A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története VII.

A Szojuz-1-ig vezető út

 A Szojuz 7K-OK ismertetését ott hagytuk abba, hogy ezt szánták a tetszhalott állapotban hagyott Voszhod program pótlására. Valójában az egész helyzetért maga Koroljov tehető felelőssé – azzal, hogy az OKB-1-ben akart mindent megvalósítani, egyszerűen elaprózta az erőforrásait. 1965-re Koroljov rájött, hogy csak úgy tud ebből a kelepcéből kimászni, ha amit csak lehet "kiszervez" a többi tervezőirodának. Így a kommunikációs és katonai műholdak, holdraszálló és különféle mélyűri / bolygókutató tudományos műholdak, illetve a katonai űrállomások fejlesztését más tervezőirodák asztalára kerültek. Hogy rosszul állt még így is, azt az mutatja, hogy kénytelen volt szabotálni a már repülés előtt álló Voszhod rakéták és űrhajók felkészítését, hogy a rajtuk dolgozó mérnökök és technikusok az N1 és Szojuz munkálataival tudjanak foglalkozni. 1965 szeptemberében Koroljov még úgy számolt, hogy 1966 márciusában repülhet az első két Szojuz, amelyek a világűrben össze fognak kapcsolódni, ezzel pedig újra versenyben lesznek végre az amerikaiakkal vívott űrversenyben.

 

A szovjet tudományos elit válogatott emberei az 1950-es években: Szergej Koroljov, az OKB-1 vezetője, Igor Kurcsatov, az nukleáris program vezető tudósa, Msztyiszlav Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke és Vaszilij Misin, Koroljov helyettese és utódja

Koroljov halálával Misinre várt a hálátlan feladat, hogy a súlyos szervezési hiányosságokon úrrá legyen – nem túl meglepő, hogy a rakétafejlesztésekben amúgy brillírozó Misin megküzdött ezzel a feladattal. Miközben végre kellett hajtani az OKB-1 átszervezését a CKBEM-mé, összevonta az egymástól távol lévő irodákat, és specifikusan rájuk szabott feladatokkal látta el őket, így végre dedikáltan egy-egy tervezőcsoport kapta feladatul a Szojuz három moduljának fejlesztését, hogy legalább az adott modulok tervezői egy fedél alatt dolgozzanak – csakhogy az átszervezések és költözések tovább nehezítették és lassították a már folyamatban lévő munkálatokat. Az űrhajó részelemeit elkezdték letesztelni, és a feltárt hibákat orvosolni, de rengeteget találtak, és rengeteg időt emésztett fel ezek megoldása. A terv az volt, hogy először két személyzet nélküli űrhajót indítanak el, azok odafent dokkolnak, szétválnak, majd azok sikeres visszatérése után indulhat az emberes út. Itt már kis időközzel két Szojuzt indítanak, az elsőt egy űrhajóssal, a másodikat rögtön másnap három űrhajóssal, a két űrhajó a világűrben randevúzik, dokkol, és két űrhajós űrsétával átszáll az első űrhajóba, majd mindkét űrhajó visszatér. Ehhez viszont először az ember nélküli tesztrepülésekre lesz szükség.

 

 

Egy már összeépített Szojuz 7K-OK űrhajó

Amikor az első teljesen összeépített Szojuzt 1966 májusában a tesztállásra helyezték, összesen 2123 technikai hibát tártak fel, és itt olyanokra kell gondolni, hogy például 25 kábel-adaptert kellett külön legyártani, mert csak a végső összeszerelésnek derült ki, hogy a részegységek kábelei nem kompatibilisek egymással. Az ilyen hibák és azok kijavítása a 40 naposra tervezett tesztelést 110 napig húzta el, és mikor készen voltak, kiderült, hogy a részelemek egy részét újra át kell ellenőrizni, mivel a gyártáskori szavatosságuk lejárt. Szeptemberben az első két űrhajót sikerült az indítóálláshoz szállítani, de a helyszínen még mindig rengeteg feladat várt a technikusokra, miközben rögtön páros indítás volt a terv, tehát megosztani se lehetett a feladatokat. Hogy a már amúgy is jelentős késést kezeljék, egyes előre eltervezett műveleteket (például a két űrhajó dokkolási műveletének földi tesztjét) kihúztak a listáról, illetve Misin a mérnököknek 10.000, a katonai vezetőknek 20.000 rubel prémiumot lengetett be, ha tudják tartani a határidőket. A naptárba pedig az volt felvésve, hogy 1966. november 28-án elindítják az első Szojuzt (ez később Kozmosz-133 név alatt repült), letesztelik a fedélzeti rendszereit, és ha minden rendben, egy nappal később, indítják a másodikat, amelyet mintegy 20 km-re az első pályája mellé "lőnének be". Ezután az első Szojuz (amely az "aktív" szerepet tölti be a dokkolásban) automatikusan dokkol a másodikhoz, egy napig összecsatlakozva keringenek, majd szétválnak, különféle manőverekkel ismét tesztelik a rendszereiket, és végül visszatérnek a Földre.

A november 28-i indítás sikeres volt, és az első jelek biztatóak voltak, csakhogy hamar kiderült, hogy a pozicionáló és dokkoló manőverekhez használt hajtóművek hajtóanyaga elfogyott. Egy műszaki hiba miatt a hajtóművek mondhatni önálló életre keltek, össze-vissza forgatva az űrhajót, amely a hajtóanyag elfogyása után percenként kétszer fordult meg a tengelye körül. Hamar kiderült, hogy az űrbéli dokkolás reménytelen vállalkozás lesz, és a második Szojuz indítását elnapolták. A feladat így az maradt, hogy a Kozmosz-133-at stabilizálják, és biztonságosan lehozzák. A célra megfelelt a hajtóműcsomagba tartozó négy hajtómű, ám ezek működésbe lépésekor kiderült, hogy a fordítva reagálnak – Alekszej Iszajev (a hajtóművekért felelős mérnök) csapata hamar beismerte, hogy a jelek szerint a hajtómű beépítésekor véletlenül felcserélték az "óramutató irányának megfelelő" útmutatást "óramutató irányával ellenkező"-re. Az elkövetkező két napban kétségbeesett kísérletek zajlottak, hogy valahogy stabilizálják az űrhajót, és ez valamennyire sikerült is, a 34. keringési periódus alatt az űrhajó leválasztotta az orbitális modult, majd begyújtotta a hajtóműveket, és a sikeres fékezőmanőver után leválasztotta a műszaki modult. Majd a visszatérő modul eltűnt a radarokról – a legkézenfekvőbb válasznak az tűnt, hogy mivel a fedélzeti számítógép észlelte, hogy a Szovjetunió területén kívül érne földet, beindította az önmegsemmisítő tölteteket.

 

 

Szojuz kapszulák tesztelése és előkészítése

Érdekes, hogy Misin a sikertelen küldetés után azt írta naplójába, hogy ha ember lett volna a fedélzeten, talán az egész teljesen másképpen végződhetett volna, hiszen sokkal precízebb manővereket lehetett volna a fedélzetről végrehajtani, illetve egyből feltűnhetett volna a pozicionáló hajtóművek rendellenes működése, és az azt irányító rendszert kikapcsolhatta volna a személyzet. 

Mint kiderült, a pozicionáló hajtóművek terén még 1966 márciusában született egy döntés a Szojuz űrhajó főmérnöke, a Voszhod-1-gyel űrhajóssá vált Konsztantyin Feoktyisztov révén, aki, miután munkatársai rámutattak, hogy az eredeti tervek szerint beépítendő pozicionáló-hajtóművek megrongálhatják a napelemeket, utasítást adott, hogy fordítsák meg a hajtóműveket tartalmazó modult (amely így már nem jelent veszélyt), és értesítsék az illetékes mérnököt, hogy ennek megfelelően módosítsák a vezérlőrendszert. Ez utóbbi utasítás volt az, amelyik mire a bonyolult felettes-beosztott útvonalat lassan végigjárta, és eljutott a vezérlőrendszert programozó mérnökökhöz, már májust írtak, és már bőven az után járunk, hogy beépítésre került. Így ők úgy vélték, hogy ez már nem rájuk tartozik, és csak egy jegyzetet írtak, hogy ezt a teszteléskor vizsgálják majd meg – ami nem történt meg. Tehát mikor a Föld körül keringve a Kozmosz-133 fedélzeti rendszerei parancsot adtak az adott manőverező fúvókák aktiválására, valójában nem a megfelelő indult be. A számítógép küzdött a helyzet megoldásával, de valójában minden parancsára folyamatosan rossz hajtómű indult be, így a végén kész csoda, hogy az üzemanyag kifogyásáig nem pörgette szét saját magát az űrhajó.

 

Mérnökök megbeszélése Koroljov alatt, balról a harmadik Borisz Csertok, akinek visszaemlékezései később betekintést engedtek a szovjet űrprogram eltitkolt részleteibe

Noha Misin nem tartotta szükségesnek a második, személyzet nélküli Szojuz tesztútját (mondván, hogy az első is sikeres lett volna űrhajóssal a fedélzeten), véleményét kevesen osztották, és ezek közé tartozott érthető okokból Kamanyin is, az űrhajósokért felelő katonatiszt is. Végül úgy döntöttek, hogy a második Szojuzt december 18-án elindítják, alapvetően azért, hogy az első út során felmerült problémák megoldásait élesben teszteljék. Borisz Csertok, aki Misin előléptetésével annak helyét örökölte meg, hosszú listát írt felettesének, hogy milyen hibákat vétettek a Kozmosz-133 felkészítése és egyáltalán, tervezése folyamán. Ezek közé tartozott az, hogy a hajtómű- és manőverező-fúvókarendszert kétféleképpen is be lehetett szerelni – mind a hajtómű, mind a pozicionáló rendszer esetén erre vezethető vissza a kialakult helyzet. De ez kiderült volna, ha végrehajtották volna a korábban minden űrhajónál elvégzett hajtómű-tesztet, amikor hajtóanyag helyett semleges gázzal (nitrogén) feltöltve aktiválják a rendszert, és megvizsgálják, hogy minden rendben van-e a csőhálózattal és szelepekkel – a Szojuzok esetében erre nem került sor az idő hiánya miatt. Mikor december 10-én a főmérnökök összeültek a következő indítás megvitatására, Feoktyisztov jelentette, hogy december 14-re készen lesznek – annak ellenére, hogy sok jelzés volt arra, hogy még lenne bőven tennivaló. Így aztán előre hozták az indítást 14-ére.

A második Szojuz út egy négy napos űrutazásnak tervezték, továbbra is személyzet nélkül, amelynél a sikeres pályára állás után kijelölnek egy fikcionális űrrandevú pontot, amelyre átmanőverezik az űrhajót, végrehajtják a dokkolásnál szokásos manővereket, majd ha minden rendben ment, a 4. napon visszahozzák a Földre az űrhajót. A rakétát felkészítették az indításra, és látszólag minden rendben működött, ahogy az indítás pillanatában beindultak a gyorsító (tehát a négy első) fokozat hajtóművei, majd hirtelen leálltak, és a tűzoltó berendezés automatikusan működésbe lépett – az egyik gyorsító fokozatban a hajtóművek beindulásakor hibát észlelt a diagnosztikai rendszer, és így a középső (második) fokozat beindítása helyett a leállítási parancs hajtódott végre. Döntés született, hogy a rakéta hajtóanyagát leengedik, és egy átellenőrzés és újraindításra való felkészülés után (vagyis 2-3 nappal később) újra megpróbálkoznak az indítással. Ahogy a technikusok hozzáláttak a munkálatoknak, és a rakétát megtámasztó karok lassan elindultak függőleges pozícióba, egyszerre csak beindult az SzASz mentőtorony, letépve a Szojuz űrhajó felső kétharmadát, majd a visszatérő kapszula, ejtőernyőjét kibontva, kényelmesen földet ért nem messze az indítóállástól. A Nyegyeljin-katasztrófa emlékei még élénken éltek, az indítás parancsnoka torkaszakadtából üvöltött a hangosbemondóba, hogy a rakéta közeléből azonnal meneküljön mindenki. No nem mintha nekik sok ösztönzésre lett volna szükségük – egy későbbi fekete humorú visszaemlékezés szerint aznap több világrekord is megdőlt a síkfutás és magasugrás versenyszámában...

A rakéta orrán kisebb tűz ütött ki, amely szerencsére csak lassan terjedt tovább, majd percekkel később a rakéta végül felrobbant, a 31-es indítóállást tönkretéve. Sajnos az indítási csapat egyik tisztje elégnek gondolta, ha az indítóállás mögötti betonfal mögé húzódik, ami nem bizonyult jó döntésnek – holtestét másnap találták meg. Ekkor még két további sorkatona vesztette életét, akik az indítóállás alatti járatokat vizsgálták át, de az ott megülő égéstermékektől megfulladtak. A baleset kivizsgálásakor kiderült, hogy egy hibás oxigénszelep miatt nem sikerült az indítás, az SzASz pedig azért indult be, mert bár a rakétát áramtalanították, a felpörgetett giroszkópok tovább működtek, és csak lassan vesztették el a tehetetlenségből fakadó perdületüket. Mivel a Föld forgását is figyelembe vették a helyzetmeghatározáskor, 27 perccel a sikertelen indítás után a meghatározott normától már határértéken felüli volt a rakéta pozíciója és beindult az automatikus mentőrendszer – amely azért volt ekkor is áram alatt, mivel eredendően emberes utakra tervezték, és az indítóálláson is szükséges lehet a kapszula kimentésére. Mint kiderült, a Szojuzban használt gyúlékony hűtőközeg volt a felelős a kialakult tűzért, amely kiszabadult, amikor a műszaki modulhoz vezető vezetékeket eltépte a mentési manőver, és begyújtotta a 32 pirotöltetet, amely felső rész leválasztásáért felelt.

Az egyik SzASz tesztelés előtti pillanatok

A félelmetes ebben az volt, hogy december 10-én, alig egy héttel az indítás előtt az SzASz egyik tesztjén szembesültek ezzel a problémával, de akkor úgy vélték, hogy nem okozhat problémát, lévén ha az SzASz működésbe lép, akkor a hátramaradó részegységekre már úgy is keresztet vethetnek – az nem jutott eszébe senkinek, hogy a mentőtoronynak az indítóálláson álló, feltankolt rakétánál is működnie kell. Később a hűtőközeget nem gyúlékonyra cserélték, illetve automatikusan záródó szelepeket helyeztek el a vezetékeken. Az SzASz pedig biztonsági zárolásra képes vezérlést kapott, hogy még egyszer ne indulhasson el hasonló körülmények között. Viszont a baleset miatt ez a Szojuz sose kapott jelölést, sőt, létezése is csak a hidegháború után került napvilágra...

Megkezdődött az versenyfutás az idővel, hogy a harmadik Szojuzt felkészítsék egy személyzet nélküli repülésre, hogy a második űrhajó számára eltervezett feladatokat végrehajthassák. Jurij Gagarin és Vlagyimir Komarov, az első Szojuz út vezető űrhajósai jelezték, hogy egy teljesen sikeres személyzet nélküli út mindenképpen szükséges lesz, Komarov kiemelte, hogy a visszatérést kezelő új rendszer, az SzUSz még eddig nem volt tesztelve, hiszen az első Szojuz a visszatérés elején felrobbant. Rohamtempóban folyt a decemberi indítási baleset után a 31-es indítóállás kijavítása, de addig is az 1. és 2. indítóállásokra "költöztek" át. Végül, sok csúszás árán, de mégis viszonylag hamar, a harmadik Szojuz 1967. február 7-én Kozmosz-140 jelöléssel sikeresen pályára állt. A kezdeti örömökbe azonban hamarosan üröm vegyült – az űrhajó az 5. keringési fázisra betervezett forgási manővert nem hajtotta végre, sőt az automata pozicionáló rendszer máris elhasználta a hajtóanyag készlet felét. Az elkövetkező két napban kétségbeesett kísérletek zajlottak, hogy a Szojuzt a Nap felé fordítsák, majd úgy is tartsák, hogy a napelemek a lehető legtöbb energiát termelhessenek, de az erőfeszítéseket nem koronázta siker. A napelemek ettől még elegendő energiát nyújtottak, így a repülés legalább ennyire kitolható volt, de az energia- és hajtóanyag-problémák miatt végül a harmadik nap úgy döntöttek, hogy visszahozzák az űrhajót. Megnyugvást hozott, hogy az űrhajó jelezte a sikeres fékezőmanővert és az orbitális majd a műszaki modul leválasztását.

 

Szojuz 7K-OK

Ez azonban pirruszi győzelem volt: visszatéréskor a hosszú hullámhosszon adó jeladó egyáltalán nem lépett működésbe, a rövid hatótávolságú adó pedig nem adott elég erős jelet, hogy a helyzetét sikeresen meghatározzák. A Vosztok és Voszhod utak után az egyik dolog, amit egyértelműen javítani akartak, az a leszállóhely precízebb "eltalálása", hogy ne kelljen az olyan helyzetekkel szembesülni, mint a Voszhod-2 esetében történt, amikor két éjszakát voltak kénytelen az űrhajósok egy erdőben tölteni. A Szojuz tehát egy aerodinamikai pályán térne vissza, remélhetőleg pontosabban kiszámítható módon. Ennek tudatában érthető volt a mérnökök döbbenete, amikor végül a rádiójeleket mintegy 500 km-re a kijelölt leszállóhelytől, az Aral-tó környékéről vették. Az első felderítő repülőgép meg is találta az Aral-tó jegére leszállt kapszulát – majd pár óra múlva még sokkolóbb hír következett: a kapszula (feltehetően még mindig meleg) alja megolvasztotta a jeget, és az Aral-tó jeges vizébe, 10 méteres mélységbe süllyedt, csak az ejtőernyő úszott felette – ez pedig azért volt váratlan, mert a kapszulának úsznia kellett volna. A mentési művelet több, mint két napig tartott, és ismét megmutatta, mennyire kaotikus volt a program kezelése – a mentésért felelős tiszt információkat kért, hogy milyen nehéz lehet a vízzel teli kapszula, és hogy a fedélzeten lévő robbanóanyag vajon jelent-e veszélyt, ám nem kapott választ. Viszont az űrprogram vezetői eközben lassúsággal és hozzá nem értéssel vádolták a mentéssel foglalkozó katonai egységet. 

Mikor kihalászták végül a kapszulát (nem volt egyszerű, mivel például a Mi-6 helikopter teherbírásánál nehezebb volt), kiderült, hogy a kapszula aljának majdnem a közepén egy legalább 10 centis lyuk tátong, amely még a visszatérés közben égett ki, és a kapszula elvesztette a beltér túlnyomását (ami visszatéréskor a személyzet halálát okozta volna, már ha lett volna fedélzeten személyzet), majd mikor a vízbe ért, ezen át megtelt és alámerült. A hővédő pajzs hibájának pontos mibenlétére nem derült fény, végül a pajzson lévő hőmérsékletmérő szenzor alagútját vélték a probléma forrásának.

Aligha vitás, hogy a Kozmosz-140 útja nem volt egy diadalmenet, mégsem volt meglepő a döntés, hogy a következő Szojuz emberrel a fedélzetén megy a világűrbe...

A Szojuz-1 tragédiája

Ha őszinték akarunk lenni, a Kozmosz-133 és 140 útja a legnagyobb jóindulattal is csak félsikernek tekinthető. A kettő közötti sikertelen indítási kísérlet pedig nettó kudarc. E mellé párosult az általános frusztráció, amely abból fakadt, hogy 1965. március 19. a Voszhod-2 visszatérése óta nem járt szovjet űrhajós a világűrben. A visszaemlékezések szerint mind Leonyid Brezsnyev, mind Dmitrij Usztyinov határozottan követelte, hogy 1967. május elseje előtt induljon el az első személyzettel repülő Szojuz a világűrbe, hogy a nemzeti ünnepen méltathassák a szovjet állam eredményeit.

 

Gagarin (egyenruhában) és Komarov (pilótasisakban)

Paradox módon az űrhajósok is az emberes repülés mellett foglaltak állást. Jurij Garagin a Kozmosz-140 űrrepülése alatt megjegyezte Borisz Csertoknak, hogy ha lenne kozmonauta a fedélzeten, akkor ő kézi irányítással rövid úton megoldhatná az űrhajó nap felé fordítását, Csertok pedig nem tehetett mást, mint elismerte, hogy feltehetően valóban így lenne. Nyikolaj Kamanyin egyenesen lelkendezett a Kozmosz-140 repülése alatti problémák kapcsán, mondván, hogy itt a bizonyíték, miért nem robotokra, hanem emberekre kell az űrhajózást bízni. Arról nem tett említést, hogy a szkafander nélküli űrhajósokra milyen vég várt volna a hővédő pajzs átégése után...

 

Az Apollo-1 kapszuláját vizsgálják a tűzeset után....

Még a Kozmosz-140 útja előtt, 1967. január 27-én viszont a túlparton az amerikai holdprogramot súlyos csapás érte: az Apollo-1 útjának előkészítése közben három amerikai űrhajós az indítóálláson álló űrhajójuk kabinjában bent égett egy tesztfolyamat közben. A szovjet mérnökök egymást nyugtatgatták, hogy milyen jó döntés is volt a "hagyományos" nitrogén-oxigén légkör alkalmazása a saját űrhajóikon belül, és nem követték az amerikaiakat a kisebb túlnyomás (ezáltal könnyebb szerkezetű űrhajót lehetővé tévő) melletti tiszta oxigén légkör használatában. Persze amit már kevesebbet emlegettek, az az volt, hogy a szovjetek is egy halálos baleset után döntöttek így. Valentyin Bondarenko űrhajós-jelölt 1961. március 23-án egy alacsony nyomású, 50%-os oxigéntartalmú légkörben végzett teszt közben véletlenül a forró főzőlapra dobott egy alkohollal átitatott vattacsomót, amely lángra kapott, a tüzet gyapjú ruhával próbálta eloltani, de az oxigéndús légkörben az is egyből lángra kapott. Mivel a tesztkabin ajtaja kifelé nyílt (a nagyobb légköri nyomás ellenében), így azt nem tudták kinyitni, amíg a benti nyomást nem növelték meg. Mire fél óra után sikerült a kabinba bejutni, annak a belseje kiégett, Bondarenko egész testén pedig súlyos égési sérüléseket szenvedett, végül 16 órával később a kórházban belehalt sérüléseibe...

 

Komarov egy Szojuz 7K-OK szimulátorban

Az Apollo-1 balesete viszont lehetőséget nyújtott a szovjeteknek, hogy beérjék az amerikaiakat, tehát még egy ok volt a sietségre. A terv az volt, hogy a Szojuz-1 űrhajó Vlagyimir Komarovval a fedélzetén elindul, majd a Szojuz-2 (fedélzetén Valerij Fjodorovics Bikovszkij, Jevgenyij Hrunov és Alekszej Jeliszejev) egy nap elteltével követi, és rögtön utána (vagyis ~50 perccel az indítás után) a két űrhajó automatikusan dokkol az Igla dokkolórendszer segítségével. Hrunov és Jeliszejev ezután beöltözik, és űrsétát hajt végre, 54 perc áll rendelkezésükre, hogy a Szojuz-1-be átszálljanak. Arra is ügyeltek, hogy eközben végig a Szovjetunió felett tartózkodjanak (a biztos rádiókapcsolat miatt), illetve eközben végig a napos oldalon legyenek (a jó videofelvételek és az űrruhák hőkontrollja miatt). A két űrhajó ezek után egy teljes napig még összedokkolva marad, majd szétválnak, és először a Szojuz-1 tér vissza Komarovval, Hrunovval és Jeliszejevvel, majd a Szojuz-2 Bikovszkijjal.

 

Gagarin, Hrunov, Komarov, Jeliszejev és Bikovszkij a kiképzéskor készült fotón

A személyzet terén nem árt tudni, hogy azt menet közben többször átszervezték – Misin abban is követte Koroljovot, hogy (Kamanyin rosszallása ellenére) kijárta, hogy a CKBEM mérnökei is részt vehessenek az űrutazásban. Az elsődleges személyzetnél Jeliszejev érkezett ilyen háttérrel, a tartalék személyzetnél Valerij Kubaszov (a többi űrhajós: Jurij Gagarin, Andrijan Nyikolajev és Viktor Gorbatko), valamint felállítottak egy harmadik személyzetet is, ahol Vlagyimir Volkov volt a civil mérnök (Georgij Beregovoj, Vlagyimir Satalov és Pjotr Ivanovics Kologyin alkotta a maradék személyzetet). A pilótákat a dokkolás műveletére, az űrsétát végrehajtókat pedig az űrsétára kezdték el felkészíteni 1967 elején, ám a kiképzés több problémával is szembesült, például nem volt elég kész példány a Leonov űrsétája után a Berkut utódjának szánt Jasztreb / Krecset űrruhából. Gagarin helyzete speciális volt, a pártvezetés számára propaganda célból roppant fontos volt az első űrhajós, és nem akarták, hogy a későbbi űrrepülésekben részt vegyen. Gagarin viszont részt akart venni az űrhajós programban, és végül Kamanyin kijárta neki Usztyinovnál, hogy legalább az űrhajós-kiképzési programban, mint rangidős űrhajós részt vehessen. A Szojuz-1 esetében ennél tovább mentek, ami pláne azért volt érdekes, mert a bevett eljárás az volt, hogy a tartalék személyzet automatikusan a következő űrrepülés személyzete lesz, de (legalábbis Misin szerint) kizárt, hogy Gagarin valóban engedélyt kapott volna valaha is egy második űrrepülésre. Ez csak egy illúzió volt, amivel Kamanyin és a pártvezetés igyekezett Gagarin önérzetét és lelkesedését alátámasztani...

 

Egy összedokkolt Szojuz 7K-OK űrhajópár makettje, ezt szerették volna eredetileg a Szojuz-1 / 2 űrrepülésnél megvalósítani

1967. április 14-én Tyuratamban a két Szojuz űrhajó felkészítése egyszerre zajlott, és noha a Szojuz-1 esetében nem kevesebb, mint 29 különféle nem megoldott technikai problémát (telemetria, kommunikáció és orientáció-tartás) találtak, míg a Szojuz-2 esetében 20-at (az űrruhák és a telemetria terén), Misin az indítás mellett döntött. Az indítást felügyelő tiszt, Anatolij Kirilov ezredes több száz megoldásra váró problémát jegyzett fel, és úgy vélte, hogy az űrhajók még messze nem kiforrottak. Vaszilij Misin artikulálatlan hangon osztotta ki erre Kirilovot, aki a megbeszélés után úgy reagált Csertoknak, hogy jobb, ha megmagyarázza a főnökének, hogy ő nem valami kioktatásra váró kisgyerek, és ő is legalább annyira akarja a sikeres űrrepülést, mint Misin – de ha bármi történik, Misin elbújhat az akadémiai rangja mögé, míg Kirilovnak minimum katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítéssel kell szembenéznie, ha nem egyből katonai bírósággal.

Anatolij Kirilov

Az indítás előtt pluszban még olyan vitákban kellett döntenie Misinnek, mint például hogy végig automata irányítással menjen a dokkolás (az Igla dokkolórendszer tervezői ezt támogatták), vagy 200 méteres távolságtól az automatikát kikapcsolva kézzel dokkoljanak (Gagarin, Komarov volt az előterjesztő, de Misin számára némileg megalázóan saját űrhajós-főmérnöke, Feoktyisztov is ezt támogatta). Végül Misin engedett az űrhajósoknak, azzal a feltétellel, hogy amint bármiféle váratlan esemény történik, visszatérnek az automata dokkolási eljárásra – amivel viszont a mérnökök rosszallását váltotta ki. Az indításra felkészülés a helyzetet figyelembe véve rendes mederben zajlott, és április 22-én a már indítóállásba állított Szojuz-1 árnyékában Feoktyisztov, Kirilov és több más magas rangú mérnök biztosította az űrhajósokat arról, hogy minden rendben fog menni – Komarov és Bikovszkij válaszul megköszönték nekik a sikeres útért tett erőfeszítéseiket.

 

Egy Szojuz hordozórakéta felkészítése 1967-ben

Április 23-án a Szojuz-1 a terveknek megfelelően elindult a világűrbe Vlagyimir Komarovval a fedélzetén. 9 perccel később megerősítést nyert, hogy az űrhajó a várttól kicsit eltérő, 201 x 203 km-es keringési pályára állt. Csakhogy az első telemetriai adatok nem voltak megnyugtatóak – a bal oldali napelemszárny nem nyílt ki, és így az annak a végén elhelyezett tartalék telemetrikai antenna sem működött, valamint a nap- és csillagkövető szenzor fedele sem vált le. Borisz Csertok később azt írta, hogy a ki nem nyílt napelem takarhatta el a szenzort (és sok esetben így is írják a források a mai napig), ám ez elég valószínűtlen, figyelembe véve, hogy a szenzor messze van elhelyezve a napelemtől. A probléma így rögtön kettős volt – az egyetlen napelemszárny sokkal kevesebb energiát biztosít, de ha az sem fordul a Nap felé (amihez a napkövető szenzorra lenne szükség), akkor az űrhajó rövid úton kifogy az elektromos energiából. Mikor az első keringési kör végén Komarov végre újra a Szovjetunió fölé ért, és sikerült a rádiókapcsolatot felvenni, megerősítette, hogy a bal oldali napelem nem nyílt ki, és hozzátette, hogy az így megváltozott súlypont miatt az űrhajó pozicionálása is jóval nehezebb lett.

A helyzet gyors elemzése semmi jóval nem kecsegtetett, noha Komarov állítólag még azt is megpróbálta, hogy a lábával az űrhajó falát rugdalta, hátha valahogy mégis kinyílik a napelemszárny. Az első vélemények szerint a napelem, vagy az annak a végére szerelt antenna akadhatott vagy ragadhatott bele a műszaki modul külső felét borító hőszigetelő paplanba, ám arra ötletük se nagyon volt, hogy mit tehetnének. Az űrhajóban nem volt űrruha, így Komarov nem tehetett űrsétát, hogy esetleg kézzel kinyissa a szárnyat. Rövid úton be kellett látni, hogy a Szojuz-2 indítását el kell halasztani, és a prioritás immár az, hogy a Szojuz-1 sikeresen visszatérjen a Földre. Időközben egy kisebb korrekciós manővert sikeresen végrehajtottak, sőt, többször sikerült az űrhajót a Nap irányába fordítani, ám hiába, ha a beérkező áramerősség fele akkora volt, mint ami az akkumulátorok feltöltéséhez szükséges. Döntés született, hogy a 17. keringési periódus alatt megkísérlik a fékező manővert, és ha valamiért nem sikerül, a 18., végül a 19. periódus alatt újabb próbát tesznek.

A földi irányítás rémülten látta, hogy az űrhajó nem továbbította a sikeres fékezési manővert nyugtázó jelet, és mikor újra helyreállt a rádiókommunikációs kapcsolat, Komarov jelezte, hogy a rendszer eltérést észlelt az ideális visszatérési pozíciótól, ezért megakadályozta a fékezőhajtóművek beindítását. A mérnökök sietve felkészültek a 18. keringési periódusra és az adott információknak megfelelően módosított fékezőmanőver meghatározására, de nem készültek el, mielőtt Komarov kiért volna a rádiókapcsolat hatósugarából. Végül úgy döntöttek, hogy a 19. periódusban fogják a fékezési manővert végrehajtani – az akkumulátorokban még egy vagy két keringésre elegendő energia maradt, aztán a vésztartalék következik, ami maximum három keringésre elegendő, viszont a 19. periódus után az űrhajó már nem tud a Szovjetunió területére biztonságosan visszatérni. Gagarin lediktálta Komarovnak a kézi fékezőmanőver végrehajtását: fordítsa haladási iránnyal szembe az űrhajót, a hajó pozíciótartását a Föld árnyékos oldalára érve kapcsolja át a giroszkópra, a napos oldalra érve ellenőrizze a helyzetét, és ha szükséges, kézzel korrigáljon, és végül 150 másodpercig működtesse a hajtóművet.

Április 24-én, moszkvai idő szerint reggel 6 óra után nem sokkal sikerült Komarov rádióüzenetét fogni, aki jelentette, hogy a fékezőmanőver 146 másodperc után "2-es hiba" üzenettel megszakadt, a szétválás sikeres volt. Az üzenetet hallva az irányítórendszer tervezői egyből tudták, mi történt: mivel a pozicionáló hajtóművekkel nem sikerült a fékezési manőver teljes időtartama alatt egyenesben tartani a félig kinyílt napelemszárnyú űrhajót, így mikor az iránytól való eltérés elérte a 8 fokot, az automatika "2-es hiba" üzenettel tudatta ezt, miközben lekapcsolta a fékezőhajtóművet. A jó hír az volt, hogy a fékezőmanőver így is sikeres volt, a kapszula megfelelő pályán van ahhoz, hogy visszatérjen a Földre.

A Szojuz-1 visszatérő kapszulájának roncsai

A visszatérő modul Karabulak városa közelében, nem messze Groznijtól ért földet, és a mentőcsapat azonnal elindult a jelzett területre. A bevett eljárás szerint repülőgépekről ejtőernyősök ugrottak le, ha a helikopterek még túl messze járnának, ám az ejtőernyős mentőcsapat számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy tragédia helyszínére érkeztek: a kapszula eltorzulva, lángolva feküdt a földön. Kézi tűzoltó készülékekkel nem sikerült a lángokat eloltani, ezért ásókkal földet dobáltak rá. Közben jelezni kellett (volna) megfelelő színű jelzőfáklyával a fent keringő repülőgépnek az űrhajós állapotáról, ám az űrhajós halálát jelző fáklyát nem jelöltek ki, így "az űrhajós súlyosan megsérült" jelzőfényt aktiválták, ami először félreértésekhez vezetett (azt hitték, hogy Komarov túlélte), ám a helikopterek megérkezésével végül sikerült a szomorú valóságot tudatni a többiekkel. A mentőcsapat hálátlan feladati közé tartozott Komarov maradványainak összegyűjtése a kapszula romjaiból. Komarov holttestét Moszkvába szállították, ahol a halottkém megállapította, hogy az űrhajós a földbe csapódáskor többszörös koponya-, gerinc- és csonttörés hatására vesztette életét...

 

Komarov maradványai Moszkvában

A vizsgálat szerint az elsődleges ernyő főernyője beragadt a tárolójában, és miután a rendszer érzékelte, hogy a visszatérő modul sebessége túl magas, aktiválta a tartalék ernyőt – ám a tartalék ernyő főernyője beleakadt az elsődleges ernyő stabilizáló ernyőjébe, amely továbbra is rögzítve maradt, és lobogott a menetszélben, emiatt a tartalék ernyő nem tudott rendesen kinyílni. A vége az lett, hogy cirka 30 m/s (nagyságrendileg 100 km/h) sebességgel a kapszula a földbe csapódott.

 

Komarov temetése a Kreml falánál

1967 tehát rögtön három amerikai és egy szovjet űrhajós halálának éve lett, Komarov ráadásul űrrepülés közben, annak végső fázisában, a visszatéréskor vesztette életét...

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története III.

Gagarin rögös útja

Az űrprogram körülötti kaotikus politikai állapotok egyik hozománya volt, hogy a hadsereg, elsődlegesen pedig a légierő magáénak tekintette a személyzettel kapcsolatos teendők ellátását. Természetesen ez leginkább arról szólt, hogy a leendő űrhajósok mind vadászgép-pilóták legyenek - amely céljára 1960-ban életre hívták az első űrhajós csoportot a jelöltek felkészítésre. A több körös váltogatás után hat jelöltből a két végső Jurij Garagin és German Tyitov lett, Gagarin az elsődleges és Tyitov a tartalék - ők innen kezdve olyan szigorú biztonsági intézkedések által voltak óvva, mint például hogy nem ülhettek ugyanarra a repülőgépre...

Gagarin és Koroljov közös képen...

Az űrhajó előkészítése közben kiderült, hogy 25 kilogrammal nehezebb volt, mint az előző példányok, de ezt a súlytöbblet Koroljov szerint kezelhető kategóriába esik, noha a mérnökök javasolták, hogy a Gagarinnál valamivel könnyebb Tyitov repüljön inkább, de a főkonstruktőr nem hajlott javaslatukra...

Eljött április 12-e, a kiválasztott nap, Tyitov és Gagarin a reggeli orvosi ellenőrzésen simán átmegy, majd elkezdik a beöltözést az SzK-1 "Szokol" űrruhába. Ez kilenc orvosi szenzor felhelyezésével kezdődik, majd egy selyem alsóruha következik, ez után egy "puha" belső ruha, amely a szabad levegőáramlásért is felelős, erre egy kékesszürke hőszigetelő réteget vesznek fel, majd a narancssárga külső öltözet következik, amelyhez a speciális bakancsokat és a sisakot is rögzítik - a kesztyűk csak az űrhajóba beszállás után lesznek becsatolva.

Gagarin beöltözése közben

A beöltözés közben valaki félig viccesen megjegyzi, hogy leszálláskor amerikai képrepülőgép-pilótának fogják nézni futurisztikus öltözékében (Gary Powels amerikai pilótát 1960-ban, egy évvel korábban lőtték le a szovjetunió felett U-2-es kémrepülőgépével). A megjegyzést viszont halálosan komolyan veszik - gyorsan a már beöltözött Gagarin fehér sisakjára piros festékkel C C C P feliratot pingálnak (a Gagarinról készült propaganda fotók egy részén fehér sisakban látni, majd mikor már a buszban ülve fotózzák ismét, a sisakján látható a felirat, ahogy a későbbi felvételeken is).

 Fotó Gagarinról az indulás előtt - fehér sisakban

 Gagarin már a Vosztokban - sisakján CCCP felirattal

Az indítóállásnál egész fogadóbizottság várja a leendő űrhajóst, aki végül az indítóállás liftjével elindulhat a rakéta orra felé. A gömbbe beszállva ellenőrzik a rádiókapcsolatot, Gagarint bekötik, majd a csaknem 100 kilogrammos ajtót felhelyezik, és 30 csavarral rögzítik. Csakhogy az egyik visszajelzőlámpa a három közül nem gyullad ki, amely az ajtó tökéletes záródását mutatná, tehát a technikusoknak újra le kell szerelniük, majd miután mindent ellenőrizve nem találnak semmit (és Gagarin kérdő kézmozdulatára sem tudnak mit reagálni) ismét visszaszerelik, és ezúttal már kigyullad mindhárom lámpa.

Az indításra április 12-én, helyi idő szerint 12 óra 07 perckor a rakéta elemelkedik. Különféle okok miatt erről csak fotók maradtak fent, filmfelvétel nem, így a szovjet média az 1960. július 28-dikai indítás filmfelvételét mutogatja - amely amúgy sikertelen volt.

Az indítás alapvetően zökkenőmentesen zajlik, két perc után kiürülnek a gyorsító fokozat tartályai, és leválnak, a második fokozat pedig folytatja az emelkedést. Két és fél perc után az áramvonalazó kúp is leválik, szabaddá téve Gagarin kilátását. 

Mintegy öt perccel az indítás után a második fokozat is kiürül, az űrhajó azonban még csak 5,5km/s sebességgel halad. A második fokozat leválásakor még mintegy tíz másodpercnyi súlytalanságot élvezhet az űrhajós, mielőtt a harmadik fokozat beindul, és végső keringési pályára állítja cirka 8,5km/s sebességgel az űrhajót. A harmadik fokozat mintegy 12 perccel az indítás után leválik, és immár Gagarin a Föld körül kering...

 A Vosztok-1 indításáról készült festmény, arról a pillanatról, amikor a négy gyorsító fokozat leválik

Csakhogy neki alapvetően alig több a dolga, mint a korábbi Vosztok és Korabl-Vosztok utasainak - nincs befolyása a repülésre, csak egy utas az űrhajójában. Mivel nem tudták előre megjósolni, milyen hatással lehet a másfél órás súlytalanság az emberre, ezért nem tervezték az esélyét sem megadni annak, hogy esetleg egy gyengébb pillanatban hibázzon, vagy ne adj isten akarattal veszélyeztesse a feladatát és a saját életét. Ugyan volt egy lezárt boríték, amelyben a kezelőpanel feloldásának eljárását elrejtették, ám azt csak végszükségre tartogatták. Tehát Gagarin dolga csak az volt, hogy mindent feljegyezzen, amit tapasztal.

Erre egy jegyzetfüzet és egy ceruza, valamint egy hangra aktiválódó magnó, amellyel a beszédét tervezték rögzíteni. Kipróbálta milyen enni és inni a súlytalanságban, és alapvetően semmiféle nehézséget nem vett észre eközben. Viszont menet közben elveszett a jegyzettömbhöz cérnával rögzített ceruzája, és utána arra kellett ráébrednie, hogy a hangrögzítőjének szalagja végigfutott és leállt (a vártnál sokkal több zaj volt a kapszulában, így szinte folyamatosan aktivált állapotban kerülve rögzített mindent - csakhogy a szalag hossza korlátozva volt). Kézzel visszatekerte, és utána csak kézi módban rögzítette megjegyzéseit - csakhogy a visszatekerés miatt a korábban rögzített anyag egy jó része elveszett.

A felszerelés része volt egy TV kamera is, amely az űrhajós fejét vette végig az úton - a rossz minőségű rádiókapcsolat miatt viszont ez szinte egyáltalán nem produkált értékelhető felvételeket. Később dokumentumfilmek és propaganda felvételeken jobb minőségű TV képet is látni róla - ám ezek feltehetően még a kiképzés alatt készültek, vagy utólag vették fel őket.

Ilyen minőségű volt a legjobb videójel, amit venni tudtak Gagarinról

Menet közben persze rádiókapcsolatot is igyekezett tartani a földi kommunikációs pontokkal, az első ilyen alkalommal többször is rákérdezett arra, hogy a keringési pályája megfelelő lett-e, ám ezekre nem kapott egyértelmű választ. Hogy amiatt, mert valóban nem tudtak, vagy azért, mert Koroljov nem adott az adatok közlésére engedélyt, nem tudjuk. Az indítás után 47 perccel kapott megerősítést, mely szerint a pályáját kiszámolták, és minden rendben van. Gagarin feltehetően teljesen tisztában volt azzal, hogy akár alacsonyabb, akár magasabb pályára kerül, mint tervezték, az könnyen az életébe kerülhet. Előbbi esetén olyan területen érhet Földet, ahol esély sincs a megmentésére. Utóbbi esetén a fékező manőver elégtelen lehet, és ő a világűrben ragad, lassú kínhalálra ítélve. Hogy ez a megnyugtató hír pusztán csak megnyugtatására szolgált, vagy készakarva hazudtak neki, szintén nem tudjuk...

Az igazság ugyanis az volt viszont, hogy az eredetileg tervezett 180x230km-es (alsó pont x felső pont) keringési pályája helyett cirka 181x372km-es pályára sikerült állítani az űrhajót (a TASZSZ indítás utáni közleménye 175x302km-es, a Pravda leszállás utáni híre 181x327km-ről szólt). Ennyivel magasabb keringési pályára állni nagyon is veszélyes, ez ugyanis messze a biztonságosnak kikiáltott zóna felett volt. Ugyebár az eredeti terv szerint, ha a fékező hajtóművet nem sikerül begyújtani, a pálya elég alacsony ahhoz, hogy legfeljebb 10 napon belül a légkör eléggé lefékezhesse az űrhajót. Csakhogy az új pálya ennél sokkal magasabb volt, így jóval tovább tartott volna, amíg a kapszula visszatér. Szerencsére a fékezőhajtómű tökéletesen működött...

Gagarin útja a Föld felett

A lassító manőver az indítás után 78 perccel következett be, a tervek szerint. Ekkor az űrhajó elkezdett pörögni, ám a műszaki modul nem vált le... Ennek oka az volt, hogy a hajtómű egy másodperccel korábban állt le, ám a szelepek nyitva maradtak, így az üzemanyagrendszert túlnyomás alatt tartó gáz is kiszabadult a hajtóművön át, és ez egyre nagyobb mértékű forgást generált. A hajtómű megfelelő leállását nyugtázó jelet várt a fedélzeti rendszer ahhoz, hogy a műszaki modult leválassza a kabinról - ám az sose érkezett meg. Pontosan nem tudjuk melyik fedélzeti rendszer (akadt ugyanis több is), de végül mintegy 10 perccel később mégis kiadta a leválasztásra a parancsot, és a kapszula, ha pörögve is, de immár szabadon haladt a Föld felé. Gagarin tisztában volt a helyzettel, ám úgy vélte, hogy a probléma nem komoly, úgyhogy a kezelőpanelen megnyomta a "Minden Rendben" üzenet gombját...

A Vosztok-1 kapszula a földet érés után

A kapszula visszatérve a légkörbe elégő hőpajzsát feláldozva túlélte a légkörbe lépést, és lassulva zuhant tovább. 7km-es magasságban a katapultülés feletti ajtót az automatika leválasztotta, és az ülést kilőtte. A fő ernyő kinyílt, majd kicsivel később az ülés levált az űrhajósról, ám eközben a tartalék ernyő is aktiválódott, így Gagarin két ernyő alatt ereszkedett a föld felé. Az ereszkedés 6-10 percig tartott, és közben az űrhajósnak kisebb küzdelem árán sikerült csak szkafanderének külső légkört beengedő szelepét kinyitnia, amely nélkül akár meg is fulladhatott volna. Szántóföldön ért talajt, és egy krumplit ültető anya és kislánya voltak az elsők, akivel beszélni tudott. Végül mind az űrhajóst, mind a kapszuláját sikerült épségben összeszedni. Az már utólag derült ki, hogy Gagarin életét az erős nyugati szél mentette meg, ha az nem fúj, feltehetően a Volga folyóban érkezik, a nehéz szkafandere pedig lehúzta volna a mélységbe...

A tökéletes repülés mítosza....

A rengeteg probléma ellenére Gagarin túlélte a repülést, és ez volt a lényeg. Kifelé egészen a 2000-es évekig tökéletes és hibátlan űrrepülést kommunikáltak le, nem említve a tervezettnél magasabb keringési pályát, a műszaki modul kései leválását vagy azt, hogy nem sok kellett volna, hogy a sikeres út után a folyóba esve fulladjon meg az első világűrt megjárt ember.

Ember az űrben - harsogja a Pravda...

A Vosztok-1 útja komoly propaganda értékkel bírt, amit a Szovjetunió maximálisan ki is használta - Gagarint hősként ünnepelték, a szovjet technikai vívmányok világelsőségéről harsogtak, és az űrkorszak új időszakának fényes jövőjét festették le. Az Egyesült Államok kevesebb, mint egy hónap múlva, május 5-én egy űrugrást hajtott végre Alan Shepard-dal, de a Gagarin repüléséhez mérhető orbitális keringésre 1962 februárjáig kellett várni, a Mercury-Atlas 6 repülésig, amelyben John Glenn első amerikaiként megkerülhette a világűrben a Földet, rögtön háromszor. Csakhogy Glenn mindössze a harmadik ember volt, aki orbitális pályára állt, ugyanis a Vosztok-2 még 1961 augusztusában German Tyitovval a fedélzetén több, mint egy napig keringett fent. A szovjetek fölénye továbbra is látványos volt.

Csakhogy nem sokkal Shepard űrugrása után, 1960 május 25-én Kennedy elnök bejelentette, hogy az évtized vége előtt az Egyesült Államok embert juttat el a Holdra, és onnan vissza is tér biztonságosan. Ezzel pedig meghatározta a két szuperhatalom űrprogramját az elkövetkezendő bő egy évtizedre...

A Vosztok-2

Gagarin repülése a technikai problémákat leszámítva teljesen jól alakult, nem tapasztalt semmi olyasmit, amely az emberi viselkedést vagy az egészségét károsan befolyásolta volna. Koroljov tehát egy egész napos utat szeretett volna következőre - ezt sokan ellenezték, a kutyás repülések tapasztalatai alapján, ahol többször is sokkos állapotot észleltek a negyedik-ötödik keringéskor (lássuk be, szegény ebek reakciója a súlytalanságra korántsem volt meglepő). A probléma alapvetően az volt, hogy csak és kizárólag úgy lehetett tervezni, hogy az űrhajó a Szovjetunió területére térhet vissza. Ez viszont legkésőbb a hatodik Föld-megkerülés után nem volt lehetséges a Föld forgása és a pályaszög miatt. Leghamarabb a 13. teljes fordulat után volt ismét lehetőség erre, de igazából csak egy nappal az indítás után, a 16-17 keringés körül volt újra optimális az űrhajó és a Föld helyzete a visszatéréshez.

German Sztyepanovics Tyitov, a második ember az űrben...

Koroljov persze ismét kiharcolta a saját igazát, és beavatta terveibe Tyitovot, a kiszemelt űrhajóst. A tervezett program az űrhajó irányítása a személyzet által, a Földről készített fotók készítése a világűrből, és persze az egy napos világűrben tartózkodás emberi szervezetre gyakorolt hatása.

Tyitov útja 1961 augusztus 6-án indult, ismét délben. Ez némi kényelmetlenséget okozott az űrhajósnak, akinek két órával az indulás előtt már be kellett öltöznie, a nyári hőségben... A Vosztok-2 elődjével ellentétben tökéletes, 183x244km-es pályára állt.

Kamerafelvétel Tityovról a világűrben

Egy órával a felszállás után Tyitov felbontotta a biztonsági kódot tartalmazó borítékot, és feloldotta a kezelőpanel zárját. Az irányítókarral mintegy tíz percig próbálgatta az űrhajó pozícióját kontrollálni, és tökéletesen sikerült az eltervezett manővereket végrehajtani - később több hasonló pozícióváltoztatást hajtott végre, mindegyik problémamentesen zajlott le. Az elkövetkező időben videó és fotó felvételeket készített és többszöri űrbéli étkezés és ivás, majd az első űrbéli vizelés is sikeres volt. Ami viszont valahol az út 8 órája környékén elkezdett elhatalmasodni rajta, az a rosszullét - Tyitov volt az első, aki megtapasztalta az "űrbetegséget", a tartós súlytalanság miatt bekövetkező rossz közértet. Az alvásra kijelölt időperiódus előtt ki is adta magából az összes addig bevett ételt. Ezt leszámítva még a pihenési fázis is teljesen jól alakult.

Összefoglaló videó a Vosztok-2 útjáról

A tizenhetedik keringéskor az űrhajós előkészült a visszatérésre, majd az automatika a megfelelő irányba fordította az űrhajót, és beindította a fékező hajtóművet. A műszaki modul leválása ismét nem sikerült tökéletesen - ugyan a rögzítő kábeleket az apró robbanótöltetek "elvágták", viszont a két modult összekötő tápkábelek, amelyek az elektromos kapcsolatot, illetve az oxigén-ellátást biztosította, sértetlen maradt. Végül a légköribe lépve a fellépő erők a kábelt széttépték, és a kapszula biztonságosan belépett a légkörbe. Az űrhajós útjának utolsó kellemetlensége az volt, amikor a kapszula elhagyása előtt egy, az arca előtt szálló darabkát meglátva félrefordította a fejét, így a katapult működésbe lépésekor az orrát felsértette a sisakja.

Balra John Glenn, középen John F. Kennedy és jobbra Tyitov, 1962 május 3-án, a Fehér Házban

Tyitov útja technikai szempontból messze sikeresebb volt, mint Gagariné. Roppant fontos megfigyelésekkel gazdagodtak az orvosok a tartós(abb) súlytalanság hatásairól, és közben persze az út politikai hatásai is a szovjeteknek kedvezett - Tyitovból is celebet kreáltak, és a fél világon végigutaztatták. Érdekesség, hogy mind a mai napig Tyitov a világ legfiatalabb űrhajósa - egy hónappal a 26 születésnapja előtt járt (először és utoljára) a világűrben.

 

A páros Vosztok repülések és a Zenyit kémműhold

A Vosztok-2 repülése után a célok már alaposan átrendeződtek. Nyilvánvaló volt, hogy válaszolni kell Kennedy elnök kihívására a Holdraszállás terén, ám ehhez többek között a hosszabb távú űrbéli tartózkodással, az űrsétával, a világűrben történő randevúval és dokkolással kapcsolatos problémákat kell megoldani.

Nyikolaj Petrovics Kamanyin, a szovjet emberes űrprogram első szakaszának talán második legbefolyásosabb embere

Az elkövetkező Vosztok repülések az egyre tovább tartó űrbéli tartózkodásra koncentráltak, illetve az űrbéli megfigyelésre. Nyikolaj Kamanyin, az űrhajós kiképzést irányító katonatiszt a hadseregnél lobbizott a katonai célú felhasználásra, elsődlegesen az emberes űrbéli megfigyelés (kvázi kémrepülések) illetve tovább lépve, a későbbi katonai harci alkalmazásra, vagyis az űrbéli ellenséges műholdak / űrhajók megsemmisítésére való célra. A hadsereg vezetése nem rajongott annyira az ötletért, Koroljov a Vosztokon alapuló Zenyit kémműholdakkal ígérte megoldani a kémrepüléseket, az utóbbi pedig még túl messze volt a realitásoktól - semmi reális értelme nem volt annak, hogy a világűrben zajló harcra készüljenek, ha már a feljutás is orosz rulett módra zajlik.

Egy Zenyit kémműhold visszatért kapszulája (sok szeme van, hogy jobban láthasson...)

A Zenyit eredetileg Objekt OD-1/-2 néven kezdte az életét még 1958-ban, egy kémműhold koncepció volt, amely Föld körüli pályára álló műholdba szerelt kamerákkal fotózta volna le az Egyesült Államok és potenciálisan az egész Föld területén a katonailag fontos objektumokat. Az OD-1 egy dedikált kémműhold lett volna, az OD-2 egy, a későbbi Vosztok űrhajóban és Zenyitben megvalósuló kettős célú rendszer, azonos fő elemekkel. A fő különbség, hogy a kapszula belsejébe összesen öt kamerát helyeztek el (négy 1 méteres gyújtótávolságút, amelyek 200km-es magasságból ~60x60km-es területet fotóztak le, és egy 200mm-es gyújtótávolságút, amely a részletes kép környezetét fedte fel, segítve a pontos helyzet megállapítását), amelyek egyenként mintegy ezer képkockát tudtak rögzíteni. A kamerákon kívül egy antennarendszerrel is ellátták, amellyel a NATO radarjait deríthette fel, ehhez a fogott jeleket mágnesszalagra rögzítették, amit utólag a földön elemeztek ki.

Az első Zenyitek a Vosztokkal azonos hordozórakétával indultak, és kívülről csak a külső ajtón lévő nagyobb ablakokról lehetett megkülönböztetni az embert szállító űrhajótól. A Vosztokkal kapcsolatos titkolódzás részben oda volt visszavezethető, hogy a kémműholddal nagyban megegyezett...

A hivatalosan Kozmosz-4 nevű műhold végszerelése, ránézésre is jól látható a kapcsolat a Vosztokkal

Az egész család annyira egy tőről fakadt, hogy eredetileg a kémműholdak is Vosztok néven voltak illetve, de Gagarin útja után átkeresztelték őket Zenyitre. Az első indításig 1961 decemberéig kellett várni, és sok köszönet nem volt benne, mert a harmadik fokozat hibája miatt nem állt megfelelő pályára - ennek megfelelően kiadták az önmegsemmisítésre a parancsot, és a kémműhold felrobbant a világűrben (a kornak megfelelően hivatalosan a létezését sem ismerték el az indításnak). A második indítás 1962. április 26-án viszont sikeres volt, hivatalosan Kozmosz-4 néven illették a műholdat, és három napnyi keringés után vissza is tért terv szerint, ám sajnos a pozícionáló rendszer hibájából a legtöbb kép használhatatlan lett, noha ennek ellenére a program ment tovább. Június elsején a harmadik kémműhold indítása viszont komoly katasztrófába torkolt - rögtön a start után az egyik gyorsító fokozat leállt, majd leszakadt induláskor, megrongálva az indító állást, a rakéta pedig alig 300 méterrel odébb csapódott a földbe.
 

Ez főleg azért volt kritikus, mert ez volt az egyetlen működőképes Vosztok indítóállás, és ez utánra tervezték a Vosztok-3 és Vosztok-4 repülést, amelynél az első űrhajó felküldése után egy nappal még egyet indítanak, a két űrhajó viszonylag közel elhalad egymás mellett, rádióval felveszik a kapcsolatot egymás között (ezzel tesztelve az űrbéli kommunikációt), majd még 3 napig fent keringve új időtartam rekordot állítanak fel, és visszatérnek a Földre.

Pável Popovics és Andrijan Nyikolajev

A Vosztok-3 így csak 1962 augusztus 11-én tudott elindulni, Andrijan Grigorjevics Nyikolajevvel a fedélzetén, egy nappal később, a Vosztok-4 fedélzetén követte Pável Romanovics Popovics. A két űrhajó a világűrben "mindössze" 6,5km-re közelítette meg egymást, sikeresen tudtak kommunikálni egymással, ám az idő teltével egyre nagyobb és nagyobb lett a két űrhajó közötti távolság. A két űrhajós abban is első lehetett, hogy kiszíjazva magukat a katapultülésből "szabadon" lebeghettek a kapszulában.

Popovics a súlytalanságot mutatja be

A Vosztok-3 és -4 közös űrrepülése a nyugati megfigyelők kedélyeit eléggé felborzolta - a jelek szerint a szovjetek újabb öles lépést tettek tovább a világűr meghódítása felé, miközben az Egyesült Államok "mindössze" két, egyenként 3 fordulatig tartó emberes űrrepülést volt képes felmutatni, az űrrandevú pedig messzi-messzi cél volt még csak a tervekben. Persze a szovjetek titkolódzása is segített a valós helyzet hibás felmérésében, hiszen nem sokat árultak el a technikai részletekről, és arról, hogy valójában a Vosztok űrhajó képtelen volt keringési pályáját megváltoztatni. Az "űrrandevú" valójában csak a második indítás megfelelő időzítésének és persze a közel azonos keringési pályának volt köszönhető...

Szovjet propaganda plakát az első négy szovjet űrhajósról és űrhajóikról...
Szegény grafikusnak (és a világ nagy részének) nem sok információja volt arról, hogy is nézett ki a valódi Vosztok...

Az első nő a világűrben...

Ahogy a Szovjetunióban, úgy az Egyesült Államokban is az első űrhajós-jelölteknél meghatározták, hogy szigorúan vadászpilóták lehetnek, ez részben a katonai háttér (és annak pénze), részben pedig a vadászpilótákra vonatkozó szigorú egészségügyi és kiképzési normák miatti döntés volt. Csakhogy ez meghatározta azt is, hogy kizárólag férfiak kerülhettek be a válogatásba. Ám az amerikai űrhajós-válogatással foglalkozó Donald Flickinger tábornok és Dr. Randy Lovelace kíváncsi volt arra, hogy a nők hogyan teljesítenének. A nők mellett szólt, hogy könnyebbek, kisebbek, kevesebb oxigént, vizet és ételt fogyasztanak, márpedig főleg a kezdetleges űrrakétáknál minden apró plusz tömeg sok fejfájást okozott a mérnököknek. A korai űrhajós-válogatások persze kis túlzással (?) beillettek középkori kínzási gyakorlatoknak is, a NASA válogatás elemei között megtalálhatóak voltak a sötét, vízzel teli kamrába hosszú órákra való zárás, az alkarra csatolt elektródákon át való elektrosokknak alávetés, vagy a torkon letolt gumicső, amellyel a gyomor savtartalmát vizsgálták. Aki űrhajós akart lenni, mindenekelőtt igen jó toleranciával kellett tehát bírnia - no meg megadta az alapvető ellentétet az űrhajósok és az orvosok között, akik az űrhajósokra sokszor kísérleti nyúlként tekintettek, ráadásul bármikor kirostálhatták az űrhajósokat valamiféle ürüggyel. Ez egyébként nem csak az Államokban volt így, a Szovjet űrhajósok és orvosaik kapcsolata se volt sokkal rózsásabb.

Jerrie Cobb egy Mercury kapszulával pózol

Dr. Lovelace meg is találta a tökéletes jelöltjét, Jerrie Cobbot, egy fiatal, kereskedelmi pilóta-engedéllyel rendelkező, attraktív lányt, aki tökéletes egészségi állapotnak örvendett. Cobb 1960 februárjában alávetette magát a "Mercury 7", a Mercury program részére kiválasztott első hét űrhajósjelölt által is végigcsinált tesztet, és nagyszerű eredményekkel fejezte be - amit a doktor hamarosan a nyilvánosság elé is tárt, és a már amúgy is ismert Cobbot még nagyobb médiaszenzációvá tette. Hamarosan újabb női pilótákat kértek fel a tesztek végrehajtására, és a médiát felhasználva azért kezdtek el harcolni, hogy a NASA vegye számba a nőket az űrhajós programban.

Cobb egy forgó asztalra szíjazva, az űrhajós-kiképzés orvosi tesztelése alatt

A médiaszenzáció persze a Szovjetunióba is eljutott. Kamanyin az űrhajós-kiképzés felelőseként meglátta a lehetőséget abban, hogy ne csak az első embert, de utána az első nőt is ők juttathassák fel. Koroljov, ha nem is teljes mellszélességgel, de támogatta a dolgot, ugyanis azt szerette volna, ha nemcsak katonai pilóták, de mérnökök, többek között ő maga is feljuthatna a világűrbe. Kamanyin rögtön nagyot akart harapni, azt javasolta, hogy a Vosztok-5 és -6 repülés a Vosztok-3 és -4 páros repülésének megismétlése legyen, két női űrhajóssal. Esetleg egy három űrhajós "tripla" indítás, két női és egy férfi űrhajóssal. A javaslatot nem fogadta kitörő üdvrivalgás az űrprogram részéről, mivel sokan inkább még hosszabb, 6-7 napos űrprogramot láttak volna szívesen, gyakorlott férfi űrhajósokkal.

Kamanyin a mintegy 50-60 női pilótából és ejtőernyősből kiválasztott hetet, és megkezdte a felkészítésüket. Eközben a férfi SzK-1 űrruha alapján elkészítettek egy SzK-2 jelölésűt is, amely a női anatómiát figyelembe véve készült. Ezek tesztelése közben az űrruhát fejlesztő iroda egyik kiválasztott női alkalmazottja 15 napot töltött egy Vosztok-makettben, tesztelve a ruha megfelelőségét, ami az írásos feljegyzések szerint kiválóan sikerült (noha a későbbiek ismeretében feltehetően a tesztfolyamat pár helyen komoly hiányosságokkal küzdhetett).

Vlagyimir Jazdovszkij, Szergej Koroljov és Nyikolaj Kamanyin,
a szovjet emberes űrrepülés első szakaszának meghatározó alakjai

A hét jelöltből végül négy maradt 1962 novemberére, a két fő jelölt Valentyina Tyereskova és Valentyina Ponomarjova. Ponomarjova teljesített a legjobban a kiképzésen, és komoly politikai hátszele volt. Vlagyimir Jazdovszkij, az űrhajósprogramban részt vevő (elég nagy hatalmú) orvosi csoport vezetője is Ponomarojovát javasolta, Tyereskovát pedig az utolsó helyre tette. Ám Kamanyin számára sokkal jobb jelöltnek tűnt a többiekhez képest nem túl iskolázott (főiskolát nem végzett) és kevesebb gyakorlattal bíró, viszont jól kommunikáló, a szocialista propagandát támogató, és ehhez megfelelőbb kiállású Tyereskova. Elvégre is a mellett, hogy a világűrt meg fogja járni, utána éveken, évtizedeken át a szovjet propagandagépezetben kell helytállnia...

A repülési program felett viszont Koroljov és Kamanyin, majd végül a szovjet katonai vezetés éles harcot vívott. Koroljov (és a mérnökök) egy 8-10 napos időtartam rekordot szerettek volna, férfi űrhajóssal. Kamanyin a két női űrhajós opciót támogatta, 3 napos űrutazással. A katonai vezetés ezeket a terveket látva letette a sajátját: menjen fel egy női űrhajós propaganda céllal, a másik űrhajót pedig küldjék múzeumba - katonai szempontból semmi értelmét nem látták a drága embert szállító űrhajóknak.

Koroljov és Kamanyin látva, hogy ha nem fognak össze, az az űrhajós-program végét is jelentheti, egy köztes megoldás mellett döntöttek: egy férfi űrhajós hosszú, cirka 8 napos útra megy, és ez alatt indítják a másodikat, egy női űrhajóssal 3 napos útra a világűrbe. Apró probléma, hogy a döntéskor, 1963 áprilisán nem volt indításra kész férfi űrhajós, az orvosi csoport pedig szigorúan előírta, hogy az időtartam-rekordhoz először legalább annyi időt töltsenek az űrhajósok a Vosztok-makettben, ahol a hőmérsékletet is az űrbélinek megfelelőnek állítják be - a női űrhajósok szinte mindegyike már teljesítette ezt a tesztet eddigre (persze nekik "csak" 3 napra kellett a kényelmetlen tesztre beülniük). A páros indítás legkorábbi időpontját így alapvetően az határozta meg, hogy a férfi űrhajósok mikor végeznek a felkészüléssel.

A Vosztok-5 és -6 út teljes legénysége, alsó sor: Valentyina Ponomarjova, Irina Szolovjova, Valentyina Tyereskova, Borisz Volinov, Valerij Bikovszkij, valamint a főnökük, Nyikolaj Kamanyin

Hogy a kapkodásban még nagyobb gondok születhetnek, jó példa a kiválasztott űrhajósok súlya körüli plusz körök. Az egyik jelölt, Borisz Volinov az űrruhájában 104,5kg-ot nyomott, a másik, Valerij Bikovszkij viszont csak 90,7kg-ot. Utóbbi még belefért a hosszabb útra felkészített Vosztok teherbírásába, előbbi azonban már a meghaladta a meghatározott limitet. Ha Volinovnak kell indulnia, akkor nem fogják tudni a megfelelő pályát elérni.

A június elejére tervezett indítást hol az időjárás, hol a rádióparancs-vezérlő meghibásodása, hol pedig az erősödő naptevékenység miatti félelem miatt kellett újra és újra csúsztatni. Végül június 14-én Bikovszkij felkészülhetett az indulásra, és a női űrhajósjelöltek közül is kiderült, hogy Tyereskova lesz a kiválasztott (végig azt mondták nekik, hogy csak az indítás előtt fogják eldönteni ki lesz az - a valóságban persze a háttérben előre el volt már minden döntve) és Irina Szolovjova a tartaléka.

Bikovszkij, akinek az útját elhalványította az űrhajós-társnője

Bikovszkij indítása egy kisebb fajta rémálom lett. Az indítás előtt egy órával kiderült, hogy az egyik technikus a katapultülés biztonsági pöckét nem vette ki, mivel nem sikerült a hozzá rögzített dróttal kihúznia, ezért aztán egy késsel levágta a drótot róla, majd lezárták az ajtót (jelenlévő társa pedig végignézte ezt, semmi kivetnivalót nem látva benne). Óriási szerencsére, a "megoldást" az indítóállásról lemászó technikus rögtön megosztotta a kollégáival, akik hanyatt-homlok rohantak a feletteseiknek szólni, hogy fél órával tolják el az indítást. Ez után gyorsan visszamentek az űrhajóhoz, és megfelelően eltávolították a biztonsági pöcköt.

Bikovszkij az indítóállás tetején várja a beszállást

Az indítás előtt 5 perccel a harmadik fokozat visszajelző rendszere nem megfelelő választ adott - a fokozatért felelős mérnökök kértek 2-3 órát, hogy kiderítsék a hiba okát. Mint kiderült, az irányító rendszer giroszkópja meghibásodott. Ha a teljesen feltöltött, indításra kész rakétát le kell szerelni, és újra felkészíteni a repülésre, akkor minimum kéthónapnyi csúszással kell számolni. Ezt javasolták helyszínen lévő magas rangú tisztek és képviselők, nem akarván vállalni plusz rizikót. Koroljov viszont utasította beosztottjait, hogy gyorsan cseréljék ki az alkatrészt, amellyel szerencsére időben végeztek is. A sietségre súlyos ok volt: ha a tervezett 8 napos út után este tér vissza az űrhajó, akkor a megtalálására sokkal rosszabb esélyekkel indulhatnak útra a kutató-mentő egységekkel. Hogy tovább nőjön az ősz hajszálak száma, az egyik tápkábel az indítás előtti végső előkészületeknél nem vált le a rakétáról, ám Koroljov ismét kockáztatott, és az start elindítására adott parancsot. A kábel a hajtóművek beindulásakor elszakadt a rakétáról, és Bikovszkij hosszú, de türelmes várakozás után végre elindulhatott a világűrbe.

Csakhogy miután pályára állt, kiderült, hogy a tervezettnél alacsonyabbra, 175x222km-es pályára sikerült állítani. Ezen a pályán pedig adott esetben nyolc napon belül is lelassulhat annyira, hogy belép a légkörbe, és előre nem kiszámítható helyen fog földet érni, ami ugye továbbra is megengedhetetlen volt...

Ponomarjova, Szolovjova és Tyereskova, az indítás előtte fotón, szigorúan civilben

Bikovszkij erről mit sem tudva folytatta előzetesen megtervezett programját. Közben a Földön az űrhajósnőknek olyan kellemetlenséggel kellett szembesülniük, mint hogy Brezsnyev az indítás reggelén "leszólt", hogy Tyereskovának (és a többi űrhajósnőnek) a katonai rendfokozatát és hátterét ne mutogassák a nyilvánosságnak. Magyarul civil ruhában jelenjenek meg a fotósok és a kamerák előtt. Úgy, hogy az indítóálláshoz, a Kazakh sztyeppe közepére egyenruhába repültek... Nem volt egyszerű a pártvezetés kérése, de valahogy sikerült megoldaniuk.

Tyereskova a Vosztokba szállása előtt

A Vosztok-6 indítása

Tyereskova startja két nappal Bikovszkijé után következett, és szemben azzal, gyakorlatilag eseménytelenül és hibátlanul zajlott le. Fél órával az indítás után a két űrhajós rádiókapcsolatba került egymással, A két űrhajó ez esetben mintegy öt kilométerre közelítette meg egymást, ám nem tudták egymást vizuálisan megtalálni (Tyereskova látott egy, a Vénusznál háromszor fényesebb csillagot, amit ő a Vega-ként azonosított, de lehet, hogy a Vosztok-5-öt látta meg). További egy óra múlva pedig a szovjet állami televízió büszkén mutatta be a Tyereskováról a Vosztok belsejében készült videóképet.

Az űrhajósnőről készült videokép egy képkockája

Az űrhajósnő első komoly feladata a már bevett kézi-fékezőmanőver gyakorlat végrehajtása lett volna. Ez röviden annyi, hogy az űrhajót a kézi irányítószervekkel a fékezéshez megfelelő pozícióba állítja, imitálva azt a manővert, amit akkor kell végrehajtani, ha az automata rendszer valamiért nem végzi ezt el. Nos, Tyereskovának ezt nem sikerült végrehajtania, a kezelőszervek túl messzire voltak, alig érte el őket, és a hirtelen problémával szembesülve nem tudott improvizálni (legalábbis később így emlékezett vissza). Ezt az orientációs manővert a 38. keringési fázisban meg kellett ismét próbálnia, de az se ment tökéletesen. Az űrhajósnő az űrutazás első időszakában elég rosszul (vagy éppen semennyire) nem kommunikált, noha a rádiókapcsolat sem volt tökéletes, de Bikovszkij esetében ezt nem teszik szóvá, ebből pedig azért lehet sejteni, hogy valami nem stimmelt Tyereskova esetében. A feljegyzések szerint egyébként többször is "azon kapták" az űrhajósnőt, hogy alszik a kapszulában, mégpedig nem az előre meghatározott alvási fázisban. Az út alatt Hruscsov a korábbi űrrepülésekhez hasonlóan Tyereskovával és Bikoszkijjal is rádiókapcsolatot vett fel, és sok sikert kívánt útjához.

Mindkét űrhajós feladata alapvetően az előző űrrepüléseknél is végrehajtott program némileg finomított eljárása volt: folyamatosan jegyzetelni az általuk tapasztaltakat, fotó és filmfelvételek készítése, Föld-megfigyelések végrehajtása, és mindenekelőtt a testük reakcióinak megfigyelése a körülményekre. Az űrrepülés a Vosztok-6 esetében nem egész 3 napig tartott, a Vosztok-5 pedig az alacsony pálya, a részben emiatt egyre magasabb kabinhőmérséklet illetve Bikovszkij nem túl jó közérzete miatt 5 naposra rövidült.

Bikovszkij és Tyereskova fogja közre Hruscsovot, a sikeres űrrepülésük után egy nyilvános ünnepségen

Kifelé ismét idilli propagandafelvételek és nyilatkozatok mutatták azt, hogy a két űrrepülés tökéletesen zajlott le. Tyereskova ha lehet még Gagarinnál is jobb médiaszereplőnek bizonyult, Kamanyin döntése ebből a szempontból alátámasztást nyert.

Viszont a valóság sokkal árnyaltabb volt. Már a Vosztok-5 indítása körüli problémák is önmagukban hajszálra-a-katasztrófától hangulatot eredményeztek, a vártnál alacsonyabb pálya még egy jelentős hiba volt. Mindkét űrhajós panaszkodott kényelmetlenségekre, például a sapkájukba épített hangszórók nyomták a fülüket, Tyereskova a jobb lábában érzett fájdalmat, míg Bikovszkij esetében a vizelet-kezelő rendszer meghibásodott, ami nehezen elviselhető bűzt eredményezett a szűk kabinban. Problémát okozott az is, hogy a kiürített ételes-tubusokat nem tudta hogyan rögzíteni, így azok össze-vissza repkedtek körülötte, valamint panaszkodott amiatt, hogy a repülés előtt alaposan bereggelizve szállt be az űrhajóba, ami nem tett jót későbbi űrbetegségének.

Amiről viszont évtizedekig nem beszélt nyíltan senki, az Tyereskova repülése körüli problémák. A légierő vezetése számára az űrhajósnő sikertelen manőver-végrehajtási kísérletére hivatkozva úgy vélték, hogy csakis kiképzett pilótákból szabad űrhajóst képezni. Ráadásul a tervezett biológiai kísérleteket sem hajtotta végre, mivel nem érte el az ezeket tároló kazettát (azt pedig nem engedélyezték, hogy kikapcsolja az övét). Ez érthetően érzékenyen érintette Koroljovot, hiszen ő éppen azt akarta elérni, hogy civilek is végre az űrhajósprogramba kerülhessenek, mivel pedig az első nem vadászpilóta hátterű űrhajós a feladatainak egy jó részét képtelen volt végrehajtani, a légierő vezetése újjal mutogatott rá, hogy itt az élő példa, miért csak vadászpilótákat lehet az űrhajósképzésbe bevenni. Feltehetően részben ennek is köszönhetően Boris Csertok, Koroljov egyik közeli munkatársa visszaemlékezése alapján főnöke zárt ajtók mögött nagyon csúnyán leteremtette Tyereskovát.

Pedig Tyereskovának nem volt könnyű útja, és a megfelelni akarás miatt komoly erőfeszítések árán teljesítette az űrrepülését. Gyakorlatilag nem sokkal a pályára állása után elhányta magát (ahogy minden korábbi űrhajós, ő is tele gyomorral indult a világűrbe), és mivel nem tudta idejében elővenni a hányós zacskóját, így a hányadék egy része az út hátralévő részében a kabin belsejében bűzölgött, ami később fejfájást és rossz közérzetet okozott számára. Egyes visszaemlékezések szerint a második világűrben töltött napon további problémákkal kellett szembesülnie, alhasi fájdalmai voltak, menstruálni kezdett, és az SzK-2 űrruha vizelet-elvezető rendszere sem teljesített megfelelően a súlytalanságban, így vizelet, vér és verejték gyűlt össze űrruhájában, végképpen kényelmetlenné téve az űrutazást. Ezek után érthető, hogy étvágya sem volt - erre amúgy panaszkodtak a korábbi Vosztok űrhajósok is, de ettől függetlenül az orvosi utasításnak megfelelően enniük kellett. Tyereskova földet érése után az űrhajójához visszamenve a körülötte gyülekező tömegnek adogatta a tubusos űrételeit, közben pedig tőlük különféle ("normális") ételeket vett magához. Egy jelenlévő orvos szerint feltehetően Tyereskova így próbálta meg elfedni, hogy az űrben nem táplálkozott megfelelően, ami a körülményeket figyelembe véve érthető volt, csak hát a program vezetői ezt tekinthették és tekintették engedetlenségnek is...

Tyereskova a visszatérés után a repülési naplójába jegyzetel, mögötte a kapszulája, előtte a katapultülése

Az űrprogram prominens képviselőit eléggé dühítette, hogy az űrhajósnő nem hajtotta végre megfelelően a számára kijelölt feladatokat (egyes források viszont arról írnak, hogy Tyereskova egész egyszerűen nem kapott utasítást a földi központból ezek végrehajtására, tehát onnan szabotálták azokat), súlyosnak vélték azt is, hogy a repülési naplóját a Földön, visszatérése után fejezte be (a világűrben mindkét ceruzája eltört, legalábbis ez a hivatalos indok), az étel-osztogatás miatt nem tudták megbecsülni sem, hogy valójában mennyit evett, sőt, a kabint "higiéniai eljárásnak" vetették alá a visszatérés után, tehát a kabinról sem kaptak valós képet. Érdemes párhuzamba állítani ezt azzal, hogy Tyitov is nagyon megszenvedett a saját űrrepülésekor, ő sem tudta megfelelően teljesíteni némelyik feladatát, mégse merült fel vele kapcsolatban negatív vélemény. Aligha vitás, hogy komoly ellenszélben kellett helyt állnia.

Noha a szovjet űrprogram és a szovjet propaganda számára az elsőség igen fontos volt, 19 évig nem indult újra női kozmonauta a világűrbe, ebből is látható, hogy egyáltalán nem a nemi egyenlőség fűtötte a Vosztok-6 útját (noha a későbbi Voszhod repüléseknél még tervben volt női személyzet, a Szojuz program indulásánál látványosan mellőzték őket a kiképzési programból). A 19 évvel későbbi szovjet repüléshez pedig nem árt tudni, hogy cirka egy évvel megelőzte az első amerikai űrhajósnő útját, amelyre csak 1983-ban került sor - vagyis ismét a versengés volt a valódi oka annak, hogy nők újra szerepet kaphattak a szovjet űrhajósok programjában...