet is, vagyis kértek még egy űrhajóst. A NASA végül a veterán Bonnie Dunbar űrhajósnőt jelölte, ami ugyanakkor némileg furcsa döntés volt, lévén Dunbar semmiféle orosz nyelvi előképzésen nem vett részt (igaz korábban viszonylag gyorsan megtanult németül, amit a német űrhajósok űrsiklón való repülésekor kamatoztathatott).

A Szpektr modul felépítése, kékkel jelölve a túlnyomásos részt

Eközben amerikai mérnökök orosz társaikkal azon dolgoztak, hogy a következő bővítőmodult, a Szpektrt előkészítsék. A NASA megállapodott az orosz felekkel (a Rosszaviakozmosz mellett az Enyergija és a Hrunyicsevi gépgyár is tárgyalóasztalnál ült), hogy finanszírozzák a maradék két Mir modul (Szpektr és Priroda) befejezését, cserébe a fedélzetükön nagyjából 700 kg-nyi saját tudományos berendezést helyeznek el, illetve a tartós személyzetbe egy amerikai is bekerül, aki majd a Szpektrben lakik. Ezek a modulok ugyanúgy a Cselomej tervezőiroda Almaz katonai űrállomás-programjához szánt TKSz űrhajó műszaki-lakómoduljára, az FGB-re épültek, ahogy a korábbi két nagyobb bővítő-modul (név szerint: Kvant-2 és Krisztall). A Szpektr modul ironikus módon eredetileg szigorúan titkos katonai programok otthona lett volna, felderítő-kém berendezésekkel és ballisztikus-rakétaelhárító tesztekhez szánt céltárgy-kibocsátó vetőcsövekkel. Az átépítésnél a katonai elemek helyett egy kúpos "sapka" került a modul végére, amire két napelemet helyeztek az ekkor már jól ismert energiahiány miatt. A plusz két, egyenként 27 négyzetméteres napelemszárny 6,9 kW elektromos energiát termelt optimális körülmények között, kiegészítve a modul két eredeti, egyenként 38 négyzetméteres paneljét, amelyek összesen 9,6 kW-ot tudtak biztosítani. Bár alapvetően tudományos modulnak készült, de egyben egy plusz űrhajós számára nyújtott különálló alvó-pihenő helyet is – ugyebár eddig csak két szeparált alvókapszula volt a Mir bázismodulban, a harmadik űrhajós (ha volt) általában a Krisztallban aludt addig.

A Szpektr a társaihoz hasonlóan nagyjából 20 tonnát nyomott, és ebből 1,13 tonna volt a Thagard tudományos munkájához tartozó felszerelés tömege. A külső felületen egy 2 méteres robotkar (elnevezése: Pelikán) is el lett helyezve, amely a Szpektr tudományos zsilipje és a külső részen elhelyezett rögzítési pontok között tudott tudományos tesztpaneleket mozgatni. Ezzel lehetővé vált, hogy az ilyen, a világűr hatásainak kitett tesztpaneleket immár bentről, biztonságosan helyezzék ki és hozzák vissza, amihez korábban űrsétákon volt csak lehetőség. Noha eredetileg még 1995 februárjára tervezték az indítását, de változatos okok hátráltatták eme elképzeléseket – a hrunyicsevi gyáregység is a vártnál lassabban haladt az átalakítással, az amerikai tudományos berendezések elakadtak az orosz vámhivatalnál, majd 1994 októberében a rubel összeomlása miatt kvázi lefagyott Oroszország gazdasága. Utóbbiról röviden annyit, hogy 1994 januárja elején még 1295 rubelt adtak egy amerikai dollárért, szeptember elsején már 2204-et, majd október 12-én ez felszökött 3924-re, és mindezt úgy, hogy egyedül azon a napon 27%-ot veszített az orosz fizetőeszköz az értékéből. Viszont a Szojuz TM-21 útja már eléggé stabilan volt felvésve a naptárba 1995 március közepére, és az oroszok nem akarták csúsztatni (a margóra: feltehetően ennek köze volt ahhoz, hogy a NASA az indítás után fizetett ki egy nagyobb részletet a megállapodott összegből)...

Jurij Gagarin szobra Csillagvárosban, 1995 februárjában

A két NASA űrhajós eközben Csillagvárosban átesett a kötelező orvosi vizsgálatokon és a kiképzési elemeken, úgy mint a két napos téli túlélési gyakorlat, majd a Szojuz TM és a Mir űrállomás makettjeiben való gyakorlásokon. Nem csak a Szpektr (és a Priroda) megszületése, de a mindennapos élet is nehézkes volt az 1990-es évek Oroszországában. Eleve problémát okozott, hogy az űrhajósokkal kapcsolatos kiadások pénze 2 hónap alatt jutott el a Johnson Űrközpontból Csillagvárosba (a kettő között megjárta a NASA főhadiszállását, az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumát, a párizsi és a moszkvai amerikai nagykövetséget is). Thagard és Dunbar egy frissen berendezett, három hálószobás apartmant kaptak, amelyek a lakóik szemével átlagosnak hatottak, de orosz szemmel luxusnak minősültek. Dunbar szembesült ezzel, mikor Csillagvárosban néhány női dolgozó meghívta magához teázni, és az űrhajósnő láthatta, az ő lakásaik milyen állapotban vannak – ezzel együtt elbűvölték vendéglátói, és szabályos túrákon mutatták meg neki a hajdan szigorúan titkos komplexum minden épületét.

Thagard közben heti egyszer sofőrös autóval utazhatott Moszkvába alapvető dolgokért és újságokért, mert ott helyben, Csillagvárosban ezek elérhetetlenek voltak (az űrhajós visszaemlékezéseiben kitért arra, hogy még friss gyümölcsöt sem lehetett kapni). Az amerikai életvitelhez szokott űrhajósoknak más téren is meglepetésekkel kellett szembesülniük – például csak egyetlen (orosz) TV csatornát nézhettek, mert nem volt több (egyszerűen nem volt elérhető műholdas TV szolgáltatás); nem volt szárítógép (centrifuga, ha így érthetőbb), így a ruháikat a fürdőkád feletti szárítókötelekre teríthették csak. A szabadidő elütése sem volt egyszerű télen, Dunbar úgy írta le, hogy hetekig az jelentette a szórakozásukat, hogy a helyi NASA csapat főnöke, Kenneth Cameron (maga is űrhajós) által beszerzett videomagnón esténként filmet néztek pattogatott kukoricát majszolva és Margarita koktélt szürcsölve, miközben a fürdőszobában a zajos mosógép ugrált össze-vissza, néha-néha kitépve a falból a lefolyó-csatlakozót. Arról már nem is szólva, hogy olyan is előfordult, hogy eközben hetekig nem volt fűtés...

A Szojuz TM-21 indítása

Szerencsére közeledett március, így az űrhajósok, ideértve a Mir EO-18 személyzetét Bajkonurba költöztek. A Szojuz TM-21 március 14-én indult el a világűrbe, majd két napos út után, március 16-án kötött ki a Mir űrállomáson, ahol Thagard "lépett" elsőként közülük a Mir fedélzetére, ahol Viktorenko, Poljakov és Kondakova sóval és kenyérrel (a tradicionális utazó-ételek) fogadták. A Mir EO-17 és 18 természetesen végrehajtotta az ilyenkor szokásos protokolláris feladatokat, ám némileg meglepő módon erről nem nagyon maradtak fent képek (legalábbis az interneten). Az amerikai űrhajósnak most kellett szembesülnie azzal, hogy miért van szükség hat napra, amíg az átadás-átvétel megtörténik. A "régi" személyzetnek végig kell vezetni utódaikat az űrállomás minden szegletén, és végigvenni, hogy milyen eszközt, eszközöket, dolgokat hova rögzítettek le. Ez olyasmi, amit a Földön nem tud senki, sokszor még csak támpont sincs, hogy egy adott eszköz éppen az űrállomás melyik részén található. Az átadás után az EO-17 személyzete átköltözött a Szojuz TM-20-ba, majd március 16-án visszatértek a Földre. Poljakov végül 438 napot töltött el a világűrben, cirka három hónappal kevesebbet, mint eredetileg tervezték, de így is jelentősen túllépte a korábbi (366 napos) csúcsot. Útja több mint sikeres volt, olyan jól volt visszatérésekor, hogy saját lábán sétált el a kapszula mellől a felállított orvosi sátorig – alátámasztva, hogy a motivált, lelkes űrhajósok megfelelő testedzéssel megfelelő egészségi állapotban térhetnek vissza hosszabb űrutazásokról is. Kondakova ugyan "csak" 169 napot volt a világűrben, de ezzel messze ő lett a női világcsúcstartó.

Poljakovot kiemelik a Szojuz TM-21 visszatérő kapszulájából

Az űrállomáson eközben improvizált programon kezdtek el dolgozni – az eredeti terv szerint az EO-18 feladata a Szpektr beüzemelése, majd a két orosz űrhajósnak első sorban a Mir karbantartása lesz a feladata, miközben Thagard az orvosi és biológiai kísérleti programját hatja végre, mintegy három hónapon át, majd az Atlantis űrrepülőgéppel tér vissza. Az induláskor úgy tűnt, hogy május 10-én kerülhet sor az új modul indítására, ám menet közben ez tovább csúszott (május 20-ára). Thagard számára így a korábbi francia, német, osztrák és ESA küldetésekből fent hagyott felszerelésre tervezték át a kísérletek egy részét (például nyál-, vizelet- és vérminta gyűjtést), valamint az elkövetkezendő Progressz teherűrhajókkal igyekeztek legalább részben pótolni a hiányzó felszerelést.

Gyezsurov az egyik belső giroszkóp javítása közben

A 18-adik Mir személyzet első teherűrhajója, a Progressz M-27 április 11-én érkezett meg, és a szokásos ellátmányon túl mintegy 100 kg-nyi tudományos felszerelést hozott az amerikai űrhajósnak, illetve a GFZ-1-et, egy 20 kg-os, gömb alakú német mini-műholdat, amely a Földről indított lézernyalábok segítségével a Föld gravitációs mezejét tudta nagyon pontosan jelezni. A műholdat hamarosan pályára is állították a tudományos zsilipen keresztül. Thagard közben szembesült még egy jelentős különbséggel a szovjet / orosz és amerikai űrhajósok viselkedésében – az amerikai űrsiklókon hiába volt valaki parancsnoki beosztásban, ha valamelyik társát utasította, mindig hozzátette, hogy "kérlek", vagy "legyél szíves", és a végrehajtás után meg is köszönte azt. Itt viszont Gyezsurov autokratikusan közelítette meg a helyzetet, holott ő először volt a világűrben, míg két társa veterán űrhajós volt. Sztrekalov, ha besokallt, kisebb dühkitöréssel reagálta le a helyzetet, ami után Gyezsurov némileg visszább vett – Thagard átvette a megoldást, és nála is bevált. Ennek ellenére az idő elteltével mindhárman egyre jobban kijöttek egymással, a végén Gyezsurov már folyamatosan hozzátette a "barátom" szót, ha Thagarddal beszélt.

Gyezsurov és Sztrekalov egy Mir-makettel a kezükben tervezik az elkövetkezendő űrséta teendőit

Eközben Sztrekalov és Gyezsurov nekikészült az űrsétáknak – a cél a Krisztall napelemtábláinak áthelyezése. Így, hogy a Szpektr hamarosan megérkezik, a Krisztall napelemtáblái többé nem lehetnek nyitva, tehát véglegesen át kell helyezni a Kvant-1 modulra – évek óta húzódott eme feladat, mivel egy ideig úgy tűnt, hogy a maradék két modul sose fog a Mirhez megérkezni (az oroszok menet közben az új nemzetközi űrállomás elemeiként is felajánlották őket, csak ahogy haladt a Mir-Űrsikló program, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy szükség lesz rájuk). Az űrsétát viszont akadályozta az, hogy Sztrekalov megvágta a kezét, és a seb elfertőződött, így először meg kellett gyógyulnia annyira, hogy űrruhában is tudjon dolgozni. Az időt arra használták fel, hogy kiképzővideókat néztek.

Gyezsurov űrséta közben

Gyezsurov és Sztrekalov végül május 12-én indult neki első űrsétájának. Először a Kvant-1 modul elektromos kábeleit helyezték át a külső burkolaton, majd a Krisztall napelemszárnyain nekiálltak a panelek összehajtogatását végrehajtani: 3 panel volt tervben erre az útra, és összesen kétszer 28 panelt kell majd szállításra alkalmas helyzetbe hozni. A munka viszont lassan haladt, így végül az 5 óra 20 percesre tervezett űrséta 6 óra 15 percig tartott – és elmaradt az egyik tervezett elem, a korábban kihelyezett amerikai TREK mintapanel begyűjtése időhiány miatt. Mindkét űrhajós kimerült, így a következő napot pihenéssel töltötték, majd nekikészültek a következőnek. Erre május 17-én került sor, és az egyik napelemmel teljesen végezniük kellett volna – de ez nem sikerült, a vártnál sokkal lassabban haladtak, főleg amiatt, hogy megfelelő pozícióba kerüljenek az adott munkafolyamathoz. Sztrekalov hajtotta végre a panelek összehajtogatását, Gyezsurov vezérelte a Sztrela robotkart, Thagard pedig az űrállomás belsejéből követte őket, és a munkafolyamatok megfelelő sorrendjére ügyelt. Mikor már az űrruháik tartalékait kezdték el felélni, a felszerelésüket a Kvant-1 külső borításán hagyva visszatértek a Kvant-2 zsilipjébe, összesen 6 óra 42 percet eltöltve odakint.

