A szovjet holdprogram beindul...
1964 sok
szempontból volt fordulópontja a Koroljov vezette (? erről később)
szovjet űrprogramnak, főleg a jövőt tekintve. 1962-63-ban a Szojuzra
épülő holdprogram életre hívásán dolgozott, és hogy a hadsereg
támogatását megnyerje, két katonai alváltozatot mutatott be, a Szojuz-P
egy "vadászűrhajó" lett volna, amely egy külön hajtómű-fokozattal akár
6000 km magasban keringő műholdakat is meglátogathat. A célja az, hogy
az amerikai műholdakat megvizsgálják, és ha szükséges, akkor fel is
robbantsák. A Szojuz-R egy kéműrhajó volt, gyakorlatilag az űrhajó
mellett egy külön indítással egy mini űrállomást küldtek volna fel,
amelyben kamerákat helyeztek volna el, és így a személyzet a Szovjetunió
számára fontos helyekről készíthetett volna felvételeket. Viszont e két
programot "mellékvágánynak" tekintette, csak azért hozakodott elő vele,
hogy elnyerje a hadsereg támogatását, így azokat le is adta az OKB-1
szamarai (később kujbisevi) tervezőirodáját vezető Dmitrij Iljics
Kozlovnak.
Szergej Koroljov és Dmitrij Kozlov az 1960-as évek elején
Koroljov
legnagyobb bánatára a Szojuz-P és R kapott támogatást a hadseregtől, de
a Szojuz 7K / 9K / 11K űrprogramját nem támogatták, ezért menet közben
"kitalálta" a 7K-OK programot, amely a Szojuz űrhajóra épít, és a
Voszhod utáni Föld körüli küldetésekre használnák fel. Abban
reménykedett, hogy sikerül a holdprogramjára támogatást nyerni, és a
remélhetőleg addigra már kész 7K-OK űrhajókkal is leteszteli a
dokkolást, az űrsétát és a holdprogramhoz szükséges többi lépést, amíg
az N1 elkészül. Ehhez nem árt tudni, hogy a szovjetek bizony
alábecsülték az amerikai erőfeszítéseket, a Szputnyik, Vosztok és az
első Voszhod sikerek után úgy érezték, hogy az amerikaiak csak kullognak
utánuk, náluk van a kezdeményezés. Ráadásul mikor meglátták az
amerikaiak terveit a gigászi Saturn-V rakétáról, hatalmas (az R-7
családhoz hasonlóan oxigén / kerozin hajtóanyagú) F-1 hajtóműveivel, sok
szovjet mérnök bizony csak legyintett, hogy úgyis kudarcra vannak
ítélve – ha nekik nem sikerült nagyobb méretű hajtóművet gyártani ilyen
üzemanyaggal, akkor az amerikaiaknak sem fog sikerülni.
Az
LK-700 űrhajó makettje, bal oldalt a leszálló konfiguráció, a négy
"landoló" hajtóművel, középen az űrhajó ajtajában álló űrhajós, jobb
oldalt a Hold felszínéről visszainduló állapotban látható (a rácsos
keret értelemszerűen nem tartozik hozzá)
Bármennyire
is szerette volna Koroljov félreállítani Cselomejt, annak kétségen
kívüli sikere volt, hogy 1964. augusztusban Hruscsov utasítást adott
számára egy holdraszálló program kivitelezésre. Az LK-700 űrhajóval és
az UR-700 hordozórakéta párossal már a győzelem ízét érezhette a
szájában Cselomej, terve a lehető legegyenesebb volt, egyetlen
indítással egy mindössze egyszemélyes űrhajót indít, amely leszáll a
Holdra, ott egyetlen űrhajósa letűzi a szovjet zászlót, majd visszatér a
Földre. De Hruscsov októberi bukásával az ígéretes tervnek is lőttek,
ám a brezsnyevi vezetés egyáltalán nem lelkesedett a drága
holdprogramért annyira, mint elődje. Koroljovnak újra meg kellett
győznie a pártelitet, hogy szükséges a holdprogram és ezen
erőfeszítéseinek hála 1965-ben sikerült az N1 / 7K-LOK / LK triót végre
elindítania. A kaotikus helyzetben Cselomej előrehaladott UR-500K
rakétáját "megmentették", de LK-1-es holdmegkerülő űrhajója helyett az
OKB-1 Szojuzát kellett felhasználni, ezt L1 (később Zond) néven
illették. Ez a parancs felülről jött, mégpedig azért, mert afféle "B"
tervnek szánták, ha az N1 csúszik, avagy nem válik be – az UR-500K pedig
a helyzethez képest előrehaladott állapotban volt, olyannyira, hogy
1965 végén már az első tesztindításokra is sor került.
