A Szojuz újra száll
Noha a Szojuz-1
katasztrófája súlyos csapás volt a szovjet űrprogramra, egy pillanatra
sem merült fel, hogy a programot felfüggesszék – szemben az Apollo-1
utáni esettel, ahol kongresszusi meghallgatásokra volt szükség ahhoz,
hogy a törvényhozásban ülőket meggyőzzék arról, valóban érdemes tovább
pénzelni ezt a veszélyekben bővelkedő programot. A szovjet mérnökök
rögtön nekiálltak az ejtőernyőrendszer és a 45K csillagkövető szenzor
áttervezésének. Az új ernyőtárolót előzetes tesztelésnek vetették alá,
amely 1967 júniusában sikeresen be is fejeződött, de csúszást okozott az
eredetileg augusztusra tervezett személyzet nélküli tesztútnál, Misin
ezúttal nem feszítette túl a húrt, és Usztyinovnak októberre ígért egy
személyzet nélküli páros Szojuz repülést, és ha ott minden rendben megy,
novemberben már személyzettel fogják végrehajtani azt.
Ez eredetileg a Szojuz-1 / 2 tervezett dokkolását ábrázolná,
de végül is ugyanígy nézett ki a Kozmosz-186 / 188 (majd 212 / 213) találkája...
de végül is ugyanígy nézett ki a Kozmosz-186 / 188 (majd 212 / 213) találkája...
Néhány
nem várt esemény (többek között az előbb induló Szojuz
energiarendszerében talált megégett kábelek) miatt az első indítást
október 27-ére kellett elcsúsztatni, ám végül a 6. gyártási számú Szojuz
7K-OK, Amur kódnévvel illetve Kozmosz-186 jelöléssel sikeresen pályára
állt. Az első három nap alatt néhány kisebb hiba bekövetkezett a
parancsok továbbítása terén, és a csillagkövető szenzor is megmakacsolta
magát egyszer, ám végül az űrhajó összes rendszere megfelelően
működött, és a kijelölt pályán haladt, így minden adott volt a második,
5. gyártási számú, Bajkál kódnevű Szojuz startjához. Ez az indítás is
probléma nélkül zajlott le, és pályára állás után Kozmosz-188 jelöléssel
be is jelentették. Noha eredetileg a két korábbi (személyzet nélküli és
személyzettel repülő) Szojuz útnál is úgy tervezték, hogy a dokkolásnak
csakis a Szovjetunió felett szabad végbemennie, hogy folyamatos
rádiókapcsolatban legyenek az űrhajókkal. ez esetben úgy döntöttek, hogy
kiadják a parancsot, elfogadva, hogy bő egy óra múlva hallhatnak újra a
két hajóról, remélhetőleg már összedokkolva.
A dokkoló Szojuz kameraképe...
Amikor
pedig újra sikerült a rádiókapcsolatot létrehozni, örömujjongás tört
ki, ugyanis a két űrhajó sikeresen összedokkolva keringett immár a
világűrben. Kiderült, hogy a Kozmosz-186, ha a tervezettnél több
hajtóanyagot is elhasználva, de sikeresen megközelítette a
Kozmosz-188-at, ám mivel a fizikai kapcsolódáskor túl nagy volt az
oldalirányú sebesség, a dokkolórúd elgörbült, így cirka 8,5 centis rés
maradt a két űrhajó között, amely megakadályozta az elektromos
csatlakozást. Ettől függetlenül maga a dokkolás sikeresen lezajlott, és
két keringési fázissal később utasítást adtak a szétválásra, amelyet
tökéletesen hajtottak végre. Az alacsony hajtóanyag mennyiség miatt a
Kozmosz-186-ot hozták vissza először, de a 45K szenzor ismét rosszul
teljesített – a Nap erős fénye miatt nem tudta stabilan követni a
kijelölt csillagot, így a fékezőmanőver nem sikerült a tervek szerint,
és ballisztikus pályán tért vissza a kapszula, ám ennek ellenére
teljesen sima landolást hajtott végre. A Kozmosz-188 esetében az előző
hiba miatt nem a 45K szenzorra, hanem az ion-érzékelőre hagyatkoztak a
hajó fékezőmanőverjének végrehajtásakor. Hogy pontosan mi történt, nem
tudni, mert a manőverre valahol Dél-Amerika felett került sor, ám a vége
az volt, hogy a visszatérő modul a vártnál sokkal laposabb pályán tért
vissza, és mivel az önmegsemmisítő rendszer érzékelte, hogy a
Szovjetunió területén túl érhet földet, felrobbantotta a kapszulát.