Sztrekalov az Orlan-DMA űrruhában dolgozik

A harmadik űrsétára május 22-én indult a két orosz űrhajós, és az öt és egynegyed órás művelet alatt sikeresen befejezték az első napelemszárny áthelyezését a Kvant-1-re, amelyet Thagard aktivált belülről, a tesztelés alapján pedig minden megfelelően működött. A második napelemen is összehajtottak 13 szegmenst (a 28-ból) mielőtt visszatértek – direkt csak "fél munkát" végeztek, így egy félig összehajtott napelemszárnnyal a Krisztall nem lesz útjában a Szpektr érkezésekor és utána, a modulok átmozgatása közben. Miután a Progressz M-27 távozott hulladékkal megpakolva 23-án, az űrhajósok kipihenték magukat, és öt nappal később egy kisebb, mindössze 21 perces "belső űrsétát" hajtottak végre, amelynél áthelyezték a Krisztall modult az Y jelzésű kikötőről a Z jelzésűre.

A Szpektr modul belsejéről készült kép az érkezése után – a modul teherszállítóként is funkcionált, fedélzetén különféle ellátmányokkal érkezett

A Szpektr május 20-án végre elindulhatott a világűrbe egy Proton hordozórakéta orrán, majd június elsején automatikusan bedokkolt. Még ezen a napon Gyezsurov és Sztrekalov beöltözött Orlan-DMA űrruháikba, hogy a Mir bázismodul dokkoló-modulját hermetikusan lezárva áthelyezzék a Y jelölésű kikötőre a Konusz fedelet, majd másnap a Ljappa robotkarral a Szpektrt is átmozgatták az Y kikötőre. Még a Krisztallt kellene az elülsőre mozgatni, de a május 29-i átmozgatás után légnyomás-csökkenést észleltek a Krisztallban, így először meg kellett oldani még a szivárgást. Mikor ezzel is végeztek (érdekes módon a részletekről nem sok információ maradt fent), június elsején kikötött a Szpektr a Mir elülső dokkolópontján. Egy újabb "belső űrsétán" a Konuszt visszahelyezték az "alsó" pontra, majd átmozgatták a Szpektr modult a Kvant-2-vel szembeni pozícióba. Június 3-án kinyitották a zsilipajtót, és nekiálltak a modul beüzemelésének.

Két nap múlva kinyitották a felső napelemszárnyakat is, ám az egyik beakadt, és részlegesen tudott csak kinyílni – a végén az egyik rögzítő elem nem oldott ki. Június 8-án újra bekapcsolták a napelemszárny mozgató-mechanizmusát, ám a rögzítés nem engedett. A földi irányítás egy űrsétát szeretett volna, hogy megnézzék, kézzel esetleg kioldható-e valahogy, ám Sztrekalov határozottan ellenezte az ötletet – nem lehet tudni, hogy a kinyíló napelemszárny merre csapódna, így pedig túl veszélyesnek ítélte a helyzetet, hogy odamenjenek, és kézzel matassanak ott. Thagard lelkesen kivette a részét a Szpektr belakásában – ez lesz új otthona, és egyben tudományos feladatait is végre teljes volumenben tudta végrehajtani. Mintegy mellékesen ekkora már megdöntötte a korábbi amerikai rekordot – a Skylab űrállomás harmadik személyzete 1974-ben 84 nappal állította be, Thagard küldetése pedig még legalább egy hónapig fog tartani (eredetileg 3 hónaposra volt szánva, de különböző okokból csúszott az STS-71 indítása). De mindenekelőtt, a Szpektr megérkezésével, majd a Krisztall átmozgatásával az elülső pontra immár minden készen állt a rajtvonalon álló STS-71 űrrepülésre, amelynél végre bedokkol egy űrsikló a Mirre.

Az első űrsikló látogatás a Miren

Az Atlantis raktere a felkészítés közben, hátul látható a SpaceLab, az előtérben az ODS

Az STS-71 úthoz az Atlantis űrsiklót osztották be, a rakterébe került beépítésre az Orbiter dokkolórendszer (Orbiter Docking System, ODS), amely egy három irányú zsiliprendszer volt, és összekötötte az űrsikló középső szintjét a raktérben lévő SpaceLab modullal, illetve a tetején egy APASZ-89 (az oroszoknál APASZ-95-ként is ismert) dokkológallérral csatlakozási lehetőséget biztosított a Mir űrállomás Krisztall moduljához. Az ODS tetejére az Enyergija cég gyártotta le az eredetileg a VKK űrrepülőgép-programhoz szánt APASZ-t (egyébként 18 millió dollárért), amit aztán a Rockwell (amelynek az űrrepüléssel foglalkozó részét eközben a Boeing cég vásárolta meg) épített be az ODS-be. A margóra megjegyezném, hogy a SpaceLab nem elírás – az STS-63-nál említett SpaceHab és a SpaceLab két eltérő modul, a SpaceLab az ESA által legyártott tudományos modul, a SpaceHab egy amerikai cég által készített kereskedelmi és tudományos modul volt.

Az STS-71 út induló legénysége: Budarin, Szolovjov, Dunbar, Gibson, Baker, Harbaugh és Precourt

Az STS-71 legénysége a NASA oldaláról Robert L. Gibson parancsnok, Charles J. Precourt pilóta, Ellen S. Baker, Gregory J. Harbaugh, Bonnie J. Dunbar (aki Thagard tartaléka volt ugye), valamint orosz részről Anatolij Jakovlevics Szolovjov és Nyikolaj Mihajlovics Budarin. Szolovjov és Budarin a Mir EO-19 személyzetet alkották, a terv az volt, hogy ők ketten váltják az EO-18-at, vagyis Thagard, Gyezsurov és Sztrekalov trióját – tehát gyakorlatilag személyzetcserét hajtanak végre az űrsiklóval. Eredetileg az asztalon volt, hogy Dunbar csatlakozik Budarinhoz és Szolovjovhoz, ám végül az oroszok ezt a tervet megtorpedózták – hivatalosan Dunbar "útban" lett volna a Szojuz TM-22-vel érkező európai ESA tartós személyzettel megerősített EO-20-nak, ám ezt nehéz értelmezni (végül Szolovjov és Budarin egy üres székkel maguk mellett tértek vissza a Szojuz TM-21-ben, tehát elvben Dunbar útjának semmi akadálya nem lett volna).

Az STS-71 indulása

Az Atlantis július 27-én indult el a floridai Cape Canaveral LC-39A indítóállásáról, az indítási ablak elég szűk volt, hogy aztán megfelelő pozícióba pályára állhasson, ehhez az indítás után két kisebb (az OMS hajtóművekkel végrehajtott) pályakorrekciós manővert hajtott végre. Az űrsiklónak a lehető legalacsonyabb hajtóanyag-igényű manőverekkel három nap alatt sikerült 14,8 km-re kerülnie az űrállomáshoz. A végső megközelítésnél az űrsikló közvetlenül a Föld irányából ("alulról") érkezett, amelynek a célja az volt, hogy így lehetőleg nem kell az űrállomás felé néző hajtóműveit használnia, amivel esetleg kárt okozhat benne. Csak az "emelő" (ez esetben a "lefelé néző") és az oldalirányú hajtóműveivel mozgott finoman az űrállomás felé, és az egész úgy volt megtervezve, hogy ha az űrsikló valamiért manőverezni képtelen állapotba kerül, a gravitáció szép lassan eltávolítja az űrállomástól.

A Mir az STS-71-ről fotózva, jobb oldalt a Szojuz TM-21-et látni, fent pedig a Szpektr modult;
érdemes megfigyelni a Szpektr tetején látható, félig még összecsukott napelemszárnyat

Mintegy 800 méternél Gibson kézi irányításra tért át, majd tovább csökkentették a távolságot, 300 és 100 méternél "lassítottak", és megvárták, amíg mind az orosz, mind az amerikai irányítás jóváhagyja a továbblépést. 10 méternél az űrsikló mindössze 30 mm per másodperc sebességgel közeledett tovább, és mindössze 20 milliméterrel tért el a középponttól, percekkel később a két dokkológallér összeért, és létrejött a "puha kapcsolódás". Miután mindent újra átnéztek és ellenőriztek, negyed óra múlva az űrsikló finoman tovább közeledett, amelytől a dokkológallérok teljesen zárt állapotba kerültek, létrehozva a "kemény kapcsolódást". Az összekapcsolt Űrsikló-Mir-Szojuz komplexum nagyjából 225 tonnájával az addig volt legnagyobb tömegű emberkéz alkotta űrjármű lett.

Gyezsurov és Gibson a zsilipajtók kinyitása utáni kézfogáskor

Még nagyjából egy órára volt szükség, amíg mindent ismételten átellenőriztek, majd a két űrjármű légnyomását is beállították, hogy a zsilipajtókat ki lehessen nyitni. Odafent Gyezsurov és Gibson, "idelent", az oroszországi CUP irányítóközpontban Jurij Koptev, a Rosszaviakozmosz és Daniel Goldin, a NASA vezetője rázott kezet. A kötelező protokoll köröket apróbb problémák árnyékolták be – a "vendégekkel" együtt 10 ember tolongott a Mir bázismoduljában, ami az amúgy is zsúfolt modulban kvázi lehetetlenné tette a "szokásos" közös fotózkodást. A Mir EO-18 ettől még átadta a "szolgálatot" az EO-19-nek, így aztán Thagardék átköltöztek az Atlantisra, míg Budarin és Szolovjov beköltözött a Mir bázismodulra. Volt némi bizonytalanság az összekapcsolódott komplexum stabilitását tekintve, de végül kellően masszívnak bizonyult – noha egyes mozgásokat továbbítva a Mir napelemszárnyai vad legyező mozgással reagáltak.

10 ember a SpaceLab fedélzetén a közös fotó elkészítésekor

A következő nap elindult a cirka 5 napig tartó közös tudományos munka – de előbb a protokollnak kellett eleget tenni. Az előző nap tanulságát levonva átvonult mindenki az űrsikló rakterében lévő SpaceLabba, ahol a közös fotózások, emléktárgy-cserék és emléklap-aláírások megtörténtek. Ezek után szétszéledt mindenki a saját feladatára, különféle orvosi vizsgálatokat végeztek a SpaceLabban az EO-18 három űrhajósán, illetve a Mir fedélzetén az EO-19-cel. Thagard pedig az elmúlt hónapokban begyűjtött testnedveket átvitte az Atlantisra.

Sztrekalov (a dobozok tetején) és Harbaugh a SpaceLabban "tömörít"...

Szolovjov (háttal, piros pulóverben) és Gyezsurov a Miren dolgozik

Az űrsikló korábban példátlan lehetőségeket biztosított az oroszoknak is: eddig elég szerény méretű és mennyiségű dolgot hozhattak vissza a földre az űrállomásról, csak ami a Szojuz kapszulákba befért a személyzet mellé, illetve a Raduga kapszulák álltak még rendelkezésre. De az Atlantis látogatása lehetővé tette például, hogy az egyik meghibásodott giroszkópot visszahozhassák alaposabb szemrevételezésre, hátha kiderül, miért döglenek be sorra. A másik lehetőség a vízutánpótlás volt: az űrsikló hidrogén-oxigén üzemanyagcelláinak "mellékterméke" nagy tisztaságú víz volt, amit kisebb részben felhasználnak az űrhajósok, nagyobb részben viszont a világűrbe szokták kiengedni. Ez esetben viszont nagyon is jól jött az űrállomás Rodnyik tartályainak feltöltéséhez – nagyjából 450 litert vittek át ballonokban az űrsiklóból a Krisztall modulba.

 

A fenti két képet a Szpektr meglehetősen zsúfolt belteréről készítette az STS-71 személyzete

Sztrekalov pedig egy alkalommal félrevonta Thagardot, és a legnagyobb komolysággal megkérdezte tőle, hogy mit gondol, mi fog történni, ha a két orosz űrhajós megérkezik Floridába mindenféle útlevél és vízum nélkül. Thagard elsőre köpni-nyelni nem tudott már a felvetésre sem, noha nem esett nehezére elképzelni, hogy mi zajlik társa fejében - beleivódott, hogy megfelelő papírok nélkül másik országba nem lehet eljutni (hovatovább hajdan a Szovjetunión belül nagyobb távolságokra is kvázi útlevéllel lehetett csak közlekedni), és teljesen logikusnak tűnt, hogy útlevél és vízum nélkül érkezve az Egyesült Államokba bizony könnyen rémálommá teheti a Földre érkezést. Thagard igyekezett megnyugtatni társát, és reménykedett, hogy tényleg nem lesz probléma...

 

Dunbar az űrsikló parancsnoki ülésében, érdemes megfigyelni a gyakorlatilag mindenhova elhelyezett világoskék "velcro" tépőzárakat, amihez mindenfélét oda lehet rögzíteni, hogy ne lebegjen el

Az átadás-átvételt és a közös tudományos munkát befejezve lassan eljött a búcsúzás ideje, a Szojuz TM-21-be bekerültek Budarin és Szolovjov ülései, és felkészültek ők is a következő nap "balett-táncára". Július 3-án búcsúzóul még az STS-71 személyzete az EO-19-nek kitűzőket, órákat, friss gyümölcsöt és tortillát adott át – utóbbi Dunbar ötlete volt, aki együtt készült anno Szolovjovval és Budarinnal, és eközben kitapasztalta, hogy a két orosz rajong az amerikai ételekért, és mivel maradt egy csomó tortilla az űrsikló készleteiben, összegyűjtötte nekik. Szolovjov ezen a ponton áthúzta az űrhajósnőt a Mir fedélzetére, és megkérdezte, hogy a zsilipajtó melyik oldalán szeretne lenni, amikor becsukják. Dunbar grimaszolva azt válaszolta, hogy neki az űrsiklóra kell visszamennie...

A távolodó Szojuz TM-21 az Atlantis ablakából fényképezve

Július 4-én, noha már zárva voltak az Atlantis és a Krisztall modul közötti zsilipajtók, Szolovjovék lekapcsolták az űrállomás néhány nem létfontosságú rendszerét a biztonság kedvéért, majd beszálltak a Szojuz TM-21-be. A terv az volt, hogy látványos fotókat készítsenek az űrállomáshoz bedokkolt, majd az arról leváló Atlantisról, gyakorlatilag "körbetáncolva" őket. Mintegy 100 méterre eltávolodva Budarin fotózni kezdett...

Az Atlantis még bedokkolva a Mir űrállomáshoz

Ezután oldották a dokkológallérok rögzítéseit, és az ezt a célt szolgáló rugós tagok finoman ellökték az űrsiklót az űrállomástól. Nagyjából 60 centiméternyire eltávolodott az Atlantis a pozicionáló hajtóművekkel, és egy kisebb manőverrel megkerülve az űrállomásról csináltak fotókat.

Az űrsikló a ledokkolás után a Szojuz TM-21-ről fotózva

A leválás után a Szaljut-5B fedélzeti számítógép újrakonfigurálta volna magát a "régi" helyzetbe, mikor az űrsikló nem volt még hozzácsatlakozva az űrállomáshoz, ám nem tudott mit kezdeni az űrsikló leválása után a rugóerők által generált sodródással. A beprogramozott megoldás egy újraindulás (soft reset) volt, ami után újra megpróbálta visszanyeri az uralmat az űrállomás stabilitása felett – de megint kudarcot vallott a helyzet feldolgozásával, és inkább lekapcsolt. Budarinék tehát egy sodródó, passzív Mirre dokkolhattak vissza, hogy aztán újraprogramozzák a számítógépet...

A Mir az űrsiklóról fotózva, mielőtt még a Szojuz visszakapcsolódott hozzá

Az űrsikló lassan távolodott csak, a fedélzetén július 4-én még néhány tudományos megfigyelés volt az űrhajósok dolga, amit másnap is folytattak, igaz részben már a SpaceLabban folyó feladatok leállításáról és lezárásáról szólt ekkor már munka. Eközben 370 km-re sodródtak a Mirtől, noha Gibson jelentése szerint még mindig lehetett szabad szemmel követni a csillagoknál fényesebb pontot. Július 7-én felállították az üléseket (az Atlantis ugye egy fővel több űrhajóst tudhatott most a fedélzetén, mint amennyivel elindult), majd minden probléma nélkül leszálltak a Kennedy űrközpontban. Az STS-71 misszió véget ért, a két orosz űrhajós pedig külön a részükre kiállított útlevéllel térhetett haza.

Az Atlantis földet érése 1995. július 7-én

A leszállás után Thagard rákészült, hogy a saját lábán fogja az Atlantist elhagyni. Anno látta, hogy Poljakov sokkal hosszabb idő után is milyen jó állapotban volt az űrben, sőt, hallotta, hogy az orosz űrhajós a saját lábán sétált a földet érése után – úgy gondolta, hogy legalább erre kell neki is képesnek lennie. Apró problémát jelentett számára, hogy a legbelső ülésen ült, így meg kellett várnia, amíg a többiek elhagyják a kijáratot, de sikerült önerőből kilépnie a szabad levegőre. Ettől függetlenül az EO-18 három űrhajósát a Texas állambéli Ellington Fieldre szállították, hogy a pontos állapotukat megvizsgálják, ahogy a gravitációhoz való visszaszokásukat is nyomon kövessék. Thagard megjegyezte, hogy még napokig problémát okozott neki az, hogyan közlekedjen például lépcsőfordulóban, de nagyjából öt nap alatt egész jól visszarázódott a földi körülményekhez. 115 napot és nyolc órát volt a világűrben, amivel (egy időre) az amerikai űrhajósok közül jócskán kiemelkedett, és egyben a korábbi útjaival együtt összesen 140 és fél napjával a legtapasztaltabb űrhajósa is lett a NASA-nak. Július 12-én pedig már elment kocogni az STS-71 két másik űrhajósával, Charlie Precourttal and Ellen Bakerrel, noha a saját szavai szerint élete legnehezebb három mérföldje (nagyjából 4,8 km) volt, amit valaha megtett, de büszkén hozzátette: a lényeg, hogy megtette.

Az STS-71 küldetésről készült összefoglaló videó a NASA csatornájáról

Mindennel együtt Thagard útja igen nehéz volt. Szörnyen elzárva érezte magát az űrállomáson, mivel előfordult többször is, hogy csak három nap után hallott újra anyanyelvén bármit is – hiába állt pályára egy új Altair műhold Lucs-1 (~ Sugár) néven (elengedve a titkolódzásba burkolódzó Kozmosz jelölést), továbbra is sokszor csak napi átlag 8-10 alkalommal, egyenként 8-25 percig volt kommunikáció a Földdel, ebből is kevés jutott a NASA űrhajósának a családjával való beszélgetésre. Ezen nem segített, hogy különösen az első időkben sok üresjárata volt, amit tetézett, hogy két társa folyamatosan dolgozott a karbantartási feladatokon, márpedig a semmittevés csak több időt adott neki, hogy a problémákon lamentáljon. Nem viselte jól az űrállomáson uralkodó körülményeket, rendetlenséget, káoszt sem, noha például arra kitért, hogy az űrállomás légköre üdítően kellemes volt – ám ennek ára is volt, például a jelentős zajszint. Még Sztrekalov is úgy fogalmazott, hogy a Miren lakni olyan, mintha egy vákuumporszívóban élnél. Thagardnak az ételekkel is meggyűlt a baja, akadt bőven olyan fogás, amely nem volt ínyére, ám a vonalkód alapú (és csak körülményesen leolvasható, kikereshető) azonosítás miatt válogatni se nagyon lehetett közöttük, ennek köszönhetően pedig alaposan lefogyott. Utólag bevallotta, hogy rettegett attól, hogy esetleg meghosszabbítanák az útját hat hónapra. Ugyanakkor nem felejtette el megemlíteni a pozitív meglepetéseket sem – például még az indulás előtti ünnepségről megmaradt konyakot társai "Cок" (~ üdítő) feliratú literes műanyag palackokba töltötték, és magukkal vitték a Szojuz TM-21 kabinjába. Azok a palackok pedig a fent töltött idő alatt szépen kiürültek...

 

A Mir komplexum részelemei 1995 nyarán

A NASA a maga részéről rengeteget tanult az első útból, és persze rengeteg megoldásra váró problémával is szembesült. Hiába adták át például az oroszok az évtizedek alatt összegyűlt tapasztalataikat számukra, az adatok jó részével egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Például egy egyszerű vércukor adatot sem tudtak megfelelően értelmezni, mivel egységes vércukorszint mérési szabvány nélkül erre egyszerűen nincs mód. Viszont létrejöttek a közös munka alapjai, bebizonyosodott, hogy az orosz-amerikai együttműködés nem csak papírvár, még a viszonylag kapkodva kidolgozott eljárások is megállták a helyüket, sikerült az űrsikló bedokkolását megfelelően kidolgozni, és bebizonyosodott, hogy megfelelően végre lehet hajtani azt. Sőt, még személyzetcserét is végeztek az űrállomáson az űrsiklóval, ami újabb tapasztalatszerzésre adott lehetőséget. Az első űrsikló látogatás a Miren minden félelem ellenére nagyszerűen sikerült....

Újabb karbantartók, és egy újabb európai vendég

 

Budarin két Szokol űrruhával pózol

A Mir EO-19 közben nekilátott a karbantartómunkához, ami miatt érkeztek. Először július 14-én indultak űrsétára, hogy megvizsgálják, a Kvant-2 egyik napelemszárnya miért nem fordul a nap felé. Mint kiderült, egy rosszul rögzített tesztpanel szorult alá, ez akadályozta meg a forgásban. A tesztpanelt eltávolították, majd figyelmüket a Szpektr tetején beragadt napelem felé fordították. A Sztrela robotkarral odamanőverezett Budarin, és óvatosan kiszabadította – a napelemszárny kiszabadult, ám a vége nem hajlott ki, de a már kinyílt napelemszárnyig nem ért el a Sztrela, így nem tudták megmozgatni se (érdemes megjegyezni, hogy a Kvant-2 modulban ott volt az Ikar "rakéta-hátizsák", de ilyen alkalmakkor sem vették igénybe). Az űrsétából való visszatérésük után egy nap pihenő következett, majd áthelyezték a Krisztall modult az elülső csatlakozási pontról a Z jelűre (szemből nézve a bal oldali), amely így már az októberre tervezett következő űrsikló-látogatásra készül elő. Nem mellesleg pedig felszabadítja az elülső dokkolót, hogy oda Progressz illetve Szojuz űrhajók érkezhessenek addig is.

Július 19-én jött a második űrséta, ám Szolovjov űrruhájának hűtőrendszere hamarosan tönkrement, így visszaparancsolták a Kvant-2 zsilipjébe, hogy az űrállomás létfenntartó rendszerére csatlakozzon, és onnan kövesse Budarin munkáját. Csakhogy az eltervezett feladatot Budarin nem tudta egyedül megcsinálni, lévén a belga MIRAS spektrométert kellett volna a Szpektr végében elhelyezniük, ám a MIRAS 2,6 méteres, 225 kg-os csomagját egyetlen űrhajós nem tudta biztonságosan mozgatni. Jobb híján így azt a feladatot kapta, hogy begyűjtse az amerikai TREK tesztpanelt (ami 1991 óta volt kihelyezve, és már régen be kellett volna hozni) illetve kihelyezzen egy másikat. Más feladatot nem tudtak adni neki, ám az űrséta még egy kicsit elhúzódott, mivel nem tudták a külső zsilipajtót légmentesen bezárni. Majdnem egy órába telt, amire megtalálták a hibát és elhárították azt. Két nappal később, miután Szolovjov űrruháját megjavították, újra nekiveselkedtek, és Budarin a Sztrela karral átmozgatta Szolovjovot illetve a MIRAS-t a megfelelő helyre, majd ő is csatlakozott társához, hogy rögzítsék a modult, illetve rákössék az előkészített kábeleket. Csakhogy a MIRAS nem reagált a földi parancsokra, ezért a csatlakozókat széthúzták, ellenőrizték, majd újra rákötötték, de továbbra sem történt semmi. A csalódott űrhajósok visszatértek az űrállomás belsejébe, majd levetkőzve észrevették, hogy a MIRAS kábeleinek belső csatlakozója nincs megfelelően bedugva – a problémát elhárítva a MIRAS életre kelt, jobb kedvre derítve a földi irányítást.

 

Karbantartás a Mir fedélzetén

Az elkövetkező hetekben a július 22-én érkezett Progressz M-28 teherűrhajó kipakolását végezték, amely többek között egy új giroszkópot hozott, amit a Kvant-2-be be is szereltek, illetve a szokásos élelmiszer, víz és hajtóanyag ellátmányon túl 350 kg-nyi tudományos felszerelést hozott a hamarosan érkező ESA űrhajós számára. A logisztikai feladatok után visszatértek a fedélzeti rendszerek karbantartására, és csak augusztus végén jutott idejük a Krisztall modulban lévő kohókban anyagtechnikai gyártási feladatokat végrehajtani.

 

Gidzenko, Reiter és Avgyejev, a Szojuz TM-22 és a Mir EO-20 személyzete

Eközben a Földön már készült a Mir EO-20 személyzete. Az ESA megegyezett az oroszokkal, hogy 1995-ben egy nagyjából négy és fél hónapos tartós útra küldenek fel a Mirre egy európai űrhajóst, aki űrsétát is végrehajthat, a program neve EuroMir'95 lett. Eredetileg még 1995 augusztus közepén indultak volna, de menet közben két héttel eltolták az indulást, hogy Szolovjovéknak idejük legyen befejezni a kitűzött karbantartási feladatokat. Az EO-20 személyzete Jurij Pavlovics Gidzenko parancsnok, Szergej Vasziljevics Avgyejev fedélzeti mérnök (aki az EO-12 küldetésben már 188 napot volt a világűrben) és Thomas Arthur Reiter német űrhajós, aki az ESA programjában kapott lehetőséget. A Szojuz TM-22 végül szeptember 3-án indult el a világűrbe, majd két nap múlva dokkolt be a Mir elülső dokkolóportjára.

 

Avgyejev, Gidzenko és Reiter a Mir fedélzetén

A szokásos átadás-átvétel ez esetben hat napig tartott el, majd Szolovjov és Budarin a Szojuz TM-21-el visszatért a földre, az EO-20 pedig nekiállt a tervezett programjának. Reiter számára az ESA 8,5 órás munkanapokat határozott meg, amelyekből 4,5 óra tudományos munka, 2 óra testedzés és 2 óra karbantartási / logisztikai feladatok végrehajtására szolgált. A hétvégék szabadidőnek voltak tekintve, de a küldetés vége felé előfordult, hogy akkor is jutott tudományos feladat, hogy az elmaradást behozzák, ráadásul az oroszok javaslata alapján az utolsó hónapban megemelték a testedzéssel töltött időt.

 

Reiter az ANBRE biomechanikai ruhában, amely a végtagok mozgását monitorozta előre meghatározott feladatok végrehajtása közben

Reiter főleg orvosi, biológiai és biomechanikai kísérleteket végzett, de például a magyar Pille dozimétert is használta, amely az űrhajósokat érő sugárterhelést vizsgálta. Ezek mellett a TITUS kohóval is dolgozott, de utóbbit az energiahiány miatt (az EuroMir'95 program kísérleteinek maximum 400 W áramfogyasztást tudtak biztosítani) csak esténként indították be, amikor más eszközöket nem nagyon használtak. Október 10-én érkezett a Progressz M-29, további eszközökkel Reiter kísérleteihez. Október 17-én kapták a hírt, hogy hat héttel meghosszabbítják az EO-20 küldetését, aminek az ESA persze örült, viszont a hosszabbítás hátterében az húzódott meg, hogy egyfelől a Priroda modul novemberre tervezett felküldése legalább 4 hónappal eltolódik. A másik ok pedig nemes egyszerűséggel az volt, hogy nem volt pénz az Enyergija cég szamarai gyáregységében (ahol a Szojuz hordozórakéták készültek) dolgozó munkások túlóráinak kifizetéséhez, amiatt pedig a Szojuz TM-23-hoz szánt rakéta nem lesz kész az előre eltervezett időre – és ezúttal nem volt kéznél másik rakéta, amit át lehetett volna irányítani az adott küldetésre. Tehát a küldetés-meghosszabbítás egész egyszerűen kényszerű lépés volt a rakétagyártás csúszására válaszul.

 

Reiter a Sztrela robotkar végéről integet társának

Október 18-án elővették az Orlan-DMA űrruhákat, felcsatolták a megfelelő méretű kesztyűket, feltöltötték őket és letesztelték, minden rendben van-e velük. Másnap az elkövetkező űrséta minden elemét újra átvették, majd október 20-án Reiter és Avgyejev űrsétára indult – ez volt az első német űrhajós által végrehajtott űrséta. Reiter a Sztrela kar végéhez kapaszkodva az ESEF kazettákkal együtt átlendült a Szpektr végéhez, ahol a MIRAS mellé rögzítette azokat. Az ESEF az űrben található mikrometeoritok, "űrszemét" és más részecskék begyűjtésére szolgált, viszont szemben a korábbi, hasonló rendszerekkel, ennek zárható fedelei voltak, amelyeket lecsuknak, amikor űrhajó érkezik vagy távozik. A korábbi kísérleteknél ugyanis kiderült, hogy ezek a "csapdák" leginkább az űrhajók hajtóműveinek égéstermékeiből származó szennyeződést gyűjtötték össze. A két űrhajós még lecserélte a Komza anyagtechnikai kísérlet kint elhelyezett kazettáit, majd öt és egynegyed óra után visszatértek. Másnap, miközben az űrhajósok a pihenőnapot élvezték, bejelentették, hogy a meghosszabbított út miatt még egy űrsétát beiktatnak a programba.

November elsején a Kvant-1 modulban lévő Vozduh rendszer leállt, márpedig ez felelt a személyzet által kilélegzett szén-dioxid megkötéséért. Lítium-hidroxid kádakkal természetesen meg lehetett kötni a szabad szén-dioxidot, ám a készletek csak nagyjából 30 napra elegendőek. Az űrhajósok nekiálltak végignézni a rendszert, hogy hol keletkezhetett a hiba. Mint kiderült, az elsődleges hűtőkör hibásodott meg, amely a Mir bázismodul és a Kvant-1 között húzódott, és a páramentesítéshez volt szükség hozzá. Amikor a hűtőkör pumpájának külső borítását leszedték, mintegy 2 liternyi glikol-víz keverék egyetlen hatalmas, lebegő miazmaként szabadult el, amit úgy kellett befogniuk. Mint kiderült, az egyik csővezeték becsatlakozásánál szivárgott a hűtőfolyadék, és mivel a szivárgás miatt elvesztette a nyomást, így a rendszer működésképtelenné vált. Miután a lyukat ideiglenesen beragasztották, majd feltöltötték, és végül bekapcsolták, a Vozduh rövidesen újra teljes kapacitással működött. A végleges javításhoz a következő Progressz teherűrhajón javítóanyagot és szerszámokat küldenek fel, a hamarosan érkező Atlantis űrsikló fedélzetére pedig plusz lítium-hidroxid-tartályokat kértek a biztonság kedvéért.

A második űrsikló látogatás

A NASA illetve a Rosszaviakozmosz / Enyergija szakértői még 1994-ben úgy találták, hogy az űrsikló dokkolására két mód van, az egyik az, amikor a Krisztall át van mozgatva a Mir elülső dokkolóportjára. A második pedig az, amikor a Krisztall egy oldalsó kikötőn helyezkedik el, de a végére kell ez esetben egy kiegészítő zsilip-alagút, amelyik megnöveli az űrsikló és az űrállomás közötti távolságot, hogy a sikló ne kerülhessen túl közel az űrállomás napelemeihez. Az STS-71 esetében az előbbi módszert alkalmazták, de ez azzal járt, hogy csak egy szabad dokkoló maradt, a hátsó, így nem lehetett egyszerre két Szojuz, vagy egy Szojuz és egy Progressz bedokkolva közben. A második út, amely az STS-74 jelölést kapta, viszont a második megoldás elemeit viszi fel, amely egyben a későbbi utaknál lehetővé teszi eme konfiguráció végleges megoldásként használja. A "távtartó" modult SzO (a "dokkoló kabin" orosz rövidítése) jelöléssel, angolul Mir Docking Module (Mir Dokkoló Modul) néven nevezték, és az Enyergija cég tervezte és gyártotta le. A modul maga 4,2 tonnás, 4,7 méter hosszú, nagyjából 3 méter átmérőjű, két végén egy-egy APASZ-89 dokkológallérral, a belsejében pedig a túlnyomásos részt pedig négyszög-mintára szűkítette le két sor tárolórekesz.

A külső részére két tárolórekeszt építettek, két összehajtott napelemszárny tárolására, az egyik a Priroda modulhoz készült eredetileg, de ott végül nem került felszerelésre, a másik pedig amerikai napelemekből és orosz tartóból álló hibrid megoldás volt. Mindkét napelemszárnyat a Kvant-1 modulra tervezték felszerelni, a Krisztallról átszereltek helyére. Némileg ironikus módon az SzO valójában egy egyszerűsített változata volt az anno a Mir-2-höz és a VKK űrrepülőgép-programhoz szánt hasonló megoldásnak, amit SzO-1 jelöléssel illettek. Az SzO-1 végül Pirsz modulként a Nemzetközi Űrállomáshoz lett felhasználva, és a Mir SzO modulja a költséghatékonyság miatt nem az új fehér hőszigetelő paplannal lett beburkolva (amit például a Pirsz esetében használtak), hanem régebbi narancssárga paplannal, ami korábbról maradt a raktárban.

 

Az SzO / Mir Dokkoló Modul behelyezése az Atlantis rakterébe

A sors valahol várt erre a pillanatra – anno, az 1960-as évek végén az űrsikló programot azért hívták életre, hogy egyfajta "űrkamion" legyen, amely embereket és űrállomás / űrhajó elemeket vigyen fel a világűrbe. Ez esetben pedig pontosan ezt kellett az STS-74 úton az Atlantisnak végrehajtania – felvinni az SzO modult, majd vele együtt bedokkolni a Mir Krisztall moduljához. Mivel nem volt tervben sem személyzetcsere, sem dedikált tudományos munka, plusz az ODS és az SzO mellett aligha fért volna el, a raktérben ezúttal nem volt SpaceLab modul.

 

Az STS-74 személyzete, álló sor: McArthur, Ross, Hadfield, előttük Halsell és Cameron

Az STS-74 legénysége Kenneth D. Cameron parancsnokból (aki Thagard Mir-látogatásánál, illetve előtte a kiképzésénél az egész oroszországi NASA csoport irányításért felelt), James D. Halsell pilótából, illetve Jerry L. Ross és William S. McArthur NASA űrhajósokból, valamint Chris A. Hadfield, a kanadai Űrügynökség (Canadian Space Agency, CSA) űrhajósából állt. Hadfieldet leszámítva csupa veteránból állt a személyzet, a feladatuk elsődlegesen pedig az SzO felvitele és csatlakoztatása a Mir űrállomáshoz, ahol a fedélzeten vitt ellátmányt átpakolva nagyjából három napos közös munka után vissza is térnek a Földre.

 

Az ODS dokkológallérjára robotkarral ráhelyezett SzO modul az űrsikló rakterében

Eredetileg november 11-én kellett volna az Atlantisnak elindulnia, ám az egyik biztonsági menekülési manőver (TAL, Transatlantic Abort) területén viharos időjárás volt, ami miatt elhalasztották azt. Menet közben a Kongresszus és Bill Clinton elnök között kialakult költségvetési vita miatt nem hagyták jóvá az 1996-os költségvetést (ami 1995 novemberében indult), emiatt kényszerszabadságra küldtek minden nem létfontosságú feladatot ellátó állami alkalmazottat november 14-től 19-ig – amely halmazba a NASA médiakapcsolatokért felelős munkatársai is beletartoztak, tehát konkrétan nem került ki hivatalos információ az STS-74 útról, amit az űrhajósok és barátaik félig viccesen egy "STS-74 Abszolút Nemhivatalos Küldetés Bemutató" (The Utterly Unofficial STS-74 Mission Guide) weboldallal próbáltak pótolni (Chris Hadfield egy hasonló kanadai oldalt üzemeltetett). Oroszországban Oleg Lebegyev csípősen úgy reagálta le a helyzetet a Szpektr modulon dolgozó NASA vezetőnek, Charles Stegemoellernek, hogy "sose beszéltem még munkanélküli amerikaival ezelőtt".

A második indítási kísérletre november 20-án került sor, amelyben probléma nélkül pályára állt az űrsikló. Még aznap több kisebb korrekciós és pályamódosító manővert hajtottak végre, illetve "életre keltették" a raktérben lévő SzO modult. Másnap először Ross és McArthur előkészítette űrruháikat, ha az SzO-val bármi probléma lépne fel, nekik kell űrsétával elhárítani azt, illetve riportot adtak a médiának, valamint rádióamatőrökkel vették fel a kapcsolatot. A harmadik nap Hadfield a robotkarral kiemelte a raktérből az SzO modult, majd finoman az ODS tetejére helyezte. Ez még csak "puha" csatlakozás volt, ami után Halsell a pozicionáló hajtóműveket beindítva "meglökte" felfelé az űrsiklót, hogy a tehetetlenség miatt az SzO és az ODS csatlakozói összezárjanak. A sikeres összekapcsolás után a modul légkörét ellenőrizték és az űrsiklóéval összenyitották. Menet közben az űrsikló nagyjából 2300 km-re megközelítette a Mirt, és minden egyes Föld körüli keringési periódussal 290 km-mel közelebb került.

 

A Mir űrállomás az Atlantis fedélzetéről fotózva, jobbra látható a Krisztall modul, alul a Szojuz TM-22, felül a Progressz M-29

 

Halszemoptikás kép közvetlenül az Atlantis bedokkolása előtt

Az Atlantis útjának negyedik napján került sor a végső megközelítésre, ahogy az STS-71 esetében is, ismét "alulról" érkezett az űrsikló, de az űrállomás ez esetben oldalra fordulva várta, igazodva a Krisztall modul áthelyezéséhez. A manőverhez segítséget nyújtott a robotkar végén lévő kamerarendszer, amelyet úgy állítottak be, hogy jó rálátását adjon Cameronnak és Halsellnek, lévén a csaknem 5 méterrel föléjük tornyosuló SzO-nak köszönhetően némileg nehezebb volt a relatív helyzetet megállapítani. Ehhez képest gyakorlatilag minden problémamentesen zajlott, Gibson igen pontosan vezette rá a Krisztall dokkológallérjára az SzO végén lévőt, és ismét egy kisebb "lökéssel" zárta a dokkolást az űrsikló. Ez esetben is a végső manővert rögzítette egy, az Atlantis rakterében lévő IMAX kamera.

 

Gidzenko és Gibson a zsilipajtó felnyitása után

 

A Mir EO-20 és az STS-71 küldetés űrhajósai a Mir bázismodulban pózolnak

A szokásos nyomáskiegyenlítés és végső ellenőrzések után kinyitották az SzO és a Krisztall zsilipajtajait, hogy Gidzenko és Gibson kezet rázhasson, majd a nyolc űrhajós a Mir bázismodulban virágokat, csokoládét és kitűzőket ajándékozott egymásnak – és így négy állam űrhajósai (orosz, amerikai, német és kanadai) tartózkodtak az űrállomáson, valódi "nemzetközi" hangulatot kölcsönözve. Az elkövetkező három napban az Atlantis fedélzetén érkezett ellátmányt (többek között 250 kg élelmiszer, 450 kg víz, 20 lítium-hidroxid tartály) illetve az elkövetkező küldetésnél felhasználni kívánt tudományos eszközöket (nagyjából 300 kg-nyit összesen) átpakolták az űrállomásra. Ismét kihasználásra került az is, hogy az űrsikló a Szojuznál jóval több terhet tud visszahozni a Földre: összesen 375 kg-nyi tudományos kísérleti eredményt, adathordozókat, anyagmintákat, illetve leszerelt vagy tönkrement eszközöket hordtak a sikló fedélzetére, hogy majd a Földön vizsgálhassák meg őket. A vendégek meglepetést is hoztak jégkrémszendvicsek képében – Hadfield visszaemlékezése szerint soha életében nem látott még három felnőtt férfit ilyen boldogan jégkrémet enni...

 

Az STS-74 felvétele a Mirről, látható a Krisztall végén "hagyott" SzO modul

November 17-én került sor a búcsúzkodásra és az Atlantis illetve az SzO modul közötti zsilipajtók lezárására, de csak másnap kapcsolódott le az űrsikló, hogy aztán körbetáncolva a Mirt, felvételeket készítsen róla. Két nap múlva az űrsikló visszatért a Földre. Az STS-74 ha lehet, még jobban felbátorította a NASA-t az elkövetkezendő utak terén, hiszen minden annyira könnyedén, gyorsan, már-már erőfeszítés nélkül ment. Az elkövetkezendő Nemzetközi Űrállomás építésénél az efféle modul-szállító utak "mindennaposak" lesznek, és ahogy most kinézett, nehézség nélkül vághatnak majd neki, hiszen rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek már két dokkolás alatt is az űrállomás-kiszolgálás terén. A NASA vezetője, Daniel Golding és az űrsikló program vezetője, Tommy Holloway szinte egymásra licitálva dicsérték az Űrsikló-Mir program eredményeit. Jurij Koptev, a Rosszaviakozmosz vezetője noha szintén nagyon elégedett volt, keserűen jegyezte meg, hogy 1995-ben a Mir üzemeltetésének költségét 180 milliárd rubellel (akkori árfolyamon nagyjából 40 millió amerikai dollárral) alulfinanszírozta az állam – más szóval ennyi hiányzott az eredetileg eltervezett költségekből. Az, hogy nem kellett leállniuk, és a Mir (illetve amit nem tett hozzá, hogy ezzel együtt áttételesen az orosz emberes űrprogram) továbbműködhetett, leginkább a NASA és az ESA űrügynökségek által kifizetett 350 milliárd rubelnek (hozzávetőleg 78 millió akkori amerikai dollárnak) volt köszönhető.

Az űrállomáson eközben folyt tovább a karbantartó munka a két orosz űrhajós, illetve az orvosi- és anyagtechnikai kísérletek Reiter által. Előbbiek kijavították a Vozduh szivárgását immár véglegesen, utóbbi többek között a TITUS kohóval végzett el kísérleteket. Avgyejevék egy kisebb "belső űrsétát" is végrehajtottak, a Mir dokkoló modulját légmentesen lezárták, majd áthelyezték a Konusz csatlakozót az utolsó szabad oldalsó kikötőre, ahova majd a Priroda fog érkezni. A Progressz M-29 december 19-én távozott, másnap pedig érkezett is az M-30, amely többek között az űrhajósok karácsonyi és újévi ellátmányát hozta magával – többek között egy üveg brandyt, amivel az újévet ünnepelték meg. 1996 némileg improvizált tudományos feladatok végrehajtásával indult, amely egész januárban kitartott, ismét főleg a TITUS kohó anyagtechnikai kísérleteiről, illetve orvosi vizsgálatokról szólt, megspékelve némi Föld- és csillagászati-megfigyeléssel.

 

Gidzenko és Reiter az űrséta közben

Február elején nekikészültek a második űrsétának, amelyen Reiter társa most Gidzenko lesz. Február 8-án a két űrhajós első dolga az lett űrsétájuk elején, hogy az addig a Kvant-2 külső zsilipében tárolt Ikar "rakéta-hátizsákot" a zsilipajtón túl nyúló fémkerethez rögzítették (az 1990-es teszteléskor használták először, és mint később kiderült, utoljára). Gidzenko lemászott a Sztrela kezelőpultjához, és Reitert átvitte vele a Kvant-2-ről a Szpektr modulra. Reiter kicserélt két ESEF-1 begyűjtő-kazettát, majd nekiálltak volna Krisztall végén lévő, immár felesleges Kursz antenna leszereléséhez (a Földre vitte volna le majd egy későbbi űrsikló, hogy a mérnökök az állapotát megvizsgálhassák), ám a rendelkezésre álló szerszámokkal nem sikerült az antennát rögzítő csavarokat kioldani – ahogy sok már elemet, a Kursz antennát sem úgy tervezték meg, hogy a világűrben szerelni lehessen. Látva a reménytelen küzdelmet, a CUP-ból utasítás jött, hogy térjenek vissza a zsilipbe, így Reiter második űrsétája 3 óra 6 percesre lett vágva.

 

Onufrijenko és Uszacsov a Mir EO-21 indulószemélyzete

1996 februárja évforduló volt egyben – a Mir bázismodul immár 10 éve keringett a világűrben, az eredetileg eltervezett élettartamának kétszeresén volt túl. Bajkonurban eközben összeszerelték a Szojuz TM-23-at és hordozórakétáját, amivel a Mir EO-21 személyzete végre elindulhat célja felé. A tartós személyzet induló tagjai Jurij Ivanovics Onufrijenko parancsnok ("szokás szerint" egy újonc űrhajós), és Jurij Vlagyimirovics Uszacsov, aki a Mir EO-15 tagjaként már 182 napot volt a világűrben. A TM-23 február 21-én indult el Bajkonurból, majd két nap múlva dokkolt be a Mirre, ahonnan időközben távozott a Progressz M-30.

Az EO-20 és az EO-21 személyzet átadás-átvétele ez esetben is hat napig tartott, Reiter a begyűjtött tudományos eredmények nagy részét az űrállomáson hagyta, hogy a következő űrsikló-látogatáskor hozzák majd vissza. A Szojuz TM-22 Avgyejevvel, Gidzenkóval és Reiterrel február 29-én tért vissza a Földre, a három űrhajós 179 napot töltött el odafent, nagyjából két hónappal többet, mint eredetileg tervezték. Reiter egyáltalán nem bánta a hosszabbítást, és relatíve jól viselte a menet közben jelentkező problémákat, szemben Thagarddal – érdekes kérdés, hogy ebbe mennyiben játszott bele az, hogy Reiternek ez volt az első űrutazása, míg Thagard már több utat is megtett az űrsiklóval.

 

Thomas Reiter nyilatkozik a médiának a visszatérése után közvetlenül

Az ESA számára az első hosszú időtartamú emberes űrprogram számtalan kihívást jelentett. Mivel nem volt állandó emberes űrprogramja, "csak" becsatlakozott időről-időre a NASA vagy az orosz űrprogram egy-egy elemébe, így nem volt állandó háttérszemélyzet sem. Ez olyan problémákhoz vezetett például, hogy kapkodva kellett kiképezni az orosz CUP földi irányító központban ügyeletet ellátó szakembereket, ráadásul az elején azt hitték, hogy normál (hétköznaponként napi 8 óra) munkarendben fognak dolgozni majd. Hamar kiderült, hogy ez nem fog működni, így három műszakban, egy huzamban 20 napokat kellett dolgozniuk, ami miatt viszont fáradtság és ingerlékenység lett úrrá rajtuk, szükségtelen emberi hibákat kiváltva. Menet közben kellett új lehetőségeket keresni az adatok továbbítására, ami finoman szólva sem volt egyszerű. Az adatok átküldése az európai bázisokra is kihívásokat jelentett, e téren az internetet is igénybe vették, ahogy az e-mail használata is bevett lett rövid idő alatt. Külön érdekesség, hogy a legtöbb esetben mindenféle tűzfal nélküli gépeket használtak, aminek a veszélyeivel nem voltak a felhasználók tisztában...

 

Reiter thermo-elektromos fagyasztókat pakol a Miren, jól látható a zsúfolt és rendetlen beltér....

Nagyon szűkösnek bizonyult a Mirrel való kommunikáció lehetősége, amit leginkább az okozott, hogy csak az orosz területen lévő rádióközpontokat használták – ahogy Thagard, úgy Reiter számára is nehéz volt a napi 8-10 alkalommal, esetenként 8-25 perces kommunikációs periódusokhoz igazodni. Hiába állt rendelkezésre, a Lucs-1 műhold, csak nagy szükség esetén vették igénybe (amúgy inkább katonai és / vagy kereskedelmi kapcsolatra használták). Az űrhajósok számára mindössze heti egy alkalmat biztosítottak a családtagjaikkal való beszélgetésre, ami igen kevésnek bizonyult. Hetente csak egy tudományos kísérletek közbeni videofelvételek átjátszására került sor, és nem volt folyamatos, valós idejű tudományos adatkapcsolat az űrállomás illetve a Föld között. Az űrállomással kapcsolatosan korábban is már felismert problémák (magas zajszint, a már említett kommunikációs gondok és a rendetlenség) ismét jelentkeztek, a rendetlenség és káosz viszont kezdett kezelhetetlen szintre jutni – Reiternek volt a tudományos eszközei között egy centrifugája, amit biológiai minták szétválasztásánál kellett volna használni, de (írd és mond) két hónap után találta csak meg...

A problémák ellenére a Mir vitán felül igen hatásos benyomást tett a világra, és alapvetően az orosz önbecsülés mintaképének is tekinthető volt. Fedélzetén különféle nemzetek űrhajósai fordultak meg, és bár egyre öregebb és lelakottabb volt, tudományos szempontból kétségkívül páratlan lehetőséget nyújtott az űrügynökségek számára. Eközben a háttérben már gőzerővel zajlottak a Nemzetközi Űrállomás (International Space Station, ISS) építésére vonatkozó munkálatok (erről majd egy későbbi fejezetben lesz bővebben szó), de az orosz űrügynökség úgy döntött, hogy jelenleg hátrébb sorolja az ISS előkészületeit, és inkább a Mir tovább üzemeltetésére fordítja a figyelmét. A NASA vegyes érzelmekkel, de belement ebbe. Arról már megállapodás született, hogy 1996-97-ben végig lesz amerikai űrhajós az űrállomáson, és további űrsikló-missziókat kezdtek el összeállítani ezen időszak utánra. Japán tudományos programokkal jelentkezett, Németország pénzügyi támogatásával az ESA újabb német űrhajóst küldene fel, Franciaország következő űrhajósa pedig már az előkészületeknél tartott, sőt, immár Kína is érdeklődni kezdett az oroszoknál. A jelek szerint a Mir előtt még tartalmas és hosszú évek fognak állni....

A tartós NASA jelenlét elindulása

Shannon Matilda Lucid anno 1978-ban került a NASA űrhajós válogatásába (ez volt az első űrhajós-kiképző csoport a NASA-nál, ahol törvényi kötelezettségek miatt nem diszkriminálhatták immár a női jelentkezőket, így hat hölgy is sikeresen teljesítette azt), 1985-ben járt először a világűrben, és 1993-ra már a negyedik űrsikló útján vett részt. Ez után döntött úgy, hogy jelentkezik az orosz nyelvi képzésre, és Norman Thagard útját követve a közös orosz-amerikai küldetések felé fordul. Miután rajta kívül más önként jelentkező nem akadt ekkor még, így jóváhagyták. Ehhez képest végül mégis Bonnie Dunbar lett megnevezve Thagard tartalékjának. 1995-ben viszont már ő is indulhatott John E. Blaha űrhajóssal együtt egy évre Csillagvárosba, hogy kiképzést kapjon a Miren és a Szojuzon való munkára, igaz, ekkoriban még nem volt biztos, hogy is fog feljutni (a Szojuzzal mint Thagard, vagy az űrsiklóval, ami végül megvalósult). Noha nagyon elhivatott volt egész életében, utólag azért megjegyezte, hogy rosszul esett neki az, hogy ennyire magára hagyták. Gyakorlatilag a kiképzés alatt végig csak oroszul beszéltek vele, és ráadásul egy csomó anyagot kapott, amit neki kellett jobb híján lefordítania. Menet közben csatlakozott aztán hozzájuk Jerry Linenger, Scott Parazynski majd Wendy Lawrence – csakhogy 1995 októberében Parazynskit és Lawrence-t is hazaküldték, mert előbbi 188 centiméteres magasságával már túl magas volt a Szojuz TM-hez, míg utóbbi 160 centijével túl alacsony. A két űrhajós a keserű helyzetet poénnal ütötte el, egyenruhájukhoz saját kitűzött csináltattak, amire "Túl magas" (Too Tall) illetve "Túl alacsony" (Too Short) volt felírva...

 

Az STS-76 induló legénysége, álló sor: Clifford, Lucid, Godwin, elöttük: Sega, Chilton, Searfoss

Lucid és Blaha eközben megtudta, hogy a Mir EO-21 és 22-höz lesznek beosztva, az EO-21 esetében Onufrijenko és Uszacsov mellé. Előbbit csendes és határozott katonai gondolkodású embernek, utóbbit filozofikus gondolkodású mérnöknek ismerte meg az amerikai űrhajósnő, és mindig pozitívan nyilatkozott róluk. Menet közben viszont a NASA úgy döntött, hogy az űrhajóscserét az űrsikló látogatásokkor hajtja végre, noha biztonsági okokból persze számukra is készítenek Szokol űrruhát és megfelelő ülést, hogy szükség szerint a Szojuzzal térhessenek vissza bármilyen veszélyhelyzetet esetén. Végül Lucid lett elsődleges személyzetnek és Blaha tartaléknak kinevezve, ami az orosz szokás szerint azt is jelentette, hogy Blaha a következő tartós személyzet elsődlegese is lesz egyben. Mivel pedig Reiter útja elhúzódott, a következő űrsikló út, az STS-76 is csúszott. Az Atlantis űrsiklóval végrehajtott úton Kevin Patrick Chilton parancsnok, Richard Alan Searfoss pilóta, valamint Ronald Michael Sega, Michael Richard Clifford, Linda Maxine Godwin és persze Shannon Lucid űrhajósok indulnak, a raktérben pedig egy SpaceHab modul is helyet foglal, amely ez esetben leginkább mint túlnyomásos raktár lesz igénybe véve. Az eredetileg tervezett indításra március 21-én került volna sor, de azt egy nappal el kell halasztani az erős szél miatti aggodalmak miatt.

 

Halszem optikás felvétel arról, ahogy az Atlantis az STS-76 útnál elemelkedik az indítóállásról

Az indulás közben a 3. számú kiszolgáló energia egység (APU) által táplált hidraulika körből szivárgás kezdődött, de miután a pályára állt az űrsikló, és lekapcsolták az egységet, és a többi hidraulika kör hibátlanul működött, úgy döntöttek, hogy folytatják az utat. Az Atlantis ez esetben is három napos, folyamatos megközelítést alkalmazott, amely végén Chilton kézzel vezette rá az űrsiklót a Krisztall modul végén lévő SzO modulra.

 

Az STS-76 és a Mir EO-21 tagjai a Mir bázismodulban a protokollfeladatok végrehajtása közben

A dokkolóalagút zsilipjének kinyitása után a két személyzet a szokásos közös fotózást és ajándékozást megejtve nekiállt Lucid ülését és Szokol űrruháját áthozni az űrállomásra, ami után a NASA űrhajósnője hivatalosan is a Mir EO-21 tagja lett. Majd jött az ellátmány átpakolása: 680 kg víz, 740 kg tudományos felszerelés, illetve 980 kg élelmiszert, pótalkatrészt és különféle mindennapos kellékeket hordtak az űrállomásra.

 

Searfoss, az STS-76 pilótája kamerával a kezében manőverezik be a Mir bázismodul dokkolórészébe

A logisztikai feladatok közben az űrhajósok megfigyelték a nemrég felfedezett Hjakutake-üstököst, amely március 24-25-én haladt el a Földhöz legközelebb, szinte betöltve az "eget". A személyzet a munkán túl némi közös szórakozást is kieszelt, Rich Clifford leírása szerint az űrsikló középső fedélzetén a légzsilip ajtajában kifeszítettek egy nagy gumiszalagot, ami testedzéshez használtak, majd nekifeszülve az ajtó keretének "kilőtték" magukat hátrafelé, a SpaceHabot és a középső szintet összekötő 10 méteres alagútba. A cél az volt, hogy úgy juss el a SpaceHabig, hogy közben ne érj az alagút falához – ám ez senkinek sem sikerült...

 

Godwin dolgozik az űrséta közben

26-án nekikészültek az amerikai űrsétának, lezárták a zsilipajtókat, az űrsikló és a Mir EO-21 legénysége a saját járműveikbe húzódott vissza, miközben Clifford és Godwin belebújt az űrruhájukba, és március 27-én kiléptek az űrsiklóból. Az űrséta célja az SzO modul felszínén elhelyezni a Mir Környezeti Hatásokat vizsgáló platformokat (Mir Environmental Effects Payload, MEEP). Az előkészületek terén kihívások akadtak bőven, ugyanis a Johnson űrközpont merülőmedencéje nem volt elég nagy ahhoz, hogy az SzO makettje függőlegesen elférjen benne, de például nagyobb rögzítőkapcsok volt szükség a biztonsági kábelek végére, hogy az SzO kapaszkodóihoz is rá lehessen rögzíteni magukat (az űrsiklónál használtak túl kicsik voltak). Az űrsikló rakterében Föld-árnyékban is kényelmesen lehetett dolgozni, mivel reflektorok világították meg, a Mir esetében ilyen viszont nem volt. A két űrhajósnak pedig szigorúan megtiltották, hogy az SzO-n túl menjenek, az indok hivatalosan a Krisztall felszínén lévő kísérleti panelek és napszenzorok házainak éles szélei voltak. Az űrsétát a két orosz űrhajós a Kvant-2 illetve a Mir bázismodul ablakaiból követte, és tanácsokat adott közben. A MEEP-ek kihelyezése, és egy, az SzO külsején elhelyezett kamera begyűjtése kicsivel több, mint hat órát vett igénybe, és eléggé fárasztó volt – Godwin később megjegyezte, hogy a sisak levételéig majdnem 10 óra telt el, miközben nem ettek semmit, és közben korgó gyomorral nézték az űrsikló ablakain keresztül, hogy a társaik jóízűen reggeliznek éppen.

 

Chilton (balra) és Sega (jobbra) egy könyvet adnak emlékbe Lucidnak búcsúzáskor

Március 28-án az űrsikló illetve a Mir legénysége elbúcsúzott egymástól, majd lezárták a zsilipajtókat. Igaz még csaknem fél nap elteltével dokkolt ki az űrsikló, hogy aztán a "szokásos" űrállomás körüli megfigyelő-repülést végrehajtsák. Majd az időjárás miatt némileg előrehozták a tervezett leszállást, így bezárták a raktérajtót, majd utána mégis elhalasztották az eredeti (március 31-i) időpontra, amit még egy nem várt esemény zavart meg, nevezetesen a raktérajtók zárjai közül négy nem működött megfelelően az újranyitásnál, de végül újbóli, kézi irányítással való aktiválásra működésbe léptek, és a raktérajtót sikerült kinyitni. Az Atlantis végül 31-én sikeresen leszállt.

 

Shannon Lucid "könyvespolca" a Mir Szpektr moduljában

Lucid a Szpektr modulban rendezkedett be, itt voltak személyes felszerelései, hálózsákja és a tudományos rendszerek egy része. A NASA tanult Norman Thagard útjából, és a kiképzés alatt megkérdezték, hogy mi az, aminek örülne odafent. A válasz a könyvek voltak, vagyis hogy szabadidejében olvashasson. Ennek megfelelően megkérték az űrhajósnőt (ő pedig a lányát), hogy gyorsan készítsen össze egy csomó könyvet, amit majd fent olvasgatna, miután ezek a NASA-hoz kerültek, ők továbbították őket az oroszokhoz, akik a Progressz M-31-be pakolták őket. Hovatovább menet közben Lucid kiolvasta egy novella-sorozat első részét, és annyira érdekelte a folytatás, hogy szerette volna a második részt mihamarabb kézbe venni – némi utánajárással, de a Progressz M-32 hamarosan fel is vitte számára.

 

A Compuserve Information Manager (CIM) Windows 3.11-en futtatva

Lucid nagy "áttörése" az volt a másik jelentős probléma (családdal való kommunikáció) terén, hogy a lánya feltelepítette a laptopjára a CompuServe alkalmazást, amely telefonvonalakon keresztül biztosított hálózati elérést, és ami a legfontosabb volt: e-mail szolgáltatást. Amíg Oroszországban volt, az űrhajósnő ezen keresztül napi kapcsolatban tudott maradni családjával (az első időkben a nemzetközi telefonvonalak eléggé megbízhatatlanok voltak az űrhajósnő szerint). Lucid pedig közölte a helyi NASA képviselőkkel, hogy oldják meg valahogy, hogy az űrállomáson is tudjon e-mailt fogadni és írni (az űrállomáson egyébként egy IBM Thinkpad 750C állt rendelkezésére, de ekkor már két másik Thinkpad is volt az űrállomáson). Galen Johnson repülőorvos kapta a feladatot, hogy az e-maileket továbbítsa, ami ha körülményesen is, de működött – Johnsonnak egy floppylemezre kellett lementenie az e-maileket, amit aztán a CUP-ból küldtek fel, illetve az űrállomáson Lucid számítógépéről letöltötték az általa írt üzeneteket, amiket aztán továbbították a CompuServe rendszerébe. Az eljárás kissé hektikus volt, akadt olyan nap, amikor kétszer is sor került rá, de volt, hogy csak heti egyszer működött, ám a lényeg az volt, hogy relatíve folyamatosan kapcsolatban tudott lenni a családjával

A Mir kiteljesedik

 

A Priroda modul belső felépítése, színezve a túlnyomásos rész

A Priroda (~Természet) modul életét eredetileg is a Mir Föld-megfigyelő moduljaként kezdte, még az 1980-as évek legelején (hogy a korábbi fejezetekre utaljak: anno ugyanúgy 37K "alvázra" épült, ahogy a Kvant-1), 1983-ben a terveket felülvizsgálták, és végül a Priroda lett a negyedik FGB "alvázra" épített modulja az űrállomásnak a Kvant-2, a Krisztall és a Szpektr mellett. Már eredetileg is nemzetközi partnerek bevonásával dolgoztak, többek között Kelet-Németország és Bulgária volt a listán. 1985-ben még úgy volt, hogy 1990-ben indulhat a Priroda (utolsóként) a Mirre, de erőforrás-problémák miatt ez folyamatosan csúszott, eredetileg 1992-re, majd még tovább. A Szovjetunió felbomlásával végképpen nem jutott pénz a Szpektr és Priroda modulokra, így azokat félrerakták. 1993-ban ugye megállapodás született, hogy nagyrészt amerikai pénzből a két "hiányzó" Mir modult befejezik, és azokra több száz kilogrammnyi tudományos berendezést szerelnek fel. A fedélzetére kerülő tudományos berendezések közé végül német, svájci, francia és finn eszközök is kerültek az orosz és egyesült államokbeliek mellé, igazi nemzetközi tudományos modullá téve azt.

 

A Priroda modul rajza

A modulba egész hadseregnyi érzékelőt építettek be, többek között az Alissa LIDAR-t (érthetőbben: lézer-radart, ezt egyébként eredetileg még a Szaljut-7 számára fejlesztették ki), amely a felhőzet optikai jellemzőit, felépítését és méreteit követte; a DOPI interferométert, amely a légkör összetételét vizsgálta; a Greben tengerszint-magasságmérőt; az Ikar mikrohullámhosszon működő radiométert; a MOSz-Obzor és Ozon M spektrométereket; a MOMS 02P multi-spektrális kamerát, az MSU-E2 nagy felbontású optikai kamerát és a Traversz SAR képalkotó radart. Eredetileg a modul végén "kifelé" egy nagy méretű napelemszárnyat terveztek, de menet közben ezt a Kvant-1-re szánták inkább (az SzO modul egyik külső tároló rekeszében vitték fel). Emiatt viszont az energiaellátás terén teljes egészében az űrállomás többi moduljára szerelt napelemekre és akkumulátorokra volt utalva. Hogy az űrállomásra való eljutáshoz elegendő energiával lássák el, ideiglenesen elhelyeztek a fedélzetén 160 db kisebb méretű Al-Li akkumulátort, amelyeket majd később kiszerelnek. A modul bázisa az FGB volt, így annak vázát, hajtómű- és hajtóanyagrendszerét és irányítórendszerét is attól örökölte, és megegyezett a másik három nagy méretű Mir moduléval. A Priroda azonban saját telemetriával rendelkezett, így az űrállomás többi rendszerétől függetlenül tudta a tudományos eredményeket a Földre sugározni.

 

Egy kicsit "csalunk", ez a kép a Mir űrállomásról 1996 decemberében készült, de nagyszerűen lehet látni a Priroda modult bal oldalon, rajta a Taversz képalkotó radar nagy méretű antennájával

Az 1993-as megegyezés után 1994-ben kezdték meg a félreállított modulon a munkát, de csak 1995 novemberjében kezdhették meg a végső elektromos tesztelését. 1996 januárjában átszállították Bajkonurba, és bár eredetileg már fent kellett volna lennie, mire az STS-76 megérkezik az űrállomásra, végül csak április 23-án indult el vele a Proton hordozórakéta. A pályára állás után kiderült, hogy egy csatlakozó hibája miatt az akkumulátorok fele nincs az elektromos hálózatra kötve, így viszont csak egyetlen dokkolási kísérletre van lehetőség. Az aggodalom érthető volt, a Kvant-1 anno nem tudott stabilan (szilárdan) bedokkolni elsőre, a Kvant-2 esetében a Kursz állította le az első dokkolási manővert, a Krisztall első megközelítési kísérleténél pedig a pozicionáló hajtóműveknél volt hiba – a Szpektr ugyan gond nélkül dokkolt be, de ettől még az arány eléggé aggasztó volt. Felmerült, hogy a TORU távirányító rendszerrel, kézzel dokkoljanak be, amit biztonsági tartaléknak szintén felszereltek, de végül a Kursz általi automatikus kikötés mellett döntöttek. Április 26-án a Priroda a Kursz segítségével, minden gond nélkül be is dokkolt, majd másnap átmozgatták a Ljappa robotkarral a Z+ pozícióba. A Mir "elkészült"...

A Mir EO-21 legénysége a Mir Gloveboxszal pózol, ez egy légmentesen lezárt kísérleti eszköz, amelyben az űrhajós két kezével a kesztyűkön keresztül dolgozhat

Persze a Priroda (ahogy a többi modul is) egyben teherhajóként funkcionált, egy csomó ellátmányt és felszerelést hozott magával, tehát ki kellett pakolni – csakhogy ez előtt a 160 darab ideiglenes akkumulátort ki kellett szerelni, műanyag zsákokba légmentesen lezárva (nehogy kiszökjön bármilyen gáz belőlük), majd a május 7-én dokkoló Progressz M-31 rakterébe vinni, hogy a Föld légkörében később elégjenek. A legénység igen gyorsan haladt, a modult és a teherhajót rekordidő alatt rakodták ki, a Prirodát pedig az űrállomás elektromos- és létfenntartó rendszerére kötötték, majd végül beüzemelték. Május 12-én már tudományos feladatok végrehajtására alkalmasnak minősítették az új modult.

 

IBM Thinkpad laptopján gépel Lucid a Priroda modulban

Lucid egyik első feladata a Mir Gloveboxszal való munka volt, ez az eszköz elszeparált, zárt körülmények közötti kísérletek végrehajtását tette lehetővé úgy, hogy közben a munkaterületen az űrhajós a kesztyűkkel a saját kezével dolgozhatott. A mikrogravitációs kísérletekhez egy "lebegő" mágneses asztalka állt rendelkezésre, amely lehetővé tette, hogy az űrállomás (és az űrhajósok) által generált rezonancia ne zavarja meg a kísérleteket. A Glovebox többek között különféle lángok viselkedésének megfigyelésére volt használva ebben az időben. Tudományos feladatai között szerepeltek még anyagtechnikai kísérletek különféle félvezető ötvözetekkel, fémekkel és üvegekkel, főleg a Krisztall fedélzetén lévő kohókkal, orvosi kísérletek, és amit a legjobban szeretett: a Föld különféle geológiai és természeti jelenségeinek akkurátus fotózása. A NASA átvette a szovjet / orosz metodikát, vagyis nem volt szigorúan megszabott munkaterv (ami amúgy minden űrsikló úton minden űrhajósnak elő volt készítve, percre pontosan betáblázva az idejüket), hanem nagyjából 4 napos tervek voltak, amit aztán az űrhajósnő maga osztott be, hogy mikor mivel foglalkozik, és naponta egyeztette, hogy mely feladatokkal hogyan halad. Onufrijenko pedig minden este eligazítást tartott, ahol megbeszélték, hogy másnap ki mit fog csinálni, hogy tudják, ki merre fog dolgozni és mivel. Lucid menet közben nagyon jó munkakapcsolatot alakított ki két orosz kollégájával, akikre később is sokszor csak "Jurij és Jurij" (Yuri & Yuri) néven hivatkozott.

 

Pepsi az űrben...

Május közepén Onufrijenko és Uszacsov elkezdte előkészíteni újra Orlan-DMA űrruháikat, és május 20-án a Kvant-2 zsilipjéből űrsétára indultak: az SzO külső burkolatán elhelyezett tárolórekeszből a Sztrela robotkarral a Kvant-1-hez vitték a Kooperációs Napelemszárnyat. Majd visszatértek a Kvant-2 zsilipjéhez, hogy összeállítsanak egy 1,2 méteres Pepsi Cola dobozos üdítő replikát, amit aztán lefotóztak és lefilmeztek a világűrrel a háttérben – amit később egy reklámszpotban használt fel a Pepsi. Végül öt óra húsz perc után visszatértek a zsilipbe. Az űrséta alatt Lucid felügyelte az űrállomást, de ahogy később viccesen megjegyezte, társai úgy adták azt át, hogy "te vagy a parancsnok, de ne nyúlj a kezelőszervekhez..."

 

Uszacsov az egyik űrséta közben

Négy nappal később újabb űrsétára indultak, hogy a rögzített napelemet kinyissák, majd az elektromos hálózatba bekössék. A feladat nagyszerűen haladt, noha a régi, kisebb teljesítményre méretezett elektromos kábelek miatt a napelemszárnyon lévő 84 modulból csak 42-őt kötöttek be – a kábel 3 kW-ra volt méretezve, a nagyobb teljesítményű egyesült államokbeli modulok viszont összesen 6 kW-ot termeltek. Egy későbbi teherűrhajóval új elektromos kábeleket vittek fel, hogy ezt a problémát orvosolják, de addig is plusz 3 kW elektromos áramot kapott az űrállomás optimális körülmények között. Május 30-án újabb űrséta következett, amikor a Moduláris Optoelektronikai Multispektrális Képalkotó egységet (Modular Optoelectrical Multispectral Scanner, MOMS) szerelték fel a Priroda végére. Onufrijenko az űrséta előtt (félig viccesen) piros ragasztószalagokkal fedte le azokat a kapcsolókat, amikhez Lucidnak nem volt szabad nyúlnia. Egyébként Lucid úgy találta, hogy a kevés kitekintő ablak miatt nagyon nehéz szemmel követni az űrsétán résztvevőket, illetve noha a kommunikáció az űrsétán résztvevőkkel nagyon jó, a központi irányítással (a CUP-pal) eléggé rövid volt. Az már csak a hangulatot fokozta, amikor a két orosz kozmonauta az elektromos csatlakozók két végeire "papa" és "mama" néven hivatkozott, amin aztán hosszú ideig elviccelődtek...

 

Uszacsov és Onufrijenko a Kvant-1 külső részén dolgoznak, a Rapana és Ferma-3 tartó alatt

Az ötödik űrsétára június 6-án került sor, ezen lecserélték a Szpektr külső felén elhelyezett svájci KOMZA tesztkazettákat, majd a Kvant-2 külsején helyeztek el űrpor és űrtörmelék-befogó kazettákat. Az űrséta utáni napokban nyitották ki az összehajtogatott Traversz radar antennáját, ami viszont nem nyílt ki rendesen, így a június 13-i, utolsó űrsétájukba annak megvizsgálása is belekerült. Csakhogy először a Kvant-1-re felhúzott Rapana tartót elbontották, a helyén pedig a hosszabb Ferma-3-at állították fel. Ezzel végezve a Traversz antennához vonultak, hogy óvatosan szétbontsák azt, miután ezzel is végeztek, a Pepsi Cola reklám egy újabb felvétele volt még a dolguk, mielőtt 5 óra 42 perc után végre visszatértek a Kvant-2-be. Az űrállomás személyzete és a földi irányítás nagyon elégedett volt az elmúlt hetekben végrehajtott űrbéli munka lefolyásával.

 

Onufrijenko a Miren

Június végén új hírek érkeztek – a két orosz űrhajós küldetését 40 nappal meghosszabbították, mert (ugye már nem először) pénzügyi okokból csúszott a következő tartós személyzetet a világűrbe juttató Szojuz rakéta elkészülte. Lucid hamarosan hasonló végtartalmú üzenetet kapott, esetében az STS-78 indításakor az űrsikló szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétáinak szegmensei között égéstermék-kifúvást figyeltek meg, ami potenciálisan az új alkalmazott ragasztó / tömítőanyag miatt lehetett. Így a NASA űrhajós-cserét végrehajtandó STS-79-es Atlantis repülésénél ellenőrizni kellett a gyorsítórakétákat, majd egyéb tényezők (időjárás illetve a raktérben lévő modul kapcsán felmerült problémák) miatt még tovább tolták el – így lett a július 31-re tervezett indításból szeptember 16...

 

Az eredetileg eltervezett Szojuz TM-24 indulószemélyzet: André-Deshays, Vinogradov és Manakov

Az elnyújtott csere miatt a Progressz M-32 indítását előre akarták hozni (eredetileg július 24-én került volna sor rá, de egy érzékelő hibája miatt végül csak 31-én tudott elindulni), és augusztus 2-án be is dokkolt a Mirre, ahol rohamtempóban álltak neki a kirakodásának, hogy a Szojuz TM-24 érkezése előtt végezzenek, mert közben Bajkonurban készült már a következő francia-orosz személyzet. A CNES francia űrügynökség CASSIOPÈE fantázianevű küldetésén Claudie André-Deshays francia űrhajósnő volt a kiválasztott, aki 1995 januárjától Csillagvárosban töltötte kiképzését. Vagyis igazából már "veterán" volt kiképzés terén, hiszen az 1993-as ALTAIR küldetésnél (Szojuz TM-17) Jean-Pierre Haigneré tartaléka volt (azt már csak a margóra, hogy kapcsolatuk ennél is mélyebb lett, 2001-ben hozzá is ment feleségül, így férjezett nevén, Claudie Haigneréként ismert inkább). A CNES két hetes, meghosszabbított "vendégűrhajós" küldetésben egyezett meg az oroszokkal, és elsősorban biológiai-orvosi kísérleteket állítottak össze, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a kiválasztott űrhajósnő maga is orvos volt (sport-, repülő-, űr- és reumatológus szakorvosi végzettséggel). A vendégűrhajós a Mir EO-22 személyzetével együtt indul a Mir űrállomásra, akik eredetileg Gennagyij Mihajlovics Manakov parancsnok, a Mir EO-7 és EO-13 veteránja, valamint Pavel Vlagyimirovics Vinogradov újonc űrhajós – lettek volna.

 

André-Deshays, Korzun és Kaleri az indulás előtt, mögöttük a Szojuz TM-24

Csakhogy az indulás előtt nagyjából két héttel egy orvosi vizsgálaton szívritmus-zavart állapítottak meg Manakovnál, rövid megbeszélés után ezért vele együtt Vinogradov is leváltásra került, és a tartalék személyzet két orosz tagja, Valerij Grigorjevics Korzun parancsnok újonc űrhajós és Alekszandr Jurjevics Kaleri, a Mir EO-14 veteránja vette át helyüket, és így melléjük ült be André-Deshays. A váltás nem csak a francia űrhajósnőnek volt nagy változás, de John Blaha NASA űrhajósnak is, mindketten hónapokat gyakoroltak és készültek már Manakovékkal, erre most kiderült, hogy két olyan űrhajóssal fognak együtt dolgozni, akiket alig ismernek. Ezen persze nem sok idő volt lamentálni, a Szojuz TM-24 1996. augusztus 17-én emelkedett el az indítóállásról, hogy két nappal később bedokkoljon a Mir űrállomásra.

 

Alekszandr Kalerivel pózol André-Deshays és Lucid a Mir bázismodulban

A francia űrhajósnő és a Mir EO-22 érkezése felpezsdítette az életet az kibővített orosz űrállomáson, ugyanakkor a korábbiakhoz képest a privát szféra fogalma is kezdett értelmet nyerni. Kaleri és Korzun átvette Uszacsovtól és Onufrijenkótól a bázismodul két alvókapszuláját, Lucid ugye a Szpektr modulban lakott, míg André-Deshays a Priroda modulban helyezhette el hálózsákját. A NASA űrhajósnője eredetileg protein-kristályok növesztését és sejtkultúrákkal kapcsolatos kísérleteket folytatott, amiket korábban utódjának, John Blaha számára készítettek össze, illetve búzát ültetett a Krisztall modul "növénykertjében".

 

A Castor kísérlet érzékelője (talán a Krisztall / SzO modulban?)

A CNES űrhajósnőjének megérkezésével viszont a fedélzeti energiafelhasználás terén ő kapott prioritást, és az elkövetkezendő napokban idegrendszeri illetve szív- és érrendszeri megfigyeléseket hajtott végre magán, az Alice-2 kísérlet keretében pedig nagyon pontosan szabályozott hőmérséklet mellett vizsgálták a folyadékok gázneművé való átmenetelét, amid CCD kamerákkal rögzítettek. Később sor került a Fertile kísérlet kapcsán kétéltű embriók súlytalanságban való fejlődésének követésére, illetve a Castor kísérlet esetében az űrállomás moduljaiban elhelyezett érzékelők segítségével azt mérték meg, hogy a rezonancia hogy terjed az űrállomás szerkezetében. Eközben az orosz személyzet az űrállomást járta végig, ahol az EO-21 tagjai megmutogatták utódaiknak, hogy mit hol találnak, illetve mi milyen állapotban van.

 

A Szojuz TM-23 visszatérése után Claudie André-Deshays az orvosi sátor mellett sétálva válaszol a riporterek kérdéseire...

Szeptember első napján André-Deshays és Lucid ülését kicserélték, majd másnap következett az elbúcsúzás, és a francia űrhajósnő Uszacsov és Onufrijenko mellett beszállt a Szojuz TM-23-ba, és visszatért a Földre. Érdekesség, hogy a Progressz M-32 ugyan egy nappal a Szojuz TM-24 érkezése előtt levált az űrállomásról, de csak pár kilométerre manőverezték el – a kipakolásával nem végeztek az űrhajósok, így a Szojuz TM-23 távozása után annak helyére visszadokkolt. A visszatérés után a CNES kielemezte az eredményeket, de az űrhajósuk jelentése vegyes benyomásokat hozott, szerinte két hét túl kevés ahhoz, hogy megfelelő ritmust vegyen fel az ember az űrállomáson, és a feszes tempójú kísérleteket maradéktalanul végre is tudja hajtani. Ezután a CNES két további, hosszabb vendég-űrhajós útról kezdett el tárgyalni az orosz féllel.

 

Az STS-79 utasai, ülő sor: Apt, Wilcutt, Readdy, Akers és Walz, mögöttük Lucid és Blaha

Az űrállomás életében pedig mozgalmas időszak zajlott tovább, miközben éppen lezajlott az elnyújtott személyzetcsere, az STS-79 űrsikló-küldetés is lassan célegyenesbe ért. Ismét az Atlantis indult az orosz űrállomás meglátogatására, rakterében ezúttal a SpaceHab nagyobb, "dupla" változata foglalt helyet (amit direkt a Mir ellátásához rendeltek meg, két SpaceHab egység kvázi összeépítésével). A legénysége William F. Readdy parancsnok, Terrence W. Wilcutt pilóta, valamint Jay Apt, Thomas D. Akers és Carl E. Walz űrhajósok, illetve John E. Blaha, aki Shannon Lucidot váltja a Miren.

 

Alekszandr Lazutkin, John Blaha és Vaszilij Ciblijev a kiképzés alatt

John Blaha alapvetően különbözött a korábbi orosz-amerikai programba került NASA űrhajósoktól – amíg a többiek tudósok, orvosok vagy kutatók voltak, Blaha pilóta ill. parancsnoki beosztásokban dolgozott. Igazából már az aktív űrhajós státuszból való visszavonulásán gondolkozott, mikor 1991-ben feltette a kérdést, hogy ő (mint pilóta hátterű űrhajós) bekerülhet-e a Miren tartós személyzetként indulók közé. A válasz igenlő volt, noha az űrhajós csak hátra sorolva került bele a képzésbe, ám különféle tényezők (például a már említett eset, mikor Scott Parazynski túl magasnak, majd Wendy Lawrence túl alacsonynak bizonyult a Szojuzhoz) miatt hamarosan Jerry Linenger mellett találta magát. Majd úgy alakult, hogy végül Shannon Lucid után a harmadik NASA Mir űrhajósnak Blahát választották, Linenger pedig a tartalékja, egyben a negyedik lett a sorban.

 

A Mir az Atlantisról fotózva

Ahogy már említettük, az STS-79 útja sokat csúszott, de végül 1996. szeptember 16-án elemelkedett az LC-39A indítóállásról, majd három nappal később dokkolt be a Mir Krisztall / SzO moduljához. Ez esetben némi aggodalomra adott okot, hogy az Atlantis mindössze 3 méterre volt a Kvant-1-re frissen felszerelt napelemszárnytól, de valódi problémát ez sem jelentett.

 

Az STS-79 (fehér-piros pulóverben) és a Mir-22 (kék "pingvin" kezeslábasban) legénysége az Atlantis megérkezése után a Mir bázismodulban

 

Shannon Lucid feltölti ivótasakját a Mir bázismodulban

Az Atlantis kikötése után következett a protokolláris üdvözlés és közös fotózkodás, majd az űrállomás körbejárása. Az öt napos kikötés alatt az űrsikló fedélzetén is végeztek eközben tudományos kísérleteket például egy extrém hőmérsékletű kohóval, illetve kereskedelmi proteinkristályokat növesztettek.

 

Akers az SpaceHab belsejében az ellátmányt vizsgálja, a rózsaszín biléták jelezték a Mirre szánt ellátmányt, a fehér az űrsiklón maradó, a kék a Mirről az űrsiklóra szállítandó

 

Lucid (itt már az űrsikló személyzete által viselt kék nadrágban és fehér pulóverben) és Kaleri üres ételtárolókat pakol, amelyek az Atlantisra tartanak

 

Willcut és Korzun pózol egy víztároló zsákkal, ilyenekben több száz liternyi vizet szállítottak át a Mirre

Az űrhajósok összesen 1821 kg-nyi felszerelést és ellátmányt kellett átpakoljanak a Mirre, illetve 951 kg-nyi tudományos eredményt és már nem használt vagy tönkrement felszerelést (köztük egy komplett Orlan-DMA űrruhát) a Mirről az Atlantisra (a pontos tömeg egyébként forrásról forrásra eltér...). Ez volt a legnagyobb méretű logisztikai feladat a Mir-Űrsikló program közben, és eléggé kimerítő is volt az űrhajósok szerint.

 

Shannon Lucid (még a Mir fedélzetén használt 'Pingvin' ruhában) és John Blaha (még az űrsikló személyzet "egyenruhájában")

 

Lucid (immár űrsikló személyzetnek öltözve) mutatja meg a Mir Gloveboxot a Priroda modulban Blahának

Blaha és Lucid a sok logisztikai és néhány tudományos / kereskedelmi kísérlet illetve feladat mellett az átadás-átvételt is meg kellett ejtse, Blaha az Atlantis kikötésének második napjától már a Mir EO-22 tagja lett, és beköltözött a Szpektr modulba, míg Lucid átköltözött az Atlantisra.

 

Az űrsikló és az űrállomás személyzete a búcsúzáskor

 

A Mir az Atlantisról fotózva

Mindenez feladatokat kevesebb, mint öt nap alatt hajtották az űrhajósok végre, majd még egy végső közös emléklap-aláírásra, fotózásra és elbúcsúzásra sort kerítve az Atlantis személyzete immár Luciddal kibővülve visszaszállt az űrsiklóra, majd szeptember 24-én lekapcsolódtak, eltávolodtak mintegy 183 méterre, majd kétszer körberepülték a Mir űrállomást, miközben a raktérben lévő IMAX kamerákkal felvételeket készítettek róla. Az űrsikló két nappal később szállt le Floridában, legénysége pedig sikeresen teljesítette az előre kitűzött feladatokat.

 

Lucid, Kaleri és Korzun az űrsiklón

Shannon Lucid a kitolt fenntartózkodása miatt 188 napot és négy órát töltött a világűrben, míg a korábbi négy űrsikló-küldetéssel együtt 223 nappal büszkélkedhetett, amivel ő lett a legtöbb időt a világűrben töltött NASA űrhajós, messze megelőzve elődjének, Thagardnak az eredményét. Ám nem csak a NASA, de a nemzetközi űrhajósok közül is ő töltötte el a legtöbb időt a Mir fedélzetén, cirka egy héttel tovább volt fent, mint Thomas Reiter, és egyben megdöntötte Jelena Kondakova 169 napos női rekordját is. Shannon a nyugdíjba vonulásáig (2012-ig) a NASA-nál dolgozott tovább.

A Miren végrehajtott küldetése talán a legsikeresebb volt a NASA űrhajósoké közül – sokkal jobban érezte magát, mint elődje, viszont elkerülték azok a műszaki és emberi problémák, amikkel utódainak meg kellett küzdenie. A visszatérése után alapos MRI vizsgálatnak vetették alá, hogy a csont- és izomszövetek állapotát felmérjék, majd a felépülését nyomon követhessék. A NASA orvoscsapata is meglepődött, hogy mennyire rövid idő alatt visszaszokott a földi gravitációhoz és annak körülményeihez – aligha vitás, hogy nagy segítség volt az, hogy átvették a szovjet / orosz eljárásokat, amiket a korábbi tartós űrbéli tartózkodás terén már kitapasztaltak.

 

Blaha a Priroda modulban dolgozik, látható, hogy itt is mennyi felszerelés van bezsúfolva az űrhajósok életterébe – márpedig a Priroda a legújabb, még legkevésbé "belakott" modulja volt az űrállomásnak

A Miren pedig közben utódja belevetette magát a munkába. Ám Blaha alapvetően eltérő személyiség volt, mint Lucid, ez pedig két orosz társának is feltűnt. Amíg ők és Lucid alapvetően kedélyes, nyugodt mederben, kényelmesen tudtak dolgozni, az űrállomáson megszokott ritmusban, addig Blaha viszont ugyanúgy dolgozott, mintha egy űrsikló úton lenne, más szóval minden percét előre megtervezte és iszonyatos tempót diktált magának. Kísérletei között voltak hosszú ideig tartó protein-kristály növesztések, ötvözetekkel valók munkák, biotechnológiai megfigyelések, de olyan érzékelőket is használt, amelyek követték, mennyit és hogyan mozog munka közben, illetve mekkora energia-befektetést jelent a mikrogravitációs környezetben való munka. Blahát lenyűgözte az űrállomás által rendelkezésre álló lehetőségek tárháza, amit elismerő szavakkal is illetett.

Hamar szembesült viszont a Miren lévő állapotokkal, és azok általi gondokkal – egyszerűen túl sok idejébe került, hogy a fedélzeten lévő káoszban megtalálja a következő feladatához szükséges eszközöket, felszereléseket, ami roppant frusztráló volt számára. Ezért pedig leginkább Shannon Lucidot kárhoztatta, hogy nem fordított rá több időt az átadás-átvételnél a különféle eszközök helyének pontosabb bemutatása, elkeseredettsége pedig minden újabb esetnél tovább nőtt. Rövid időn belül nyíltan kritizálni kezdte elődjét, és ez olyan szintre jutott, hogy csak évekkel később bocsátott meg neki. Más problémákkal is szembesülnie kellett: az űrállomáson a WC-k által begyűjtött szilárd hulladék tároló tartályok elkezdtek megtelni, és noha ezt jelezték többször is, a Földön nem tekintették kritikus problémának. Az űrhajósok improvizáltak, és megoldották az ürülék tárolását, és (legalábbis hivatalosan) komolyabban soha nem tették szóvá – csakhogy a hír kikerült az aggódó családtagok által, és hamarosan "botrányt" kreáltak belőle. Ehhez némi adalék volt, hogy az űrállomás "Rakéta" porszívója is tönkrement, ami pedig mindennapos használatban volt.

 

A Miren is használt orosz "űr WC" típus, a szilárd hulladékot enyhe vákuum szívja a lenti tartályba

Eredetileg október közepén jött volna a felmentő sereg a Progressz M-33 teherűrhajó képében, ám az végül bő egy hónapot csúszott, és csak november 22-én kötött ki a Miren. A teherhajó összesen 1650 kg-nyi ellátmányt hozott a túlnyomásos térben, ami különféle élelmiszereket, ruhákat, tudományos eszközök mellett a WC-hulladék tároló tartályokat, új porszívót, pótalkatrészeket (többek között egy nagyobb teljesítményt biztosító tápkábelt a Kvant-1-re szerelt napelemtáblákhoz). És mivel karácsony illetve újév előtt ez volt az egyetlen Progressz, így az ünnepi ajándékokat és üdvözlőlapokat is magával hozta. Blaha egyébként baktérium- és gomba-szint ellenőrzést is végzett a Mir legrégebbi (bázis) moduljában, és ennek ellenére úgy tűnt, hogy nincs semmi ilyesmi probléma a fedélzeten – két évtizeddel korábban a Szaljut-4 fedélzetén rövid úton zöldes színű tenyészet kezdte ellepni az űrállomás belsejét, ehhez képest hatalmas előrelépés volt tehát a Mir.

 

Űrséta közben...

Korzun és Kaleri nem csak az ellátmány miatt várta a Progresszt, hanem mert az egyik feladatuk volt végleg teljes teljesítményre bírni a Kvant-1-re szerelt napelemszárnyakat. A csatlakozók és a kábelek rossz állapota miatt ekkora az elméleti maximum 6 kW helyett mindössze 1 kW elektromos energiát biztosított még akkor is, ha ideálisak voltak a körülmények. December másodikán indultak tehát űrsétájukra, miközben az űrállomásból Blaha segített nekik, illetve tartotta a kapcsolatot a CUP központban ülő szakemberekkel. A Kvant-1 felszínén a két űrhajós kicserélte a 22 méteres kábelt, amely a napelemszárnytól a bázisblokk tetején elhelyezett csatlakozóig húzódott. A munka nehéz volt, és majdnem hat órát vett igénybe, de miután letesztelték, a napelemszárny immár teljes energiaszinten működött.

Egy héttel később viszont újabb űrséta következett, eredetileg a Rapana és a Ferma-3 tartókat kellett összeépíteniük és áthelyezniük, illetve egy felesleges Kursz antennát eltávolítani, de közben még ellenőrizni kellett egy másik antennát is, amely a rádióamatőrökkel való kapcsolatfelvételre használtak – és az előző űrséta óta elnémult. Mint kiderült, az ekkora már roppant zsúfolt Kvant-1 külsején való munka közben véletlenül kihúztak egy kábelt, ezt helyreállították, viszont a sok feladat miatt elhúzódott az űrséta – ez 6 óra 36 percig tartott, mivel Korzun mindent be akart fejezni, hogy ne kelljen még egy plusz űrsétát beiktatni esetleg. A megfeszített munka eredményes volt, de a két orosz űrhajós teljesen elcsigázva ért vissza a Kvant-2 zsilipjébe....

 

A Mir az STS-79 útnál az Atlantisból

A Mir 1996 végén igazából története csúcsán volt – végre teljesen kiépült, és a Kvant-1 napelemszárnyainak teljes kibontása végre az égető energia-problémákra is részleges megoldást hozhatott. A Mir jövője mindennél fényesebbnek tűnt...

Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
David M. Harland - The Story of Space Station Mir (978-0-387-73977-9)
History.Nasa.Gov