Balra az Apollo, jobbra az L3 (7K-LOK, LK, Blokk-D) a Hold felé tartó útnak megfelelő állapotban
Az N1 / 7K-LOK / LK (más szóval L3) küldetésprofilja így nézett volna ki:
- Az N1 az összesen mintegy 70-75 tonnás komplexumot viszi fel 220 km-es Föld körüli pályára. A komplexum a 7K-LOK űrhajót, az LK holdkompot és a Blokk-G valamint Blokk-D hajtóműfokozatot tartalmazza.
- A Föld körüli parkolópályán ellenőrzik, hogy minden megfelelően működik-e, majd a Blokk-G modul elindítja a Hold irányába a komplexumot, majd leválik.
- A Holdig tartó út 3,5 napot vesz igénybe. Ha szükséges, a Blokk-D fokozat két pályapontosító manővert hajt végre ezalatt, és végül a Hold egyenlítője felett 110 km-es keringési pályára állítja azt egy fékezőmanőverrel.
- Ha továbbra is minden rendben van, a pálya alsó pontját 14 km-esre csökkentik.
- Az LK űrhajósa szkafanderben űrsétával átszáll a Szojuzból a holdkompba, és ellenőrzi azt, illetve az annak alján lévő Blokk-D fokozatot. Ha minden rendben, leválik a Szojuzról.
Egy számítógépes szimuláció képe arról, amikor az LK a Blokk-D-vel együtt leválik a Szojuzról
- Az LK / Blokk-D páros megközelíti a felszínt a Blokk-D hajtóművét használva, az első tervekben 4, később már inkább 2 km-es magasságba a Blokk-D leválik, és az LK egyedül (a Blokk-E elnevezésű hajtóművével) folytatja a leszálló-manővert.
- A leszálláshoz ekkor először teljesen nullára csökkentik az LK sebességét, vagyis lebegésbe megy át, utána a tolóerőt csökkentve lassan aláereszkedik, és Holdat ér. Ha szükséges, 50 másodpercnyi lebegési tartalék áll rendelkezésre, amellyel ~100 méterrel lehet a leszállási pontot arrébb helyezni.
Az LK holdkomp élőben
- A leszállás után legfeljebb 48 óra áll a kozmonauta rendelkezésére a Holdon. A holdsétára alkalmas űrruhában maximum 1,5 órát lehet kint tölteni, az első séta alkalmával leszúrná a szovjet zászlót, egy nagyon alapvető tudományos érzékelőt helyezne el, talajmintákat gyűjtene, fotókat készítene és rádión leírná az általa tapasztaltakat. Természetesen később lehetőség lenne több holdséta lefolytatására is.
- Az LK-ba való visszatérés után a talajmintákat hermetikusan lezárt konténerbe helyezné, és újra nyomás alá helyezné a kabint (egyes források szerint a tömegcsökkentés miatt később az LK nem lett volna túlnyomásos, tehát az űrhajósnak végig szkafanderben kellett lennie). A visszatérő manőverhez a megfelelő időben begyújtaná a Blokk-E hajtóművet, és a leszállólábakat hátrahagyva a 7K-LOK űrhajóval randevúzna és összedokkolna. Az űrhajós ezek után a talajmintákkal együtt egy űrsétát végrehajtva visszaszáll a 7K-LOK fedélzetére – az LK-t ezek után leválasztják.
- A 7K-LOK (Blokk-I) hajtóművét beindítva az űrhajó elindul a Hold körüli pályáról vissza a Föld felé, a 3,5 napos út alatt további maximum két korrekciós manővert lehet végrehajtani. Mivel a relatív sebesség 11 km/s, ezért először a légkör felső rétegeiben lefékeznék az Szojuzt, ehhez leválasztják a visszatérő modult, amely a Déli-sark felett lépne be a légkörbe, miközben 7,5 km/s sebességre lassul az űrhajó. A légköri fékezés után 5000 km-es magasságba emelkedik még, majd már a Szovjetunió területe felett újra belép a légkörbe, lelassul és végül Földet ér.
A Szojuz 7K-LOK, elsőre a legfeltűnőbb különbség a többi Szojuzhoz képest a napelemtáblák hiánya....
A
végül kiválasztott járműtrió közül a 7K (Szojuz) család egy furcsa
mutációja felelt az űrhajósok hazahozataláért, a 7K-LOK csak távolról
emlékeztet a ma ismert Szojuzra, vagy korábbi társaira, noha kívülről
hasonlít rájuk, némileg leegyszerűsítve ugyanúgy a műszaki - visszatérő -
orbitális modul volt a felépítése. Az orbitális modul orrán a 'Kontakt'
dokkolórendszer foglalt helyet, maga az orbitális modul kapott egy
előre néző kupolát, amelyből a személyzet jó kilátással rendelkezett
előrefelé, az LK holdkomppal való dokkoláshoz. Az orbitális modulban
további kamerákat és fényképezőgépeket helyeztek el, amelyekkel a
személyzet a Hold felszínéről készített volna jó minőségű felvételeket.
A 7K-LOK űrhajó fantáziarajza
A
visszatérő modul masszívabb volt, mint a 7K-OK modulja, az L1
Hold-megkerülő űrhajó moduljához hasonlóan vastagabb hővédő pajzzsal
látták el. A 7K-LOK csak két főt vitt magával, ebből egy a
holdraszállásnál űrsétával szállt át az LK1 holdkompba, a másik végig a
Szojuzban maradt.
Egy 7K-LOK űrhajó élőben, a műszaki modul külső felületét nagy méretű radiátorok uralják
A
legnagyobb különbség a műszaki modult érintette. Ebben helyeztek el egy
digitális vezérlő számítógépet, amely az egész út alatt irányította az
űrhajót. A hajtómű szekció az R-7 család Block-I fokozatára épült, és a
Koroljov által amúgy üldözött UDMH / N2O4 hajtóanyagra épült – ebből 3,1
tonnát volt képes befogadni, a Szojuz műszaki moduljában lévő hasonló
hajtóművekhez csatlakozott, és lehetővé tette a Hold körüli pályáról
való visszatéréshez szükséges, mintegy 1100 m/s delta-V-t igénylő
manővert. Az energiaellátás terén a szovjetek "megirigyelték" a Gemini
és Apollo programnál is használt üzemanyag-cellákat, amelyek folyékony
oxigén és folyékony hidrogén reakciójából nyertek energiát – négy cellát
építettek be, ezek a 70 kg-os modulok egyenként 1,5 kW energiát tudtak
termelni 27 V feszültség mellett, mintegy 500 órán át. A táplálásukhoz
600 kg-nyi oxigén és hidrogén állt rendelkezésre, amelyeket összetett
hűtőrendszer tartott folyékony állapotban. A teljes űrhajó ellátásához
két cella bármilyen körülmények között elég kellett legyen, de a
biztonság miatt építettek végül négyet be.
Egy életnagyságú, korai LK makett tesztelése folyik...
A
holdkomp, vagyis az LK elég sok kihívást adott a mérnököknek. Azt hamar
megállapították, hogy a tömegminimalizálás miatt csak egy ember
szállhat le a Holdra, majd kiderült, hogy az első terveket is
drasztikusan meg kell faragják, mivel az N1 teherbíró képessége erős
korlátozó tényező lesz. Ennek következménye lett, hogy a pályamódosító
manőverre használt Blokk-D-t vették használatba a leszálláshoz, illetve a
végén a leszállólábak gyakorlatilag indítóállványként szolgál, és
ugyanazt a (Blokk-E) hajtóművet fogják használni leszálláshoz, mint
felszálláshoz. Itt is megmutatkozott az, hogy Koroljov azon igyekezete,
mely szerint minden fejlesztést az OKB-1 berkein belül szeretett volna
megoldani, visszafelé sült el – túl sok volt a feladat és túl kevés az
irodán belüli erőforrás. Így az LK végleges tervezését és egyes
részelemek, például a Blokk-E építését Jangel OKB-586-os irodája kapta
meg.
A
végső, megépült LK holdkomp, a felénk néző kék bevonatú rész az ajtó,
amelyen keresztül az űrhajós ki- és beszállhatott, akár a világűrben,
akár a Holdon, balra látható az űrhajó homorú "eleje"
Csakhogy
Jangel irodájában a fiatal, űrhajóépítésben újonc mérnökök az első
terveket iszonyatos optimizmussal vetették papírra, például a leszállás
előtti fékező manőver delta-V igényét 30-40 m/s-ban állapították meg – a
reális ennek közel tízszerese. Az efféle hibáknak köszönhetően az első
tervekben még mindössze két tonnát nyomott a holdkomp (a végleges 5,5
tonnát nyomott, egyetlen űrhajóssal a fedélzetén), és amikor ráébredtek,
mennyire tévúton járnak, keserűen szembesültek vele, hogy nem kettő, de
inkább 10 tonna körüli lenne a két űrhajóssal leszállni képes LK
űrhajó. Jangel igyekezett motiválni mérnökeit, például 50-60 rubeles
prémiumot kaptak a mérnökök minden egyes megspórolt kilogrammért -
ezeknek volt köszönhető például az űrrandevú optimalizált pályája, ami
önmagában 500 kg-al alacsonyabb tömeget jelentett.
Az
űrhajós köré épített kabin egy sor érdekes megoldást hozott, az
amerikai LM modulhoz hasonlóan a szovjet mérnökök is fontosnak
tartották, hogy az álló űrhajósnak jó kilátása legyen lefelé, emiatt az
LK "elején" egy homorú, félgömbszerű kialakítást terveztek, felső részén
a kitekintő ablakkal. Az űrhajósnak amúgy félautomata módban kellett
(volna) a leszállást irányítani, a szovjetek a program egy adott
időszakában ugyanis egy okos megoldást találtak ki a tökéletes
leszállóhely megtalálásához – a későbbi Lunohod roverrel derítenék fel a
területet, és ha megtalálták a kellően sík, és szikláktól mentes
területet, a Lunohod saját rádió-jeladóját működésbe hozva afféle
"világítótorony" lenne a holdkomp számára. A holdsétához új űrruhát is
kifejlesztettek, amely egy integrált hátizsákban tárolta a létfenntartó
rendszert – ez lett a Krecset. Az LK annyira érzékeny volt a
súlypontváltozásokra, hogy az űrhajóst az űrruhájában egy speciális
rögzítőrendszer tartotta volna végig egy helyben.
A Kontakt dokkolórendszer működési elve
A
7K-LOK és az LK dokkolása megint egy külön vargabetű volt – döntés
született, hogy az LK "passzív" szereplője lesz a dokkolásnak, és a
7K-LOK (vagyis a Szojuz) fogja a dokkolási manővert végrehajtani. A
dokkoláshoz nem a 7K-OK által megálmodott rendszert használták (azt
teljesen külön fejlesztették, hála a tervezőirodák közötti
rivalizálásának), hanem egy "sajátot". Ennél az LK tetején egy
tányérszerű elemet helyeztek el, amelyben 108 darab hatszögletű nyílás
volt, ezek közül valamelyikbe kellett a Szojuz orrán lévő 'Kontakt'
dokkoló rúdjának beleakadnia, és így rögzíteni az LK-t addig, amíg az LK
űrhajósa átszáll a Szojuzba.
A Krecset űrruha – kifejlesztése nem veszett kárba, később űrsétákhoz használták fel
Az
LK születését megnehezítette a tervezőirodák rivalizálása is – amikor
Jangel irodája bemutatta végleges terveket, Koroljov / Misin irodájának
mérnökei nem fogadták el, miután 12 kg-mal eltérő tömeget számoltak.
Hosszas viták után kiderült, hogy a túlnyomást biztosító gáz tömegét
máshogy számolták a két irodában... Mivel a szovjet hadsereg is
betekintést akart (lévén az indítóállásokat ők üzemeltették), a terveket
a légierő mérnökeinek is megmutatták, akik elhűltek attól, hogy például
a különféle csővezetékek és kábelek mindenféle borítás nélkül futottak a
jármű külsején, vagy hogy a kabin aszimmetrikus kialakítással lett
megalkotva – a tervezőmérnököknek kellett felvilágosítani őket arról,
hogy a vákuumban működő űrhajó esetében az aerodinamikai törvényekre nem
szükséges odafigyelni.
Az egyik legkritikusabb elem viszont a hordozórakéta, az N1 volt....
Az N1 születése
Az 1950-es évek végétől a
szovjet mérnökök álmodozni kezdtek egy nagy méretű hordozórakétáról,
amely jelentős méretű terhet képes Föld körüli pályára állítani, vagy
akár más égitestek felé elindítani. A megcélzott feladatok között volt
űrállomás építése, emberes Hold-, Vénusz- és Mars-utazás (csak pályára
állás, nem pedig leszállás) és különféle katonai valamint tudományos
műholdat pályára állítása.
A
TMK (~Nehéz Bolygóközi Űrhajó) fantázirajza, ez a 75 tonnás, kvázi
"mobil űrbázis" volt Koroljov korai terve a Mars és Vénusz
űrrepülésekre, az időszaktól függően 2-3 éves utazást képzeltek el 3
űrhajóssal
Koroljov OKB-1-es tervezőirodája
egy ideig még nukleáris meghajtású rakétákkal is kacérkodott, amelyeknél
a hajtómű-reaktor magján átáramoltatott hajtóanyag (hidrogén, metán
vagy ammónia) jelentősen felhevülve és nagy sebességgel kiáramolva adott
volna tolóerőt. Menet közben azonban a hagyományos rakétahajtóművek
fejlődése lehetőséget nyújtott ahhoz, hogy a veszélyes és sok rizikót
jelentő nukleáris meghajtást félretegyék (legalábbis ilyen célú
felhasználás területén). Az N1-től azt várták, hogy 2000 tonnás
indulótömeg mellett először 50, majd 75 tonnás hasznos terhet tudjon
Föld körüli pályára juttatni. A tervezés 1960-as évekbeli, első
szakaszában még a kerozin / oxigén mellett az UDMH / N2O4 és az UDMH /
salétrom hajtóanyag-párosokat is megvizsgálták, Glusko pedig keményen
lobbizott Koroljovnál, hogy a hidrazin-alapú hajtóanyag mellett
döntsenek – Koroljov azonban elutasította ezt, és a kerozin mellett
maradt.
Koroljov és Misin N1-L3 holdrakétája, Cselomej meg nem valósult UR-700 / LK-700-asa
és végül a megvalósult Proton (UR-500K) / L1 holdmegkerülő rakéta mellett
és végül a megvalósult Proton (UR-500K) / L1 holdmegkerülő rakéta mellett
A
vita hajtóanyagokról és a hajtóművekről jelentős tényező volt a szovjet
irodák közötti versengésben, és Koroljov súlyosan neheztelt Gluskóra
amiatt, hogy nem volt hajlandó kéréseinek megfelelő hajtóműveket
fejleszteni. Nem tudni, hogy pontosan az ellentétek között mekkora
súllyal nyomott a latban az, hogy Koroljov (legalábbis egy időben) úgy
vélte, hogy Glusko juttatta a gulágra, vagy az, hogy egy ideig Glusko
volt kettejük közül a vezető, ami után megfordultak némileg a szerepek,
de a végeredmény jól látható volt. Koroljov nagy méretű LOX / kerozin
hajtóműveket kért, ezt Glusko nem tudta megoldani az RD-105-ösöknél (nem
tudta megfelelően stabilizálni az égést), így végül négy kisebb
égéstérre bontott RD-107 / 108 hajtóműveket tett le eléje. A nagy
égéstérben az instabil reakció okozta problémák az amerikaiakat is
kísértették, ám ők végül a gigászi F-1 hajtóművet sikerrel valósították
meg – a hajtóműhöz hasonlóan brutális méretű pénzköltés árán...
Az
F-1 hajtóművet bemutató videó, érdekesség benne az a tesztfelvétel,
amikor mind az öt hajtóművet egyszerre beindították – hasonlóra az N1
első fokozatának esetében nem került sor...
Glusko
nem foglalkozott az R-7 vernier (kormányzó) hajtóművekkel és a harmadik
fokozatba szánt hajtóművekkel, amelyeket így később Koroljov a saját
irodáján belül oldott meg. Utóbbi (S1.5400 jelölésű) hajtóműnél ráadásul
az OKB-1 mérnökei zárt ciklusú hajtóművet valósítottak meg (ez esetben
az üzemanyagot továbbító turbópumpa égéstermékeit bevezetik az
égéstérbe, így ez is tolóerőt termel), amelyet Glusko határozott
elutasított, mondván már így is túl nagy az égéstéri nyomás és
hőmérséklet, plusz égésterméket vezetni oda csak további nehézségekhez
vezetne. Koroljov tehát Kuznyecovhoz fordult, akivel jó kapcsolatokat
ápolt. Kuznyecov német mérnökök segítségével létrehozott
gázturbinás-légcsavaros hajtóműveivel (amelyek a mai napig repülnek
például a Tu-95 stratégiai bombázógépeken) szerzett elismerést, és
irodája Szamara városában volt megtalálható, ahol az R-7-esek építése is
folyt.
Nyikolaj Kuznyecov pózol egy NK-15 hajtóművel
A
Kuznyecov által ígért NK-15 hajtóművekre épített N1
rakétára 1962-ben kapott zöld utat Koroljov, mégpedig azért, mert
Hruscsovnak megígért egy 75 tonnás űrállomást, nukleáris csapásmérő
fegyverekkel – az N1 első indítását pedig 1965-re (!) tervezték. Apró
porszem a gépezetben, hogy miközben a rakétára megkapta az engedélyt, a
hadsereg nem állt be az űrállomás fejlesztése mögé, és hamar kiderült,
hogy a rakétaprogramra kapott támogatás is az előirányzott alatt maradt
(Koroljov írt egy levelet Brezsnyevnek 1964-ben, amelyben
méltatlankodik, hogy az indítóállásra ígért 11 millió rubelből csak 7
millió érkezett meg), ehhez köthető, hogy az indítóállások építését
ugyan 1963-ra jóváhagyták, ám az építést csak 1964-ben kezdték el.
Eközben a holdprogram megint előkerült, még ha csak hosszas unszolásra
is, viszont ugye Hruscsov nem Koroljov, hanem Cselomej űrhajóját és
rakétáját támogatta.
A N1-L3 felépítése és főbb elemei, a Blokk-A az első fokozat, a Blokk-B a második fokozat, a Blokk-V a harmadik fokozatot jelöli
Az
OKB-1 az N1 mellé ekkor már az L3 komplexum (7K-LOK űrhajó, LK holdkomp
és a Blokk-D fokozat) fejlesztését szánta arra célra, hogy az Apollo
programmal felvegyék a versenyt – csakhogy az N1 fejlesztése (két évvel a
hivatalos életre hívása után) még gyerekcipőben járt, az
irányítórendszerén például még el se kezdték dolgozni. Hogy Cselomej
tervével felvegyék a versenyt, az L3 komplexumot elég nagyra kellett
építeni ahhoz, hogy egy indítással elérhető legyen a Hold – ehhez
viszont a rakéta teherbírását 75 tonnásról 95 tonnásra kellett volna
növelni. Az N1 ekkoriban három fokozatúnak készült, a kúpos kialakítású
testnél a fokozatok között rácsos rögzítő elemeket használtak, és mivel
az amerikai F1-hez hasonló óriási hajtóműre esély sem volt, ezért 24 db
NK-15 volt az első, 8 db NK-15V a második, és négy darab kisebb NK-19 a
harmadik fokozatban. Hogy a 95 tonnás teherbírást elérjék, az első
fokozatban 24-ről 30-ra kellett növelni a hajtóművek számát...
Az egyik N1 indítóállás már készen
1965-ben
végre Koroljov le tudta gyűrni Cselomejt, és az N1 fejlesztése
gőzerővel beindult az első rakétaelemek legyártásával. 1966-ban viszont
Koroljov meghalt, és rövid úton megjelent Cselomej és Jangel, hogy a
saját UR-700 és R-56 rakétájukat ajánlják az N1 helyére. Ha nehezen is,
de végül a pártvezetés Misinnek adott lehetőséget, hogy a már beindult
N1 / L3 programot tovább vigye. Ekkor az volt a terv, hogy az első N1-es
1968 márciusában elindulhat, és 1968 végére a szovjet holdraszállás
megtörténhet. 1967-re azonban látszani kezdett, hogy az LK és a 7K-LOK
fejlesztése tovább csúszik, és noha az UR-500K-val indítani szándékozott
L1 űrhajó is késedelmet szenvedett, egyre látványosabban világossá
vált, hogy az amerikaiakat nehéz lesz megelőzni...
Ekkor kapott az orosz űrprogram egy csúnya gyomorlövést....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése