A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története XI.

Vezércsere a'la Glusko

Vaszilij Pavlovics Misin helyzete Szergej Koroljov halála után a CKBEM tervezőiroda élén, és ezáltal többé-kevésbé a szovjet űrprogram de facto vezetőjeként viszonylag stabil volt, de a politikai széljárás a Szovjetunióban gyorsan változhatott. A többi főmérnök közül Mihail Jangellel, ha nem is súrlódások nélkül, de együtt tudtak dolgozni, viszont Vlagyimir Cselomej és Valentyin Glusko ott fúrta, ahol csak tudta. Cselomej csillaga Nyikita Hruscsov főtitkár bukása után gyorsan leáldozóba ment át, és Dmitrij Usztyinov (a védelmi ipart felügyelő minisztérium vezetője) ellenérzései vele szemben elég komoly akadálya volt, hogy Misinen túlnőhessen. Megtalálta viszont azt a rést, ahová befurakodhat, és kitúrhatja Misint: a katonaságot.

A hadsereg pénzelte eredetileg a rakétaprogramot, amiből az űrprogram kinőtt, de az 1950-es évek végére, az 1960-as évek legelejére sokszor már inkább nyűg volt nekik. Koroljov és Misin sem nagyon akart a katonai programokkal foglalkozni, ha csak az űrprogramba valahogy bele nem tudták szőni őket, és ezért a hordozórakétáiból készültek csapásmérő ballisztikus rakétatervek, katonai Szojuzok és űrállomások, ám ezek többsége nem igazán nyerte el a katonai vezetők tetszését. Cselomej az első időben kevés eredményt tudott letenni az asztalukra, míg Jangel rövid úton viszonylag sikeres rakétaprogramot vitt véghez. Egy tábornoktól származó idézet szerint "Koroljov a TASzSz számára épít rakétákat, Cselomej szart épít, Jangel nekünk dolgozik" (a TASzSz a szovjet központi hírügynökség rövidítése volt).

 

Vaszilij Misin, a CKBEM tervezőiroda (és bizonyos szintig a szovjet űrprogram) vezetője 1966 és 1974 között

Az 1970-es évekre ez megváltozott, Jangel továbbra is viszonylag stabil és jó forrása lett a szovjet ballisztikus rakétaprogramnak, Cselomej pedig az UR-100 rakétájával a stratégiai rakétaerőket, P-5, P-5D majd P-70 robotrepülőgépeivel pedig a haditengerészetet látta el jó képességű fegyverekkel. 1970-ben a hadsereg vezetése már eléggé torkig volt Misin hozzáállásával, aki félvállról vette a kéréseiket miközben Cselomej tárt karokkal fogadta őket. Ő nem győzött panaszkodni, hogy amíg Misin öt tervezőiroda felett bábáskodik, és 60 000 ember dolgozik neki, és eközben a Szojuz, N1, L3 és különféle R-7 alapú hordozórakétákkal foglalkozik csak, addig ő az egyetlen irodájával, 8 000 emberrel kiszolgálja a haditengerészet robotrepülőgép-terveit, illetve a hadsereg stratégiai ballisztikus rakétáinak jó részéért felelős, valamint az Almaz kém-űrállomáson dolgozik és még ott van a fejlett UR-500K / Proton-K rakétája is. Utóbbi mondjuk akkoriban még nem tökéletesen megbízható, de a legnagyobb, valóban használható szovjet hordozórakéta volt.

 

Vlagyimir Cselomej, a CKBM tervezőiroda feje, egy kétségkívül tehetséges főmérnök, aki viszont az 1960-as évek közepétől nem tudott kellő politikai támogatást szerezni

A rakétahajtómű-fejlesztés legfőbb "tisztjeként" Glusko szintén nem fukarkodott Misint kritizálni, de az első időkben kevesen hajlottak a szavára, sőt inkább unták már, hogy állandóan a Kuznyecov tervezőiroda rakétahajtóműveit szapulja. Csakhogy az 1970-es évek elején már egyre inkább betaláltak a kritikái. Az Egyesült Államok megnyerte a Holdért folytatott harcot, sőt, több holdraszállást is végrehajtott, felküldte a Skylab űrállomást, amelyen három személyzet egymás után egyre hosszabb időt töltött el, és öles lépésekkel haladt az űrrepülőgép megvalósítása felé. Eközben a Szovjetunió lemaradásba került: a Szojuz-1, majd a Szojuz-11 katasztrófája egyaránt súlyos problémákra mutatott rá, Kuznyecov hajtóműveire épülő N1 hordozórakéta csak nem akart összeállni, nélküle pedig az L3 holdprogram sem mozdulhatott előre, majd ezek után jött a DOSz-2, OPSz-1 (Szaljut-2) és a DOSz-3 (Kozmosz-557) űrállomások kudarca egymás után.

 

Valentyin Glusko, 1938-ban az NKVD által készített fotó

 

Glusko valamikor az 1970-es években, már mint elismert főmérnök

Így jutottunk el oda, hogy 1974. május 18-án Szergej Alekszandrovics Afanaszjev, a civil űrprogramot felügyelő Általános Gépipari Minisztérium minisztere egy, a Misin által irányított CKBEM tervezőiroda vezető mérnökeivel való találkozón közölte, hogy a pártvezetés úgy döntött, Misint leváltja a CKBEM éléről, és a tervezőirodát összeolvasztják Glusko Enyergomas tervezőirodájával, melynek vezetője Glusko lesz. Az új "szuper-tervezőiroda" az Enyergija nevet kapja később, és kell pár hónap, amíg a hullámok elülnek, de a hatalomátvétel és a két iroda összeolvasztása gyorsan végbement. A Glusko-korszak vértelen leszámolással kezdődött: megtiltotta, hogy Misin a továbbiakban az Enyergija alá tartozó épületekbe lépjen, leállította az N1 hordozórakéta-programot és az L3, valamint az utódjának szánt L3M holdraszálló programot, olyan szinten, hogy a már kész vagy félkész N1 rakétákat szét kellett vágni, és a (Glusko szemében régóta szálka) Kuznyecov-iroda által épített NK-33, 39 és 43 hajtóműveket pedig be kell(ett volna) olvasztani.

 

Válogatott szovjet tervezőmérnökök 1957-ből: balról a második Glusko, mellette Koroljov

Misin még 1974-ben a Moszkvai Repüléstudományi Intézetben helyezkedett el, mint a repülőgép-tervező és építő osztály vezetője, és oktatóként folytatta munkásságát. Róla érdemes még megjegyezni, hogy míg Koroljovról általánosan pozitív képet ápolnak források, addig Misinről eléggé negatívat. Persze nem árt tudni, hogy ezek nem kis része Kamanyin naplójából származó megjegyzésekre építkeznek, márpedig Kamanyin az 1960-as évek végétől nem fukarkodott a Misint kritizáló szavakkal. Ahogy Koroljov, Cselomej vagy Glusko sem volt egyszerű ember, a feljegyzések szerint Misint is szörnyű természettel áldotta meg a sors, és szerencsétlenségére pont egy olyan időszakban vitte az OKB-1 / CKBEM tervezőirodát, amikor roppant kihívások és nehézségek elé volt állítva.

Nem vitás, hogy a Gluskóval és Cselomejjel vívott belharcuk súlyos károkat okozott a szovjet űrprogramnak, ám az is igaz, hogy ebben Misin csak az egyik szereplő volt. Az N1 és L3 programok sikertelen vége aligha az ő lelkén szárad, sem erőforrása, sem ideje nem volt igazából, hogy beelőzhesse az Apollo / Saturn-programot. A Szojuz-1 katasztrófájánál meglett volna a hatalma, hogy elkerülhessék azt, ám meg akart felelni a pártvezetésnek – ebben is követte Koroljov döntéseit, és rizikózott; Koroljovnak bejött, neki kevésbé. A Szojuz-11 esete szintén olyan volt, ahol megtehette volna, hogy felülvizsgálja az eredetileg még a Voszhod idejéből származó ötletet az űrruhák mellőzéséről az indításkor és visszatéréskor, ám nem volt erre hajlandó. Igazságtalan vagy sem, azt nem lehet elvitatni, hogy regnálása idején négy szovjet űrhajós veszett oda űrrepülés alatt, és alaposan lemaradt az emberes űrrepülések terén a Szovjetunió az Egyesült Államokkal szemben.

 A Vulkan óriás-rakéta egyik változata,
ez éppen 3810 tonnás indulótömeg mellett 170 tonnát vitt volna fel

Glusko ugyanakkor továbbra is a holdprogramot szerette volna folytatni, ehhez pedig új, "saját" hordozórakétát álmodott meg. Menet közben egy pálfordulás is történt – az 1970-es évek elején elengedte korábbi döntését a folyékony oxigén (LOX) és kerozin hajtóanyagot használó rakétahajtóművek fejlesztésének szabotálása terén – ehhez persze a védelmi minisztérium utasítása is kellett, akik az R-7 család tapasztalatai alapján (no meg viszonylagos olcsósága miatt) ezt a hajtóanyag párost preferálták. Erre az üzemanyagra építette a Vulkan óriás-rakétát, amely később több verziót is megélt, az 1974-es változatnál a középső nagyobb átmérőjű fokozat köré hat kisebb gyorsító fokozat került, és a mintegy 4300 tonnás indulótömegével 230 tonnát vihetett volna alacsony Föld körüli pályára, és 60 tonnát tudott volna alacsony Hold körüli pályára állítani. A hatalmas rakéta köré egy új holdprogramot építettek fel, a LEK-et (~ Tartós Személyzettel Ellátott Holdi Komplexum), amely az LK holdkomp egy némileg átalakított, három embert befogadó változatát, illetve cirka 15 és 20 tonnás, leszállómodulokkal érkező mini-bázisokból épült volna fel. A Holdon folyó munkát egy napelemes, 8,2 tonnás, túlnyomásos belterében két űrhajóst szállító Lunohod LEK terepjáró segítette volna, amely markolókanalával a bázisépítésben is részt vehetett. A holdbázis energiaforrása nukleáris volt, a tervek szerint a leszállás után a személyzet kicsit távolabb elássa a Hold talajába, és kábellel táplálja majd az állomást.

 

Dmitrij Usztyinov, az egyik legbefolyásosabb szovjet miniszter az 1960-as és 70-es években

A szovjet pártvezetés prominensei (főleg Dmitrij Usztyinov, a védelmi ipari miniszter és Jurij Andropov, a KGB vezetője) viszont megirigyelték az amerikai űrrepülőgép-programot, és annak szovjet megfelelőjét szerették volna viszontlátni, félresöpörve Glusko elképzeléseit. A szovjet mérnökök viszont nem rajongtak a javaslatért, az ekkora már kikristályosodott amerikai űrrepülőgép technikai megoldásai drasztikusan bekorlátozták a lehetőségeket, csak a rakterében lehetett felvinni hasznos terhet, mivel a rendszer kritikus pontja volt maga az űrrepülőgép, hiszen bele volt építve a hajtómű. Ezzel a problémával az amerikai mérnökök is tisztában voltak, ám a súlyos kompromisszumok között született program kulcselemének tartották azt, hogy minél többet repültessék az űrrepülőgépet, ettől várva az indítások árainak csökkenését – vagyis ők készakarva döntöttek így.

Ez döntés viszont megpecsételte Glusko óriás-rakéta terveit és holdprogram álmait....

Kéműrállomás az űrben – a Szaljut-3

 

Az OPSz-2 (Szaljut-3) építés alatt, érdemes megfigyelni, hogy a "салют" felirat csak a végén lévő,
(indítás után) leváló gyűrűn olvasható – Cselomej nem engedte felírni az űrállomásra ezt a nevet

A három sikertelen szovjet űrállomás küldetés után egy újabb Almaz OPSz űrállomás állt a startállásra. Az OPSz-2 (akárcsak elődje) tömve volt megfigyelőrendszerekkel: az egyik legfontosabb az Agat-1 teleszkóp, amely 6,375 méteres fókusztávolságú optikával bírt (hozzávetőlegesen 1 méteres volt a felbontása), az adott korszakban elég nagy (mintegy 100 méteres) felbontású Volga infravörös kamera, a POU széles látószögű kamera, és még sok másik (Pável Popovics később úgy emlékezett vissza, hogy összesen 14 különféle kamera volt az Almaz űrállomásokon) mellett rendelkezett képalkotó radarral, amellyel felhőkön keresztül is képes volt például flottacsoportok mozgását követni. A Vzor periszkóp rendszerre kötött érzékelők úgy voltak kialakítva, hogy ha a személyzet egy területre (vagy célpontra) irányította a Vzort, akkor az összes érzékelő az adott pontra nézett, így különböző kamerák képeit együtt lehetett elkészíteni, ami az utólagos elemzésnél roppant hasznos lehetett. A különféle fotófilmeket azután egy 360 kg-os fotó-visszahozó modulban lehetett elhelyezni, és a Földre visszajuttatni, mikor úgy ítélték jónak.

 

Az OPSz-1 / 2 űrállomások metszetrajza, a nagyméretű kúpos rendszer az Agat-1 távcső

Az OPSz-2 nem csak kém-, hanem harci űrállomás is volt. Eredetileg két "űr-űr" (tehát űrből indított, és űrbéli cél elleni) rakétával bírt volna, ám ezek nem készültek el időben, így nem kapta meg őket (a későbbi Almaz OPSz-ek sem, amiből arra lehet következtetni, hogy ez a bizonyos rakétarendszer sose lett bevethető). Viszont az űrállomás alsó részére fixen beépítésre került egy "kutyaközönséges" NR-23-as, 23 mm-es gépágyú. Figyelembe véve az orbitális mozgás törvényszerűségeit, a gépágyú nem éppen optimális eszköz az űrbéli harchoz, hiszen a távolabbi ellenfelek elleni tüzeléshez nagyon pontosan tudni (esetleg befolyásolni) kellene a lövedék torkolati sebességét – ám erre nem volt mód. Így igazából kisebb távolságon belül "önvédelemre" lehetett használni, mégpedig úgy, hogy az egész állomást forgatták a célzáshoz. Persze ez a megfogalmazás azért mókás, mert támadásra is ugyanúgy felhasználható, csak kis távolságon belül. A gépágyú tüzeléskor cirka 2 kN "tolóerőt" generált, amit az űrállomás hajtóműveivel automatikusan kompenzáltak. Érdekesség, hogy egyes források szerint a fent említett fotó-visszahozó modul egyben nukleáris csapásmérő fegyverkísérletként is felfogható volt, és a modul helyére (legalábbis papíron) ilyen fegyvert is lehetett volna szerelni.

 

A Jurij Gagarin Kozmonauta kommunikációs hajó

1974. június 25-én indult a világűrbe az űrállomás egy Proton-K orrán, a tervek szerint majd nyolc hónapig kering fent, és ez idő alatt három személyzet látogatja majd meg. A szovjet űrprogram a kezdetek óta szenvedett attól, hogy csak a Szovjetunió területe felett volt biztosított a kommunikáció az itt lévő rádióközpontok segítségével. Két kommunikációs hajót építettek arra a célra, hogy erre megoldást nyújtsanak, az első a Jurij Gagarin Kozmonauta az OPSz-2 / Szaljut-3 útja alatt a Kanada keleti partja közelében, az Atlanti-óceán északi részén, a Vlagyimir Komarov Kozmonauta pedig Kuba mellett állomásozott. A két hajó segítségével lehetővé vált, hogy mindegyik keringési periódusban legyen kommunikációs "ablak", amikor lehetséges a közvetlen kommunikáció a Föld és az űrállomás között. Ez később általánossá vált minden úton, így végre a korábbi űrrepülések kommunikációs "ablakai" egyre jobban kitárulhattak".

 

Jurij Artyuhin és Pavel Popovics, a Szojuz-14 űrhajósai

A Szojuz-14 fedélzetén Pavel Popovics és Jurij Artyuhin július 3-án indult a világűrbe, és a Szojuz rakétának sikerült olyan pályára állítania az űrhajót, hogy mindössze 600 méterre volt a Szaljut-3-tól. Az űrállomást automatikusan közelítették meg, majd 100 méteres távolságtól Popovics átvette az irányítást, és kézzel dokkolt be. A dokkolás elsőre sikeres volt, ám az ajtók kinyitásakor egy apró szivárgást vettek észre a két űrjármű dokkológyűrűi között. A földi irányítás rövid tanakodás után úgy döntött, hogy nem veszélyezteti a küldetést a szivárgás, és engedélyt adott a személyzetnek, hogy átszálljon az űrállomásra. Az űrállomás letesztelése, és a személyzet "berendezkedése" viszonylag hosszú ideig elnyúlt, többek között kötelezően elő volt írva számukra, hogy napi két órán keresztül testedzést csináljanak, és csak július 9-én üzemelhették be az optikai rendszert. Az elkövetkező napokban a Föld felszínéről készítettek rengeteg képet, ám ezek nagy részéről nem tudunk semmit – a hivatalos küldetés ismertetőben csak annyi szerepel, hogy "Föld megfigyeléseket" hajtottak végre, többek között Közép-Ázsia felett. A felvételek egy része Tyuratam közelében felállított teszt-környezet volt, amellyel kontrollált területről készült képekkel kívántak pontos információkat kapni a felderítő rendszerek hatásosságáról.

 

A Szaljut-3 fedélzetén készült kép az űrhajósok "életéről"

A feljegyzések szerint a Szokol érzékelőkkel sikerült az amerikai Skylab űrállomás észlelése és követése, amelyet az űrbéli felderítés és hadviselés demonstrációjának szántak. A személyzet több alkalommal is riasztásra ébredt, amely az űrállomás valamely kritikus elemének hibájára figyelmeztette őket – ám a riasztások minden alkalommal falsnak bizonyultak. Arról kevés információnk van, hogy pontosan mit csináltak az összesen 15 nap alatt az űrhajósok, csak olyanokról tesznek említést, hogy folyamatosan ellenőrizték az űrállomás rendszereit, tesztelték a hőmérséklet-szabályzó rendszert, illetve áthelyeztek több légkör-mozgató ventilátort. Akárhogy is, a rengeteg fotókészítés után friss filmeket helyeztek el a kamerákba, illetve az elhasznált filmeket a KSzI visszatérő-kapszulában helyezték el, majd leállították a nem létfontosságú rendszereket, átszálltak a Szojuzba, és 1974. július 19-én visszatértek a Földre.

 

Lev Gyomin és Gennagyij Szarafanov a Szojuz-15 indítása előtt

Ez volt az első valóban teljesen sikeres szovjet űrállomás-misszió, ami közben (legalábbis amennyire tudjuk) semmi látványos problémába nem ütköztek. A vészhelyzeti riadók okoztak némi kellemetlenséget a személyzetnek, illetve elmaradt a dokkológyűrűknél fellépő szivárgás okának pontos okának feltárása, valamint az űrhajósok jelentése szerint igen magas volt a zajszint – ám ezek korántsem voltak rendkívüli problémák, tehát semmi akadály sem állt a második személyzet indítása előtt. A Szojuz-15 augusztus 26-án startolt el Gennagyij Szarafanov és Lev Gyomin űrhajósokkal, a pályára állással és az űrállomás megközelítésével nem volt probléma, ám 300 méterre a céltól az Igla automata rendszer meghibásodás miatt nem váltott át "távoli" megközelítésből "közelire", vagyis úgy reagált, mintha még 3 kilométerre lenne a Szaljut-3-tól, és begyújtotta a hajtóművet. A megközelítés sebessége elérte a 20 m/s-t (72 km/h), és lassítás nélkül haladt egyenesen tovább a cél felé – szerencsére ebben az üzemmódban a középvonaltól való eltérés toleranciája viszonylag bő volt, így cirka 40 méterre a Szaljut-3 mellett húzott el az űrhajó.

 

Sajnos az interneten nem találtam képet a Szojuz-15 / Szaljut-3 veszélyhelyzetről,
pedig elég látványos lehetett a leírások alapján – így csak egy "sima" OPSz / Szojuz 7K-T képet prezentálok

A személyzet nem volt tisztában a történtekkel, ők várták, hogy az Igla jelezze, hogy kellően megközelítették az űrállomást, és átállhassanak kézi vezérlésre (ismét bebizonyosodott, hogy a távolsági adatok hiányában nem látták át mi zajlik körülöttük), majd egyszer csak azt vették észre, hogy a Vzor kijelzőjén drámaian elkezd közeledni a Szaljut-3, majd elrobog mellettük. Az Igla észlelve, hogy már nincs előtte az célpont, újra az űrállomás felé fordult, hogy felvegye a rádiókapcsolatot, és elölről kezdte a megközelítési manővert. Majd két további alkalommal megismételte az első kísérletet: az automatika finoman, mintegy 300 méterre megközelítette a Szaljut-3-at, majd beindította a hajtóművet, és kis távolságra elszáguldott mellette. A földi irányítás is csak lassan eszmélt, és mire utasította a személyzetet, hogy kapcsolja ki az Iglát, gyakorlatilag már minden szabadon felhasználható üzemanyagot elhasználtak. Mindössze annyi maradt, amennyivel a fékező manővert végre lehetett hajtani. Külön probléma lett, hogy amire visszatérő pozícióba értek, éjszaka lett, de a Szojuz 7K-T esetében nem volt más opció – az akkumulátorok miatt legfeljebb két napon belül meg kell kezdeni a visszatérést, ha nem sikerül az űrállomáshoz dokkolni.

 

Az Almaz OPSz űrállomás fő kezelőpultja: 1: vészjelző panel, 2: a munkaállomás (a kamerák) kezelőpanelje, 3: a napelemszárnyak és az energiarendszer panelje, 4: az űrállomás pozícióját irányító kezelőkar, 5: a rádiórendszer kezelőszervei

Szerencsére a leszállás probléma nélkül lezajlott, ám a helyzet nehéz döntés elé állította a program vezetőit: a jelek szerint az Igla egymás után háromszor kis híján nekivezette az űrállomásnak az űrhajót, és nem tudták, miért. Amíg nem találják meg, illetve nem korrigálják a hibát, addig viszont nem indulhat ember a Szaljut-3-ra, tehát a harmadik utat elhalasztották. Mivel ekkor még nem volt biztos, hogy megy-e újabb legénység az űrállomásra, 1974. szeptember 23-án a feltöltött KSzI filmkapszulát visszaindították a Földre. Ugyan a légkörbe való visszatérés után nem vált le róla a hővédő pajzs, és nem nyílt ki az ejtőernyője, ami miatt nagy sebességgel csapódott a földbe a mai Kazahsztánban, de a filmszalagokat sikerült épségben kiszedni belőle, vagyis a Szojuz-14 személyzete által gyűjtött adatokat megszerezték. A filmkapszula teszt viszont igen jól sikerült abból a szempontból, hogy gyakorlatilag ott ért földet, ahol kijelölték, vagyis az "űrbombázó" elképzelés (már ha igazak az erre vonatkozó források) igencsak hatásos demonstrációt kapott.

 

Az OPSz-1 / Szaljut-2 és OPSz-2 / Szaljut-3 űrállomásokra felszerelt gépágyú, amit az utóbbi esetében ki is próbáltak

Az űrbéli hadviseléssel kapcsolatos teszt része volt, hogy 1975. január 24-én a gépágyúval tesztlövészetet hajtottak végre három alkalommal. A teszt sikeres minősítést kapott az 500 és 3000 méter közötti lőtávolságokon, ám sok kérdőjel maradt körülötte, egyes források szerint egy műhold volt a célpont, ám nem részletezik, hogy melyik, más források szerint egyszerűen csak a haladási iránnyal ellenkező irányban simán csak elsütötték három alkalommal. A "siker" fogalmát sehol sem részletezték, de ez (tudomásunk szerint) az egyetlen példa, amikor efféle fegyvert a világűrben kipróbáltak. Egy nappal később az űrállomást lefékezve a Csendes-óceán felett belevezették a légkörbe, ahol nagyrészt elégett. A hivatalos sajtóanyag szerint a Szaljut-3 volt a világon az első űrjármű, amely folyamatosan egy irányba nézett a Földhöz képest (magyarul a hasa végig a Föld felé nézett), és ehhez nem kevesebb, mint 500 000 alkalommal indították be a pozicionáló hajtóműveket. Persze ez ismét csak megerősítette a nyugati megfigyelőket abban, hogy a Szaljut-3 valójában egy katonai (kém) űrállomás volt, amely a Földet fotózta. Mindezzel együtt a Szaljut-3 még felemás eredményekkel is előrelépés lett a szovjet űrprogram számára...

 

Látványos kép, a Szaljut-3 külső kamerájának fotója

Szaljut-4, avagy a DOSz újra száll

A CKBEM magabiztosan vágott bele a DOSz-4 előkészítésébe. Az űrállomás komolyabban eltért a DOSz-1 és 2 űrállomástól, szerencsétlen sorsú elődjéhez hasonló kiépítésben három nagyméretű napelem-táblával szerelték fel, amelyek összesen 60 négyzetméteresek voltak (a Szaljut-1 esetében 28 négyzetméteres volt a négy kisebb napelem), a fő eltérés a sokkal komolyabb tudományos kutatóeszközökben mutatkozott meg: ennek két fő eleme a 25 cm-es optikával felszerelt OSzT-1 napvizsgáló teleszkóp, illetve a röntgen-tartományban működő RT-1 űrteleszkóp és a hozzá tartozó "Filin" spektrométer.

 

A Szaljut-4 építésének vége felé

A személyzet jobb körülményeit biztosítandó egy különálló toalettet és egy zuhanyzófülkét is beépítettek, a tapasztalatok alapján pedig a belső festésnél külön színeket használtak a "padló", a "mennyezet" és az "oldalfalak" tekintetében, hogy segítsék az űrhajósok tájékozódását a súlytalanságban. Szintén ennek részeként a fedélzetén elhelyeztek egy teleprintert, ami szöveges üzenetek kétirányú továbbítására volt képes, az földi üzeneteket papírra nyomtatva kapták meg, míg ha nekik volt jelentenivalójuk, akkor az írógép-billentyűzeten tudták azt begépelni. A teleprinter jelentősen megkönnyítette a személyzet életét, így ugyanis nem volt szükséges folyamatosan megszakítani az adott munkafolyamatot, ha kommunikációs körzetbe értek, és "kötelezően" bejelentkezni, illetve nyugtázni állapotukat, ami nagyon fárasztó és idegesítő volt a korábbi küldetések űrhajósai szerint.

 

A Szaljut-4 toaletje

A korábbi szovjet űrhajók és űrállomások jellemzően 200 és 300 km-es keringési magasság között voltak pályára állítva, a kis magasság miatt a légkör fékező hatása viszonylag jelentős volt, így hónapok alatt, de legfeljebb egy-két éven belül annyira lefékeződtek, hogy a légkör sűrűbb rétegeibe érve elpusztultak. Mivel az űrállomások élettartama jellemzően inkább hónapokban volt mérve, ez nem okozott nagy problémát, viszont a kisebb magasság miatt a Föld-megfigyelések jobb eredménnyel zajlottak (érthetően jobb képeket lehet csinálni 220 km magasból, mint 350 km magasból), illetve adott esetben kisebb rakéta-teljesítményre volt szükség ahhoz, hogy az adott pályát elérjék. A DOSz-4 / Szaljut-4 űrállomás 1974. december 26-án indult a világűrbe egy Proton-K orrán, és noha eredetileg egy szokványos 211 x 250 km-es (keringési pálya alsó pontja x keringési pálya felső pontja ) pályára állították, utána ezt több lépcsőben az űrállomás hajtóműveivel 348 x 355 km-re emelték. A magasabb pálya miatt az űrállomás több időt tölthetett a világűrben (a Szaljut-4 végül csak 1977-ben lett megsemmisítve a légkörben), és kevesebb pályaemelő manőverre volt szükség, ami a légkör fékező hatása miatt állandóan szükséges feladat ilyen kis magasságban (cirka 600-700 km felett már nem okoz a légellenállás ilyen problémát).

 

Alekszej Gubarev és Georgij Grecsko, a Szojuz-17 személyzete

A tervek szerint összesen három alkalommal látogatják meg űrhajósok az űrállomást, és az első személyzet a Szojuz-17-tel indul majd a világűrbe (a Szojuz-16 nem veszett el, vele majd később foglalkozunk). A személyzet Alekszej Gubarev és Georgij Grecsko, akiknek ez volt az első útjuk a világűrbe, az indulásra pedig 1975. január 10-én került sor. A megközelítés és a dokkolás egy nappal az indítás után esemény nélkül zajlott le, majd az űrállomás fedélzetére lebegve ott is mindent megfelelőnek találtak elsőre. A jó hírek alapján nekiálltak beköltözni a Szaljut-4 fedélzetére, és egyben kikapcsolni a Szojuz rendszereit. Mikor viszont a tudományos munkálatokhoz kezdtek, kellemetlen felfedezést tettek: az OSzT-1 napteleszkóp tükrét megrongálta az, hogy az irányítórendszer hibájából egyenesen "belenézett" a Napba. A többi rendszerrel szerensére nem volt probléma, de az OSzT-1 volt az egyik kiemelt kutatási feladata a személyzetnek.

Gubarev és Grecsko egy Szaljut kiképző-modulban

Január 15-én a Szaljut légkör-keringtető rendszeréről egy rugalmas vezetéket vezettek a Szojuzba, amelynek légköre ezáltal folyamatosan frissítve volt (mivel a Szojuz létfenntartó rendszere nem üzemelt, így a légkör ott "megült" és kellemetlen, állott lett). Az elkövetkező napokban Grecsko mindent megpróbált, hogy valahogy életre keltse a megrongálódott űrteleszkópot, ám ezt a földi irányítás egy idő után leállította. Az űrteleszkóp az űrállomás külső burkolatán volt elhelyezve, űrsétához pedig nem volt megfelelő szkafander, és kiképzés sem. Mivel folyamatosan más feladatok végrehajtására utasították, így Grecsko az étkezésekre és pihenésre kijelölt időben próbálkozott tovább, és erőfeszítéseit végül siker koronázta. A megoldás az lett, hogy a használhatatlan fő tükröt kihagyva működtették az űrtávcsövet, és mivel így indirekt kellett a segédtükröket mozgatni, egy sztetoszkóppal az űrhajó burkolatán át hallgatták a tükröket mozgató motorok hangját, és stopperrel mérték, hogy mekkora kitérítésnél jár (mivel a tükrök állásáról nem volt visszajelzés). Így ha nem is tökéletesen, de az OSzT-1 értékelhető képeket készíthetett, amelyek roppant hasznosak voltak a csillagászoknak.

Egy rövid összefoglaló videó a Szojuz-17 útjáról

A személyzet ugyanakkor komoly árat fizetett az eredményekért – 18-20 órás munkaciklusok is előfordultak, amelyekben kötelezően előírták a 2 és fél órás testedzéseket is. A kemény munka február elejéig tartott, majd a személyzet nekiállt az űrállomásból visszaköltözni a Szojuzba. A felvételeket az űrhajóban helyezték el, az űrállomáson a tudományos rendszereket kikapcsolták, majd átszálltak az űrhajóba, és szétkapcsolódtak. A leszállás kapcsán aggodalmat keltő volt az időjárás, mivel erős szél és havazás volt tapasztalható a leszállási zónában, ám a Szojuz akkumulátorai korlátot jelentettek a visszatérés időpontjának megállapítása terén, és így nem tehettek mást: beindították a fékező manővert. A kapszula 70 km/h feletti széllökésekkel bíró hózivatarban ért földet 1975. február 9-én, de a mentőcsapatok viszonylag hamar megtalálták őket, és biztonságosan kiszállhattak az űrhajóból. A Szojuz-17 útja az űrtávcső problémája ellenére nagyon sikeres volt, a személyzet is csak kisebb mértékű fizikai leépülést szenvedett el, noha több mint 29 napot tartózkodtak a világűrben.

 

Vaszilij Lazarev és Oleg Makarov

A pozitív tapasztalatok miatt a tervek szerint rögtön a következő személyzet már 60 napot fog az űrállomáson eltölteni. Noha folytatják a Szojuz-17 személyzetének programját, ideértve a Nap-megfigyeléseket és a Föld felszínének fotózását, az elsődleges cél a hosszú távú űrbéli tartózkodás problémáinak és kihívásainak, valamint következményeinek vizsgálata. A kiválasztott személyzet Vaszilij Lazarev és Oleg Makarov, mindketten már repültek együtt a Szojuz-12-n, és igen jó egészségi állapotnak örvendtek. Az indításra 1975. április 5-én került sor, és nem is volt gond egészen a 288. másodpercig, amikor a második (középső) fokozatnak kiürülve le kellett volna válnia, hogy a harmadik fokozat beindulhasson. A hat rögzítő robbanócsavarból viszont csak három működött, és a harmadik fokozat úgy indult el, hogy alatta még ott volt a második fokozat. A beinduló hajtómű ereje elég volt ahhoz, hogy a maradék három rögzítést szétszakítsa, de közben vadul kilendült, jelentősen eltérve a megfelelő haladási iránytól.

A személyzet nem volt tisztában azzal, pontosan mi történik, de érezték, hogy valami nagyon komoly probléma van a rakétával, ezért a földi irányítástól (finoman szólva) kérték, hogy indítsák be a mentési manővert (nekik semmiféle befolyásuk nem volt annak elindítására). Ekkor már a Szojuz orráról automatikusan lerepült a mentőtorony, így a Szojuz a rögzítések oldása után a saját hajtóműveivel "menekülhet" a harmadik fokozat tetejéről. A földi irányítás viszont nem látott elsőre olyasmit a telemetriában, ami arra utalna, hogy valóban baj lenne, így haboztak a végrehajtással. A források eltérően nyilatkoznak arról, hogy végül a földi irányítás vagy az automatikus rendszerek aktiválták a mentési manővert, de az bekövetkezett az indítás után a 295. másodpercben, és a Szojuz űrhajó levált az azonos nevű hordozórakétáról. Viszont akkor már az űrhajó a Föld felé nézett, így az orbitális és a műszaki modul leválasztása után a visszatérő modul igen meredek visszatérő pályán zuhant visszafelé, amely közben a személyzetre több, mint 21 g nehézkedés hatott.

 

Lazarev és Makarov a kiképzés alatt

A kapszula az Altaj-hegységben ért földet, a kínai határ közelében, majd több, mint 150 métert csúszott egy behavazott hegyoldalon. A mellkasig érő porhó és a mínusz hét fokos hőmérséklet miatt nem igazán tudták a kapszulát elhagyni, noha felvették a téli mentőruházatot. Mivel a személyzet nem volt biztos benne, hogy nem Kína területén értek földet (és ekkoriban a szovjet-kínai kapcsolatok eléggé mélyponton voltak), ezért elégették a dokumentációt. Órák múlva a mentőcsapatoknak sikerült rádión felvenniük a kapcsolatot az űrhajósokkal, és megerősítették nekik, hogy a Szovjetunió területén értek földet. Viszont egy napba telt, amíg sikerült egy helikopterrel a nagy magasságba feljutni, és Lazarevet illetve Makarovot lehozni onnan. Később komoly viták tárgya lett, hogy pontosan hol is értek földet - egyes vélekedések szerint valójában Kínában, mások szerint Mongóliában.

Az űrhajósok kálváriája azonban itt még nem ért végett. Vlagyimir Satalov, az űrhajósprogram vezetője szerint mindketten komolyabb sérülések nélkül megúszták a balesetet, ugyanakkor később mégis kiderült, hogy Lazarovnak súlyos belső sérülései lettek a visszatéréskor, ami miatt később űrrepülésre alkalmatlannak nyilvánították, és ki is került az űrhajósprogramból. Miután pedig sikertelen volt az útjuk, nem kapták meg az ekkoriban "szokásos" 3000 rubeles űrhajós jutalmukat – emiatt végül egészen Leonyid Brezsnyev főtitkárhoz kellett fordulniuk, míg végül jogosnak ítélték a kifizetésüket. Az űrrepülésnek először nem is volt jelölése, majd Szojuz-18-1 vagy Szojuz-18a néven végül hivatalosan is elismerték.

 

Pjotr Klimuk és Vitalij Szevasztyjanov

A gond most az volt, hogy hiába állt készen az előző repülés tartalék személyzete, Pjotr Klimuk és Vitalij Szevasztyjanov (akik szintén már tapasztalt űrhajósok voltak, előbbi a Szojuz-13-mal, utóbbi a Szojuz-9-cel járt a világűrben), ha nem volt űrhajó, amivel indulhatnak. Így csak majdnem két hónappal később, 1975. május 24-én startolhattak el. A Szojuz-18 néven ismert űrhajó egy nappal később dokkolt be a Szaljut-4-hez, és a személyzet nekiállt új otthonuk belakásának.

 

Egy korai DOSz kiképzőmodul, ilyesmi volt a Szaljut-4 beltere is

Az első napokban csak orvosi és biológiai kísérleteket hajtottak végre, és az oázis kertet üzemelték be, amely a súlytalanságban vizsgálta a növénytermesztést, többek között hagymák táptalajban való termesztésével. Június elején kezdték meg a napteleszkópos munkát, majd a Föld-megfigyelések végrehajtását, összesen a két hónap alatt a Napról 600, a Földről 2000 fotót készítettek. A júniusi program része volt, hogy különféle munka- és pihenőidő beosztásokkal dolgoztak, vizsgálva melyik a legoptimálisabb a végrehajtott feladatok mennyisége és az űrhajósok leterheltsége szempontjából.

 

A Szaljut-4 irányítópultja – ami teljesen megegyezett a Szojuz 7K-OK paneljével

A július több okból is mozgalmas lett az űrhajósok szempontjából. Egyfelől a Szojuz-Apollo űrrepülések miatt (erről hamarosan szó lesz) a Szaljut-4 / Szojuz-18 irányítás átköltözött a régi, Krím-félszigeten található központba, míg a Szojuz-Apollo repülés vezetése a kalinyingrádi központból dolgozott. A személyzetnek pedig emelni kezdték a testedzésre fordítandó időt, a visszatérésre való felkészülés részeként. A körülmények viszont az űrállomás fedélzetén egyre rosszabbak lettek: az ablakok bepárásodtak, és egyre nehezebb volt kilátni rajtuk, a falakon pedig zöld foltok kezdtek el megjelenni. Július 18-án a Szojuzt felébresztették, majd lassan nekiálltak visszaköltözni rá, miközben fokozatosan kikapcsolták az űrállomás fedélzeti rendszereit. A körülmények és a Szojuz-18-1 esete miatt az eredetileg tervezett harmadik személyzet látogatásáról már ekkor letettek. Július 26-án lekapcsolódtak az űrállomásról, és elindultak vissza, a Föld felé – a Szojuz-Apollo kapcsán egyre nyíltabb szovjet űrprogram részeként a leszállásukat már élőben közvetítették. Szerencsére alapvetően eseménytelen volt, sőt, saját erejükből ki tudtak szállni a kapszulából, noha aztán gyorsan leültették őket. Nem is ok nélkül: fizikai állapotuk a vártnál rosszabb volt – Klimuk két nap után tudott csak egy 10 perces sétát megtenni, és további egy hétbe telt, amíg teljesen visszanyerte az erejét.

 

A Szaljut-18 személyzete a visszatérés után

A Szaljut-4 azonban még nem fejezte be küldetését. Eredetileg a Szaljut-5-höz csatlakozott volna egy személyzet nélküli Szojuz, amivel azt vizsgálták volna, hogy lehetséges-e az űrhajó világűrben való tárolása 90 napig, mivel eddig 60 nap volt a "letesztelt" határidő. Az OPSz-4 / Szaljut-5 viszont késett, így 1975. november 17-én elindult a világűrbe a Szojuz-20 néven ismert űrhajó – a változások jele volt az is, hogy immár a személyzet nélküli Szojuz űrrepüléseket is a Szojuz jelöléssel illették, szemben a korábban használt Kozmosz jelöléssel. A tesztet sikeresen lefolytatták, és a visszatérő modul 1976. február 16-én leszállt. Technikai oldalról tehát semmi akadálya nem volt a még hosszabb űrrepüléseknek...

Szojuz-Apollo tesztrepülés (ASTP)

Az űrverseny elindulása után a szovjet és az amerikai űrprogram alapvetően a saját útját járta, és céljuk a másik megelőzése volt különféle célok elérésében, ami vitán felül a holdraszállásban csúcsosodott ki. A két szuperhatalom politikai ellentéte miatt az együttműködés az 1950-es években és az 1960-as évek elején gyakorlatilag kizárt volt, noha különféle gesztusokat tettek egymás felé (pl. J. F. Kennedy elnök meghívása a szovjet űrhajósok részére, ami végül German Tyitov látogatásaként valósult meg), illetve később az űrhajósok találkoztak egymással különféle fórumokon, noha valódi komolyabb eszmecserére nem igazán volt példa.

 

John Glenn, az első "valódi" amerikai űrhajós, J. F. Kennedy amerikai elnök és German Tyitov,
a második szovjet űrhajós 1962 májusában, a Fehér Házban tartott találkozón

A szovjet űrprogram zártságával szemben éles ellentétet mutatott az amerikai űrprogram, amely élőben közvetített rakétaindításokkal és folyamatosan közvetített űrrepülésekkel büszkélkedhetett. Az 1960-as évek vége felé egyfelől elkezdődött egy politikai nyitás a két ország között, ami a korábbiaknál jobb hangulatú tárgyalásokban és a másik fél bizonyos szintig való elismerésében nyilvánult meg – a nyitás maga J. F. Kennedy elnökhöz és Nyikita Hruscsovhoz volt köthető, ám utódaik, mint Lyndon B. Johnson, Richard Nixon és Alekszej Nyikolajevics Koszigin nevéhez köthetőek a komolyabb áttörések. Koszigin esetében egy kis magyarázatot még illik ideszúrni: ő volt a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, ez a poszt pedig (különösen az első időkben) lehetővé tette, hogy meghatározó szerepe legyen a külügyi kérdésekben (az amerikai külügy egy ideig azt hitte, hogy valójában Koszigin az ország első embere, és nem Leonyid Brezsnyev).

 

Thomas O. Pain 1968-ban, mikor átvette a NASA vezetését

1970 októberében a NASA igazgatója, Thomas O. Paine egy levelet írt Msztyiszlav Keldisnek, a Szovjet Tudományos Akadémia elnökének, hogy egy közös amerikai-szovjet űrbéli együttműködés létrehozásában partnerséget keressen. Paine egy békés űrbéli jövőképet festett le, ami az emberiség előnyére válhatna (a világűr nemzetközi együttműködés terepe lehetne, nem pedig egy új harctér, ahogy az 1950-es évek végén és a 60-as évek elején / közepén gondolták sokan), az Egyesült Államok politikai vezetése pedig jó lehetőséget látott arra, hogy a két ország kapcsolata javuljon egy ilyen együttműködés keretében. A szép elgondolás mögött viszont tengernyi megoldásra váró probléma volt: kezdve a kommunikáció problémájától az eltérő légköréig: az amerikaiaknak akkoriban csak az Apollo űrhajójuk volt, amelyet a Hold elérésére terveztek: hatalmas volt, rengeteg üzemanyaggal, de a személyzet tiszta oxigént lélegzett, viszont a földi légköri nyomás töredékén.

 

Az Apollo-17 személyzete a rakétához indulóban, a kezükben lévő "táska" már tiszta oxigént biztosított a légzéshez – figyeljük meg balra a készenlétben álló tűzoltót: a tiszta oxigén bizony veszélyeket hordoz..

A szovjetek nagyjából tengerszintnek megfelelő "hagyományos" nitrogén-oxigén légkört használtak, a szóba jöhető űrhajójuk, a Szojuz 7K-OK ill. 7K-T viszont űrállomások kiszolgálásán túl nem igazán volt jó másra. Azt is meg kellett oldani, hogy a szovjet és amerikai dokkolórendszerek teljesen eltértek egymástól, tehát egy közös dokkolórendszerre lenne szükség. Az egyik első javaslat az volt, hogy egy Apollo látogathatná meg a Szaljut űrállomást. Nincs feljegyzés, mit reagáltak erre a szovjetek a háttérben, de sejthető, hogy a válasz némi habozás után határozott "nyet" lett erre. A korai DOSz civil űrállomásokon csak egy dokkolóport volt, tehát egyszerre csak egy űrhajó csatlakozhatott hozzá, már pedig az, hogy az amerikaiak szovjet "felügyelet" nélkül legyenek az űrállomáson, nem lehetett opció. A Szaljut-1 (és a DOSz-2 is) pedig noha hivatalosan "civil" űrállomás volt, bőven rendelkezett szigorúan titkos katonai érzékelőkkel, amiket nem szívesen mutogattak volna amerikai űrhajósoknak – más szóval az elképzelésből nem lett semmi.

 

A North American Rockwell cég javaslata a Szojuz-Szaljut-Apollo űrrandevúra, figyeljük meg,
hogy abban a hitben voltak, hogy az űrállomást is R-7 alapú (Szojuz) hordozórakéta viszi fel

1971 végére mégis olyan megegyezés született, hogy egy Apollo dokkol majd egy Szaljut űrállomásra, mégpedig egy új Nemzetközi Dokkoló Mechanizmus névre keresztelt dokkolóval. A szovjetek viszont 1972-re ezt mellékvágányra terelték, és azt javasolták, hogy egy Szojuz-Apollo dokkolást hozzanak össze, amivel tesztelhetik a közös dokkolórendszert, illetve kiépíthetik a közös munka alapjait. A McDonnell Douglas cég egy impozáns javaslatot tett le az asztalra a problémák áthidalására: egy közös dokkoló / zsilipmodul lenne a Skylab végén, amihez dokkolhat a Szaljut űrállomás, a modulon pedig két további dokkolóport lenne, egy-egy a Szojuz és Apollo űrhajók részére. Egy nemzetközi szovjet-amerikai űrállomás, ahol közös kísérleteket és kutatásokat hajthatnak végre.

 

A Szaljut-Skylab űrállomás vázlata a McDonnell Douglas cégtől, 1972-ből

A terv mögötti motiváció tetszett a NASA-n belül is, ugyanis egy éktelen nagy lyuk volt az emberes űrrepülés tervekben – az már eldőlt, hogy az Apollo-17 lesz az utolsó holdraszállás 1972 végén, és hogy a megrendelt / félig-meddig legyártott elemekből utána a Skylab űrállomást pályára állítják, majd 1973-ban három személyzet látogatja csak meg. Csakhogy az ekkor 1975-re tervezett szovjet-amerikai űrrepülés után a következő emberes útra az űrrepülőgéppel kerülne sor – amit 1979-re terveztek ekkor. Vagyis 4 évig nem indulna amerikai űrhajós a világűrbe, és noha ez a politikusokat nem nagyon zavarta, a NASA-t nagyon is. Ha pedig egy ilyen Szaljut-Skylab tervet el lehetne adni a törvényhozásnak, akkor az emberes űrprogramnak lesz valami tennivalója az 1970-es évek második felében. Az elképzelést az eltérő légkör problémája is sújtotta ugyanakkor: vagy egy közbenső modult kell használni arra, hogy a legénység az egyik űrállomás részből a másikba áthermetizáljon, ami körülményessé teszi a közös munkát, vagy közös légkörről kell dönteni. Ha az amerikaik által használt tiszta oxigén légkör mellett döntenek, akkor a Szaljut és Szojuz fedélzetén a tűzvédelem miatt át kell alakítani jó pár dolgot – viszont az Apollo kapszulája eredendően kis nyomásra volt tervezve, nem volt alkalmas a földi légnyomás melletti űrrepülésre, tehát az opció sem lehetett, hogy a szovjet járművekben használt légnyomást használják mindenhol.

 

Nixon amerikai elnök (az asztalnál ülve, balra) és Koszigin, a minisztertanács elnöke (asztalnál, jobbra) aláírják a közös amerikai-szovjet űrprogramot életre hívó dokumentumot

1972 májusában Richard Nixon amerikai elnök és Alekszej Koszigin aláírt Moszkvában egy dokumentumot: "Megállapodás a világűr közös felfedezéséről és békés célú használatáról." (erre olvasható az eredeti angol nyelvű változat), amelyben lefektették, hogy 1975-ben egy közös Apollo-Szojuz űrrepülést hajtanak végre, lehetővé teszik egymás rendszereinek megismerését és mellékesen teljes egyetértésben a világűr békés célú felhasználása mellett vannak. Az együttműködés részeként szovjet mérnökök és űrhajósok látogathatták meg a NASA egyes központjait, míg amerikai űrhajósok és mérnökök a szovjet űrhajóskiképzés központjába valamint néhány tervezőirodába nyertek bebocsátást. Utóbbi volt az első nagyobb repedés a szovjet űrprogramot övező beteges titkolódzás falán.

 

Festmény 1974-ből a Szojuz-Apollo űrrepülésről, megfigyelhető az "új" Szojuz variáns és az Apollo orrán a légzsilip

Az űrrepülés technikai problémái viszont jelentősek voltak továbbra is: az amerikaiak vállalták, hogy egy dokkoló / légzsilip modult építenek, és ezt a Saturn-IB rakétával ők viszik fel. Az is hamar kiderült, hogy a Szojuz szűkös üzemanyag-készlete miatt az Apollo lesz az, ami a megközelítő manővert végrehajtja majd. A Szojuz esetében viszont számtalan változtatást szükséges eszközölni. Egy új alváltozatot terveztek a feladatra, amit Szojuz 7K-TM jelöléssel illettek. Mivel több napos útra kell készülni, így szükséges visszatérni a napelemekhez – a műszaki modul oldalára két új, könnyű napelemszárnyat helyeznek el, amely ismét lehetővé teszi a hosszabb ideig való független űrrepülést. A közös kommunikációhoz szükséges extra rádióknak is helyet kellett találni a műszaki modulban, illetve a beltérben a túlnyomást a földi nyomás 2/3-ra (640 mbar) csökkentették, miután pályára áll a Szojuz. Ez még mindig jóval több, mint az Apollo fedélzetén használt érték (340 mbar), de így az átzsilipelés az egyik űrhajóról a másikra csak egy órát vett igénybe, míg enélkül több mint két órát tartott volna.

 

Az APASz-75 dokkolórendszer, balra 'aktív' állapotban, a gyűrűt kiemelve, jobbra passzív állapotban

Megoldásra várt még a dokkolás kérdésköre. Eredetileg mind az amerikai, mind a szovjet űrhajók (és űrállomások) a "rúd-és-fészek" megoldást használták, ahol a manőverező fél egy csatlakozórúddal közelít a passzív fél csatlakozófészkéhez, és az vezeti meg a rudat úgy, hogy egy értékelhető mozgástéren belül elég legyen a megközelítést végrehajtani a sikeres csatlakozáshoz. Ennek a hátránya, hogy előre el kell dönteni a dokkoláshoz a szerepeket, az "apa" (rúd) és "anya" (fészek) szerepköröknek megfelelően – két apa vagy két anya dokkolóval felszerelt jármű nem tud egymáshoz csatlakozni. Még Caldwell Johnson, a NASA egyik mérnöke javasolt 1970-ben egy "gyűrű-és-kúp" megoldást, ahol az aktív fél egy pneumatikus munkahengerrel bizonyos téren rugalmasan rögzített gyűrűt tud kinyújtani, és a gyűrűn lévő négy trapéz alakú "fül" vezeti rá az átellenben lévő dokkoló négy "fülével" rá a gyűrűt a másik fél gyűrűjére.

 

Az APASz-75 méretarányos makettje szovjet és amerikai mérnökök előtt

Ha a gyűrűk megkapaszkodtak egymásban, a munkahengerekkel behúzhatják az űrhajót, és a szilárd dokkolás lehetséges lesz. A szovjetek először nem támogatták a javaslatot, úgy vélték elég az Apollo orrára egy légzsilip, aminek az egyik végén az Apollo saját rendszere van, míg a túloldalon a szovjet rúd-és-fészek megoldás. Egy évvel később viszont Johnson meglepetésére Vlagyimir Szromjatnyikov, a dokkolórendszerekkel foglalkozó szovjet mérnök a gyűrű-és-kúp rendszer tökéletesített változatát javasolta, négy helyett három füllel. Ez lett később az APASz-75...

 

A Szojuz-16 űrhajósai az indítás előtt, noha ők is szkafanderben és a létfenntartó rendszer "táskájával" indultak a rakétához, a felnyitott sisak jelzi, hogy ők "hagyományos" légkört lélegeztek alaphelyzetben

A szovjetek ugyanakkor le akarták tesztelni az új Szojuz variánst, így két személyzet nélküli utat terveztek, az elsőre 1974 áprilisában került sor (Kozmosz-638), amely 10 napig keringett a világűrben, majd augusztusban jött a következő (Kozmos-672), amely 6 napos utat tett meg. Mindkét út sikeres volt, de hivatalosan "magaslégköri és világűri vizsgálatokat" végrehajtó műholdak voltak. Egy személyzettel repülő tesztútra is szükség volt viszont, ez lett a Szojuz-16 kijelölt feladata. Az űrhajó személyzete Nyikolaj Rukavisnyikov és Anatolij Filipcsenko, mindketten veteránok már, akik 1974. december 2-án már másodszor indultak a világűrbe. Érdekesség, hogy a szovjetek az indításról előre értesítették a NASA-t, majd a sikeres pályára állítás után a pontos pályaadatokat is megadták, hogy ők is követhessék az útját – ez volt az első ilyen eset az űrprogramok történetében. A Szojuz-16 egy 20 kg-os "tesztgyűrűt" vitt magával, amelyet elengedve és újradokkolva tudták az APASz-75-öt tesztelni, emellett a hat napos útjukon vizsgálták a kabin légnyomás-szabályzó rendszerét, amellyel csökkenteni lehetett a légnyomást, és növelni az oxigénszintet, valamint a napelemeket és az energiarendszert. A visszatérés előtt az APASz gyűrűjének vész-leoldását is kipróbálták – ekkor a gyűrűt rögzítő robbanócsavarokat aktiválva lehetséges a dokkolás "agresszív" megszakítása (hivatalosan azért, hogy ha az APASz amerikai oldala meghibásodna, akkor is lehetséges legyen a szétdokkolás – ami azért érdekes magyarázat, mert a Szojuz leválaszthatja szükség esetén az orbitális modult az APASz-szal együtt, és így is végrehajthatja a visszatérő manővert, tehát ez túlbiztosításnak tűnik). Rukavisnyikov és Filipcsenko útja hibátlanul zajlott le, nem volt semmi akadálya a közös űrrepülésnek immár.

 

Az Apollo-Szojuz űrrepülés személyzete: Slayton, Stafford, Brand, Leonov és Kubaszov

Itt egy picit álljunk meg, és nézzük meg, kik is repültek a két űrhajóval. Amerikai oldalon Thomas P. Stafford volt a parancsnok, a Gemini-6A, 9 illetve az Apollo-10 veteránja már az elején belekerült a kalapba, ő jelent meg a Szojuz-11 űrhajósainak temetésén is Nixon elnök képviseletében. A döntéskor már egycsillagos tábornoki rendfokozattal bíró űrhajós általánosan jó diplomáciai és vezetői képességekkel bírt. Eredetileg Jack Swigert lett volna a parancsnoki modul pilótája, ám őt lehúzták az Apollo-15 bélyeg-incidens miatt (röviden: az Apollo program űrhajósai közül néhányan nekiálltak kiegészítő kereseti lehetőségekkel élni, az Apollo-14 személyzete például egy csomó medált vitt magával, amit a Franklin Mint szuvenírcég beolvasztott, és újraöntve értékesített, mint a "Holdat megjárt" medált. Az Apollo-15 személyzete Hermann Sieger bélyeg-kereskedővel egyezett meg abban, hogy 400 darab postai borítékot aláírnak indulás előtt, elviszik magukkal a Holdra, majd később értékesítik (eredetileg arról volt szó, hogy jóval azután, hogy az Apollo programot lezárják). Csakhogy Sieger a megállapodás szerint neki járó 100 darabot nem sokkal az után eladta, hogy a világűrt megjárt borítékok hozzá kerültek, és éktelen botrány lett abból, hogy az állami pénzből a Holdra utazó űrhajósok ilyen üzleti tevékenységet folytattak le. Jack Swigert (aki az Apollo-13 egyik űrhajósa volt egyébként) közvetlenül nem volt érintett, ám nem működött együtt a vizsgálóbizottsággal, így őt is megbüntették). A lehetőség így Vance D. Brand ölébe hullott, aki 1966-ban végezte el az űrhajóskiképzést, és az Apollo-15 tartaléka után az Apollo-18 legénységében lett volna – ha nem kap kaszát az út, a Skylab programban pedig mint mentő-űrhajó legénység szerepelt, de szerencsére nem volt szükség rájuk.

A harmadik ember pedig Donald "Deke" Slayton, ő eredetileg az első hét kijelölt Mercury űrhajós közé tartozott, ám szívritmus-zavara miatt 1962-ben repülésre alkalmatlannak nyilvánították, így ő lett a "Mercury 7"-esek közül az egyetlen, aki nem járt a világűrben a Mercury program keretében. A NASA űrhajós irodájának főnöke lett (afféle "fő űrhajós"), aki többek között az űrhajósok küldetésekre való beosztásáért felelt. Slayton keményen dolgozott, hogy visszanyerje repülésre alkalmas státuszát, és életmód-változtatása kifizetődött: 1972-re az orvosok visszaengedték az aktív állományba. Amit Deke rövid úton kihasznált arra, hogy az Apollo-Szojuz űrrepülésbe beválogatta saját magát, mint a dokkoló modul pilótája...

A küldetés előtt készült korabeli amerikai rövidfilm

A szovjet oldalon is színes hátterű emberek kerültek az első nemzetközi űrprogramba. A parancsok nem más, mint Alekszej Arhipovics Leonov, aki a Voszhod-2 űrhajóval már járt a világűrben, és ő hajtotta végre a világ első űrsétáját. Leonov a holdmegkerülő Szojuz 7K-L1 programba, illetve az L3 holdraszálló programba is be lett válogatva (az 1960-as évek vége felé többször is átszervezték a csúszások miatt a beosztásokat), végül ő indult volna az első személyzettel induló Hold-megkerülésre (Oleg Makarov lett volna a társa), de az Apollo-8 útja után az emberes repüléseket törölték az L1 programból. Leonov ekkor az űrállomásokra induló személyzetbe került, szintén kiemelt helyre: a Szojuz-11 parancsnokaként a Szaljut-1 második személyzetének parancsnoka lett – csakhogy a személyzet egyik tagja Valerij Kubaszov mellkasröntgenjén TBC-re utaló jeleket láttak, így a teljes személyzetet lecserélték (Leonov össze is különbözött főnökével, Kamanyinnal ezen, követelte, hogy csak Kubaszovot cseréljék le).

Noha a döntés miatt Leonovék helyett a tartalék személyzet (Dobrovolszkij, Volkov és Pacajev) indult az űrbe, végül ez mentette meg őket – és lett a szomorú sorsú Szojuz-11 végső személyzetének halálos ítélete. Eredetileg a Szojuz-12-vel Leonovék lettek volna a következők a Szaljut-1 fedélzetére látogatásban, de a Szojuz-11 balesete után erre természetesen nem került sor. Leonov továbbra is az űrállomás-kiszolgáló feladatra kapott lehetőséget, mégpedig Kubaszovval együtt a DOSz-3 (Kozmosz-557) űrállomás első személyzete lett volna. A DOSz-3 viszont műszaki hiba miatt nem állt megfelelő pályára, és így Leonovék ezen űrrepülése sem valósult meg. Ekkor jött az Apollo-Szojuz program, ahol a már amúgy is a világot keresztül-kasul körbejárt, jó előadó és jól kommunikáló Leonov egyértelmű választásnak tűnt.

 

Leonov, Slayton és Stafford az Apollo parancsnoki modulban, kiképzés alatt

Társa Valerij Kubaszov, aki az OKB-1 tervezőirodában dolgozott az 1958-tól, mint tervezőmérnök, később a Voszhod űrhajó fejlesztésében vett részt, majd 1964-ben az egyik civil űrhajós-mérnök jelölt volt, de ekkor még a szigorú egészségügyi ellenőrzésen nem engedték át, majd 1966-ban, mikor enyhítettek a kritériumokon, bekerült az aktív állományban, és a Szojuz-6 fedélzetén a világűrben is járt. Ezután az űrállomás-programba került, és Leonov személyzetének fedélzeti mérnöke lett a fent is említett (tervezett) űrrepülésekben.

Kubaszov és Slayton a légzsilip modul kiképző-makettjében

A kölcsönös látogatások és közös kiképzési program részeként mindkét személyzet elsajátította a másik nyelvét (noha később Leonov viccesen úgy emlékezett vissza, hogy odafent három nyelvet használtak: angolt, oroszt és "oklahomszkijt", utóbbival az Oklahoma államból származó Thomas P. Staffordra utalt, aki ízes, lassú déli tájszólással beszélt oroszul), mindkét országban több közös sajtótájékoztatón is részt vettek, és alapvetően jó kapcsolat alakult ki közöttük.

 

Az Apollo-Soyuz Test Project (ASTP) küldetés Saturn IB rakétája az indítóálláson, mivel az indítóállás a nagyobb Saturn V rakétához volt méretezve, így annak első fokozatát egy rácsos tartó helyettesítette

A startra 1975. július 15-én került sor, először a Szojuz-19 indult a világűrbe, majd hét és fél órával később az Apollo. Noha ez volt a 18-as Apollo kapszula (CSM-111 gyártási jelöléssel), nem kapott sorszámot hivatalosan, és az űrrepülés alatt a Szojuzra is végig csak mint 'Szojuz' hivatkoztak. Az amerikai űrhajó a pályára állás és a Saturnról való leválás után "megfordult", és a rakéta utolsó fokozatán, az Apollo mögött elhelyezett dokkolómodulhoz csatlakozott. Mivel a Szojuz igen szűk manőverezési tartalékkal bírt, így az Apollóra várt, hogy a két űrhajó közötti távolságot leküzdje.

 

Az Apollo és a légzsilip-modul a Szojuzból fotózva

A dokkolásra 17-én került sor, majd Slayton és Stafford átmászott a légzsilipbe, becsukták maguk mögött az ajtót, és a 255 mbar nyomást lassan 490 mbarra növelték. Eközben a szovjet űrhajóban Leonovék a légnyomást 500 mbarra csökkentették, végül az ajtó kinyitása előtt mindkét járműben 510 mbar volt a beállított érték – ehhez közel egy órára volt szükség. A Szojuz dokkolóajtajának kinyitásakor a két parancsnok, Leonov és Stafford üdvözölte egymást, és megkezdődött a közös program.

 

A Szojuz-19 az Apollo űrhajóról fotózva, jól látható a zöld hőszigetelő paplan borítás

Az űrhajósok zászlókat, üdvözlőleveleket és ajándékokat cseréltek, ezek közé tartozott Leonyid Brezsnyev miniszterelnök levele az amerikaiak részére. Az űrhajósok meglátogatták a másik fél járművét, végrehajtottak néhány közös kísérletet, de az idő jó részét alapvetően a protokolláris feladatok tették ki – élő TV interjúk, élő telefonhívás Gerald R. Ford amerikai elnöktől, és effélék. A következő napon egy szétdokkolás és újradokkolási manőver is megvalósult, amelynél már a Szojuz volt az "aktív" fél, a cél az volt, hogy a szovjetek is tesztelhessék a dokkolási manővert. Nem egészen két nap után szétdokkoltak, majd folyamatosan távolodva további kísérleteket hajtottak végre.

Stafford és Slayton vodka feliratú tubusokkal pózolnak a Szojuz fedélzetén – valójában borscs, céklaleves volt bennük, de a vicc kedvéért népszerű szovjet vodkamárkák felirataival látták el őket

Először 50 méterre távolodva egymástól az Apollo a Szojuz és a Nap közé helyezkedett, így az űrhajó mesterséges napfogyatkozást hozott létre, amely lehetővé tette, hogy a szovjet űrhajóról a napkoronáról fotókat készítsenek. Majd 50 méterre távolodva ultraviola-tartományú spektrométeres vizsgálatot hajtottak végre a Szojuz orrára szerelt tükrök segítségével. A cél az ilyen magasságban lévő oxigén és nitrogén molekulák gyakoriságának mérése volt. A tesztet ez után 150, 500 majd 1000 méterről is végrehajtották.

Leonov és Kubaszov a visszatérés után interjút ad

A Szojuz-19 július 21-én tért vissza, a nagy könyvben megírt módon, mindössze 6 km-re a kitűzött ponttól. Mindkét űrhajós jó egészségi állapotban mászott ki a kapszulából, és szovjet mércével újdonságot jelentő módon, élőben közvetítették az egészet, sőt még az űrhajósokat is rögtön meginterjúvolták. Az Apollo még három napot töltött a világűrben, majd ők is végrehajtották a fékező manővert, és a Csendes-óceánra, Honolulutól nyugatra értek vizet, hogy az USS New Orleans partraszálló hajó halászhassa ki őket. A személyzet viszont mérgezéssel küzdött, a leszállás közben a manőverező fúvókákat véletlenül működésbe hozták, és a kabin nyomáskiegyenlítő szelepe a nitrogén-tetroxid gázt a kabin belsejébe szívta. Stafford gyorsan felvette az oxigénmaszkját, majd odaadott Slaytonnak egy másikat, és felhelyezte a harmadikat az időközben elájult Brand fejére. Az elkövetkező két hetet mindhárman kórházban töltötték Honoluluban, de szerencsére komolyabb bajuk nem lett.

A 40. évfordulóra készített NASA rövidfilm

Az Apollo-Szojuz űrrepülés mindenekelőtt politikai töltetű volt, ez nem is vitás: mindkét fél kihasználta a benne rejlő potenciált, de nem mellesleg igen komoly nyitás volt a szovjet űrprogram számára. A margóra érdemes azért odatenni, hogy mind az amerikai elnevezése ("Apollo-Szojuz Teszt Program" (Apollo-Soyuz Test Project)), mind a szovjet elnevezése ("Kísérleti repülés - Apollo - Szojuz" (Экспериментальный полёт Аполлон - Союз)) egyértelműsítette, hogy ez egy próbarepülés, és (talán) lesz folytatása. Ezzel szemben ha megnézzük például a magyar Wiki szócikket, ott egyszerűen csak űrrepülésként hivatkoznak rá, ahogy több más helyen is.

Technikai oldalról is igen jelentős hozományokkal bírt: a két szuperhatalom űrprogramjának szereplői betekintést nyerhettek a másik működésébe, ráláthattak a másik gondolkodásmódjára. Természetesen mind az Egyesült Államokban, mind a Szovjetunióban persze bőven akadtak kritikusai, és félig-meddig az Apollo-Szojuz program legfájdalmasabb pontja hozzájuk köthető: nem folytatódott az együttműködés. Az űrhajósok oda-vissza meglátogatták egymást és közös beszámolókat tartottak különféle helyeken, ám folytatáson komolyan senki sem gondolkodott. A NASA az űrrepülőgépre koncentrált, és végül hat évig, 1981-ig nem járt amerikai űrhajós a világűrben az Apollo-Szojuz út után. Az fel sem merült, hogy Szojuz fedélzetén repülhessenek esetleg a Szaljutra, feltehetően a nemzeti büszkeség nem engedte meg ezt a fajta megalázkodást. A két szuperhatalom viszonya is fagyosabb lett 1980-ra (hivatalosan a szovjetek afganisztáni beavatkozása miatt), ami miatt még az 1980-ra tervezett 5 éves évforduló megtartására sem került sor. Végül aztán egészen az 1980-as évek legvégéig nem történt komolyabb lépés egy újabb közös űrrepülés megvalósulása felé, viszont a későbbi együttműködést jól megalapozta az 1975-ös sikeres program.

Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de