Korabeli kép a Kozmosz-186 és 188 űrhajókról – dezinformáció a hidegháborúból...
A
szovjet média lelkesen dicsérte a szovjet űrprogram új sikerét, az
automata dokkolást, ám eközben gondosan ügyeltek arra, hogy műholdakként
és ne űrhajókként hivatkozzon a két Kozmosz jelöléssel illetett
űrjárműre. Még fals ábrákat is gyártottak, amelyek szerint nem Szojuzok,
hanem két hengeres, napelemszárnyas jármű csatlakozott össze. A mai
napig sok helyen ezeket az ábrákat látni a Kozmosz-186 / 188 kapcsán,
nem pedig a Szojuz 7K-OK űrhajókat ábrázolókat.
Szerjogin és Gagarin MiG-15UTI-jának roncsai....
1968.
március 27-én Vlagyimir Szerjogin mögött ülve Jurij Gagarin életét
veszti egy MiG-15UTI kiképzőgépben, az időjárás nem volt kedvező, ám a
hivatalos vizsgálat szerint sem a gép roncsaiban, sem a pilóták vérében
nem találtak semmi olyasmit, ami a balesetre magyarázatot adhat. A
balesetet azért fontos megemlíteni, mert számtalan mendemonda és
összeesküvés-elmélet épült köré, a leghitelesebb magyarázat talán
Alekszej Leonovtól érkezett, aki szerint egy Szu-15-ös vadászgép
súlyosan megszegve a repülési előírásokat, kis magasságban, hangsebesség
feletti sebességgel törte át a felhőzetet 10-15 méterre Gagarinék
MiG-15UTI-jától. A nagy sebességű légörvények vezettek a gép
lezuhanásához, és a személyzet (ha egyáltalán magánál volt - Cifu)
nem tudta már kivezetni onnan. Leonov szerint a valóságot azért
hallgatták el (többek között Kamanyin is), mert túl sokat árthatott
volna a légierőnek.
Noha eredetileg novemberre
tervezték a Szojuz 7K-OK dokkolást személyzettel is megvalósítani, az
ejtőernyőrendszer alapos tesztelése és jóváhagyása nélkül az nem
indulhatott el. Márpedig e mellett még ott van a csillagkövető szenzor
esete, amelyet teljesen újraterveznek. A problémák miatt még egy
személyzet nélküli dokkolást, és mindkét űrhajó sikeres visszatérését
jelölték meg az emberes űrrepülés előfeltételének. Az új 76K infravörös
csillagkövető szenzorokkal felszerelt 7-es és 8-as gyártási számú Szojuz
7K-OK űrhajók 1968. április 14-én és 15-én indultak, jelölésük
Kozmosz-212 és 213. Sikeres volt az új szenzor tesztelése
Kozmosz-212-nél, majd miután a 213-as is sikeresen pályára állt, az
előbbi megkezdte az automatikus dokkolást. A javított dokkolási
automatika ezúttal tökéletes kapcsolódást hajtott végre, a
Kozmosz-186-nál előforduló felesleges manőverek nélkül. A szétválás után
a 212-es április 19-én sikeres landolást hajtott végre, a 213-as
esetében viszont az erős szél miatt a földet érés után kapszulát több
kilométeren át vonszolta az ejtőernyő. Efféle problémára korábban is
akadt példa, akkor és most is úgy vélték, hogy ez nem valódi gond,
hiszen ha lett volna ember az űrhajóban, akkor kioldhatta volna az
ejtőernyő rögzítését, és így nem történt volna komolyabb baj.
Egy Szojuz 7K-OK tesztelés alatt
A
tartalék ejtőernyő miatti aggodalom miatt egy további személyzet
nélküli 7K-OK utat iktatnak be, ez lesz a Kozmosz-238, amely augusztus
28-án indul a világűrbe. Az űrhajó sikeresen teljesíti a feladatát, és
szeptember elsején tökéletes sikerrel földet ér. Misin egy "0+1" tervet
tesz le az asztalra. Egy személyzet nélküli 7K-OK pályára áll, majd ha
minden rendben, egy második egyetlen űrhajóst szállító 7K-OK-t
indítanak. Utóbbi dokkol az előbbivel, ez esetben kézzel irányítva (az
űrhajósok és vezetőjük, Kamanyin feleslegesnek tartja az automata
dokkolás megismétlését). 1968. október 25-én egy személyzet nélküli
Szojuz 7K-OK tehát elindult a világűrbe Szojuz-2 jelöléssel, majd miután
minden megfelelőnek bizonyult a feladat végrehajtásához, egy nappal
később elindult Komarov katasztrófája óta az első embert is szállító
szovjet űrhajó, a Szojuz-3, fedélzetén Georgij Tyimofejevics
Beregovojjal.
A Szojuz-3 az indítóálláson
A
Szojuz-3 automatikusan megközelítette 200 méterre a Szojuz-2-t, majd
Beregovoj átvette az irányítást, de 30-40 méternél észrevette, hogy
"fejjel lefelé" (a hossztengelyen 180 fokkal elfordulva) áll a
Szojuz-2-höz képest. Hogy egyértelmű legyen a pozíciója, megvárta, amíg a
Föld napos oldalára érnek, de közben elsodródott a Szojuz-2
középvonalától – viszont ekkor a 80 kg-nyi hajtóanyagból már csak a fele
állt rendelkezésére (30 kg-ot az automatikus megközelítés használt el,
további mintegy 10 kg-ot a pedig a kézi megközelítés). Miközben próbálta
újra megfelelő helyzetbe kormányozni űrhajóját, további 30 kg-nyi
hajtóanyagot pazarolt el, márpedig 8-10kg-ot tartalékolni kellett a
fékezőmanőver előtti feladatokra. Közben Beregovojt a Földről Misin
sürgette, és értetlenkedett, miért nem sikerül dokkolnia. Végül
Beregovoj feladta, és csak fotókat készített a Szojuz-2-ről, majd
eltávolodott.
Georgij Beregovoj
A
Szojuz-2 esetében az automatikus visszatérés a csillagkövető szenzor
hibája miatt nem volt teljesen sikeres (két plusz keringési periódust is
elhasznált a próbálkozásra), de végül is hibátlanul ért földet. A
Szojuz-3 probléma nélkül, mindössze 10 km-re a kijelölt helytől fogott
talajt, nagy megkönnyebbülésre. A Szojuzzal végre újra sikeres
személyzettel történt űrrepülést hajtott végre a Szovjetunió, még ha a
kijelölt feladatot nem is sikerült végrehajtani – Beregovoj a kézi
irányítórendszert okolta a sikertelenségért, a mérnökök viszont inkább
Beregovojt hibáztatták.
A dokkolás sikertelensége
újra fellángoló vitákat szít, Kamanyin szerint az automatikus
rendszerekbe vetett túlzott hit és a tőlük való túlzott függés miatt
fogják elveszteni az űrversenyt, úgy véli, hogy amíg az amerikaiak
kézzel irányított űrhajóikkal minden felmerülő hibát meg tudtak oldani
(ami így ebben a formában nem volt igaz), addig az ő űrhajósai arra
várnak, hogy az automatikus rendszerek elég megbízhatóak legyenek ahhoz,
hogy ők is beülhessenek melléjük. Noha ezt nem írja le Kamanyin, de
több űrhajós is megfogalmazta, hogy a kísérleti- és
prototípus-repülőgépekkel való tesztelésnél is óhatatlanul előfordulnak
végzetes balesetek, így aztán a Szojuz-1 esetében sem történt más, mint
Komarov egy tesztrepülésben életét vesztette. Ez kétségkívül tragikus,
ám velejáró veszélye a tesztrepüléseknek....
Vlagyimir Satalov két papírmasé modellel mutatja be a Szojuz-4 és Szojuz-5 dokkolását
A
mérnökök az űrhajós-központú űrrepülést követelő hangokra viszont a
sikeres Kozmosz-186 / 188 és Kozmosz-212 / 213 dokkolásra mutattak,
amely az automatikus rendszerek létjogosultságát támasztja alá, miközben
Beregovoj képtelen volt a feladatot végrehajtani. Döntés születik, hogy
a Szojuz-4 / 5 repülésnél mégis kézzel dognak dokkolni, és ezúttal
mindkét űrhajóban lesz személyzet. A Szojuz-4-gyel Vlagyimir Satalov fog
indulni, majd ha nála minden rendben lesz, egy nappal később a
Szojuz-5-tel Vaszilijevics Krunov, Borisz Volinov és Alekszej Jeliszejev
is elstartol. A világűrben összekapcsolódnak, és Krunov valamint
Jeliszejev átszállnak a Szojuz-4-be, majd a szétválás után a két űrhajó
visszatér. Vagyis a Szojuz-1 és 2 meghiúsult útját valósítják meg.
Satalov a Szojuz-4 fedélzetén éppen a tubusos ételét fogyasztja
A
Szojuz-4 1969. január 13-án indulna, ám a rossz időjárás miatt az
indítást az utolsó pillanatban lefújják – ez az első példa ilyesmire a
szovjet emberes űrprogramban, amit Satalov humorizálva úgy ütött el,
hogy ő hajtotta végre a világ legrövidebb űrrepülését, továbbá ő az
első, aki pontosan ott szállt ki az űrhajójából, ahol előtte beszállt,
ami világelső precizitást bizonyít. Január 16-án a második kísérletre az
indítás és a pályára állás említésre méltó esemény nélkül zajlik, és
"szokás" szerint egy nappal később indul a Szojuz-5 Krunovval, Volinoval
és Jeliszejevvel. A Szojuz-2 / 3 esete miatt nem rögtön a második
űrhajó pályára állása után, hanem egy nappal később kerítenek sort a
dokkolásra, a passzív szereplő Szojuz-5-öst az automatikus rendszerek
segítségével 100 méterre közelíti Satalov, majd kézi irányításra vált,
és első kísérletre sikerül neki a dokkolás.
A Szojuz-5 VZOR kijelzőjén a közeledő Szojuz-4 látható
Most Krunovon és Jeliszejeven a sor, akik ekkora már beöltöztek a Jasztreb
("sólyom") űrruhákba. Ezeket Leonov csaknem végzetes űrsétája után
tervezték meg, és Leonov is részt vett a kifejlesztésében és
tesztelésében. A Jasztreb esetében fix fém gyűrűkkel oldották meg azt,
hogy ne fúvódhasson fel túlságosan az űrruha, illetve egy zárt
levegőrendszerrel szerelték fel, amelyet egy fém táskában helyeztek el –
az űrhajósok alaphelyzetben a mellkasukhoz rögzítve viselték, de mivel
két csővezetékkel csatlakozott az űrruhához, így nyugodtan előre ki- és
betolhatták a zsilipajtón, megkönnyítve ki- és beszállást.
Egy rajz arról, ahogy a Szojuz-5-ből a Szojuz-4-be másznak át az űrhajósok
Az
első Krunov volt, aki viszont belegabalyodott a rögzítőkábelbe, amely
elzárta a levegőkeringtetést – gyorsan úrrá lett a helyzeten, de ez épp
elég volt ahhoz, hogy Jeliszejev figyelmét elvonja, aki így az orbitális
modul "díványán" felejtette a kamerát – így az átszállásról nem készült
végül jó minőségű felvétel. Miután Krunov átmászott az orbitális
modulon elhelyezett kapaszkodót használva, Jeliszejev is elindult, és
végül beszálltak a Szojuz-4 orbitális moduljába a 37 perces űrséta
végén. A túlnyomás visszaállítása után Satalov fogadta őket, a
"vendégek" pedig a Szojuz-4 indításáról szóló újságokkal és üzenetekkel
érkeztek. Az űrhajósok menet közben pár biológiai, megfigyelési és
tudományos kísérletet hajtottak végre, majd a Szojuz-4 január 17-én
biztonságban visszatért a Földre.
A Szojuz-4 személyzete a visszatérés után
Volinov
a Szojuz-5-ben nem volt ilyen szerencsés – a szokásnak megfelelően
leválasztotta az orbitális modult, végrehajtotta a fékező manővert...
csakhogy a műszaki modul nem vált le. Az űrhajós megpróbált "farral
előre" belépni a légkörbe, ám az aerodinamikai erők és az orrnehéz
űrhajó miatt az minduntalan visszafordult a haladási irányba. Volinov
végül beletörődve a sorsába elfogadta, hogy nem tud semmit sem tenni a
helyzet ellen, így a kapszula levegő súrlódásától felhevülő orr-része
elkezdte megadni magát, és a hőtől mérges gázok szabadultak fel az ajtó
tömítéséből, amitől Volinov elájult.
Egy
fantáziarajz arról, hogy nézhetett ki a légkörbe visszatérő Szojuz-5,
valójában mire a légkör már hevíteni kezdhette a kapszulás, a
napelemszárnyak régen leszakadhattak
A
szerencse azonban rámosolygott, a műszaki modul rögzítése végül nem
bírta a hatalmas erőket, és leszakadt a visszatérő modulról, amely így
már engedelmeskedve az aerodinamikai kiképzésének átfordult, hogy a
hővédő pajzs viselje tovább a fellépő hatásokat. A megrongálódott
kapszula szerencsére probléma nélkül kioldotta az ejtőernyőt, de a
lassítórakéták nem indultak be, így Volinov a fogát törte, ahogy
becsapódott a kapszulája – ám életben volt, és csak ez számított.
Elég rossz minőségű kép, amely pillanatokkal a Brezsnyev-elleni támadási kísérlet után készült
A
Szojuz-4 / 5 személyzete egy héttel később, a hivatalos moszkvai
ünnepségen még egy váratlan esemény részese lett. Miközben ők már a
tribünök várták a főtitkárt, a közeledő autókaraván második Zil
limuzinjához lépett egy merénylő, Viktor Ivanovics Iljin (aki a
hadseregből dezertált, majd unokatestvérétől ellopta rendőrségi
egyenruháját) és két Makarov pisztolyával 14 (más források szerint 8)
lövést adott le, megölve a sofőrt, de eközben a karavánt kísérő egyik
motoros rendőr elgázolta. Iljin célpontja a főtitkár volt, ám csak
tippelt, hogy melyik autóban lehet Brezsnyev, és melléfogott: a második
Zilben Valentyina Tyereskova, Alekszej Leonov, Georgij Beregovoj és
Andrijan Nyikolajev űrhajósok ültek, akik komolyabb sérülés nélkül
megúszták a támadást. Brezsnyev autója teljes gázzal hagyta el a
helyszínt, és csak amikor a helyzet normalizálódott, valamint kiderült,
hogy magányos támadóval volt dolguk, folytatták az ünnepséget...
Az
út kétségkívüli eredménye volt, hogy kipróbálásra került az űrhajók
közötti űrsétával megoldott átszállás lehetősége, illetve a kézi űrbéli
dokkolás. Ez volt az eredeti terv is, ami a Szojuz 7K-LOK Hold-űrhajó és
az LK holdkomp későbbi dokkolásának életképességét bizonyította volna.
Csakhogy a szovjet holdprogram ekkora már reménytelen helyzetben
volt....
A sikeres kudarc esete...
Ugyanis
a szovjet holdprogram kettős kudarcot szenvedett el kevesebb, mint egy
év alatt: 1968 decemberében alulmaradtak a személyzettel végrehajtott
Hold-megkerülés megvalósításában (amit ugye a Szojuz 7K-L1 űrhajóval
kellett volna megoldaniuk) az Apollo-8-cal szemben, majd 1969. július
20-án az Apollo-11 holdkompja leszállt a Holdra, így e téren is az
amerikaiaké lett az elsőség (az alulmaradt N1-L3 programról bővebben a
következő részben lesz szó). A szovjet űrprogram kvázi válságával
igazából rövid távon nem tudott Misin mit kezdeni, az L1 / Zond program a
megépült űrhajókkal még kifutott az 1970-ben, valamint az N1-L3
programmal a sikeres holdraszállást tovább üldözte, miközben a háttérben
az első űrállomás megépítése is lassan formálódott (erről ismét később
lesz szó).
Buzz Aldrin a Hold felszínén az Apollo-11 küldetés közben...
Valami
célt kellett találnia tehát Misinnek, amivel azért bizonyíthatják, hogy
márpedig a szovjet űrprogram él és virul, és mindenek előtt a CKBEM (az
ex-OKB-1) tervezőiroda valódi eredményeket tudjon felmutatni – mivel
még 1965-66-ban gyakorlatilag mindent a holdprogramnak rendeltek alá,
kiszervezve vagy leépítve a többi feladatot. Ha másnap jönne a felső
utasítás az N1-L3 leállítására, a CKBEM hirtelen feladat nélkül maradna.
Csakhogy nem jelöltek ki semmiféle kiugró célt, sem az űrhajók terén,
sem az űrhajósok kiképzése terén. Egy időtartamrekord logikus lépésnek
tűnt, csakhogy erre sem a Szojuz nem volt még felkészítve (a Szojuz
7K-OK létfenntartó rendszerét három fő esetén 5 napra méretezték), pláne
nem egy kiválasztott személyzet. Így az elérhető kisebb célokból
összegyűjtöttek egy csokrot:
- Rakétaindítások hajtóműlángjainak megfigyelése a Szvinyec ("ólom") szenzorral (ezt eredetileg még a Voszhod-3 útjára tervezték)
- Súlytalanságban való hegesztés vizsgálata, amelyhez a Vulkan ("vulkán") tesztberendezést használnák
- Filmfelvétel készítése egy Szojuzból arról, ahogy két másik Szojuz dokkol, és egy (vagy mindkét űrhajóból egy-egy) űrhajós átszáll a másikba
- Szextáns használata az önálló navigáció lehetőségeinek bizonyítására
Emellé
jött a Szojuz-5 esetén bekövetkezett technikai probléma, mely szerint a
műszaki modul nem vált le a visszatérő modulról. Ennek az okára sosem
jöttek pontosan rá, de biztos-ami-biztos alapon teljesen áttervezték a
végrehajtó mechanizmusokat és pirotechnikai elemeket. A személyzet
összeválogatásakor komoly problémába futottak, Kamanyin nem tudott
mindhárom űrhajó számára tartalék személyzetet kiállítani, ami miatt
fentről dörgedelmes kritikát kapott. Azzal védekezett, hogy annyiféle
feladatra kell kiképezni az űrhajósokat, és olyan rosszul állnak a
szimulátorok terén, hogy ennél többet nem tud tenni. A "megoldás" az
lett, hogy a három Szojuz személyzete két további űrhajóssal keverve
egymás tartalék-személyzeteként szolgált.
A hármas Szojuz repülés személyzete, első sor: Kubaszov, Sonyin, Satalov és Jeliszejev,
második sor: Gorbatko, Filipcsenko és Volkov
második sor: Gorbatko, Filipcsenko és Volkov
Az
1969 októberére tervezett hármas űrrepüléshez az űrhajók legénységét
kiválasztották, a Szojuz-6 lesz a megfigyelő űrhajó, amely először
elindul, fedélzetén Georgij Sonyin és Valerij Kubaszov, ők viszik
magukkal a Vulkan hegesztő-tesztet és a Szvinyec szenzort is. Az ő
űrhajójuk érdekessége az volt, hogy nem került felszerelésre semmiféle
dokkolórendszer, így az orbitális modul gömbjének orra "üres lesz". Őket
követi a Szojuz-7, amelynek a személyzete Anatolij Filipcsenko,
Vlagyiszlav Volkov és Viktor Gorbatko, és a Szojuz-8, amelyen pedig két
veterán űrhajós, Vlagyimir Satalov és Anatolij Jeliszejev indul a
világűrbe. A terv az volt, hogy a Szojuz-7 és 8 összekapcsolódik, amit a
Szojuz-6 fedélzetéről videóznak le, majd Gorbatko űrsétával átszáll a
Szojuz-8 fedélzetére. Hivatalosan a szovjet űrprogram felpörgetését
szeretnék bizonyítani, ahogy egymás után három személyzettel repülő
űrhajót indítanak a világűrbe – valójában a folyamatosan csúszó program
miatt "torlódott össze" annyi űrhajó, hogy ezt megvalósíthassák,
ráadásul igazán hasznos eredménye nem lett volna.
Ez lett volna a terv: a Szojuz-7 és 8 dokkolását közelről rögzíti a Szojuz-6 (amely valójában nem rendelkezett dokkolóval)
Satalov
veti fel, hogy az automata rendszerek helyett kézzel kellene az
űrrandevút is megvalósítani, ám ezt elvetik, mégpedig azért, mert nincs
az űrhajók fedélzetén olyan (független) radarberendezés, amellyel a
távolságot és az egymáshoz viszonyított sebességet meg lehet állapítani.
Az űrhajók felkészítésénél pedig Kamanyin keserűen jegyzi le, hogy
20-40 tételes hibalista volt a tesztelésnél, vagyis az űrhajók
gyártásának minőségbiztosítása és / vagy a szállításkori megfelelő
kezelése továbbra is súlyos hiányosságoktól szenved.
Sonyin a Szojuz-6 fedélzetén
Az
első indításra október 11-én kerül sor, ám ahogy keringési pályára áll a
Szojuz-6, Sonyin meglepődve tapasztalja, hogy a DPO hajtómű nem reagál a
kezelőszervekre. Hajtómű nélkül a Szojuz-6 kimarad az űrrandevúból, így
a földi központban sietve próbálják kitalálni, mi lehet a probléma.
Végül a központból küldött rádióparanccsal aktiválják a hajtóművet,
amely ezután már megfelelően működik – feltehetően a piromembránok
aktiválásához szükséges kábelekből a kézi irányításúak nem voltak
megfelelően bekötve. A személyzet teszteli a Szvinyecet, illetve miután
az orbitális modulban dehermetizálják (megszüntetik a túlnyomást,
vákuumot létrehozva), beindítják a Vulkan tesztegységet. A Vulkan
különféle fémötvözetek különféle hegesztési eljárásait hajtotta végre,
ám amit csak utólag, a teszt lefolytatása és az orbitális modul újra
túlnyomás helyezése után vesznek észre az az, hogy a Vulkan annyira
felhevült, hogy csaknem átégette a modul külső falát...
A Szojuz-7 indítása
A
Szojuz-7 egy nappal később, 12-én követi a Szojuz-6-ost, majd újabb egy
nappal később a Szojuz-8 is csatlakozik hozzájuk. Az űrhajók mintegy
egy kilométerre közelítik meg egymást, amikor az Igla automata űrrandevú
és dokkolórendszer meghibásodott (pontosan nem fejtik ki a meghibásodás
okát sehol), és miközben tanakodnak a megoldáson, a Szojuz-7 és 8 három
kilométerre sodródik egymástól, ami túl távoli ahhoz, hogy kézi
megközelítést használjanak. Így végül úgy döntenek, hogy egy korrekciós
manőver után másnap újra próbálják. Október 15-én viszont a várt egy
kilométeres távolság helyett 40 km-re van egymástól a két űrhajó
(miközben a Szojuz-6 cirka 800 méterre van a Szojuz-7-től), így először
(két keringési periódus alatt) újraszámolják a szükséges korrekciós
manővereket a Földön, és ezeket végrehajtva tesznek újra próbát. A
Szojuz-8 azonban nem tud megfelelő helyzetbe kerülni, túl távol vannak
egymástól, megbízható távolsági adatok hiányában pedig nem lehet
biztonságosan végrehajtani a manővert. Döntés születik, hogy a Szojuz-6
visszatér a Földre, míg a másik két űrhajó még egy próbát tesz másnap.
A Szojuz-8 személyzete pózol a visszatérő moduljuk mellett állva
Ám
másnap se történik csoda, a Földről felküldött pályaszámítások nem elég
precízek, az Igla pedig továbbra se működik, távolság- és
sebességadatok nélkül pedig a kézi manőverezés túl veszélyes. Így végül
két kísérlet után feladják, és egy-egy nap eltéréssel mind a Szojuz-7,
mind a Szojuz-8 visszatér. A landolások apróbb hibák ellenére (a
Szojuz-6 az oldalára dől miután talajt fog, a Szojuz-7-en pedig egy
kigyulladó visszajelző lámpa okoz kisebb aggodalmat) probléma nélkül
zajlanak le.
A Szojuz-9 végső felkészítés alatt
Az
űrprogram résztvevői egymásra mutogatnak a történtek miatt, egy
tragikus 1967 és egy meglehetősen felemás 1968 után egy csalódást keltő
1969-et hagynak maguk után. Folyamatban marad a holdraszállás és az
űrállomás programja, ám ezek lassú haladása miatt nincs kilátásban
űrrepülés 1970-re. Fentről érkezik egy "javaslat", hogy 17-20 napos
időtartamrekordot kellene beállítani Lenin 100. születésnapjára (április
22.). Noha korábban Misin és Kamanyin még két Szojuz űrrepülést
iktatott be augusztusra, ezeket kihúzzák a tervekből, majd az áprilisi
indítást májusra tolják el, mivel sem az űrhajó, sem az indítórakéta
állapota nem kielégítő.
Andrian Nyikolajev és Vitalij Szevasztyjanov, a Szojuz-9 űrhajósai
A
kiválasztott 7K-OK Szojuzt két fő számára 18-20 napos űrrepülésre
készítik fel, a személyzet pedig Andrian Nyikolajev és Vitalij
Szevasztyjanov. Május végén a két űrhajóst dohányzáson kapják, ami
szigorúan tiltott volt – Kamanyin le szeretné váltani őket a tartalék
személyzetre, ám ehhez már túl kevés az idő, így végül megússzák a
dolgot.
A Szojuz-9 az indítóálláson, a médiafigyelem középpontjában
1970.
június elsején a Szojuz hordozórakéta az égbe emelkedik, és a két
űrhajóssal negyed óra múlva tökéletes pályára áll, a kijelölt
feladataikat az elején minden probléma nélkül teljesítik. A negyedik
napon viszont probléma támad az egyik napelemtáblával, így az
akkumulátorokat nem tudják teljesen feltölteni, amíg a Föld napos oldala
felett repülnek. Megoldásként azt javasolják a mérnökök, hogy az űrhajó
fél fok per másodperc sebességgel pörögjön a hossztengelye körül, így a
napelemek végig teljesen a Nap felé néznének. A hetedik napon Andrian
Nyikolajev videókommunikációt folytathat feleségével, Valentyina
Tyereskovával (még 1963-ban házasodtak össze) és hatéves kislányukkal,
Jelenával.
Tyereskova és Jelena az űrközpontban, kommunikációs kapcsolatban Nyikolajevvel
A
tizedik napon "pihenőt" kapnak az űrhajósok – nincs semmiféle kiszabott
feladatuk, így többek között rádión keresztül sakkoznak az ügyeletes
kommunikációs űrhajós tiszttel, Gorbatkóval. Az elkövetkező napokban
komolyabb probléma nélkül folyik a repülés, noha a telemetrikai adatokat
továbbító egyik rendszer meghibásodik, és Szevasztyjanov véletlenül
aktiválja az automata landolórendszer kapcsolóját (ez még nem végzetes
probléma, de a rendszer aktiválásához immár csak egy lépés szükséges).
Végül június 19-én utasítást adnak a visszatérő manőver végrehajtására,
megdöntve az addigi, amerikaiak által felállított 16 napos űrrepülési
rekordot.
A Szojuz-9 személyzete űrhajójukban
A
földet ért kapszulában ülő űrhajósok állapota viszont elég szörnyű,
képtelenek rendesen járni, de még állva maradni se nagyon, így karon
fogva viszik őket a helikopterekhez. Az elkövetkező két hetet kórházban
töltik, és az űrprogram minden szereplője értetlenül áll az eset előtt –
korábban sokan úgy vélték, hogy hónapokat lehet a világűrben eltölteni
mindenféle káros következmény nélkül. A Szojuz-9 személyzete viszont még
11 nappal a visszatérés után is csak napi 3-4 órát tud dolgozni, és
csak rövidebb sétákat képesek megtenni. Az űrhajósok úgy írják le,
mintha a Föld gravitációja három-négyszerese lenne a megszokottnak. A
szokásos pártvezetői üdvözlésekre és kitüntetésekre is csak július 11-én
kerül sor a körülmények miatt. Az űrprogram vezetői eközben egymással
vitatkoznak az eredmények felett. Misin úgy véli, hogy semmi probléma
nincs a tartós űrbéli utakkal, és a Szojuz-9 esete egyedi, Kamanyin
viszont fokozatosan egyre hosszabb időtartam-repüléseket követel, hogy
több tapasztalatuk legyen a tartós súlytalanság hatásairól.
A Szojuz-9 visszatérésekor készült kép, ahogy a még kapszulában ülő űrhajósok állapotát próbálják felmérni...
Misin viszont figyelmen kívül hagyja Kamanyint, és konokul folytatja a szovjet holdraszállás és az új űrállomás munkálatait...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése