A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története III.

Gagarin rögös útja

Az űrprogram körülötti kaotikus politikai állapotok egyik hozománya volt, hogy a hadsereg, elsődlegesen pedig a légierő magáénak tekintette a személyzettel kapcsolatos teendők ellátását. Természetesen ez leginkább arról szólt, hogy a leendő űrhajósok mind vadászgép-pilóták legyenek - amely céljára 1960-ban életre hívták az első űrhajós csoportot a jelöltek felkészítésre. A több körös váltogatás után hat jelöltből a két végső Jurij Garagin és German Tyitov lett, Gagarin az elsődleges és Tyitov a tartalék - ők innen kezdve olyan szigorú biztonsági intézkedések által voltak óvva, mint például hogy nem ülhettek ugyanarra a repülőgépre...

Gagarin és Koroljov közös képen...

Az űrhajó előkészítése közben kiderült, hogy 25 kilogrammal nehezebb volt, mint az előző példányok, de ezt a súlytöbblet Koroljov szerint kezelhető kategóriába esik, noha a mérnökök javasolták, hogy a Gagarinnál valamivel könnyebb Tyitov repüljön inkább, de a főkonstruktőr nem hajlott javaslatukra...

Eljött április 12-e, a kiválasztott nap, Tyitov és Gagarin a reggeli orvosi ellenőrzésen simán átmegy, majd elkezdik a beöltözést az SzK-1 "Szokol" űrruhába. Ez kilenc orvosi szenzor felhelyezésével kezdődik, majd egy selyem alsóruha következik, ez után egy "puha" belső ruha, amely a szabad levegőáramlásért is felelős, erre egy kékesszürke hőszigetelő réteget vesznek fel, majd a narancssárga külső öltözet következik, amelyhez a speciális bakancsokat és a sisakot is rögzítik - a kesztyűk csak az űrhajóba beszállás után lesznek becsatolva.

Gagarin beöltözése közben

A beöltözés közben valaki félig viccesen megjegyzi, hogy leszálláskor amerikai képrepülőgép-pilótának fogják nézni futurisztikus öltözékében (Gary Powels amerikai pilótát 1960-ban, egy évvel korábban lőtték le a szovjetunió felett U-2-es kémrepülőgépével). A megjegyzést viszont halálosan komolyan veszik - gyorsan a már beöltözött Gagarin fehér sisakjára piros festékkel C C C P feliratot pingálnak (a Gagarinról készült propaganda fotók egy részén fehér sisakban látni, majd mikor már a buszban ülve fotózzák ismét, a sisakján látható a felirat, ahogy a későbbi felvételeken is).

 Fotó Gagarinról az indulás előtt - fehér sisakban

 Gagarin már a Vosztokban - sisakján CCCP felirattal

Az indítóállásnál egész fogadóbizottság várja a leendő űrhajóst, aki végül az indítóállás liftjével elindulhat a rakéta orra felé. A gömbbe beszállva ellenőrzik a rádiókapcsolatot, Gagarint bekötik, majd a csaknem 100 kilogrammos ajtót felhelyezik, és 30 csavarral rögzítik. Csakhogy az egyik visszajelzőlámpa a három közül nem gyullad ki, amely az ajtó tökéletes záródását mutatná, tehát a technikusoknak újra le kell szerelniük, majd miután mindent ellenőrizve nem találnak semmit (és Gagarin kérdő kézmozdulatára sem tudnak mit reagálni) ismét visszaszerelik, és ezúttal már kigyullad mindhárom lámpa.

Az indításra április 12-én, helyi idő szerint 12 óra 07 perckor a rakéta elemelkedik. Különféle okok miatt erről csak fotók maradtak fent, filmfelvétel nem, így a szovjet média az 1960. július 28-dikai indítás filmfelvételét mutogatja - amely amúgy sikertelen volt.

Az indítás alapvetően zökkenőmentesen zajlik, két perc után kiürülnek a gyorsító fokozat tartályai, és leválnak, a második fokozat pedig folytatja az emelkedést. Két és fél perc után az áramvonalazó kúp is leválik, szabaddá téve Gagarin kilátását. 

Mintegy öt perccel az indítás után a második fokozat is kiürül, az űrhajó azonban még csak 5,5km/s sebességgel halad. A második fokozat leválásakor még mintegy tíz másodpercnyi súlytalanságot élvezhet az űrhajós, mielőtt a harmadik fokozat beindul, és végső keringési pályára állítja cirka 8,5km/s sebességgel az űrhajót. A harmadik fokozat mintegy 12 perccel az indítás után leválik, és immár Gagarin a Föld körül kering...

 A Vosztok-1 indításáról készült festmény, arról a pillanatról, amikor a négy gyorsító fokozat leválik

Csakhogy neki alapvetően alig több a dolga, mint a korábbi Vosztok és Korabl-Vosztok utasainak - nincs befolyása a repülésre, csak egy utas az űrhajójában. Mivel nem tudták előre megjósolni, milyen hatással lehet a másfél órás súlytalanság az emberre, ezért nem tervezték az esélyét sem megadni annak, hogy esetleg egy gyengébb pillanatban hibázzon, vagy ne adj isten akarattal veszélyeztesse a feladatát és a saját életét. Ugyan volt egy lezárt boríték, amelyben a kezelőpanel feloldásának eljárását elrejtették, ám azt csak végszükségre tartogatták. Tehát Gagarin dolga csak az volt, hogy mindent feljegyezzen, amit tapasztal.

Erre egy jegyzetfüzet és egy ceruza, valamint egy hangra aktiválódó magnó, amellyel a beszédét tervezték rögzíteni. Kipróbálta milyen enni és inni a súlytalanságban, és alapvetően semmiféle nehézséget nem vett észre eközben. Viszont menet közben elveszett a jegyzettömbhöz cérnával rögzített ceruzája, és utána arra kellett ráébrednie, hogy a hangrögzítőjének szalagja végigfutott és leállt (a vártnál sokkal több zaj volt a kapszulában, így szinte folyamatosan aktivált állapotban kerülve rögzített mindent - csakhogy a szalag hossza korlátozva volt). Kézzel visszatekerte, és utána csak kézi módban rögzítette megjegyzéseit - csakhogy a visszatekerés miatt a korábban rögzített anyag egy jó része elveszett.

A felszerelés része volt egy TV kamera is, amely az űrhajós fejét vette végig az úton - a rossz minőségű rádiókapcsolat miatt viszont ez szinte egyáltalán nem produkált értékelhető felvételeket. Később dokumentumfilmek és propaganda felvételeken jobb minőségű TV képet is látni róla - ám ezek feltehetően még a kiképzés alatt készültek, vagy utólag vették fel őket.

Ilyen minőségű volt a legjobb videójel, amit venni tudtak Gagarinról

Menet közben persze rádiókapcsolatot is igyekezett tartani a földi kommunikációs pontokkal, az első ilyen alkalommal többször is rákérdezett arra, hogy a keringési pályája megfelelő lett-e, ám ezekre nem kapott egyértelmű választ. Hogy amiatt, mert valóban nem tudtak, vagy azért, mert Koroljov nem adott az adatok közlésére engedélyt, nem tudjuk. Az indítás után 47 perccel kapott megerősítést, mely szerint a pályáját kiszámolták, és minden rendben van. Gagarin feltehetően teljesen tisztában volt azzal, hogy akár alacsonyabb, akár magasabb pályára kerül, mint tervezték, az könnyen az életébe kerülhet. Előbbi esetén olyan területen érhet Földet, ahol esély sincs a megmentésére. Utóbbi esetén a fékező manőver elégtelen lehet, és ő a világűrben ragad, lassú kínhalálra ítélve. Hogy ez a megnyugtató hír pusztán csak megnyugtatására szolgált, vagy készakarva hazudtak neki, szintén nem tudjuk...

Az igazság ugyanis az volt viszont, hogy az eredetileg tervezett 180x230km-es (alsó pont x felső pont) keringési pályája helyett cirka 181x372km-es pályára sikerült állítani az űrhajót (a TASZSZ indítás utáni közleménye 175x302km-es, a Pravda leszállás utáni híre 181x327km-ről szólt). Ennyivel magasabb keringési pályára állni nagyon is veszélyes, ez ugyanis messze a biztonságosnak kikiáltott zóna felett volt. Ugyebár az eredeti terv szerint, ha a fékező hajtóművet nem sikerül begyújtani, a pálya elég alacsony ahhoz, hogy legfeljebb 10 napon belül a légkör eléggé lefékezhesse az űrhajót. Csakhogy az új pálya ennél sokkal magasabb volt, így jóval tovább tartott volna, amíg a kapszula visszatér. Szerencsére a fékezőhajtómű tökéletesen működött...

Gagarin útja a Föld felett

A lassító manőver az indítás után 78 perccel következett be, a tervek szerint. Ekkor az űrhajó elkezdett pörögni, ám a műszaki modul nem vált le... Ennek oka az volt, hogy a hajtómű egy másodperccel korábban állt le, ám a szelepek nyitva maradtak, így az üzemanyagrendszert túlnyomás alatt tartó gáz is kiszabadult a hajtóművön át, és ez egyre nagyobb mértékű forgást generált. A hajtómű megfelelő leállását nyugtázó jelet várt a fedélzeti rendszer ahhoz, hogy a műszaki modult leválassza a kabinról - ám az sose érkezett meg. Pontosan nem tudjuk melyik fedélzeti rendszer (akadt ugyanis több is), de végül mintegy 10 perccel később mégis kiadta a leválasztásra a parancsot, és a kapszula, ha pörögve is, de immár szabadon haladt a Föld felé. Gagarin tisztában volt a helyzettel, ám úgy vélte, hogy a probléma nem komoly, úgyhogy a kezelőpanelen megnyomta a "Minden Rendben" üzenet gombját...

A Vosztok-1 kapszula a földet érés után

A kapszula visszatérve a légkörbe elégő hőpajzsát feláldozva túlélte a légkörbe lépést, és lassulva zuhant tovább. 7km-es magasságban a katapultülés feletti ajtót az automatika leválasztotta, és az ülést kilőtte. A fő ernyő kinyílt, majd kicsivel később az ülés levált az űrhajósról, ám eközben a tartalék ernyő is aktiválódott, így Gagarin két ernyő alatt ereszkedett a föld felé. Az ereszkedés 6-10 percig tartott, és közben az űrhajósnak kisebb küzdelem árán sikerült csak szkafanderének külső légkört beengedő szelepét kinyitnia, amely nélkül akár meg is fulladhatott volna. Szántóföldön ért talajt, és egy krumplit ültető anya és kislánya voltak az elsők, akivel beszélni tudott. Végül mind az űrhajóst, mind a kapszuláját sikerült épségben összeszedni. Az már utólag derült ki, hogy Gagarin életét az erős nyugati szél mentette meg, ha az nem fúj, feltehetően a Volga folyóban érkezik, a nehéz szkafandere pedig lehúzta volna a mélységbe...

A tökéletes repülés mítosza....

A rengeteg probléma ellenére Gagarin túlélte a repülést, és ez volt a lényeg. Kifelé egészen a 2000-es évekig tökéletes és hibátlan űrrepülést kommunikáltak le, nem említve a tervezettnél magasabb keringési pályát, a műszaki modul kései leválását vagy azt, hogy nem sok kellett volna, hogy a sikeres út után a folyóba esve fulladjon meg az első világűrt megjárt ember.

Ember az űrben - harsogja a Pravda...

A Vosztok-1 útja komoly propaganda értékkel bírt, amit a Szovjetunió maximálisan ki is használta - Gagarint hősként ünnepelték, a szovjet technikai vívmányok világelsőségéről harsogtak, és az űrkorszak új időszakának fényes jövőjét festették le. Az Egyesült Államok kevesebb, mint egy hónap múlva, május 5-én egy űrugrást hajtott végre Alan Shepard-dal, de a Gagarin repüléséhez mérhető orbitális keringésre 1962 februárjáig kellett várni, a Mercury-Atlas 6 repülésig, amelyben John Glenn első amerikaiként megkerülhette a világűrben a Földet, rögtön háromszor. Csakhogy Glenn mindössze a harmadik ember volt, aki orbitális pályára állt, ugyanis a Vosztok-2 még 1961 augusztusában German Tyitovval a fedélzetén több, mint egy napig keringett fent. A szovjetek fölénye továbbra is látványos volt.

Csakhogy nem sokkal Shepard űrugrása után, 1960 május 25-én Kennedy elnök bejelentette, hogy az évtized vége előtt az Egyesült Államok embert juttat el a Holdra, és onnan vissza is tér biztonságosan. Ezzel pedig meghatározta a két szuperhatalom űrprogramját az elkövetkezendő bő egy évtizedre...

A Vosztok-2

Gagarin repülése a technikai problémákat leszámítva teljesen jól alakult, nem tapasztalt semmi olyasmit, amely az emberi viselkedést vagy az egészségét károsan befolyásolta volna. Koroljov tehát egy egész napos utat szeretett volna következőre - ezt sokan ellenezték, a kutyás repülések tapasztalatai alapján, ahol többször is sokkos állapotot észleltek a negyedik-ötödik keringéskor (lássuk be, szegény ebek reakciója a súlytalanságra korántsem volt meglepő). A probléma alapvetően az volt, hogy csak és kizárólag úgy lehetett tervezni, hogy az űrhajó a Szovjetunió területére térhet vissza. Ez viszont legkésőbb a hatodik Föld-megkerülés után nem volt lehetséges a Föld forgása és a pályaszög miatt. Leghamarabb a 13. teljes fordulat után volt ismét lehetőség erre, de igazából csak egy nappal az indítás után, a 16-17 keringés körül volt újra optimális az űrhajó és a Föld helyzete a visszatéréshez.

German Sztyepanovics Tyitov, a második ember az űrben...

Koroljov persze ismét kiharcolta a saját igazát, és beavatta terveibe Tyitovot, a kiszemelt űrhajóst. A tervezett program az űrhajó irányítása a személyzet által, a Földről készített fotók készítése a világűrből, és persze az egy napos világűrben tartózkodás emberi szervezetre gyakorolt hatása.

Tyitov útja 1961 augusztus 6-án indult, ismét délben. Ez némi kényelmetlenséget okozott az űrhajósnak, akinek két órával az indulás előtt már be kellett öltöznie, a nyári hőségben... A Vosztok-2 elődjével ellentétben tökéletes, 183x244km-es pályára állt.

Kamerafelvétel Tityovról a világűrben

Egy órával a felszállás után Tyitov felbontotta a biztonsági kódot tartalmazó borítékot, és feloldotta a kezelőpanel zárját. Az irányítókarral mintegy tíz percig próbálgatta az űrhajó pozícióját kontrollálni, és tökéletesen sikerült az eltervezett manővereket végrehajtani - később több hasonló pozícióváltoztatást hajtott végre, mindegyik problémamentesen zajlott le. Az elkövetkező időben videó és fotó felvételeket készített és többszöri űrbéli étkezés és ivás, majd az első űrbéli vizelés is sikeres volt. Ami viszont valahol az út 8 órája környékén elkezdett elhatalmasodni rajta, az a rosszullét - Tyitov volt az első, aki megtapasztalta az "űrbetegséget", a tartós súlytalanság miatt bekövetkező rossz közértet. Az alvásra kijelölt időperiódus előtt ki is adta magából az összes addig bevett ételt. Ezt leszámítva még a pihenési fázis is teljesen jól alakult.

Összefoglaló videó a Vosztok-2 útjáról

A tizenhetedik keringéskor az űrhajós előkészült a visszatérésre, majd az automatika a megfelelő irányba fordította az űrhajót, és beindította a fékező hajtóművet. A műszaki modul leválása ismét nem sikerült tökéletesen - ugyan a rögzítő kábeleket az apró robbanótöltetek "elvágták", viszont a két modult összekötő tápkábelek, amelyek az elektromos kapcsolatot, illetve az oxigén-ellátást biztosította, sértetlen maradt. Végül a légköribe lépve a fellépő erők a kábelt széttépték, és a kapszula biztonságosan belépett a légkörbe. Az űrhajós útjának utolsó kellemetlensége az volt, amikor a kapszula elhagyása előtt egy, az arca előtt szálló darabkát meglátva félrefordította a fejét, így a katapult működésbe lépésekor az orrát felsértette a sisakja.

Balra John Glenn, középen John F. Kennedy és jobbra Tyitov, 1962 május 3-án, a Fehér Házban

Tyitov útja technikai szempontból messze sikeresebb volt, mint Gagariné. Roppant fontos megfigyelésekkel gazdagodtak az orvosok a tartós(abb) súlytalanság hatásairól, és közben persze az út politikai hatásai is a szovjeteknek kedvezett - Tyitovból is celebet kreáltak, és a fél világon végigutaztatták. Érdekesség, hogy mind a mai napig Tyitov a világ legfiatalabb űrhajósa - egy hónappal a 26 születésnapja előtt járt (először és utoljára) a világűrben.

 

A páros Vosztok repülések és a Zenyit kémműhold

A Vosztok-2 repülése után a célok már alaposan átrendeződtek. Nyilvánvaló volt, hogy válaszolni kell Kennedy elnök kihívására a Holdraszállás terén, ám ehhez többek között a hosszabb távú űrbéli tartózkodással, az űrsétával, a világűrben történő randevúval és dokkolással kapcsolatos problémákat kell megoldani.

Nyikolaj Petrovics Kamanyin, a szovjet emberes űrprogram első szakaszának talán második legbefolyásosabb embere

Az elkövetkező Vosztok repülések az egyre tovább tartó űrbéli tartózkodásra koncentráltak, illetve az űrbéli megfigyelésre. Nyikolaj Kamanyin, az űrhajós kiképzést irányító katonatiszt a hadseregnél lobbizott a katonai célú felhasználásra, elsődlegesen az emberes űrbéli megfigyelés (kvázi kémrepülések) illetve tovább lépve, a későbbi katonai harci alkalmazásra, vagyis az űrbéli ellenséges műholdak / űrhajók megsemmisítésére való célra. A hadsereg vezetése nem rajongott annyira az ötletért, Koroljov a Vosztokon alapuló Zenyit kémműholdakkal ígérte megoldani a kémrepüléseket, az utóbbi pedig még túl messze volt a realitásoktól - semmi reális értelme nem volt annak, hogy a világűrben zajló harcra készüljenek, ha már a feljutás is orosz rulett módra zajlik.

Egy Zenyit kémműhold visszatért kapszulája (sok szeme van, hogy jobban láthasson...)

A Zenyit eredetileg Objekt OD-1/-2 néven kezdte az életét még 1958-ban, egy kémműhold koncepció volt, amely Föld körüli pályára álló műholdba szerelt kamerákkal fotózta volna le az Egyesült Államok és potenciálisan az egész Föld területén a katonailag fontos objektumokat. Az OD-1 egy dedikált kémműhold lett volna, az OD-2 egy, a későbbi Vosztok űrhajóban és Zenyitben megvalósuló kettős célú rendszer, azonos fő elemekkel. A fő különbség, hogy a kapszula belsejébe összesen öt kamerát helyeztek el (négy 1 méteres gyújtótávolságút, amelyek 200km-es magasságból ~60x60km-es területet fotóztak le, és egy 200mm-es gyújtótávolságút, amely a részletes kép környezetét fedte fel, segítve a pontos helyzet megállapítását), amelyek egyenként mintegy ezer képkockát tudtak rögzíteni. A kamerákon kívül egy antennarendszerrel is ellátták, amellyel a NATO radarjait deríthette fel, ehhez a fogott jeleket mágnesszalagra rögzítették, amit utólag a földön elemeztek ki.

Az első Zenyitek a Vosztokkal azonos hordozórakétával indultak, és kívülről csak a külső ajtón lévő nagyobb ablakokról lehetett megkülönböztetni az embert szállító űrhajótól. A Vosztokkal kapcsolatos titkolódzás részben oda volt visszavezethető, hogy a kémműholddal nagyban megegyezett...

A hivatalosan Kozmosz-4 nevű műhold végszerelése, ránézésre is jól látható a kapcsolat a Vosztokkal

Az egész család annyira egy tőről fakadt, hogy eredetileg a kémműholdak is Vosztok néven voltak illetve, de Gagarin útja után átkeresztelték őket Zenyitre. Az első indításig 1961 decemberéig kellett várni, és sok köszönet nem volt benne, mert a harmadik fokozat hibája miatt nem állt megfelelő pályára - ennek megfelelően kiadták az önmegsemmisítésre a parancsot, és a kémműhold felrobbant a világűrben (a kornak megfelelően hivatalosan a létezését sem ismerték el az indításnak). A második indítás 1962. április 26-án viszont sikeres volt, hivatalosan Kozmosz-4 néven illették a műholdat, és három napnyi keringés után vissza is tért terv szerint, ám sajnos a pozícionáló rendszer hibájából a legtöbb kép használhatatlan lett, noha ennek ellenére a program ment tovább. Június elsején a harmadik kémműhold indítása viszont komoly katasztrófába torkolt - rögtön a start után az egyik gyorsító fokozat leállt, majd leszakadt induláskor, megrongálva az indító állást, a rakéta pedig alig 300 méterrel odébb csapódott a földbe.
 

Ez főleg azért volt kritikus, mert ez volt az egyetlen működőképes Vosztok indítóállás, és ez utánra tervezték a Vosztok-3 és Vosztok-4 repülést, amelynél az első űrhajó felküldése után egy nappal még egyet indítanak, a két űrhajó viszonylag közel elhalad egymás mellett, rádióval felveszik a kapcsolatot egymás között (ezzel tesztelve az űrbéli kommunikációt), majd még 3 napig fent keringve új időtartam rekordot állítanak fel, és visszatérnek a Földre.

Pável Popovics és Andrijan Nyikolajev

A Vosztok-3 így csak 1962 augusztus 11-én tudott elindulni, Andrijan Grigorjevics Nyikolajevvel a fedélzetén, egy nappal később, a Vosztok-4 fedélzetén követte Pável Romanovics Popovics. A két űrhajó a világűrben "mindössze" 6,5km-re közelítette meg egymást, sikeresen tudtak kommunikálni egymással, ám az idő teltével egyre nagyobb és nagyobb lett a két űrhajó közötti távolság. A két űrhajós abban is első lehetett, hogy kiszíjazva magukat a katapultülésből "szabadon" lebeghettek a kapszulában.

Popovics a súlytalanságot mutatja be

A Vosztok-3 és -4 közös űrrepülése a nyugati megfigyelők kedélyeit eléggé felborzolta - a jelek szerint a szovjetek újabb öles lépést tettek tovább a világűr meghódítása felé, miközben az Egyesült Államok "mindössze" két, egyenként 3 fordulatig tartó emberes űrrepülést volt képes felmutatni, az űrrandevú pedig messzi-messzi cél volt még csak a tervekben. Persze a szovjetek titkolódzása is segített a valós helyzet hibás felmérésében, hiszen nem sokat árultak el a technikai részletekről, és arról, hogy valójában a Vosztok űrhajó képtelen volt keringési pályáját megváltoztatni. Az "űrrandevú" valójában csak a második indítás megfelelő időzítésének és persze a közel azonos keringési pályának volt köszönhető...

Szovjet propaganda plakát az első négy szovjet űrhajósról és űrhajóikról...
Szegény grafikusnak (és a világ nagy részének) nem sok információja volt arról, hogy is nézett ki a valódi Vosztok...

Az első nő a világűrben...

Ahogy a Szovjetunióban, úgy az Egyesült Államokban is az első űrhajós-jelölteknél meghatározták, hogy szigorúan vadászpilóták lehetnek, ez részben a katonai háttér (és annak pénze), részben pedig a vadászpilótákra vonatkozó szigorú egészségügyi és kiképzési normák miatti döntés volt. Csakhogy ez meghatározta azt is, hogy kizárólag férfiak kerülhettek be a válogatásba. Ám az amerikai űrhajós-válogatással foglalkozó Donald Flickinger tábornok és Dr. Randy Lovelace kíváncsi volt arra, hogy a nők hogyan teljesítenének. A nők mellett szólt, hogy könnyebbek, kisebbek, kevesebb oxigént, vizet és ételt fogyasztanak, márpedig főleg a kezdetleges űrrakétáknál minden apró plusz tömeg sok fejfájást okozott a mérnököknek. A korai űrhajós-válogatások persze kis túlzással (?) beillettek középkori kínzási gyakorlatoknak is, a NASA válogatás elemei között megtalálhatóak voltak a sötét, vízzel teli kamrába hosszú órákra való zárás, az alkarra csatolt elektródákon át való elektrosokknak alávetés, vagy a torkon letolt gumicső, amellyel a gyomor savtartalmát vizsgálták. Aki űrhajós akart lenni, mindenekelőtt igen jó toleranciával kellett tehát bírnia - no meg megadta az alapvető ellentétet az űrhajósok és az orvosok között, akik az űrhajósokra sokszor kísérleti nyúlként tekintettek, ráadásul bármikor kirostálhatták az űrhajósokat valamiféle ürüggyel. Ez egyébként nem csak az Államokban volt így, a Szovjet űrhajósok és orvosaik kapcsolata se volt sokkal rózsásabb.

Jerrie Cobb egy Mercury kapszulával pózol

Dr. Lovelace meg is találta a tökéletes jelöltjét, Jerrie Cobbot, egy fiatal, kereskedelmi pilóta-engedéllyel rendelkező, attraktív lányt, aki tökéletes egészségi állapotnak örvendett. Cobb 1960 februárjában alávetette magát a "Mercury 7", a Mercury program részére kiválasztott első hét űrhajósjelölt által is végigcsinált tesztet, és nagyszerű eredményekkel fejezte be - amit a doktor hamarosan a nyilvánosság elé is tárt, és a már amúgy is ismert Cobbot még nagyobb médiaszenzációvá tette. Hamarosan újabb női pilótákat kértek fel a tesztek végrehajtására, és a médiát felhasználva azért kezdtek el harcolni, hogy a NASA vegye számba a nőket az űrhajós programban.

Cobb egy forgó asztalra szíjazva, az űrhajós-kiképzés orvosi tesztelése alatt

A médiaszenzáció persze a Szovjetunióba is eljutott. Kamanyin az űrhajós-kiképzés felelőseként meglátta a lehetőséget abban, hogy ne csak az első embert, de utána az első nőt is ők juttathassák fel. Koroljov, ha nem is teljes mellszélességgel, de támogatta a dolgot, ugyanis azt szerette volna, ha nemcsak katonai pilóták, de mérnökök, többek között ő maga is feljuthatna a világűrbe. Kamanyin rögtön nagyot akart harapni, azt javasolta, hogy a Vosztok-5 és -6 repülés a Vosztok-3 és -4 páros repülésének megismétlése legyen, két női űrhajóssal. Esetleg egy három űrhajós "tripla" indítás, két női és egy férfi űrhajóssal. A javaslatot nem fogadta kitörő üdvrivalgás az űrprogram részéről, mivel sokan inkább még hosszabb, 6-7 napos űrprogramot láttak volna szívesen, gyakorlott férfi űrhajósokkal.

Kamanyin a mintegy 50-60 női pilótából és ejtőernyősből kiválasztott hetet, és megkezdte a felkészítésüket. Eközben a férfi SzK-1 űrruha alapján elkészítettek egy SzK-2 jelölésűt is, amely a női anatómiát figyelembe véve készült. Ezek tesztelése közben az űrruhát fejlesztő iroda egyik kiválasztott női alkalmazottja 15 napot töltött egy Vosztok-makettben, tesztelve a ruha megfelelőségét, ami az írásos feljegyzések szerint kiválóan sikerült (noha a későbbiek ismeretében feltehetően a tesztfolyamat pár helyen komoly hiányosságokkal küzdhetett).

Vlagyimir Jazdovszkij, Szergej Koroljov és Nyikolaj Kamanyin,
a szovjet emberes űrrepülés első szakaszának meghatározó alakjai

A hét jelöltből végül négy maradt 1962 novemberére, a két fő jelölt Valentyina Tyereskova és Valentyina Ponomarjova. Ponomarjova teljesített a legjobban a kiképzésen, és komoly politikai hátszele volt. Vlagyimir Jazdovszkij, az űrhajósprogramban részt vevő (elég nagy hatalmú) orvosi csoport vezetője is Ponomarojovát javasolta, Tyereskovát pedig az utolsó helyre tette. Ám Kamanyin számára sokkal jobb jelöltnek tűnt a többiekhez képest nem túl iskolázott (főiskolát nem végzett) és kevesebb gyakorlattal bíró, viszont jól kommunikáló, a szocialista propagandát támogató, és ehhez megfelelőbb kiállású Tyereskova. Elvégre is a mellett, hogy a világűrt meg fogja járni, utána éveken, évtizedeken át a szovjet propagandagépezetben kell helytállnia...

A repülési program felett viszont Koroljov és Kamanyin, majd végül a szovjet katonai vezetés éles harcot vívott. Koroljov (és a mérnökök) egy 8-10 napos időtartam rekordot szerettek volna, férfi űrhajóssal. Kamanyin a két női űrhajós opciót támogatta, 3 napos űrutazással. A katonai vezetés ezeket a terveket látva letette a sajátját: menjen fel egy női űrhajós propaganda céllal, a másik űrhajót pedig küldjék múzeumba - katonai szempontból semmi értelmét nem látták a drága embert szállító űrhajóknak.

Koroljov és Kamanyin látva, hogy ha nem fognak össze, az az űrhajós-program végét is jelentheti, egy köztes megoldás mellett döntöttek: egy férfi űrhajós hosszú, cirka 8 napos útra megy, és ez alatt indítják a másodikat, egy női űrhajóssal 3 napos útra a világűrbe. Apró probléma, hogy a döntéskor, 1963 áprilisán nem volt indításra kész férfi űrhajós, az orvosi csoport pedig szigorúan előírta, hogy az időtartam-rekordhoz először legalább annyi időt töltsenek az űrhajósok a Vosztok-makettben, ahol a hőmérsékletet is az űrbélinek megfelelőnek állítják be - a női űrhajósok szinte mindegyike már teljesítette ezt a tesztet eddigre (persze nekik "csak" 3 napra kellett a kényelmetlen tesztre beülniük). A páros indítás legkorábbi időpontját így alapvetően az határozta meg, hogy a férfi űrhajósok mikor végeznek a felkészüléssel.

A Vosztok-5 és -6 út teljes legénysége, alsó sor: Valentyina Ponomarjova, Irina Szolovjova, Valentyina Tyereskova, Borisz Volinov, Valerij Bikovszkij, valamint a főnökük, Nyikolaj Kamanyin

Hogy a kapkodásban még nagyobb gondok születhetnek, jó példa a kiválasztott űrhajósok súlya körüli plusz körök. Az egyik jelölt, Borisz Volinov az űrruhájában 104,5kg-ot nyomott, a másik, Valerij Bikovszkij viszont csak 90,7kg-ot. Utóbbi még belefért a hosszabb útra felkészített Vosztok teherbírásába, előbbi azonban már a meghaladta a meghatározott limitet. Ha Volinovnak kell indulnia, akkor nem fogják tudni a megfelelő pályát elérni.

A június elejére tervezett indítást hol az időjárás, hol a rádióparancs-vezérlő meghibásodása, hol pedig az erősödő naptevékenység miatti félelem miatt kellett újra és újra csúsztatni. Végül június 14-én Bikovszkij felkészülhetett az indulásra, és a női űrhajósjelöltek közül is kiderült, hogy Tyereskova lesz a kiválasztott (végig azt mondták nekik, hogy csak az indítás előtt fogják eldönteni ki lesz az - a valóságban persze a háttérben előre el volt már minden döntve) és Irina Szolovjova a tartaléka.

Bikovszkij, akinek az útját elhalványította az űrhajós-társnője

Bikovszkij indítása egy kisebb fajta rémálom lett. Az indítás előtt egy órával kiderült, hogy az egyik technikus a katapultülés biztonsági pöckét nem vette ki, mivel nem sikerült a hozzá rögzített dróttal kihúznia, ezért aztán egy késsel levágta a drótot róla, majd lezárták az ajtót (jelenlévő társa pedig végignézte ezt, semmi kivetnivalót nem látva benne). Óriási szerencsére, a "megoldást" az indítóállásról lemászó technikus rögtön megosztotta a kollégáival, akik hanyatt-homlok rohantak a feletteseiknek szólni, hogy fél órával tolják el az indítást. Ez után gyorsan visszamentek az űrhajóhoz, és megfelelően eltávolították a biztonsági pöcköt.

Bikovszkij az indítóállás tetején várja a beszállást

Az indítás előtt 5 perccel a harmadik fokozat visszajelző rendszere nem megfelelő választ adott - a fokozatért felelős mérnökök kértek 2-3 órát, hogy kiderítsék a hiba okát. Mint kiderült, az irányító rendszer giroszkópja meghibásodott. Ha a teljesen feltöltött, indításra kész rakétát le kell szerelni, és újra felkészíteni a repülésre, akkor minimum kéthónapnyi csúszással kell számolni. Ezt javasolták helyszínen lévő magas rangú tisztek és képviselők, nem akarván vállalni plusz rizikót. Koroljov viszont utasította beosztottjait, hogy gyorsan cseréljék ki az alkatrészt, amellyel szerencsére időben végeztek is. A sietségre súlyos ok volt: ha a tervezett 8 napos út után este tér vissza az űrhajó, akkor a megtalálására sokkal rosszabb esélyekkel indulhatnak útra a kutató-mentő egységekkel. Hogy tovább nőjön az ősz hajszálak száma, az egyik tápkábel az indítás előtti végső előkészületeknél nem vált le a rakétáról, ám Koroljov ismét kockáztatott, és az start elindítására adott parancsot. A kábel a hajtóművek beindulásakor elszakadt a rakétáról, és Bikovszkij hosszú, de türelmes várakozás után végre elindulhatott a világűrbe.

Csakhogy miután pályára állt, kiderült, hogy a tervezettnél alacsonyabbra, 175x222km-es pályára sikerült állítani. Ezen a pályán pedig adott esetben nyolc napon belül is lelassulhat annyira, hogy belép a légkörbe, és előre nem kiszámítható helyen fog földet érni, ami ugye továbbra is megengedhetetlen volt...

Ponomarjova, Szolovjova és Tyereskova, az indítás előtte fotón, szigorúan civilben

Bikovszkij erről mit sem tudva folytatta előzetesen megtervezett programját. Közben a Földön az űrhajósnőknek olyan kellemetlenséggel kellett szembesülniük, mint hogy Brezsnyev az indítás reggelén "leszólt", hogy Tyereskovának (és a többi űrhajósnőnek) a katonai rendfokozatát és hátterét ne mutogassák a nyilvánosságnak. Magyarul civil ruhában jelenjenek meg a fotósok és a kamerák előtt. Úgy, hogy az indítóálláshoz, a Kazakh sztyeppe közepére egyenruhába repültek... Nem volt egyszerű a pártvezetés kérése, de valahogy sikerült megoldaniuk.

Tyereskova a Vosztokba szállása előtt

A Vosztok-6 indítása

Tyereskova startja két nappal Bikovszkijé után következett, és szemben azzal, gyakorlatilag eseménytelenül és hibátlanul zajlott le. Fél órával az indítás után a két űrhajós rádiókapcsolatba került egymással, A két űrhajó ez esetben mintegy öt kilométerre közelítette meg egymást, ám nem tudták egymást vizuálisan megtalálni (Tyereskova látott egy, a Vénusznál háromszor fényesebb csillagot, amit ő a Vega-ként azonosított, de lehet, hogy a Vosztok-5-öt látta meg). További egy óra múlva pedig a szovjet állami televízió büszkén mutatta be a Tyereskováról a Vosztok belsejében készült videóképet.

Az űrhajósnőről készült videokép egy képkockája

Az űrhajósnő első komoly feladata a már bevett kézi-fékezőmanőver gyakorlat végrehajtása lett volna. Ez röviden annyi, hogy az űrhajót a kézi irányítószervekkel a fékezéshez megfelelő pozícióba állítja, imitálva azt a manővert, amit akkor kell végrehajtani, ha az automata rendszer valamiért nem végzi ezt el. Nos, Tyereskovának ezt nem sikerült végrehajtania, a kezelőszervek túl messzire voltak, alig érte el őket, és a hirtelen problémával szembesülve nem tudott improvizálni (legalábbis később így emlékezett vissza). Ezt az orientációs manővert a 38. keringési fázisban meg kellett ismét próbálnia, de az se ment tökéletesen. Az űrhajósnő az űrutazás első időszakában elég rosszul (vagy éppen semennyire) nem kommunikált, noha a rádiókapcsolat sem volt tökéletes, de Bikovszkij esetében ezt nem teszik szóvá, ebből pedig azért lehet sejteni, hogy valami nem stimmelt Tyereskova esetében. A feljegyzések szerint egyébként többször is "azon kapták" az űrhajósnőt, hogy alszik a kapszulában, mégpedig nem az előre meghatározott alvási fázisban. Az út alatt Hruscsov a korábbi űrrepülésekhez hasonlóan Tyereskovával és Bikoszkijjal is rádiókapcsolatot vett fel, és sok sikert kívánt útjához.

Mindkét űrhajós feladata alapvetően az előző űrrepüléseknél is végrehajtott program némileg finomított eljárása volt: folyamatosan jegyzetelni az általuk tapasztaltakat, fotó és filmfelvételek készítése, Föld-megfigyelések végrehajtása, és mindenekelőtt a testük reakcióinak megfigyelése a körülményekre. Az űrrepülés a Vosztok-6 esetében nem egész 3 napig tartott, a Vosztok-5 pedig az alacsony pálya, a részben emiatt egyre magasabb kabinhőmérséklet illetve Bikovszkij nem túl jó közérzete miatt 5 naposra rövidült.

Bikovszkij és Tyereskova fogja közre Hruscsovot, a sikeres űrrepülésük után egy nyilvános ünnepségen

Kifelé ismét idilli propagandafelvételek és nyilatkozatok mutatták azt, hogy a két űrrepülés tökéletesen zajlott le. Tyereskova ha lehet még Gagarinnál is jobb médiaszereplőnek bizonyult, Kamanyin döntése ebből a szempontból alátámasztást nyert.

Viszont a valóság sokkal árnyaltabb volt. Már a Vosztok-5 indítása körüli problémák is önmagukban hajszálra-a-katasztrófától hangulatot eredményeztek, a vártnál alacsonyabb pálya még egy jelentős hiba volt. Mindkét űrhajós panaszkodott kényelmetlenségekre, például a sapkájukba épített hangszórók nyomták a fülüket, Tyereskova a jobb lábában érzett fájdalmat, míg Bikovszkij esetében a vizelet-kezelő rendszer meghibásodott, ami nehezen elviselhető bűzt eredményezett a szűk kabinban. Problémát okozott az is, hogy a kiürített ételes-tubusokat nem tudta hogyan rögzíteni, így azok össze-vissza repkedtek körülötte, valamint panaszkodott amiatt, hogy a repülés előtt alaposan bereggelizve szállt be az űrhajóba, ami nem tett jót későbbi űrbetegségének.

Amiről viszont évtizedekig nem beszélt nyíltan senki, az Tyereskova repülése körüli problémák. A légierő vezetése számára az űrhajósnő sikertelen manőver-végrehajtási kísérletére hivatkozva úgy vélték, hogy csakis kiképzett pilótákból szabad űrhajóst képezni. Ráadásul a tervezett biológiai kísérleteket sem hajtotta végre, mivel nem érte el az ezeket tároló kazettát (azt pedig nem engedélyezték, hogy kikapcsolja az övét). Ez érthetően érzékenyen érintette Koroljovot, hiszen ő éppen azt akarta elérni, hogy civilek is végre az űrhajósprogramba kerülhessenek, mivel pedig az első nem vadászpilóta hátterű űrhajós a feladatainak egy jó részét képtelen volt végrehajtani, a légierő vezetése újjal mutogatott rá, hogy itt az élő példa, miért csak vadászpilótákat lehet az űrhajósképzésbe bevenni. Feltehetően részben ennek is köszönhetően Boris Csertok, Koroljov egyik közeli munkatársa visszaemlékezése alapján főnöke zárt ajtók mögött nagyon csúnyán leteremtette Tyereskovát.

Pedig Tyereskovának nem volt könnyű útja, és a megfelelni akarás miatt komoly erőfeszítések árán teljesítette az űrrepülését. Gyakorlatilag nem sokkal a pályára állása után elhányta magát (ahogy minden korábbi űrhajós, ő is tele gyomorral indult a világűrbe), és mivel nem tudta idejében elővenni a hányós zacskóját, így a hányadék egy része az út hátralévő részében a kabin belsejében bűzölgött, ami később fejfájást és rossz közérzetet okozott számára. Egyes visszaemlékezések szerint a második világűrben töltött napon további problémákkal kellett szembesülnie, alhasi fájdalmai voltak, menstruálni kezdett, és az SzK-2 űrruha vizelet-elvezető rendszere sem teljesített megfelelően a súlytalanságban, így vizelet, vér és verejték gyűlt össze űrruhájában, végképpen kényelmetlenné téve az űrutazást. Ezek után érthető, hogy étvágya sem volt - erre amúgy panaszkodtak a korábbi Vosztok űrhajósok is, de ettől függetlenül az orvosi utasításnak megfelelően enniük kellett. Tyereskova földet érése után az űrhajójához visszamenve a körülötte gyülekező tömegnek adogatta a tubusos űrételeit, közben pedig tőlük különféle ("normális") ételeket vett magához. Egy jelenlévő orvos szerint feltehetően Tyereskova így próbálta meg elfedni, hogy az űrben nem táplálkozott megfelelően, ami a körülményeket figyelembe véve érthető volt, csak hát a program vezetői ezt tekinthették és tekintették engedetlenségnek is...

Tyereskova a visszatérés után a repülési naplójába jegyzetel, mögötte a kapszulája, előtte a katapultülése

Az űrprogram prominens képviselőit eléggé dühítette, hogy az űrhajósnő nem hajtotta végre megfelelően a számára kijelölt feladatokat (egyes források viszont arról írnak, hogy Tyereskova egész egyszerűen nem kapott utasítást a földi központból ezek végrehajtására, tehát onnan szabotálták azokat), súlyosnak vélték azt is, hogy a repülési naplóját a Földön, visszatérése után fejezte be (a világűrben mindkét ceruzája eltört, legalábbis ez a hivatalos indok), az étel-osztogatás miatt nem tudták megbecsülni sem, hogy valójában mennyit evett, sőt, a kabint "higiéniai eljárásnak" vetették alá a visszatérés után, tehát a kabinról sem kaptak valós képet. Érdemes párhuzamba állítani ezt azzal, hogy Tyitov is nagyon megszenvedett a saját űrrepülésekor, ő sem tudta megfelelően teljesíteni némelyik feladatát, mégse merült fel vele kapcsolatban negatív vélemény. Aligha vitás, hogy komoly ellenszélben kellett helyt állnia.

Noha a szovjet űrprogram és a szovjet propaganda számára az elsőség igen fontos volt, 19 évig nem indult újra női kozmonauta a világűrbe, ebből is látható, hogy egyáltalán nem a nemi egyenlőség fűtötte a Vosztok-6 útját (noha a későbbi Voszhod repüléseknél még tervben volt női személyzet, a Szojuz program indulásánál látványosan mellőzték őket a kiképzési programból). A 19 évvel későbbi szovjet repüléshez pedig nem árt tudni, hogy cirka egy évvel megelőzte az első amerikai űrhajósnő útját, amelyre csak 1983-ban került sor - vagyis ismét a versengés volt a valódi oka annak, hogy nők újra szerepet kaphattak a szovjet űrhajósok programjában...

A Nyegyeljin-katasztrófa

A Nyegyeljin-katasztrófa

Noha nem tartozik közvetlenül az szovjet űrprogramhoz, hiba lenne nem megemlíteni a (feltehetően) mai napig legtöbb áldozatot követelő rakéta-balesetet. Hruscsov és a katonai vezetés ráébredt, hogy az R-7 katonai szempontból nem túl hasznos, hiszen inkább napok, mint percek kérdése volt az indítása, így pedig egy atomháború árnyékában visszafogottan hasznos csapásmérő eszköz. A megoldás egy kisebb, könnyebb, de mindenekelőtt sokkal hamarabb indításra késszé tehető interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztése volt.

Erre Koroljov egyik egykori munkatársát, Mihail Kuzmics Jangel kapott lehetőséget, aki 1954-től saját tervezőirodát, az OKB-586-ot kapott. Róla még lesz később szó, ami itt lényeges, hogy a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták fejlesztésénél a tervezőirodák és a katonasági közötti nézeteltérések adtak Jangelnek lehetőséget. Koroljov elutasította, hogy mérgező, toxikus anyagokat használjon a rakétáiban, így folyékony oxigént használt oxidálószernek, amely viszont nehézkesen kezelhető. Volt erre válasz, a salétromsavra épülő oxidálószerek, Glusko és Jangel egy hibrid hajtóanyag párost választott, az oxidálószer 73% salétromsav és 27% nitrogén-dioxid (N2O4) keverék, az üzemanyag pedig a TM-185 néven ismert kerozin és gázolaj keverék. Ez a hajtóanyagpáros azért volt jó párosítás, mert nem kellett egyiket sem mélyhűteni, könnyű volt tárolni – még ha az oxidálószer erősen mérgező is...

Az R-7 és az R-16 méretarányos ábrája, mókásnak hangzik a ~140 tonnás R-16-ot "könnyűnek" nevezni, de az R-7 mellett bizony annak tűnt...

A hajtóanyagok életképességét az R-11 és R-12 ballisztikus rakéták bizonyították. Előbbit Viktor Petrovics Makejev, utóbbit Jangel tervezte, Makejev a tengeralattjárókról indított ballisztikus rakéták fejlesztését kapta feladatául később, Jangel pedig a szárazföldi indításúakét. A következő megbízatása pedig az R-16 volt, egy nagy teljesítményű ballisztikus rakéta, amely több megatonnás robbanófejet tud 11 000km-es távolságra eljuttatni, viszont mindössze három óra alatt indításra kész állapotba lehet hozni. Az R-16-nak Jangel irodája egy teljesen új, független irányítórendszert terveztek, a nagy teljesítményű, két fokozatú rakétához pedig új megoldásokat hívtak életre, például az üzemanyagot a aszimmetrikus dimetil hidrazinra váltották (ami egy igen mérgező és agresszív vegyület), viszont ezek alaposabb tesztelésére nem volt idő, mivel a pártvezetés az 1960-as Nagy Október Szocialista Forradalom ünnepségén be szerette volna jelenteni az új és még hatékonyabb stratégiai fegyver első sikeres útját.

Mitrofan Nyegyeljin marsall

Az LD1-3T jelölésű prototípust tehát sietve elvitték a ma Bajkonurként (akkor Tjukaram néven ismert) rakétaindító bázisra, és megkezdték a kísérleti indítás előkészületeit, lévén október 23-ára volt az indítás kitűzve. Az indítást nem más, mint a Stratégiai Rakétaerők Parancsnoka, a Helyettes Védelmi Miniszter, Mitrofan Ivanovics Nyegyeljin marsall felügyelte. Nyegyeljinről még nem esett szó, márpedig komoly része volt abban, hogy az R-7 megszülethetett, sőt, ő volt az, aki stratégiai bombázók helyett ballisztikus rakétákban látta stratégiai csapásmérés (és elrettentés) fő eszközét, így az első időkben Koroljov és a többi rakétafejlesztő mérnök számára a feladatokat kiosztotta és azokat támogatta. Október 23-án tehát a rakétát feltöltötték üzemanyaggal, ám a rakéta felkészítését még nem fejezték be, Nyegyeljin és Jangel is figyelmen kívül hagyta az érvényes biztonsági szabályokat, a személyzetet utasították a további ellenőrzésekre és munkára - e közben vették észre, hogy a rakétából szivárog az üzemanyag, mégpedig nem is kis mértékben (a feljegyzések percenként 142-145 cseppet említenek). A probléma az volt, hogy ekkoriban nem volt kidolgozott eljárás, hogy is ürítsék ki a rakétából a hajtóanyagokat - no nem mintha ez most opció lett volna, lévén a technikai vezetők úgy vélték, hogy a szivárgás kezelhető mértékű, amíg azt kordában tudják tartani. Viszont mivel eljárás nem volt rá, így a lehetőség sem nagyon merült fel.

Az LD1-3T rakéta az indítóállásán, a kép előterében lévő oszlopok az indítóállást körülvevő drótkerítés részei voltak

Az indítási folyamat részeként egy elektromos jelet küldtek a második fokozat oxidálószer vezetékeit lezáró piromembránokhoz. Ilyen piromembránokat biztonsági okokból építettek be, ezek a tartályban tartották a hajtóanyagokat, és normális esetben csak az indítás előtt aktiválják őket, így a szelepek és a vezetékhálózat nem érintkeznek a mérgező anyagokkal, tehát nem kellett attól tartani, hogy azokban kárt tesznek (mint említettem, az üzemanyag is igen agresszív vegyület). Normális esetben az volt a tervezéskor megszabott határidő, hogy az üzemanyagrendszer piromembrájainak aktiválása után két napon belül indítani kell, vagy leengedni az üzemanyagot. Nos erre az történt, hogy a második fokozat oxidálószer vezetékeit lezáró piromembránja helyett tervezési és kivitelezési hibák miatt az első fokozat oxidálószer és üzemanyag-vezetékeit lezáró piromembránok aktiválódtak, vagyis már csak a szelepek akadályozták meg azt, hogy a rakéta elindulhasson. A fent említett két napos határidő pedig azt jelentette, hogy még nagyobb nyomás alá kerültek a technikusok a problémák kezelése terén. Hogy a már amúgy is késélen táncoló helyzetet tovább fokozta, hogy az egyik hajtómű (feltehetően oxidálószelepe) is működésbe lépett (de a hajtómű szerencsére nem indult be üzemanyag nélkül), és az egész rakéta áramelosztását biztosító panel is tönkrement.

 

Az R-16 második fokozata, a jobb oldali képen látható a két égőteres hajtómű

Ez volt az a pont, ahol Konsztantyij Gercsik vezérőrnagy, a rakétabázis parancsnoka javaslatot tett a rakéta kiürítésére, és az indítóállásról való eltávolítására, hogy biztonságos körülmények mellett folytathassák a javításokat. Nyegyeljin a javaslat hallatán ordibálni kezdett a jelenlévőkkel, hogy egy nukleáris háború esetében sincs esély ilyesmire, szóval szó se lehet róla. A hibás szelep cseréjét megkezdték, és döntés született, hogy a piromembránokat közvetlenül, erre az esetre külön-külön odavezetett vezetékeken keresztül fogják aktiválni, hogy a probléma ne ismétlődhessen meg. Végül estére belátták, hogy az embereknek pihenniük kell, és az indítást október 24-ére, hétfőre tolták tovább.

24-én egymástól függetlenül több féle javításokat folytattak a még mindig feltöltött rakétán az indítóálláson. A magas rangú párttagok és katonai képviselők értetlenül tébláboltak egy közeli indítóközpontban, miközben Nyegyeljin egyenesen a Kremlből kapott több telefonhívást (erre nincs bizonyíték, de az általános vélekedés szerint egyenesen Hruscsovtól), hangulatát tovább rombolta, hogy újabb 30 perccel eltolták a tervezett indítást, mert a javításokkal még mindig nem végeztek. Nyegyeljin ebben a helyzetben kissé érthetetlenül úgy döntött, hogy közvetlenül az indítóállás mellől felügyeli a munkálatokat tovább, és népes kíséretével a rakétához ment. Gercsik tábornok nem tehetett mást, utasította embereit, hogy szerezzenek egy széket a marsall számára, a többieknek pedig padokat - a "nézőközönség" pedig a rakétától alig 15-20 méterre foglalt helyet!

A robbanás utáni felvételek egyik képkockája

Egy technikus közben az indítóközpontban észrevette, hogy a rakéta fedélzeti rendszereinek utasítást adó PTR panelt indítás utáni állapotoknak megfelelő beállításokkal hagyták, miközben a rakéta akkumulátorai a belső hálózatra kötve "élő" állapotban voltak (attól féltek, hogy a hideg miatt az akkumulátorok esetleg nem működnek megfelelően, ezért aktiválták őket). Menet közben a második fokozat piromembránjait már aktiválták, tehát a második fokozat mindössze egyetlen lépésre állt a működésbe lépéstől. A technikus rákérdezett, hogy a PTR kapcsolóit "nulla" állásba állítsa-e, a rövid válasz az volt, hogy csináld. Az elektromos parancs aktiválta a második fokozat hajtóanyagszelepeit, és a két égőteres RD-219 hajtómű életre kelt, alatta pedig ott volt a teljesen feltöltött első fokozat - 30 perccel a tervezett indítás előtt mintegy 200-250 ember tartózkodott a rakéta közelében, amikor a baleset bekövetkezett...

A balesetről készül videofelvétel

A szemtanúk és az automatikusan működésbe lépő kamerák a pokol Földi megtestesülését festették le, az indítóálláson dolgozók biztonsági kábeleiken lógva kaptak lángra, vagy ugrottak le a magasból. A földön állók és dolgozók az indítóállás körül szisztematikusan kiépített szögesdrót kerítésekbe akadtak fent, vagy a hőtől pillanatok alatt megolvadó aszfaltba ragadtak bele, hogy aztán az egyre újabb és újabb robbanások lángjai emésszék el őket. Azok, akik az indítóállás körüli árkokban kerestek menedéket, az erősen mérgező gázoktól fulladtak meg. A robbanások mintegy 20 másodpercig tartottak, de a lángok két napig égtek még.

Az indítóbunkerből hevenyészett mentőbrigád indult útnak, hogy kimentsék a túlélőket, amíg a bázis tűzoltói a helyszínre érkeznek, és több tucat embert sikerült biztonságba vinniük. A helyi kórházba 49 túlélőt szállítottak, de a katonai titoktartás miatt először nem akarták az orvosoknak elárulni, miféle "titkos" vegyszerek hatásaival kell megküzdeniük - szerencsére a józan ész felülkerekedett, ám ennek ellenére 16 túlélő később belehalt sérüléseibe. Velük együtt összesen 92 halott szerepelt a hivatalos, ám titkosított áldozati listán (egyesek ennél is több áldozatot feltételeznek egyébként). Nyegyeljin hivatalosan repülőgép-balesetben hunyt el, a többi áldozat esetében sem verték nagy dobra a halál valódi okát, egészen az 1990-es évekig a katasztrófa szigorúan el volt hallgatva.

Az indítóállás a baleset után

A baleset kivizsgálását nem más, mint Leonyid Brezsnyev vezetésével végezték, ám senkit sem vontak felelősségre. A bizottság megállapítása szerint a legalapvetőbb biztonsági intézkedéseket sem tartották be, a hibát el lehetett volna mégis kerülni, ha a PTR panelt az előtt állítják "nulla" állásba, hogy a fedélzeti akkumulátorokat életre hívják, de ezt a tervezési hibát a korábbi tesztek nem fedték fel. Ezzel együtt nem mást, mint Nyegyeljin terheli a legnagyobb felelősség - de ő életét vesztette. Jangel túlélte a balesetet (ezért egyébként elnézést kért Hruscsovtól), mivel Alexander Mrijkin tábornokkal és két további mérnökkel éppen az indítóbázis épülete mögött tartottak cigarettaszünetet, arról beszélgetve, hogy a rakétaindítás idejét még tovább kellene halasztani. A katonai rakétaprogram új vezetője, Andrej Szokolov szigorúbb biztonsági intézkedéseket és alaposabb tesztelési eljárásokat foganatosított, ám mint később látni fogjuk, az űrprogram esetében ez nem mindig talált utat magának. Az R-16 programot ennek ellenére tovább vitték, 1961 májusában a hatodik indítási kísérlet már sikeres eredmény hozott, de csak az év végére sikerült kellően megbízhatóra megépíteni. 1961 novemberében a típus hadrendbe állt....

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története II.

Embert az űrbe...

Az első űrszondák sikeres feljuttatása után aligha volt kérdéses, hogy az első ember felküldése a világűrbe presztízskérdés lesz a két szuperhatalom részére. 1958 május 15-én meg is történt az elhatározás, hogy a Szovjetuniónak kell az elsőnek lennie. A három fokozatú R-7 rakétaverzió, amely a Luna-3 programhoz lett kifejlesztve meg is felel a célnak, alacsony Föld körüli pályára majdnem 5 tonnát lenne képes felvinni. Érdemes megemlíteni, hogy egy ideig párhuzamosan folytak egy szuborbitális (tehát csak 100-200 km-es magasságba feljutó, majd onnan visszahulló) tesztjármű tervezési munkálatai (amely hasonló lett volna, mint az első amerikai űrrepülés Alan Shepard-al), ám végül az orbitális jármű előrehaladott állapota miatt úgy döntöttek, hogy a szuborbitális repülés csak erőforrás pocsékolás lenne, így az azzal kapcsolatos tervekkel felhagytak.

Koroljov itt megint megvillogtathatta tehetségét - mivel a politikai eredmények mellé katonai is kellett, hogy a hadsereg vezetőinek a támogatását is megnyerje, ezért kettős célú járművet tervezett, amelybe kamerákat szerelve le lehet fotózni az Egyesült Államok bármelyik régióját (avagy a Föld bármelyik régióját), majd a világűrből visszatérő modulból a filmet kinyerve katonailag fontos információkat lehetne szerezni. 1956-tól a CIA U-2 kémrepülőgépei menetrend szerint berepültek a szovjet légtérbe, és felvételeket készítettek a szovjet katonai objektumokról - a szovjeteknek nem volt hasonló képességű kémrepülőgépük, sem kiépített bázisuk az Egyesült Államok közelében, ahonnan egy ilyen kémgép felszállhat. A lehetőség, hogy hasonló képességre tehetnek szert mégis, felvillanyozta a katonai vezetőket, így katonai támogatást is kapott.

Egy Vosztok makett műemlékként emlékeztet az örökségre

A Vosztok űrhajó tehát eredendően kettős feladatú jármű lett - ami viszont nem várt hatásokkal járt, például az űrhajó pontos kinézetét nem lehetett felfedni, lévén katonai titokról volt szó.

Egy Vosztok űrhajó a harmadik fokozattal együtt

A mérnököknek persze sokkal komolyabb problémák miatt fájt a fejük. Az emberes űrrepülésnél mindenképpen vissza is kell térni a Földre, azt aligha lehet sikerként elkönyvelni, ha a világűrbe juttatnak egy embert, aki ott meghal. Az űrhajót alapvetően két modulra bontották. Az egyik egy 2,3 méter átmérőjű, 2,46 tonnás, gömb alakú visszatérő modul, amelyben az űrhajós, vagy adott esetben a visszahozni szándékozott hasznos teher elhelyezhető. A másik ennek az aljához csatlakoztatva egy kúpos, 2,27 tonnás műszaki modul, amely az energiaellátásért, és mindenekelőtt a biztonságos visszatérés elindításáért felelt, vagyis azért, hogy a haladási iránnyal szembe fordítva mintegy 140m/s-el csökkentse a sebességét az űrhajónak. Mivel azonban a rakétatechnológia megbízhatósága nem volt éppen ideális, ezért úgy tervezték meg a keringési pályát, hogy cirka 180km-es magasságon legyen a keringési pálya alsó pontja, és 235km-en a felső pontja. Ez az alacsony pálya elég közel van a légkör felső rétegeihez, így, ha nem is történik fékező manőver, akkor is mintegy 5 nap után az űrhajó már a eléggé lelassul ahhoz, hogy a sűrűbb légrétegekben tovább fékeződve visszatérjen a Földre. Természetesen e mellé azt is meg kellett oldani, hogy az űrhajósnak legalább 10 napra elegendő oxigénje, vize és élelme legyen.

A Vosztok űrhajó "metszete"

A gömb alakú visszatérő modul külsőjét hővédő bevonattal látták el, de eltérően az amerikai űrhajóktól, amelyek kúpos alakjuk miatt a légellenállás automatikusan a "talpukkal" a haladási irányba álltak, az első szovjet űrhajótípus bizony pörgött. Igaz, igyekeztek úgy megépíteni, hogy minden súlyt az "aljába" helyezzenek el, így valamennyire stabilizálják. De az igyekezet kevés volt, ez a megoldás nem volt túl sikeres, ráadásul az űrhajósoknak visszatéréskor néha akár 8-9 G nehézkedést kellett elviselniük.

A Vosztok főbb méretei és felépítése

A gömb belsejében az űrhajósok egy katapultülésbe voltak szíjazva, nem is nagyon tudtak mozogni, csak a kezükkel érhették el az ülés mellé helyezett kezelőszerveket. A katapultülésre pedig első sorban azért volt szükség, mert a biztonságos visszatérést nem tudták garantálni a modulban - először ilyen megoldásban gondolkodtak, de egy 1960 júliusában történt indítás után kiderült, hogy nem kellően megbízható. A tökéletesítésre való törekvések túl sok időt és várható nehézséget jelentettek volna, így legalábbis ideiglenesen elvetették ezt a megoldást. Tehát egy katapultülést építettek be, amely mintegy 7000 méteres magasságban automatikusan lerobbantotta a kijáratot (két ajtó volt az űrhajón, az egyik a beszálláshoz volt használatos, a másik pedig a katapultülés mögött az elhagyásért kellett), és kivetette a széket. Az űrhajós ejtőernyője mintegy 2,5km magasban nyílt ki, majd biztonságosan leereszkedhetett vele. Ez az eljárás azonban gondosan őrzött titok volt (az elején), mivel attól tartottak, hogy a nemzetközi szervezetek nem fogják elismerni az űrutazást, ha a legénység nem az űrhajóval együtt tér vissza a földre....

A Vosztokban használt katapultülés és az SzK-1 szkafander makettje

A katapultülés felhasználható volt arra is, hogy egy esetleges indulás után fellépő katasztrófa esetén kimenekítse a kozmonautát a kabinból. A fő gond az volt, hogy a rakéta indításától számítva mintegy 20 másodpercig ez inkább csak elméleti lehetőség volt, mivel a katapultszék leválása és az ejtőernyő nyitása túl sokáig tartott ahhoz, hogy biztonságos lehessen földet érni vele. Inkább csak a szándék érdekében így hálókat feszítettek ki az indítóállás mellett, melyek "elkapták" volna az űrhajóst katapultálás esetén, de ez aligha mentette volna meg az életét adott esetben. Cirka 40 másodperccel az indítás után, ha vészhelyzet lépett volna fel, már leválasztották volna az űrhajót a rakétáról (már ha túléli a robbanást), és a katapultálás már csak a biztonságos magasságba érés után következett volna be. Szerencsére egyik Vosztok repülésnél se volt szükség rá...

A személyzet biztonságát ennyire semmibe venni eléggé sok kérdést vetett fel akkoriban is. Hivatalosan maga Koroljov is elégedetlen volt az űrhajóst kimentő biztonsági lehetőségek tárházával, ám mégse állította vagy lassította le a programot, attól való félelmében, hogy az amerikaiak beelőzhetik őket, és ez adott esetben az űrprogram végét, vagy legalábbis visszavágását eredményezheti.

A Vosztok belseje, az űrhajós előtt volt a kis méretű kijelzőpanel, rajta a mesterséges horizonttal és a főbb adatokkal, alatta a Vzor kijelzője, balra a kapcsolópanel, jobbra a kormányszervek

A kapszulán két ablakot helyeztek el, az egyik az űrhajós előtt, a bejárati ajtón, a másik pedig a lábánál, amelyen a Vzor optika volt szerelve, ennek kerek 'kijelzője' (gyakorlatilag okulárja) a térdénél volt. Egy alapvető csak a főbb információkat mutató kijelzőpanelt helyeztek el előttük, egy kezelőpult billenőkapcsolókkal a katapult bal oldalán és egy irányítókarral a jobb kezénél. A kommunikáció alapvetően rádión zajlott, de az általános visszajelzésekhez a kezelőpulton lévő gombokkal volt lehetőség. Ezek minden repülésnél más-más kódot kaptak, és külön kód volt minden főbb eszközre, illetve azok állapotára. A titkolódzás része volt, hogy a rádióban is kódnevekkel illettek mindenkit, Gagariné Kedr (Cédrus), Tyitov Orel (Sas), Tyereskováé Csajka (Sirály), de a fontos embereknek is külön kódneve volt - Hruscsové az orosz egyes, Koroljové a húszas.

A Vosztok gömb alakú modulját hevederek rögzítették a műszaki modulhoz,
a hevederek egyben az antennák rögzítési pontjaiként is funkcionáltak

A Vosztok űrhajó második modulja a gömb alsó részéhez csatlakozott a műszaki egység, ebben foglalt helyett többek között egy 24kWh-ás akkumulátor, a 15.83 kN tolóerejű fékező-hajtómű és üzemanyag-tartályai (összesen 275kg-nyi Trietil-amin / Xylidine üzemanyaggal és Salétromsav / Dinitrogén-Tetroxid oxidálószerrel), mintegy 20 kg mélyhűtött nitrogén, amelyet a stabilizáló és precíziós manőverekhez lehetett használni, valamint még a nagy teljesítményű rádió-adók és azok antennái is itt voltak elhelyezve. A hajtómű üzemanyag-tartaléka mindössze cirka 155m/s delta-V (vagyis űrbéli manővert) tett lehetővé, amiből normális esetben 120-130m/s volt szükséges a fékező-manőverre - más szóval a Vosztok nem igazán volt képes a pályáját megváltoztatni, a hajtóműve kifejezetten a visszatérést biztosító manővert tette csak lehetővé.

A tervezéskor felmerülő problémák közé tartozott az is, hogyan pozícionálják megfelelően az űrhajót a visszatérés előtt. Amíg a Föld napos oldala felett halad az űrhajó, ez nem akkora probléma, a Nap helyzete jól meghatározható fotocellákkal, és így egy óraszerkezet adatai alapján már meghatározható, hogy merre kell az űrhajónak pontosan fordulnia a megfelelő visszatérő-manőver végrehajtásához. Ám ha az árnyékos oldalon halad az űrhajó, nincs ilyen stabil és jó navigációhoz felhasználható pont... Emiatt a Vosztok és Voszhod űrhajók mindig nappal indultak és úgy tervezték meg a pályájukat, hogy a visszatérést elindító manőverre a Föld napos oldalán kerüljön sor.

Egy R-7-es (pardon, Vosztok-K) egy Vosztokkal az orrán

Az egész űrhajó az R-7 egy három fokozatú folyományának (Vosztok / Vosztok-K) az orrán ült, hogy az aerodinamikai erők ne okozzanak problémát az indítás után, egy kúpos orrú, hosszúkás áramvonalazó házat kapott, amelyik ketté válva kerül leválasztásra a kellő magasság elérése után. Az áramvonalazó kúpon egy kerek nyílást is elhelyeztek - ezen keresztül távozhatott a katapultülés, ha az indítás után az űrhajós kimenekítésére lett volna szükség.

A tesztrepülések...

Természetesen először a rendszer életképességét bizonyítani kell, így az első Vosztok repülések Korabl-Szputnyik néven zajlottak, de nyugaton hivatalosan Szputnyik néven voltak ismertek. Az első ilyennél az űrhajóba, amit 1960. május 15-én indítottak, egy életnagyságú bábút ültettek, és a rádió egy előre felvett hangüzenetet ismételt folyamatosan, hogy a kommunikációs rendszert is megfelelően letesztelhessék. Ez utóbbi feltehetően nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a később "Elveszett Kozmonautákról" szóló összeesküvés-elméletek szülessenek...

 

 Az első szovjet űrhajósprogram "végzősei" a Vosztok katapultülését vizsgálják

Az első út egészen a visszatérést elindító fékezőmanőverig nagyszerűen zajlott, csakhogy az űrhajó nem megfelelő irányban lett pozícionálva a hajtómű begyújtásakor, így valamivel magasabb pályára állt. A szétválás utána megtörtént, és az visszatérő modul 1962-ben, a műszaki modul pedig 1965-ben lépett be a légkörbe, és semmisült meg.

Ez után következett volna az élőlényekkel, következetesen ismét kutyákkal való tesztrepülés. Az első ilyen indítási kísérletre 1960. július 28-án került sor, fedélzetén Barsz és Lisicska nevű kutyákkal. A rakéta egyik gyorsító fokozatának hajtóművében viszont az indítás után 19 másodperccel meghibásodás lépett fel, és alig 10 másodperccel később a rakéta széthullott az emelkedés közben. Az irányítók kiadták a rádióparancsot az űrhajó leválasztására, ám annak ejtőernyője nem nyílt ki rendesen a kis magasság miatt, és a két kutyus életét vesztette a földbe csapódáskor. Mint kiderült a gyorsítófokozat hajtóműve egy korábban már megoldottnak vélt hibát produkált újra (a négyből az egyik égőtérben gyakorlatilag megszűnt a nyomás és így az égés maga), a fokozat építése közben követtek el egy hibát, és nem volt megfelelő minőségbiztosítás. Ez az indítási kísérlet viszont nem került nyilvánosságra hosszú ideig (ellenben az indításról készült filmfelvételt sűrűn látható a Vosztok-1 indításaként bemutatva)...

Sztrelka és Belka haláluk után kitömve látványosság lett, közöttük a kutyás repüléseknél használt, a katapultülésben elhelyezett, túlnyomásos kabin, amiben repültek

Augusztus 19-én újabb indítási kísérlet következett, a két fő utasa Sztrelka és Belka volt, valamint egy nyúl, 42 egér, két patkány, rovarok, növények és gombák képében továbbiak. Az űrhajó sikeresen pályára állt és mintegy 21 órával később sikeresen vissza is tért. A katapultülésbe integrált konténerben mindegyikük biztonságosan földet ért, tehát elvben sikerült minden főbb egységet sikeresen letesztelni. Az adatok elemzése viszont például rámutatott, hogy az egyik kutya a negyedik keringés alatt rohamot kapott - emiatt úgy döntöttek, hogy a biztonság kedvéért az első emberes út nem tarthat tovább három keringésnél...

Sztrelka és Belka, mint az első, világűrt megjárt, és onnan visszatért élőlény természetesen fontos fegyver volt a propaganda-gépezet számára...

Még négy kutyás repülés következett, a Korabl-Szputnyik 3 1960 december elsején indult, Pcsolka és Muszka nevű utasaikkal, az egy napos keringés után a fékező manőver beindításakor a hajtómű az üzemanyag teljes kifogyásáig működött, nem állt le az előre eltervezett időpontban - így viszont sokkal hamarabb földet érhetett volna, potenciálisan nem szovjet területen, márpedig ez nem volt opció, hiszen az űrhajó szigorúan titkos volt. Döntés született, hogy az űrhajó önmegsemmisítőjét indítsák be, amely meg is történt - darabjaira robbantva azt, utasaival együtt.

 Ez még mindig Sztrelka és Belka - és ahogy helyet foglaltak a kapszulájukban

A következő 1960 december 22-én következett be, a két mostani utas Damka és Kraszavka volt. Ez a rakéta már egy újabb Blokk E (harmadik) fokozattal indítottak el, amelyet az emberes repüléshez szándékoztak felhasználni. A fokozat hajtóműve azonban nem tudott teljes tolóerővel működni, így a még mindig működő rakétahajtóművel haladó Blokk E-ről leválasztották a Vosztokot, és az ballisztikus pályán Észak-Oroszország területén ért földet. A kutatóegységek hatalmas erőfeszítésekkel keresték az orbitálist modult, ugyanis egy második, 60 órára kalibrált önmegsemmisítő is volt az űrhajón. Nagy szerencsével sikerült az űrhajót megtalálni, és az önmegsemmisítő óráját leállítani, és a két kutyus a -45°C-os éjszakai hideg ellenére túlélte a rázós utat - a kapszulában utazó többi élőlény nem.

Az első "teljes értékű", már az emberes repülésre szánt Vosztok űrhajóval való repülésre 1961 március 9-én került sor, ennek utasa már csak egy kutya volt, Csernuska pedig biztonságosan földet ért. Március 25-én került sor az utolsó repülésre, amelyben az előzőt ismételték meg, ennek "űrhajósa", Zvezdocska is sikeresen visszatért.

Az űrhajósok az egyik első Vosztok (R-7) hordozórakéta összeszerelését "látleletezik"

A két utolsó, alapvetően sikeres Vosztok repülés után megnyílt az út az első emberes repülésre...

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története I.

A szovjet űrhajózás sötét nyitánya

Akikről nem szóltak a kommünikében...

A szovjet rakétaprogram gyökerei még az 1930-as évekig nyúlnak vissza, amikor egy maréknyi tehetséges mérnök nekiállt folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművekkel kísérletezni. Az állami felügyeletű kisebb csoportokat 1933-ban vonták össze a Sugárhajtású Meghajtás Kutató Intézetté, ahol egy fiatal, de karizmatikus vezető, bizonyos Szergej Pavlovics Koroljov lett az igazgató-helyettes, és többek között egy másik tehetséges mérnök, Valentyin Petrovics Glusko is a kezei alatt dolgozott. Csakhogy jött 1938, és a szovjet titkosrendőrség, az NKVD egymás után hurcolta el, kínozta meg, és végezte ki, küldte a börtönbe és/vagy a Gulágra az intézet tagjait – Koroljovot állítólag Glusko vallomása alapján.

Szergej Korojlovról az elfogása után, és két évvel később készült fotók

Koroljov és Glusko a szerencsésebbek közé tartozott, noha előbbi nem egész egy évnyi kényszermunka alatt (ennek jó részét a Kolima régióban található aranybányában, ahol hatalmas volt a halálozási arány) skorbutban elvesztette a fogai többségét, és egészsége is megrokkant. A háború éveiben a Gulágot túlélt mérnökök kvázi továbbra is kényszermunkára ítélve dolgoztak, a külvilágtól elzártan, de immár tervezőmérnöki feladatokkal ellátva. Ezeket a tervezőirodákat 'Saraska' (egy szlengből származó szó, ami a tolvajokra, bűnözőkre utal) néven ismerték, és az elsőt Andrej Tupoljev tervezőmérnök alatt állították fel - feltehetően maga Tupoljev volt az, aki Koroljovot kimentette a gulágról, hiszen ismerhette, lévén az 1920-as években Tupoljev a Moszkvai Technikai Főiskolán oktatott, Koroljov pedig az egyik tanyítványa volt. 1942-ben viszont átkerült az folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművekkel foglalkozó OKB-16 tervezőirodába, mégpedig Glusko alá, és a hátralévő években rakétahajtóművekkel foglalkoztak. Csak 1944-ben, különleges engedéllyel kapták vissza szabadságukat. Glusko továbbra is rakétahajtóművek fejlesztésével foglalkozott, és az OKB-16-ból leválasztott tervezőirodája az OKB-456 lett. Koroljov is saját tervezőirodát (az OKB-1-et) kapott, és a rakéták fejlesztését kapta feladatul, de elsődlegesen a német rakétaprogram feltárása és annak eszközeinek vizsgálata volt az első feladata.

A kép előterében Hermann Oberth, balra tőle Arthur Rudolph, jobbra mögötte pedig Wernher von Braun, a világháború utáni amerikai rakétaprogram megalapozói

A II. Világháború vége után egy hidegháború indult meg a Szovjetunió és a többi Szövetséges hatalom között, ehhez pedig mindkét fél felhasználta a náci Németországtól megszerzett technológiai tudást, gyakorlatilag mindent, amiben a németek a szövetségesek előtt jártak (de legalábbis igen jó eredményeket tettek le az asztalra), legyen szó tengeralattjáró-technológiákról, harckocsikról vagy vadászrepülőgépekről, de mindenek előtt a ballisztikus rakéták érdekelték a feleket. A legismertebb tudósok többségét, Wernher von Braunnal az élen, az Egyesült Államokba menekítették az Operation Paperclip keretében (összesen mintegy 1 600 tudóst és mérnököt), hogy ott folytassák kutatásaikat (mindezt úgy, hogy addig gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták a 'saját' rakéta-zsenijüket, Robert Goddard-ot, aki 1945-ben elhunyt).

A szovjeteknek is voltak saját 'németjeik', akiket először arra használtak, hogy az A4 (V-2) rakétákkal kapcsolatos helyszíneket, gyártósorokat és terveket felfedjék és megszerezzék. Ezt nem kicsit nehezítette, hogy bár Penemündét a szovjetek szállták meg, a gyártásért felelős Nordhausen-i egységet az amerikaiak, akik szinte minden mozgatható dolgot elvittek onnan. Boris Csertok, az egyik orosz mérnök, aki a német rakétaprogram feltámasztásáért volt felelős még azt is felvetette, hogy von Braunt elrabolják, de végül félve az esetleges következményektől ezt mégse tette meg (kollégái később eme döntése miatt úgy jellemezték "az ember aki miatt elvesztettük a Holdra szállásért folyó versenyt"). 1946-ban a német szakembereket elkezdték deportálni a Szovjetunióba (ezt úgy kell elképzelni, hogy hajnali négy órakor a Vörös Hadsereg katonái dörömbölnek az ajtón, és közlik, hogy öt éves önkéntes munkavégzésre a Szovjetunióba indultok - Most rögtön), alapvetően azért, mert féltek attól, hogy a szovjetek által megszállt területeken nem kommunista-barát kormány fog hatalomra jutni, és így elveszíthetik a Németország által birtokolt tudást. Különféle szakterületen dolgozó mérnökök és családtagjaik (a pontos szám nem ismert, nagyságrendileg 6-7, más források szerint akár 10-15 ezer emberről is szó lehetett) szét lettek szórva a különféle tervezőirodák és gyárak között. Az első időben aktívan részt vettek az első szovjet rakéta (másolatok) megalkotásában Koroljov irányítása alatt, viszont a nagy hatótávolságú rakéták fejlesztése közben szabályosan versengtek egymással a Koroljov és a Helmut Gröttrup vezetésével fejlesztett megoldások - és az esetek nagy részében a német tervek voltak azok, amelyek életképesebbek voltak, ám ettől még sokszor nem azokat valósították meg.

Helmut Gröttrup

A német mérnökök helyzete cseppet sem volt egyszerű, először a lehetetlen körülményekkel kellett megküzdeniük (például megesett, hogy a kitűzött tervezőirodában nem volt sem tervezőasztal, sem rajzeszköz), de a szovjet minisztériumok egymással való versengésével, illetve a szovjet munkatársak némelyikének (bizonyos szinten érthető) rosszindulatával is. Helmut Gröttrup, aki a rakétafejlesztésekért felelős csoportot vezetője megkérdezte Dmitri Ustínov minisztert, hogy mikor térhetnek vissza (Kelet-)Németországba. Ustínov válasza tömören annyi volt: "Amint épít egy rakétát, amely képes megkerülni a Földet!".

Azért Gröttrup-ot nem kellett félteni, például eleve tárgyalások árán volt hajlandó együttműködni, fizetést és egy megfelelő méretű villát kért lakhatásra az együttműködésért cserébe, illetve bizonyos szintig munkatársai életkörülményeit is próbálta biztosítani (e téren már ellentmondásosabbak a források). Akár hogy is,1947-re a problémák legtöbbjén sikerült felülkerekedniük, sőt, a németek fizetése is egyre nagyobb lett - konkrétan a szovjet mérnököknél is többet kereshettek, például Gröttrup 8 500 rubelt kapott havonta, míg kvázi nagyfőnöke, Koroljov "mindössze" 6 000 rubelt, és egy átlagos német mérnök is 4 000-et keresett (egy átlagos szovjet mérnök havi apanázsa 1 000 rubel körül volt). A szovjeteknek viszont csak addig kellettek a németek, amíg minden tudásukat át nem adták. A továbbfejlesztett hajtóművek, rakéták tervezésében és gyártásában már nem vettek részt (pontosabban egyszerűen kihagyták belőle őket) és az 1950-es években mindannyiban haza is térhettek.

  Korai szovjet ballisztikus rakéták, letagadni se nagyon lehet, hogy mi volt a fejlesztésük alapja...

Az A-4 (vagy ismertebb nevén V2) rakétára épülő megoldások (R-1, R-2, R-3, R-5) után az 1950-es évek legelején egy olyan megoldással álltak elő az R-6 rakétában, amely már két fokozatúra készült, vagyis az első fokozat hajtóművével indítják el, majd amikor a fokozat tartályai kiürülnek, a fokozatot leválasztják, és a második fokozat hajtóműve beindul, tovább gyorsítva a (megmaradt, könnyebb) rakétát. Mégpedig úgy, hogy négy gyorsító fokozat veszi körbe az első fokozatot, induláskor a gyorsító fokozatokat beindítják, és ha minden rendben lévőnek tűnik (mivel ezek tolóereje kevés ahhoz, hogy elemelkedjen az indítóállásról), beindítják a középen lévő második fokozatot is, és elindul a rakéta. Mintegy két perc után a gyorsító fokozatok kifogynak és leválnak, a középső fokozat pedig megy tovább célja felé - majd mintegy 6 perccel az indítás után abból is kifogy a hajtóanyag. (Megj.: a terv egy csomó buktatót kikerült így, például mivel mindegyik fokozat már az indításkor működésbe lép, így nem kellett a repülés közbeni beindítás problémájával foglalkozni).

Egy RD-107-es hajtómű, jól látható, hogy középen fent egy hatalmas turbopumpa látja el a négy égőteret

A ballisztikus rakétának 8000 km feletti hatótávolságra kellett 3, majd később (miután a harci fej nehezebb lett, mint tervezték) 5,5 tonnányi hasznos terhet eljuttatni, de az épülőfélben lévő, Glusko és a német mérnökök által megtervezett RD-105/106 hajtóművekkel (amelyek az első szovjet folyékony oxigén / kerozin hajtóanyagú hajtóművek voltak, szemben az A-4-esnél használt alkohol-víz / folyékony oxigén hajtóanyagúakkal) ezt nem lehetett megoldani, a hajtóműveket nagyobbra építeni pedig kockázatos vállalkozásnak tűnt (a nagyobb méretű égéstérben nehezen kontrollálható az égés). A gordiuszi csomót úgy vágták át, hogy négy rakétahajtóművet építettek össze, egy közös turbó-pumpával ellátva őket üzemanyaggal - ez az RD-107/108 hajtómű. A nagyobb méretű rakéta az R-7 jelölést kapta, és ez az alapja egy ma is igencsak élő rakétacsaládnak, amelyet leginkább Szojuz-ként ismerünk.

Csak hogy az első időkben a rakétafejlesztések eléggé mostoha körülmények között zajlottak. Az OKB-1 számára kijelölt gyárépületekben a háborúban tüzérségi eszközöket gyártottak, és az épület maga az 1950-es évek közepéig nem lett helyreállítva, így nem volt benne fűtés (egyes visszaemlékezések szerint nem ritkán melegebb volt kint, mint bent), a tető pedig beázott. A munkások életkörülményei is eléggé szörnyűek voltak az első időkben, pincékben, barakokkban, egyeseknek sátrakban kellett lakniuk, amíg a környező lakóépületeket nem sikerült újjáépíteni.

Az egyik első R-7 tesztindítás archív felvétele

De az R-7-nek is számtalan technikai nehézséggel kellett megküzdenie, például hogy építsék meg, szereljék össze, szállítsák majd állítsák fel a hatalmas rakétát? A szovjet (német) megoldás az volt, hogy vízszintesen zajlik az építés és az összeépítés, majd a szállítás az indítóállásra, és ott egy támasztókeret segítségével állítsák függőlegesbe. Hatalmas gondot okozott a rakéta irányítására szánt apró (un. vernier) hajtóművek fejlesztése, a gyorsító fokozatokon 2-2, a középső fokozaton 4db ilyet terveztek használni, ezek a gyorsító fokozaton egy adott irányba voltak kitéríthetőek, a középső fokozaton mindegyik 90 fokkal eltolva egy-egy irányban. Csakhogy a fejlesztéssel megbízott Glusko-iroda nem volt éppenséggel együttműködő, ráadásul a feladatot sem sikerült megoldaniuk, így Koroljov "házon belül", a saját irodájában bízott meg egy mérnökcsoportot a megvalósítással...

Az R-7 program fejlődése, balra az első változat tervei, még RD-105/-106 hajtóművekkel, középen a végső változata a ballisztikus rakétának, immár négy égőteres RD-107/-108 hajtóművekkel, jobbra a Szputnyik-1 féle változat

Koroljov a nehézségek ellenére cseppet sem bánta, hogy egyre nagyobb rakétákat kért tőle a hadsereg, mivel a céljai között szerepelt a világűr is. 1954 óta folyamatosan puhította a Szovjet vezetést ezzel kapcsolatosan, miután Mihail Tyihonravov segítségével komplett tudományos programot is fel tudott állítani a terveihez. Segítséget kapott az Amerikaiaktól is, Dwight Eisenhower amerikai elnök 1955 július 29.-én bejelentette, hogy az Egyesült Államok a Nemzetközi Geofizikai Évben (vagyis 1957-58-ban) felbocsátja első műholdját. A szovjet mérnökök sebességbe kapcsoltak, bevetettek minden lehetséges érvet, ami a szovjet űrprogram életre hívása mellett szólt, Koroljov a pártvezetést arra figyelmeztette, hogy Wernher von Braun 7000 tonnás óriásrakétát épít az amerikaiaknak, ami mellett eltörpül a 280 tonnásra tervezett, még csak formálódó R-7 (érdekes kérdés, hogy Koroljov mennyire vette vajon komolyan a von Braun féle ötleteléseket, hiszen tisztában kellett lennie, hogy a német rakétamérnök agyréme eléggé irreális).

Von Braun és óriás-rakétájának makettje

Azonban mindenek előtt Hruscsovot kellett meggyőznie - ehhez egy 1956 február 27.-es látogatását használta fel, ahol bemutatták az R-7 (belső megnevezése: 8K71) rakéta életnagyságú makettjét, és felfedték, hogy e segítségével hamarosan a Szovjetunió csapást mérhet az Egyesült Államokra. Hruscsov visszaemlékezéseiben megjegyezte, hogy mekkora sokk volt számára az egész - Sztálin minden védelmi iparra vonatkozó döntést maga hozott meg, és nem engedte, hogy potenciális utódai tudjanak róla. Tehát mikor Hruscsov hatalomra került, és később Koroljov végre beszélni tudott vele, majd bemutatta azt, hogy min dolgoznak, saját bevallása szerint úgy néztek a párt vezetői a hatalmas rakétatestre, mint bárányok egy új kapura.

 

Koroljov pedig igyekezett rájátszani a hidegháború versengéseire, mely szerint márpedig a Szovjeteknek kellene az elsőséget megszerezni, és bizonyítani felsőbbrendűségét. Mellesleg pedig viszonylag szerény költségek árán akár Föld körüli pályára lehet állítani a segítségével egy műholdat. Hruscsovot első sorban a stratégiai fegyver foglalkoztatta, de az sem hagyta hidegen, hogy a nyugati világot a világűr előbb való elérésével alázza egy kicsit meg - tehát rábólintott a programra. Ez persze nem kicsit dühítette is a katonai vezetést, ők ugyanis úgy vélték, hogy a fejlesztőmérnököknek a ballisztikus rakétaprogramra kellene koncentrálniuk, a világűr ráér majd akkor, ha már a fegyverprogram sikeresen a sorozatgyártási fázisba ér, és a fegyver valóban bevethető lesz.

A Szputnyik-1 felépítése, a középső "dobozt" leginkább a három cink-ezüst akkumulátor töltötte ki

Volt viszont két nagy gond. A Tyihonravov vezetésével készülő Objekt D (az Objekt A, B és V a harci fejek jelzése volt) tudományos műhold lassacskán készült csak, ráadásul több száz kilogrammot nyomott, miközben az R-7 hajtóművei a vártnál kisebb teljesítményt nyújtottak. Mivel az Egyesült Államok 1957 júliusára tűzte ki a saját műholdjának indítását, ezért Koroljov vészforgatókönyvet léptetett életbe, a létező legegyszerűbb műholdat (Prosztyejsij Szputnyik, innen a belső elnevezése is, PSz-1) kell felbocsátani. A "mindössze" 86kg-os, 58cm-es fém gömbbe két rádióadót (20 és 40Mhz-est) és akkumulátorokat építettek, és négy hosszú antennával látták el.

Az R-7 ballisztikus rakéta metszete

A másik probléma maga a hordozóeszköz. Az első R-7 rakéta 1957 májusában hagyta el először az indítóállást, ám szinte egyből tűz ütött ki az egyik gyorsító fokozatban, és a rakéta 400km-re az indítóállástól csapódott be. Június 11.-én újabb indítási kísérlet következett, de elkezdett a hossztengelye mentén forogni, és a 33. másodpercben szétrobbant. Augusztus 21.-én azonban sikeres indítást hajtottak végre, és mintegy 6 000 km-re az indítóállástól a Csendes-óceánba zuhant a harci fej súlymakettje. Pár nappal később a Szovjetunió bejelentette, hogy sikerrel tesztelt egy többfokozatú interkontinentális rakétát - ezzel pedig bizony alaposan megelőzték az amerikaiakat, akik 1957 december 17.-én könyvelhették el az első sikeres Atlas A tesztrepülésüket.

A Szputnyik-1 indítása

1957 október 4.-én a Szputnyik-1 elindulhatott tehát a világűrbe, miután a rakéta bizonyította képességeit - és ha a több tonnás harci fej helyére helyezik az apró műholdat, nem okozhat problémát annak keringési pályára állítása. A rakéta több téren nem az elvártak szerint működött, az egyik gyorsító fokozatban a tolóerő a többinél lassabban épült fel, így a rakéta lassan dőlni kezdett, amit az automata irányítórendszer a kormányfúvókák kitérítésével próbált korrigálni, végül a tolóerő a renitens fokozatban is helyre állt, és a rakéta tovább emelkedhetett, de a vártnál korábban kifogyott a középső fokozatból a kerozin, így több, mint 300kg fel nem használt oxigén maradt a tartályokban, arról nem is szólva, hogy a hajtóanyag "lötyögése" miatt kis mértékben imbolygott végig a rakéta. Így az elért pálya alacsonyabb volt, mint azt tervezték, de a mintegy 215 x 950 km-es keringési pálya kellően stabil volt ahhoz, hogy az indítást teljes sikernek könyveljék el, és az apró műhold 22 napon át sugározta rádiójeleit.

A The New York Times 1957 október 5-ei, délutáni kiadása, amely a Szputnyik-1 sikerét harsogja

Ami a frászt hozta a nyugati országokra. Egészen addig az volt a meggyőződés, hogy a Szovjetuniói mind tudományos / technikai, mint oktatási, mind katonai téren messze le van maradva az Egyesült Államoktól, és adott esetben egy nukleáris háború is egyoldalú lenne, hiszen az amerikai bombázók képesek elérni a Szovjetuniót, míg a szovjeteknek kevés és kis hatótávolságú bombázógépük van, amelyek könnyű prédák lennének az amerikai vadászgépeknek. A Szputnyik-1 ezt a vélekedést teljesen a másik véglet felé lökte, mely szerint a szovjetek nemhogy alsóbbrendűbbek, de egyenesen tehetségesebbek, illetve nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy egy új világháború esetén már az Egyesült Államok sincs biztonságban. Eisenhower először még nem vette komolyan a fenyegetést, de végül úgy döntött, hogy nem hagyhatja a szovjeteket az élre törni, így létre hívta a NASA-t, ami alá igyekeztek egyesíteni a párhuzamos rakéta és űrprogramjait az Egyesült Államok Hadseregének, Légierőjének és az állami NACA irodának (akik eddig egymástól függetlenül, egymással versenyezve saját rakétaprogramokat tartottak fent). Ez a döntés volt az, amivel valóban elindult az űrversenyt...

Az űrverseny megkezdődik...

A szovjeteknek igazából már 1956-ban volt egy felvázolt útvonalterük arra, hogy is kellene a világűr meghódítását megvalósítani. Az első lépés a Szputnyik volt, igaz még kifejezetten a tudományos célokra szolgáló Objekt D-vel kezdve. Aztán egy élőlényt, egy kutyát kellene felküldeni, hogy megvizsgálják nincs-e odafent valami olyan veszélyforrás, ami alapból kizárja az emberi utazást, illetve hogy tapasztalatokat szerezzenek arról, hogy viselkedik egy élőlény odafent. Utána viszont már egyenesen a Hold túlsó felének való lefotózása lenne a következő lépcsőfok.

Az űrprogram viszont a sikerének áldozatává kezdett válni. A titoktartási mánia és az egyre több és több ezt garantálni igyekvő döntés igencsak megnehezítette a fejlesztést. A rakétákat is hétpecsétes titokként kezelték - az R-7-ről az első képeket 10 évvel az indítás után kezdték el nyilvánosságra hozni, miközben a korábbi ballisztikus rakétákat büszkén mutogatták a Vörös téren zajló felvonulásokon. De mindenek előtt a szovjetek betegesen titkolták Koroljovot, és a rakétaprogramban betöltött szerepét. A hivatalos verzió az volt, hogy Leonyid Szedov akadémikus a rakétaprogram vezetője, őt dicsérték a kommünikékben, ő tartott előadásokat (amelyek nem tartalmaztak részleteket), ő aratta le a babérokat - ez persze sem Koroljovnak, sem Szedovnak nem volt kényelmes helyzet, de mindkettőjüknek el kellett fogadni, hogy ez bizony most így működik.

Leonyid Szedov akadémikus (középen), Frederick Durant (jobbra) és K. F. Ogorodnyikov Professzor az 1955-ös perui Nemzetközi Asztronautikai Kongresszuson, Szedov volt a szovjet rakétaprogram kirakatembere....

A Szputnyik-1 már ott kering fent, mindössze a negyedik R-7 rakétaindítás árán, amelyből ez volt az első direkt világűrbe indítottként. Koroljev saját irányítású OKB-1 tervezőirodájában a mérnökök az állami kitüntetések és bónuszok, meg egy rövid extra szabadságolást élvezték. Viszont Koroljov a győzelem ízért érezve a szájában tovább akart minél hamarabb lépni. Azt tervezte hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójára, 1957 november 7.-ére még egy Szputnyikot indítsanak el.

A szovjet kísérleti rakétaindításoknál eddig is voltak kis testű kutyákkal végzett repülések, az első (ismert) példa 1951-ben még, egy 110km magasságba való szuborbitális repülés közben. Úgy vélték, hogy kiindulási alapnak azok tökéletesek, és mivel a Szputnyik-1 felfedte, hogy a középső fokozat is pályán marad (ami egyébként jól is jött, hiszen a csaknem 30 méteres fokozat szabad szemmel is jól látható volt, míg az apró műholdat inkább csak távcsővel lehetett felfedezni), eleve jó ötlet, ha a rakétafokozat orrára szerelnék a "kutyaólat", nem pedig egy különálló műholdat építenének. Ez a megoldást alkalmazva a rakétafokozat telemetriai rendszereit, rádióadóit is fel lehet használni, egyszerűsítve az egész rendszert. Mindent összevetve Koroljov összehívta a mérnök-irodák vezetőit és vitára bocsátotta a kérdést - viszont trükkhöz folyamodott, azt állította, hogy Hruscsov a sikeres Szputnyik-1 indítást és az amerikai rakétaprogram vergődését látva arra kérte őt, hogy november 7-ére még egy műholdindítás legyen. A mérnökök, feltehetően tudván, hogy az ország első emberével ellenkezni nem érdemes, támogatták az ötletet. A történet viszont később a jelenlévő mérnökök elbeszéléséből fakadóan úgy terjedt el, hogy valójában nem Koroljov, hanem Hruscsov erőltette a Szputnyik-2-őt...

Akár hogy is, sietve kiválogatták a megépült RD-107 hajtóművek közül a legjobban sikerülteket, és összeépítették a rakétát (ami végül is maga a Szputnyik-2), orrán az utashoz szükséges rendszerekkel. Az erőfeszítések iszonyatosan nagyok voltak, de korábban már több szuborbitális rakétakísérlet volt kutyákkal, így volt honnan meríteni. November 7-én pedig újabb rakéta emelkedett fel...

Lajka a kutyaóljában áll modellt a szovjet propaganda-gépezetnek

A Lajka nevű keverék szuka kutya útja mégis csak kifelé volt annyira zökkenőmentes. A rakéta (amely gyakorlatilag mindössze a második világűrbe indított szovjet rakéta volt) elérte nagyjából a várt pályát, ami önmagában is szép eredmény volt. Lajka a hivatalos információk szerint egy hétig életben volt, bizonyítva, hogy az űrben lehetséges életben maradni, majd elaltatták - illetve később olyan verzió is elhangzott, hogy az oxigénkészletek kifogyása után megfulladt. A 2002-ben nyilvánosságra hozott valóság viszont az volt, hogy mindössze pár óra után 43°C-ra emelkedett a kabinban a hőmérséklet, és a túlhevüléstől (illetve feltehetően a szén-dioxid túl magas koncentrációja miatt) Lajka alighanem komoly kínok között elpusztult. Etikailag aligha vitás, hogy elsietett volt a Szputnyik-2 útja, hiszen először a visszatérés problémakörét kellett volna megoldani, mielőtt bármilyen élőlényt is akarunk feljuttatni, de politikai és az űrprogram támogatásának szempontjából az, hogy a Szovjetunió már élőlényt is juttatott a világűrbe, nagyobb súllyal nyomott latba.

A Vanguard TV3 indítási kísérlete

A szovjetek fölénye pedig aligha volt vitatható, az első amerikai műhold indítási kísérleténél, a Vanguard TV3 alig egy méterre emelkedett el az indítóállásról, miután a hajtómű tolóereje leesett, és a rakéta visszahullva egy hatalmas tűzgolyóvá vált. Mindezt 1957 december 6.-án, bőven a két sikeres Szputnyik indítás után. A média pedig nem könnyítette meg a szakemberek kudarcon való túllépését, a Szputnyik után az amerikai műholdindítás kudarcát olyan 'beszélő nevekkel' kommentálták, mint "Kaputynik" vagy "Upsznyik".

Az amerikaiaknak végül 1958 február elsején sikerült az első műholdindításuk, az Explorer-1-es, ami kellően helyrebillentette az önbecsülésüket, ám valójában még jó ideig hátráltatta a továbblépést az egymással versengő haderőnemek és a NACA, majd 1958 októberében a NACA átalakításával életre hívott NASA viaskodása arról, hogy milyen rakétákat használjanak, miről szóljon a program, és egyáltalán, kinek a kezében legyen az irányítás.

 

 A Szputnyik-3 makettje

A szovjeteknél a kezdeti sikereket megkoronázta (volna) a régóta dédelgetett Objekt-D, vagyis a Szputnyik-3, csakhogy a 1958 április 27.-ei indítás kudarcot vallott, miután az indítás után másfél perccel a rakéta megsemmisült - a "szokásosnak" megfelelően a sikertelen indítások nem kaptak jelölést, sőt, létezésüket sem mindig ismerték el. A vizsgálatok alapján a rakétatesten komoly vibrációk jelentkeztek, és ez vezetett a rakéta pusztulásához. Viszont egy teljesen kész tartalék rakéta és műhold állt rendelkezésre már előre erre az esetre, így az indítást május 15.-én meg lett ismételve, ahol a rakéta vezérlőrendszerébe beiktattak egy tolóerő-csökkentést 85 másodperccel az indítás után. Ugyan ismét jelentkeztek vibrációk, ám a műhold sikeresen pályára állt. Csakhogy rámutassak az adott technikai kihívásokra, érdemes megemlíteni, hogy itt még szó se volt napelemekről vagy más energiatermelő rendszerről. A cirka 1250kg-os műhold tömegéből több mint fél tonnát az akkumulátorok nyomtak, amelyek papíron mintegy 40-45 napos működést biztosíthattak - volna. A Szputnyik-3 műhold rendszerei ugyan több, mint két hétig működtek, csak a műhold adattárolójának hibájából az adatokat nem sikerült továbbítani a Föld felé. A Szputynik-3 ettől függetlenül a világ felé teljes sikernek lett prezentálva...

Irány a Hold túlsó fele...

Az eredeti tervek szerint ez lett volna a harmadik lépcső, amely persze megint több kisebb feladatot jelentett. Először is azt, hogy az R-7-esnek szüksége lett egy plusz fokozatra. Ha a középső fokozatot második fokozatnak, a négy körülötte lévő fokozatot pedig az első fokozatnak tekintjük, akkor így három fokozatos rakétáról beszélünk immár, ahol a harmadik fokozat a középső tetején kap helyett. Ez a Block E-nek nevezett fokozat kulcsfontosságú, hiszen 11,3 km/s sebességre kell gyorsítani ahhoz, hogy elszakadhassunk a Föld gravitációs mezejétől. Ahogy azonban az első Objekt-D indításnál, itt is egymás után két rakéta semmisült meg nem sokkal másfél perccel az indítás után. A vibrációt az un. "Max. Q", vagyis az indítás folyamán fellépő legnagyobb légellenállás okozta, így kisebb módosítások után a harmadik rakéta ezen a zónán már sikeresen túljutott - hogy aztán a negyedik perc után hallgasson el. Hiába tehát a látszólagos korai sikerek a szovjet űrprogramban, 1958-ban mindössze a Szputnyik-3 (fél)sikerét tudták felmutatni, miközben az amerikaiak (persze sok kudarc és fél-siker mellett) négy sikeres indítással is büszkélkedhettek már.

 
 A Block-E fokozat, orrában az E-1 / Luna-1 műhold makettjával

Érthető tehát, hogy mikor 1959 január másodikán az E1 műhold 4. példányával az orrán elindult a 8K72 típusú rakéta, és 140 másodperccel az indítás után, mikor levált az orrkúp, sikeresen vették a műhold transzponderének adását, hatalmas örömünnep tört ki az indítóállás vezérlőtermében. Kérész életű volt viszont az örömük, mert a műhold a rakéta orrán ragadt, és kiderült, hogy némileg eltér a rakéta pályája az elvárttól. Az eredeti cél az volt, hogy a Hold felszínébe csapódjon az E1 - most viszont mintegy 5000 km-re húz el mellette. A szovjeteknek így is sikerélményük lehetett - a Szputnyik-3 után ugyanis több, mint egy év telt el, mire valami eredményt fel tudtak mutatni. Így ez a műhold Luna-1 néven már a hírekbe is kerülhetett. Persze ne feledjük, hogy ekkor még nincs két éve, hogy az első Szputnyik már megkerülte a Földet, és a szovjetek máris a Holdat vették célba!

A sikerre pedig szükségük volt, ugyanis az amerikaiak ott loholtak a nyakukban, még 1958-ban ők is elkezdték a Hold felé induló szondák indítását, de a Pioneer program műholdjai a hordozórakéták problémái miatt nem jutottak messzebb, mint szovjet kortársaik. A Pioneer 3 két hónappal a Luna-1 indítása után ahhoz hasonlóan a Hold mellett ment el (az amerikaiak egyébként is ezt tervezték, nem pedig becsapódást akartak), csakhogy valamivel kevesebb, mint 59000 km-re a Holdtól, ami kétszer több volt, mint amit vártak, és csaknem 12x több, mint amennyivel a Luna-1 vétette el a Holdat.

 A Luna-3 egy új korszak első üdvöskéje volt - napelemekkel táplálva

Koroljovék egy újabb sikertelen indítás után végül 1959 szeptemberében "eltalálták" a Holdat a Luna-2-vel, ami többé-kevésbé a Luna-1 testvére volt. Alig egy hónap múlva követte a Luna-3 (E-2) szonda, amely megkerülte a Holdat, és fényképet készített a túloldaláról. Persze az út nem indult zökkenőmentesen, a mérnökök szakadozottan fogták a szonda jeleit, és az a parancsokra (látszólag) nem megfelelően reagáltak. Hamarosan kiderült, hogy a Krím-félszigeten és a Moszkvában lévő csoport egymás értesítése és egyeztetés nélkül küldtek rádióparancsokat, amely így konfliktusba kerülve megakadályozták a megfelelő működést, és a szonda elkezdett túlhevülni. Miután erre fény derült, gyorsan rendezték a soraikat, és szigorú egyeztetések előzték meg minden rádióutasítás elküldését, majd felpörgetve kicsit a szondát sikerült a túlhevülésen úrrá lenni. A szonda megfelelő pályán volt, amely az első gravitációs manőver volt a történelemben: a Hold gravitációját felhasználva a szonda a Hold déli sarka alatt megkerülte az égitestet, majd északi irányba megkerülve elindult vissza a Föld felé. A manőver kiszámításához nagy segítség volt a vákuumcsöves Sztrela-1 számítógép, amelyet a Szteklov Matematikai Intézet biztosított.

 A Luna-3 pályája, ahogy megkerülve a Holdat visszafelé indult a Föld felé

Mai szemmel nézve elég kézihajtányos volt az eljárás, ahogy a Luna-3 dolgozott, de az analóg korszak kihívásaival a szovjet mérnökök ügyesen birkóztak meg. Először is a fotózáshoz stabilizálni kellett a műholdat (az összes eddigi műhold forgás-stabilizált volt, tehát a hossztengelyük körül forogtak), ezért apró nitrogén gáz-hajtóműveket vetettek be. A helyzet meghatározására a külső felületen lévő fotocellákat használták fel, ezzel állapították meg a Nap és a Hold helyzetét, majd a Hold felé fordították a két kamera (egy széles és egy keskenyebb látószögű)

 
Egy amerikai Genetrix kém-ballon indítása a USS Valley Forge repülőgép-hordozó fedélzetéről

A Luna-3 másik csodája a kamerája volt, ez filmre rögzített, noha nem volt a szovjet iparnak megfelelő filmje erre a célra, amelyet széles hőtartományban használni lehetett és a kozmikus sugárzás is kevésbé ártott neki. Tiszta szerencséjükre az Egyesült Államokban kifejlesztettek ilyen filmet, amit be is vetettek a Projekt Genetrix keretében, ahol nagy magasságban repülő ballonokat engedtek fel az amerikaiak, amelyek a szovjet légtérben fotókat készítettek. A program nem volt túl sikeres az amerikaiak részére, 516 ballonból mindössze 54-et sikerült összeszedniük, és ebből is csak 31 készített értékelhető képet, noha ezek között voltak például az első felvételek a szovjet nukleáris létesítményekről. A szovjetek pedig sok ballont megszereztek, bennük fel nem használt filmekkel...

A Luna-3 összesen 40 kockányi ilyen filmet vitt magával, amelyeket a megfelelő pillanatban el is lőtt, összesen 27-et. A filmeket ezek után automatikusan egy megfelelő kémiai vegyszeren úsztatták át az előhíváshoz, majd utána egy szárító modulba kerültek. Miután a szonda elindult vissza a Föld felé, a már előhívott filmeket egymás után egy fényforrás és egy fényérzékeny vákumcső között mozgatták lassan, és sorrol-sorra egy analóg képet hoztak létre belőle, mint ahogy például a fax is működik. A képet folyamatos rádióadással továbbították, egy-egy képkocka így fél óra alatt lett elküldve, a képek felbontása cirka 1000x576 pixelnek felelt meg.

 A brit Jodrell Bank Mk.1 rádióteleszkóp

Volt viszont egy nagy probléma, a jelek fogása. A szovjetunió ekkor még összesen csak két nagyobb rádióteleszkóppal rendelkezett, amely alkalmas lehetett a holdszonda jeleinek fogására. A szovjetek megosztották a frekvenciákat a tudományos világgal, ekkoriban a legjelentősebb rádióteleszkópok Amerikában voltak (Kaliforniában és Floridában a légierő birtokában lévők, illetve 1958-ban adták át a Goldstone rádióteleszkóp első antennáját), de az úttörő a Nagy-Britanniában lévő Jodrell Bank (Mk.1) rádióteleszkóp volt. A Luna-1 esetében a Jodrell Bank is szerepet kapott, mivel a britek nem fogták a szonda jeleit (csak a frekvenciatartományt adták meg a szovjetek, a pontos helyzetet nem), így voltak, akik meg is kérdőjelezték a szovjetek hitelességét (ne feledjük, hogy a Pioneer 3 két hónappal a Luna-1 után szintén elhaladt a Hold mellett, tehát egy elsőség kérdéséről volt szó...). Ezért a Luna-2 és a Luna-3 esetében már részletes adatokat közöltek a szovjetek britekkel, így sikerült minden esetben a szondák adatait fogni, és egyben megerősíteni létezésüket.

 A Luna-3 képeiből a 26-dik képkocka, további képek erre és erre találhatóak

Ez igen hasznos volt a Luna-3 esetében, a szonda ugyanis ahogy elindult vissza a Föld felé, nekiállt lassan a képek továbbításának, amit időről időre meg is ismételt - csakhogy megfelelően kiépült rádióantenna hálózat nélkül nehéz volt összeszedni a fogott jeleket, és a Jodrell Bank hatalmas segítség volt a jelek begyűjtésében.

A Luna-3 után két további (E-3 típusú) fényképező szondát indítottak volna még a Hold felé 1960 április 15-én, majd annak kudarca után 16-án (igen, egy nap múlva...), de előbbi a harmadik fokozat hibájából nem állt megfelelő pályára, utóbbi indítórakétája pedig gyakorlatilag rögtön az indítás után felrobbant. Miután ekkoriban már az emberes repülések élveztek prioritást, így pár évre a Hold felé indított szondák lekerültek a napirendről...

Folytatása következik....